Barion Pixel nuuvella

A Sors ködös útjai

Elmosódó, zavaros álmok kavarogtak Barlow fejében, akár egy lázterhes, mély utazás fakó képei, melyek jelentése nem nyilvánvaló, mégis életbe vágó. A pusztulás sejlett fel, az eszméletvesztés lágyan lengedező fátyolán át. Harag, mohó bosszúvágy, hideg céltudatosság és mérhetetlenül sok félelem. Barlow, menekülni akart mindettől. Kábult elméjével a kiutat kereste, a feloldozásra vágyott, azonban valamiért egyre erősebb volt benne a meggyőződés, hogy ezt csakis saját maga adhatja meg. Így, megpróbált ellenállni. A hangok azonban, melyek számára egy idegen, mégis érthető nyelven suttogtak a fejében, maradásra bíztatták. Mintha próbára akarték volna tenni az elméjét és az akaraterejét. A mindent átölelő kábultság pedig, csábító volt. Kellemesen meleg és megnyugtatóan óvó. 

Barlownak nehéz volt elszakadnia ettől, annak ellenére is, hogy a békét sugárzó felszín alatt, időről-időre átsejlett a fenyegető sötétség jelenléte. Valami mégis, cselekvésre sarkalta. A fejében kavargó, megannyi suttogó, morajló hang között, kitűnt egy másik, mely egyre markánsabban szorította háttérbe a többit, és ez a saját hangja volt. Egy számonkérő, mégis támogatást nyújtó hang, ami harcra bíztatta kimerült és megkínzott elméjét. Nehéz volt megfelelni ennek a belső hangnak, mert olyan dolgot kért Barlowtól, amiről ő úgy érezte, hogy ha nem is lehetetlen, de nagyon nehéz megtennie. Egyszerűen többet ígért számára a belenyugvással megszerezhető béke, mint a harc árán kivívható ébredés. Barlow mégis az utóbbit választotta végül, mert a bensőjéből felszakadó hang már nem kérlelte őt, de egyenesen harci kiáltást hallatva szólította fel önmagát. Egy olyan harcba, amit elsősorban csakis önmagáért kellett megvívnia.

Az ébredés, iszonyú fájdalommal járt. Mintha a világmindenség, teljes erejével Barlow ellen lett volna, és minden rezdülésével megkísérelte volna visszarántani őt abba a bénító, mégis lágyan és csábítóan édes eszméletlenségbe, aminek eddig a foglya volt. Barlow azonban, már döntött. A maga ura akart lenni, vállalva annak minden következményét. Volt néhány végtelenül hosszúnak tűnő pillanat, amikor Barlownak úgy tűnt, hogy kudarcot vall, és minden igyekezete az ébredésre hiábavaló, de az akarata csak meggyengült és nem roppant meg. A legutolsó próbatétel, egy leküzdhetetlennek látszó akadály képében tűnt fel Barlow előtt, mintha utolsó lélegzetvételével akart volna a felszínre törni egy tó mélyéről, de a szabadságtól elválasztó víztükör, fagyott lett volna. Elméjének anyagtalan öklével, vad elkeseredéstől és dühtől hajtva, újra és újra lecsapott a metafizikai jégpáncélra, hogy aztán a sokadik ütés után az lassan megrepedezzen, majd szilánkjaira robbanva felszakadjon. 

Amikor végre magához tért, Barlow megrémülve tapasztalta, hogy valami súlyos, talán egy sisak nehezedik a fejére, és megakadályozza abban, hogy kinyissa a szemét és szabadon levegőt vegyen. Megpróbált megmozdulni, de a végtagjai is rögzítve voltak. Ahogy próbált felegyenesedni, félig fekvő helyzetéből, éles fájdalommal vágtak a kezébe és a lábába a hideg fémbilincsek. Valamit a bal vénájába is beleszúrtak, mert minden egyes mozdulattal mélyebbre csúszott a testébe a tű.

