Barion Pixel nuuvella

Inferno. 2.rész.

Barlow és Jack útja, az Infernó egyik privát termébe vezetett. A gót stílusban berendezett helység, már a legelső pillanatban, mély hatást gyakorolt Barlowra. 

A fekete bársonnyal bevont falakat, több ágú gyertyatartók világították meg sejtelmes, már-már misztikus félhomályt varázsolva ezzel, a fülledt erotikával átitatott terembe. A mennyezet fagerendáin, hatalmas csillárok lógtak. Fémvázukon, vastagon fehérlett a gyertyákról lecsorgó viasz. Középen, egy hosszan kinyúló színpad futott végig, teret engedve az izgató félhomályban vonagló, női testek kínálta vizuális és virtuál-materiális gyönyör, féktelen tobzódásának.

– Kövessen – intette maga után Barlowt, az arcán kéjes vigyorral Jack, és mindketten elindultak az emelet irányába. 

Miközben átvágtak a terem alsó szintjén, Barlowt teljesen maga alá tiporta a látvány, ahogy a vámpírokat megszemélyesítő vendégek, kiélték legrejtettebb vágyaikat. A féktelen, ösztönös szexualitással keveredett vérjátszmák, még az új kor szabad erkölcsi világában is, arcpirítóan állatiasak voltak. 

Az emeletre vezető lépcsősor, hideg márványfalában elhelyezett mélyedésekben, meztelenül odaláncolt férfiak és nők csábították az arra vetődő vendégeket, a kéj és a testi vágy bódult kielégítésére. Barlow, esküdni mert volna arra, hogy az Infernót éltető agyak, telepatikus ingerléssel táplálják a mámor és a sóvárgás, egyre fokozódó érzését, de ezt egyáltalán nem bánta. Élvezte, az elméjét és virtuális testét átjáró, borzongató bizsergést.

Waldo magánpáholyában sűrű, áthatolhatatlannak tűnő sötétség uralkodott, csak a szoba közepén elhelyezett színpad, halovány kéken világító égői loptak némi fényt, a nyomasztó mozdulatlanságba. Barlow szeme, azonnal megakadt a kör alakban kialakított pódiumon szeretkező, két nőn, kiknek izzadságtól csillogó, meztelen teste lágyan, leheletfinoman ringott a vágy és a gyönyör selyemhullámain.

– Azt a mindenit! – hallatszott valahonnan, Waldo Campa hangja, majd gyenge, bíborvörös fény gyulladt ki, az egyik sarokban. 

Waldo karaktere, a legkisebb mértékben sem hasonlított, igazi énjéhez. Magasabb volt és sokkal testesebb, izmosabb. Bal arcán, egy hófehér sebhely futott végig, vad karaktert kölcsönözve hosszú, éjfekete hajfürtökkel takart arcának. Ő, így képzelte el magát, a legtitkosabb ábrándjaiban. Vad volt és öntörvényűen szabad. 

Ez volt a leküzdhetetlen varázsa, a stílusosan egy viktoriánus korabeli börtönről elnevezett Joliet mesterséges világának, mely a virtuál-telepátia úttörésének köszönhetően, valóra váltotta az ott kalandozók vágyait és álmait. Az Infernó, jellegzetes része volt ennek, a telepata számítógépek kreálta világnak, Asmodeus Draconyss pedig, az Infernónak.

– Simon vagyok – fordult a fantáziavilágban, ezer éve portyázó vámpír felé Barlow, feleslegesen bemutatkozva, hiszen a regisztráció során megadott karaktere, hű mása volt a valódi külsejének. 

– Mit keresel itt, és egyáltalán, hogy találtál meg?

– A virtuális irodád titkárnője, adta a tippet – ült le, a vámpír mellé Barlow. – Arra gondoltam, hogy portyázhatnánk egyet, ma este. Mit szólsz?

– Nincs hozzá, sok kedvem – fintorodott el Asmodeus, és az asztalon elhelyezett hűtőtartályból, elővett egy kis ampulla vért. Szertartásosan a kristálypoharába töltötte, majd felhajtotta az egészet.

