Barion Pixel nuuvella

Ahol az erő, ott a jog. 1. rész.

Barlow eltűnődve nézte a közeli óceán, sötéten hullámzó vizét. A kormányzói palota, a D’arcynHallt az óceánnal összekötő öböl déli részén terült el, így három oldalról csak a dzsungel és a végtelennek tűnő víz vette körül. A kormányzónak otthont adó épület falai, magasztosan emelkedtek a hullámok útját álló sziklaszirtek fölé, olyan látvánnyal megajándékozva a gondolatírót, amilyenről csak a legszebb fantáziaképeiben álmodhatott csupán.

A fülledt, trópusi éjszakában kellemes meleget adó sziklán feküdt, a hátát nekitámasztva annak az oltárszerű kiemelkedésnek, melyen alig néhány perce még Helenával szeretkeztek. A nő ott feküdt mellette, szorosan hozzá simulva, a fejét a férfi mellkasára hajtva.

Egyikük sem szólt egy szót sem, csak egymást átölelve, a ragyogó csillagokkal borított eget és a halkan morajló óceánt figyelték. Barlow mégis érezte, hogy mindkettejük szívét mély szomorúság lengi be.

– Mit érzel, most? – kérdezte halkan.

– Megint, iszonyatosan jó voltál – válaszolta Helena, hamiskás mosollyal az arcán.

– Ó, azt tudom – felelt Barlow megjátszott önhittséggel, hogy viszonozza a nő játékosságát, de nem erre volt kíváncsi.

– Az érzelmeid, érdekelnek.

Helena néhány pillanatig nem válaszolt, mintha meglepte volna a kérdés. 

– Boldog vagyok és szomorú.

– Nem tudom, hogy hova vezet mindez… – Barlow hangja, tanácstalan volt.

– Hogy érted ezt? Mindketten sokat kockáztattunk azzal, amit most tettünk, de kettőnk közül mégis én vagyok az, aki a legtöbbet veszítheti, Simon. Téged megvéd a szerződésed, de én csakis Carlo pillanatnyi szeszélyére vagyok bízva. Szeret, de nem eléggé ahhoz, hogy ezt megbocsássa nekem. Ezt, már nem.

– Ne érts, félre! – ragadta meg a nő karját Barlow, és mélyen a szemébe nézett, hogy végleg eloszlassa a Helena szívében, vele szemben feltámadó gyanút.

– Nem mondok le rólad, szeretlek! Most még, a szerződésem ellenére is csak egy bábu vagyok, az olyanok kezében, mint a férjed, de hamarosan nagyobb hatalmam lesz, mint neki.

– Miért mondod ezt nekem, mitől félsz, Simon? Talán az nyugtalanít, hogy nem tudod nekem megadni azt, amire vágyom? Hogy nem vagy elég jó, egy olyan nőnek, mint amilyen én vagyok?

Helena gyorsan, szenvedéllyel kiejtett szavai, izzó ólomgolyóként hatoltak Barlow szívébe, mert a nő talán ösztönösen, talán szándékosan, de rátapintott a férfi eleven sebére.

Barlow száján, majdnem kiszaladt az érzelmekből fakadó, teátrális frázis, hogy a világot is eldobná a nőért, hogy mennyire szereti, és bármilyen áldozatot meghozna érte, mikor eszébe jutott, hogy nem is olyan rég, szinte ugyanezeket mondta Camylnek.

Nem tudott volna nyugodt lélekkel, emelt fővel belenézni a tükörbe, ha csak azért hazudik, hogy elnyerje egy nő testét és esetleg a szívét, de az igazságot nem mondhatta ki, így csak ennyit szólt a súlyos csöndben:

– Hibát követsz el, ha gyengének tartasz.

