Barion Pixel nuuvella

Szerelem és szenvedés. 1. rész.

Waldo Campa most is késett, de Barlowt ez nem zavarta. A lakosztálya erkélyén állva azon gondolkodott, hogy mióta belépett az ismertebb írók közé, állandóan csak estélyekre járt és mások kegyeit leste. Ez, nem tetszett neki. Nem élte az életét, csak sodródott az árral, egy újabb impresszárió, egy újabb támogató felé. Úgy érezte magát, mint egy olcsó kurva, aki naphosszat áll egy utcasarkon, és esdeklő tekintettel próbálja elhitetni magáról az arra járókkal, hogy mennyire kívánatos. Dühös volt.

Tudta, hogy a lelke legmélyén, ő nem ilyen. Jól emlékezett még, életének korábbi éveire, mikor vadul lángolt bensőjében a szenvedély és a kiolthatatlan szabadságvágy. Merev tekintettel nézett fel a lassan vörösbe forduló égre, és nem értette, hogy hova lett az a Simon Lewis Barlow, aki egykor volt.

– Túl sokszor, megalkudtam… – fogalmazta meg gondolataiban a választ, és keserű nosztalgiával kereste önmagában a múltat. 

Hol van az ember, akit nem érdekelt mások véleménye, aki tudta, hogy mit akar az élettől, és aki szilárdan hitt abban, hogy igaz ember, nem alkuszik meg soha?

– Milyen furcsa… – töprengett. – Semmi sem örök. Az élet állandó körforgásában, minden megváltozik.

Keményen megmarkolta a márványból faragott korlátot, és a távoli látóhatár ködében, egykori önmagát kereste. Most is jól tudta, hogy mit akar az élettől: elismerést, pénzt, hírnevet.

Olyannyira vágyott ezekre, hogy hajlandó volt értük eldobni mindent, ami mindaddig a legértékesebb volt a számára.

– Érted is, megtettem volna… – suttogta fájdalmas hangon, és az isteni szépségű égboltban, Camyl vörös hajfürtjeit látta.

– Néha, furcsa humora van az életnek – gondolta, miközben bement a nappaliba, és töltött magának egy pohár italt. 

– Elhiteti az emberrel, hogy boldog lehet. Reményt ad és vágyakat, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban, kíméletlenül zúzzon szét mindent. 

Egyes vallások és elmélkedők úgy tartják, hogy az ember maga választja meg a sorsát, mielőtt a lelkek örökös körforgásában, újra visszatérne a létezés materiális szintjére. Ezen tanok szerint, az ,,Ős Lélek” határozza meg, az adott élet főbb eseményeit és kulcspontjait, mi több, ez a központi, szervező erő válogatja össze, az élet szereplőit is. Az embereket, akikkel találkozunk majd, és a végkifejletet, ahová a kapcsolataink velük vezetnek.

Barlow, nem értette az egészet. Bár hitt abban, hogy a világ sokkal több syluriumgőznél, fémnél, pénznél, húsnál és vérnél, nem látta a végső célt, mely megmagyarázhatta volna azt a mérhetetlen sok szenvedést, ami az emberek világát uralta. Elveszítette Camylt, és ez a tudat hömpölygő áradásként sodorta el a szívében mindazt, ami táplálhatta volna a reményt. 

– Mi értelme volt, ennek az egésznek? – kérdezte magától, de nem kapott választ. 

Az Ős Lélek, ha neki volt olyanja, hallgatott. A teste, meggörnyedt. Váratlanul olyan érzés rohanta meg, mintha egy láthatatlan kéz átszakítaná a mellkasát és kíméletlenül megmarkolva a szívét, ki akarná tépni azt, a bensőjéből. Hosszú percekig kínlódott így. Volt már szerelmes, de ennyire még soha. Hirtelen, minden sivárnak tűnt és értelmetlennek. Úgy érezte, hogy mielőtt találkozott volna Camyllel, nem élte csak egy élőhalott céltalan életét, és most, hogy elveszítette őt, a világ ismét komor lett és színtelen.

– Mire volt ez, jó? – tudakolta újra, a felsőbb erők tetteinek okát. – Miért kell szenvednünk? 

