Barion Pixel nuuvella

Vampyria

A Szerencse katonája, kilépett a hipertérből. A Vampyria, fenyegető közelségbe került. Az útjuk azonban, még így is, hogy szinte közvetlenül a bolygó mellé ugrottak, nem volt veszélytelen. Maga a bolygó ugyanis, a Nagy Kataklizma során megszülető Sol Superior élhető zónájának legszélén, mélyen a kisbolygó övben helyezkedett el.

A Szerencse katonája érzékelői és műszerei, nem mutatták ki a bolygót, mintha nem is létezne. Meglétét, csak a Vampyria gravitációs mezője által befogott, apróbb szikladarabok, por és syluriumplazmából álló gyűrű engedte sejtetni. 

DeBryt sohasem érdekelte ez a bolygó, és soha nem is kutatta meglétét. Egyszerűen betudta egy újabb vámpír legendának, és nem gondolt rá többet, még ezer év alatt sem.

Most, bánta már ezt a megmagyarázhatatlan arroganciát, amivel vámpír ősei felé fordult. Irónikus módon, ha száz éve attól félvén, hogy a vámpírok faja egy napon teljesen eltűnik, nem kezdi el összegyűjteni mindazt a tudást, amit a vámpír tudósok, bölcsek, mágusok és látnokok hosszú évezredek alatt felhalmoztak, most nem lenne itt. Mint ahogyan, Mercurius és Catalina sem. Néha áldottabb az édes tudatlanság, míg a tudás, sokszor tragédiához vezethet.

Viszont DeBry jól tudta, hogy ez a szerencse süteményekbe való bölcsesség, nem magyarázat arra az általa ösztönösen felemelt falra, amit önmaga és a származása, a népe múltja közé emelt. Annak idején, joggal kiáltotta ki magát a vámpírok megmentőjének, miközben legbelül, elszántan tagadta a gyökereit?

Ugyanolyan hamis próféta lett volna száz éve, mint amilyennek most, Mercuriust tartja?

Ahogy a Szerencse katonája, feltartóztathatatlanul közeledett a Vampyria félig sötétségbe boruló, szürkés-kékes korongjához, ezek a nyomasztó kérdések, egyre nagyobb elánnal rohanták meg DeBryt. Mintha a bolygó maga árasztaná ezt a súlyos, depressziót és letargiát tápláló aurát.

A Vampyria létezését, sohasem bizonyították tudományosan, és ahogyan DeBry közeledett a bolygó felé, egyre inkább értette, hogy miért.

A Szerencse katonája navigációs műszerei felmondták a szolgálatot, az energiaellátás pedig szakadozott, ami egyre inkább kiszolgáltatottá tette a sokat megélt űrhajót, a Vampyriát körülölelő gyűrű szikláival szemben.

Csakis DeBry képességein múlott, hogy egyik sziklatömb sem zúzta darabjaira a hajótestet. A leszállás viszont, így is lehetetlennek látszott. Az android első tiszt tanácsára, DeBry letett arról, hogy a hajóval landoljon a Vampyrián, ehelyett geostacionárius pályára állította a Szerencse katonáját.

DeBry őrjöngött. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy ilyen közel a céljához kell megállnia. Aztán Alfred, az android első tiszt, előállt egy igen veszélyes, ám matematikailag sikeresen kivitelezhető tervvel. Amit DeBry, rövid mérlegelés után elfogadott.

Néhány órával később, maga is hitetlenkedve állt a bal hátsó zsilipkamra, lassan kinyíló ajtaja előtt.

A Vampyria sötétbe forduló, haragos szürkébe burkolózó, és hideg kékben ragyogó sziluettje, baljósan terült el a feltáruló ajtó nyílása előtt. DeBry akkorákat szívott az oxigénből, hogy érezte, már-már pattanásig feszül rajta az űrruha. Alfred terve, látszólag egyszerű volt.

Mivel a Szerencse katonája nem volt képes jobban megközelíteni a bolygót, a további próbálkozásoktól pedig óvva intették a hajó személyzetét, a némán keringő sziklák között lebegő kutató szondák roncsai, az android tanácsa az volt, hogy DeBry egymaga közelítse meg a bolygót.

Alfred számításai szerint, a Szerencse katonáját elhelyezték azon a legalacsonyabb bolygó körüli pályán, mely még biztonságos volt a hajó számára, de elég alacsony volt ahhoz, hogy egy DeBry adottságaival rendelkező vámpír, a levitációs és teleportációs képességeit használva, épségben földet érhessen a bolygón.

DeBry, kezdetben hitetlenkedve figyelte az android számításait, de a józan esze bármennyire is kételkedett, a szíve már a legelején pontosan tudta, hogy meg fogja próbálni. Így, összeszorult gyomorral ugyan, mégis elszántan lökte el magát az ajtóból, és kapcsolta be a hátára csatolt rakéta hátizsák gyújtását.