Helena, nem válaszolt. Ahogy ránézett, a kettejük között vibráló hallgatás lángoló aurájától övezve Barlow, csak gyönyörűbbnek látta őt. Meztelen testét, lágyan simogatta a legtisztábban ragyogó holdkorong zöldben lüktető fénye, miközben arcán, leplezetlenül kergették egymást az érzelmek.

Búzakék szemében hitetlenség, tanácstalanság és gyengédség csillogott. Barlow számára úgy tűnt, hogy Helena szívében, iszonyatos erővel kavarognak az érzelmek és az indulatok, hogy a következő pillanatban, a némaságot darabjaira zúzva kitörjön bensőjében, a vulkán.

– Szeretlek téged, te idióta barom, és nem kell ahhoz sem gazdagnak, sem hatalmasnak lenned, hogy ez így maradjon! De én nem harcolhatok helyetted, Simon. Légy férfi és állj ki azért, amiben hiszel, amire vágysz. Ha engem akarsz, akkor merj akarni engem, és küzdeni értem. Nem velem, hanem önmagaddal! Én nem győzhetem le, a benned tomboló démonokat.

A nő szavai feltüzelték Barlowt, de a Helena szemében ragyogó szenvedély volt az, ami begyújtotta a lángokat. Ahogy ott állt a férfi előtt, testileg-lelkileg leplezetlenül és kihívóan, mégis törékenyen, felélesztette a férfi szívében mindazt, amit mindaddig nem élt meg férfiként.

– Gyere, ide. Én nem vagyok mindenható politikus Helena, és túlzottan gazdag sem, de mindent megteszek azért, hogy boldoggá tegyelek.

Helena újra hozzásimult, és testének forrósága, felperzselte a férfi bőrét.

– Nekem az kell, hogy szeressenek, és ha te szeretni tudsz, meglesz mindenem.

Barlow akarta a nőt, vágyott rá, de valahol mélyen félt is a következményektől. Fogalma sem volt, hogy mit hoz számára a holnap. Miközben magához ölelte őt, nem látott kiutat a szívében tomboló káoszból. Pillantása, a közelükben szellemként feltűnő tigrisre esett. 

– Miért, Remény?

– Hmm. Egyszer, meg akartam ölni magam. 

A nő könnyedén kiejtett szavai, súlyosan hasítottak, a nemrég még gyengéden lengedező csöndbe.

– Tudod, Carlo szereti az extrém szexuális játékokat, és azon az éjjelen úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Megvártam, amíg elalszik, és kijöttem ide.

Itt Helena elhallgatott, és szorosan átölelte Barlowt. 

– Carlo, imádja ezt a tigrist. Valamiért elbűvöli, a puszta látványa is. Ő nem tud róla, de láttam, ahogy időnként embereket tépet szét vele. Talán az üzletfeleit, akikben csalódott, az ellenségeit, akiktől így akart megszabadulni, vagy csak embereket, akik ellenszegültek neki, nem tudom. Mindenesetre, akkor eldöntöttem, hogy véget vetek az életemnek. 

Barlow, finoman kisimította Helena arcából a zabolátlanul szerteágazó hajfürtöket, és az ujjait lágyan végig húzta, a nő arcán. Helena elmosolyodott, és belecsókolt a férfi tenyerébe.

– Fájdalmat akartam okozni neki, Simon. Szét akartam magam tépetni, ezzel az állattal, mert tudtam, hogy Carlo indulatos ember, akár a legtöbb sylur, így dühében biztosan megölette volna. Azt akartam, hogy saját maga pusztítsa el a legdrágább kincsét, mert csakis így okozhattam volna neki fájdalmat, de Remény nem ölt meg. 

Barlow hagyta, hogy Helena elforduljon tőle, de a karjai közül, nem engedte ki a zokogó nőt. Arcát belefúrta a selymes hajfürtök zuhatagába, és megcsókolta Helena nyakát. A tigris, izgatottan felmordult a nő elcsukló hangjának hallatán, de a helyén maradt.

– Semmi baj, itt vagyok – suttogta, Barlow.