Keserű düh fogta el. A tehetetlen rabság, szó szerint is húsba vágó ténye, komor súllyal nehezedett rá. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy mindazután a mentális küszködés után, aminek végén sikerült magához térnie, továbbra is fogoly marad, mintha az ő akarata semmit nem számítana a Teremtés végtelen kavargásában. Egyszerűen nem tudta elfogadni a vereséget. Izmait megfeszítve, újra és újra megpróbálta leszakítani a bilincseit, de azok továbbra is könyörtelen eltökéltséggel vágtak a húsába. Barlow, minden idegszálával szabadulni akart. Miközben testét a már sokadik sikertelen kísérlet után is, újra hadba küldte a legvégső gonoszt megtestesítő bilincsek ellen, Barlow igyekezte magában elképzelni a lehető legtisztábban, ahogy azok végleg megtörnek és immár hasztalanul a földre hullnak. Maga sem tudta, hogy meddig próbálkozott így, ezért őszintén meglepődött, amikor váratlanul a bilincsek szorítása engedni kezdett, és a végtagjai egymás után szabaddá váltak. Amikor a fejét fogva tartó sisak felé nyúlt, egy pillanatra mintha érezte volna egy másik ember kezének hideg érintését, miközben az ismeretlen kioldotta a sisak rögzítéseit.

Amikor Barlow végre kinyithatta a szemét, a legelső dolog, amit meglátott, az Morten önelégült arca volt.

– Igazán lenyűgöző, daron Barlow – csapta össze a két tenyerét színpadiasan Morten.

– Hogy talált rám? – lépett túl a magas, sovány férfi szarkazmusán Barlow, miközben ingerülten felkelt a leginkább fogorvosi székhez hasonlító fekvő alkalmatosságról. Fájdalmas arccal húzta ki, bal kezének fő ütőeréből a tűt. Meghökkent, amikor a szék túlsó oldalán, egy férfi holttestét pillantotta meg.

– Ugyanúgy, ahogy hamarosan mások is ránk fognak találni. Higgye el, jobb lesz őket elkerülni.

– Csak nem azokra a fekete testű torzszülöttekre gondol? – hibázott rá azonnal Barlow, hiszen Morten arckifejezéséről minden leolvasható volt.

– A lehető leggyorsabban, el kell innen tűnnünk!

– Azt sem tudom, hogy hol vagyok.

– Egy elhagyatott gyártelepen, D’arcynnHall külvárosában. Az a férfi ide hozta magát, amikor elrabolta.

Miközben lehajolt az élettelen testhez, Barlow próbálta felidézni az elmúlt órák vagy napok eseményeit, de csak kínzó fejfájást talált, az emlékei helyett. A férfinél nem volt igazolvány, és ahogy Barlow meg tudta állapítani, a tarkójában elhelyezett mental-chipet, valakik korábban már kiégették.

– Ne erőltesse az elméjét, még túlságosan fáradt hozzá. 

– Mit csináltak velem?

– Én sem vagyok mindenttudó, daron Barlow, de attól tartok, hogy ismét bele nyúltak az emlékeibe.

– Remek. Mi legyen most?

Morten, csak egy fintorral válaszolt Barlow kérdésére, és hanyagul vállat vont.

– Nem az én feladatom a sorsát irányítani. Néha bele nyúlhatok, ha több lehetséges jövő is feltűnik egy-egy csomópontban, de nem hozhatom meg maga helyett a döntéseit.

– Mégis, mi a franc maga? Őrangyal, egy kurva kopogó szellem, vagy csak egy vérrög szülte meg az agyamban? Létezik egyáltalán?

– A szó materiális értelmében nem létezem, hiszen már tíz éve halott vagyok. Erről már beszéltünk nemrég – szürte ki a fogai között Morten, mialatt rágyújtott egy szivarra. A markáns dohány füst, azonnal megcsapta Barlow orrát.

– Akkor, hogy lehet mégis hatással, a környezetére? – faggatta tovább Barlow, miközben átvizsgálva az elsötétített termet, megpróbált rátalálni a kiútra.

– Pszichoplazmából áll a testem, vagyis felszínesen fogalmazva, az elmém által összesűrített energiából. Ez lehetővé teszi számomra, hogy interakcióba léphessek a materiális környezetemmel. Az ajtó, amit keres, a szemközti oldalon van. Két őr áll a folyosón.

Morten útmutatását követve, Barlow hamarosan valóban rátalált egy ajtóra, de az zárva volt. A biometrikus zár azonban, csak rövid ideig tartotta fel Barlowt. Ugyan csak találgatott, de szinte biztosra vette, hogy a szék mellett heverő hulla segítségével kijuthat, a máris meggyűlölt helységből.

Miközben az ujjlenyomatos zárhoz cipelte a holttestet, Barlownak feltűnt egy kis tetoválás a férfi jobb csuklóján. A görög pszí betű, semmivel össze nem téveszthető, jellegzetes, ördögvilla szerű alakja. Ez volt a Földön és minden kolónián, a telepatákat megkülönböztető egyezményes jel, közel háromszáz éve már. Barlow, megtorpant. Tehát a férfi, telepata volt. 