Ugyan csak fél szemmel tudott hátra nézni, így is világosan látta a sebesen távolodó űrhajó, egyre inkább sötétségbe vesző körvonalait. Csak percek teltek el, és DeBry máris magára maradt a hideg űrben. A rádiókapcsolat szakadozott, a sisakja üvegén felvillanó kijelző pedig, csak időnként kivilágosodva mutatta az Alfred által megrajzolt röppálya, pontos vonalát. DeBry, csak az ösztöneit követve repült.

Az út első felét, mégis sikeresen megtette. A rakéták üzemanyaga, ekkor fogyott el. DeBry, higgadtan vette tudomásul a kiürült üzemanyagtartályok jelzését, és lecsatolta magáról az immár feleslegessé váló hátizsákot. A Vampyria északi féltekéje, sejtelmesen ragyogott a sziklák és a porfelhő között áthatoló napfényben. A neheze, csak ezután következett.

Innentől kezdve DeBrynek, előre meghatározott ugrópontokra kellett teleportálnia, hogy aztán a végén, a bolygó felszínén fejezze be, igen kockázatos utazását.

DeBry lehunyta a szemét, majd végre hajtotta az első teleportálást. Amikor néhány száz méterrel távolabb materializálódott, épp csak elkerülte két méretesebb sziklatömb ütközését. Szerencséjére, a Vampyria gravitációs mezője, elég gyorsan húzta magához ahhoz, hogy épségben elkerülje az ütközés nyomán, mindenfelé szétrepülő törmeléket és kisebb-nagyobb szikladarabokat.

A gondosan kidolgozott tervnek megfelelően, megint ugrott egyet, majd néhány percig, a bolygó tömegvonzására bízta magát.

Ahogy szabadrepülésben sodródott a Vampyria felé, DeBry érezte, hogy a gravitáción kívül, lassan a hatalmába keríti egy másik, titokzatos erő is. Amint elhagyta a bolygót körül ölelő sziklagyűrűt, elkezdett áthaladni azon a finom sylurium részecskékből álló sávon, ami utolsó határvonalként húzódott közötte és a Vampyria légkörének legkülső rétege között. Azonban, minden eddigi akadály közül, ez volt a legveszélyesebb, a nyers sylurium ugyanis, halálos volt a vámpírokra.

Bár mindent megtettek annak érdekében, hogy a kinti körülményekkel szemben minél ellenállóbbá tegyék az űrruhát, DeBry világosan érezte, ahogy a hideg űrben is forró syluriumplazmából áradó sugárzás, szinte égeti a bőrét. Ahogy egyre mélyebbre sodródott, ebben az egybefüggő gázrétegben, DeBry testét elöntötte a verejték. Érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul, a szíve vadul kalapálni kezd, majd pedig a tudatán, egyre erőteljesebben elhatalmasodik a delírium.

A rádiókapcsolat, ami néhány életmentő percig még összekötötte őt a Szerencse katonájával, Alfréddal és magával a valósággal, hirtelen végleg megszakadt. A váratlanul beálló, fagyos csendet azonban, hamarosan megtörte valami furcsa morajlás, melyről DeBry meg mert volna esküdni, hogy az égitest irányából árad felé.

Minél gyorsabban zuhant a bolygó felé, a tudata annál mélyebbre süllyedt az eszméletvesztés bénító tengerében. A csuklójára felszerelt kijelző hangos sivítása volt az egyetlen, ami még ébren tartotta őt. Megint teleportálnia kellett, ennél az ugrásnál viszont, már egyértelműen érezte magán, a kimerültség jeleit. Fogalma sem volt arról, hogy képes lesz-e végrehajtani a még hátra lévő, több száz ugrást, néhány alkalommal ugyanis úgy érezte, hogy rövidebb távolságra sikerült teleportálnia, az Alfred által megjelöltnél.

Miközben magatehetetlenül zuhant a Vampyria borús korongja felé, DeBry csakis Catalina arcát látta maga előtt. A mosolyát, a vörös hajtincseit, világosbarna szemének nyílt, igéző ragyogását. Csakis ő volt az, akiért belevágott ebbe az öngyilkosságnak tűnő vállalkozásba, mert bármit megtett volna azért, hogy megóvja őt. Azonban, a szeretett nő képe, hamarosan elhalványult, majd végképp szertefoszlott, és helyét átvette egy zavaros lázálom.

DeBry vadul zihált, forró kábulatában érezte, ahogy testén már-már pattanásig feszül az űrruha, és a sisakja fojtogatja. De mindez elhalványult, a tudatában megszülető, elmosódott, mégis markáns képek és hangok zuhatagában, amik megidézték előtte a Vampyria ősi múltját.

Kínzó révületében, látta maga előtt a tiltott varázslattal szétszakított két világot, ahogy egymásba forrnak. Látta maga előtt, a katasztrófa után megnyomorított és romba dőlt birodalmat, az elszigetelt bolygót, ahol táplálék híján, a vámpírok egymást kezdték felfalni. A suttogó hangok, mindezt elmesélték neki. Tanúja volt a kevesek kínokkal teli átváltozásának, és a kannibalizmus okozta járvány pusztításának. DeBry úgy érezte, hogy miközben mindezt végig nézi, láthatatlan kezek, egyre gyorsabban kezdik el húzni a bolygó felé.

