Barion Pixel nuuvella

Ember embernek farkasa. 2.rész.

A mélyből tompa puffanások és az energialövedékek, semmi mással össze nem téveszthető, surrogó-ropogó hangja szűrődött fel, majd alig néhány perccel később, ismét vakító fény árasztotta el a lépcsőházat.

– Megjöttek, a bokorugrók – jegyezte meg Déchamp, és összeszűkült szemmel, a felsőbb emeleteket kezdte el fürkészni.

Valahol, a huszadik és a harmincadik szint között lehettek, ezt Barlow nem tudta pontosan meghatározni. 

– Jól van – vonta maga mellé őt és Waldót Déchamp, miközben az emberei biztosították a lépcsőfordulót.

– A huszonötödik környékén vagyunk, vagyis négy-öt emelet választ el minket a tetőgarázstól. A katonai rendőrség speciális egységei, hamarosan az ellenőrzésük alá vonják az egész épületet, szóval nincs sok időnk cselekedni. Ellenben, a támadóinknak sincs. Ha a lépcsőházban akartak volna ránk támadni, akkor már megtették volna, szóval, ha még nem pucoltak el, akkor a garázsban fognak próbálkozni.

– Mi a terved? – kérdezte, Waldo.

– Én, Hűtő és Csongi megyünk elől, ti pedig hátra maradtok. Ha tűzharcba kerülünk, szétváltok. Simon, tiéd a baloldal, Waldóé a jobb. A harmincnégyes állásban van a siklónk, egy fekete Sylurium Galaxy. Ott találkozunk. Ha lehetséges, ne lövessétek le magatokat.

– Nekem, megfelel – bólintott vigyorogva a vörös szakállas, és mindannyian elindultak felfelé.

A garázsban, teljes csönd és mozdulatlanság uralkodott, ugyanakkor a tetőn dúló, heves tűzharc tompa hangjai, átszűrődtek a mennyezeten.

Déchamp, megállásra intette a társait, és az egyik sikló mögül kilesve, felmérte a terepet. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy akár a legcsekélyebb veszély is fenyegetné őket, a volt légiós, mindenesetre óvatos maradt.

Ő, és a két átlagos magasságú, ellenben kemény testfelépítésű testőr, középen indultak el a tetőgarázs túlsó vége felé, míg Barlow és a csempész, előrelátóan szétvált.

Az épület tetejéről alászűrődő csatazaj intenzitása, alábbhagyott. Az eddigi, folytonos lövésváltások közé, egyre hosszabb szünetek ékelődtek.

Barlow, a tetőgarázs falához simult. Nem félt, de egész testét és tudatát elfogta valamiféle megmagyarázhatatlan és legfőképp ellenállhatatlan zsibbadás. Soha nem tudta uralni, ezt az érzést.

Ilyenkor úgy érezte, mintha a tudatos énje kikapcsolt volna, és az irányítást, a tudatalattiban megszülető ösztönök vették volna át. 

A következő pillanatban, energialövedékek kezdtek el záporozni mindenfelé. A többiek, azonnal elkezdték viszonozni a tüzet, Barlow azonban lebénult. Olyan volt az egész, mintha a tudatát kilőtték volna egy katapultülésből, és már csak tehetetlen szemtanúként venne részt az eseményekben

– Gyáva vagy bazd meg, egy szánalmas vesztes! – ostorozta magát, ám eljött az idő, amikor énjének egy része végleg fellázadt, a tehetetlenség rémuralma ellen.

– Szedd össze magad! – bátorította önmagát, Barlow. – Voltál már ilyen helyzetben, és túlélted. Képes vagy rá!

Nem gondolkodott azon, hogy pontosan mi történt, de a következő pillanatban, mintha átkattintottak volna a bensőjében egy kapcsolót, mélységes nyugalom és céltudatosság szállta meg. A tudata kitisztult és a zsibbadás teljesen megszűnt.