– Beszéljük ezt meg, odakint – győzködte beszélgetőtársát, Barlow. 

– Ott parkolok a lakásod előtt és nem örülnék neki, hogy amíg mi itt töltjük az időt, kirabolnának vagy esetleg, szervdonornak néznének.

– Rendben – válaszolta, némi gondolkodás után a vámpír, és egy halovány villanás kíséretében, eltűnt. Waldo Campa, kilépett a virtuális térből, Barlow követte.

A vörös szakállas otthona, nem volt túl bizalomgerjesztő, és ami azt illeti, Waldo Campa sem. Ezek voltak az első gondolatok, amik végigfutottak Barlow agyán, amikor belépett a jobb napokat is megélt tömbház, harmincadik emeletén kialakított lakrészbe.

Az ablakok redőnyei, le voltak engedve, nyomasztó sötétséget szülve az állott levegőjű, disznóólra emlékeztető lakásba. Waldo, a nappali berendezését meghatározó, hatalmas bőrkanapén hevert, láthatóan napok óta már, még csak arra sem fárasztva magát, hogy ajtót nyisson.

A hangvezérlés megoldott szinte mindent, így a férfit semmi sem zavarhatta meg, a Barlow szemében céltalannak látszó heverészésben.

– Mit akarsz? – förmedt rá barátságtalanul, a vörös szakállas.

– Mióta vagy itt? – felelt kérdéssel a kérdésre Barlow, és gyanakvóan leült az egyik fotelbe. A ruhákat és az üres üvegeket, előzékenyen a bútordarab lábához tette.

– Ki vagy te, az anyám? – morgott Campa, és bizonytalanul az egyik italos üveg után nyúlt.

– Marcus estélye óta, nem találkoztunk – mérte fel a körülöttük terpeszkedő káoszt, Barlow –, így arra gondoltam, hogy megnézem, mi van veled. Nem vagyok jó passzban, jólesne egy kis kötetlen szórakozás. Te, segíthetnél ebben.

– Persze – mosolyodott el keserűen, Waldo. – Mi nyomja úgy a szívedet, nőügy? 

– Ráhibáztál – helyeselt szűkszavúan Barlow, és a dohányzóasztal összevisszaságából, ő is kihalászott magának, egy félig üres borosüveget. 

– Mi más lehetne.

– Megőrjít, az a nő. Tudom, hogy érez valamit irántam, mégsem kellek neki. Találkozott egy másik férfival, és ahogy láttam, remekül megvan vele.

– Pofon egyszerű – vakarta meg szakállas állát Waldo kárörvendően –, valahol elcseszted.

– Nem ő az első nő, akivel dolgom volt – nézett maga elé elgondolkodva, Barlow –, de őt értem, a legkevésbé.

– A nők, mindig keresnek valamit a férfiban – felelte Waldo, kedvetlenül –, és ha az a dolog nincs meg benned, történjék bármi, akkor se lesz esélyed, az adott nőnél. Kicsit olyan ez, mint a póker. Ha képes vagy kitalálni, hogy mi az, amit a nő keres, és elhiteted vele, hogy meg tudod neki adni, akkor nyert ügyed van, még akkor is, ha valójában nem rendelkezel, azzal a bizonyos valamivel.

– Én beledöglök, ha nem lehet az enyém – temette a kezeibe az arcát, Barlow.

– Az élet, már csak ilyen – vonta meg a vállát egykedvűen, Waldo –, egy nagy szar. 

– Az, nem lehet, hogy mindez értelmetlen. Úgy értem, én hinni akarok abban, hogy mi nem véletlenül találkoztunk, hogy az érzéseim, nem maradhatnak viszonzatlanok.

– Író létedre, elég nagy barom vagy te, Simon. Vagy egy naiv álmodozó, ami talán, még rosszabb. Te, komolyan azt hiszed, hogy ennek az egésznek, itt körülöttünk, van értelme?