Bal csuklóján a kijelző ismét felsivított, és noha DeBry tudta jól, hogy megint teleportálnia kéne, egyszerűen nem volt rá képes. Mintha a tudatát megszállta volna, egy másik tudat. Pontosabban, tudatok egész tömege.

Az űrruha még ellenállt, noha DeBry, egyre veszélyesebb közelségbe került a Vampyria légkörének külső rétegeihez. A ruha anyagát, ugyanazzal a polimerrel vonták be, mint a Szerencse katonája külső burkolatát, így elvileg képes volt ellenállni a súrlódás okozta hőnek, az űrben mindenfelé szétáradó sugárzásnak, és a gravitáció káros hatásának, de még DeBry sem élte volna túl a teljes szabad esést, a bolygó légkörén át.

A fejében nyüzsgő hangok jajongtak, suttogtak, hívták és átkozták őt. Mintha egyszerre kívánták volna elevenen elégetni a hívatlan betolakodót, és örültek volna egy távoli leszármazottjuk érkezésének. Bármelyik volt is az igazság, DeBry felismerte, bár pokoli erőfeszítésébe került ez az apró döntés is, hogy ellent kell állnia nekik.

Már túlhaladt a következő ugró ponton, amikor minden erejét összeszedve, újra teleportált.

Ez az ugrás, már bevitte a Vampyria légkörének alsóbb rétegébe. Vadul tomboló viharba csöppent, ahol úgy tetszett neki, hogy a feketén és sötétszürkén kavargó felhők között elmosódott, szellemszerű alakok veszik körül. A jobban kivehetők, pontos másai voltak a szarvas, sárkányszárnyas alakokat megformázó szobroknak, melyek azt az oltárt és a templomot őrizték, a Marson.

Ahogy az eget szétszabdaló villámok fénye megvilágította őket, DeBry biztos volt abban, hogy ellenségesek vele szemben. Nem oltalmazni akarták a bolygót, csupán a dühüket és évezredek távolából megmaradt vérszomjukat akarták csillapítani, a szabadesésben zuhanó DeBryn.

Mindez azonban, nem állíthatta meg őt. Minél inkább próbálták az útját állni, DeBry annál elszántabban állt nekik ellent. Magával a pokol összes démonával is szembe szállt volna, ha az kell ahhoz, hogy végre újra a karjaiba zárhassa Catalinát. Márpedig egyre biztosabb volt abban, hogy a nő ott van valahol, a bolygó felszínén.

Ez az érzés, az egyre vadabb lánggal égő szerelem érzése volt az, ami átsegítette DeBryt a tomboló viharon és a sikoltozó szellemtengeren, de túl sokszor hibázott.

A delíriumban eltöltött idő alatt, mely csak azután kezdett el megszűnni, miután áthatolt a viharoktól tépázott felsőbb légköri rétegeken, DeBry elhagyta azt a határt, mely mögött a pontosan kiszámított ugró pontokat betartva, még volt esélye a biztonságos földet érésre.

Ahogy egyre gyorsabban zuhant alá, a Vampyria örök sötétségbe burkolózó felszíne felé, már tudta, hogy késő.

Minden erejét megfeszítve próbálta fékezni a zuhanását, mégis elemi erővel csapódott a sziklás földbe.

Döbbenten vette tudomásul, hogy túlélte a becsapódást. Az űrruhája szétszakadt, a sisakja pedig darabokra tört. A Vampyria fagyos és fojtogató légköre, valóságos sokként érte a testét.

Csak a legutolsó pillanatban, maga köré vont telekinetikus erőtérnek köszönhette, hogy a teste nem szakadt cafatokra, de így sem érezte magát jobban.

Bár próbált küzdeni, végül mégis be kellett látnia, hogy kudarcot vallott. Ezer év után, Levant DeBry, meghalni készült a Vampyria sötét földjén. Kapva kapott hát, a számára felajánlott alkun.

– Uru Ben Khar vagyok – suttogta elhaló tudatában a hang.

– Ha elfogadod az ajánlatomat, én visszaadhatom az erődet.

DeBrynek, ennyi elég volt. Csakis Catalina lebegett a szeme előtt. Egyszerűen nem vallhatott most kudarcot, mikor oly közel került a szeretett nő megmentéséhez.

Miközben beindultak a testében az öngyógyító folyamatok, DeBry tudata egyre inkább kitisztult. Így világosan érezte maga körül, a megannyi kiéhezett szellemet, akiket viszont távol tartott egy másik, megkerülhetetlennek látszó erő.

– Ki vagy te? – kérdezte a felette őrködő entitást, DeBry.

– Egyike vagyok, a Vampyria ősi családfőinek, akit még nem kerített hatalmába az örökkévaló rabság őrülete. Láttam, hogy hogyan küzdesz, így az Érdem törvénye nyomán, kiválasztottalak.