Kibiztosította a fegyverét, és tüzelni kezdett. Déchamp, Waldo és a két testőr, már jó néhány siklóval előrébb járt, ahogy igyekeztek egyre közelebb kerülni a harmincnégyes álláshoz. Barlow azonban, könnyedén felvette velük a tempót.

– Na, már azt hittem, hogy kinyírtak – kiabált át hozzá Waldo, amikor megpillantotta őt.

– Még, megvagyok – válaszolta Barlow, és Déchamp mellé húzódott.

– Nem sietted el, Simon – mérte végig kétkedve, a francia.

–Mi a helyzet?

– Hárman vannak, elég komoly tűzerővel. Viszont jó hír, hogy nem holtan akarnak minket.

– Ezt, miből gondolod?

– Csak, megpróbálnak beszorítani.

– Úgy érted, hogy foglyul akarnak ejteni?

– Túsz, fogoly, egyre megy. A kérdés az, hogy kit akarnak. Waldónak és nekem, komoly nézeteltérésem támadt Sully Marcusszal, és még megannyi más emberrel, de téged elvileg, alig ismernek itt.

– Szóval? – húzta össze a szemöldökét, rosszat sejtve Barlow.

– Szóval, van egy ötletem, de kicsit rizikós.

– Vállalom – vágta rá, szinte azonnal Barlow. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre bizonyítson.

– Csali leszel, Simon. Téged vagy futni hagynak, vagy leszednek, amint meglátnak, mert nem akarnak tanúkat. Bárhogyan is legyen, nekünk elég lesz az a kis idő, amíg veled foglalkoznak, hogy átvegyük a kezdeményezést. Két esélyes, de ráfaraghatsz.

Barlow nem azért akart hős lenni, mert annyira vágyott a dicsősségre. Önmagának akart ismét bizonyítani, hogy megszerzett önigazolásával, végre gőgösen elfoglalhassa a meg nem értett áldozat, hűvös trónját

– Mi a dolgom? 

Déchamp, néhány szóban felvázolta a tervét, majd odakiáltott Waldónak;

– Hé, Waldó! Emlékszel még, a Molenbeek futásra?

– Ja, ki lesz a szerencsés? 

Déchamp nem felelt, e helyett jelentőségteljesen az íróra nézett, Barlow pedig elindult. 

Hezitálás nélkül eredt futásnak. Arra számított, hogy amint feltűnik, azonnal energialövedékek kezdenek el záporozni felé, így megpróbált minden oszlopot és siklót fedezékként felhasználni. A francia terve az volt, hogy miközben az író megpróbál eljutni a garázs hátsó része felé, magára vonja a titokzatos támadók figyelmét, és amíg a tűzerejüket rá összpontosítják, nekik sikerül ellentámadásba lendülniük. A volt légiós terve azonban, nem úgy alakult, ahogy kellett volna.

A támadók, üldözőbe vették Barlowt. Nem érdekelte őket sem Déchmap, sem Waldo. Immár világossá vált, hogy az író a célpontjuk.

Az álarcot viselő férfiak, egyetlen embert hagytak hátra, hogy egy pusztító tűzerőt képviselő plazmaszóróval, sakkban tartsa Barlow társait.

Az illető, komolyan vette a feladatát, mert abban a pillanatban, ahogy megkezdődött a gondolatírót célba vevő hajsza, a plazmaszóró motorja felbőgött, és a fegyver, izzó lövedékekkel árasztotta el a garázs egy adott pontját.

Barlow csak remélhette, hogy Waldo és a többiek, túlélték azt a tomboló orkánt, ami rájuk szakadt, de nem álhatott meg, hogy megbizonyosodjon róla. Épp ezért megkönnyebbült, amikor az irtózatos erejű fegyver váratlanul elhallgatott, és Waldo egy ízes káromkodása végigvisszhangzott a garázs falai és oszlopai között. Ellenben, ez még nem könnyített, az ő helyzetén. 

Két lehetőség közül választhatott: eléri a lépcsőházat és szembenézve az ismeretlennel, a katonai rendőrség egységeibe fut, esetleg a támadók csapdájába esik, vagy bevárja az üldözőit.

