Barion Pixel nuuvella

Tigris és holdfény. 1 rész.

– Ébredjen, daron Barlow!

A kimért, gépies hang, a megszokott állandóságának kellemes tudatával hatott Barlowra, noha napok óta nem aludt már olyan mélyen, mint most. Karl, az android inas, most is sztoikus nyugalommal állt Barlow ágya mellett, a kezében tartott ezüst tálcával. A hálószobát friss kávé, sült szalonna és valamilyen édesség, talán eperlekvár kellemes illata töltötte be. Barlow nagyot nyújtózott, de bármennyire is próbálta elfelejteni, szinte azonnal rátörtek az elmúlt néhány nap sötét és nyomasztó emlékei.

– Tíz órakkor meg kell jelennie, daron Scorza irodájában.

– Ez a találkozás, már elkerülhetetlen volt… – húzta el a száját kelletlenül Barlow, és közben irigyelte Karlt. Arra gondolt, hogy az androidok vajon álmodnak-e éjjel, vannak kétségeik, félelmeik? Üldözik őket is belső démonok, vagy csak a letisztult és egyértelmű programozás jótékony birodalmában léteznek? 

Miközben lezuhanyzott és felöltözött, Barlow azon gondolkodott, hogy az emberek talán azért építik olyan megszállottan a robotjaikat, mert titkon hajtja őket a vágy, hogy létrehozzanak valamit, amibe gondolataikban áttelepülve, képesek legyőzni saját lelkük félelmeit. A liftben állva is, ezen morfondírozott. Szándékosan terelte a gondolatait egy adott irányba, mert valahányszor rápillantott a digitális kijelző egy adott gombjára, ami egy adott emeletet és irodát jelentett, összeszorult a szíve. Már hosszú ideje nem gondolt Camylre, de most elég volt egyetlen óvatlan pillanat, és felvillant a fejében egy emlék. Camyl is ott volt abban a sötét szobában, ahol nemrég még fogva tartották őt! Ez a felismerés, villámcsapásként érte. Olyannyira a hatása alá került, hogy a Scorza irodájába vezető utat, már csak gépies léptekkel tette meg. Ő maga, fejben teljesen máshol járt.

– Maga, nem egy könnyű eset, Simon! – fogadta barátságos, ám jól érezhetően szemrehányó köszöntéssel Scorza, a Barlow számára már jól ismert iroda, légkondicionált hűvösségében.

– Fáradt vagyok ehhez, Ed… – ült le egykedvűen, a neki felkínált karosszékbe Barlow.

– Elfelejti, hogy vállalásai vannak, a sylur kormány felé. A szerződésébe foglalt, öt éves protokolláris kötelezettségei megkívánják öntől, a fedhetetlenséget. Merre járt és mit csinált, az elmúlt napokban? Talán köze van ahhoz a lövöldözéshez is, a munkásnegyedben? Biztos, Waldo hatása. Hibát követtem el, amikor rá bíztam magát!

– Waldo, hol van? Egy ideje elszakadtunk egymástól.

– Nos, ő eltűnt. Egyelőre nem tudjuk, hol van. Csak remélni tudom, hogy semmi köze nincs, a Fleur-de-liesben történtekhez.

– Fleur-de-lies?

– Csak azt ne mondja, hogy ott is járt! – hökkent meg látványosan, Sorcza.

– Az igazság az, hogy elég homályosan emlékszem, az elmúlt néhány napra – hazudta Barlow. Semmi kedve nem volt a magyarázkodáshoz, hiszen még ő maga sem tudta pontosan, hogy mibe keveredett bele.

– A dekadencia a rákfenéje a civilizációnknak, és a magához hasonlók terjesztik ezt a kórt! Hatalmas szerencséje van, hogy szükségünk van magára. Azonban mától, vegyen vissza a tempóból. Nincsenek nyilvános ivászatok, sem munkásnegyed, sem sztriptíz bárok. A legjobb az lesz, ha a lakosztályában marad addig, amíg vissza nem térhet a Földre.

– Az, mikor lesz? – mordult fel, Barlow. 

Szenvedélyes természete most is elragadta, és dühtől szikrázó szemmel nézett a barokk íróasztal túlsó végén, önelégülten ülő férfira.

– Ha én, azt mondom – vágta az arcába fölényesen, a titkár.