DeBry, nem igazán volt tisztában az eltelt idővel. Csak egy összeforrt csont, egy szétroncsolódott belső szerv helyreállása, és a fokozatosan, de egyre inkább visszatérő életereje volt az, ami jelezte számára a múlását. A Vampyria sötét egén nem voltak csillagok, és nem kelt fel Nap vagy hold, így a regenációs folyamat végén csak megbecsülni tudta, hogy hány napot fekhetett ott mozdulatlanul. Ellenben, pokolian éhes volt. Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a bolygó kopár és kihalt.

Összeszorult a szíve, ahogy egyre jobban megismerte a Vampyriát, mert tudta, hogy halandó ember itt nem volna képes életben maradni. Hiszen ő maga is, csak igen nagy kínok árán volt képes alkalmazkodni, az itteni körülményekhez. Márpedig, még a gyógyulása során átélt, igen gyakori eszméletvesztések és lázálmok kavargó váltakozásában is világosan érezte, Catalina jelenlétét a bolygón.

– Vezess el hozzá! – parancsolta, a kíséretébe szegődött erőszellemnek.

– Még gyenge vagy – állt ellen Uru Ben Khar. – Az a másik, megölne.

– Mercurius…

– A kíséretével, a régi világ egyik megmaradt kapuján át lépett a Vampyria felszínére, és ostoba módon azt hitték, hogy elvehetik ezt a világot. A alakmásod papjait darabokra tépték a bolygó szellemei, de az egyik családfő, aki erősebb nálam is, az oltalmába vette. Őt is, és a nőt is.

– Catalina, él. 

Fájdalmas hangon mondta ki ezt a két, rövidke szót, mert a lelke mélyén egyre biztosabban érezte, hogy Mercurius már átváltoztatta őt.

– Igen. A másod úgy hiszi, hogy ő segíthet neki Ny`do felkutatásában.

– Honnan tudsz te, minderről?

– Nekünk keveseknek, akik életben maradtunk ezen az elátkozott világon, a tudatunk összeköttetésben áll. Ugyan képesek vagyunk elszigetelni magunkat a többiektől, de a kollektív tudattalanunkban sodródó gondolatmorzsákból, érzés töredékekből, képes összerakni a dolgokat az, aki figyelmes.

– Meg kell ölnöm Mercuriust!

– Alkut kötöttünk, Levant. Te jönni fogsz, valahányszor szólítalak, én pedig cserébe, elegendő erőt adok ahhoz, hogy legyőzd a másodat.

DeBry megtorpant, a por és jég borította puszta közepén. 

– Akkor, álld a szavad!

Uru Ben Khar nem válaszolt, ehelyett elviselhetetlen fájdalom hasított DeBry fejébe. A vámpír, a földre rogyott.

– Ahhoz előbb, meg kell nyílnod előttem, hogy megoszthassam az erőmet veled. Rajtam keresztül, át fog járni a Vampyria életeszenciája, és az egykor élt, legerősebb vámpírok tudása és mágiája. A másod és az a nő, ugyanígy tett. Ha nem fogadsz el engem, nem lesz esélyed legyőzni őket.

DeBry, kezdetben ösztönösen ellenállt, de a Catalina elvesztése miatt érzett kétségbeesése, felülírta minden fenntartását.

– Jó! A tested már felkészült, a bolygó erőinek befogadására. A sorsod része volt, hogy egyszer ide jöjj.

– Hogy érted ezt?

– A vámpírok vére, amit az utóbbi időben ittál meg, átváltoztatott téged. Hasonlóvá tett ahhoz, ami egykor mi is voltunk. Így lehetsz képes befogadni, az én erőmet is. Annak idején, mi teremtettük a Földi vámpírokat. Mi vagyunk az első családfők, akiktől az összes vámpír család származik. Rajtam keresztül, több száz generációnyi vámpír erejéhez és tudásához férhetsz hozzá. 

Az egész folyamat, talán néhány percig tartott, de DeBry számára, egy örökkévalóságnak tűnt. Ahogy a belső tűz és a testét szétfeszíteni kívánó lüktetés alábbhagyott, DeBry érezte magán, hogy testileg és lelkileg is tovább változott. Mintha az utóbbi néhány hét, egy tudatosan megtervezett folyamat része lett volna, hogy aztán a végkifejletben Levant DeBry, immár sokadszor is újjászülessen.

– Vezess hozzá.

Uru Ben Khar, azonnal teljesítette DeBry kérését. Egy félig romba dőlt, de így is impozáns épülethez vezette őt, amit az erőszellem a Családfők Mauzóleumának nevezett. Egykor, ez az épület egy szentély volt, hatalmi központ és a tudás otthona. Itt volt felállítva az a kapu, ami a Vampyriát összekötötte a Marssal.

– Mercurius, Ny`do helyébe akar lépni. Saját világot akar teremteni magának. Képes lehet rá?

– Ha az Örök Álmodó az Isten, akkor Ny`do az ő helytartója. Az univerzumban, mindennek helye van és oka. Ha a másod átveszi a Tervező helyét, akkor az csakis azért lesz, mert a sorsa így íratott meg.

– Francokat!