Mindkét forgatókönyv, elég kockázatos volt, és egyik sem kecsegtetett biztos, pozitív végkifejlettel.

Az egyik oszlop mögé húzódott, és leadott néhány lövést az üldözőire. Kezdetben nem értette, hogy miért eredtek a nyomába, hiszen néhány hónappal ezelőtt, még azt sem tudta, hogy a Saranys egyáltalán létezik, és az itt eltöltött idő alatt sem érintkezett túl sok emberrel. Aztán arra gondolt, hogy ez az egész, talán összefüggésben lehet a tudatában felszínre került emlékekkel. Az események ugyanis, egyértelműen akkor vettek éles fordulatot, amikor Jade feloldotta a fejében elhelyezett blokkokat. Vagy talán, jóval hamarabb?

Eszébe jutottak az álmai, melyek az utóbbi hetekben, egyre intenzívebben kínozták őt. Mikor is kezdődtek el, pontosan? Igyekezte magában felidézni a közelmúlt eseményeit, de úgy érezte, hogy pár hétnél mélyebbre kell visszanéznie a múltjába, hiszen elsősorban a fejében időről-időre feltűnő hangoknak köszönhette azt, hogy most itt volt. Már egész kicsi korától kezdve vezették a lépteit, és amikor végül a sylurok felajánlották neki a mindaddig sóvárogva várt nagy lehetőséget, ismét a fejében lágyan elsuttogott szavak voltak azok, amik végső elhatározásra bírták. Barlow most arra gondolt, hogy ha valóban meg kellene határoznia egy világos kiindulópontot, melyből kifejlődve az események láncolata ebbe a tetőgarázsba vezette, akkor ez volt az. A pillanat, amikor az elsötétített vetítőszobában ülve, először megpillantotta a Saranyst. Attól a naptól kezdve, a hangok egyre türelmetlenebbek, egyre izgatottabbak voltak. Az álmaiban édes szavakat suttogtak neki: elismerést, bőséget, magasztosságot. Akkor Barlow azt hitte, hogy legnagyobb gondolatregényét megírva végre révbe ér, és megpihenhet addigi hosszú és lélekpróbálóan fárasztó útja végén. Most viszont, már másképp látta az egészet. Felmerült benne a kérdés, hogy mi van akkor, ha mindvégig tévedett, és a vágyai lencséjén át figyelve a világot, ösztönösen is megszépítette azt, amit maga körül látott és megtapasztalt. Így válhatott a fejében elsuttogott szavak nyomán elismerés a félelemből, az élet feletti mindenhatóságból a bőség illúziója, és magasztossággá változhatott a hatalom.

Barlow, ismét lebénult. Megint elfogta az a furcsa, ellenőrizhetetlen érzés, és a tudata újra robotpilóta üzemmódba kapcsolt. Megrémísztette mindaz, ami az elmúlt néhány pillanatban átsuhant az elméjén. H            iszen ő sosem akart élet és halál ura lenni, kivéve persze azokat a napokat, amikor elveszítette a családját, de hasonló helyzetben ki ne akart volna megtenni bármit azért, hogy visszakaphassa a szeretteit. Azonban az a mindenhatóság, amire Barlow most gondolt, nem ilyen természetű volt. Miért kellene neki százezreket, milliókat megölni, és elpusztítani egy egész bolygót?

Idő közben, az üldözői szétváltak. Az egyikük távol tartotta Barlow társait, míg a másik egyre elszántabban próbált, az író közelébe jutni.

– Tarts ki, Simon. Mindjárt, ott vagyunk! – hallotta Waldo hangját, de a szavak értelme, csak nehezen jutott el a tudatáig.

– Azt hiszi, hogy ők a barátai? – szólította meg őt az egyik támadó, és Barlowt valósággal lesújtotta, hogy mennyire közelről hallatszott a hangja.

– Csak, kihasználják. Ők is azt akarják, ami a fejében van. Én segíthetek. Én tudom, hogy mi történt magával.