A dogmákba merevedett, félig már eltűnt kereszténység úgy tanítja, hogy Jézus, a keresztfán átélt szenvedésével váltotta meg az emberek világát. A történelmet ismerve, ez az áldozat vagy igazolta a kegyetlenséget és a pusztítást, vagy teljesen hiábavaló volt. Egy régi mondás szerint, Isten a legjobb harcosaira bízza, az élet legnehezebb csatáit. De, miért? 

Az Apokalipszis nem jött el, bár a világ négyszáz éve megváltozott, ez igaz. Ez a változás viszont, csak még több kínt és halált szabadított az emberiségre. Hol van hát, az okozatot igazoló, ok? Vagy talán a létezés alapja nem volna más, mint a testi-lelki kín?

Milyen élet és milyen világ az, ahol nincs igazi remény, és a végső üdvözülés és feloldozás, csak a szenvedés tisztítótűzén át érhető el?

Egy ősrégi legenda szerint, valahol Indiában van egy kolostor, ahol pálmalevelekre leírva őrzik minden olyan ember pontos életútját, aki eljut oda. Nem minden emberét, csak azokét, akiknek az a sorsa, hogy megismerjék a múltjukat, jelenüket, jövőjüket. Mégis létezne hát, előre elrendelés?

Van esély arra, hogy valaki egy olyan életet éljen, melyben előre el van rendelve a fájdalom és a szenvedés? Vagy az egész csak babona, kétségbeesett próbálkozás arra, hogy megmagyarázzuk az életünkben történő tragédiákat, veszteségeket és csalódásokat?

Mi van akkor, ha az emberek csak így próbálnak menekülni az őrjítő gondolattól, hogy valójában nincs semmi, rajtuk és a világukon kívül? Hogy valójában nincsenek istenek, nincsen sors, és ok nélkül történik minden?

– Nem lehet… – suttogta magában, elszánt hangon. – Az nem lehet, hogy az élet ilyen. 

A Saranys látképén végigtekintve, Barlow egyszerűen nem tudta elhinni, hogy egy ilyen csoda, csak a véletlenek szerencsés összjátékából születhet meg.

A sylurok, mélyen hittek a Sors istennőiben, a három természetfeletti lényben, kik a kezükben tartva irányították a halandók sorsát. Barlow is hinni akart, ebben. Hinni akarta, hogy létezik a Sors, egy felsőbbrendű erő, mely biztos kézzel vezeti minden ember életét, mégpedig az adott lélek számára legjobb, legmegfelelőbb úton. Hinni akarta, hogy az életében semmi sem történt ok nélkül, hogy a sok szenvedésnek, veszteségnek és nélkülözésnek, célja van. Komolyan hinni akarta, hogy a sors nem csak véletlenül sodorta az életébe Camylt, hogy az egésznek, nem lesz szomorú vége. Keserűen elmosolyodott.

– Hiszen, már vége van – mondta ki hangosan a szavakat, amiktől mindennél jobban félt.

A gondolatai, váratlanul Mortenre terelődtek. Noha szerette volna az egészet betudni egy lidérces rémálomnak, a titokzatos férfi szavai még most is ott csengtek a fülében. Morten szerint, az ő sorsa már meg van írva. Ha valóban igaz, amit mondott, akkor tíz év múlva az élete, meglehetősen nyomasztó fordulatot fog venni. Talán, ő maga is belehal a végén. Ha pedig ez valóban így van, akkor jobb is így.

Kínzó töprengéséből, a bejárati ajtó csengője szakította ki. Barlow, alig egy napja ismerte Waldo Campát, de azonnal észrevette rajta, hogy megváltozott. A vörös szakállas, nyugtalan volt és feltűnően szótlan.

– Valami, baj van? – kérdezte, jó tízpercnyi hallgatás után Barlow.

– Semmi – felelt Waldo elgondolkodva –, csak üzleti ügyek.

Az út hátralévő részét, némaságban tették meg. Waldo, csak az Arany Sárkány klub parkolójában élénkült meg kissé.

– Nos, itt volnánk – erőltetett magára jókedvet.  

– Nekem, még van néhány megbeszélnivalóm Marcusszal, de te biztosan feltalálod majd magad. Később találkozunk.

– Rendben – egyezett bele Barlow, és tanácstalanul körbenézett, a klub zsúfolt előcsarnokában. 

