Scorza hívása, nem sokkal éjfél előtt futott be. Barlow, rémülten ugrott fel a fotelből. Épp kezdett elaludni, amikor a holofon jelzése durván szakította szét, az elsötétült lakosztály csendjét. Mortennel megállapodtak abban, hogy mindenben követni fogják a titkár utasításait, így Barlow beleegyezett abba, hogy Scorza átküldjön hozzá egy technikusból és ügynökökből álló csoportot. Reymund hadnagy is velük volt.

– Bocsásson meg a késői időpontért, de minden perc fontos a számunkra.

A hadnagy modora kifogástalan volt, a külső megjelenése példamutató. Talán harminc körül járhatott, de a beszéde, a gesztusai, mind arról tanúskodtak, hogy fiatal kora dacára Reymund egy céltudatos, magabiztos ember. Barlownak volt egy olyan érzése, hogy finom modora ellenére, nagyon is kemény ember lehet, egy izzig-vérig katona, aki végrehajtja a parancsait, bármik is legyenek azok. A technikus, a hadnagyhoz méltó hozzáértéssel végezte a maga dolgát. Percek alatt előkészített egy apró műszert, ami Barlowt első ránézésre egy chipre emlékeztette.

– Ez egy jel erősítő – mutatott az apró téglalapra a hadnagy. – Arra szolgál, hogy felerősítse az ön mental-chipjének a jeleit, így az egyik legjobb telepata ügynökünk, mindig képes lesz önre ráhangolódni. Természetesen élő erővel, és a megfelelő technikai háttérrel is biztosítani fogjuk magát, de ezzel az erősítővel mindig ott leszünk maga mögött, egy lépéssel. 

Morten gúnyosan vigyorgott, a maga hátborzongató módján, de Barlow igyekezett nem figyelni rá.

– Mi biztosít arról, hogy nem fognak jobban belemászni a fejembe, mint kellene?

– Bíznia kell bennünk, daron Barlow.

– A bizalom, meglehetősen drága luxus manapság hadnagy, és az utóbbi időben túl sokan kérték az enyémet. Ugyanakkor ígéretett tettem Ednek, szóval belém ültethetik azt a vackot, de a telepatájuk nem nyúlhat az elmémhez sem most, sem máskor. Csakis az én előzetes engedélyemmel. Elfogadja és tudja is ezt nekem garantálni?

– Természetesen, daron Barlow! 

Miközben a technikus, egy határozott mozdulattal elhelyezte az erősítőt, Barlow jobb füle mögött, a bőr alá, Barlow gyanakvóan nézett Reymund telepatájára. Sosem gyűlölte a telepatákat, de nem is bízott bennük, főleg azóta nem, hogy Camylre is rávetült a gyanú árnyéka. Együtt dolgozott velük, ha arra volt szükség, de a katonai elhárítás kötelékében szolgáló telepata ügynök, már neki is sok volt. Az jutott az eszébe, hogy megint veszélyes területre lépett, és ebből kezdett lassan extrém sportot űzni. 

Miután végeztek az előkészületekkel, Reymund még néhány szóban eligazította Barlowt, aztán a gondolatíró kilépett a lakosztálya ajtaján, hogy belevágjon egy ujjabb, meglehetősen izgalmasnak ígérkező, éjszakai kalandba.

Morten csak akkor szólalt meg, amikor mindketten beültek Barlow siklójába. Hogy megkerülje a hallgatózó füleket és elméket, az asztrális síkról szólt Barlowhoz.

– Amíg felkészítették önt, addig én megpróbáltam belenézni a jövőkbe, az összes lehetséges idősíkba.

– Biztos benne, hogy így nem tudnak lehallgatni minket?

– Teljesen. Attól a perctől fogva, hogy azon az elme-póker partin majdnem meghalt, és át kellett hoznom az asztrális síkra, az ön lélektudata egyszerre létezik mindkét síkon, de már egy magasabb rezgésszinten. Ezért volt, a fejfájása is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a materiális világ telepatái számára, az ön elméje már elérhetetlen, hacsak ön meg nem nyitja előttük.

– Tehát ez az elszigetelődés, tudatosan irányítható.

– Igen.

– Reymund csapata mikor fog erre rájönni?

– Ha fogadnom kéne, akkor ezen a felismerésen szerintem már túl vannak. A mental-chip, amit az ideérkezésekor ültettek önbe, már egy ideje nem közvetít mást, csak pszichikai háttérzajt. Véleményem szerint, ezért kellett nekik most a jelerősítő. Azt azonban még nem tudják, hogy az sem fog változtatni a helyzeten.

– Eddig miért nem mondta el, nekem ezt?