– Nem tudom, hogy miért hagyta meg az életem. Talán elege volt már a gyilkolásból, vagy csak egyszerűen meglátta a szememben az elkeseredést, de ahelyett, hogy rám vetette volna magát, hozzám simult és lefeküdt a lábamhoz.

Remény, mintha tudta volna, hogy Helena róla beszél, komótosan felállt és odadugta hatalmas fejét a nő kezéhez. Barlowt mélységesen meghatották, a nő naivnak tűnő, fájdalmas szavai.

– Azért neveztem el Reménynek – mondta Helena és játékosan felborzolta az állat fején a bundát –, mert megmutatta nekem, hogy az életnek nem feltétlenül úgy és akkor van vége, amikor és ahogyan azt mi gondoljuk. Azóta, ha tehetem, mindig eljövök ide, és együtt figyeljük a hajnalt. Sokáig dühös voltam rá, amiért nem ölt meg azon az éjjelen, de amikor megláttalak téged már tudtam, hogy te voltál az oka. A sors akarta, hogy életben maradjak.

Barlow elszégyellte magát, a nő szavainak hallatán. Ahogy belenézett a reménytől és szerelemtől ragyogó szempárba, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Úgy érezte, hogy nem tisztességes Helenával. Mert mi van akkor, ha igaza van a nőnek, és ő valóban csak azért van vele, hogy enyhítse a Camyl visszautasítása miatt érzett fájdalmát?

– Késő van, jobb lesz visszamenni – mondta végül, hogy elrejtse a nő elől a bizonytalanságát.

– Igen, igazad van.

Miközben öltözködtek, Barlow a nőt figyelte. Most is lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de az arcán látszott, a zavarodott bizonytalanság.

– Várj, hadd segítsek – sietett Helena segítségére, és miközben a keze végigsiklott a nő gerince mentén, hogy újra összeillessze az öntapadós ruhát, megcsókolta a nyakát, majd a vállát.

– Mennünk kell, nehogy Carlo észrevegye, hogy eltűntünk – mondta Helena, jól kiérezhető megkönnyebbüléssel a hangjában, és Barlow örült, hogy abban a pillanatban a nő, nem látja az arcát, mert belül iszonyú kétségek fojtogatták.

Miközben lefelé ereszkedtek a kis ösvényen, Barlow azon tűnődött, hogy vajon miért hozta őket össze a sors. Véletlen volna, hogy találkoztak?

Emberek milliárdjai élik az életüket anélkül, hogy szembe mennének egymással az utcán, ők pedig keresztezik egymás útját egy párhuzamos univerzum olyan bolygóján, melynek a létezéséről alig tíz éve még senki nem tudott. Ez, véletlen volna? Nem tudta a választ, a benne feltámadó kérdésekre, és ez nyugtalanította.

Hamarosan visszaértek a palotából nyíló terasz pereméhez, ám mielőtt kiléptek volna az ösvényről, Helena megcsókolta a férfit és előre sietett, nehogy meglássa őket valaki. Barlow várt néhány percig, és ezt az időt megpróbálta arra felhasználni, hogy rendezze a gondolatait. Belső harcát vívva indult vissza az emberekhez, mikor váratlanul, Scorza lépett mellé. Barlow meglepődött, mert addig nem vette észre őt.

– Esti séta, a vacsora előtt? – a titkár hangja feszült volt, a szeme pedig vészjóslóan szegeződött Barlowra, miközben az ösvényt takaró bokrok mellől, az íróhoz lépett.

– Az.

– Veszélyes játékba kezdett, Simon. Nem maga az első, aki belebolondul Helena Yorakis bájaiba, de nem is az utolsó.

– Mit akar, ezzel? – Barlow, ingerülten nézett farkasszemet, a nála másfél fejjel alacsonyabb férfival.

– Megmutatta magának, Reményt? – Scorza arca, valósággal eltorzult az indulattól. Barlow, még soha nem látta ilyennek, a mindig fölényes, kimért titkárt.

