Barion Pixel nuuvella

Alkonyat előtt

A hajnal lágyan, könnyedén köszöntött be a Saranyson. Barlow biztos volt abban, hogy D’arcynHall lakói közül a legtöbben, úgy élték ezen a bolygón a mindennapi életüket, hogy egy percre sem álltak meg gyönyörködni abban a csodában, ami minden nap lejátszódott a fejük felett. Ő viszont, még mindig gondolataiba merülten ült a lakosztálya teraszán, így átszellemülten nézte végig a természet néma, lélegzetelállító műalkotását.

Kezdetben, csak az átmenetileg hűvössé váló levegő jelezte, hogy a nappal világossága kész átvenni a hatalmat az éjszaka misztikus birodalmától, amit sejtelmessé varázsolt az óceánról és a dzsungel mélyéről felszálló pára. A Saranys B, lassan tűnt fel a távoli hegycsúcsok, lándzsahegyként égre meredő ormai között, hogy lágy fényével borítsa be a syluriumzöldben ragyogó sziklafalakat. A Saranys A, már nem volt ennyire visszafogott. Bohó művészként terítette ki festővásznát az égbolton, hogy percek alatt elárassza a komótosan tovakúszó felhőket, a legszebb színekkel, amit ember valaha láthatott.

Barlowt mély és őszinte fájdalommal töltötte el a tudat, hogy alig néhány évtized leforgása alatt, ez a világ is megsemmisülhet. Mintha még egyszer utoljára látni akarná, felállt és a trópusi levegőtől máris langyos kőkorláthoz lépett, hogy végig hordozza tekintetét a kormányzói palota alatt elterülő mesevilágon.

D’arcynHall mesterséges kanyonjaiból, az első napsugarakkal együtt ébredező élet hangjait sodorta felé a szél, amibe vészjóslóan vegyült el a város túlsó felén kialakított munkásnegyedből, bástyaként kimagasló syluriumfinomítók egyhangú morajlása. A közeli öbölből, egy antigravitációs halászhajó hosszú, bús kürtölése szakadt fel, mely bukdácsolva és fokozatosan elhallva verődött, az öblöt óvó karokként körülölelő sziklaszirtek falának.

Az itt eltöltött hónapok alatt, Barlow néhányszor eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó is volna elhagyni mindent és szerencsét próbálva, álnéven elszegődni az egyik ilyen syluriumgőzt pöfögő acélmonstrumra. Ha tehette, mindig szívesen bóklászott a kikötőben, és élvezettel hallgatta a halászok történeteit, az óceán ezer csodát rejtő világáról. Ilyenkor, ő maga is ott küzdött a víztől csúszós fedélzeten, a hatalmas, leginkább a földön már rég kihalt polipok és bálnák külső jegyeit viselő raykenekkel, vagy gyönyörködött megilletődve, a prizmahalak végtelenbe vesző rajában. A halászok szavai hallatán elképzelte, amint ezek a hosszúkás testű, élesen visító halak, magasan kiugranak a vízből, és ezüstös, átlátszó testükön ezernyi irányba szóródik szét a napfény.

Barlow szerette ezt a világot, mert megérintette a lelkét. Most is édes-bús, a régi korok nosztalgiájával vegyes romantika fogta el, ahogy letekintve az emberi civilizációtól biztonságos távolságra, mégis elég közel húzódó őserdőre, eszébe jutottak a gyilkos dzsungelfarkasokról szóló rémtörténetek. Egyszerre volt izgalmas és fenséges ez a bolygó, ám minden értéke ellenére is, sebezhető volt és mulandó.

Barlow, az ókori világ csodáira gondolt: az Akropoliszra, a római Colosseumra vagy a Gízai piramisokra. Az emberiség nagy alkotásaira, amik minden egyes kőtömbűkben magukban hordták a kézzel fogható történelmet. Sajnálkozva gondolt arra, hogy az utóbbi évszázadok véres háborúi elpusztították valamennyit, így a Barlow után jövő generációkra, már nem maradt semmilyen kapocs az őseikkel. 

Persze ott volt a több százéves Hoover gát, ami még mindig hirdette az emberi erő és alkotókészség nagyságát, ám már korántsem volt ugyanaz a Colorado folyó kiszáradása után, mint ahogyan az Eiffel torony is elveszítette régi, romantikus-szerelmes imázsát, a második francia forradalom és a párizsi Keresztesek éjjelét követően.

Amúgy is heves érzelmei, most mintha kicsapni készültek volna medrükből, oly elánnal és változatossággal öntötték el a férfi szívét. Nyomasztó hangulat fogta el. 

