Barion Pixel nuuvella

Tigris és holdfény. 2.rész.

– Képes lesz rá, daron Barlow – Morten halk szavait hallotta, a kis dohányzó asztal túlsó oldalán lévő fotelből. Megrettent, amikor tekintete találkozott a szikár férfi, halott pillantásával. 

Morten külseje, már egyáltalán nem volt emberi, inkább hasonlított egy sírjából kikelt halottra. Csontos arcán, durva karmolások nyomai futottak végig, és mindkét szeme helyén, már csak egy-egy fekete lyuk sötétlett. A ruházata sem volt olyan elegáns, mint a legelső alkalommal, a jubileumi fogadáson. A zakója és a nadrágja szakadt volt és zöldes porral fedett, a megfakult ingét pedig, barnás foltok lepték el, mintha a teste ebben az öltözékben rohadt volna el. 

– Kérem, nézze el nekem a megjelenésemet – kapta el Barlow döbbent tekintetét Morten –, de ezekben a ruhákban öltek meg tíz éve, és már nem vagyok képes magamra ölteni a régi alakomat. 

– Mi történt? 

– Már fogytán van az erőm. A legutóbbi harc, többet kivett belőlem a kelleténél. 

– Sajnálom – mondta együttérzően Barlow.

– Ugyan, ne tegye – legyintett csontos kezével lemondóan Morten. – Már elfogadtam, hogy egyszer minden véget ér. 

– Halál, a halál után?

– A halál, az elmúlás, csak szavak. Valójában mindannyian a saját végzetünk felé tartunk, és amikor elfogy az életerőnk, egyszerűen megszűnünk létezni azon a síkon, ahol mindaddig voltunk, és átlépünk egy újba. 

– Létezik a Mennyország és a Pokol? – tette fel Barlow a naívnak tűnő kérdést, de közben a családjára gondolt. Időnként, ha nagyon magányos volt, szerette azt képzelni, hogy mindannyian egy csodás helyen vannak és boldogok, mert már nem sújtja őket a hús-vér börtön rabigája.

– Igen – bólintott határozottan Morten, és közben elmosolyodott. Barlownak pedig az jutott az eszébe, hogy a mítikus halál ugyanígy mosolyoghat, mielőtt lecsapna vérfoltos, töredezett pengéjű kaszájával.

– Mindkettő létezik – folytatta Morten, közben rágyújtott egyik szokásos szivarjára. A beszívott füst, kísértetiesen áramlott szét koponyája nyílásain, miközben tovább beszélt.

– Mi magunk is képesek vagyunk megteremteni, egyiket és másikat is. Valójában önmagunkban hordozzuk mind a két végletet, és aszerint emelkedünk fel a fénybe vagy zuhanunk vissza a sötétségbe, hogy melyik az erősebb bennünk. 

Barlow, a hallottakba belenyugodva dőlt hátra a foteljében. Egymást hajszoló gondolatai vad sodrásában, egyszerre elevenedtek meg a pusztuló Föld képei, és az a sötét árnyalak, az asztrális síkról.

– Abban a temetőben, valaki szólt hozzám…

– A Sötét Megváltó, igen – bólintott határozottan Morten. 

– Ezért nem látom már egy ideje tisztán, a lehetséges jövőket. Az ő akaratával nem dacolhat senki, még Kha’rum Ja-Ha Doum sem.

– Akkor, talán őt kellene megnyernie az ügyének – ironizált Barlow, de Morten szeméből, csak a ború volt kiolvasható.

– Ő nem áll senki mellé és nem szolgál senkit. A Sötét Megváltó, egy Agnur’Jahhad, valaki olyan, aki felébredt.

– Remek, még egy név… – bólintott cinikusan Barlow. Kezdte úgy érezni, hogy lassan köré nő egy mitológia, amit egyre nehezebb követnie.

– Önnek ez a név nem jelent semmit, mások viszont, kiejteni is alig merik. Én magam is csak annyit tudok, amit a keewon sámán, Dwylek elmondott nekem. Az Agnur’Jahhadnak több jelentése is van az egynyelven, az Univerzum ősi nyelvén, és ahány nép, faj, civilizáció létezik a Teremtésben, mind kiválasztott magának egyet. A keewonoké meglehetősen találó. Az ők nyelvére lefordítva, az Agnur’Jahhad egy tűzisten, magának az Örök Álmodónak egy tudati kivetülése. Dwylek szerint az Agnur’Jahhad azt jelzi, hogy hamarosan véget ér egy alvási ciklus, és az Örök Álmodó felébred.

– Ha egyszer felébredhet, akkor hogyan lehet Örök Álmodó? Egyáltalán, ki vagy mi ez a lény?

– Az Örök Álmodó, egy számunkra mindenható entitás. Egy olyan tudat, amiben mi létezünk. Ő, a mi életünk forrása. Hogy valójában ki vagy mi lehet? Nos, talán egy kozmikus pók, egy kozmikus ház falán, de lehet egy anyaméhben fejlődőd magzat is, kinek világteremtő álomképeiben sodródunk mi magunk. Vagy akár egy önmagát megteremteni képes szupertudat, mely egyszerre létezik az összes dimenzióban, mi pedig csupán a tudatalattija legalján lebegő töredékek vagyunk. Az is elképzelhető, hogy mi magunk, a Tér-Idő és a Teremtés minden szintjén és síkján létező lények kollektív tudattalanja vagyunk, és együttes álmaink és félelmeink építik fel a világunkat. Egy biztos, az Örök Álmodó, már eonok óta alussza álmát, és teremti a világait. Az Agnur’Jahhad feltűnése pedig, magában hordozza mindezek végét. Az Ébredést, a teljes megsemmisülést.

– Nekem úgy tűnt, hogy ismer engem.