– Sok dolog van még, amit meg kell tanulnia, és kevés az időnk. Gondoltam, a legjobb a legfontosabbakkal kezdeni.

Barlow már értette, hogy az elrablása után miért nem találtak rá a kutató egységek, hiszen abban szinte biztos volt, hogy amint Scorza fülébe jutott a lövöldözés a munkásnegyedben, elkezdte kerestetni őt. Váratlanul, az elrablására terelődtek a gondolatai. Az villant a fejébe, hogy az elrablója, a Libra nevű férfi, több alkalommal is fesztelenül jött-ment a saranysi elit zárt estélyein, a kormányzó könyvtárszobájában kihallgatott beszélgetésből pedig Barlow azt is tudta már, hogy magának Horas Carryo elnöknek dolgozik.

Barlowt elöntötte legbelül, az izgalom szülte láz. Mit jelent, ez az egész? A sylur kormány, raboltatta el? Talán ők ültették a fejébe, azokat a képeket? Hiszen a sokszor csak képzeltnek vélt suttogás ugyan már egész korai gyerekkorától végigkísérte őt, de a Föld és az emberiség pusztulásához fűződő rémképek, csak azután jelentek meg az álmaiban, hogy a Saranysra jött.

Morten fürkésző tekintetét érezte meg magán, csak ekkor volt képes kiszabadulni, kavargó gondolatai egyre zavarosabb örvényéből.

– Mi jár a fejében? – tette fel Morten, a hátborzongatóan pontos kérdést.

– Semmi jó – hárította el a válaszadást Barlow, és azonnal témát is váltott.

– Látott valamit, a jövőnkben?

Barlow kérdésére reagálva, Morten fészkelődni kezdett, mintha kényelmetlen lenne számára az ülés.

– Igen is, meg nem is. Egy ideje már olyan az egész, mintha ködben tapogatóznék. Időről-időre felsejlik egy közelebbi vagy távolabbi csomópont, de épp csak annyira, hogy felfedje előttem a következő néhány lépést. Olyan érzésem van, hogy valaki terelget minket. Próbáltam átnézni a kettőnk saját, egymástól független idővonalát, de mindkettőnké sötét, mintha már nem létezne számunkra különálló jövő. Egy bizonyos ideig legalábbis.

– Úgy érti, hogy mindketten ugyanazon a jövőn osztozunk?

Morten, Barlowra nézett. A sikló belső félhomályában, a fekete bőrüléssel egybeolvadt az öltönye, ami Barlowban olyan érzést keltett, mintha Morten nem is volna testben ott, csupán a koponyája lebegne az ülése felett.

– Van egy nagyobb csomópont, amelyiknél szét fognak válni az idővonalaink. 

– Akkor, sikerül majd véghez vinnünk azt, amit elterveztünk?

Morten, nem felelt azonnal. Ebből Barlow már sejtette, hogy valami nincs vagy nem lesz rendben a jövőben. Ha beszélgetéseik során ugyanis, ha valaki kettőjük között ilyen mély hallgatásba burkolózott, egy neki feltett kérdés után, általában azt jelentette, hogy eltitkol valamit vagy nem mondja el a másiknak, a teljes igazságot. Ezt már, megtanulta.

– Sikerülni fog – mondta ki Morten határozottan. – Sok nagy harcot meg kell majd vívnunk, de a végén képesek leszünk felépíteni egy új, a mostaninál sokkal tisztább és jobb világot.

Barlowt némileg megnyugtatta ez a néhány szó, de a bensőjében feléledő bizonytalanság, nem tűnt el teljesen. Ilyenkor, mindig a már jól bevált módszerhez fordult, és igyekezte más irányba terelni a gondolatait. 

– Vajon mi vár ránk, ma este?

Reymund hadnagy az eligazításában, kiinduló pontként egy helyet és személyt jelölt meg, melyek mindegyike sokszor előfordult Waldo jelentéseiben. Morten, felületesen ismerte mindkettőt. Az elmúlt tíz év alatt, volt ideje részletesen feltérképezni a Saranys alvilágát, a legkisebb halaktól, egészen az olyan gyilkos cápákig, mint Sully Marcus. A Hoochi Coochie Man, egy igazi, vérbeli késdobáló volt a sokszor nosztalgiával felemlegetett huszadik századból, amolyan vérbeli találkahely és kimondatlanul is tiszteletben tartott semleges terület, a bolygó gazdaságát a színfalak mögül életben tartó fekete piac és a mindent felügyelő alvilág szereplői között. A bár tulajdonosa pedig, egy Makari Senai nevű férfi, meglehetősen ismert volt a Saranys csempészei és keményvonalas bűnözői között. 

– Egy másik üzletember – jegyezte meg Barlow cinikusan, Morten rövid ismertetőjét hallgatva.

