Barion Pixel nuuvella

Elveszíteni a legdrágábbat

– Meneküljetek – súgta oda Andrésnak DeBry, miközben ő, botladozva elindult a lépcsősor felé.

– Valóban azt hiszed, hogy itt és most, a te akaratod szerint történnek majd a dolgok?

Mercurius hangja hideg volt, és minden szava keményen csattant a hűvös, marsi levegőben. Intenie sem kellett, és az egyik vörös ruhás eltűnt, hogy a következő pillanatban, egyetlen ütéssel a földre terítse Savirt, és megragadja Catalinát. A nő még olyan gyenge volt, hogy képtelen volt védekezni.

– Mercurius, kérlek!

Könyörgött Savir, és térden állva, összekulcsolt kézzel fordult a klón felé.

– Engedd el, a lányaimat. Én voltam az, aki üldöztelek, én voltam az, aki fogva tartottalak, ha bosszút akarsz állni emiatt, itt vagyok!

Mercurius, elindult a lépcsőn lefelé. Ellentétben DeBryvel, minden mozdulata méltóságteljes volt és erőt sugárzó.

– Öt éven át voltam, a laboratóriumod rabja. 

Amikor odaért DeBry mellé, egy borzasztó erejű ütést mért rá, majd fél kézzel felemelte őt, és elemi erővel az oltárra vágta a vámpírt. DeBry mozdulni sem bírt, még túlságosan gyenge volt.

Miközben Mercurius, mélyen a szemébe nézett, eltorzult képmása tekintetében meglátta mindazt, ami valahol ott bujkált az ő lelke mélyén is.

– Soha nem láttatok bennem többet, egy kísérletnél. Borzasztó kínokat éltem át, abban a steril börtönben. Megjártam a túlvilágot, és a lelkem egy darabja helyett, áthoztam onnan valami mást. Valami sötétet és gonoszt.

Mercurius, végigsimította DeBry arcát.

– Próbáltam elmondani neked, de te csak az álomvilágodban éltél. Egyszerűen nem akartad észrevenni, hogy ez a világ nem alkalmas a békére. Sokáig úgy tekintettem rád, mint az apámra, de amikor elkezdték vadászni a vámpírokat, és te nem tettél semmit, megundorodtam tőled. Nem kellett beszélned sem ahhoz, hogy lássam és átérezzem, azt a szánalmas és gyenge jellemre valló vívódást, ami benned dúlt. Féltél döntést hozni, gyáva voltál ahhoz, hogy megtedd azt, ami szükséges, és a fajtád mellé állva, megmentsd őket. Így, én váltam azzá, ami neked kellett volna lenned. Új világot fogok felépíteni, a vámpírok birodalmát, ahol a tiszta erő és az erős lélek az úr.

– Miféle világ lesz az? – sziszegte erőtlenül, DeBry.

– A vér és erőszak, romlott királysága. Semmivel sem lesz különb, a mostaninál. A gyengéket ugyanúgy el fogják tiporni, a különbség csak annyi lesz, hogy te ülsz majd e világ trónján.

– Mercurius, kérlek. Jól tudod, hogy mekkora a hatalmam. Bármit megadok neked, csak engedd el a lányaimat.

Savir könyörgő szavai hallatán, Mercurius elfordul DeBrytől, és odalépett a megtörten térdelő férfihoz. DeBry nem látta tisztán az alakját, de úgy tetszett, hogy Andrés Savir, éveket öregedett, percek alatt.

– Semmid sincs, amit ne vehetnék el.

DeBry megpróbált felülni az oltáron és megakadályozni Mercuriust abban, hogy letérdeljen Catalina mellé.

Catalina próbált védekezni, de az erejéből csak gyönge tiltakozásra futotta.

– Mily csoda. Tiszta pazarlás, hogy neked jutott. A világ ellen való vétek volna, ha továbbra is hozzád tartoznának.

– A Tervezőt, úgy sem találod meg Mercurius. Nem létezik, pusztán csak legenda.

– Tévedsz, Levant. René már meg is találta. El fog vezetni hozzá.

A vámpír klón intésére, René lejött a lépcsőn, és úgy ment el a nevelő apja mellett, mintha soha nem is ismerte volna. 