– Lennie kell…

– Elmesélek neked, egy történetet – Waldo hangja, váratlanul fagyos lett, és a szeme vad dühtől izzott. 

– Emlékszel még, arra a találkozóra az Arany Sárkányban, pár napja?

Barlow, némán bólintott.

– Ott szóba került a társam, Sandro Maquelly – itt, a vörös szakállas, néhány pillanatra elhallgatott. 

– Tudod, hogy mit csinált a hatalmas és tiszteletreméltó Sully Marcus, amíg te a partiján iszogattad a pezsgőt és az idióta nőcskédet hajkurásztad? Parancsot adott, Sandro megölésére. Marcus példát akart mutatni vele, így nem csak őt, de az egész családját is legyilkoltatta.

– Ez, borzalmas – döbbent meg, Barlow.

– Még, nincs vége. Marcus, nemcsak Sandro családját ölette meg, de mindenki másét is, aki üzletelt vele, az elmúlt egy évben!

– Az, nem lehet! Egy ilyen kis és zárt kolónián, ezt nem teheti meg, még egy olyan befolyásos ember sem, mint Sully Marcus.

– Francokat nem! – pattant fel Waldo, és az üres üveget, hozzávágta a szemközti falhoz. 

– A Saranys, még mindig egy katonai objektum, így a rendet valójában a katonai rendőrség tartja fent. A Flotta és a hadsereg pedig, közvetlenül Yorakis kormányzó hivatala alá tartozik.

– Marcus pedig említette, hogy milyen régi barátok a kormányzóval – rakta össze a képet, Barlow. 

– Ezt, mégsem úszhatja meg.

– Simán elsikálják az egészet – rogyott vissza a kanapéra, Waldo. 

– Szóval, ne beszélj nekem az élet értelméről. Sandro, a családja és ki tudja még hány ember halott, míg én élek. 

Barlow, szeretett volna néhány vigasztaló szót mondani, végül azonban, csak egy rövid kérdést tett fel:

– Mit akarsz, tenni?

– Hogy mit? – nevetett fel, Waldo. 

Tovább iszom és kefélem a képzeletbeli nőimet, a Jolietben.

Barlow, hallgatott. Bár, soha nem volt az a vérszomjas forradalmár vagy harcos típus, az igazságérzetét mégis bántotta ez az egész. Most döbbent rá, hogy eddigi élete során, soha nem harcolt igazán semmiért, annak ellenére sem, hogy sokszor ezt hitette el magával. Be kellett látnia, hogy a legtöbbször, hagyta magát sodorni a sorssal vagy bármi mással, ami ezt a fogalmat takarta, és a döntések meghozatalának súlyát és előjogát, a körülményekre bízta. Nem tartotta magát gyáva embernek, de most, szembesülnie kellett azzal, hogy túl sokszor választotta a megalkuvás könnyebb és sokkal csábítóbb útját.

– Beszéljünk Scorzával – mondta végül. – Neked állítólag jó barátod, ő talán, tud segíteni.

– Ugyan, ne röhögtess! Az a talpnyaló aktatologató, semmi másra nem hajlandó, mint ami a főnökeit szolgálja. Az pedig, hogy felkavarja a szart a Saranys alvilágában, kifejezetten nem esik ebbe a kategóriába.

– Márpedig, nem úszhatják meg büntetlenül – jelentette ki határozottan Barlow, és pontosan maga sem tudta, hogy mi táplálja benne ezt a hirtelen feltámadt tüzet. 

Talán a maró üresség, mely azóta uralta a bensőjét, hogy szembesülnie kellett Camyl hideg elutasításával. Valójában, a reggel óta, mikor utoljára beszéltek egymással, úgy érezte, hogy nincs értelme az életének, és bármi jobb, mint kilátástalan harcot vívni az önsajnálattal, az önváddal és a keserű reménykedéssel.

– Ami azt illeti – nézett az író, elszánt tűztől fénylő szemébe Waldo –, először megfordult a fejemben, hogy elkapom a tetteseket. A Marcus féle nagykutyákhoz persze, nem férhetek hozzá, de a kishalakat még, megfingathatom. Ez viszont, egyet jelentene az öngyilkossággal.