– Mindenkivel, ezt csinálja. Komolyan azt hitte, hogy maga lesz Helena Yorakis megmentője? Íróként, inkább a saját fantáziavilágában él, mint a valóságban, ezt mindig is tudtam, de meg kell mondjam, hogy nagy csalódást okozott nekem.

– Miről beszél, Ed?

– Nem vagyok telepata, így nem tudhatom, hogy mi játszódik le ilyenkor Helena fejében – vonta meg a vállát, hanyagul Scorza –, de abban biztos vagyok, hogy az olyan nők, mint ő, veszélyesek. Eljátsszák a magához hasonló, hiszékeny idiótáknak, hogy ők a megtört lelkű, agyon sebzett szívű áldozatok, akik szenvednek egy kapcsolat vagy a házasság poklában, pedig a valóságban nem vágynak többre, mint kalandra. Nem ismeri a mondást, mely szerint manapság már nincsenek kurvák, csak gyakran baszott hercegnők?

– Fogja be, a mocskos pofáját! – tört ki Barlowból, a mindeddig veszélyesen fortyogó indulat, és vadul megragadta a titkár kabátját.

– Nyugalom, ember! – emelte fel a kezét megadóan, Scorza.

– Hiszi vagy sem, de én a maga oldalán állok. Csak meg akarom óvni, a csúfos végtől. Van fogalma arról, hogy mi történne, ha Yorakis kormányzó tudomást szerezne a maguk kis románcáról?

– Képes volna, ártani Helenának?

– Én magáról beszélek, Simon. Akar pontos számot hallani, Helena Yorakis eddigi hódolóiról? Tudom, hogy hányan voltak maga előtt, mert a végén, én takarítottam el valamennyit. Na, ne nézzen így rám. Helena, egy gyönyörű és szenvedélyes nő, de meglehetősen könnyedén veszi az érzelmeket és a testiséget. Persze lehet, hogy ez a genetikai kódolásának köszönhető, de a végeredményen nem változtat. Előadta már magának,, Az öngyilkos akartam lenni, de a sors megkímélt, mert neked szánt engem. ’’ műsorát?

Látva Barlow fájdalmas és zavart arckifejezését, Scorza önelégülten igazította meg a rajta amúgy is rosszul álló, hófehér szmokingot, és így folytatta:

– A részletek persze, férfiról-férfira változnak, de a boldog végkifejlet, mindig elmarad. Helena, gyorsan elveszíti az érdeklődését az emberek iránt, és amikor jön a csalódás, mindig az én vállamon sírja ki magát. Évek óta foglalkozom azzal, hogy nyomtalanul eltűntessem a kalandjainak minden bizonyítékát, és túlzás nélkül állíthatom, hogy eléggé lefoglal az a nő.

Barlow, porba sújtva állt a titkár előtt, Scorza nem kis elégedettségére. Ez világosan látszott rajta, amikor atyáskodóan átkarolta az írót, és elindultak vissza, az épületbe.

– Ne hagyja el magát. Nincs szerencséje a nőkkel, de attól még élhet teljes életet. Nem irigylem magát. Először Camyl DeCoza, aztán Helena Yorakis, és végül mindkét nő átveri.

– Honnan tud maga, erről?

– Az a dolgom, hogy mindenről tudjak, ami ezen a bolygón történik. Hivatalosan, Yorakis kormányzó az, aki irányítja a Saranyst, ám hamarosan nagy változások lesznek itt, és a Földön is. Ez, a maga szerencséje. Az istenek, igazán kegyelik magát.

– Miről beszél?

– Ugyan, ne is törődjön velem. Én csak fecsegek, össze-vissza. Azonban, ha az istenek kegyelik is, a sors biztosan a bolondját járatja magával. Nézze csak.

Barlowt, jeges villámként érte a látvány. Scorza ujját követve feltekintett, és a külvilág megszűnt körülötte létezni.