DeBry, izmait megfeszítve felült az oltáron, de ugyanabban a pillanatban le is zuhant onnan, a hideg köre.

– Még most is harcolnál. Ezért nem öltelek meg eddig, noha megtehettem volna. Carl, gyenge volt. Nem volt hozzánk hasonló. Ezért is hagytam, hogy végezz vele. Érzed, ahogy az ereidben csörgedező vére, átalakítja a tested és kitárja az elméd? Az ősök, ezért tiltották a vámpírok közötti vérivást. Sokáig úgy hittem, hogy pusztán kannibalizmusnak tartották, ezért volt szigorúan tiltva. Aztán egy éjjelen rájöttem, a tiltás valódi okára.

Ha megiszod egy vámpír vérét, azzal együtt átveszed az erejét, és az emlékeit is éppúgy, ahogy az emberi prédák esetében. A vámpírvér azonban, olyan változásokat visz végbe a szervezetedben, amik felülemelnek a többi vámpíron. Csakis a félelem volt a tiltás oka, semmi más.

DeBryt, irtózatos rohamok egész áradata ostromolta. Mindig, mikor már kezdte azt hinni, hogy vége van, jött egy újabb hullám. Mercurius, érdeklődve figyelte a folyamatot.

– Érdekes, hogy amíg te kétségbeesésből szegted meg az ősi tiltás, addig én kíváncsiságból és hatalomvágyból. Talán, jobban különbözünk, mint hittem. Mindenesetre, most egy újabb próbatétel előtt állsz. Carl vére az ereidben, hamarosan elkezdi majd eltorzítani a tested és az elméd. Ha nem leszel képes ellenállni ennek a folyamatnak, és időben visszafordítani, akkor egy félőrült, eltorzult vadállat lesz belőled, Levant. Akárhogy is, miután véghezvittem a tervemet, az én világomban nem lesz helyed. Így vagy úgy, de az egyikünknek meg kell halnia.

– René, kérlek. Te jobb vagy annál, minthogy ezt a szörnyeteget szolgáld.

Catalina, tétován állt meg a nővére előtt. Elmosódó alakja, bizonytalanul rajzolódott ki DeBry előtt. René, odament a húgához, de nem támadta meg, mint ahogyan arra DeBry számított.

– Tévedsz, hugi. Én, szeretem Mercuriust. Felszabadított, amikor átváltoztatott. Azóta az erőm egyre nő, és már nem vagyok senki játékszere. Csodálatos érzés, sokkal jobb, mint a szex. Ki kéne próbálnod. Vadászhatnánk együtt.

Catalina, láthatóan megdöbbent a nővére szavain. A testtartásán, azon, ahogy hátralépett egyet, világosan látszott a megrendülés

– Emlékszel még, a közös macskánkra, Mexre? Ő volt, ami kis bolyhos hercegnőnk. Imádtuk az össze-vissza foltjait, mindig, mindenhol velünk volt. Aztán, amikor az a sikló elgázolta, napokig sírtunk, és egyszerre voltunk bánatosak és dühösek, pedig alig voltunk nyolc évesek. Akkor úgy éreztük, hogy többé már soha nem bírnánk ki, ha elveszítenénk egy szerettünket. Én, nem élném túl, ha újra el kellene szakadnunk egymástól, René. Te nem csak a testvérem vagy, de a világot jelented számomra. Kérlek, vigyél magaddal. Változtass át, engem.

– Ő még nem képes rá kedvesem, de én szívesen megteszem.

Mercurius kéjjel átitatott, kárörvendő szavaira, DeBryt elöntötte az indulat. 

Az egyik vámpír megpróbálta megállítani, de a DeBryben feltörő erők, egyszerűen elsöpörték az útból. A vörös ruhát viselő vámpír, szétszaggatott testtel omlott a lábai elé, de Mercurius már túlságosan nagy ellenfélnek bizonyult, a még mindig legyengült DeBry számára.

A klón ütései, egy tehervonat elsöprő erejével záporoztak DeBry testére, aki rövidesen kéntelen volt feladni a harcot, sötét ikermásával szemben.

– Csodálatos, hogy a szervezeted milyen hamar elkezdte magába beépíteni, Carl vérét. De még nem vagy igazi ellenfél a számomra. Most nem öllek meg, ehelyett végig nézheted, ahogy elviszem magammal a másikat is.