– Nem igazán ismerem az illetőt – vonta meg a vállát hanyagul Morten. – Engem mindvégig, csakis a régi társaim érdekeltek. Senai neve felmerült néhányszor a Marcushoz tartozó érdekeltségek kapcsán, ezért tudom, hogy kiről van szó, de az a férfi soha nem tartozott az ellenségeim vagy a célpontjaim közé.

Barlow ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy feltegye azt a kérdést, amit már napok óta ízlelgetett magában, de valahogy sosem jött el a megfelelő idő rá.

– Pontosan, hogyan is akarja megdönteni Carryo elnök rendszerét?

Morten reakciójából úgy tűnt, hogy már számított a kérdésre. Egész pontosan, nem volt semmilyen azonnal észrevehető reakciója, ez árulta el Barlownak, hogy meglehetősen furcsa útitársa már készült erre a percre. Talán látta is, valamelyik utazásakor a jövőbe.

– Bevallom, nem sokkal azután, hogy Dwylek segítségével sikerült visszanyernem az ép elmémet és elfogadnom azt, hogy halott vagyok, minden gondolatom és rezdülésem csak azt akarta, hogy megöljem valamennyit. Egyik bűnös, rohadék férget, a másik után. Azonban hamar rájöttem arra, hogy én, csak egy áldozat voltam a sok közül. Egy ember, akit egy gonosz, gátlástalan és romlott rendszer söpört félre az útjából. Minél inkább elfogadtam a létezésem új szintjét, annál biztosabb voltam abban, hogy könnyedén végezni tudnék bárkivel, akivel csak akarok. Elég volna csupán elszorítani egy agyi ütőeret az asztrális világban, és a célpontom máris halott lenne. A környezete még azt sem sejtené, hogy nem természetes halál volt az ok. Ugyanakkor, ez nem változtatna a világon, ami lehetővé tette a halálomat. Dwylekkel, sokat beszélgettünk erről.

Barlow, figyelmesen hallgatta Mortent. Miközben D’arcynnHall fényei elsuhantak mellette és hallotta a tudós rekedt, túlvilági hangjában a belenyugvással vegyes indulatot, az jutott az eszébe, hogy ő maga milyen sokszor merül el, az egymással ellentétes érzelmek, ösztönök és pillanatnyilag fellángoló indulatok sodrásában. Nemrégiben hozott egy döntést arról, hogy uralkodni fog magán, és többé nem hagyja, hogy a túlzott érzései rabjává váljon, most azonban azt látta, hogy Mortennek még tíz év múltán sem sikerült ezt maradéktalanul elérnie. Az ő sérelmei persze, sokkal súlyosabbak voltak, hiszen neki az életét vették el, de Barlow azon tűnődött, hogy ha nem tud uralmat szerezni önmaga felett, akkor talán az övé is elvész egyszer. Egy pillanatra Mortenre nézett, és bár kissé maga is meglepődött ezen, de hálát érzett. Világéletében mindig egyedül volt. Bár voltak barátai és néhány kedvesebb ismerőse, de ahogy teltek az évek, egyre jobban eltávolodtak egymástól, és az utóbbi néhány évben már, Barlow egyre többször és egyre hosszabb ideig érezte egyedül magát. 

Az édesapját, egész kicsi gyerekként elveszítette, és nem igazán voltak emlékei abból az időből, amikor még együtt voltak. Soha nem volt senkije, önmagán kívül, aki igazán vigyázott volna rá, aki törődött volna vele és megtanította volna az élet nehéz leckéire. Mindent egymaga tanult meg, és ez a magányos út, az élet hosszú és rögös útja, sokszor igen kemény leckéket rótt ki rá. Furcsa mód, ez a halálból kísértetként visszatérő férfi, valahogyan elkezdte betölteni az űrt, amit az édesapja hagyott üresen, Barlow szívében. Többször is megmentette az életét, és ha vele volt, a gyakran feltámadó, vegyes érzései ellenére is, Barlow kezdett úgy tekinteni Mortenre, mint valami féle vezetőre. Vajon ő lehet az, aki hozzá segíti őt az otthona megtalálásához? Barlow elmosolyodott a kósza gondolat nyomán, melyben ő és Morten, Artur király és az ő hűséges szellemi vezetője, a mindenttudó Merlin képében építették fel újra a mesés Camelot királyságát.

– Neki végig kell néznie a népe pusztulását… – jegyezte meg Barlow csendesen.

– Dwyleknek is megvannak a maga céljai, ezt jól tudom – mondta szárazon Morten.