– Ne értsen félre, Simon. Ön itt nem fogoly, de a sylur kormány a kötelességének érzi, hogy gondoskodjon magáról. Elvégre hamarosan ön is teljes jogú állampolgára lesz, a mi csodálatos országunknak. Ennek fényében, DeCoza asszony egy telepatikus vizsgálatot fog elvégezni önön. Persze csakis akkor, ha hozzájárul ehhez.

Barlow, nem felelt. Camyl nevének puszta kiejtése is, jeges villámként hasított végig a testén, amikor pedig a nő belépett Scorza irodájába, a férfit azonnal uralma alá vette a gyűlölt bénultság. Most azonban, igyekezett erőt venni magán és úrrá lenni, tomboló érzésein.

– Üdvözlöm – köszöntötte Camyl, kimérten.

Igyekezett nyugalmat mutatni, de Barlow ismerte már annyira, hogy hangjának színéből felismerje a bizonytalanságot és az idegességet.

– DeCoza asszony – fogta meg a nő, felé nyújtott kezét.

– Ma is, igazán gyönyörű – a hangja elcsuklott, az utolsó szó végén. Az indulatai, hömpölygő lávaként próbáltak kitörni a bensőjéből.

– Rég találkoztunk – mondta Barlow szemrehányón, mert újra feltámadt benne az emlék, mely azt sejtette, hogy Camyl is ott volt az elrablói között. Talán ő volt az, aki a fejébe ültette azokat a borzalmas emlékképeket?

– Az egész nem több, egy rutin vizsgálatnál – törte meg a váratlanul beálló csöndet, Scorza.

– Csupán biztosak szeretnénk lenni abban, kedves Simon, hogy ön teljesen jól van, és nem esett semmijen baja, az elmúlt napokban.

A titkár szavai hallatán, Camyl arcán viharos változás suhant át, mintha egyszerre lenne féltékeny, és félne is valamitől. Barlow legalábbis így érezte, bár az utóbbi időben már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy helyesen olvassa le a nő reakcióit.

– Persze, nem gond – mondta halkan, de a tekintetét nem vette le Camyl ragyogó, barna szeméről. A pillantásában azonban ott lehetett a gyanakvás, mert a nő hosszú szempillái idegesen rebbentek meg.

            A vizsgálatra, Scorza irodájának egyik magán szobájában került sor. Mindketten mélyen hallgattak, mégis szinte tapintható volt közöttük a vonzalom, a mély, szexuális feszültség. Ugyanakkor volt közöttük, valami izzó ellentét is. Ezt Barlow, világosan érezte. Valósággal lángolt körülöttük a levegő, mintha az aurájuk közelségéből fakadó, elementáris energiakisülések, bármelyik pillanatban képesek volnának felrobbantani és lángba borítani a környezetüket.

Mindezek ellenére a csend, nehéz súlyként feküdt, mindkettőjükön. Barlow fejében ezernyi gondolat rohant át, míg a szívében követhetetlen gyorsasággal váltakoztak az érzelmek. Meg akarta szólítani a nőt, kérdőre akarta vonni, de a belső kín, valósággal elszívta minden lelki erejét. Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy a fájdalom, amit belül érez, a lelke jogos fájdalma-e, vagy egyszerűen csak az egója tombol az önsajnálat kellemes és tápláló fürdőjében. 

Camyl odalépett hozzá, és mindkét kezét a férfi halántékára tette. Barlow, lehajtotta a fejét. Soha nem táplált még ilyen heves érzelmeket senki iránt, és ez megrémítette.

Ránézett a nőre, és megdöbbent. Camyl arcán, a mélységes fájdalom volt az úr. A mozdulatai, a testtartása, az arcvonásai és a tekintete, mind azt súgták Barlownak, hogy a nő, akit annyira szeret, kínzó rabságban szenved. Igyekezett erősnek mutatni magát, de mindig magabiztos és egyenes testtartása, most hajlott volt és merev. Barlow szinte hallotta, Camyl néma segélykiáltásait. Valami történt vele, valami megváltozott.

– Rég beszéltünk – szólt végül Barlow, de maga is érezte, hogy a szavai mennyire gyengék és bizonytalanok.