A korábbi éveiben is sokszor előfordult vele, hogy úgy érezte nincs helye a Földön, nem is ahhoz a világhoz tartozik, amiben él. Most is hasonló gondolatok, kerítették a hatalmukba. Letekintve a Saranys rabul ejtő, vad tájaira, arra gondolt, hogy csakis úgy lehet teljes értékű ember, egy igazi férfi, ha megtalálja a helyét a világban. De hol és mikor volna az, amikor úgy érezné és meggyőződve kimondaná: Igen, itt a helyem? Melyik az igazi otthona: a Föld, ami felnevelte, vagy a syluriumbörtönben ujjászülertett Jadeam, ahonnan mások szerint származik?

Fiatalabb korában sokat álmodozott arról, hogy egy napon majd az emberek tisztelni fogják a nevét. Ő lesz az a Simon Lewis Barlow, aki valami nagyot, valami maradandót tett az emberiségért.

Az ő csillagjegyében született Julius Caezar, Nagy Sándor és Ernest Hemingway. Ők népeket igáztak le, birodalmakat építettek fel, megvívtak háborúkat és meghódítottak sok női szívet.

Bár soha nem hitt teljes meggyőződéssel a horoszkópokban és az olyannyira divatos asztrológiában, a nagy Caezar csak néhány nappal később született, mint ő, így sokszor úgy érezte, hogy minden szentimentalizmusa és érzékenysége ellenére, ugyanúgy megvan benne az ősi erő, mint Róma egykori urában. Most, ezt az erőt kereste önmagában.

Keményen megmarkolta a terasz kellemesen meleg kőkorlátját, mert belátta, hogy csakis akkor verhet gyökeret ebben a világban, ha önmaga teremti meg ehhez a feltételeket. Senki nem fog neki helyet adni, mint ahogyan senki sem fog gondoskodni róla, mert az embereket nem érdekli, hogy adott esetben ő, miért nem képes boldogulni.

Minden embernek az őt körülvevő világ szabályai és körülményei között kell helytállnia, és ha valaki feladja, mert nem elég erős a mindennapi harchoz, akkor a többi ember elfogadja azt és vagy átlép felette, vagy együtt érzően ugyan, de kikerüli és tovább megy a maga útján. Rásütik az életképtelen, vesztes nyomorult bélyegét, hogy aztán a világ, elrohanjon mellette. Miközben az illető, magára marad. Akár a betegek és gyöngék, kik elkeseredetten kullognak, a távolban dübörgő csorda után.

– Ez, nem elég – rázta meg a fejét határozottan, Barlow.

Egy hiteles férfi, nem elégedhet meg annyival, hogy megvívja a maga mindennapos harcait és lépést tart a hordával. Egy igazi férfi, jobbá alakítja és többé teszi, a maga és környezete világát. Egy valódi férfi, nem elégszik meg azzal, hogy a felszínen tartja a fejét és biztos, ám arctalan tagja lesz a társadalom jellegtelen masszájának. Egy erős férfi értéket teremt, mégpedig úgy, hogy megőrzi a régi korok helyes eszményeit, és azokhoz hozzá adja, a sajátját.

– Ezen az úton járva, fogom megtalálni a helyem – állapította meg magában Barlow, ám a következő lépés, máris kérdésessé vált. Mit kezdjen azzal, amit tud?

Csak most tűnt fel neki, hogy mennyire fáradt. Minél inkább rendezni akarta a Saranysszal kapcsolatos gondolatait, a tudata annál homályosabbá, ő pedig annál fásultabbá vált. Nemrég Caezarhoz hasonlította magát, de a nagy hadvezér tűzzel és vérrel hódította meg a barbárok földjeit. Eszébe jutott Alesia városa, és az a hideg eltökéltség, melyel Caezar hagyta a két fal között éhen halni a város ártatlanjait. Milyen szerepet öltsön magára, ha valóban helyet akar a világban? Véres kezű hódító legyen, esetleg igazságos, de keményszívű vezető? Vagy pedig a Sötét Megváltó ellenpólusaként, váltsa valóra Morten álomvilágszerű utópiáját? Elhatározta, hogy megpróbál végre pihenni egy kicsit, így egyáltalán nem örült annak, amikor az android inas megjelent a hálószobája ajtajában.

– Elnézését kérem, daron Scorza és még valaki, beszélni szeretne önnel.

– Mond meg nekik, hogy majd később – próbálta magát kihúzni, a nem kívánt beszélgetés alól Barlow. Különösen a titkárt nem akarta látni, a tegnap esti szóváltásuk után.