– Igen, ezért választottam magát. Akkor figyeltem fel magára, amikor a Saranys felett lebegő űrállomáson, még sztázisban volt, a dimenzióközi utazást követően. Az aurájában, a perszonális mátrixát körbevevő energiamezőben volt valami, ami messze kitűntette a többi ember közül. A Sajad Khurud, minden bizonnyal már hosszú ideje keresett egy ilyen lelket, mint amilyen a magáé, ha nem pontosan magát keresték. Azonban, túl hamar lépett át Jadeambe, és ezzel létre hozott egy temporális anomáliát, ami végigsöpört a tér-időn. Erre biztosan felfigyelt mindenki, a metafizikai síkon.

– Azok a félállati lények, amik rámtámadtak a temetőben, úgy éreztem, hogy az életerőmet, a lelkemet akarják felemészteni.

– Ők azok a szerencsétlenek, akiket vagy megnyomorított a sylurimu kitermelése, vagy megfertőzte Kha’rum Ja-Ha Doum őrülete. Ők azért vadásznak magára, mert a szomjuk vezeti őket. Bár már inkább értelem nélküli ösztönlények, de zavaros gondolataik mélyén még ott van a vágy arra, hogy visszanyerjék a régi önmagukat, ehhez pedig sok mentális energia kell. Nevezhetjük ezt, életerőnek is. 

– Azt hittem, hogy a halál után vár ránk, az örök élet.

A foteljében ülve, Morten hátra hajtotta a fejét és elméjülten nagyokat pöffentett a szivarja füstjéből.

– Bizonyos értelemben vár is, azonban nem úgy, ahogyan azt a sok vallás meg guru tanítja. Ha elfogadjuk az ősi tanok tanításait és az Örök Álmodó létezését, akkor nyílvánvaló a végkövetkeztetés, hogy ez a világ, a Teremtés, amiben mi mind létezünk, valójában nem más, mint egy teremtő elme tudati energiájából felépülő mátrix. Egy mentális birodalom, melyben mindent energia épít fel. Mi magunk pedig, nem vagyunk mások, mint ennek a mentális energiának a lokális összesűrösödései. Ezek az energiaösszesűrösödések vagy mentális inkarnációk azonban, nem egyformák. A perszonális mátrixokban, ahogy én neveztem el, ezeket az inkarnációkat, aszerint összpontosul a mentális energia, hogy az Örök Álmodó saját tudatának, de legfőképpen tudatalattijának töredékei, milyen mértékben vetülnek ki ezekben a mátrixokban. Hiszen, ha elfogadjuk az Örök Álmodó létezését, akkor a mi világaink nem mások, mint az ő tudatalattijának kivetülései. Amik viszont, nem azonos szinten rezegnek, mivel esetükben más-más mértékű az energia összesűrösödése. Van egy elméletem, amit multiholografikus asszimetriának neveztem el. Ezen elmélet szerint, az Univerzumunk összes világa és az azokban létező teremtmények, egy adott mennyiségű energiából épülnek fel. Ha ez az energia elfogy, akkor következik be az átlépés, amit az emberek halálként fogalmaznak meg. A halál ugyanakkor nem jelenti az adott világ vagy perszonális mátrix pusztulását, csupán az átlépését egy másik szintre, mely során aszerint lép feljebb vagy sülyed alá egy szintet, hogy létezése során mennyire került közelebb a Forráshoz, a világteremtő tudatalattihoz. Az Agnur’Jahhad egy katalizátor, ami ciklusokként felgyorsítja ezt a folyamatot.

– Miért van erre szükség?

– Visszatérve oda, ahonnan nemrég kiindultunk, elképzelhető – fordult beszélgető társa felé elragadtatottan Morten, ami Barlowt kissé feszéjezte –, hogy az Örök Álmodó valójában egy kvantumszámítógép vagy telepata-szerver, ami időről-időre új szimulációkat futtat le. De az is lehet, hogy az Örök Álmodó egy gyári munkás az X dimenzióban, és Agnur’Jahhad az ébresztőóra csörgése. 

Barlow meglepődött Morten félig tréfás ironizálásán, ugyanakkor kellemesen csalódott is. Mióta megismerte ezt a rejtélyes férfit, most először látta belőle előbújni a tudóst. A személyisége azon részét, amit jól láthatóan vastagon elfedett a fájdalom és a bosszúvágy.

– Én nem vagyok tudós, így a kérdésem is földhöz ragadtabb. Mit tegyünk? Úgy értem, hogy a világteremtő és akár pusztító tudatok egymásnak feszülésében, mi lehet a mi dolgunk?

Morten, néhány örökkévalóságnak tűnő percig, némán hallgatott. A csendet, csak halk pöfékelése szakította meg, a szivarfüst sejtelmesen terült szét az egyre sűrűbb félhomályban. Lassan bealkonyult.

– Dwylek szerint – szólalt meg végül Morten –, a Sajad Khurud nagy reményeket fűz magához. A katasztrófakor a sylurium nem egyenletesen telitődött szét a tér-időben, az időben mért legrégebbi telitődés azonban kihat az összes többire. Ez időeltolódást eredményez a sylurium belsejében létező, és az összes többi külvilág között. A sylurium belsejében egyetlen egységes világ van, egyetlen egységes idővel, míg a syluriumon kívül akár milliónyi világ létezhet, millió különböző idővel. Ez azt jelenti, hogy a Sajad Khurud, csak bizonyos ciklusok szerint tud lelkeket átküldeni a külvilágba, és akkor is csak egyetlen lelket, egyetlen világba. Vagyis önben, nagy erő összpontosul. Azonban meg kell várnunk, hogy a Sajad Khurud felébressze magában ezt az erőt.

– Miért kell erre várni? – tette fel Barlow a türelmetlen kérdést.

– Nos – vonta meg a vállát Morten –, azt nem tudom pontosan, hogy a Sajad Khurud hány lelket küldött már át a syluriumon kívüli világokba, ugyanakkor Dwylek révén azt meg tudom mondani, hogy nem mindegyikkel értek el sikert. Volt olyan kiválasztott lélek, amelyik ellenük fordult, ellenszegült az akaratuknak vagy túl korán ébredt rá az erejére és nem tudott bánni vele. Ezért egy ideje már, a Sajad Khurud varázslói előnevelik a syluriumon kívül inkarnálódott lelkeket. Már a születésüktől fogva velük vannak, tanítják és vezetik őket az útjukon. Az, hogy maga itt van a Saranyson, azt jelzi, hogyaz ön útjának egy jelentős része, hamarosan véget ér, vagyis felébresztik önben az erőt.