A látvány ugyanaz volt, mint bármelyik másik estélyen, a sylur elit köreiben: gazdagság, csillogás, hivalkodás. Barlownak feltűnt jó néhány arc, akik a kormányzó jubileumi fogadásáról voltak ismerősek, de ezt leszámítva, nem volt semmi, ami megragadta volna a figyelmét.

Titkon arra számított, hogy itt talán, ismét találkozik Camyllel. Az idefelé vezető úton, elhatározta magában, hogy küzdeni fog a lányért. Szerette őt, mindennél jobban, így elszánta magát arra, hogy nem adja fel. Kezdte az életet, újra derűsen látni. 

Örült annak, hogy a sors vagy a vak véletlen arra ítélte, hogy itt vesztegeljen a Saranyson, mert így kapott néhány nap haladékot, melyet arra fordíthatott, hogy rendezze a kapcsolatát Camyllel. Nem érdekelte, hogy a memóriatörlés után mi lesz, csak az itt és a most számított. 

Bizakodva vetette hát magát, az újabb estély, újabb forgatagába, csordultig telve reményekkel és vágyakkal. Váratlanul, Suly Marcus került az útjába. Az Arany Sárkány klub tulajdonosa, kirobbanóan jó kedvében volt.

– Simon! Végre, itt van. – Marcus hanyagul intett egyet, és szinte azonnal ott termett mellettük, egy lengén öltözött felszolgáló. 

Tökéletes domborulatait, alig tartották féken, a legfinomabb selyemből készített, apró ruhadarabok. Marcus leemelt egy pohár, gyöngyöző pezsgőt a tálcáról, és erőteljesen a húszas évei elején járó lány fenekére csapott. 

– Hinné, hogy eredeti? Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Szabadkereskedelmi zónában, ilyen természetes szépségekre bukkanhat az ember.

Barlow fanyarul elmosolyodott, és ő is vett magának egy pohár italt. Jól ismerte a Szabadkereskedelmi zónát, hiszen évekig élt ott, arra várva, hogy miután Dél-Afrika rémálomvilágát maga mögött hagyta, végre bejuthasson a Szövetség területére. Nem szívesen emlékezett vissza azokra az évekre, most mégis feltámadtak benne, eltemetni kívánt emlékei 

A leginkább, a Csendes-Óceán platformvárosaira kiterjedő Szabadkereskedelmi zóna, maga volt a kapitalista pokol. Egy mesterségesen kialakított régió, amolyan ütközőzóna a Szövetség, az Afrikai Unió, az Eurázsiai Államszövetség vagy épp az elf városállamok között. A zónán belül, csak egyetlen törvény létezett: A pénz, hatalom. 

Ennek fényében, a megfelelő anyagi háttérrel rendelkezők megkaphattak bármit, ami a naprendszerben csak fellelhető volt, többek között a Marcus új kedvencéhez hasonló, fiatal lányokat is. Bizonyára megvolt az üresen mosolygó felszolgáló, személyes tragédiájának története. A sötét huszonnegyedik század, egy újabb nyomasztó tanmeséje, a gátlástalan kizsákmányolásról. A nincstelennek született és így esélytelenként érvényesülni kényszerülő kamaszról, aki a jobb élet reményében felszáll az első hajóra, ami elviszi az otthonának nevezett lidércnyomásból, vagy a legrosszabb esetben a drog rabja lesz. Esetleg, egyszerűen csak elrabolják az ágyából, és rabszolgaként eladják a Suly Marcushoz hasonló tehetőseknek, de Barlowt ez, nem érdekelte.

Ő már kijutott a mocsokból, és esze ágában sem volt, oda visszatérni, még csak gondolatban sem. Nem mindig, volt ilyen. Gyakran visszaemlékezett egy estére Johannesburgban, amikor egy ódon fémkazettát ásott ki a földből. Gyerek fejjel abban reménykedett, hogy titkos kincset rejt a fémláda, amin ételt és lőszert vehet a családja, de tévedett. Egy vaskos köteg újság volt a dobozban, képregények. Attól a perctől kezdve, a többiek számára értéktelen vacaknak számító újságok váltak, a legféltettebb kincseivé. Csak nagyon nehezen tudott olvasni, a hálót szövő, csillagos-pajzsos vagy éjfekete köpenyt viselő hősök világa, mégis rögtön magával ragadta. 