Mormogta dühösen DeBry, és kilépett a romok mögül, ahonnan eddig figyelte Mercuriust és környezetét.

A klónja észre sem vette őt, épp el volt foglalva valamivel, ami valami féle szertartásnak tűnt. Mercurius vörös ruhás papjai közül, már csak kettő volt életben, a többiek széttépett teste, ott hevert mindenfelé, a kapu körül. Catalina ott állt, Mercurius mellett. Amikor megfordult, DeBry a kettejük között meglévő távolság ellenére is biztos volt már abban, hogy az a nő, akibe nemrég bele szeretett, már nem létezik.

A két vörös ruhás, azonnal megindult DeBry felé. A testük megváltozott. Izmoktól dagadtak, és a testmagasságuk is legalább a kétszerese volt a korábbinak. Furcsa őrület csillogott a szemükben. Rájuk nézve, DeBryn átfutott a gondolat: Vajon, ő is ennyire megváltozott?

– Nyugodj meg – szólalt meg a fejében Uru Ben Khar –, te nem nézel ki ilyen rosszul. Abba a két nyomorultba, egy-egy alacsonyabb szintű erőszellem költözött, de még így is alig képesek befogadni őket. Ha valóban az vagy, akinek tartalak, akkor le fogod győzni őket.

DeBry kissé kételkedve fogadta az erőszellem szavait, mindenesetre a két vörös ruhás, közé és Catalina közé állt, így a vámpír számára eldőlt a sorsuk.

Az első sebeket, mégsem ő ejtette. A cafatokra szakadt űrruha, jóformán alig védte a testét, a kép vérpajzs pap pedig, vadállati dühvel és erővel támadott rá.

Akár két megvadult pokolfajzat, úgy vetették magukat DeBryre. Borotvaéles karmaik és tűhegyes agyaraik, egyre többször hatoltak DeBry húsába, de a vámpír sem volt könnyű ellenfél. Minden egyes ütése és rúgása nyomán törtek a csontok, és a bestiák húsa úgy nyílt szét, akár egy érett rózsa. A papokat, mégsem tudta legyűrni.

DeBry, minden egyes eltelt perccel, egyre világosabban érezte, hogy kifut az időből. Mercurius, a kapu előtt állt, és miközben egy DeBry számára ismeretlen nyelven kántált egy ritmikus szöveget, a halántékára csatolt vezetékek, összekötötték őt a kapuval. DeBry már értette, hogy miért nem voltak képesek megtalálni a kaput. Egy vámpír telepatikus képessége kellett hozzá, ő pedig el volt foglalva a vadászattal. Hirtelen elöntötte a vad düh. Ha több időt szentel a templom átkutatására, akkor biztosan még időben megtalálja a kaput, és nem csak hosszú napokkal később tud elindulni Mercurius után. Akkor talán, megmenthette volna Catalinát.

Mivel Mercurius változtatta át, csakis rajta múlt, hogy Catalina lelkéből mennyi tért vissza Ereboszból, és mennyire változott meg. Ha most betartja a Savirnak tett ígéretét, akkor meg kell ölnie őt. Azonban, bármit is hozzon a jövő, a két vörös ruhás pap, még mindig közte és Catalina között állt, amit már komolyan kezdett megelégelni. Az egyik pap, váratlanul fegyvert ragadott. DeBrynek csak ekkor tűnt fel, hogy az épület padlója tele van ódon, por fedte fegyverekkel. Valamikor ádáz harc dúlhatott itt, ami valószínűleg romba döntötte a mauzóleumot. A több száz csontváz, csak ekkor öltött felismerhető alakot a vámpír előtt. Ám, nem volt idő a bámészkodásra. A két pap, elszántan küzdött. A kétélű kard, többször is megsebezte DeBryt, mire sikerült kicsavarnia a rátámadó pap kezéből, hogy aztán azzal csapja le a vörös ruhás fejét. Ahogy az élettelen test a földre hullt, az erőszellem kiszabadult, akár egy dzsinn a széttört palackból.

Uru Ben Khar, ekkor mutatta meg magát teljes valójában. Hatalmas, ködként gomolygó alakja, beterítette a földön mindenfelé szétszórt pergamenek tanúsága szerint, egykor könyvtárnak is használt termet, hogy aztán a következő pillanatban, ádázul csapjon le a nála jóval kisebb szellemre. Az erőszellem felsikoltott, amikor Uru Ben Khar, valósággal felfalta őt. 

Ezt látva, a másik vörös ruhás megtorpant, amit DeBry azonnal ki is használt. Irgalmat nem ismerve szabdalta szét a pap testét, Uru Ben Khar pedig, az így felszabadult, másik erőszellemet, szintén elnyelte.

– Miért nem ég el a testük?

– A Vampyrián ugyan, nagy az erőtök, de halandókká váltok. A sebeitek nem gyógyulnak be rögtön, és az erőszakos halálból nem támadtok fel. Itt, egyszerre vagytok vámpírok és emberek. 

– Remek – morogta DeBry, és elindult vissza a kapuhoz.