– Igen – felelte Camyl, látszólag kimérten, de az arca mást árult el a férfinak. Azonnal, hátat is fordított neki.

– Minden rendben van. Örülök, hogy nem esett bajod. Mondd, mire emlékszel azokból a napokból, amíg távol voltál?

Barlowt kissé meglepte a nő kérdése, hiszen Camyl alig egy perce végzett az elméjén vizsgálatot. Ismét feltámadt benne a gyanakvás, és ezt az érzést most nem nyomta el a nő iránt érzett szerelme. Ugyanis egyre biztosabb volt abban, hogy Camyl ott volt, abban az elsötétített szobában legalább egyszer, miközben ő kiszolgáltatottan feküdt, abban az átkozott székben. Miért akarja tudni, hogy mire emlékszik? Talán így akarja ellenőrízni, hogy tökéletes munkát végzett-e? 

Barlowban ismét feltámadtak az indulatok. Ahogy végig tekintett Camyl ellenállhatatlanul vonzó tarkóján, magába szívta a testéből áradó illatott, és figyelte a vörös hajtincsek lágy esését, ahogy a nő teste mintha megtörten hajlott volna meg, írdatlanul dühös volt. Ez a nő eldobta őt. Nem csak a szívét törte össze, de el is árulta. Vadul kalapáló szíve, nem csak vért pumpált az agyába, egyre gyorsabban, de lángoló vágyat az elégtételre, és tomboló indulatokat a pokoli ítélethozatalra a nő fölött. Camyl azonban, ahogy ott állt mozdulatlanul, talán a férfi megbocsátására vagy a kontrolálatlanul kirobbanó dühére számítva, olyan kiszolgáltatott volt, olyan törékeny. Elképzelhető lenne, hogy Camyl nem látja a gondolatait?

Barlow ellökte magát a kis szekrénytől, melynek eddig nekitámaszkodva állt, és megpróbálta átölelni Camylt, de ő távol tartotta magát tőle.

A férfi bizonytalanul állt, a nő előtt. Azt a szenvedélyt, mellyel az együtt eltöltött éjjelen magához ölelte őt, most leküzdhetetlen béklyóba verte a gondolat, hogy nem kell a nőnek, és ami talán rosszabb is ennél, el is árulhatta őt.

Tudta jól, hogy férfiként neki kell cselekednie, hiszen Camyl ahelyett, hogy elhagyta volna a szobát, még mindig ott állt előtte, mintha várt volna valamire. Barlow, mégis mozdulatlan maradt. Végül, a nő lépett.

– Örülök, hogy láttalak – a szavai barátságosnak tűntek, de a szemében vad fény csillant meg, a hangja pedig újra kimért volt és kemény.

Barlow, ismét csak tehetetlenül nézte végig, ahogy Camyl elmegy, miközben belül újra megsemmisült. Nem volt más vágya, mint eltűnni a világ elől.

A számára kijelölt lakosztály, hatalmas volt és gyönyörű, Barlow mégsem tudta értékelni. Most, nem. A Scorzával és Camyllel történt találkozás után, egyenesen haza ment és leroskadt a bőrfotelbe, melyben ülve a legszebb, legtitkosabb vágyálmaiba lehelt életet, Armand Qyhada kalandjain keresztül.

Önkéntelenül is eszébe jutottak, azok a csodálatos percek, amikor Camylre gondolt és az érzéseire. Keserűen elmosolyodott, ahogy emlékeinek megfakult filmkockáin, megelevenedtek azok a fantasztikus, már-már álomba illő pillanatok, mikor még úgy hitte, hogy Camyl viszont szereti őt. 

Ostobának tartotta magát. Egy átkozott, álmodozó bolondnak, aki hagyta, hogy üres, pusztán felszínes fantáziavilága, eltakarja előle a gúnyos és kegyetlen valóságot. Őszintén sajnálta magát, miközben lelki szemei előtt felelevenítette azokat a félreértett gesztusokat, szavakat és jeleket, amik meggyőzték arról, hogy Camyl vonzódik hozzá. Volt idő, amikor Barlow elhitte ezt.

Az együtt eltöltött éjszakára gondolt. Camyl testének forróságára, a fülét simogató sóhajokra és a lágy, kéjes nyögésekre. Az arca megfeszült, ahogy eszébe villant az a másik férfi, és az a másik éjszaka. A gyanú, hogy Camyl lehet az, aki játszadozik az elméjével, őrjöngő vadállatként tört rá.