– Az urak, a nappaliban várják önt. Attól tartok, hogy fontos.

– Remek…

Barlow kicsit sem akarta leplezni, hogy mennyire nem örül a korai látogatásnak, azonban meglepődött, amikor Scorza mellett megpillantott egy egyenruhás férfit is.

– Simon, bocsásson meg nekem! Nem akartam megzavarni a pihenését, de nagyon fontos ügyben jöttünk. Ez az úr mellettem, Reymund hadnagy.

Barlow nem szólt, egy szót sem. Scorza tegnapi szavai, még élesen ott éltek az emlékezetében. Ha eddig nem kedvelték egymást, akkor Barlow részéről ez nyílt gyűlöletté változott át. Scorza szemében Barlow világosan látta, hogy a titkár tudja ezt, de volt a tekintetében valami más is. 

– Nos, az ügy eléggé kényes – kezdett a mondandójába, aggodalmaskodó hangon Scorza.

– Amikor néhány napja az irodámban beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy magát elrabolták. A katonai rendőrség szokványosnak tűnő jelentését a munkásnegyedbeli lövöldözésről, nem hoztam összefügésbe magával, Waldo pedig nyomtalanul eltűnt. Egészen tegnapig. Csak egy másodkézből továbbított, igen rövid üzenetet küldött, de abban Waldo kitért arra is, hogy magával mi történt.

– Sajnos, nem sokra emlékszem – mondott féligazságot Barlow.

A titkár, néhány pillanatig hallgatott. Összeszorított ajakkal figyelte az írót, mintha azt mérlegelné, hogy Barlow igazat mondott-e neki. A homlokára, mély barázdákat szántott az aggodalom.

– Alig egy nappal azután, hogy azzal az ismeretlen férfival eltűnt a munkásnegyedből, az egyik sikátorban találtunk magára, félájult állapotban. Néhány sarokkal lejjebb pedig, egy kiégett autóban, három férfi holttestére. Ezzel kapcsolatban sem emlékszik, semmire? – törte meg a lassan kínossá váló csendet, a hadnagy.

Barlow habozott a válaszadással. Zsigeri reakció lett volna részéről a titkár arcába vágni, hogy az elrablója egyáltalán nem ismeretlen, hiszen néhány órája még az a férfi, a kormányzóval és a tehetősek keménymagjával egyezkedett, többek között az ő jövőjéről is. Azonban volt Barlowban egy szintén ösztönös érzés, ami azt súgta neki, hogy ne tegye. Emellett szinte azonnal felmerült benne a nyugtalanító gondolat, mely jeges villámcsapásként rohant végig a testén. Miért emlékszik, a férfi arcára? Hiszen legalább egy telepata ott volt, abban az elsötétített szobában, Camylen kívül, aki nyílvánvalóan belenyúlt a fejébe, mivel a telepaták erre valók, semmi másra. Mi történt vele ott, és a Scorza irodájában lefolytatott vizsgálat során Camyl, miért nem vett észre semmi rendhagyót?

Barlowban egyre erősebbé vált az érzés, hogy nem bízhat senkiben. 

– Waldóval voltam, azt tudom. Elég rossz kedvem volt, ezért elmentem hozzá, hogy csapjunk egy féktelen ivászatot. Ennyi, amire világosan emlékszem. Ami azt illeti, minél inkább próbálok visszaemlékezni azokra a napokra, annál homályosabbak az emlékeim. 

– Waldo szerint, lövöldözésbe kerültek a munkásnegyedben, majd túszul ejtette magát egy férfi – foglalta össze röviden, ám lényegretörően a már ismert tényeket a hadnagy.

– DeCoza asszony telepatikus vizsgálata, nem mutatott ki semmilyen beavatkozást az elméjében – vette át a szót Scorza –, de a teste elég rossz állapotban volt. Hol szerezte a sérüléseit? Amik megjegyzem, bámulatos gyorsasággal gyógyultak be.

Barlow, nem felelt. Jelenlegi helyzetében, csak egyetlen dolgot tudott biztosan, hogy nem akar beszélni sem Mortenről, sem az asztrálvilágról.

– Talán, megkínoztak. – öltött magára pókerarcot Barlow.