Catalina állta az útját. Vámpírként gyönyörűbb volt, mint korábban bármikor. DeBry, csak szótlanul állt előtte, és nézte. Egyszerűen nem talált szavakat, olyannyira lenyűgözte a nő puszta látványa is. Végül Catalina volt az, aki megelégelte a hosszú hallgatást. A kezében tartott karddal, egyenesen DeBry szívét célozta meg.

– Catalina, várj! Azért jöttem, hogy megmentselek.

– Nincs már rád szükségem!

Talán Catalina akarta így, talán a közelség volt az oka, de a kettejük között fennálló telepatikus kapcsolat, most újra felerősödött. Bár, DeBry mindent megadott volna azért, hogy ne így legyen.

A nő gondolatai, fékevesztett tűzviharként tomboltak Egyszerre volt magányos, szomorú és csalódott. Ugyanakkor dacos, szenvedélyes és valamilyen formában boldog. Önként vállalta az átváltozást, nem Mercurius kényszerítette rá, és ez a felismerés, darabjaira zúzta DeBry szívét. Catalina csalódott benne, ezért magányában Mercuriushoz fordult. Most pedig, daccból és fellobbanó szerelemből, kitartott mellette.

Jól látszott Catalina mozdulatain, hogy soha nem tanult kardforgatást, mégis oly dühvel és szenvedéllyel támadott rá DeBryre, hogy a vámpír egyszerűen megdöbbent. Catalina, rászabadította minden pusztító dühét, DeBry lelkében pedig, minden egyes kivédett támadással, újra meghalt egy darab.

A nő, csak akkor torpant meg egy pillanatra, amikor az egyik csapása, mély vágást ejtett DeBry arcán, és félig megvakította a vámpírt. 

Catalina szemében, ekkor a düh fénye kihunyt, és átvette a helyét valami furcsa, mélységesen fájdalmas csillogás. Leborult a földre, és átölelte a térdre rogyott vámpírt.

– Bocsáss meg, nem akartalak bántani!

DeBry, a vérző arcára szorította a kezét, így csak részben látta a nőt. A testét elöntötte a fájdalom, de számára így is Catalina volt a legszebb teremtmény, az egész Világmindenségben. Azonban, nem volt idejük többre, mert a kapu hangosan felmorajlott és feltárult Mercurius előtt. A klón, azonnal átlépett rajta, és DeBry tudta, hogy neki is követnie kell. Csupán azt várta meg, hogy Catalina, a ruhájából leszakított darabbal átkösse a sebét, és karddal a kezében ő is átment a kapun.

Ny`do világa, egyszerre volt rendezett és eklektikus. Mintha minden, amit DeBry eddig megtapasztalt a világban, itt egybeforrt volna a teremtő erőkkel, az asztrális világgal, szférákkal, és a folyóvízként hömpölygő életeszenciával. Univerzumok, galaxisok, bolygók, párhuzamos világok. Rendezett disszonanciában léteztek egymás mellett, akár a Teremtést életre hívó Ősrobbanást közvetlenül megelőző, legutolsó pillanatban az anyag és az energia, hogy a következőben mindez megszülessen belőle.

Mercurius és DeBry, magatehetetlenül lebegett ebben a megfoghatatlan és határtalan világban, amit talán nem is tudtak volna érzékelni, ha vámpír létük nem ruházza fel őket, a földön túli érzékelés kifinomult képességével.

Az állandóan áramló és átalakuló anyag és energia közepében pedig, egy fénylő energiagömb formájában, ott lebegett Ny`do. Az örökkévaló gyújtópont, mely egyetlen pontba sűrítette az Örök Álmodó teremtő erejét, hogy aztán a következő pillanatban, prizmaként szórja szét azt a Világegyetemben.

Mercurius, ismét ritmikus kántálásba kezdett. DeBry próbálta elérni őt, hogy megakadályozza a tervét, bárhogyan is akarta véghezvinni azt, de egyszerűen tehetetlen volt. Mint ahogyan, Mercurius mágiája is hatástalan maradt. Ny`do világában, ő maga volt az úr, senki más. A világformáló entitás azonban, felfigyelt a két hívatlan látogatóra.

Az anyag és a tér átalakult, és a két vámpír környezete, felvette egy sziklaszírt alakját. A multiverzumok felett lebegő sziklán, maga Ny`do is emberi külsőt öltött. Némán és mozdulatlanul állt a két vámpír előtt. DeBrynek feltűnt, hogy milyen tökéletes a megjelenése.

– Mindez, csak az elménk szüleménye. Igaz?

– Az érzékelés, számotokra csak a létezés legkülső szintje. Így képesek vagytok, könnyebben alkalmazkodni az itteni körülményekhez.

Mercurius, nem beszédre fecsérelte az idejét. Azonnal támadásba lendült, és varázsigékkel kezdte el bombázni a Tervezőt. Eredménytelenül.