Ahogy visszafelé menet, megkerülték a hatalmas medencét, Scorzának és Barlownak már csak néhány lépcsőfokon kellett felmennie, hogy visszaérjenek a vendégsereg nagyobb részét befogadó nappaliba. A pazar bútorokkal és műalkotásokkal berendezett helységet, egy faltól-falig elnyúló üvegablak és ajtó választotta el, a kinti terasztól, így mindkettejüknek tökéletes rálátása nyílt a bentiekre. Akár egy fényűzően berendezett diarámára, valamelyik ódon múzeumban.

Camyl, combközépig erő, fekete ruhát viselt, mely élénk és vágykeltő kontrasztban állt rövidre nyírt, vörös hajával. Egy magas, oldalt felnyírt hajú, első pillantásra is irtó magabiztosnak és lazának tűnő férfi mellett állt, olyan közel hozzá, hogy Barlownak méterekről is feltűnt a kettejük között fennálló intimitás. Az a férfi volt, az elrablója! Eközben, a tágas szoba túlsó felében, Helena épp negédesen bújt oda a férjéhez, és szélesen mosolyogva tűrte, hogy az belemarkoljon a fenekébe.

– Nem hibáztatom magát, Simon – hangzott fel Scorza, kárörvendő hangja. 

– Igazán gyönyörű szépség, mind a kettő. Ahogy mondtam, nem a maga hibája, hogy többre vágyik, mint amit elérhet. Nézzen csak rájuk: ez a két nő, maga a testet öltött érzékiség, szenvedély, vágyakozás, szexualitás. Ellenben, az olyanok számára, mint maga vagy én, elérhetetlenek. Kikezdtek magával, mert megláttak magában valamit, amit a lelkük mélyén mindig is keresnek, de túlságosan elvakítja őket az önzésük, a saját vágyaik és tudatosságuk. Vágynak a maga érzékenységére, mert titkon, a magányos éjszakákon vagy amikor eluralkodnak rajtuk az elfojtott érzelmek, ez hiányzik nekik, de valójában csakis olyan férfiak mellett maradnak meg, akik elég tökösek és erősek ahhoz, hogy képesek legyenek őket birtokolni és irányítani. Horgony nélkül, megtépázva sodródnak a vágyaik és az álmaik tengerén, de érje őket akármennyi csalódás, a magához hasonlók karjaiban csak menedéket keresnek, nem szerelmet. Olyanok, mint a főnix madár, amelyik addig szítja önnön vágyai tüzét, míg annak lángjai fel nem emésztik, és ilyenkor szükségük van valakire, aki a gyengédségével feltámasztja őket. De, amint felemelkednek poraikból, máris szállnak tovább, az újabb férfit keresve.

Scorza szavaiból, mélységes fájdalom, vágyakozás és kiábrándultság hallatszott ki, és Barlow úgy érezte, hogy az élet végleg belökte őt egy feneketlen szakadékba, melynek sötét mélye felé, már örökké zuhanni fog.

Mielőtt elváltak volna, Scorza előzékenyen felhívta a figyelmét arra, hogy súlyosan megszegné a sylur szokásokat és mélységesen megsérteni Yorakis kormányzót, ha a vacsora vége előtt távozna, így kedvetlenül ugyan, de Barlow maradt. 

– Hamarosan a sylur elit köreibe fog tartozni – visszhangoztak még mindig a fejében, a titkár szavai –, ezért jó, ha megtanul egy fontos szabályt: Sérts meg egy sylurt, és ezer démon haragját szabadítod magadra!

Barlow e mondat fényében fogyasztotta el, az amúgy csodálatos vacsorát. Yorakis kormányzó, elégedett önteltséggel fogadta a vendégek nem alaptalan dicséretét a menüért, amit a felesége összeállított.