– Mi lesz akkor, ha ez megtörténik?

– Ez, elsősorban csakis magán fog múlni, daron Barlow. Amint megkapja az erejét, döntenie kell majd, hogy milyen utat választ magának. Sajnos ebben nem segíthetek, mert nem látok tisztán a lehetséges idő síkok között, így nem tudom, hogy milyen döntést fog majd hozni. Azonban van egy temporális csomópont, ami időről-időre felsejlik előttem. Eszerint a csomópont szerint, ön jó döntést fog hozni, és sikerül majd beteljesítenünk azt, amiben mi ketten nemrég megállapodtunk.

– Biztos ebben?

– Sok befolyásoló tényező lehet, de én úgy gondolom, hogy képesek leszünk meghozni minden szükséges áldozatot és megtenni mindent, amit kell, a mi közös célunk érdekében.

– Pontosan mit vár tőlem, tőlünk? Milyen célt akar elérni?

Morten fogai megcsikordultak, ahogy összeszorította az állkapcsát.

– Egy olyan világot akarok felépíteni, ahol az érdemeik szerint bánnak az emberekkel. Míg éltem, én nem törődtem senkivel, csak önmagammal és a tudománnyal. Nem érdekelt, hogy a tudomány világán kívül emberek szenvednek. Mindig is egy önző ember voltam, és talán túl könnyű is volt elzárkózni a képletek és elméletek tiszta, rendezett világába. Aztán kaptam egy golyót a fejembe.

– Ezt értem és nagyon sajnálom, de a világot nem lehet varázsütésre megváltoztatni. Az emberek nem könnyen változnak.

– De képesek rá, ha megmutatják nekik a helyes utat. Előbb le kell dönteni a kizsákmányolók és elnyomók tornyait, hogy az emberek felszabadulhassanak. Amíg vannak olyanok, akik érdemtelenül és jogtalanul uralkodhatnak másokon, addig a világ romlott és remény nélküli marad. Én ezt a reményt akarom megadni nekik, daron Barlow, hogy a jó emberek, a tetteikhez és a szívükhöz méltóan élhessenek. Azt akarom nekik megmutatni, hogy igenis felépíthető egy olyan világ, ahol a jóság jutalma nem a meghurcolás, ahol a tisztelet és segítőkézség nem gyengeséget jelent, és a tiszta szívű embert nem taposhatják el büntetlenül, az ártó szándék bakancsai.

– Attól tartok, hogy ez csak egy utópia, Morten. Egy álomvilág, amit a belső fájdalma szült.

– Lehet, daron Barlow, de ha mi ketten összefogunk, megvalósítható. Most, megyek. Még hosszú út áll előttünk, és magának pihennie kell. Van néhány dolog, aminek utána kell néznem, de hamarosan átbeszéljük, hogy mi legyen a következő lépésünk. Ha addig is szüksége lenne rám, azonnal jönni fogok.

Morten, egyik pillanatról a másikra enyészett el, akár egy kísérteties látomás. Ha a szobát nem töltötte volna be még mindig a szivarfüst, Barlow komolyan elgondolkodott volna azon, hogy valóban nem őrült-e meg.

Így viszont, édes-bús elégedettség hatottá át. Tudta jól, hogy egy hosszú és talán vesztes harcot vállal fel, de nem tehetett mást. Megelégelte már a sodródást, hogy mások szeretetétől, elismerésétől vagy kegyétől függően tegye önmagát értékessé. Vállalta és elfogadta azt az embert, aki. Ez pedig, kirekesztetté tette. Most már azt is tudta, hogy miért volt ez így.

Az elkövetkezendő napokat, megint írással töltötte. Lassan öt nap telt el azóta, hogy felébredt abban a sikátorban, sebektől borítva, de Mortenről vagy Waldóról ezalatt az idő alatt sem kapott, semmilyen hírt. Ez, zavarta.

A házi őrizet sem javította a körülményeit, amit továbbra is fenntartottak, holott többször megpróbált beszélni Yorakis kormányzóval az ügyében. 

A helyi mentális médiumok, dögunalmasak és agyoncenzúrázottak voltak, a kormányzói palota társadalmi élete pedig, számára jórészt halott. Azért néhány pletyka eljutott Barlowhoz is, melyek szerint Helena Yorakis szemében, kegyvesztetté vált. Bánta már, hogy egy olyan nő miatt, mint Camyl, lemondott egy olyanról, mint amilyen Helena. 

A lakosztályát nem hagyhatta el, így összezárva önmagával, akaratlanul is újra végigjátszotta a fejében, az elmúlt napok és hetek eseményeit. Nem vádolta magát, de azon töprengett, hogy miért mondott nemet, Helena ajánlatára. Akkor talán, minden másképp alakul. Esetleg nemet mond Mortennek, és nem tör rá az elkeseredettség, ami Waldohoz vitte és később bele sodorta abba az elme-póker partiba. Kezdte már érteni a temporális csomópontok mibenlétét és jelentőségét, amikről Morten beszélt.

Tartani akarta magát nemrég meghozott elhatározásához, így nem elítélően, de őszintén tette fel magának a kérdéseit. A válasza pedig, ez volt: azért, mert félt.

Bármennyire is fájdalmas volt ez a számára, be kellett látnia, hogy félelemből mondott nemet, annak a gyönyörű nőnek. Félt kockázatot vállalni, félt a következményektől, félt élni. Most döbbent rá, hogy egész eddigi életét, gyakorlatilag félelemben élte. Álarcokat viselve, látszatban és hazugságokat táplálva, csak túlélve a mindennapjait. Végre igazán élni akart, és valóban teremteni, mert a félelem lassan ölő méreg. Beszivárog a gondolatokba, megöli a mát és eltorzítja, elsorvasztja a jövőt.