– Vajon már akkor is ismerte őt, amikor velem lefeküdt? – ez a kérdés zúzott szét a bensőjében mindent.

– Persze! – ugrott fel Barlow, és egy vad mozdulattal, felborította a fotel mellett mindaddig békésen nyugvó, apró dohányzóasztalt.

– Csak játszadozott velem, és tőlem egyenesen futott az ő karjaiba! – sziszegte eltorzult hangon és fellökte a fotelt is.

– Hazugság, az egész! – ordította állatként megfeszülve, de a következő pillanatban, már zokogva rogyott össze.

A kép abban a sötét szobában, ismét kísérteni kezdte. Amikor egy pillanatra magához tért, még azelőtt, hogy az a másik szerencsétlen telepata, öntudatlanságba taszította volna őt, Barlow látta ahogy Camyl és az a férfi a fogadásról, a későbbi elrablója, szorosan egymás mellett állnak. A magas férfiból, csak úgy sugárzott a magabiztosság és az erő, míg Camyl odadó testartásban simult hozzá.

Eszébe jutott a gondolat, hogy talán, ő a hibás. Hogy ő az, aki nem fejezte ki az érzéseit eléggé, aki gyáva volt és gyenge, aki nem volt képes kellően kibújni a szívét óvó páncél alól, és ezzel meggyőzte Camylt arról, hogy valójában nem szereti őt. Vagy ha mégis, nem képes vállalni azt. A gondolat, hogy talán ő rontott el mindent, perzselő tűzként égette belül. Összegörnyedve feküdt a drága perzsaszőnyegen, valahogy úgy, ahogy az édesanyja méhében pihent egykor.

Furcsa és rémisztő érzés rohanta meg. Érezte, ahogy az életerő, az élni akarás, lassan elhagyja a testét. Érezte, ahogy kiürül legbelül.

– Mi történik, velem? – szakadt fel bénító kétségbeeséséből, a kérdés. 

– Nem akarok élni, nélküle – nyöszörögte, alig hallhatóan.

Rémült volt és szörnyen magányos. Szégyellte, amiért felnőtt férfiként, ennyire elhagyta magát. Nem volt több, csak egy magatehetetlen hústömeg. Értéktelen, ostoba, megalázott és szánalmas. Olyannyira gyűlölte önmagát, hogy a legszívesebben kiszakította volna a lelkét a testéből, hogy végre itt hagyhassa azt a nyomorult és eltorzult világot, amiben él. Meg akart, halni.

Fogalma sem volt, hogy meddig feküdt így. Valójában, az üresség mardosta idő végtelennek tűnt a számára, mintha kiesett volna a tér-idő kontinuumból, és magatehetetlenül lebegne a semmi határtalanságában. Aztán történt valami. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan. Hirtelen megnyugodott, és a lelkét végtelen béke és megkönnyebbülés járta át.

Feltápászkodott a földről, de amikor újra kiegyenesedett, már nem ugyanaz az ember volt, aki addig. Világosan érezte, hogy az elmúlt percekben vagy órákban, valami végleg megtört benne, és ez az összeroppanás, utat nyitott valami újnak. Valaminek, ami más, erősebb és jobb, mint az, ami eddig volt. Kiment a teraszra és megkönnyebbülve fellélegzett. A Saranys, most is csodálatos volt.

Késő délutánra járt már, és az égbolt aranyló, halovány vörös, helyenként bíbor színben tündökölt.

A távoli dzsungel, békés ködtengerbe merült, miközben a közeli város zajába, őshonos állatok hangjai vegyültek.

Barlow nagyot szívott, a kormányzói palota lábánál elterülő öböl felől szálló sós levegőbe, és a szíve újra összeszorult. A nyomasztó, kiábrándító érzés, hogy a sors csak játszik vele, ismét a hatalmába kerítette.

A legutóbbi napokra gondolt, azonban nem volt képes felidézni, csupán néhány elmosódott emléket. Orgiák, ital, kábítószer, illegális harcok. 

Az járt a fejében, hogy az elmúlt néhány napot elpocsékolta, míg lomhán tovakúszó emlékeiben, visszatérő elem volt az, hogy kábultan és bizonytalanul ébred fel valahol. 