– Talán itt az ideje, hogy próbára tegyük a képességeit, daron Barlow – súgta a fülébe Morten.

– Milyen képességekre gondol? – értetlenkedett Barlow.

– Erre, most nincs időnk – sürgette válasz helyett Morten. – Gondoljon vissza, az eddigi életére. Mi volt az a tulajdonsága, ami már egész kicsi gyerekkorától kezdve, végig kísérte az életét?

Barlow, gondterhelten húzta össze a szemöldökét, miközben a homlokára mély ráncokat vésett a tanácstalanság. Aztán váratlanul beugrott: a képesség, hogy időről-időre megérzett dolgokat. Akár egy helyről, akár egy emberről volt szó.

– Igen, arra gondolok, daron Barlow. Korábban mondtam már, hogy ön különleges, a szó bizonyos értelmében, hiszen a képességeit tekintve, ön egyedi. 

– Úgy beszél rólam, mintha egy átkozott kísérlet végterméke volnék csupán!

– Ne értsen félre, ön nagyon is ember, azonban a gyökerei, nem a Földhöz kötik.

– Igen, Jadeam…

– Ön egy világos céllal született le erre a világra, és ennek teljesítéséhez megkapta a szükséges eszközt is. Olyan képességet, ami a többi, átlagos ember fölé emeli. Ezért vagyok itt én is. Az utóbbi években, volt alkalmam sok magához hasonlót megfigyelni, ugyanis nem ön az egyetlen különleges célokkal, az emberek közé küldött jadeami lélek. Azonban, a kivételesek közé tartozik. A sorsvonala egyedülálló.

– Ebben nincs semmi különös, rajtam kívül még tízmilliárd olyen ember szaladgál ezen a világon, akiknek az élete mind egyedi. Történtek velem furcsa dolgok, ezt elismerem, ez viszont még nem elég indok arra, hogy meggyőzzön engem a kivételességemről.

– Sok megbeszéni valónk van még ezzel kapcsolatban, most viszont döntést kell hoznia: megpóbál kideríteni valamit erről a holttestről, vagy eltűnünk innen?

– Állandóan siet, Morten – morgolódott Barlow, miközben tovább kutatott a holttest zsebeiben.

– Nincs egy képzeletbeli homokórám, ha erre céloz, a másodpercei azonban, attól a pillanattól kezdve, amikor átlépett az anyagi világból, Jadeam síkjára, egyre értékesebbé váltak. Emlékszik, amikor azt mondtam magának, hogy nagy árat fog fizetni az életben maradásért? Nos, ennek az árnak ez az egyik tétele: az idő ön ellen dolgozik, így minden egyes döntése és cselekedete, adott esetben súlyos következményekkel járhat. 

Barlow nem figyelt oda Morten minden szavára, kezdte idegesíteni, így inkább a holttest felé fordult. Volt valami abban az élettelen férfiban, ami Barlowban elindított valamit. Egy apró sejtés volt az egész, egy alig megfogható érzésfoszlány. Mindig így kezdődött, aztán az egész kezdett egyre markánsabb alakot ölteni, és a végén Barlowban megfogalmazódott egy világosabb kép. Az első benyomás, ami tudatosult benne a férfiról, az elméjében korábban megjelenő tó felszínét elzáró jégpáncél magyarázata volt. Amikor Barlow kitörni készült a mesterséges öntudatlanságból, ennek a férfinak az akarata volt az, ami megpróbálta visszatartani. Így, amikor képzeletben darabjaira zúzta az akadályként feltűnő jégpáncélt, egyszersmind a férfit is megölte. A felismerés nyomán, nagyott dobbant a szíve. Sok-sok éve, még a dél-afrikai faji zavargások idején, ölt már, többször is. Azoknak a gyilkosságoknak a súlyát is magában hordozta, azóta. Most pedig, ismét elvette valaki életét. Váratlanul, Morten kezét érezte meg a vállán.

– Tudom, hogy ez az ön számára súlyos teher, de ne felejtse el annak tényét, hogy ez az ember, ártani akart magának. Ugyanúgy nem ismerte magát, ahogy ön sem ismerte őt, mégis megpróbálta az elméjét öntudatlanságban tartani, a maga akarata ellenére, és a hozzájárulása nélkül. Annak idején az én életemet is erőszakkal vették el, így úgy gondolom, hogy az ilyen emberek megérdemlik a halált, ha képesek vagyunk lesúlytani rájuk.