Barlow, egy pillanatra lehunyta a szemét, de a következő másodpercben megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem akarja, nem meri újra kinyitni. Mindaz, aki és ami eddig volt, akinek és aminek eddig gondolta és tartotta magát, egy szempillantás alatt semmivé foszlott.

A szíve hevesen vert, és a gyomra öklömnyi görcsbe szorult. A lelki szemei előtt már látta, ahogyan az ismeretlen, álarcot viselő támadók előtte állnak és egyenesen rá néznek. Szinte már magán érezte, a tekintetük fojtogató súlyát és a szánalmuk perzselő forróságát. A testét elhagyva látta önmagát, ahogy tehetetlenül és kiszolgáltatottan, az oszlop védelmező takarásában kuporog. Ez, feldühítette.

A valóságban, alig néhány másodperc telt el, de a tudatában őrületes sebességgel váltották egymást a gondolatai.

Az életére gondolt, arra a számtalan nehézségre és csapásra, amit el kellett szenvednie, a hosszú és üres évek alatt. Arra a Simon Lewis Barlowra gondolt, akinek eddig tartotta magát.

Mindig igyekezett úgy tekinteni magára, mint egy erős, kivételes emberre, akinek tartása van és nagy dolgokra hivatott. Most azonban nem volt több, egy gyáva embernél, aki lassan összeroppan a valóság súlya alatt. Úgy érezte magát, mintha a sors gúnyolná őt. Mintha szándékosan mérné rá a legkülönfélébb csapásokat, majd pedig, amikor már a teljes lelki és érzelmi megsemmisülés szélére került, azért húzná el előtte a remény és a boldogság mézes madzagát, hogy miután ő felkel a földről és összeszedve énje darabjait, újra elkezdi felépíteni önmagát, ismét lecsapjon rá és porig rombolja mindazt, amit addig elért. Elöntötte bensőjét, a mélységes fájdalom és elkeseredés.

Úgy érezte, hogy a sors gyűlöli őt, hogy az élet és a világ megpróbálja kivetni magából, akár egy rákos daganatot. Azonban, túlságosan büszke és makacs volt ahhoz, hogy ebbe beletörődjön. A szívét uraló elkeseredés sötét fátyolát, felemésztette a sorssal való szembeszegülés, olthatatlanul fellobbanó tüze. 

– Meg akarsz ölni, porig akarsz alázni? – morogta magában Barlow, és keményen megszorította, a kezében tartott fegyver markolatát.

– Gyűlölsz? Gúnyolsz engem? Azt szeretnéd látni, hogy térden csúszom előtted, és úgy fohászkodom irgalomért? – üvöltötte, immár a garázs sötétjébe.

– Hát, bazd meg! – dühtől eltorzult hangja, túlharsogta a tűzharc zaját.

– Engem, soha nem törsz meg! 

Hideg elszántsággal fordult ki az oszlop mögül, és anélkül, hogy bárkit is látott volna, tüzet nyitott abba az irányba, amerről nemrég hallotta az üldözője hangját. Magasztos nemesség szállta meg a bensőjét, és miközben szálfaegyenes testtartásban, acélos tekintettel folytatta fegyveréből a tüzelést, büszke volt arra az emberre, aki akkor volt. Tomboló elszántsága váratlanul érte a támadót, és Barlow, pillanatok alatt sarokba szorította őt.

– Vedd le, a maszkod – utasította a kezét megadóan feltartó férfit, ám a döbbenet, jeges villámként hasított belé, amikor a támadó arcát meglátta. Ugyanaz a férfi volt, akivel Barlow, Camylt látta, az Arany Sárkányban. 

A sors, ádáz ellenfélnek bizonyult, és képes volt a tarsolyából előhúzni egy olyan ütőkártyát, ami váratlanul érte Barlowt. Látva a vele szemben álló zavarodottságát, az álarcától megfosztott férfi, egy gyors mozdulattal kirúgta Barlow kezéből az energiapisztolyt, és pillanatok alatt mögé kerülve, egy kést szorított a torkának. Barlownak ideje sem maradt felocsúdni a döbbenetből, amikor máris egy újabb, az eddigieknél sokkal szorultabb felállásban találta magát.