Ellentmondásos módon, önnön gyávaságával való szembesülése most nem összetörte őt, hanem épp ellenkezőleg. Barlow úgy érezte, hogy szárnyal legbelül, hogy a lelke dalol, és ezt a dalt meg kell örökítenie. Így, újra írni kezdett. 

A legelső gondolatai egy gyönyörű, szerelmes regényt idéztek meg, és a szándéka is az volt, hogy egy férfi és egy nő igazi és őszintén szenvedélyes történetén át, elmeséli az olvasóinak mindazt, amiken ő maga átment és megtapasztalt, de ahogy szőtte gondolatai szövetét, mindez megváltozott. A fennkölt nézetek megmaradtak ugyan, de a szerelemből árulás lett, az árulásból elnyomás, míg az elnyomásból, szabadságharc.

Az egyik éjjelen maga is megdöbbent, amikor egyben átélve az addig elkészült fejezeteket, nem egy érzelmes történettel találta magát szemben, hanem egy kiáltványszerű, filozófiai művel. Ez olyannyira meglepte, hogy nyolc fejezet után, abbahagyta az írást.

Maga sem tudta, miért így reagált erre, hiszen titkon mindig is arra vágyott, hogy egy napon majd, képes lesz megírni egy olyan művet, ami évszázadokkal később is megőrzi a nevét. Ez a gondolatírás, most ott lapult azon az apró fémkorongon, amit blaszfém varázstárgyként szorongatott a kezében. Megijedt attól, amit elkezdett létrehozni.

Kételkedve nézett önmagára, mivel az elmúlt napokban, tiszta tudattal, szellemi képességei teljes birtokában írt. Nem ivott és elkerülte a kábítószereket is, mert az alkotás volt a drogja. Próbálta magában felidézni azt az eufóriaszerű állapotot, amiben fürdőzve rögzítette korongra a gondolatait. Úgy gondolt arra a nyolc fejezetre, mint egy titkos, veszélyes, ugyanakkor ellenállhatatlanul csábító világ kapujára, melyen átlépve, lehullnak a leplek és felszínre kerülnek, a legvégső igazságok. Úgy döntött, hogy nem folytatja tovább.

Jó néhány tépelődéssel és önmarcangolással eltöltött óra kellett ahhoz, hogy a döntését sikerüljön helyreraknia magában. Kezdetben úgy érezte, ezzel elárulja önmagát és mindazt, amit néhány nappal korábban, tudatosan felvállalt, ezt pedig nem volt hajlandó elfogadni. Megváltozott a személyisége, és ez a változás felértékelte a szemében, az önbecsülés és a tisztesség fogalmát. Nem akart többé hazudni magának, de félt tovább folytatni az írást. Végül meggyőzte magát arról, hogy ez a félelem csupán óvatosság, mert még nem készült fel arra, aminek a megalkotásához hozzá kezdett. Ez a magyarázat, nem győzte meg teljesen, és egyre rosszabbul érezte magát, mintha a lelke két részre akart volna szakadni. Attól félt, hogy bármilyen tervvel álljon elő Morten, ő már tudja, hogy milyen útra akar lépni. Ed Scorza váratlan hívása, a lehető legjobbkor érkezett.

– Simon! – a titkár hangja szokatlanul élénk, és az arckifejezése meglepően barátságos volt. 

– Rég láttam.

– Nos, igen – kezdte a szemrehányását, Barlow. 

– Mióta házi őrizetben vagyok, eléggé elszakadtam a külvilágtól. Csak nem hiányoztam magának?

– Ugyan, már. Ön nagyon fontos a megbízóimnak, és ha nekik az, akkor nekem is. Elismerem, hogy időnként keményen fogalmazok, de legalább őszinte voltam magához, ez pedig nagy dolog a mai világban.

– Hogy is nevezett, legutóbb? Az emberi civilizáció, rákfenéjét terjesztő…

– Az istenekre, Simon! – lépett ki a magára erőltetett jókedvből, Scorza.

– Én itt béke jobbat nyújtok, maga pedig, apróságokon lovagol. Örömöt akartam szerezni magának, de ha szívesebben vállalja a magányt…

– Várjon – keltette fel az író érdeklődését, Scorza. – Miért hívott fel?

– A kényszerű rabság, véget ért. Ma este, Yorakis kormányzó vacsorát rendez, melyre ön is hivatalos. Nem szeretnénk, ha ezt kötelezettségnek venné, de mélységesen megtisztelné a kormányzót és kedves feleségét, ha eljönne.

Barlow, habozott. Az elmúlt napok magányában, felépített magának egy világot, amiben a sokszor kínzó kétségei ellenére is, egyre inkább jól érezte magát. Félt ezt a belső birodalmat szembesíteni a külvilággal, ám lelki megújulásának épp az volt az egyik alappillére, hogy immár nem hagyta eluralkodni magán, a félelmeit.

– Rendben, Ed. Ott leszek!

– Nagyszerű, jól döntött. Kérem, este nyolcra jelenjen meg, Yorakis kormányzó magánlakrészében.

Barlow, nem volt túlságosan elragadtatva, ennek ellenére elment a vacsorára. Végül is, nem maradhatott örökké a lakosztálya oltalmazó magányában, bár nagy volt erre a kísértés. Ez a meghívás, tökéletes alkalom volt arra, hogy végre kilépjen a fényre. Az álmok világának édes, ám tünékeny birodalmából, az emberek világába.

Yorakis kormányzó lakosztálya, magába foglalta a palota teljes felső három emeletét, mindent elárulva az emberről, aki lakta. Pompa, elegancia és hűvös erő. Ennek ellenére, Barlow finom érzékei felfedték előtte, az alig tetten érhető, mégis jelenlévő kettősséget.

A kormányzó privát lakrészének három szintje, látszólag semmiben nem tűnt ki az épület többi részétől, az éles szemű megfigyelő mégis felfedezhette, a lakosztály egyediségét képző jegyeket.

Barlow, soha nem szerette az építészetet és nem is igazán értett hozzá, leszámítva azt a keveset, ami a regényei megírásához feltétlenül szükséges volt, így nem is a szakmai részletekre vagy struktúrabeli eltérésekre figyelt fel, hanem a külsőségek mögött megbúvó, hangulatbeli különbségekre. 