DeBry számára úgy tűnt, hogy Mercurius próbálkozása hasztalan marad, amikor az érzékei megsúgták neki, hogy ez csak elterelés. A következő pillanatban, előtört a Mercuriusban rejtőző erőszellem, és rávetette magát Ny`dóra. Uru Ben Khar, tétlen maradt. A tervező, azonnal felöltötte előző alakját, és felvette a harcot az erőszellemmel.

– Most támadj – súgta Uru Ben Khar, és DeBry már cselekedett is. Mercurius azonban, jóval gyorsabb és erősebb volt nála. Az őt tápláló erőszellem, idősebb és magasabb szintű volt, mint Uru Ben Khar. A klónnál nem volt kard, mégis több sebet ejtett DeBryn.

– Mikor adod már fel? – kérdezte sziszegve.

– Soha – felelte DeBry eltökélten.

Immár két szinten fojt a harc. Az élet és a halál mezsgyéjén, a hús-vér világ udvarán, és a felsőbb erők, emberek és vámpírok felett álló szférájában. 

A Ny`dóra támadó erőszellem tudhatott valamit, mert a Tervező, láthatóan gyengülni kezdett. A környező világ megremegett. Galaxisok pusztultak el, és párhuzamos világok csúsztak egymásba, ahogy Ny`do küzdött. Ám egyre inkább úgy tűnt, hogy alulmarad.

Ugyanez volt elmondható, DeBryről is. Vad elszántsággal harcolt, mégsem volt képes megsebezni Mercuriust, míg ő egyik súlyos sebet kapta a másik után. Testének öngyógyító képessége, kezdett lemaradni, az újabb és újabb sérülésekkel fojtatott versenyben.

– Küzdj, Levant! – bátorította Uru Ben Khar.

– Harcolj. Mert ha legyengíted Mercuriust, akkor Tor In Khaly is gyengülni fog. Az évezredek alatt, saját sorsot alakított magának, és most ezt próbálja érvényesíteni. Ha csak megsebzed a másodat, a koncentrációja megtörik, és Ny`do győzedelmeskedik!

DeBry, tisztán hallotta Uru Ben Khar szavait, azonban nem volt képes megtenni azt, amit az erőszellem elvárt tőle. Mercurius következő ütése, a földre terítette. DeBry felnyögött, ahogy a bordái átszúrták a szívét. Érezte, ahogy az életereje elfolyik a testéből, akár egy lyukas tömlőből a víz. Uru Ben Khar, mindent megtett azért, hogy visszahozza őt az életbe.

– Harcolj, Levant! Nem azért vagy képes legyőzni a másodat, mert a testi erőd nagyobb vagy a telepatikus képességeid jobbak, hanem azért, mert a lelked erősebb! Emiatt választottalak, téged. Felejtsd el a fájdalmat, csalódottságot, megadást. Harcolj, ahogy mindig is tetted, a sorsod valahányszor földre kényszerített. Állj fel, Levant DeBry!

DeBry pedig, felállt. Mercurius legnagyobb meglepetésére. DeBry ekkor jött rá arra, hogy Mercurius valójában soha nem is volt erősebb vagy hatalmasabb, csupán ő tartotta annak. Mindig is szentül hitte, hogy a klónjában összpontosult mindaz, ami benne rossz és romlott, ő pedig félt ettől. Félt önmagától, a bensőjében rejlő sötétségtől.

Mercurius lángoló dühvel csapott le, újra és újra, DeBry azonban, védte minden ütését és rúgását. Nem azért, mert csoda történt, bár minden egyes perccel érezte, ahogy a testét és az elméjét elönti Uru Ben Khar ereje és a Vampyria éltető energiája, hanem azért, mert DeBry többé már nem félt Mercuriustól, már nem félt önmagától. A Mercuriust tápláló erőszellemet teljesen lefoglalta a Tervezővel folytatott mentális küzdelem, így DeBry hamarosan fölénybe került, Mercuriusszal szemben.

Márpedig, minél több sebet ejtett a klónján, az annál több erőt szívott el Tor In Khalytól, aki ennek következtében kezdett kimerülni. Uru Ben Khar, ekkor látta az időt alkalmasnak arra, hogy előlépjen, és rátámadjon riválisára. A két erőszellem felsikoltott, ahogy élet-halál harcba kezdtek, de az összecsapás nem tartott sokáig. Uru Ben Khar, bölcsen használta ki ellenfele nagyravágyását és vakságát. Tor In Khaly terve, minden bizonnyal beválik, ha DeBry és Uru Ben Khar nem lépnek közbe, ám az erőszellem, ügyesen használta ki a Mercuriust és Tor In Khalyt összekötő kapcsolat gyenge pontját. Ez a kötelék ugyanis, megosztotta a klón és az erőszellem erejét kettejük között, pontosan ugyanúgy, ahogy az DeBry és Uru Ben Khar között történt.

Most, DeBry oltalmazója, a Kassay vérzuhatagok földjének egykori ura, diadalittasan tépte szét ősi ellenfelét. Tor In Khaly asztrális teste, lassan szertefoszlott, ahogy Uru Ben Khar elszívta az életerejét. Ahogy Tor In Khaly eltűnt, Mercurius is kezdett lassulni és egyre többet hibázni.