Patthelyzetben voltak. Waldo, Déchamp és a két testőr, körbefogta ugyan a támadót, az viszont, túszul ejtve Barlowt, kezében tartotta az irányítást.

– Engedd el – mondta nyugodt hangon Waldo, és biztos kézzel a támadóra szegezte a fegyverét.

– Eszemben sincs. Az alapján, ahogy harcoltok, katonai múltatok van, így biztosan tudjátok, hogy mi ez, a kezemben. Nem igaz?

Barlow, világosan leolvasta Déchamp és Waldo arcáról, hogy felismerik a szerkezetet, amit a jobb zsebéből húzott elő a férfi.

– Igen, ez egy termo gránát – folytatta amaz, kiélvezve a helyzetét. 

– Csak le kell vennem az ujjam a kioldógombról, és felrobban. Foszfor és napalm. Ez nyerő kombináció, egy ilyen zárt térben.

– Mit akarsz? – lépett előre, Déchamp.

– Én és Barlow most elmegyünk, ti pedig hagyjátok. Csak, ennyit.

Feszült csend nehezedett, az egymást sakkban tartó csoportra. Barlow is tisztában volt a Dél-amerikai drogháborúkban használt fegyver brutális hatékonyságával, az adott helyzetben pedig, egyikük sem lett volna képes megakadályozni a férfit abban, hogy felrobbantsa mindannyiukat. Az ösztönei azt súgták neki, hogy az illető habozás nélkül megtenné, ha arra kényszerítik.

– Semmi baj, vele megyek – próbálta nyugtatni, a társait.

Nem mérlegelte túl sokat a szavait, az ő szemszögéből ugyanis, ez volt az egyetlen kiút. Abban bízott, hogy a támadója nem véletlenül ejtette foglyul, hiszen meg is ölhette volna akkor, amikor üldözőbe vette őt. Másrészt arra is számított, hogy a katonai rendőrség egységei, a felmentő lovasság szerepét betöltve megjelennek, és megtalálják a módját a helyzet biztonságos megoldásának.

Déchamp különösebb fennakadás nélkül elfogadta Barlow döntését, míg Waldo, láthatóan habozott. Egy egész örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanat, miközben Barlow és túszul ejtője, lassan elkezdtek hátrálni az egyik sikló felé.

Déchamp és emberei, tisztes távolból követte őket, míg Waldo, mindvégig a közelükben maradt, rájuk szegezett fegyverrel.

Legnagyobb meglepetésére, Barlow mindez alatt nyugodt tudott maradni. Talán a nála jó másfél fejjel magasabb férfi, sugárzó magabiztossága hatott így rá, aki annak ellenére is, hogy igen nehéz helyzetben volt és szorította az idő, hűvös nyugalommal tartotta irányítása alatt az eseményeket.

Barlow maga is megütközött a gondolaton, de irigyelte, ezt az embert. Azt a természetes, könnyed önbizalmat, amivel az életét uralhatta. Hiszen, ha valaki egy ilyen szituációban, így tud viselkedni, az biztosan ugyanilyen akadálytalanul éli meg az életét is. Camylt is, milyen könnyen megkapta.

A késpengeként szívébe hasító érzésre, Barlowban felcsapott a keserű fájdalommal vegyes, düh. Érezte, ahogy vad indulat söpör végig, belső világán. A legszívesebben kitépte volna magát a férfi szorításából és lesz, ami lesz alapon, rátámad foglyul ejtőjére, de Waldo finom jelzései arra intették, hogy ne tegye.

Így, megadóan tűrte sorsát, mint eddigi élete során, annyiszor. Odaértek, az egyik siklóhoz.

– Te, vezetsz – utasította keményen Barlowt a férfi, miközben beült a hátsó ülésre.

– Komolyan azt hiszi, hogy megúszhatja ezt?