Zavarta, hogy gyakorlatilag nem emlékszik semmire, kivéve az asztrálvilágban tett látogatását, mert annak minden pillanata, tűéles képekkel rögzült a memóriájában. Azonban, arról fogalma sem volt, hogy mit kezdjen ezzel.

Évekkel ezelőtt, még a Szabad Kereskedelmi Zónában, összehozta az élet egy guruval. A háromszáz éves csodabogár, messze vetődött el az elf területektől, és a zónában spiritiszta látóként kereste a kenyerét.

Barlow, akkoriban volt túl a legelső gondolatregényén, és a kiadója pazar ünnepséget szervezett, ennek örömére. A kevés időszakok egyike volt ez, amikor boldognak és elégedettnek érezte magát. Az sem zavarta, hogy a Caligula fantáziák, túlnyomórészt pornográf mentális irodalommal foglalkozott. Úgy gondolta, hogy a kétes hírű kiadóval és a több szövetségi államban körözött, VR-film producerrel való együttműködése, az a bizonyos szükséges rossz csupán, mely lehetővé teszi számára azt, hogy szabadon írjon.

Csekély ár volt az a néhány szex jelenet, amit belecsempészett a művébe azért, hogy biztosítsa a sikert. Hiszen, a számtalan magánkiadás és mindenféle minőségi szűrést nélkülözve megjelenő gondolatfilmek és regényfantáziák, olyannyira túltelítették a piacot, hogy egy hozzá hasonló, kezdő írónak, esélye sem volt a megjelenésre, hacsak nem biztosította magának a megfelelő anyagi vagy kiadói hátteret.

Így történt, hogy összefutott, Salvaro D’amascyossal. Kezdetben Barlow úgy érezte, hogy nincs semmi közös bennük, és az elf bölcselkedő nem tud neki újat vagy érdekeset mondani, de ahogy elkezdtek beszélgetni, ez a meggyőződése egyre inkább megváltozott.

Barlow mindig is hitte, hogy az élet több annál, mint amit egy ember érez, lát, felfog belőle, azonban soha nem talált erre egyértelmű, minden kétséget kizáró bizonyítékot. Pedig, kereste ennek nyomát. Olykor megszállottan, máskor kételkedve és bizonytalanul ugyan, de mindig hitt abban, hogy értelme van az életének.

D’amascyossnak sikerült meggyőznie arról, hogy az ő élete ugyanúgy, mint minden emberé, valójában a tanulásról és a megtapasztalásról szól. Furcsa volt ezt, egy pornográfiával is kereskedő bölcstől hallania, de a sorsába belenyugvó elf szavaiból, oly mélységesen átérezhető volt a hit és a bölcsesség szülte elfogadás, hogy Barlow is hinni kezdett az élet értelmében, legyen az bármi. Akkoriban úgy érezte, hogy megvilágosodott és ért mindent. Így könnyű volt elfogadnia, a sors kegyetlen fordulatait is. Elvégre, az egész erről szól: a megértésről és a spirituális fejlődésről. Egy ember életében, ezt szolgálják a szerencsés események ugyanúgy, mint a legszörnyűbb tragédiák. 

,, Nem értékelheted a fényt mindaddig, míg meg nem tapasztaltad a sötétséget. ’’ Ez volt Salvaro egyik kedvenc mondása, amit előszeretettel hangoztatott, Barlow pedig készséggel elfogadta mindezt. Miért is ne tette volna, hiszen írói sikerének a küszöbén állt. Aztán a sors egy újabb leckéje volt, vagy csak puszta irónia, ezt Barlow soha nem tudta eldönteni, de a teljes megvilágosodás ígéretében tett szeánszaik során használt kábítószerek, szép lassan függővé tették. D’amascyoss figyelmeztette, hogy letért az útról, de őt ez nem érdekelte. Úgy hitte, hogy ismeri a sorsát és uralja azt. A pénzét elpocsékolta, egyre többet ivott és egyre hosszabb időre vált a syluriumvarázs rabjává. A barátai lassan elfordultak tőle, és a híre, még a zóna miliőjében is, egyre rosszabb lett. Napokat mulatott át úgy, hogy másnap vagy harmadnap semmire nem emlékezett, miközben egyre kevesebbet írt. Észre sem vette, és már csak a vágyaiban és az ábrándjaiban élt, mialatt vakvágányra futott az élete. Akkor, újra szembe kellett néznie a kilátástalanság sötét mélyével, ő pedig nem értette, hogy mindez, miért történik vele. Talán rossz leckét tanult meg, vagy az lenne a sorsa, hogy állandóan elveszítsen mindent, és a mocsokból felállva újrakezdje, amíg csak él? 