DeBry a földre rogyva, vérben ázva nézte végig, ahogy Mercurius elindult Catalina felé, azonban arra egyikük sem számított, hogy a nő kihasználta azt a néhány percet, amíg mindenki DeBry és Mercurius újabb összecsapását figyelte, és megszerezte az egyik zsoldos fegyverét.

A lövések Mercuriust célozták meg, de René a klón elé vetette magát, hogy a testével fogja fel, a Mercurius számára is végzetes golyókat.

A két nővér, egyszerre rogyott a földre. Míg René haldoklott, a szervezetébe hatolt sylurium magos töltények okozta mérgezéstől, Catalina felsikoltott a fájdalomtól.

Mercurius és DeBry, néhány pillanatig döbbenten nézte, ahogy Catalina az ölébe veszi, immár halott nővérét.

Volt valami szívszaggatóan szomorú, ahogy ennek a két fiatal nőnek, tragédiába fordult az élete. Mercurius volt az, aki hamarabb magához tért a bénultságból. Megragadta Catalinát, és vonszolni kezdte a templom felé.

DeBry megpróbálta megállítani, de a klón könnyedén félreseperte az útjából. Andrés Savir, ennyire sem volt képes feltartani őt.

Amikor Mercurius felért a templom bejáratához vezető lépcsősor tetejére, visszafordult és lenézett DeBryre és Savirra. 

Ahogy fél kézzel tartotta a kétségbeesetten küzdő nőt, erőt és magabiztosságot sugárzott. A puszta mozdulatlansága is, elemi energiát vetített szét a környezetére. Hosszú, hófehér haja vadul lobogott a jeges, marsi szélben, ami most úgy üvöltött a bazaltfalak és az omladozó épületek romjai között, akár a prédát üldöző farkasok.

– Sajnálom, Renét. A halála nehezebbé teszi ugyan a terveim megvalósítását, de nem akadályozza meg. Catalina folytatni fogja, a nővére munkáját. Az új világban, a vámpírok szabad földjén, ő ül majd az oldalamon, és velem fog uralkodni. Ti pedig, nem tehettek semmit.

Az utolsó szavak, még azután is élesen csengtek DeBry fülében, hogy Mercurius és kísérete, rég eltűnt a templom sötét mélyén.

Andrés emberei hamarosan megérkeztek, de leszámítva néhány kóborló vérfajzatot, a város és a ziggurat, már üres volt. DeBry, ökölbe szorított kézzel állt René holtteste felett. Andrés Savir, összetörve ült, nem messze a lépcsőkön.

A vámpír ismerte már régi barátját annyira, hogy tudja róla, bármilyen eltökélt és sokszor érzéketlen is tudott lenni, a szíve mélyén, jó ember volt. DeBry, már hosszú évek óta igyekezte elkerülni a szentimentalizmus legcsekélyebb formáját is, de most, az Andrés iránt érzett dühét, elhomályosította a részvét.

– Mi lesz most? – kérdezte elhaló hangon Savir, amint a vámpír sötét árnyéka rávetült.

– Meg fogjuk találni.

DeBry szavaiból áradt a meggyőződés és a magabiztosság. Ahogy Savir feltekintett rá, és mélyen a szemébe nézett, jól látszott a megtört milliárdoson, hogy a DeBryből áradó, belső erő, elkezdi átjárni őt is.

– Igen, igazad van. Egyszer már rátaláltunk Mercuriusra, meg fogjuk találni újra.

– Mit tudsz, erről a helyről?

– Nem túl sokat. A tudósaimnak annyit sikerült eddig kideríteniük, hogy ez a város adott helyet egy ősrégi fajnak. A te őseidnek. Ez volt itt, az egyik legnagyobb kolóniájuk.

Az elkövetkező másfél hétben, ennél nem jutottak közelebb a marsbeli vámpírváros titkaihoz. Savir és tudósai, éjt nappallá téve kutatták a ziggurat hieroglifáit és a város romjait, miközben DeBry, újra és újra elindult az űr sötétjébe, Cidonya city betondzsungelébe és az összes környező kolóniára, hogy valahol végre Mercurius nyomára bukkanhasson. Azonban, mindannyiszor csalódottan kellett visszatérnie, a rég kialudt vulkán, sötét gyomrába. 