Barlow nem felelt, csak ízlelgette magában Morten szavait. Nem is olyan rég, Waldo Campa oldalán még bosszút akart állni, néhány számára teljesen ismeretlen emberért. Akkor igazoltnak látta mások megölését, hiszen egy általuk elkövetett bűn megtorlásaként érte volna őket el a végzet. 

– Manapság, olyan könnyedén ölik egymást az emberek…– futott át Barlow fejében a gondolat.

Aztán rögtön arra gondolt, hogy ez nem is újkeletű dolog, hiszen az emberiség történelme tele van véresebbnél véresebb konfliktusokkal, a mindennapi élet brutalitásáról nem is beszélve. Mi különbözteti hát meg a gyilkost, a gyilkostól? A nemes ügy, melynek nevében öl, vagy az elkövetett bűn szörnyűsége? A háborúkban a katonák, sokszor tömeggyilkossá válnak, a béke eljövetelével azonban hősként ünneplik őket vagy épp meggyalázva a sárba tiporják valamennyit. Hogy egyik lesz vagy a másik, azt csakis a társadalom éppen aktuális gondolkodásmódja határozza meg. A Biblia ősrégi szavai azt tanítják, hogy,, Szemet, szemért. Fogat, fogért.” Ezt persze nem sűrűn hírdetik a prédikátorok, holott könnyen meglehet, hogy ezek a legőszintébb szavak, amit az ember valaha is leírt.

– Érez még valamit, daron Barlow?

Morten kérdésére Barlow, ismét a halott férfira össszpontosította a figyelmét. Azonban, néhány homályos benyomásnál többre nem jutott. Gondterhelten összehúzta a szemöldökét.

– Nem érzek mást, csak ártó szándékot. Bárkik is hoztak ide, az életem semmit nem jelent a számukra. Illetve, valakinek talán igen…

– Nincs több időnk, mennünk kell.

Morten segített Barlownak az ajtóhoz húzni az élettelen férfit, mielőtt azonban a kezét rátették volna a biometrikus scaner plexi lapjára, Morten a fémből készült ajtóra tette a kezét, és néhány pillanatig mozdulatlan maradt. Az arcán jól látható volt, hogy erősen koncentrál.

– Mehetünk – szólalt meg hamarosan.

Amikor az ajtó kinyílt, a két kinti őr, a padlón hevert.

– Megölte őket? – tette fel a kérdést gyanakvóan Barlow.

– Nem – rázta meg a fejét tagadóan Morten. – Csak eszméletlenek. Bár, ha rajtam múlt volna, már halottak volnának.

Ez igazán meglepte Barlowt, az eddigi beszélgetéseik alapján ugyanis, Mortenről egy olyan valaki képe alakult ki benne, akinek a szeme se rebbenne, ha esetleg ezrek vagy akár milliók halála kellene ahhoz, hogy elérje a célját. Most viszont, ismét tanúbizonyságát tette annak, hogy mégsem egy romlott lelkű, másokon átgázoló szörnyeteg. Éppen ellenkezőleg. Ahogy Barlow azt korábban már megérezte, Morten lelke valójában nagyon is tiszta és nemes. Ugyanakkor bosszúra szomjazik, mostanra ez már teljesen nyílvánvaló volt Barlow számára is. Így képes volna a bosszúvágy, eltorzítani egy jó embert?

– Ha sikerül végig járnunk a mi közös utunkat, lesz még bőven részünk halálban – tette még hozzá Morten, Barlow kérdő tekintetére válaszolva. Közben az arcára, fájdalmas kifejezés ült ki.

Egy hosszú, és meglehetősen sötét folyosó húzódott előttük. A mennyezet és a bal oldali fal találkozásánál kialakított, porlepte ablakokon keresztül, csak halovány csíkokban hatolt át a Saranys égboltján ragyogó holdak fénye, sejtelmes félhomályba borítva ezzel, az elhagyatott gyártelep folyosóit és termeit. Miközben szorosan az egyik falnak simulva haladtak előre, Barlow fejében számtalan gondolat kavargott.  