– Aki mer, az nyer. Ez a világ, erről szól. Az olyanok, mint én, akik mernek cselekedni, bármit megkaphatnak, amire csak vágynak. Kellő merészséggel és magabiztossággal, ez a világ könnyedén leigázható, és kéjesen tárja szét a combjait, akár egy olcsó kurva. Kapcsolja ki, a fedélzeti automatát.

– Hová megyünk?

A férfi, nem felelt, ehelyett durván Barlow agyi csatlakozójába dugott, egy adatátviteli kábelt.

– Nyisson nekem, egy ideiglenes csatornát.

A parancsoló hang, csak tovább szította Barlow bensőjében az indulatok lángját, de nem állt ellent. Undorodva hagyta, hogy a másik férfi a mechanikus agyára csatlakozzon, és immár a gondolatok szintjén kommunikáljon vele.

– Majd én utasítani fogom, a kellő időben. Most csak hajtson ki, a garázsból.

Barlow kézi vezérlésre kapcsolt, és keményen rálépett a gázra. A sikló sylurium turbinája, élesen felvisított, és az antigravitációs jármű, meglódult a tetőgarázs kijárata felé.

Odakint, már hajnalodott. D’arcynHall munkásnegyedének szürke, egyhangú tömbházai, sejtelmesen tűntek el, a közeli finomítókból felszálló ködben.

A katonai rendőrség siklói és gőzkopterei, szorosan körbefogták a jobb napokat is megélt munkásszálló robosztus, sivár épületét. Barlow lassítás nélkül törte át, a garázs kijárata elé felállított rendőrségi erőteret, ami azonban csak kisebb károkat okozott a masszív, Green Typhoon elektronikájában. 

– Eszébe ne jusson, megállni – utasította Barlowt, a katonai rendőrség felszólítására reagálva, a férfi. 

– Menjen, Kelet felé.

Barlow, szótlanul engedelmeskedett. Keményen megmarkolta a sikló volánját, és hideg magabiztossággal vezette mélyrepülésbe az antigravitációs járművet, hogy ezzel a váratlan manőverrel kerülje ki, a rendőrség azonnal felálló úttorlaszát.

– Álljanak meg vagy tüzet nyitunk! – hallották mindketten, a fejükben életre kelő rendőrségi csatornán, a rövid ám határozott felszólítást.

– Nyugalom, a sikló kicsit fel van turbózva – jegyezte meg a férfi, miközben becsapódtak az első lézerlövedékek.

– A pajzs, ki fog tartani. Átküldök egy útvonaltervet, azt kövesse. Pontosan.

Miközben kiadta az újabb utasítását, a férfi letöltött Barlow agyának látásért felelős központjába, egy vizuális adatcsomagot, és a következő pillanatban egy vastag, vörös vonal jelent meg Barlow előtt, mely hosszan kígyózva mutatta az utat D’arcynHall utcáin és városrészein át. Neki nem volt más dolga, mint követni, az agya által érzékelt és feldolgozott útvonaltervet. Ez azonban, nem volt egyszerű dolog, a katonai rendőrség egységei ugyanis, szorosan a nyomukban voltak.

Miközben őrületes sebességgel cikázott a kora reggeli forgalomban, Barlowt furcsa érzések rohanták meg. A legszívesebben belevezette volna a siklót a legelső tömbház falába, ami elébük kerül, hogy megölje mindkettejüket, de valahányszor, már-már látta és érezte a becsapódást, a bensőjében feltört egy erős érzés, ami elmosta az indulatot és megakadályozta ebben.

Gyűlölte a háta mögött ülő férfit, igazi vegytiszta, perzselően lángoló gyűlölettel. Nem ismerte őt, fogalma sem volt arról, hogy milyen ember is valójában, de szentül hitte, hogy nem tiszteli Camylt, hogy nem lát mást benne, mint egy trófeát, amit oly könnyedén megszerzett. Ez világosan kiérezhető volt a szavaiból, abból a tiszteletlen hangnemből, ahogy a világról és a könnyen megszerezhetőségről beszélt. Ez volt, Barlow gyűlöletének oka.

Az arca megfeszült, miközben egyre több lézernyaláb csapódott a siklót védő energiapajzsba.