Az építéskor felhasznált alapanyagok, a hideg, ám elegáns márvány, a nemességet adó sakkarafa, a távolságtartást és határozottságot sugárzó króm, mind egy olyan férfi világát mutatták, aki hozzá van szokva az erőhöz és a hatalomhoz. Yorakis kormányzó magánlakosztálya, minden részletében ezt sugallta, ám ez látszat volt csupán, mert Barlow szeme előtt, egy vulkán tüzéhez hasonló szenvedéllyel lángolt, egy nő lelki világa. Barlow, nem ismerte régóta a kormányzót, de így is képes volt magában, világos és pontos képet rajzolnia róla. Carlo Yorakis, tipikusan az a fajta ember volt, akit mások úgy neveztek: A sors kegyeltje. 

Nem ismerte részletesen a kormányzó életét, de eleget látott és tudott már a világról ahhoz, hogy pontosan tisztában legyen vele, Carlo Yorakis más kaszthoz tartozik, mint ő.

Látszott a kormányzó minden szaván és gesztusán, hogy eddig mindent megkapott az élettől, amire csak vágyott, vagy ha nem, akkor is csupán minimális erőfeszítéseket kellett ezért tennie. Ahogy most, végignézett a drága berendezési tárgyakon és a hajbókoló, a művigyorukat mesterkélt bájjal hordó embereken, vad indulat borította el. Arra gondolt, hogy amíg ő éhezett és sokszor kivert kutyaként élt a sikátorok, óvóhelyek vagy lepusztult motelszobák félhomályában, addig Carlo Yorakis úgy járt-kelt a világban, mint egy szerencsefi. Vagyon, befolyás, bőség, ez mind az ölébe hullt. Abból, ahogyan legutóbb a Saranysról, a pénzről, hatalomról és befolyásról beszélt, világosan látszott, hogy öntelt magabiztosságában, természetesnek és magától értetődőnek tartotta mindezt. Azt, hogy neki minden jár, és mindent könnyedén megkap. Abból pedig, ahogy a nőkkel bánt, Barlow pontosan megértette, hogy Carlo Yorakis nem látott többet bennük, mint élő tárgyakat. 

Nem tisztelte és nem szerette őket. Számára a nő, csak a testiséget jelentette, a hatalommal és merészséggel megszerezhető, szexuális kéj forrását. Öntelt volt és vak. 

Nem vette észre, hogy a világa hamis. Elvarázsolta az önnön magabiztosságába és tökéletességébe vetett hite, és nem vette észre, hogy van, ami csak látszólag az övé. Most is, önelégülten járta be a hajbókoló vendégsereget, miközben a legnagyobb kincse, a maga útját járta.

Barlow, először habozott, hogy megszólítsa-e Helenát, hiszen azok után, ami kettejük között történt, a nő joggal gyűlölhette meg őt. Végül, mégis legyőzte a félelmeit, és uralma alá hajtva hullámzó érzelmeit, odament hozzá.

Helena, a lakosztály teraszán állt, félrehúzódva a vendégektől. Magányosnak tűnt és végtelenül szomorúnak. Barlow, tőle néhány lépésnyire megtorpant és úgy figyelte. A nő, nem vette őt észre. Egyszerre volt gyönyörű és megközelíthetetlen, de Barlow, most nem tétovázott. Határozottan odalépett a nőhöz, és lágy hangon megszólította:

– Jó estét, Helena.

A nő, megrezzent és láthatóan meglepődött, amikor megfordult, de nem felelt. Az arca elsápadt, a vonásai megkeményedtek és a teste, az elutasítás jeleként megfeszült, a szemében azonban, ragyogó fény csillant meg. A megbántottság, a tanácstalanság és a vágy, gyengéd fénye.

– Sajnálom – mondta, Barlow.

– Sajnálhatod is!

Helena ott akarta hagyni a férfit, de Barlow most nem nézte végig, ahogy a nő, akihez vonzódik, elmegy. Most, nem.

– Ne menj el – a férfi halk szavaiból, sütött a szenvedély. 

Mélyen a nő szemébe nézett. Tudta jól, hogy egyetlen pillantása, elmond mindent. Csakis Helenán múlik, hogy megtagadja azt vagy ad neki, még egy esélyt. Helena pedig, maradt.

– Tudom, nagyon megbántottalak.

A nő, kihúzta a karját a férfi gyengéd, mégis határozott szorításából, és egy sóhajjal adta tudtára, hogy nem hatják meg a szavai.

– Engem, nem lehet csak úgy eldobni, Simon. Annál, sokkal többet érek!

– Igen, és bolond az a férfi, aki nem látja ezt.

– Mire gondolsz? – a nő szemében, kíváncsiság csillant meg.

Barlow, néhány pillanatig habozott. Harcot vívott önmagával, hogy kimerje-e mondani azt, amit gondol. Nem volt biztos magában, és ez nehéz súlyként nehezedett rá. Helenára nézett. Arra várt, hogy megkegyelmez neki és nem kell tovább folytatnia, de a nő arcán átvillanó türelmetlenség meggyőzte arról, hogy beszélnie kell.

– Nézz csak rá – intett, az odabent édelgő kormányzó felé.

– Büszkélkedik a szobáival, a műtárgyaival és közben fogalma sincs arról, hogy mindennek valójában, köze sincs hozzá. Ő, nem látja az elegáns bútorokban a te finomságodat, a szobrok arcán a szomorúságodat, a méregdrága festményein, a szabadságvágyadat, és a falak ívében, a te szenvedélyedet. Mindenhol a te lényed, a te érzelmeid és lelki világod veszi őt körül, de fel sem fogja ezt. Ő, csak egy megtűrt átutazó, a te birodalmadban.

– És te, Simon? Te, különb vagy nála? 

Barlow érezte, hogy most pengeélen táncol. Kockázatot vállalt, amikor feltárta az érzéseit a nő előtt, és most, ugyanúgy elveszíthette végleg, mint ahogyan visszaszerezhette a szívét.