Ahogy telt az idő, DeBryt úgy fogta egyre fojtogatóbb bilincsbe a kétségbeesés. Catalina hiánya, minden egyes eltelt másodperccel, egyre égetőbb sebet ejtett a vámpír szívén. Egyre többször hagyta el a romvárost, egyre messzebb hatolva a hideg űrbe, és egyre több ideig maradt távol.

Érezte, hogy a szívét és lelkét újra átszövi az a rideg sivárság, ami ezer éven át jellemezte őt. A magány és a reménytelenség, vastag páncél mögé szorította újra. Paradox módon, noha vámpírként halhatatlan volt, mégis úgy érezte, hogy minden egyes eltelt nappal, meghal benne valami.

A sorozatos eredménytelenség, csak fokozta az elszántságát, és minél elszántabbá vált, annál inkább lett erőszakos és érzéketlen. Hamarosan új rémhírek kezdtek el terjedni a Marson és a környező kolóniákon, egy baljós alakról, aki csak vért és pusztítást hagy maga után, bármerre is jár.

DeBry maga is érezte, hogy lassan, de biztosan változik. A vámpírvér megváltoztatta a testét és a lelkét. Erősebb lett, indulatosabb, ugyanakkor a vérszomja egyre nőtt, és a lelke kezdett egyre vadabbá válni. 

Valahányszor visszatért a romvárosba, és Savir arcáról csak az eredménytelenség fájdalmát volt kéntelen leolvasni, DeBryt elöntötte a tehetetlenség táplálta, vad düh.

Aztán egy éjjelen, megváltozott minden. DeBry, épp az egyik vadászatáról tért vissza. Pár nappal korábban sikerült rábukkannia, Mercurius egyik familiárisának a nyomaira, amik végül elvezették a Vérpajzs rendjének egyik titkos házába.

Nem adták magukat könnyen, de DeBry veszett dühvel söpörte el az ellenállásukat, és a harc végén sikerült kimentenie egy adattároló kristályt, mielőtt még megsemmisíthették volna. Ezzel tért vissza a Syrtys Major sötét kanyonjai közé, a vámpír romváros szívében felállított kutatóbázisukra. Andrés arca, ismét csalódott volt.

– Úgy látom, hogy most sem hoztál vissza senkit, aki élne.

– Tudod jól, hogy fanatikusak mind. Nekem pedig, nem volt időm arra, hogy szépen kérjem őket.

– Az adataink szerint, legalább harminc vámpír és ötven emberi szolgálójuk tartózkodott, azon a rejtekhelyen. Tényleg nem tudtál, csak egyetlen egyet, élve ide hozni?

– Van valami, ami talán sokkal többet ér.

Amikor DeBry elővette az adatkristályt, Andrés Savir mohón kapott utána. Azonnal elrohant vele a tudósaihoz, majd, csaknem egy óra elteltével, izgatottan tért vissza.

DeBry még mindig a tárgyalóban volt, félig felülve a csillagtérképekkel, műszerekkel és fegyverekkel tele zsúfolt asztalra. Andrés, rosszallóan nézett rá.

– Borzalmasan nézel ki. Vértől mocskos a padló. Miért nem ülsz be, a regeneráló kamrába?

– Ezek csak karcolások, és különben is, egyre gyorsabban gyógyulok. Megtudtatok valamit?

– A kristály, többszörös kódolású, de az én kódfejtőim a legjobbak a világon, szóval boldogulnak vele. Már az eddig kinyert adatok is hatalmas előrelépést jelentenek, Mercurius szervezetének feltérképezésében. Vannak rajta egy ősi, alig ismert vámpír dialektusban írt szövegek, amik szorosan összekapcsolhatóak az itt megtalálható hieroglifákkal.

– A lényeget mondd! – fakadt ki DeBry, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy az beleremegett. Az ökle nyomán, mély horpadás maradt a fémlapon.

– Sokat változtál, az elmúlt napokban.