Az utóbbi időben a kiszolgáltatottság érzése, egyre markánsabban vetített sötét árnyékot az útjára. Az addigi élete, a tehetségébe vetett hite és a puszta testi épsége, mind megkérdőjeleződött vagy veszélybe került, ő pedig sokszor úgy érezte, hogy minden elhatározása ellenére, csak sodródik az események ellenállhatatlan áradatában. Elviselhetetlenül esendőnek és magányosnak érezte magát. 

Ismeretlen erők avatkoztak az életébe, és láthatóan a kényük-kedvük szerint próbálták rángatni őt anélkül, hogy fikarcnyit is törődtek volna a következményekkel, amiket minden bizonnyal neki kellett elszenvednie. Mortent sem látta különbnek, noha többször is megmentette már az életét. Vajon, hihet neki?

– Hova megyünk? – szegezte neki gyanakvóan a kérdést, amikor a gyártelepről kijutva, látszólag céltalanul vágtak neki a sötét éjszakának.

– Még nem volna itt az ideje, de már nem látom olyan tisztán a közös jövőnk lehetséges vonalait, így el kell mennünk valakihez, aki segíthet ebben.

Morten eltökélten vetette magát az egyik kihalt mellékutcába, de Barlow megtorpant. Össze volt zavarodva. Az ösztönei és a józan esze, teljesen mást javasolt. Jelenlegi helyzetében az lett volna a logikus lépés, ha az első adandó alkalommal értesíti Scortzát, aki nyílván őrjöngeni fog, de negyed óra alatt érte küld egy biztonsági csapatot, legyen most bárhol is, D’arcynnHall fullasztó betondzsungelében. Azonban volt egy erős megérzése, mely arra sarkalta, hogy Mortennel tartson az ismeretlenbe. Talán ismét lázadni akart a sorsa ellen, vagy csak görcsösen akarta a kezébe venni az élete irányítását. Ezt ő maga sem tudta pontosan, azt viszont világosan érezte, hogy most ismét egy olyan csomóponthoz ért, amit Morten megemlített már.

– Mi a baj? – fordult vissza Morten. – Erre most, nincs időnk! Itt marad vagy velem jön, bárhogyan is dönt, meglesz a következménye.

Váratlanul kivágódott egy ajtó, Barlow háta mögött. A fém, élesen vágódott neki a beton falnak, és a feltáruló nyíláson át utcára ömlő fény, több emberi alakot rajzolt az ajtóval szemközti falra.

– Ha most nem jön velem, el fogják kapni magát, és visszakerül abba a székbe. Ezt akarja? Harc nélkül feladja?

Morten szavaiból igazi kétségbeesés áradt, most először, mióta megismerte ezt a férfit, és ez felrázta Barlowt a tanácstalanság szülte bénultságból. Mindketten rohanni kezdtek, miközben a hátuk mögött kiabálás és felreppenő drónok halk suhogása töltötte be, a kihalt mellékutcát.

Késő éjszaka volt még, így a külvárosi utcák néptelenek voltak. Barlow és Morten üldözői nem használták a fegyvereiket maximális fokozaton, így azok csak alig hallható szisszenéseket adtak ki, miközben egy-egy ragyogó energianyaláb végig hasította az éjszakai sötétséget. Láthatóan élve akarták elfogni Barlowt, ez pedig adott a menekülő párosnak némi előnyt. Az egyik sarkon befordulva, bele botlottak egy meglehetősen lepusztult siklóba, ami az egyik szeméttel borított járda szélére volt leparkolva. Barlownak azonnal eszébe jutottak a gyermekkori évek, amikor Johannesburg utcáin élve, sokszor kényszerültek arra, hogy siklót lopjanak. Vagy megélhetésből, vagy azért, mert a mostani helyzethez hasonlóan menekülniük kellett. Barlow most kifejezetten sajnálta, hogy nincs nálla az a kis minipad, amit a siklók biztonsági rendszerének feltörésére használtak. Sajnálkozással azonban nem könnyíthetett a helyzetén, így Barlow felvett egy járdáról letörött betondarabot, hogy azzal törje be a sikló egyik ablakát. A többivel később akart foglalkozni, de Morten megállította.

– Várjon, ez nem szükséges.

Morten odalépett a siklóhoz, és mind a két kezét rátette a karosszériára, mintha csak egy régi ismerőst látna újra. Lehunyta a szemét, az arcán megint átsuhant az erős koncentráció kifejeződése, majd nemsokkal később a sikló életre kellt. Barlow, hitetlenkedve ült be a kormány mögé. Még csak indítania sem kellett, a jobb napokat is megélt sikló, fújtatva-nyikorogva felemelkedett a földről. Az idős sylurium-generátor, krákogva pöffentette ki magából az egyik gőzfelhőt a mási kután, miközben a rozzant jármű neki lódult az útnak.