A kegyetlen zulu milíciákkal folytatott véres háború, öldöklő mindennapjaiban, ezek a megsárgult papírlapok jelentették számára a menedéket. A holdfénynél kibogozott mondatok és az esti sötétségben alig látható rajzok, elhitették vele, hogy létezhet egy jobb világ is, ahol vannak olyan bátor és nemes emberek, akik a gyengék és elesettek mellé állva, szembeszállnak a gonosszal. 

Aztán a szülei meghaltak, a rokonai pedig elzavarták, mondván nincs számára sem élelem, sem elég hely, így magára maradt a rideg valóságban. Rá kellett jönnie, hogy vagy leszámol az ostoba álmaival, vagy belehal az életbe. Ő pedig, döntött. A túlélés ösztöne, most is erősebb volt benne, mint a részvét, így szemrebbenés nélkül nézte végig, ahogy Marcus a vendégsereg szeme láttára, a lány combjai közé nyúl.

– Hmmm, ízes falat – vigyorgott, pár perccel később a Saranys gazdasági életét mindenható istenként irányító Marcus, és kajánul megnyalta az ujjait.

– Waldo, nemrég kereste önt – próbált témát váltani, Barlow.

– Igen, tudom. Bekísértettem az egyik könyvtárszobába, hadd várjon még egy kicsit. Tudja, a megfelelő példamutatás, nagyon fontos nekem.

– Bizonyára – felelte Barlow, meggyőződés nélkül.

– Jut eszembe – vonta magához közelebb Marcus, Barlowt. 

– Híreket kaptam, ami önt is érinti, pontosabban az itteni tartózkodását. De ígérje meg, hogy ez köztünk marad.

Látva az író néma beleegyezését és felcsigázott kíváncsiságról tanúskodó tekintetét, Marcus bizalmasan folytatta:

– Az ön és a többi földi vendég, kényszerű itt tartózkodásának az oka nem más, mint egy merénylet a Cerberuson.

Barlow, értetlenül húzta össze a szemöldökét. A Cerberus űrállomás adott helyet az egyetlen olyan kapunak, ami lehetővé tette az interdimenzionális utazást, ezáltal elérhető közelségbe hozva egy párhuzamos univerzumot, és ezen belül a Saranyss rendszert. Maga az űrállomás, miként a párhuzamos világok közötti utazás technológiája is, szigorúan titkos volt, így Barlow nem értette, hogyan hajthattak ott végre egy merényletet.

– Mi történt, egész pontosan?

– Én sem tudok, túl sokat. A kormányzati kapcsolatom, csak annyit árulhatott el, hogy néhány terrorista megpróbált eljutni a kapuhoz, hogy felrobbantsa azt. Persze, nem sikerült nekik, de az űrállomás parancsnokát megölték, egy időzített bombával. Emiatt most, teljes biztonsági zárlat van odaát, és természetesen itt is. Blokkolják a kommunikációt és az interdimenzionális forgalmat. Szóval, könnyen meglehet barátom, hogy egy ideig még itt marad.

Barlow, nem mutatta ki a megkönnyebbülését.

– Majd kibírom, valahogy – mondta, és kiitta a pohara tartalmát.

– Abban, biztos vagyok – felelte Marcus, és egy laza mozdulattal, körbeintett a termen. 

– Egyen, igyon. Lássa mindenki, hogy Suly Marcus vendége, és ne feledje: ,, Szeretkezz és álmodozz. A világ, örök!” – vetette oda még, miközben harsányan felnevetett. 

Barlownak, rögtön feltűnt az a gúnyos él, amivel az utolsó mondatot kimondta, ám nem állt le Marcus szavain elmélkedni, inkább megfogadta a tanácsát, és élvezni akarta az életet.

Minden vágya, minden rezdülése és gondolata, csak Camyl felé hajtotta őt, mintha egy láthatatlan kötelék, elszakíthatatlanul a nőhöz kötné. A teraszon, találta meg őt. 

Camyl, háttal állt neki, és gondolataiba merülten, a sötét bársony égen ragyogó csillagokat nézte. Barlow, egy pillanatra megtorpant. 