Néha úgy tűnt számára, hogy a karma törvénye vagy éppen a szinkronicitásé, nem több, mint a vesztesek kétségbeesett próbálkozása arra, hogy csekély, ám annál csalókább értelmet adjanak mindannak a tragédiának, amiben részük volt. Ezt pedig, alkatából adódóan, nem könnyen fogadta el. Most, a kormányzói palota erkélyén állva, átérezve és magában hordozva a lelkében tátongó ürességet, mégis úgy érezte, hogy az Élet, tanítani akarja. Nem megalázni, nem eltiporni, hanem vezetni és oktatni. Véget ért egy ciklus, és a sors, visszavezette ugyanoda.

Lehunyta a szemét, és újra nagyot szívott a felé áradó friss, enyhén sós levegőből. Végtelen nyugalom és béke árasztotta el. Erőt érzett magában. Lüktető, szétáradó életkedvet és bizakodást. Szélesen elmosolyodott. Maga sem értette, hogy miért, de egyszerűen tudta, hogy ha újra végig is kell mennie egy megtettnek hitt úton, az már biztosan egy új kezdet és jövő felé viszi.

A sors által a lelkén ejtett újabb seb beforrt, és bár egy örökre megmaradó heg maradt a nyomán, Barlow biztosan és kételkedés nélkül tudta, hogy még nincs vége, hogy nem vesztett.

Soha nem szerette az öntömjénezést, de ez a képessége, hogy mindig fel tudott állni, a legnagyobb csapások után is, majd pedig erősebben, bölcsebben és magabiztosabban folytatta az életét, ez a tulajdonsága, kivételessé tette. 

Már közel sem látta borúsan az életét, hiszen megkaphatott egy olyan gyönyörű nőt, mint Helena Yorakis, és megkötötte élete nagy szerződését, mely biztosította számára a vagyont és a hírnevet. Lényegében, beteljesültek az álmai és elért mindent, amire mindaddig vágyott. Nem pontosan úgy, ahogy azt szerette volna, most mégis hálát és elégedettséget érzett. Úgy érezte, hogy ismét szélesre tárult előtte a nagyvilág, érezte magában az Univerzum teremtő energiáinak lüktetését. Boldog volt, még akkor is, ha ez a boldogság kicsit fakó, kicsit üres és lágy keserűséggel átitatott volt. 

Visszament a lakosztályába és felállította, a korábban feldöntött bútordarabokat. Sajnálta már a dühkitörését és szilárdan elhatározta, ezentúl nem hagyja, hogy uralmába kerítse az önvád vagy az önsajnálat. Úgy döntött, végre elkezdi becsülni és tisztelni magát, de ami a legfontosabb, elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Bátran, megalkuvások és önámítás nélkül szembenéz az egójával, megbocsátva a hibáit és rossz döntéseit, ugyanakkor kompromisszumok nélkül leveti magáról mindazt, ami a régi gátlásokkal, téveszmékkel és rossz beidegződésekkel teli életéhez köti.

Érezte magában a tetterőt, egy férfi teremtő erejét, mellyel képes a maga kezébe venni a saját élete és sorsa irányítását. Váratlanul ismét az eszébe villant egy emléktöredék, az a sötét alak az asztárlis világról. Ahogy az ölébe veszi őt és begyógyítja a sebeit, közben pedig beszél hozzá. A szavai ott voltak a fejében, mintha láthatatlanul ott állna mellette és újra a fülébe súgná azokat. 

– A szabad akarat és a döntés joga, csak illúzió. A múlt, jelen és jövő, párhuzamosan fut egymással, te pedig uralni fogod mindhármat. Az én erőm, a te lelkedben születik újjá, és a tisztítótűz felemészti az emberek bűnös világát.