– Mindazonáltal, ahogy neki sem lesz könnyű dolga, úgy mielőttünk is sok kihívás áll még. Egy többszáz éve fennálló hatalmi rendszert, csakis az alapjainál megbontva lehet megdönteni. Ez az alap pedig, a nép.

Barlow, a nemtetszésének engedve, rándított egyet a vállán.

– Carryo elnök, már túl van néhány lázadáson és puccskísérleten. Hogyan akarja újra ellene fordítani, az embereket?

– Pontosan úgy, ahogyan a sylur kormány akarja meggyőzni őket. Magával. Sok időt töltöttem el a jadeami erőviszonyok és a Teremtés felépítésének megismerésével, még több évet szántam a tervezgetésre, de már a legelején felismertem, hogy ha valóban meg akarom változtatni a világot és átírni a Föld jövőjét, arra nem leszek képes egymagam. Persze, haza térhettem volna és eljátszhattam volna a sok éves távollét után visszatérő tudós szerepét, aki lerántja a leplet a szövetségi kormány bűnös tevékenységeiről, de hosszú távon nem érhetten volna el semmit. Hiszen számtalan módszerük lett volna arra, hogy ellehetetlenítsenek a közvélemény előtt. Ezért vártam a megfelelő társra és a tökéletes alkalomra. Az évek során volt néhány jelöltem, de egyik sem volt olyan ígéretes, mint ön. Minél többet tudtam meg magáról, annál biztosabb voltam abban, hogy maga lesz az én emberem és az ön megjelenésével, eljött az én időm is. 

– Rendben van – ellenkezett a vita kedvéért Barlow –, de jelenleg azt sem tudjuk, hogy a Sajad Khurudnak mi a pontos szándéka velem, vagyis, ha valóban birtokolni fogok valami féle erőt, ahogy a dolgok állását jelenleg látom, nem tudhatjuk még, hogy pontosan mire leszek képes. 

– Nem vagyok telepata, daron Barlow, így nem tudhatom, hogy általában mire gondol, de olykor el tudok csípni az emberek körül kavargó mentális mezőből néhány érzetet, benyomást, halovány impulzust, amikből megtanultam olvasni. Így tudom, hogy az utóbbi időben azért néhányszor elgondolkodott azon, hogy mit tenne, ha olyan hatalomhoz jutna, aminek birtokában képes volna változtatni a világon.

– Nos, igen – vallotta be kissé szégyenlősen Barlow. – Ezeket az ábrándokat azonban beárnyékolják azok a képek, amiket az utóbbi néhány hónapban, egyre tisztábban látok az álmaimban, és az utóbbi időben már akkor is, ha ébren vagyok. Ilyenkor mindig rossz érzések rohannak meg, mintha az az átkozott erő, ami talán rám vár valahol, csakis pusztításra volna képes.

Morten hallgatott néhány pillanatig, majd meglehetősen vészjósló hangon válaszolt.

– A Sajad Khurud szándékai, a Földön élő emberek szemszögéből nézve csakis rosszak lehetnek, így bizonyára nem téved, amikor azt érzi, hogy sötét hatalomnak is nevezhető erők lakoznak önben. Mert ez a hatalom, amiről mi most beszélünk, már ott van önben, e felől ne legyenek kétségei. Már akkor ott lüktetett ez az erő az ereiben és a sejtjeiben, amikor megfogant. Véleményem szerint, itt a kérdés az, hogy idővel ezt a pusztító erőt képes lesz-e uralni, és egy magasabb jó érdekében használni. 

–,, A magasabb jó” – ismételte meg, maró szarkazmussal a hangjában Barlow. – Miért van az, hogy az emberek ellen elkövetett bűnöket, olyan előszeretettel burkolják a ,,szükséges rossz” és a ,,mindenki számára legjobb” köntösébe?

– Milyennek látja a világot most, daron Barlow?

Barlow pontosan tudta, hogy Morten miért tette fel neki ezt a kérdést, ezért néhány percig nem felelt. Igyekezte magában rendszerezni a gondolatait, hogy a lehető legpontosabb választ tudja megadni. Egy olyan véleményt megalkotva, amit később is teljes szívvel tud vállalni bárki előtt, bármilyen helyzetben. Valamiért azt érezte, hogy ez nagyon fontos.

– Nos, ahogy mondani szokták, a világ nem tökéletes, viszont nem is kell annak lennie. Én úgy gondolom, hogy csak utópisztikus vágyálom lehet egy olyan világ felépítésén fáradozni, melyben minden benne élő elégedett, és a számára legjobb életet éli. Annak ellenére is, hogy igen sokszor vágyom én is egy olyan életre, amit élve, igazán boldog vagyok.