– A helyzet meglehetősen komoly, daron Barlow – vette át a szót Reymund hadnagy. – A Földön egyre feszültebb a helyzet, emiatt a párhuzamos univerzum miatt. Sokan a Saranysban látják az új élet reményét, míg legalább ugyanennyien hiszik az ellenkezőjét. Az őrület kezd elhatalmasodni az embereken, egy fanatikus szekta néhány tagja nemrég, merényletet kísérelt meg a dimenziókaput magában foglaló űrállomás ellen. Szerintük ez a párhuzamos világ, az Ördög teremtése, a Saranys bolygó pedig nem más, mint egyenes kapu a Pokolba. A hírszerzőink szerint, a Földön és sok kolónián is felütötte a fejét egy új vallás, melynek követői abban hisznek, hogy csak egy igaz világ és csakis egy tiszta teremtés létezhet, ez pedig a Föld és az annak otthont adó világűr. Szerintük mindez, ami itt van körülöttönk, nem más, mint egy fajta ellenvilág. Az ősi és még tiszta isteni akarat eltorzult mása, így tehát el kell pusztulnia. Információink szerint, ez a szekta beszivárgott már a Saranysra is.

– Miért mondják ezt el nekem? – tette fel Barlow, a nyílvánvaló kérdést. – Miért jöttek ide?

A hadnagy, jelentőségteljesen a titkárra nézett, de Scorza néhány pillanatig kivárt. Fokozott érzelmeket nem lehetett leolvasni az arcáról, de acélszürke szemében különös éberség csillogott.

– Tudja, kedves Simon – kezdett bele a mondandójába –, az én dolgom nem csak az, hogy mindenben segítsem az ön munkáját, mint ahogyan az igazi felettesem sem Yorakis kormányzó, hanem maga Horas Carryo elnök.

Miközben ezeket a szavakat kimondta, Scorza arcán, hosszú percek óta most először suhant át érzelem. Barlownak úgy tűnt, hogy valamilyen diadalittas megdicsőülés hatja át, a leginkább egy hanyag szobrász, elnagyolt munkáját idéző arcvonásokat. Első ránézésre, Ed Scorza arca hasonlított Napóleonéra, de a vonásai nem voltak olyan méltóságteljesek, az orra inkább elnyúlt volt és agresszívan kampós, akár egy ragadozó madár csőre, míg a szája keskeny és lefelé ívelő. A szeme viszont kifejező volt, már-már szuggesztív.

– Az ön regénye nagyon fontos, mert az elnök és a hatalom körébe tartozó, néhány igen befolyásos ember úgy gondolja, hogy az ön gondolatai képesek lehetnek lecsillapítani az otthoni kedélyeket. Azonban, kaptam egy másik feladatot is az elnöktől. Az ő megbízásából kellett kiépítenem itt, a Saranyson, egy hírszerző és felderítő csoportot, melynek feladata a bolygón működő bűnszervezetek felszámolása volt. Waldo Campa az egyik legjobb ügynököm, és napok óta nem kaptam hírt felőle. Ezért is volna nagyon fontos, hogy pontosan visszaemlékezzen az elmúlt napokra. Esetleg, beleegyezne egy ujjabb telepatikus vizsgálatba?

Barlow nem felelt azonnal. Egyrészt valóban volt néhány mozzanat az elmúlt napokból, amikre nem emlékezett világosan, viszont szeretett volna tisztán látni, másrészt most szembesült a ténnyel, hogy nem bízik Camylben. 

– Nos, megértem, ha előbb át szeretné gondolni a dolgot, de a helyzet valóban súlyos és eléggé kényes. Az ügynökeim feltárták egy titkos csoport létezését a Saranyson, mely nem csupán összeköthető az illegális klónkereskedelemmel, korrupcióval és számos gyilkossággal, de kimeríti a hazaárulás fogalmát is. Öt évünkbe telt, mire sikerült felderítenünk a szálakat, és ebben Waldónak is komoly szerepe volt.

– Most azt kell megtudnunk – szólt a hadnagy –, hogy mi az ön szerepe az egészben, daron Barlow. Miért tört ki az a lövöldözés a munkásnegyedben, és miért épp önt és csakis önt vitte magával, az a férfi? 

– Miben tudok segíteni? – kezdett türelmetlenné válni Barlow.

– Valami nagyon fontosat, ugyanakkor talán veszélyeset szeretnénk kérni magától – terítette szét a kártyáit Scorza.