– Hogy indította be, a siklót?

Morten nem felelt azonnal Barlow kérdésére, mintha azt mérlegelte volna, hogy az alkalom és az idő megfelelő-e a válaszra, végül csak megszólalt.

– Ez a világ, amiben mi most egyre gyorsabb tempóban száguldozunk, egy materiális természetű világ. Itt érvényesek a fizika, ember által megismert és rögzített törvényei. A háromdimenziós létezés, megkerülhetetlen határok közé szorítja az itt élőket, és az élet-halál ciklus, az entrópia egyetemes törvénye, mindenre és mindenkire igaz. Ugyanakkor, ez a világ, csak egyike a létezés számtalan más szintjének, és az egyik legalacsonyabb is. A Világmindenséget alkotó energia és anyag felhígulása. Ezen a világon kívül, a rezgés szinteket tekintve, az asztrál világ van a legközelebb. Ez a világ, lényegében ennek a világnak a mentális lenyomata, a létezés egy olyan szintje, ami bizonyos értelemben sokban hasonlít erre, és az emberek is képesek elérni azt. Mint ahogyan az ott élő entitások is képesek interakcióba lépni, ezzel a világgal.

– Szóval – próbálta meg összefoglalni Barlow –, akkor ön ehhez az asztrál világhoz tartozik, hiszen az ősi filozófiák és tanítások, sok esetben azonosították a túlvilágot, az asztrális világgal.

– Pontosan – bólintott eltökélten Morten.

– Nem hittem volna, hogy ennyire tájékozott a metafizikában.

– Az, azért túlzás. Pusztán érdekel minden, ami túl mutat az emberi létezésen. A hús és vér hármas dimenzióján. Amúgy pedig, sok mai tudós véli úgy, hogy az emberi tudomány következő lépcsőfoka, a metafizikai világ megismerésében rejlik.

– Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem tanulmányozni a sylurium kristályokat, én is erre a végkövetkeztetésre jutottam. A metafizika és a sylurium elválaszthatatlan, márpedig ez a kristály itatja át az általunk ismert világot. Ami azt illeti, a kristálymezők belsejében létező Jadeam is, az asztárlis világhoz tartozik. Az a milliónyi lélek, csakis úgy élhette túl a pusztulást, hogy Ashkan áthelyezte a tudatukat erre a rezgésszintre. Váratlan és sok jadaemi halandó számára hatalmas ugrás volt ez, talán ezért is terjedt el közöttük az asztrális megjelenésüket is eltorzító őrület.

– Egyre zavarosabb, ez az egész – rázta meg a fejét lemondóan Barlow.

– Ha én is onnan származom, ahogyan azt állítja, akkor idővel én is megőrülhetek. Talán a hangok a fejemben, amik már egész kicsi gyerekként is velem voltak, ennek az őrületnek az első jelei.

– Biztosan nem. Jadeamben létezik egy csoport, néhány varázsló, akik a világuk pusztulása óta azon dolgoznak, hogy végre kitörhessenek a kristálybörtönből, amibe már évmilliók óta be vannak zárva.

– Hogy érti ezt? Hiszen a katasztrófa, csak alig néhány évszázaddal ezelőtt következett be. Hogy volnának már évmilliók óta bezárva oda, és egyáltalán, hogyan volnának képesek elviselni azt a hatalmas súlyt, amit ez jelenthet?

Miközben Morten nyugtalanul tekintett a sikló hátsó fedélzeti kamerájának képére, Barlow világosan látta rajta, hogy nem szívesen folytatja ezt a beszélgetést.

– Ezeket az információkat, csak jóval később akartam átadni magának, amikor már jobban tudja uralni a képességeit. – Morten, lemondóan megrázta a fejét, miközben beszélt.

– Ugyanakkor, attól a pillanattól fogva, hogy át kelett hoznom a tudatát Jadeambe, a teljes sorsfonala a feje tetejére állt. Hónapokat töltöttem azzal, hogy kialakítsam kettőnk számára a legoptimálisabb ok-okozati láncolatot, melynek a végén sikerült volna a Földön felállítanunk egy jobb világot. De mostanra, már mindez a múlté. Nem láttam előre azt a félresikerült elme-póker játszmát sem, és az kifejezetten nyugtalanít.