DeBry már kész volt arra, hogy rámérje az utolsó csapást, lázadó klónjára, mikor Ny`do megelégelte világa szentségtörő megháborgatását. 

A kapu, elemi erővel vetette ki magából a két vámpírt és a megmaradt erőszellemet, majd a vakító fénytölcsér eltűnt. Mercurius terve pedig, végleg meghiúsult.

DeBry, talán néhány percre veszítette el az eszméletét. Bár a teste gyors ütemben regenerálódott, a korábban szerzett megannyi seb, és az újabb térutazás, teljesen legyengítették. A bal szeme helyén tátongó üreg, most pokolian égett, és oly erősen lüktetett DeBry koponyájában a fájdalom, hogy felállni sem volt képes.

Mercurius, szintén rossz bőrben volt, de Catalina már ott térdelt mellette. DeBryt, megdöbbentette a látvány. Naiv módon azt hitte, hogy ha megöli Mercuriust, Catalina majd felszabadul a rabsága alól, és együtt új életet kezdhetnek. Valahol messze, távol mindentől. Catalina azonban, nem őt választotta.

DeBry szívébe hatolt a látvány fájdalma, ahogy Catalina gyöngéden és gondoskodón felsegíti a földről Mercuriust, újra megnyitja a teleportációs kaput, és úgy tűnnek el a vakítóan ragyogó fényben, hogy ő vissza sem néz.

Noha DeBry tudta jól, hogy a sebei nem halálosak, még a Vampyria zord világában sem, szeretett volna meghalni.

Ezer hosszú évvel a háta mögött, túlélve tíz évszázadnyi küzdelmet, fájdalmat és csalódást, a Vérpajzs lovagja feladni készült az örök harcot. Uru Ben Khar azonban, nem hagyta ezt.

– Szedd össze magad, Levant. Még nem értél el az utad végére, és távol állsz attól, hogy megpihenhess. Alkut kötöttünk, és a Vampyrian kötött alku, szent és sérthetetlen. Immár, összetartozunk. Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen feladd.

– Miért kéne még élnem?

– Ne légy teátrális, és legfőképp szánalmas ne. Nekünk kettőnknek, új sorsot adott a Tervező. Együtt, életre hívjuk a Vampyriát. Visszahozzuk a fajunk régi dicsősségét, és felépítünk egy új birodalmat. 

– Nekem, nem kell az uralkodás. Eleget voltam hatalmas ahhoz, hogy megtanuljam: a hatalom sosem épít, csak rombolni képes.

– Emlékszem a Földre, Levant. Az első emberiségre, a néped megteremtésére. Fogalmad sincs a hatalom igazi természetéről, mint ahogyan azoknak a szánalmas halandóknak sem. A hatalom, soha nem eszköz vagy végcél. A hatalom energia, melyet formálni képes a hozzá értő. Sem a másod, sem a földi emberek nem voltak méltóak az igazi hatalomra. Hozzád hasonlóan, nem értették meg, annak igazi természetét. Ám én, méltóvá teszlek téged az igazi, világokon átívelő hatalomra.

A Szerencse katonája, óvatosan manőverezve hagyta maga mögött, a lassan sötétségbe vesző Vampyriát. Uru Ben Khar, nem hagyhatta el a bolygót, mert halálában mindörökre oda láncolta a sorsa, de ott volt, DeBry elméjében. 

Levant DeBry, nem tudta, hogy ezután mit fog hozni a sorsa. Uru Ben Khar első megbízása, visszavezette őt a Földre. Próbálta titkolni az erőszellem előtt, hogy a lelke mélyén mennyire örül ennek. Vissza akart térni a Földre, mert titkon azt remélte, hogy ráakadhat Catalina nyomára. Mercurius sorsa, már nem érdekelte, sem az Andrésnak tett ígérete. Uru Ben Khar világuralmi tervei sem hozták lázba, mert a szívében és lelkében, csak egyvalamit érzett. A fényéveken, világokon, téren és időn átívelő érzést. Az alattomosan ölő, pusztító mérget, melyet Ny`do, a Tervező, lassan csepegtetett a szívébe. 

A Szerencse katonája, hamarosan kilépett a hipertérből, a Föld közelében. A fedélzetén pedig Levant DeBry, az ezeréves vámpír, a számára egy és igaz végzetet kereste.

Vége.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

A vámpírok ősi bolygója, a Vampyria, Levant DeBry számára nem volt több, egy alig ismert legendánál. A Mercurius által hátrahagyott nyomok azonban, elvezetik az ezer éves vámpírt a világűr egy sötétségbe burkolózó, alig ismert szegletébe, ahol eleven valósággá válik a legenda.

Rövid összefoglaló

A klónja után folytatott hajsza és a szeretett nő iránt érzett szerelme, Levant DeBryt a vámpírok ősi bolygójára vezeti. Az öngyilkos vállalkozás, csaknem tragédiával végződik, amikor a halálra sebzett vámpírt, oltalmába veszi egy ősi erő.

Olvasási idő

24 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!