– Én, szeretlek.

Helena nem válaszolt, csak hosszan és mélyen a férfi szemébe nézett. Barlow erőtlennek és sutának érezte a szavait. Neki úgy tűnt, hogy közel sem fejezték ki azt a belső szenvedélyt, ami fellobbant benne a nő iránt, mégis meglepődött, amikor Helena sarkon fordult és elindult a terasz egy távoli része felé.

Barlow, tétovázott. A legelső gondolata az volt, hogy Helena elutasította őt. Ez jeges villámként hasított végig a testén, de alig néhány pillanat alatt minden megváltozott, és az ösztönei azt súgták neki, hogy valójában csak próbára teszi. Váratlanul feltámadó kalandvágy és izgalom foglalta el a bénító tehetetlenség helyét, és követte a nőt, a sűrűn elültetett díszbokrok között megbúvó ösvényen. A beszéd és a zene hangjai, hamarosan elhalkulva vesztek a távolba, az éjszaka csöndje pedig, kiterjesztette hatalmát.

A tetőtéri terasz egy távoli, csöndes részére értek. A sötétséget, csupán gyengéden törték meg, a dzsungelszerű kertet megvilágító lámpák fényei. A zöld szín számtalan árnyalata, mely nappali fénynél harsányan és rikítóan idézte meg a Földtől távol eső bolygó élővilágát, most feketében, sötétlilában, magentában és mélykékben tündökölt. Csak a díszkivilágítás izzói hozták vissza, a sylurium smaragdként pulzáló színét, ami olyannyira áthatotta ezt a bolygót.

A férfi és a nő, kettesben maradt. Látszólag távol az emberektől, messze a szerepektől és a megalkuvástól, ami mindkettejük életét, markánsan befolyásolta. 

Egy gondosan elrendezett, kockakövekkel kirakott térre jutottak. A kör alakban elhelyezett kőpadok mellett, a sylur mitológia misztikus lényeit és bátor hőseit megformáló szobrok álltak furcsa, panteonszerű hangulatot kölcsönözve a helynek. Helena, egy haloványan vibráló erőtér előtt állt, ami egy apró, magányos szigetet vett körül.

Barlow, Helenát nézte. Olyannyira megigézte a gyönyörű nő látványa, hogy egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Helena hátra pillantott, és amikor meggyőződött arról, hogy a férfi követte őt, szemérmesen oldalra billentette a fejét és haloványan elmosolyodott. Barlow, nem szólalt meg és nem is ment oda a nőhöz, csak néhány lépés távolságról figyelte őt. Időnként, mintha Camylt látta volna maga előtt, és ez az érzés, fájdalmasan szorította össze a szívét.

Egyrészt, még mindig pokoli fájdalom emésztette Camyl elvesztése miatt, másrészt feltüzelte a gondolat, hogy egy olyan fantasztikus nő, mint Helena Yorakis, még mindig szereti őt, annak ellenére, hogy nemrég elfordult tőle, valaki más miatt.

Fülledt volt az este, mint a Saranyson mindig, így Helena, most sem vett fehérneműt. Ezüstszínű estélyi ruhát viselt, mely szemkápráztató részletességgel emelte ki, testének tökéletes domborulatait. Barlow, fájdalmas tekintettel nézte a nőt. Hagyta, hogy a Camylhez fűződő képeket elhomályosítsa, Helena látványa. 

A testalkata, a mitológiabeli Kalüpszó nimfát idézte meg, Barlow szemében. Hosszú, ébenfekete haját, ízlésesen kontyba kötve hordta, finom ívű tarkójára és arcára, helyenként lágy hullámokban omoltak a fürtjei. A testtartása egyenes volt és méltóságteljes, egy olyan emberé, aki eddigi élete során, már megvívta a maga harcait és pontosan tisztában volt azzal, hogy ennek, még koránt sincs vége. Barlow, jól ismerte ezt a pózt, hiszen maga is, számtalanszor öltötte fel magára. Helena, magas sarkú cipőt vett fel, így valamivel magasabb volt, mint Barlow, de őt ez nem zavarta.

Odalépett hozzá, és gyengéden átölelte a derekát. Helena hasa megfeszült, ahogy a férfi keze megérintette. Barlow magába szívta a nő tarkójáról áradó parfümillatot, és jobban magához szorította. Helena légzése felgyorsult, dús keble olyannyira megfeszült egy-egy levegővétel során, hogy szilaj keménységével, csaknem szétszakította a nő testét fogságban tartó selyem bilincsét.

Helena váratlanul kitépte magát a férfi öleléséből és megfordult, hogy újra a szemébe nézhessen.

– Nem értelek téged, Simon – csinos, már-már pisze orrának cimpája, vad gyorsasággal tágult ki és húzódott össze, ahogy izgalomtól hajtva vette a levegőt. Az arca, valósággal lángolt. A bőre finom barnasága, most eltűnt. Egyszerre volt elsápadva és kipirulva, ami még inkább fokozta a szépségét. Búzakék szeme, hatalmasra tágult, elbűvölő tükörként megragyogtatva mindazt a szerelmet és szenvedélyt, mely vadul zakatoló szívében lángolt.

– Először eldobsz, aztán meg azt mondod, hogy szeretsz. Ne játssz velem, az én szívem, nem lesz senki játékszere!

Barlow, valósággal megrészegült Helena szépségétől, és az iránta érzett vonzalom, mélyen lángoló gyűlöletbe csapott át a szívében, mellyel gátját áttörő folyóként akarta kisöpörni magából mindazt, amit valaha is Camyl iránt érzett.

– Én más vagyok, mint a többi férfi. Nem esem olyan könnyen szerelembe, de ha ez megtörténik, akkor mindent megadok a nőnek, akit szeretek. Szeretlek téged, Helena. Akarlak, azt akarom, hogy az enyém légy!

– Ne! – emelte fel a kezét tiltakozóan Helena, de nem vette le Barlow széles mellkasáról.

– Emlékszel? Azt mondtad nekem, hogy valaki mást szeretsz. Vele, mi történt?