– Vágjunk bele, tegyünk igazságot! – vágta rá azonnal Barlow, miközben legbelül elfogta valami furcsa, önpusztító vágyakozás.

– Idióta barom! – hűtötte le Barlow lelkesedését, Campa. 

– Mégis, mit gondolsz, miről beszélünk mi most? Emberek megöléséről, Simon! Bűnözőkéről. Komolyan azt hiszed, hogy mi ketten majd, helyrerakjuk a d’arcynhall-i alvilágot? Térj észhez, nem az egyik elképzelt történetedben vagyunk.

– Tisztában vagyok, ezzel – váltott keményebb hangnemre, Barlow. 

– Nem hősködni akarok, csak végre tenni valamit, ebben a nyomorult életben, ami a szívemből jön. Különben pedig, én dél-afrikai vagyok, szóval nem hiszem, hogy az utcai harcoknál keményebb lehet, az itteni élet.

– Te, nem vagy normális – vigyorodott el, némi gondolkodás után, Waldo –, de egyre inkább kedvellek. Összekapom magam és készítünk egy tervet.

– Tedd azt – felelt Barlow elszántan, inkább maga előtt véglegesítve az elhatározását.

Mialatt Waldo eltűnt a fürdőszobában, Barlow magára maradt. 

,, A démonok ideje.” Így nevezte az ilyen perceket, amik gyakran hosszú órákba nyúltak át. A lelkében, most is vihar tombolt. Kavargó középpontjában, ledönthetetlen obeliszkként állt egy nő képe és egy név, amely egyszerre emelte a lelkét a magasba és taszította le a fájdalmas kétségbeesés legmélyére: Camyl.

Ő volt az oka annak, hogy most, egy alig ismert ember oldalán, szembenézni készült a Saranys alvilágával. Nem vádolta őt ezzel, csupán enyhíteni próbálta, a bensőjét uraló kilátástalanság, fojtogató szorítását.

– Miért csinálom én, ezt? – tette fel magának a kérdést és érezte, hogy a pár perce fellángolt elszántság, lassan alábbhagy a lelkében. 

– Mit akarok bizonyítani? Hiszen őt ez, úgy sem érdekli.

Ujjával széthúzta, az egyik redőny fémcsíkjait, és fáradt tekintetét a kinti sötétségbe fúrta. Késő éjszaka volt már, D’arcynHall óvárosa, mégis harsány élettől lüktetett. Valahol a közelben, hangos kiabálás és verekedés zaja szűrődött fel a magasba, míg az utca szemközti oldalán, néhány örömlány veszett össze a legjobb helyekért. Valamivel távolabb, rendőrségi sziréna búgott fel, és a magasban feltűnt egy katonai gőzkopter is. 

Az élettől duzzadó város, forrongó katlanként terült el, a neonfények és holoreklámok megvilágította, sötétzölden kavargó syluriumköd alatt. Barlow, felnézett az éjszakai égboltra. 

A csillagok, csak itt-ott ragyogtak át az éjjel-nappal működő syluriumfinomítókból felszálló, sűrű felhőn, mely gomolygó szaténkendőként borította be a Saranys egét. 

Ittléte óta, csak most szembesült azzal, hogy a bolygón máris milyen mély nyomokat hagyott az emberiség. A kolónia, csak alig tíz éve működött, a syluriumfinomítókból felszálló por, mégis markáns jellemzőjévé vált a Saranysnak. 

Odafentről, a kormányzói palota erkélyéről, mindebből semmi nem látszott. Eszébe jutottak Yorakis kormányzó szavai, és lelkében fáradt sóhajként csapott fel, a keserű érzés:

– Semmi sem örök. Minden változik, és minden véget ér. 

Ahogyan ez a bolygó is lassan néma áldozatává válik, az emberi civilizáció erőszakos terjeszkedésének, ugyanúgy a Camyl iránt táplált érzései is eltűnnek majd, a semmiben. Az idő mindent felőröl, ő pedig marad, aki volt: egy sokak által kedvelt, ám lényegében vesztes férfi. 