Savir, aggódva ráncolta össze a szemöldökét. Az arcáról leolvasható a bizalmatlanság. DeBry jól ismerte, ezt az arckifejezést. Annak idején Savir, ugyanilyen arccal figyelte, az akkor még raboskodó Mercuriust is.

– Képes vagyok, uralkodni magamon. Csak fáradt vagyok, sérült és pokolian éhes.

– Az új vérkészítmények sem csillapítják, a szomjadat?

– A tudósaid remek munkát végeztek, de a művér egyre kevésbé érdekel. Minden egyes kortynál úgy érzem, hogy semmivé válik az ereimben. Igazi vérre vágyom, vadászni akarok, és elejteni a zsákmányt.

– Lassan azzá válsz, ami soha nem akartál lenni. Mi történik veled, Levant? Annak idején, mindig nagyra becsültem a tartásodat. Azt a módot és megrendíthetetlen vasfegyelmet, amivel napról-napra egyensúlyoztál az állati éned, és az egykori, emberi oldalad között. Láttam vámpírokat, kóbor kutyakény könyörögni, egyetlen csepp vérért. Szánalmasak voltak, ahogy teljesen kivetkőzve magukból, patkányokra vadásztak a csatornák mélyén vagy a sikátorok mocskában. De te, soha nem voltál ilyen. Te megőrizted a tartásodat, még a legnehezebb időkben is.

– Az elmúlt száz évben, valóban sokat változtam, és ezek szerint, hátrányomra. Minél inkább meg akartam tagadni az igazi énemet, minél jobban el akartam fojtani a bennem rejtőző ragadozót, az annál erősebb lett. Csak az alkalomra várt, hogy elő törhessen, és amikor visszahívtál ide, ez a pillanat eljött. Nem voltam képes legyőzni Mercuriust, mert gyenge voltam, többé nem leszek az. Nem bírom ezt a várakozást, elegem van már a tétlenségből. Muszáj lecsillapítanom magam, szóval a regeneráló kamrában leszek. Azonnal értesíts, ha végre eredményt értek el.

DeBry, elmondhatatlanul gyűlölte a regenerációs kamrát, de mióta ivott annak a vámpírnak a véréből, ez volt az egyetlen olyan hely, ahol sikerült megnyugodnia, és visszaterelnie állati énjét, tudata éber felügyelete alá.

A regeneráló kamra lényege egy hermetikusan záródó szarkofág volt, melybe befeküdve, DeBry teljesen képes volt magát elzárni a külvilágtól. Itt, csakis önmaga lehetett. Elszigetelve a külvilág zajaitól, illataitól, az emberek állandóan kavargó gondolataitól, mindattól az ingertől és csábítástól, ami minden egyes percben pokoli erőfeszítést kívánt meg DeBrytől annak érdekében, hogy ne váljon egy esztelenül vérengző szörnyeteggé.

Csakis a szarkofágban feküdve volt képes visszatalálni az igazi énjéhez, ám ez átvezetett a múltja megannyi, újra felfakadó sebén, a kétségei, vágyai és veszteségei hullámzó tengerén. DeBrynek, minden egyes ilyen alkalommal, számot kellett vetnie önmagával, és mindazzal a hibával, rossz döntéssel, bűnnel, amit életének ezer éve alatt elkövetett. Ez pedig, egyáltalán nem volt könnyű.

A régiek úgy tartották, hogy minden ember legnagyobb ellensége, nem más, mint saját maga. A kíméletlen és megalkuvást nem tűrő ítélő bíró, mely minden egyes adandó alkalommal a fejünkre olvassa a bűneinket. DeBrynek pedig, volt hibája és bűne elég.

Maga sem tudta, hogy pontosan meddig tartott az újabb, önkínzó szeánsz, csak arra nyitotta ki a szemét, hogy a szarkofág mellett állva, Savir néz le rá.

– Találtunk valamit.

A milliárdos iparmágnás, a tőle megszokott izgatottsággal kezdett el beszélni, mely mindig is jellemző volt rá, ha számára valamilyen fontos dologról volt szó.

– A kódtörőim és a nyelvészeim, közel két napja foglalkoznak azzal az adatkristállyal, amit hoztál. Az adatok nagy részét már sikerült dekódolni. Többek között van rajta egy lista, ami felsorolja a Vérpajzs rendjének összes menedékházát a Marson, a Földön és minden kolónián, ahol sikerült megvetniük a lábukat. Emellett, részletesebb belátásunk van már a rend és a köré kiépített szervezet működésébe. A birtokunkban van, néhány prominensebb név is. Politikusok és üzletemberek, akiket sikerült megvásárolniuk.