Ahogy az előtte álló nőre nézett, megrohanta a perzselő vágy és a bénító csodálat. Úgy látta Camylt, akár egy ragyogó káprázatot, mely körül lángol a levegő és elhalványul a puszta külvilág. Épp oda akart lépni hozzá, mikor a terasz másik ajtajában, egy férfi jelent meg, és határozott léptekkel odament Camylhez.

– Láttalak… – hallotta Barlow, de tudatában már nem kaptak értelmet a férfi további szavai. 

A mindeddig a szívét és a tudatát bűvöletben tartó érzés elszállt, és helyét valamilyen megmagyarázhatatlan, mély döbbenet vette át. 

A lélekjelenlétéből, csak annyira futotta, hogy behúzódjon az egyik dísznövény terebélyes lombja mögé, és onnan figyelje a két alakot. Kétségbeesetten nézte, ahogy Camyl, édesen mosolyogva vette át a másik férfitól, a felé nyújtott pezsgős poharat, majd lágyan felnevet. 

Barlow, ismét összetört. Minden korábbi reménye, a keserű kiábrándulás, vadul felcsapó lángjaiban enyészett el. 

– Már, nem érdeklem őt – fogalmazódott meg zsibbadó tudatában, a maró gondolat. 

A szíve, összeszorult. Egészen a jubileumi fogadás estéjéig, ő maga sem tudta, hogy mennyire szereti őt. Tagadta saját maga előtt is, hogy újra gyengéden érez valaki iránt, mert eddigi élete, csak arra tanította meg, hogy az érzelmek gyengeséget jelentenek, és kiszolgáltatottságot a világgal szemben. 

Ezért kezdetben, ösztönösen elfojtotta magában, a szinte azonnal feltámadó érzelmeket, és nagyon sokáig elzárkózott Camyl elől. A nő, telepata lévén, nyilván tudta vagy legalábbis sejtette, hogy Barlow hogyan érez iránta, de nem tett semmi olyat, ami egyértelműen bátorította volna a férfit. Ez, Barlowt összezavarta és lebénította. 

Szerette volna kifejezni az érzéseit, de ahogy teltek a napok és a hónapok, Camyl egyre fontosabbá vált a számára, és egyre inkább félt attól, hogy ha nyíltan színt vall, elutasítja őt. Maga sem értette, hogy miért viselkedik így, de most, ahogy Camylt egy másik férfi társaságában látta, rájött. 

Soha nem voltak gondjai a nőkkel, mindig könnyen ismerkedett, de csakis olyanokkal, akik semmit, vagy csak nagyon keveset jelentettek a számára. Ez magyarázta azt is, hogy nem voltak, csak felszínes kapcsolatai. Az élet, arra tanította meg, hogy soha ne ragaszkodjon semmihez, főleg emberekhez ne, mert az emberek elmennek, elhagyják vagy becsapják, és a végén történjék bármi is, csak fájdalmat hagynak a szívében. Ezért nem kötődött komolyabban, néhány barátján kívül, senkihez. Camyl azonban, más volt. 

Barlow számára, ő jelentette a mindent. Ő volt az, aki értelmet adott az életének, és ez, tudat alatt megrémítette.

Heteket, hónapokat harcolt a kétségeivel, a félelmeivel és a vágyaival. Kívülről nem mutatta, de vad érzelmi viharok tomboltak a szívében. Az állandó, olykor intenzív, máskor lágy és finom érintések, a csillogó tekintet, a hangja, ahogyan vele beszélt, persze időnként jelezték a nő vonzalmát felé, de Camyl váratlan, távolságtartó viselkedése, mely időről-időre jellemezte, teljesen elbizonytalanította a férfit. Barlow, dühös volt ezért magára.

Már értette, a nő elmúlt néhány napban tanúsított viselkedését. Talált magának valaki mást, aki szenvtelenül udvarol neki, aki magabiztos, aki humoros és impulzív. Camylnek, ez a típusú férfi tetszett, Barlow pedig nem ilyen volt. A felszínen legalábbis nem, ám elvesztegette az idejét és a lehetőséget arra, hogy feltárja az igazi énjét, a nő előtt.