– Waldóval a lövöldözés napján beszéltem utóljára, és az akkori jelentése szerint, már nagyon közel állt az áttöréshez. A tegnapi üzenet származhat tőle, de valaki a hangmintáját felhasználva meg is hamisíthatta azt a felvételt. Előfordulhat, hogy komoly bajban van, talán már halott. Nem kezdhetjük el a mi módszereinkkel keresni, mert az álcáját veszélyeztetnénk, amennyiben még életben van. Ön viszont kívülálló, ugyanakkor viszonylag ismert, még az itteni átlagemberek között is. Semmi mást nem kellene tennie, mint továbbra is mulatókba járni, prostikat hajkurászni, inni, drogokat vásárolni vagy amit amúgy is tenni szokott.

Barlownak nem tetszett Scorza fölényes vigyora, miközben egyértelmű előítélettel, mindamellett fájóan valósághűen írta le a mindennapjait. 

– Eközben viszont – próbálta enyhíteni a feszültséget Reymund –, megpróbálhatna Waldo nyomára bukkani, vagy ami még jobb volna, felvenni vele a kapcsolatot. Van néhány támpontunk, amin elindulhatna, és természetesen garantálnánk a biztonságát.

– Őszintén meglep, hogy hajlandó volna ekkora veszélynek kitenni engem, Ed.

Barlow pillantása valósággal átdöfte a titkárt. Kicsinyes bosszú volt ez, ő is jól tudta, de jelenlegi helyzetében, meglehetősen szegényes volt a fegyvertára, Scorzával szemben.

Ugyanakkor, nem volt biztos abban, hogy nemet kellene mondania. Egyrészt imponált neki a tény, hogy képesnek tartják őt egy ilyen vállalkozásra, másrészt arra gondolt, hogy ezt a lehetőséget esetleg felhasználhatnák Mortennel, közös terveik végrehajtásában. 

– Ebben teljesen igaza van, Simon – emelte fel a kezét védekezően a titkár. – Erre nem kaptam felhatalmazást, és már most kijelentem, hogy minden felelősséget vállalok is. Viszont, nekem úgy tűnt, hogy Waldoval jól megértik egymást, és ne vegye ezt sértésnek, de a múltja is alkalmassá teszi a feladatra. A helyzet az, hogy a terrortámadás miatt a dimenziókapu le van zárva, de a zárlatot három nap múlva fel fogják oldani. Akkor ön visszatérhet a Földre, ami azt jelenti, hogy csak ennyi időnk van cselekedni. Megértem, ha kétségbeesett próbálkozásnak tartja az egészet, és elfogadom, ha nemet mond. Végül is három napot, a belváros bármelyik bárjában iszogatva is átvészelhet.

Barlownak nem tetszett, a titkár lekezelő stílusa.

– Elvállalom!  – vágta Scorza arcába a döntését.

– Ennek kifejezetten örülök! – könnyebbült meg látványosan a titkár, de Barlownak valamiért rossz érzése volt, az előadása láttán.

– Ezen rajta van minden – csúsztatott egy adatkorongott az asztalra Scorza.

– Bár ezek szigorúan titkos információk, mégis úgy érzem, hogy a jelen helyzetben meg kell ezeket osszam magával. Noha Waldónak, még öt év nyomozás után sem sikerült, semmilyen kézzel fogható bizonyítékot szereznie, azt már biztosan tudjuk, hogy ebben a bűnszövetségben benne van Yorakis kormányzó, Sully Marcus, és számtalan saranysi és földi politikus, illetve üzletember. A korrupció és a félelem, mélyen beágyazta magát az itteni mindennapokba is ugyanúgy, mint a Földön, így én magam is csak néhány emberben bízom meg. Sokan meghaltak már, de Waldo eddig a legsikeresebb ügynököm, ezért létfontosságú, hogy megoldjuk ezt a helyzetet.

– Vagyis?

– Arra kérem önt, hogy amennyiben ráakad Waldóra, minden kockázatot vállalva, segítsen neki. Hosszú idő óta, most először sikerülhet Sully Marcuszhoz kötni, néhány gyilkosságot.

– Sandro Maquelli… – ugrott be Barlownak.

– Igen, pontosan. Ha Marcust elkapjuk, akkor végre sikerül rést ütnünk a Saranyst uraló bűnszövetkezett pajzsán! – vidult fel Scorza.

– Waldo szerint, a maga fejében van néhány olyan információ, ami terhelő lehet Sully Marcusra nézve, de az itteni telepatákban nem bízom. Egyikben sem!

Barlowt zavarta a gondolat, hogy Camylre a gyanú árnyéka vetődhet. Bár az ő bizalma is megrendült a nőben, mégis féltette őt Scorzától. Ez egy ujjabb indok volt arra, hogy vállalja. Így talán tisztázhatja Camylt, önmaga és legfőképp Scorza előtt. Úgy érezte, hogy ennyivel tartozik neki.