– Érdekes, hogy a világ tökéletességével, illetve annak hiányával kezdte – válaszolt, szinte azonnal Morten. Látszott rajta, hogy ő is sokszor átgondolta magában ezt a kérdést.

– Nekem az a véleményem, hogy az ember tökéletesség utáni hajszája, meglehetősen céltalan, ugyanakkor kifejezetten veszélyes. Meglátásom szerint pedig mindez abból fakad, hogy az emberek valójában nem tudják magukban kristálytisztán megfogalmazni a tökéletességet. Előszeretettel dobálóznak ezzel a szóval, ha valami tetszik nekik, ha minden az elvárásaik szerint alakul. Ez azonban nem más, mint szubjektív vágyaik megvalósulása, egy önmaguk belső világában megszülető reakció. Az emberek pedig, ezt a belső reakciót vággyák és keresik. Gondoljon csak bele, daron Barlow, hogy irónikus módon az emberi faj meséiben és legendáiban, mindig is léteztek mesés, titkos világok, melyek azonban vagy a Föld mélyén voltak elrejtve, vagy sűrű erdőkben, magas hegycsúcsok között, kivétel nélkül olyan helyeken, ami csak nagy erőfeszítések árán volt megközelíthető. A Belső Föld mesés városa, Agartha, esetleg Shambala vagy Eldorádó.

– Atlantisz viszont, létezik – jegyezte meg Barlow.

– Igen – bólintott egyetértően Morten –, de ez csupán a Jadeam pusztulásakor bekövetkező időtörésnek köszönhető. Mint ahogyan, Mu fennmaradása is. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk ezt a két, legendákból hátramaradt kontinenst, világosan láthatjuk, hogy egyik sem volt képes az ígéret földjeként tündökölni. Míg Atlantisz technokráciája megfojtja az ott élők legtöbbjét, addig Mu lassan, de biztosan a mágia és a barbár indulatok káoszába fullad. Az egyik már évszázadok óta visszahúzódott a védőpajzsai mögé, míg a másik úgy zabálja fel a nemzetközi békefenntartókat, mintha a létezése függene ettől. A Saranys persze szóba jöhetne, mint egy új és paradicsomi világ az újrakezdéshez, de ezt a bolygót a sylurok hatalomágya és kapzsisága fogja felemészteni.

Morten keserű szavai hallatán, Barlowban önkéntelenül is előtörtek a Yorakis kormányzó könyvtárában hallottak. A szenvtelen mondatok, melyek mentén néhány ember, felosztott egy egész párhuzamos univerzumot.

– Amíg olyan emberek vannak, akiknek szinte korlátlan a hatalma és nincsenek gátlásaik, addig a többi ember számára nem lesz új világ, sem boldogan megélhető holnap.

– Pontosan erről van szó, daron Barlow! Ha változást akarunk elérni a Földön és az emberiség sorsában, ahhoz előbb romba kell döntenünk a földi szövetséget!

– Ez világos – türelmetlenkedett Barlow –, de még mindig nem tért a tárgyra.

– Carryo elnök rendszerének, három fő tartópillére van: a rendszert létrehozó és irányító belső kör tagjai között fennálló bizalom, a rendszert kiszolgálók szívében kifejlődött hit, és a rendszert elfogadó nép félelme. Ha ezeket megsemmisítjük, akkor magát a rendszert is összetörjük. Ha pedig ez megtörténik, akkor jön számunkra az igazi munka. Az új világ felépítése.

– Gondolom – fogta el Barlowt a cinizmus –, annak az új világnak is lesz néhány tartópillére.

– Nyílvánvalóan, de ne higgye, hogy azok megformálását előjognak tartom.

– Akkor, kire bízná, ezt a nemes feladatot?

– Önnek példaképp, daron Barlow, milyen javaslatai volnának?

Barlownak tetszett az, hogy Morten rábízná a jelenleg csak a képzeletükben megszülető, új világ rendező elveinek megfogalmazását, mert ezzel egy lépéssel közelebb került, az általa olyannira vágyott királyság megvalósításához. Hiszen minden nagy eszme és minden erős birodalom, csupán egy merész gondolat volt a kezdetekkor. Egyre inkább formálódott benne a hit, hogy egyszer talán ő is elfoglalhatja a helyét Iulius Caesar és Nagy Sándor oldalán.

– Méltóság, egyenlőség, tisztesség – mondta végül, némi büszkeséggel a hangjában.

– Nagy frázisok, ám meglehetősen üresek – törte le azonnal, a Barlowban megszülető elégedettséget Morten.