Barlow arca, komor vonásokba merevedett. A mindeddig mámorító szenvedély, hamarosan eltűnt és helyét átvette valami furcsa, nyomasztó érzés. Megállt a lakosztálya közepén, és átható tekintettel körülnézett. Látta az eleganciát és fényűzést, amivel megbízói az elismerésüket kívánták kifejezni, azonban e mögött világosan átérezte a képmutatást és az állszent hazugságot is. A pár perce még lélekmelegítő optimizmus és idealizmus, most cinikus realitássá vált a szívében. Mintha az asztrálsíkon átélt események, átírták volna az életét.

Pontosan tudta, hogy a világ milyen. Hogy azok az értékek és életfilozófia, ami most megszületett vagy újjáéledt a lelkében, csak a saját, belső világában értékes és becsülendő, míg odakint gyakorlatilag életképtelen. Hirtelen, nyomasztó béklyóként érezte azt, amit korábban még, egy új kezdetként élt meg. 

Ő más, mint a legtöbb átlagember. Az önzés, az érzelmi sekélyesség, a törtetés és külsőségeken alapuló hazudozás, nem az ő világa. Döntenie kellett: feladja mindazt, amit értékesnek tart önmagában, hogy lemásolva a külvilág hamisságát, álarcokat viselve éljen továbbra is, vagy vállalja igazi énjét, és kiállva az elvei és álmai mellett, szembefordul az előítéletekkel, a konvenciókkal és mindazzal, amit idegennek tart a világban. Ugyanakkor, dönthet egyáltalán? Úgy érezte, hogy az asztrálsíkon rejtőző, sötét alakkal egybeforrnak, és az akarata átitatja az övét, akár egy mohón szétáradó vérfolt a fehér szövetet. Barlow világosan érezte, hogy gyökeresen megváltozott minden körülötte. Immár nem választás kérdése, hanem egy felsőbb és erősebb akarat által kijelölt cél, hogy ha kell, tűzzel és vassal, de elterjessze mindazt, ami az utóbbi percekben oly tisztán megvilágosodott előtte, akár egy szupernóva. Egy látomás villant be a fejében, ahogy a tüzet meglovagolva végig vágtat az emberek által ismert és benépesített világon. A nyomában pedig, egy kíméletlen sereg jár. Ez a kép olyan erősen beragyogott mindent az elméjében, hogy le kellett ülnie. Pokoli fájdalom hasított a fejébe, és a távolból mintha milliók halálsikolyát vélte volna hallani.

Magányosnak érezte magát és elhagyatottnak. Úgy érezte, hogy nem képes elviselni azt a súlyt, ami most ránehezedik. 

– Képes lesz rá, daron Barlow – Morten halk szavait hallotta, a kis dohányzó asztal túlsó oldalán lévő fotelből. Megrettent, amikor tekintete találkozott a szikár férfi, halott pillantásával. 

Morten külseje, már egyáltalán nem volt emberi, inkább hasonlított egy sírjából kikelt halottra. Csontos arcán, durva karmolások nyomai futottak végig, és mindkét szeme helyén, már csak egy-egy fekete lyuk sötétlett. A ruházata sem volt olyan elegáns, mint a legelső alkalommal, a jubileumi fogadáson. A zakója és a nadrágja szakadt volt és zöldes porral fedett, a megfakult ingét pedig, barnás foltok lepték el, mintha a teste ebben az öltözékben rohadt volna el. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Tigris és holdfény. 1 rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Miután megszöktette az elrablóitól, Morten átvezeti Barlowt a létezés egy magasabb szintjére, az asztrális világba, amit sok civilizáció és vallás a túlvilággal azonosít. Barlow itt szembesül a létezése igazi céljaival, ezek a feladatok azonban, Barlow nézőpontja szerint legalábbis mindenképp, meghaladják a képességeit. Felmerül benne a kérdés: Vajon képes lesz eleget tenni, a személyével szemben támasztott elvárásoknak? Egyáltalán, eleget kell nekik tennie?

Rövid összefoglaló

Miután Barlow megjárja a túlvilágot, olyan kérdések súlya nehezedik rá, amikre nem tud biztos választ adni. Az élete tovább bonyolódik, amikor újra találkozik Camyllel. Barlow még mindíg szereti a nőt, de kettejük közé áll az árulás gyanúja.

Olvasási idő

17 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!