– Azt azért ugye tudja, hogy gyakorlatilag minden, ami a legelső találkozásunk óta elhagyta a száját, egyre nehezebben megemészthető a számomra? Egyáltalán, hova megyünk?

Barlow próbálta feltenni a megfelelő kérdéseket, azt viszont meglepődve konstatálta, hogy a legutóbbira már tudja a választ. Soha nem járt még D’arcynnHall azon utcáin, amiken most a siklóból kihozható legnagyobb sebességgel hajtott végig, mégis pontosan tisztában volt azzal, hogy melyik sarkon vagy útkereszteződésben, merre kell mennie.

– Az elmúlt napok eseményeiből, amik velem történtek meg, alig értek valamit, és ez nagyon zavar. Segítsen, hogy tisztábban láthassak!

Morten, jól láthatóan vívódott önmagával. Barlow számára világos volt, hogy nem akart mindent megosztani vele, ez pedig nyugtalanította. A bizalma, ami amúgy is csak nehezen alakult ki Morten felé, kezdett meginogni. Végül, mintha csak bele látott volna Barlow fejébe, Morten belekezdett:

– A legendák úgy tartják, hogy Ashkan azért teremtette meg Jadeamet, mert nem bírta már nézni azt az örökös pusztulást, mely a különböző világok és emberi korszakok felemelkedésével, kifejlődésével és végül a bukásával járt. Amikor megteremtette a Kilenc Világot, megtagadta mindazt, ami mindaddig fontos és meghatározó volt számára. Azt a célt és feladatot, amiért megszületett. Ezzel megtagadva a népét és a Teremtésben kijelölt helyét. Ellenszegült az Univerzumot irányító törvényeknek, ezért önkéntes számüzetésbe vonult, a Kilenc Világot pedig, hogy megóvja tette következményeitől, elrejtette a számtalan létsík közül az egyikben. Egy olyan mentális burokban, ami a Kilenc Világot kívűl helyezte a materiális tér-időn. Amikor a katasztrófa pedig bekövetkezett, ez a mentális védő burok Ashkan tudatával együtt megszűnt, és a magába roskadó Kilenc Világ, szétszórodott a térben és az időben. A sylurium és benne több millió jadeami tudat, így jutott el a mi Földünkre, erre a világra, illetve a tér-idő megannyi más létezési síkjára. Az asztárlis Jadeam pedig, egyszerre létezik valamennyi térben, létsíkban és párhuzamos világban.

Barlow szinte fel sem fogta mindazt, amit Morten előadott neki. Az egész olyan megfoghatatlan volt és hihetetlen. Ugyanakkor azt pontosan tudta, hogy Morten az igazat mondja vagy sem, valami történik vele, amit meg kell értenie és legfőképp irányítania, ha nem akarja, hogy az események sodrása végleg maga alá gyűrje.

Váratlanul fényszórók tűntek fel a hátuk mögött. A két sikló syluriumturbinája élesen sivított fel, ahogy a járművek meredek szögben ereszkedtek le a Barlow által vezetett sikló mögé.

– Valamiért maga, nagyon fontos nekik – jegyezte meg Morten bosszúsan.

– Nem tudja az okát? – fordult a mellette ülő felé Barlow. A hangja remegett a felindultságtól.

– Állandóan a sorsfonalról papol nekem! Azt is tudja, hogy akárkik is ezek, az emlékeimmel szórakoznak. Nem tud vagy nem akar, ennél többet elárulni nekem? 

– Ez, nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét Morten. – Sok dolgot megtanultam azalatt a tíz év alatt, mióta elveszítettem a testemet. Megismertem néhány nagyobb hatalmú lényt is, de az én tudásom és képeségeim sem határtalanok. Azt hiszi, hogy ha egyedül képes volnék bosszút állni a gyilkosaimon, és a Földön eltörölni azt a romlott rendszert, amit működtetnek, akkor itt szórakoznék magával? Időnként látom a jövőt, és bizonyos mértékben befolyásolni is tudom az egyes alternatív időszálakat, ha világosan látom az ehhez szükséges csomópontokat és a változtatások mértéke nem hágja át az Univerzum határait. Ugyanakkor, vannak nálam erősebb entitások is, akiknek a céljai ütköznek az enyémmel. 

– Vagyis, az a jobb világ, amit nemrég említett, egyáltalán nem biztos, hogy létrejön.