– Ezek mind szép fogalmak, daron Barlow, a baj velük csak az, hogy csupán a gondosan előkészített környezetben maradnak meg. Gondolja csak át, az elmúlt évszázadokat. A méltóságot már oly sokszor sárba tiporták, az egyenlőséget csak álcaként húzták mások elnyomására, míg a tisztessséget a legtöbben, már réges-rég feladták. Valóban azt hiszi, hogy miután vérben és tűzben felszámoltuk a jelenleg fennálló rendszert, a Föld, a kolóniák és az űrállomások társadalmai, majd mind önként és ellenszegülés nélkül fogják alávetni magukat, ezeknek az ideáknak? Vagy talán hagyjuk a világűrbe szétszóródott testvéreinket, és csakis a Föld népére koncentráljunk?

– Miért van az, hogy csak akkor kerül szóba az emberek közötti testvériség és a nép, mint fogalom, amikor valaki egy új eszmét akar ráerőltetni másokra?

– Miért, talán ön nem egy forradalmian új eszmeiséget akarna bevezetni, daron Barlow? Ugye nem hiszi azt, hogy totalitárius eszközök nélkül, meg lehet változtatni és ezzel talán megmenteni az emberiséget?

Barlow zavartan hallgatott. Dühös volt Mortenre, mert a szavai lenézőek voltak ugyan, de igazak. Eszébe jutott a valamivel több mint száz éve lezajlott forradalom, ami alapjaiban rázta meg a Szabadkereskedelmi Zóna, amúgy is törékeny egyensúlyát. A közel egy évig tartó zavargások időszaka úgy vonult be a történelembe, mint a Háromszáz nap háború, és lényegében nem változtatott meg semmit. 

Egy anarchista csoport indította el, a zónában futótűzként szétterjedő erőszakhullámot, melynek csúcspontján, az addigra feltüzelt lakosság, lángba borította az egész zónát és önkényesen kiszakított magának egy teljes kerületet, a zóna üzleti negyedének szívében. Azalatt a néhány év alatt, amíg a zónában élt, Barlow sokszor találkozott akár szóban, akár a kézzel fogható valóságban, a háromszáz napig tartó polgárháború emlékével, nyomaival, ezért volt egy rövid, ám annál intenzívebb időszak az életében, amikor szenvedélyesen kutatta, az akkor történtekről fennmaradt krónikákat.

Furcsa mód, most is ugyanaz a csalódottság fogta el, amit akkor érzett, amikor először szembesült azzal, hogy a nagy és fennkölt forradalmi eszmék mire voltak képesek, amikor ütközniük kellett a realitással. A zóna kvázi fővárosának, Capitol Hill negyedében kialakított, CHAZ nevű új törpeállam, csupán alig néhány hónapig volt képes fennmaradni. 

Amikor kitörtek a zavargások, az utcákon gyujtogató, romboló, lövöldöző tömeg, valóságos áhitattal emelte pajzsára az olyan szavakat, mint a szabadság, egyenlőség, emberi jogok, szeretet és harag. Akkor mindenki úgy hitte, hogy a korrupt és sokszor valóban kizsákmányoló rendszer ellen fellázadó nép, képes lesz megteremteni egy új világot, és a felkelés szervezőinek szívében, talán valóban ez a szándék élt. A végeredmény azonban, teljesen más volt.

A barikádokkal és a lázadók által felállított ellenőrzőpontokkal körülvett új állam, nem adhatott semmi újjat az embereknek, mert a társadalmi tüzet fellobbantók fejében nem volt terv, sem képesség arra, hogy lerakják a valóban új világ alapjait. Az emberek szabadok voltak nappal, énekeltek és táncoltak, bizottságokat alakítottak és sok szónokuk is volt, aztán éjjel jöttek a bulik és a fesztiváli hangulat, a szex, a mindaddig tiltott kábítószerek és az erőszak. Barlow, sok virtuális emléket átnézett erről.

CHAZ legnagyobb jelszava, az ,, Emberek az emberekért” volt, azonban hamar kiderült, hogy ahogy a régi mondás is tartotta, mindig vannak egyenlőbbek, az egyenlők között. Volt sok irányító, aktivista, az életet megreformálni kívánó, de igazi vezető egy sem volt közöttük. Amikor a szövetségi békefenntartók körbezárták CHAZt és az önkéntes adományok elakadtak, az erőszak árán kiharcolt új világ, hamar megmutatta az igazi arcát. A rózsaszín köd eloszlásával, felszínre törtek a világnézetbeli különbségek, és ezzel az indulatok. Nem volt energia, és fogytán volt az élelem és a gyógyszer is. A forradalmároknak pedig rá kellett jönniük, hogy a bizotságok és az éneklés, a testvéri szeretet, és a csak indokolt esetben mindent összefogó egyenlőség, nem többek puszta eszméknél. Az eszmék pedig, önmagukban nem töltik meg a gyomrokat és nem adnak igazi szabadságot.