Az étkezést követő, könnyed italozást, Barlow már lazábban viselte. A kezdeti, pocsék hangulatához képest, hatalmas változást jelentett az a belső nyugalom, ami ekkorra megszállta őt, és jól tudta, hogy ez nem az elfogyasztott italnak volt köszönhető. Az elmúlt néhány napban, elindult benne egy olyan belső lelki változás, ami egyszerűen már nem tette lehetővé, hogy újra huzamosabb ideig visszazuhanjon a teljes lelki megsemmisülésbe, noha az este elején még úgy tűnt számára, hogy vége van a világnak.

Iszonyatos fájdalmat érzett, Camyl és Helena miatt, de már nem hagyta, hogy ez a fájdalom legyűrje. Úgy érezte, hogy egy nagy lépést tett meg, annak a bizonyos, időnként elérhetetlennek és misztikusnak tűnő férfiasságnak az elérésében, ami az utóbbi időben oly nagymértékben foglalkoztatta őt.

Már nem engedte, hogy a környezete vagy a körülményei, befolyásolják az érzéseit, hanem épp ellenkezőleg. Ha erőfeszítések árán is, de képes volt megőriznie a belső egyensúlyát, ami erővel töltötte el. Ismét úgy érezte, hogy ő irányítja a sorsát. Hogy tudatos, magabiztos és határozott.

Némi elégtételt adott neki a gondolat, hogy ha Morten szavai beigazolódnak, akkor olyan erőre fog szert tenni, aminek birtokában felépítheti majd a saját világát.

Meglepődve, ugyanakkor elégedetten figyelt fel arra, hogy az univerzum, máris mintha idomult volna a belső világához, mert az este hátralévő része, sok kellemes pillanatot és élményt hozott a számára. Most kezdte igazán megérteni, hogy valójában mit is jelent a lelki erő, és az milyen értékes lehet, egy ember számára. Mert mindenki életében eljöhet az idő, amikor az élet vagy a sors, kegyetlenül próbára teszi, és abban a pillanatban, amikor az adott ember ott áll teljesen lecsupaszítva, önmaga bírája és az élet számkivetettjeként, csakis a belső erején, a lelke nemességén múlik a jövője, és sok esetben a puszta élete.

Erőltetett mosollyal viszonozta, a vele beszélgetést kezdeményező vacsoravendégek nyitottságát, bátorítását, csodálatát, mert a lelke mélyén tudta, hogy ez a belső lelki erő csakis az élet legnehezebb próbatételei során nyilvánul meg, és az, aki nem képes megfelelni ezeknek a kihívásoknak, menthetetlenül elbukik. 

Fájdalmas volt számára ez a felismerés, mert ezek a gondolatok egy gyönyörű, ám sokszor kegyetlen élet képét idézték meg. Egy csalfa szörnyetegét, mely csak azoknak adja oda a bájait, akik méltóak rá, és kellően rátermettek. Ugyanakkor, ha eddig kételkedett is magában, immár teljesen biztos volt abban, hogy készen áll megválasztani a saját útját. Kezdte magában elfogadni a kiválasztottság tényét és súlyát, mindemellett kész volt elfogadni a felelősséget is, amit hamarosan ráruháznak. A keze, önkéntelenül is ökölbe szorult.

– Nos, igen – bölcselkedett magában. – Az élet pontosan olyan, akár egy nő.

Ez azonban, csak a felszín volt. Barlow próbálta iróniával felhígítani az érzéseit, de valójában nagyon is komoly gondolatok születtek meg benne. Minden optimizmusa ellenére is, borúsan látta az életet, az emberi kapcsolatokat, mindent.

Soha nem tartotta magát rossz embernek, és az utóbbi időben az is bizonyítást nyert, hogy ha arra van szükség, bátran is képes viselkedni egy adott helyzetben, most mégis azt érezte, hogy nem elég jó. Igazi erőt akart, hatalmat, vonzerőt. Arra vágyott, hogy azt, amit mások látszólag könnyedén megkapnak, ő is ugyanúgy megszerezhesse.  