Barlow, szorosabban megmarkolta a kormányt. Mindig azt hitte magáról, hogy jól kiismerte már a világot, és látja annak igazi arcát, de az utóbbi napok és órák eseményei, durván felnyitották a szemét. Ezidáig, még csak a felszínt sem karcolta a tudása. Eszébe jutott Salvaro D’amascyoss, és bánta már, hogy a sors elsodorta az öreg elf mellől, és nem tudták befejezni a közös utazásukat.

Az őket üldöző két sikló, megpróbált közelebb kerülni hozzájuk. Az éjszaka uralta, csaknem kihalt utcákon, őrült hajsza vette kezdetét. Nem lőttek rájuk, vagyis még mindig élve akarták őket, az üldözők agresszivitása azonban, a megtett kilóméterekkel egyenes arányban nőtt. Barlow viszont, nem akarta magát könnyen a kezükre adni. Soha nem volt jó sikló pilóta, mégis megtett minden tőle telhetőt, hogy megnehezítse az üldözői dolgát. 

Az útjuk többnyire kihalt mellékutcákon vezetett át, így a siklók pilótái közül egyik sem fogta vissza magát. A turbinák élesen sivítva zúzták szét az éjszaka csendjét, és a karosszériák panaszosan nyögtek fel, ahogy a fém neki vágódott a fémnek. Az egyik sikló pilótája megpróbálta neki szorítani Barlowt a házak falának, az egyre szűkebbé váló kis utcákban azonban, meglehetősen nehéz volt az antigravitációs siklókkal manőverezni, így végül Barlow volt az, akinek sikerült az üldözőjét neki szorítani, egy kiugró betonoszlopnak. Barlow váratlan sikerére, a másik sikló utasai meglehetősen dühösen reagáltak. Az üldöző sikló egyik ajtaja felnyílt, és egy fegyveres férfi hajolt ki félig az üléséből, hogy néhány leadott lövéssel próbálja meg megállítani Barlow siklóját. A sokadik lövés célba is talált, és a sikló vázát átlyukasztva, súlyos sérülést okozott a jármű vezetékeiben. A hátul elhelyezett generátor hamarosan túlmelegedett, és a sikló irányíthatatlanná vált. Barlow csak annyit tehetett, hogy egy határozott mozdulattal oldalra fordította a siklót, így az a hátsó részével csapódott neki, az egyik ég felé magasló tömbház falának.

A sérült turbinából szétáradó, zöldes gőz, hatalmas felhőkben lepte el a szűk utcát. A sikló hátsó része teljesen összeroncsolódott, azonban Barlow és Morten megúszta néhány karcolással az ütközést. Morten sebei, azonnal be is gyógyultak. Az üldöző sikló fényszórói, fenyegető sejtelmességgel világították meg a mindenfelé gomolygó gőzfelhőket. Néhány pillanatig kivártak, majd a jármű hirtelen nekilódult, egyenesen Mortennek. A magas, szikár férfi azonban ahelyett, hogy valamelyik irányba elvetődött volna a sikló útjából, feltartotta az egyik kezét és lehunyta a szemét. A sikló hamarosan élesen jobbra fordult, és teljes sebességgel belecsapódott a kis utcát szegélyező tömbházak egyikébe. A becsapódás erejétől az energiacellái megsérülhettek, mert szinte azonnal ki is gyulladt, majd hatalmas robajjal felrobbant.

Barlow még mindig zavart volt az ütközéstől, így átmenetileg teljesen rábízta magát a láthatóan éber és tettrekész Mortenre.

– Jöjjön – mondta a szikár férfi és felkarolta Barlowt –, már nincs messze.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

A Sors ködös útjai

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Barlow, az öntudatlanság békés, mégis fogvatartó sötétségében lebeg. A suttogó hangok, maradásra akarják rábírni, de Barlow számára bármilyen csábító is a semlegesség eme állapota, tudja jól, hogy nem maradhat. Így összegyűjtve minden belső tartalékát, és megacélozva az akaraterejét, végül sikerül kitörnie az öntadatlanságból, a kínok árán megszerzett szabadságnak azonban, ára van.

Rövid összefoglaló

Miután elrabolják, Barlow csak nagy kínok árán képes újra visszanyerni az öntudatát. Mintha egy láthatatlan erő, mindent el akarna követni annak érdekében, hogy továbbra is eszmélelten maradjon. Barlow azonban, nem az a fajta ember, aki megfutamodna a harctól.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!