– Az embereknek kell egy vezető, ezt elismerem – mondta végül Barlow.

– Ebben egyetértünk, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mi tesz igazi vezetrővé valakit. 

Barlow fantáziáját megmozgatta a kérdés, hiszen a gondoaltaiban ő maga is vezető kívánt lenni.

– Azért fontos ez a kérdés – próbált segíteni Morten – , mert az átlagember hajlamos bárkit vezetőnek választani, ha az illető kicsit is okosabbnak vagy magabiztosabbnak tűnik, mint ő maga. Ön példaképp, milyen vezető volna?

Barlow nagyott nyelt a direkt kérdés hallatán, és ösztönösen rátaposott kicsit a gázpedálra.

– Én nem tartom magam vezető alkatnak, hiszen egész eddigi életemben, csak mások akarata és a sors kénye-kedve szerint sodródtam az életben.

Barlowt magát is meglepte, hogy mennyire szánalmas a válasza. Morten, egy ideig hosszan nézett kifelé a sikló ablakán. Csontos vonásai mentén, sötét árnyékokat rajzoltak, a mellettük elsuhanó város fényei.

– Ez nem jó hozzáállás, daron Barlow – a hangja mélységesen lesújtó volt.

– Én nem azért választottam magát, hogy amikor eljön majd a kritikus pillanat, kudarcot valljon. Mint ahogyan, a Sajad Khurud sem véletlenül ruházta fel az erejével. Ha végre lenni akar valaki, ha valóban élni akar, akkor ideje leszámolni ezzel az önvádló gondolkodásmóddal. Vegye el, amire vágyik, daron Barlow. Teremtse meg az életében azt, amiről mindeddig csak álmodozott! Én vezetni fogom magát, ameddig csak tudom, de hamarosan eljön majd az idő, amikor magára marad. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor az önsajnálat, a félelmeivel folytatott harc, nem fogja magát felemelni, ellenben letaszítja a mélybe. A sors pedig, ugyanúgy lehet bőséget adó jótevő, mint kíméletlen tanítómester.

– Mit számít, hogy én mit akarok? Hiszen a sorsom, előre el van rendelve. Nem igaz?

Barlowt pillanatok alatt öntötte el a düh. Tudomásul kellett vennie, hogy egy puszta elhatározás mitsem ér, ha nincs mögötte igazi akarat.

– Ez így van, daron Barlow – felelte Morten csendesen – , de ez nem jelenti azt, hogy tétlenül hagynia kell, hogy a sorsa magával sodorja. Az igazi bölcsesség úgy akarni az általunk áhított életet, hogy valójában nem akarunk semmit. Úgy vágyni valamire, hogy nem ragaszkodunk görcsösen hozzá. Mert a sorsunk előre meg van írva ugyan, de csak a főbb csomópontok határozzák meg annak menetét. A csomópontok között meglévő teret pedig, csakis mi tölthetjük ki. 

– Ezzel, nem értek egyet. – Rázta meg a fejét konokul Barlow.

– Ha az én sorsom az, hogy világokat pusztítsak el, akkor meglátásom szerint teljesen mindegy, hogy két bolygó felperzselése között mit teszek. 

– Téved, daron Barlow! Mit lát pontosan az álmaiban?

– Az elpusztuló Földet, egy sötét páncélt viselő harcosokból álló sereget, a lángoló világűrt. Halált.

– Azt látja, hogy mi történik ezután?

– Hogy érti ezt? Ha a Föld elpusztul, utána nem marad semmi. Nem lesz ,, ezután”.

– Az ön jövője sokkal több ennél, daron Barlow. Több okból is láthatja, ezeket a szörnyű képeket. Talán azért, hogy legyen ideje felkészülni rá, és az adott időben elkerülni. Arra is van esély, hogy ezek a látomások, csak elszórt részletei egy nagyobb képnek. 

– Akkor segítsen végre rájönni, hogy miért vannak a fejemben, a kurva életbe!

Morten hallgatott, és Barlow nem tudta eldönteni, hogy miért. Talán tud valamit, amit még nem akar neki elmondani, esetleg fogalma sincs arról, hogy hogyan segíthetne neki? Bármi is volt az oka, az este folyamán, többé nem érintették ezt a témát. 

A Hoochie Coochie Man, mélyen az óváros szívében helyezkedett el, három városrész találkozásában. Morten lelkesen adta át Barlownak, minden tudását a környékről. Láthatóan imádta a várost, annak ellenére, hogy sok szomorú emlék kötődött hozzá. Talán így próbálta meg enyhíteni, a közöttük mindaddig fennálló feszültséget.

– Most, Az Ördög háromszögébe megyünk éppen – vette fel egy idegenvezető szerepét, a tíz éve halott tudós.