Egész eddigi életét, harcban töltötte el. A faji háborúban, a Szabadkereskedelmi Zónában, Syluriában, itt. Megküzdött másokkal, a társadalommal, a rendszerrel, önmagával. Most viszont ott állt Yorakis kormányzó nappalijának egyik zugában, megkapva az elismerést, a hőn áhított gazdagság kapujában, és úgy érezte, hogy mindez nem elég. Hogy mindaz, amit felmutathat, üres. Látszat csupán, mert a színfalak mögött, ott van a komor igazság, mely szerint minden küzdelme és eredménye ellenére is, csak sodródott az életben.

Yorakis kormányzó, azért hívta meg erre a vacsorára, mert ez kötelessége volt, ő pedig csak azért köthette meg élete nagy szerződését, mert valaki más azt akarta, míg Camyl és Helena csak játszadozott vele. Ezek az emberek mindannyian a könnyen irányíthatót, a komolyabb erőfeszítések nélkül megszerezhetőt látták benne. Kihasználták, elvették tőle, amit akartak, és aztán eldobták. Mi van akkor, ha Morten is csak kihasználja őt? Mi lesz akkor, ha segít neki? A végén, ki fogja uralni az új világot?

A nemrég még annyira üdvözölt önkontroll eltűnt, és Barlow újra elindult az ő személyes és kizárólagos hullámvasútján. Újra ádáz harcba szállt, önmagával.

– Talán, tévedek? – kérdezte önmagától.

– Talán, olyannyira elmerültem a saját érzelmi világomban, hogy nem látom reálisan az életet?

Túl akart végre lépni azon, hogy áhítattal sajnálja önmagát, ezért inkább elkezdte keresni azokat az értékeket, amikre büszke lehet, amik önbecsülést adnak neki. Igyekezett magában visszaszorítani, azt a sóvárgással vegyes késztetést, ami arra próbálta rávenni, hogy megint a hibáit kutassa. Eszébe jutottak Scorza szavai, amiket egyszer, az önbecsülésről mondott. 

– Ha nem becsülöd és nem szereted önmagad, más sem fog – öntötte formába a gondolatait, Barlow.

Kinézett magának egy nagy fotelt, és oda visszavonulva, a kormányzói lakosztály nappalijából kialakított társalgó magányába és csöndjébe mélyedt. A helység, lényegében egy félkör alakú bemélyedés volt a falban, a rusztikus kandalló, a két bőrfotel és a kis dohányzóasztalka, mégis egy különálló világot alkotott Barlow számára. Innen kitekintve a vendégek tömegére, újra egyedül érezte magát. Látta a hamis mosolyokat az önámításba menekülők arcán, és őszinte undor és megvetés fogta el. Gyökértelennek érezte magát egy olyan világban, ahol az érzelmek nem értek többet, mint egy kisfiú megunt játékai.

– Ki vagyok, én? – kérdezte magától.

Vajon egy embert, egy férfit, csak a tettei határoznak meg? Egyszer hallotta valahol, hogy egy ember intelligenciája abból mérhető le, ahogyan és amikor cselekszik. Ezek szerint, ő és más emberek ezrei, az elnyomottak és a sorstalanok milliói, azok, akik nem úgy tudtak érvényesülni az életben, ahogy azt szerették volna, mind ostobák és gyengék volnának?

Ha egy igazi, hiteles férfit, a tettrekészség és a helyes döntések gyors meghozatalának képessége tesz azzá, ami, akkor mi lesz azokkal, akik túlérzékenyek ehhez a világhoz, érzelmileg instabilak vagy egyenesen gyávák? Az ők sorsa nem lehet más, mint az, hogy kihasználják őket, megalázzák és eldobják?