– Mit tudunk arról, hogy Mercurius hová vihette Catalinát?

– Van egy nevünk: Vampyria.

– A vámpírok ősi bolygója, ami a Kataklizma során vált részévé a mi univerzumunknak?

Savir elszántan bólintott igennel, DeBry meglehetősen hitetlenkedő hangsúllyal feltett kérdésére. A vámpír legendák egy újabb, homályba vesző részlete öltött valóságos testet.

– Pontosan, mire jöttetek rá?

DeBry, elgondolkodva kezdett el felöltözni. Magában hálás volt a romvárosban felállított kutatóbázis személyzetének azért, hogy kérés nélkül kikészítették a fegyvereit, a vadászatok során használt felszerelését, és egy új rend, tiszta ruhát. A régi már több helyen is szakadt volt, és ragadt a vértől.

– A kristályon van egy nyelvi adatbázis is, aminek segítségével sikerült egyre több szöveget megfejtenünk azokból, amiket itt gyűjtöttünk össze. Ez a mi Rosetta kövünk, a legkorábbi vámpír nyelv teljes megfejtéséhez!

– A lényeget mondd, Andrés!

– Mercurius, a Vampyriára vitte Catalinát!

– Mi dolguk van ott?

– Gyere velem.

Savir sejtelmes mosolya, egyszerre dühítette és keltette fel DeBry kíváncsiságát. Azonban, már hosszú ideje ez volt az első ígéretesnek tűnő nyom, szóval önuralmat erőltetett magára. A közel két nap, amit a regenerációs kamrában töltött el, sokat segített neki ebben.

Savir, egy elsötétített terembe vezette DeBryt, ahol jól láthatóan már minden elő volt készítve egy valóságos kiselőadásra.

A dekoratív megjelenésű, nyelvtudós hölgy másfél órás ismertetője, meglehetősen informatív és érdekfeszítő volt ugyan, a második felétől kezdve azonban, DeBry alig bírt nyugalmat erőltetni magára. A legszívesebben már rohant volna a hangárba, hogy felkészítse a Szerencse katonáját az utazásra. Közel három órába tellett, mire a hajó üzemanyag celláit teljesen feltöltötték, frissítették a fedélzeti számítógépet és felkészítették az android személyzetet, az újabb bevetésre.

DeBry már indulni készült, amikor Savir, jelentőség tejes arckifejezéssel félrehívta a hangár egyik félreeső zugába.

– Jól tudom, hogy az utóbbi időben mindent megtettél azért, hogy visszahozd Catalinát. Ezért mindig hálás leszek neked, most mégis újra kérni szeretnék tőled valamit.

DeBrynek, elég volt csak ránéznie az egykori barátra, akivel furcsa mód, az utóbbi nehéz időszakban újra elkezdtek közeledni egymáshoz, hogy lássa rajta, valami nincs rendben.

– Mondd csak.

Bátorította Savirt, ám valamiért, volt egy olyan érzés benne, hogy nem fog tetszeni az, amit a másik mondani fog.

– Amíg együtt voltatok – kezdett bele a mondandójába Savir –, egy idő után észrevettem rajtatok, hogy elkezdtetek másképp nézni egymásra. Valami, kialakult közöttetek.

– Nem tagadom, Andrés. Rég éreztem úgy nő iránt, mint ahogyan Catalina iránt érzek.

– Szereted őt?

DeBry, habozás nélkül mondta ki a választ.

– Igen. Minden egyes eltelt perccel, egyre jobban.

– Én tudom, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit. Frédericát annyira szerettem, hogy feláldoztam érte az egyik lányomat. Ezt a szörnyű bűnt, soha nem fogom megbocsátani magamnak. Amíg élek, vezekelni fogok ezért. Ha ennek a rémálomnak végre vége lesz, az egész életemet annak fogom szentelni, hogy a világunkat jobbá tegyem, és minél több életet mentsek meg.