– Jól van, Ed. Segítek neki.

– Örülök, hogy így döntött, Simon! – lelkendezett a titkár.

– Semmitől sem kell félnie. Raymund hadnagy és az emberei, vigyázni fognak magára. Megtesszük a szükséges előkészületeket, és amint lehet, belevágunk. Addig is, próbáljon meg pihenni.

Barlow nem osztotta ennyire a titkár lelkesedését, és próbált minél hamarabb megszabadulni mindkettejüktől, hogy végre rendezhesse a gondolatait, de Scorza még nem mondott el mindent, amit akart. Miután előzékenyen előre küldte a hadnagyot, közelebb lépett Barlowhoz és tőle szokatlan, meglepően meleg és közvetlen hangon szólalt meg:

– Tudja, be kell vallanom önnek, hogy minden nézeteltérésünk ellenére én tisztelem magát. Nagyon bátor dolgot vállalt most, amiért minden igaz, becsületes és hithű sylur büszke lesz majd magára és arra, amit tenni készül.

– Igazán? – lepődött meg, Barlow.

– Őszintén sajnálom mindazt, amit tegnap mondtam magának, a nőkről.

Látva az író megilletődött zavarát, Scorza így folytatta:

– Szeretném, ha tudná, hogy valóban csodálom önt, és amíg itt tartózkodik a Saranyson, mindig, mindenben számíthat rám. Eddig is a kötelességem volt, hogy gondoskodjam magáról, de mostantól ezt személyes ügyemnek tekintem. Meglátja majd, hogy Carryo elnök és Syluria, nem felejti el az ön értékes szolgálatait. 

Barlow mozdulatlanul, elképedt arccal meredt a titkár után bezáródó ajtóra. Egyszerűen nem tudta hová tenni, ezt az embert. Mindig is úgy tartotta magáról, és titkon büszke is volt erre, hogy elég hamar kiismeri az embereket. Azonban Edward Scorzán, egyszerűen nem tudott eligazodni. 

A Saranyson eltöltött hónapok alatt, elkönyvelte már ezt az embert talpnyaló senkinek, hatalmaskodó seggfejnek, olyan embernek, aki a lelke legmélyén jó ugyan, de megkeserítette az élet, ám valahányszor kész volt róla az ítélete, Scorza mindig tett valamit, ami visszájára fordította az egészet. 

A tegnap esti beszélgetésük után, Barlow meg volt győződve arról, hogy Scorza, titkon őrülten szerelmes Helena Yorakisba, és ezért szívből gyűlöli őt. Hiszen ő megkapta azt, amit Scorza talán soha nem fog. Erre most kis híja volt, hogy ez a fickó vértestvérré nem fogadta. Barlow kezdte azt hinni, hogy minden eddigi meggyőződése ellenére, valójában semmit sem tud az életről és az emberekről.

Órákkal később sem sikerült rendet tennie magában, közben a reggelből, lassan alkonyat lett. Addig nem akart Mortennel újra beszélni, amíg nem sikerült tisztáznia magában mindent, de az idő gyorsan fogyott. Bármelyik percben befuthatott Scorza hívása, melyben tudatja őt arról, hogy minden kész és belevághatnak a küldetésbe. Viszont, hogy indulhatott volna el bárhová is, ha közben maga sem mindig tudta, hogy kiben bízik és kiben nem. Ismét döntenie kellett, tudomásul véve és vállalva annak lehetőségét is, hogy téved.

Épp azon gondolkodott, hogy milyen formában vegye fel a kapcsolatot Mortennel, mikor hüvös levegő árasztotta el a szobát. A tudós, ugyanabban a fotelben ült, mint legutóbb. 

– Új fejlemények vannak – kezdett bele Barlow, tudomásul véve a tényt, hogy egy problémája máris megoldódott, majd röviden, ám lényegretörően beszámolt Mortennek, Scorza és a hadnagy látogatásáról.

– Ez nekem sem tetszik – rázta meg a fejét rosszallóan Morten, és rágyujtott egy szivarra. Az öngyújtó lángja, alulról vetült a koponyájára.

– Scorza már tíz éve is egy alattomos kígyó volt, és súlyos hiba volna alábecsülni őt. Mindennek, amit tesz vagy mond, legalább kettős célja van, és sohasem az, amire legelőször gondolnánk. A vérében van a szerepjátszás, és mindenkit bábként irányít. Ha valamihez neki köze van, akkor az biztosan valami mocskos végkifejletet ígér. Óvatosnak kell lennie vele.