– Nem voltam neki, elég jó – felelte Barlow keserűen, és lehajtotta a fejét, mert nem akart a nő szemébe nézni. Helena, lágyan végigsimította a férfi arcát.

– Azt mondod, hogy szeretsz engem, de nem tudok hinni neked, Simon. Félek, hogy csak a csalódottságodat akarod csillapítani velem. Én tényleg szeretlek, szívből, de nem elégszem meg azzal, hogy egy másik nő árnyékában éljek. Én nem osztozom a szíveden

Barlow épp felelni akart, megesküdni mindenre, ami szent, hogy csak Helenát szereti, amikor a kis sziget irányából, halk morgást sodort feléjük a fülledt, trópusi levegő. Mindketten, a hang irányába fordultak. 

A kert többi részét, a szabálytalan alakú földterülettől, egy teljesen körbefutó, úgy két méter széles kis folyó választotta el, melynek vizét a jó tíz méter magas sziklacsúcs oldalán alázuhanó vízesés táplálta. A sziget keskeny partján, néhány pálmafa törte meg a homok egyhangúságát, és egy kis patak, összekötve a határvonalként szolgáló folyót, a vízesés alatt kialakított, apró öböllel.

A ferde csúcsban végződő sziklafal egyenetlen oldalán, egy kis ösvény futott fel az összezsugorított hegy tetejéig, de nagyjából fél úton, egy kis kiszögelésbe ágazott el. Ez a teljesen lapos párkány, egy barlang előtt feküdt, ennek sötét szájában tűnt fel a tigris.

– Carlo, imádja ezt az állatot – mondta Helena –, néha úgy érzem, hogy jobban szereti, nálam is.

A tigris, fenséges volt. Hófehér bundáját finom, lágyan ívelő csíkok feketéje díszítette, és miközben előjött a sötétből, minden mozdulatából erő és inspiráló tartás sugárzott.

– Gyönyörű – felelte Barlow, de hamar a torkára fagyott a szó, mert Helena, váratlanul kikapcsolta az erőteret és mire a férfi észbe kapott, már át is jutott a kis folyón. A cipőit ledobta és az estélyi ruha ellenére, néhány kecses és igen fürge mozdulattal átugrálva a sziklákon és egy félig kidőlt fatörzsön, a sziget homokos partján termett.

– Helena, ne! Mit művelsz? Azonnal gyere vissza és kapcsold be az erőteret!

A nő azonban, ügyet sem vetett Barlow szavaira, épp ellenkezőleg. Nekivágva a kis ösvénynek, elindult a hegy csúcsa felé. Barlow agya, vadul zakatolt. Féltette Helenát, és lelki szemei előtt már látni vélte, ahogy a vadállat széttépi őt.

– Hülye, picsa! –mormogta magában, mialatt ő is átvágott a sziklákon és a kidőlt farönkön, hogy átérjen a szigetre.

Miközben óvatosan lépkedett előre a homokos parton, furcsa érzés fogta el. Az utóbbi időben, kezdte elfogadni magáról, hogy ő egy gyáva ember. Most viszont, vállalva a veszélyt, ott lépkedett egy rég kihalt ragadozó, fenyegető árnyékában. Ettől az érzéstől, egyszerre fogta el a borzongás és töltötte el az elégedettség.

– Mégsem vagyok, annyira reménytelen – mosolygott magában, de nem hagyta, hogy a túlzott önelégültség vagy a testét forrón átitató adrenalin, könnyelművé tegye. 

Minden idegszála megfeszült, és valamennyi érzéke, pengeélességgel fürkészte a környezetét, amikor a kiszögelés mellé ért, de a tigris nem volt sehol. Ez egyszerre megnyugtatta és elbizonytalanította. Minden pillanatban arra számított, hogy a vadállat, valahonnan a sötétből ráveti magát. Megkönnyebbülve fújt egyet, amikor hamarosan elérte a csúcsot. A látvány azonban, ami ott fogadta, kárpótolta mindenért.

Helena háttal állt neki, és a sötét bársonyként tündöklő óceánt figyelte. A Saranys legnagyobb holdja a Kassan, épp vele szemben foglalta el méltóságteljes helyét, az univerzum készítette diadém középpontjában. Élénkzöld fénye, ragyogó glóriaként vette körbe a nő alakját, ami földöntúli, már-már bálványszerű megjelenést kölcsönzött, tökéletes testének. 

– Helena – szólt Barlow halkan, ám felesleges volt az óvatossága, mert a következő pillanatban, a nő mellett feltűnt a tigris.

Valahonnan a sziklák mögül bukkant elő, ám ahelyett, hogy Helenára támadt volna, az állat gyengéden hozzásimult, miközben a nő ujjai lágyan végig siklottak a hátán. Barlow, mozdulatlanná dermedt. Tudta jól, hogy hiábavaló volna a futás, emellett nem hagyhatta magára Helenát.

– Ő itt, Remény – mondta Helena és látva Barlow arckifejezését, zavartan elmosolyodott.

– Persze, Carlo Wajan’Jakhannak nevezi, ami sylur nyelven Fehér végzetet jelent, de nekem ő, mást testesít meg.

A tigris elnyújtott, dorombolásszerű morgással válaszolt Helena hangjára, de a szemében vad fény lángolt, ahogy Barlowra nézett.

– Nem kell félned – lépett oda a férfihoz a nő, miközben a tigris, egy széles kört leírva, Barlow hátához került.

– Ha látja, hogy nem akarsz ártani nekem, nem fog támadni.

Barlow, nagyot nyelt, Helena sejtelmesen kétértelmű szavai hallatán, de bátorságot akart mutatni a nő felé, ezért uralkodott az érzésein.

– Miért, jöttünk ide? – kérdezte, kissé rekedt hangon.

– Tudni akartam, hogy mire lennél képes értem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem volt helyes, mégis tudni akartam, hogy megtennéd-e értem azt, hogy utánam jössz.

Barlow, közelebb lépett a nőhöz, és a tigris fenyegető morgása ellenére, megfogta a derekát és magához húzta. Mélyen, a szemébe nézett.