– Ne aggódjon, ha beérünk a központi légifolyosóra, abba fogják hagyni.

Barlow, nem felelt. Ehelyett, undorodva lenyelte keserű mérgét. Dühös volt Camylre, amiért egyszerűen nem látja, hogy milyen embernek, milyen férfinak adta oda a testét és a szívét.

– Mit akar tőlem? – kérdezte végül, szárazon.

– Van magánál valami, ami engem illet.

– Arra gondol, ami a fejemben van? 

– Pontosan – nevetett fel önelégülten, a másik.

– Maga valóban egy éles eszű ember, csak ritkán használja a fejét. Nem igaz?

Barlow némán lépett túl a csípős megjegyzésen, de az egója tombolva fuldokolt, a megalázottság mocsarában. Megint szembesülnie kellett azzal, hogy mennyire nem az az ember, mint akinek hitte magát.

Fájdalommal kellett tudomásul vennie, hogy mindeddig be volt zárkózva egy saját maga felépítette világba, ahol többé-kevésbé, biztonságban volt. Ám a sors, a valódi élet, az elmúlt néhány napban újra és újra szétzúzta ezt az álomvilágot, hogy kegyetlenül lenyúzza az önámítással és elfojtással ékesített álarcokat, Simon Lewis Barlow igazi, csupasz és esendő mivoltáról.

– Koncentráljon! – térítette vissza a valóságba, a háta mögött ülő férfi, izgatott hangja.

Csak Barlow gyors reflexein múlott, hogy nem csapódtak be, egy szemből jövő antigrav. szerelvénybe.

– Átérzem a helyzetét. Camyl, mesélt nekem magáról. Tudja, a nők a határozott férfiakat szeretik, ez van a génjeikben. Ne bánkódjon, amiért engem választott.

– Hogy ismerkedtek meg?

– Camyl, egy igen kíváncsi és kalandvágyó nő. Ráadásul, elképesztően szeretetéhes. Mondanám magának, hogy nem volt könnyű megszerezni őt, de hazudnék. Az igazság az, hogy könnyedén elnyertem a bizalmát. Humor, megnyerő modor, rámenős magabiztosság. Csak ennyi, a siker titka. A maga dúló érzelmei és görcsös kínlódása, csak elbátortalanították őt. A nők az állandóságot keresik egy férfiban, a biztos támaszt, és ha egy férfi tisztában van ezzel, úgy játszat az érzelmeikkel, akár egy remekül felhangolt hangszerrel. Ne hibáztassa magát emiatt, nem lehetünk mindenben sikeresek. Ilyen, az élet.

– Megtisztel, az együttérzése – szólt hátra durván Barlow, miközben leereszkedett a felszínre.

A reggeli forgalomban, sikerült lerázniuk a katonai rendőrség üldöző egységeit, így könnyedén eltűnhettek, a város legalsó szintjének, labirintusszerű sikátoraiban.

– Maga, egy tehetséges író. Lehet, hogy most nem úgy érzi, de olyan hatalom van a kezében, amilyen nekem, talán sohasem lesz. Épp ezért, örülök annak, hogy segít nekem.

– Hogy érti ezt?

Barlow hátrafordult, hogy fogva tartója szemébe nézhessen, de egy erős energiasokk, teljesen kiütötte.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 41 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Ember embernek farkasa. 2.rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Barlow alig tér magához egy meglehetősen spirituális utazásról, amikor rögtön azzal szembesül, hogy üldözötté vált, és ismeretlen fegyveresek egy csoportja, máris az életére tör. Az álarcos támadók célja azonban, nem megölni Barlowt, hanem túszul ejteni. A vezetőjüknek ugyanis, még komoly tervei vannak a gondolatíróval.

Rövid összefoglaló

Barlow hosszú útja a sors által kijelölt irányba, tovább folytatódik. Bűnözők, telepaták ás túlvilági lények kísérik lépéseit, miközben önmagáról, és a Camyl szívét tőle elrabló riválisról is kiderül néhány dolog.

Olvasási idő

16 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!