Nem értette, hogy miért fáj neki ennyire, Camyl visszautasítása, de önmagát okolta. Bizonyára nem volt elég rámenős és határozott, nem mutatta ki eléggé, hogy mennyire szereti őt. Megtépázott férfi öntudata, ezer sebből vérezve hullt a porba, ám mindig harcos lelke, nem fogadhatta el a teljes megadást. Nem Camylért kell végigcsinálnia azt, amit Waldoval közösen elhatároztak, hanem csakis saját magáért. Önmagának kell bebizonyítania, hogy ő igenis egy teljes férfi, és Camyl volt az, aki tévedett. Egyszerűen, nem volt képes tudomásul venni, hogy alulmaradt, az élet egyik harcmezején. A büszkesége és az öntudata, most szinte isteni erővel és elszántsággal ruházta fel. Úgy érezte, hogy bármire képes lenne. Waldo ügyét kezdte próbatételként látni, egy lépcsőfokként, melynek meglépése után jöhet a jövő és egy új, szebb és biztosabb világ.

– Nem gondoltad meg magad? – szólalt meg a háta mögött, Waldo.

– A legkevésbé sem.

– Nem vagy te egy mindennapi arc, Simon – bólintott elismerően, Waldo. 

– Tudod, nekem sok ismerősöm van itt, de egyikük sem vállalta volna azt, amibe mi most bele akarunk vágni.

– Ez, csak őket minősíti – vette tudomásul az elismerést, Barlow. – Mi a terved, hogyan fogjunk hozzá?

– Először is, beszerzünk némi tűzerőt és néhány tuti infót – válaszolta Waldo, sokatmondóan. 

– Meglepődnél, ha tudnád, hogy ezzel a két dologgal, milyen sokat el lehet érni manapság.

– Lehet, hogy annak látszom – húzta el a száját kelletlenül, Barlow –, de nem vagyok naiv, sem hülye. Pontosan tudom, hogy hogyan működik a világ.

– Jó, mert néha nekem, nem úgy tűnik – vitt még be egy utolsó tust vigyorogva Waldo, majd komoly arccal a dohányzóasztalra rakott, két pisztolyt. – Tudsz, ezekkel bánni?

– Te, tényleg nem élted át, egyik Armand Qyhada regényemet sem, igaz? – vetette oda sértődötten Barlow, majd látva társa értetlen arckifejezését, így folytatta: 

– A Flotta jóvoltából, részt vehettem az egyik legjobb alapkiképző programjukban, hogy minél hitelesebben érzékeltetni tudjam, a sereg világát. Szóval, megtanultam a kézifegyverekkel is bánni. Ez, egy Mark Kettes, Space Eagle típusú plazmapisztoly – Barlow felemelte a fegyvert és élesítette, Waldonak a szeme se rebbent.

– Az alapbeállítása szerint, levegőt ionizálva állít elő, plazmát.

– Valódi tűzharcban voltál már, öltél már embert?

– Igen – hangzott a komor válasz, és Barlow lelki szemei előtt, ismét feltámadt a sötét múlt. A múlt, melyet igyekezett elfelejteni.

– Rendben – leplezte meglepődését Waldo, majd felvette a kabátját. – Akkor, menjünk.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Barlow menekülni akar a kétségei és a múlt elől, ezért a mindíg jókedélyű Waldo Campa társaságát keresi. A csempész azonban, korántsem jókedvű, amikor Barlow rátalál. Mire Barlow feleszmél, már mindketten úton vannak, egy olyan elhatározást követve, amiben Barlow már egyáltalán nem biztos.

Rövid összefoglaló

Barlow menekülni akar a gondolatai és az érzései elől, ezért felkeresi Waldo Campát. A mindíg harsány és vidám csempész társaságában akar felejteni, de a sors váratlan fordulat elé állítja Barlowt. A két férfi hamarosan elindul egy úton, mely csakis a bizonytalanba vezet.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!