Helena most olyan más volt, mint amilyennek Barlow eddig megismerte. A kezdeti magabiztos, erős és szenvedélyes nő eltűnt, és helyét átvette egy törékeny, sebezhető teremtmény, akinek a tekintetében ugyanúgy ott volt a régi tűz lángolása, mint a félelem és a bizonytalanság fénye.

– Van még, másfél óránk a vacsora kezdetéig – mondta Helena csendesen, és egy finom mozdulattal, lecsúsztatta magáról az estélyi ruhát.

Barlow, szorosan magához ölelte a nőt. A legszívesebben leteperte volna a földre és mohón veszi birtokba a testét, de szeretkezni akart Helenával, és emlékezni minden egyes percre. Így, nehezen ugyan, de uralma alatt tartotta az érzelmeit.

Úgy érintette meg a testét, akár az ókor főpapjai, az istennők szobrát. Miközben egyik keze végig siklott a nő hátán, hogy megállapodjon a gerince alján kitapintható, kis gödröcskék között, a másikkal lágyan megfogta az állát és az ajkát a sajátjához vonta. Csak kósza részletekben emlékezett arra, hogy legutóbb milyen volt Helenával az ágyban, így most, lassan csókolta meg őt, kiélvezve az ajkai puhaságát és rúzsának édes, enyhén kesernyés ízét. A nő, szenvedélyesen viszonozta Barlow csókjait, és mialatt végig simított a férfi tarkóján, ügyesen a földre csúsztatta, annak szmokingját.

Helena, teljesen Barlowhoz préselte a testét, oly szorosan, hogy a távoli megfigyelő nem láthatott volna mást, mint két ember, szétválaszthatatlanul egybeolvadó alakját, a holdak ragyogó fényében.

Barlowt, teljesen elöntötte a tűz. Bal kezével a nő térde alá nyúlt és a csípőjéig emelte a lábát, hogy Helena combjai, széttárulkozva simuljanak a testéhez. A mozdulatot azonban félbe hagyta, mert a tigris, váratlanul felmordult mellettük. 

Barlow szinte teljesen meg is feledkezett az állatról, a szíve azonban nagyot dobbant, ahogy a több száz kilós ragadozó, egy tavaszi fuvallat játszi könnyedségével suhant el mellettük. Olyan közel, hogy Barlow a nadrágja anyagán keresztül is érezte az állat izmainak megfeszülését, amint épp csak megérintve őt, elment mellette.

– Talán jobb lenne, ha felmennénk a szobámba – suttogta Barlow, halkan.

– Shhh, nincsen semmi baj – csendesítette le a férfit Helena, és oda vezette, egy oltárszerű kiemelkedéshez.

– Nincs sok időnk – suttogta a nő, és buján széttárulkozva, lefeküdt a kellemesen meleg sziklára.

Barlow gyors, határozott mozdulatokkal szabadult meg a ruháitól, és miután meggyőződött arról, hogy a tigris komótosan helyet foglalt felettük a sziklán, duzzadó vágytól hajtva a nő mellé feküdt. Helena halkan, kéjesen felsóhajtott, ahogy Barlow megfogta a mellét és a teste megfeszült, miközben a férfi keze, becsúszott a combjai közé. 

Barlow világosan érezte, a Helenában tomboló érzelmi vulkán rengéseit, mégsem úgy rontottak egymásnak, mint ahogyan az, a környezetükben megszokott volt. Az ők szexualitása, más volt.

Helena zabolátlan szenvedélyének tüzét, Barlow higgadt férfiassága érzéki, lágy, mégis elementáris élvezetet és kielégülést adó szerelemmé formálta, mely nem csak a test, de a szív és a lélek dimenziójában is kiteljesedett. Érzelmeik és vágyaik, más-más forrásból születtek, mégis egyesültek, kettejük tomboló-lángoló egységében, akár a Jing és a Jang, egymástól különálló, mégis egymást kiegészítő princípiuma.

Barlow számára, nem maga az aktus volt a fontos, noha lángoló vágy feszítette a testét.  Ő belevitte a közösülés pengeélén táncoló előjátékába az érzelmeit, és úgy játszott Helena eredendő szenvedélyének és vágyának hangszerén, hogy a nő orgazmusáig vezető út szerelemmel, gyengédséggel, tűzzel, türelmetlenséggel és megértéssel legyen kikövezve.

Barlow nem tudatosan játszott a nővel, csak az ösztöneit követve suttogott a fülébe időnként, csókolt a fülcimpájára, lehelt a nyakára vagy harapott finoman, a mellbimbójába.

A fülledt, párás trópusi hőség, hamarosan mindkettejük testét csillogó izzadsággal vonta be, melyet édes-sós nektárként csókoltak le egymás testéről. A környező dzsungel birodalmának távoli hangjai, vad és egzotikus hangulatot adtak a férfi és a nő kiteljesedő vágyainak, mely eggyé olvadva az ajkukról felszakadó nyögésekkel, megalkotta az élet és a szenvedély, legszebb szimfóniáját.

Mindketten zabolátlanul vetették magukat a buja vágyak sodrásába, és miközben az ember által alig ismert párhuzamos univerzum, ragyogó csillámmal és gyémántokkal ékesített lepelként terült szét fölöttük, szenvedélyesen szeretkeztek az apró szigeten álló hegy csúcsán, a Saranys holdjainak sejtelmesen fénylő korongja alatt, egy tigris oltalmában.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 44 történetét!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Tigris és holdfény. 2.rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Egy Mortennel folytatott berszélgetés után, Barlownak szembesülnie kell azzal, hogy az általa mindaddig ismerni vélt világ, jóval kiterjedtebb és sokkal bonyolultabb, neki pedig fontos helye van, ebben a rendszerben.

Rövid összefoglaló

Minden ember életében eljön a perc, amikor végérvényesen szembe kell néznie önmagával, mindazzal a belső félelemmel, gátlással és belső vívódással, ami mindaddig megmérgezte az életét. Ezzel Barlow sincs másképp, ez a belső szembesülés azonban, valamit megváltoztat benne.

Olvasási idő

29 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!