Most, magába roskadva állt az árnyékban és végignézte, ahogy az a másik férfi, bekíséri Camylt a klub báltermébe. Gyűlölte magát, amiért egy ekkora vesztes. 

Hosszú percekig állt még odakint, küszködve önmagával, a dühével és a csalódottságával. Vad indulatok öntötték el legbelül, melyek újra és újra nekicsapódtak, a hosszú évek alatt önmagában kifejlesztett önuralom sziklafalának. Végül, győzött az akarat, és belül tajtékozva ugyan, de faarccal visszament a zsúfolt terembe. 

Igyekezett higgadtan viselkedni, de a látása beszűkült, és minden erőfeszítése ellenére, megint csak az érzelmei uralták. Tomboló bikaként vágott át a tömegen, szilárdan eltökélve magában, hogy addig iszik, amíg csak képes felemelni a poharat. Nem volt nagy terv, és hozzá méltatlan is, de Barlowt ez nem érdekelte. Egy igazi férfit nyílván feltüzelt volna a helyzet, és elfogadva a kihívást, elszántan veti magát a versengésbe, hogy megszerezze a nőt, de ő nem tette. Váratlanul, ismerős illat töltötte be a levegőt, és egy mély, mézédes hang simogatta meg a fülét.

– Simon, milyen kellemes véletlen. 

Helena Yorakis, káprázatos volt. Finom, világos barna tónusú bőre, selymesen lágy fényben csillogott, míg szeme, igéző ragyogással szegeződött Barlowra.

– Helena.

– Tudom, hogy mire gondol, pedig nem is vagyok telepata –– mosolyodott el Helena, és lágyan átkarolta a férfit, ám a hangjában világosan tetten érhető volt, a cinikus él.

– Nem számítottam arra, hogy itt találkozunk – Barlow még mindig dühös volt, de Helena Yorakis jelenléte, egyre inkább a hatása alá kerítette.

– A férjem akarta, hogy itt legyek. Azt mondta, hogy kell valaki, aki képviseli a családot. Mintha nem tudnám, hogy fontosabbak neki a kurvái, mint az illem.

– Kér, egy italt? – kérdezte Barlow, mintha nem is hallotta volna Helena szavait.

– Igen, kérek.

Mikor Barlow visszatért az italokkal, Helena megköszönte a pezsgőt, és szívélyesen elbúcsúzott:

– Köszönöm, Simon – búgta, édesen mély hangján. 

– Ha nem haragszik, most magára hagyom egy időre. Tudja, teljesítenem kell a kötelezettségeimet, mint Yorakis kormányzó felesége. Carlo, sokat ad a látszatra, és a külvilág előtt ő és Marcus, még mindig a legjobb barátok. Ha az istenek is úgy akarják, ma este talán, még találkozunk.

Barlow, feltüzelt ragadozó módjára nézett a csábítón ringó fenék után, és magabiztosan elmosolyodott, amikor elkapta a kecsesen leengedett váll felett, felé irányuló pillantást.

– Tetszem neki – nyugtázta elégedetten, és nagyot kortyolt az italból.

Az est hátralevő részében, egyre inkább hatalmába kerítette a vadászösztön, és az ezzel járó, bizsergető izgalom. Helena, időről-időre feltűnt valahol a tömegben, hol hosszú percekre láthatóvá téve magát, hol csak egyetlen pillanatra, de minden alkalommal buján nézve Barlow szemébe vagy sejtelmesen mosolyogva a férfira. Ezt, Barlow imádta. Újra elemében érezte magát. Nem voltak kétségei és nem uralta bizonytalanság. Tudta, hogy kell a nőnek, és a nő kell neki.

Az este, jócskán a csúcspontján járt már, mikor váratlanul feltárultak a hatalmas bálterem bal oldalán elhelyezett ajtók, és a szellőzőrendszeren keresztül finom, rózsaszínű por itatta át a levegőt. Barlow, már az első szippantás után tudta, hogy ez a por nem lehet más, mint a sakkarafák híres-hírhedt virágpora, mesterien keverve egy sylurium alapú droggal, a Rózsa bűvölettel. 