– Te is megmenthetsz egy életet, Levant. Ha megtalálod őket, és Catalina még életben lesz, tegyél meg mindent azért, hogy visszahozd nekem őt. 

– Ígérem, hogy így lesz. B     ármit megtennék azért, hogy megvédjem Catalinát.

– Akkor, ha sikerült kimentened őt annak az őrültnek a karmai közül, tedd meg érte, hogy lemondasz róla és örökre békén hagyod őt.

DeBry megdöbbent a szavak hallatán, ugyanakkor szinte azonnal meg is értette, hogy Savir miért kéri ezt tőle.

– Próbáld megérteni, Levant, hogy ennek így kell lennie. Közvetve vagy közvetlenül, de mindketten felelősek vagyunk René haláláért. Az egyik lányomat már elveszítettem, ne vedd el tőlem a másikat. Ha nem is értem, de Catalináért tedd meg. 

– Miért hiszed, hogy mellettem nem lenne boldog?

– Ha sikerül is legyőznöd Mercuriust, mindig lesz valaki más, aki majd pályázni fog a fejedre. Úgy akarod megvédeni őt, hogy elviszed magaddal a kihalt űrbe, és bezárod a csontvázhajódba, egy egész életre? Te halhatatlan vagy, Levant. Neked egy emberöltő, semmit nem jelent. Catalina viszont, még gyönyörű és fiatal. Előtte áll az egész élet. Te nem adhatnál neki gyermekeket, és legfőképp egy teljes és biztonságos életet. Ne vedd el tőle az esélyt arra, hogy valaki mástól ezt megkaphassa.

– Mi van akkor, ha Catalina nem erre vágyik? Ha velem akar majd maradni?

– Ennek, fennáll a lehetősége. De mit tennél akkor, Levant? Átváltoztatnád őt is?

DeBry szívébe jeges tőrként hatolt, minden egyes szó, amit Savir kimondott. Borzalmasan fájt neki, mert pontosan tudta, hogy igazak. Eszébe jutott az a néhány nagy szerelem, mely így vagy úgy, de mindig tragédiába torkollt. Nem lehet annyira önző, hogy egy ilyen sorsba kényszerítse Catalinát. Még akkor sem, ha ő is ezt akarná.

– Mit tegyek akkor, ha Mercurius átváltoztatta?

Néhány, örökkévalóságnak tűnő pillanatig, jeges csend nehezedett a két férfira, majd Savir csendesen így szólt:

– Akkor, az már nem Catalina lesz. Ismerem őt annyira, hogy tudjam: a lelke csak szenvedne, egy olyan életben. Ha ez megtörténne, és te valóban és igazán szereted őt, akkor szabaddá teszed a lelkét.

DeBry, csak bólintott. A két egykori barát, egy ideig némán állt egymás mellett. Mindketten jól tudták, hogy ezek után történjék bármi, többé már nem szólnak egymáshoz.

Nem sokkal később, a Szerencse katonája már megállíthatatlanul suhant előre a hipertérben. DeBryt bosszantotta a tény, hogy Savir tudósai nem voltak képesek megfejteni, a templomban elhelyezett teleportációs kapu pontos helyét és működési elvét, márpedig nem volt más magyarázat arra, hogy Mercurius és kísérete, hogyan tűnhetett el olyan gyorsan.

Sokat vitáztak erről, Savirral. Abban egyetértettek, hogy egyikük sem látott űrhajót felszállni vagy siklót elmenni a templomtól, de abban már gyökeresen különbözött a véleményük, hogy akkor hova tűnt el a klón.

DeBry, tudott a régi vámpír legendákból, azokról a teleport pontokról és kapukról, amiket az ősi időkben a vámpír mágusok használtak, de bizonyítani egyik meglétét sem tudta. Holtpontra jutottak a keresésben, de legnagyobb szerencséjükre, az egyik menedékházban, DeBry rábukkant a megoldásra. Az adatkristályon rögzített szövegek között volt egy rész, ami a Syrtys Major mélyén rejlő, ősi vámpír kolónia romvárosával foglalkozott. Savir kódfejtőinek, itt sikerült megtalálniuk azokat a hiperűr koordinátákat, amik a legendás vámpír őshazát, a Vampyria bolygót jelölték.