– Eléggé gyűlöli, mint ahogyan én is. Szóval, ez közös bennünk – állapította meg Barlow.

– Pontosan tudom, hogy tíz éve ő hajtatta végre a likvidálásomra kiadott parancsot. 

– Erről eddig még, nem beszéltünk. Miért ölték meg magát?

Morten, eltűnődve nézett bele a parázsló szivarvégbe, ami vörös fénnyel vonta be csontos kezét.

– Én voltam az, aki annak idején felfedezte ezt a párhuzamos dimenziót. Épp egy nagyobb syluriummintán dolgoztam, amikor látomásom támadt. Egy syluriumzöldben ragyogó bolygóról és egy egész univerzumról, ami a miénk mellett létezik. Dwylek volt az, aki az elmémbe ültette azt a látomást. Attól a perctől fogva nem érdekelt más, csak az út megtalálása, ami ide vezet. Akár a spanyol konkvisztádorok a mesés Eldorádóban, én ebben a világban láttam minden reményt és ígéretet. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egyszer majd a Saranys lesz a sírom, és egy halott őslakó sámán spirituális útmutatásait követve, dolgozom ki az emberiség legnagyobb felfedezését.

– Miért vezette ide magát Dwylek? Hiszen ezzel megpecsételte a saját és a népe jövőjét.

– Furcsa dolog az idő – nézett a felszálló szivarfüstbe Morten –, bár nem lineáris, vannak csomópontok, melyekben a múlt, jelen és jövő összekapcsolódik. Az univerzumunkban vannak rendező elvek, amiket még nem írt át semmi, és amelyek egy adott formában tartanak mindent. Nevezhetjük ezt, az Örök Álmodó tudatalatti önkontroljának. Egy mentális védelmi mechanizmusnak, ami megakadályozza azt, hogy az álom, rémálommá váljon, vagy azt, hogy az Álmodó a saját álomképei foglyává váljon. Nem is ez a lényeg, ami most számít, hogy Dwylek azért vezetett el engem és velem együtt az emberi fajt a Saranysra, mert ennek így kellett lennie.

– A szabad akarat és a döntés joga, csak illuzió… – suttogta félhangosan Barlow.

– Tessék?

– Valaki nemrég azt mondta nekem, hogy a szabad akarat nem létezik.

– Nos, valamilyen szinten igaza volt, ugyanakkor azt nem mondta meg, hogy ez csak abban az esetben van így, ha annak így kell lennie.

– Ezt, nem értem.

– Elkezdtünk beszélni, a meggyilkolásom okáról. Sokáig engem is foglalkoztatott a miért. Évekbe telt, de végül rájöttem. Tíz évvel ezelőtt, öt ember összefogásából született meg D’arcynHall városa és kezdődött el a Saranys benépesítése. Én voltam az, aki megteremtette a technológiai hátteret és kidolgoztam a biztonságos utazás protokolját. Horas Carryo elnök biztosította a vállalkozás sikeréhez szükséges infrastruktúrát, illetve az ember és nyersanyagszükségletet. Andrés Savir a terv megóvásához elengedhetetlen politikai és társadalmi védelmet adta, Wallar Yorakis az anyagi hátteret, míg Sully Marcus intézet mindent, amibe mi négyen nem akartunk belekeveredni. Mindannyiunknak megvoltak a saját álmai, amit megvalósítani kívánt a Saranyson. Akkor még nem voltam tisztában ezzel, de mostanra már világosan látom, hogy én, isten akartam lenni akkor. Még most is érthetetlen számomra, hogy hogyan lehettem ennyire naív. Becsvágyamban felfedtem a társaim előtt a felismerést, mely szerint az ebben a világban kialakult sylurium, az otthoni kristálymezőkhöz hasonlítva, képes hatványozottan felerősíteni az emberek testi és szellemi tulajdnoságait. Beszéltem nekik a syluriumben rejtőző lelkekről is, de mindannyian őrültnek tartottak, kivéve Horast. Ő felismerte azt, amire én sosem gondoltam volna, és amit még most is büszkén vállalok. Horas rájött arra, hogy amennyiben sikerül titokban tartanunk ezt a párhuzamos univerzumot, akkor gyakorlatilag azt tehetünk itt, amit csak akarunk. Ő pedig, fegyvereket akart. Egy olyan hadsereget és arzenált, amivel megnyerhet egy olyan háborút, ami még el sem kezdődött. Természetesen, én ezt elleneztem, ami miatt egyre többet vitatkoztunk. Aztán a legutolsó beszélgetésünkkor megfenyegettem Horast, hogy mindent kitálalok a Földön. A másnap reggelt, már nem értem meg.