Meglepődött, hogy egy ilyen rangos estélyen, melyen jelen volt a kolónia társadalmi életének színe-java, ilyen nyíltan használják a Szövetség területein betiltott kábítószert és a sakkarafák virágporát, mely szintén szigorú korlátozások alá esett a Saranyson. Ám, azt kellett tapasztalnia, hogy a népes vendégsereg, a legcsekélyebb mértékben sincs fennakadva ezen, épp ellenkezőleg. Egymást lökdösve indultak el, az ajtók előtt bódultan mosolygó, meztelen férfiak és nők hívására.

Barlow, a testében feltámadó vágy ellenére is, tétovázott. Fejében egyre élesebben és kínzóbban támadt fel a kép, amint Camyl, azzal a másik férfival szeretkezik. Nem bírta volna elviselni a látványt, ezért maradt mozdulatlan. Kínzó gyötrődéséből azonban, kimozdította Helena Yorakis lágy érintése.

– Ne féljen, Simon. Odabent nem várja, csak igazi gyönyör – mondta, miközben finoman megfogva Barlow kezét, elindult az egyik szélesre tárt ajtó felé. 

Egy hatalmas, leginkább a XIX. század angliájában fellelhető kúriák üvegházaira emlékeztető helységbe léptek. A sűrű, saranysi dzsungelt idéző növények között, több tucat sakkarafa tört vaskos törzsével az ég felé, ám még több tíz méteres magasságukkal is jócskán alulmaradtak az Arany Sárkány klub, méltán híres kristályházának méreteihez képest. 

– Engedje el magát, Simon – súgta a férfi fülébe Helena Yorakis, miközben egy könnyed mozdulattal, megszabadult a ruhájától.

A férfinak nem maradt ideje felelni, mert Helena természetes könnyedséggel vetette magát, a mámorban kavargó tömeg sűrűjébe. Próbálta utolérni, de a nő, szinte azonnal eltűnt. 

Barlow, néhány pillanatra megtorpant. Ugyan teljesen a hatása alá került, a fák lombjairól aláhulló virágpornak, belső kétségei és őrületesen kavargó fantáziája, még útját állták a testében feltörő vágynak. Lelki szemei előtt, ismét feltámadt a másik férfival szeretkező Camyl képe, mely lángoló pokolként kezdte égetni a szívét. Egyszerűen nem bírta elviselni a tudatot, hogy Camyl mást is szerethet, vagy ami rosszabb, egy másik férfi sokkal boldogabbá teheti őt, mint amennyire neki sikerülne.  

Bensőjében az önvád csapott össze a féltékenységgel. Próbálta magát megnyugtatni, de csak rosszabbá vált a helyzet. Úgy érezte, hogy Camyl eldobta őt, és ez fájt neki. 

A csalódottság maró érzése elöntötte a szívét, hogy aztán az alkohol, a kábítószer és az afrodiziákum ellenállhatatlanul hömpölygő áradásával keveredve, létrehozzon egy édes elegyet, a bosszúvágy és a pusztító önsajnálat, ördögi mérgét. 

A következő pillanatban, már megszállottként vetette magát a Kristályház örömeibe, akár a mindenre elszánt öngyilkos merénylő, ki bármelyik pillanatban képes eldobni az életét. Izgató labirintusként járta be a mesterségesen elrendezett dzsungel ösvényeit és tisztásait, hol már fékevesztetten tombolt a gyönyör és a gátlástalanság.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Szerelem és szenvedés. 1. rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Barlow, sosem szerette a magányt. Ha egyedül volt, mindíg megrohanták a bensőjében rejtőzködő démonok. Megannyi kétség és önvád, az élet mélyebb összefüggéseinek és értelmének kínzó keresése. Barlow hinni szeretne egy felsőbb erőben, mely a számára legjobb úton vezeti végig őt, azonban nem képes elfogadni a szenvedés fogalmát. Élhet egy ember úgy, hogy számára a sors csak lelki kínokat osztott ki? Ha ez így van, vajon ki érdemel szenvedést, és ki kapja az üdvözülést?

Rövid összefoglaló

Barlow, az életén töpreng. Gondolatai kínzó kavargásában, újra és újra felmerül a kérdés: Létezhet, az előre elrendelés? Valóban vannak olyan felsőbbrendű erők, melyek meghatározzák egy ember sorsát? Ha ez így van, lehet egy ember sorsa, az előre elrendelt szenvedés?

Olvasási idő

17 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!