DeBry nehéz szívvel figyelte a parancsnoki hidat sejtelmes, halovány kék színben beragyogó, holografikus térképet, melyen a Szerencse katonáját jelölő zöld pötty, egyenletes ütemben közeledett a Vampyriát megszemélyesítő, rubinvörös háromszöghöz.

Ez az egész, immár túlnőtt a bosszún vagy a múlt lezárásán. Most, Catalina élete volt a tét, és DeBry gyomra összeszorult, ha erre gondolt. Az a nő kihozta belőle mindazt, amit rég elveszettnek hitt, mintha emberré változott volna át, minden egyes alkalommal, amikor rá gondolt.

Eszébe jutottak, Andrés keserű szavai. Az utolsó néhány mondat, amit az elválásuk előtt mondott neki.

DeBry arca megfeszült. Amikor Andrés arra kérte őt, hogy ha sikerül megmentenie Catalinát, örökre felejtse el a nőt, képes volt megérteni, a kérés okát. Egy vámpír szerelme, ritkán áldás.

DeBryt, elöntötték a rég volt szerelmek emlékei. Annak idején, sokszor elmorfondírozott azon, hogy ha képes volna visszautazni az időben, megakadályozná azt, hogy ő és az a kevés szerelme, találkozzanak. Mindegyik kapcsolata vége fájdalom volt, elválás, halál. Catalina, többet érdemel egy olyan életnél, mint amit ő adhatna neki. Andrésnak, igaza volt ebben. Azonban a mási kérését, ami arra vonatkozott, hogy ha Catalinát átváltoztatná Mercurius, ölje meg a nőt, DeBry már nem tudta elfogadni. Ugyan ígéretet tett erre, de minél többet gondolkodott ezen, annál jobban hajlott a megszegésére.

Hogy kérhet egy apa, ilyet? Andrés, az egyik lányát már elveszítette. Amikor DeBry, René temetésén Andrést figyelte, pontosan látta rajta, hogy régi barátja megváltozott. Mintha eltört volna valami, a bensőjében.

Andrésnak igaza volt abban, hogy így vagy úgy, de ők ketten voltak felelősek René haláláért. Akkor miért nem akart mindent elkövetni azért, hogy visszakapja a másik lányát?

–,, …az már, nem Catalina lesz.”

Visszhangoztak DeBry fejében, Andrés utolsó szavai. A lemondás, legalább olyan világosan kiérezhető volt ezekből a szavakból, mint a fájdalom. 

DeBry azon tűnődött, hogy ő képes lenne-e ilyen könnyen elengedni Catalinát. Ez is, mennyire emberi. Míg az első esetben, képes volt magának megmagyarázni és legfőképpen igazolni azt, hogy miért volna helyes, ha elhagyná Catalinát, addig a másik esetben, a helyzet és a körülmények teljesen megváltoztak.

Talán, ez is egy újabb bizonyítéka annak, hogy a vámpírok és az emberek, egyszerűen nem képesek együtt élni? Míg Andrés, a lánya halálát kívánná abban az esetben, ha Mercurius átváltoztatná őt, addig ő elhagyná a nőt, ha ember maradna, és örömmel ölelné át, ha vámpírrá válna. Holott, ugyanúgy szeretné, mindkét esetben. Mi tehát, a helyes döntés?

DeBry azonban, nem kaphatta meg a megnyugtató választ, mert kínzó töprengéséből, a készültségi riadó váratlanul megszólaló, éles hangja térítette vissza a valóságba.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 45 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Elveszíteni a legdrágábbat

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

A két vámpír, Levant DeBry és Mercurius, az ősi vámpírváros mélyén összecsapnak, a párharcból azonban DeBry kerül ki vesztesen. Az ár pedig, amit ezért fizetnie kell, meglehetősen súlyos. Andrés Savir ikerlányai közül az egyik meghal, a másikat pedig magával ragadja a renegát klón.

Rövid összefoglaló

DeBrynek végre alkalma nyílik szembenézni, az egyszerre gyűlölt és félt ellenféllel, Mercurius azonban erősebbnek bizonyul. Így a párharc végén, az ezer éves vámpírnak meg kell fizetnie a legmagasabb árat, amivel a veresége járt.

Olvasási idő

20 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!