– A látomások a fejemben, a Föld pusztulásáról szólnak.

– Igen, az egy lehetséges jövő. Minél élesebbek a képek, annál nagyobb az esélye a valóra válásának, de még semmi nincs kőbe vésve, még változtathatunk, ha sikerül megbuktatnunk Horas Carryo rémuralmát. Erre gondoltam, amikor azt mondtam magának, hogy választania kell majd egy forradalom és egy háború között. 

– Dwylek nem segíthet?

– Ő, az idő fogja. Csak azt teheti meg, ami már elrendeltetett, és ezt ő is pontosan tudja. Semmit nem fog tenni, ami több a szükségesnél. Szóval, egyelőre csak mi ketten vagyunk. 

– Jól van – igyekezte helyre tenni magában a dolgot Barlow. – Akkor, lássunk neki. Scorza hamarosan hívni fog, addig is itt van minden, amit Waldo összegyűjtött az évek alatt. 

Barlow átnyújtotta Mortennek az adathordozót, amit Scorza hozott el neki. A tudós, megérintette a korongot, majd néhány percig hallgatott.

– Ezeket a helyeket és embereket én is ismerem, de én sokkal többet tudok ennél. Éveken át jártam a várost, hallgatóztam, figyeltem. Együtt, képesek leszünk megtalálni ezt a Waldót. A maga barátja, remek eszköze lesz a tervem végrehajtásának.

– Mi is az?

– Az elmúlt évek alatt, sikerült felderítenem a volt társaim által felépített háttérbirodalom, minden zugát. Ismerem a titkaikat, a legmocskosabb bűneiket, és most, szépen begyűjtjük ezekre az összes bizonyítékot.

– Akkor, nincs más dolgunk, mint várni Scorza hívását.

Morten némán bólintott, és kényelmesen hátradőlve a foteljében, nagyokat pöfékelt a szivarjából. Barlow is kényelmesen elhelyezkedett a komoly odafigyeléssel megmunkált, antik fotelben, és próbált pihenni egy kicsit. Azonban alig hunyta le a szemét, a gondolatai máris őrült tempóban kezdték kergetni egymást. A Sötét Megváltóra gondolt. A Sajad Khurudra. A saját sorsára, aminek további alakulásáról csak nyomasztó érzései sejtettek valamit. Valóban ő fogja uralni a teret és az időt? A Megváltó, benne fog ujjászületni? Egyáltalán, miért volna erre szükség? Hiszen Morten szerint, a Sötét Megváltó egy mindenható lény. 

Barlow arra gondolt, hogy Morten világképében vannak dolgok és események, amik rögzítettek, míg minden más megváltoztatható, ha egy elme vagy egy csoport elég erős hozzá. Mi van akkor, ha a Megváltó ujjászületése az ő testében egy rögzített esemény, miközben minden más, ami ezután jön, megváltoztatható? Az Agnur’Jahhad elhozza majd az Ébredést. Legalábbis, Morten szerint. De mit jelent ez valójában? Az összes világ pusztulását, vagy csak egy új tudatosság megjelenését? Nem lehet az, hogy értelmezésünk szerint alakítható a jelenünk és ezáltal a jövőnk? Esetleg van egy olyan idősík is, egy olyan lehetséges jövő, melyben nem kell világpusztító halálistenné válnia, de lehet egy igazi megváltó? Valaki olyan, aki új világot épít fel. Hogy is mondta Dr. Avery? ,, A régi világ, romjain.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Simon Barlow és Ed Scorza, nem kedvelik egymást. A gondolatíró és Yorakis kormányzó titkára között olyan, látszólag alaptalan, személyes ellentétek feszülnek, melyek egyre élesebben súrolják a kölcsönös gyűlölet határát. Egy napon azonban, a titkár megjelenik Barlow lakosztályában, az oldalán egy katonatiszttel, és valami olyat kér Barlowtól, ami első hallásra eléggé szokatlan. Barlow habozik, végül mégis elvállalja a sylur titkosszolgálat megbízását, de a céljai csakis személyesek.

Rövid összefoglaló

Barlowt az utóbbi időben, nem kíméli a sors. Mióta elfogadta a sylur kormány megbízását, és elment egy párhuzamos világ távoli, ám annál gyönyörűbb bolygójára, egyik lélekromboló csapás érte, a másik után. A sylurok, most megint kérnek tőle valamit, ami első hallásra kissé abszurd, és veszélyes is.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!