Barlow nem tudta elfogadni, hogy emberek eredendő sorsa lehet, a mellőzöttség és a kirekesztettség. Ahhoz ő túlságosan is büszke és erős volt legbelül. Az élete mégis azt igazolta, hogy nem elég rátermett, ehhez a világhoz. Megint eszébe jutott, az Avery által említett Darwin és az evolúciós kiválasztódás elmélete. Olvasta egyszer, hogy ha egy patkánypopulációban túlnépesedés áll be, az egyedek vérében megjelenik egyfajta véralvadás gátló. Így, a mindennapos hatalmi harcok vagy a másképp bekövetkező, legapróbb sérülések is, végzetessé válnak. Ha a populáció létszáma a fenntartható határ alá csökken, ez az enzim magától eltűnik a patkányok szervezetéből.

Barlowban önkéntelenül is felvetődött a kérdés, mely szerint mi van akkor, ha az emberekben is van egy ilyen mechanizmus? 

Averynek igaza lenne, és az emberi faj, valóban harcra született? Valóban a vérükben van az erőszakra való hajlam, és ösztönösen elutasítják azt, aki bizonytalan vagy gyenge?

Ez a gondolat, íróként megragadta a fantáziáját. Lehetséges lenne, hogy az emberekben van egy ilyen genetikai kódolás? Elvégre Darwin elmélete, minden esetleges hibája és vitathatósága ellenére is, igaz. Bebizonyosodott, hogy az ember, a majmoktól származik, vagyis még mindig ott lehet minden emberben, az állati öröksége. Márpedig, az állatvilágban a gyengék, kíméletlenül áldozatául esnek az erőseknek. Erről szól, a természetes szelekció.

Barlow hátradőlt a foteljében és az embereket figyelte. Az jutott az eszébe, hogy még most is mennyire áthatják az emberi civilizációt és társadalmat, a rituálék. Hiszen itt van példaképp, Carlo Yorakis. A hatalom és befolyás megtestesülése. Úgy járt-kelt a vendégei között, mint egy király, egy földre szállt isten. Ám, Barlowt az érdekelte, hogy miből ered, ez az isteni erő? A többi ember behódolásából, számára ez nyilvánvaló volt.

Carlo Yorakis úgy lépett le közéjük, az önmaga emelt piedesztálról, hogy szilárdan hitt önnön tökéletességében. Áradt belőle a magabiztosság és a tetterő, ez pedig ösztönösen is behódolásra késztette a többi embert. A testőrei vagy a Flotta katonái, akik testi erőben, intelligenciában és bátorságban messze túlszárnyalták a kormányzót, alávetették magukat a fennhatóságának, mert Carlo Yorakis egy felettük álló erőt képviselt.

Barlow pillantása, váratlanul találkozott Camyl lángoló, átható tekintetével. Hosszan szemeztek egymással, mikor Camyl egy félreérthetetlen gesztussal jelezte a férfi felé, hogy szabad az út. Barlow látta ezt, és fel is fogta a jelentését, de egyszerűen nem tudta elfelejteni azt, hogy Camyl már valaki mást választott helyette.

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Ahol az erő, ott a jog. 1. rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

A sors, ismét összehozza a gondolatírót és a gyönyörű Helena Yorakist. Az egymással eltölött, szenvedélyes órák után azonban, Barlownak kiábrándító ébredésben van része. Yorakis kormányzó titkára, valóban igazat beszél? Igaz lehet az a földbe döngölő realitás, hogy a szép érzelmek és a tiszta szív, csak puszta illúzióként létezhet egy olyan világban, ahol valójában csak az erő és a hatalom számít?

Rövid összefoglaló

Miután Barlow és a gyönyörű Helena Yorakis, ismét egymásra találnak egy szerelmes éjszakára, a gondolatírónak hamarosan rá kell döbbennie arra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Felmerül benne a baljós kérdés, hogy az elesetteknek van-e még reménye egy olyan világban, amit a hatalmasok tépnek szét?

Olvasási idő

18 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!