Miközben Barlow Tesla Speedstere átsuhant a sejtelmes zöld színnel megvilágított utcákon, egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy valami nem hétköznapi van készülőben. A hídon, mely elválasztotta az óváros magját, az évek során szétterjedt város többi részétől, már akkora tömeg gyűlt össze, hogy szinte csak lépésben tudtak haladni. Az éjszakai égbolton, egyre több hologram és már ódivatúnak számító, ám annál szemet gyönyörködtetőbb tüzíjáték terült szét, változatos színekkel átitatva a sötét égen, haragos zöldben felragyogó felhőket.

– Ma van Wotar napja – jegyezte meg a felvillanó lézershowt figyelve, Morten.

Barlow meglepődve vette tudomásul, hogy mindeddig fogalma sem volt arról, hogy milyen nap van. Az elmúlt időszak eseményei annyira magukkal ragadták őt, hogy teljesen kiesett a nem is olyan rég még hétköznapinak számító rutinjából. Az elmúlt néhány nap során megélt csalódásokat, felismeréseket, és megvívott magával vagy másokkal megannyi harcot. Szembesült önmaga kiszolgáltatottságával, majd pedig lebegett élet és halál határán. 

Wotar, a sylur mitológia halálistene volt. Az a valójában két nap pedig, amikor őt ünnepelték, sok közös jegyet mutatott a nyugati világon megtartott Haloweennel vagy a mexikói Halottak napjával. 

Barlow, Mortenre gondolt. Mióta megismerte őt, sokféle képpen érzett vele kapcsolatban, de igazán sajnálni, még sosem sajnálta őt. Miközben próbáltak előre haladni a tömegben, egy szenvedélyesen szeretkező szerelmespár esett a Speedster, agresszív vonalakkal megformált orrára. Kihasználva az alkalmat, Barlow lopva Mortenre pillantott. A sokszor igen beszédes tudós, most némán hallgatott. A körülöttük ünneplő, zajongó, az életet ugyanúgy dicsőitő, mint ahogyan a halálról megemlékező emberek sokaságát figyelte. Barlow szemében furcsán visszás volt, ugyanakkor kontrasztos is a harsogó zene, a régi korokból visszamaradt petárdák pattogása, a tűzkerekek fütyülése, és a tűzbűvölő táncosok élettől duzzadó kakofóniája a halállal, az elmúlással, amit valójában ünnepeltek.

Egyszer olvasta valahol, hogy Wotar ősi ünnepe sokban hasonlított a druidák egyik ősi szokására. 

– Nézze meg őket, daron Barlow – szólalt meg váratlanul Morten.

– Milyen önfeledten ünnepelnek, mennyire boldogok. Holott mindannyian jól tudják, hogy hamarosan eljön az éjfél és megnyílnak a túlvilág kapui. 

– Érdekes, hogy ezt mondja – felelte elgondolkodva Barlow –, ugyanis épp a kelták hagyományain gondolkodtam.

– Igen, a Wotar napja és a Samhain közötti hasonlóság…

– Tudja, eszembe jutott Dwylek egy furcsa mondata, amit abban a barlangban mondott nekem. Szerinte, a sylurok népe valójában nem is létezett, csak a XXI. századi katasztrófa hozta létre őket.

Morten, néhány pillanatig elgondolkodva intett ki egy halálfejes maszkokat viselő csoportnak.

– Hallott már, a Multidimenzionális Stressz Szindrómáról?

– Nem túl sokat – rázta meg a fejét Barlow –, egy fajta mentális betegség, ami a Föld lakosságának alig egy százalékát érinti.

– Így van, és mai tudásunk szerint, nem gyógyítható. Ugyanakkor, egy japán orvosokból és a több dimenziós fizikával foglalkozó tudósokból álló csoport felállított egy elméletet, mely szerint az MSS szindróma valójában nem egy elmebetegség, hanem a több dimenziós térelmélet egyik alapvető bizonyítéka. Ez az elmélet lényegében azt állítja, hogy az MSS szindrómában szenvedők, valójában a Kataklizmakor egymásba ütköző és sok esetben eggyéolvadó dimenziókat érzékelik, hol tudatosan, hol pedig a tudatalatti szintjén. A mentális problémákat, az ebből következő sokk okozza. Ez bizonyíték lehet arra, hogy a Föld egy dimenzionális csomópont, melyben több, egymással párhuzamosan létező világ és idősík is érintkezhet egymással, illetve arra, hogy az a sík, amiben mi most létezünk, akár egy alternatív létezési sík dominánssá válása is lehet. Vagyis ön, én és még rajtunk kívül több milliárd ember és más fajhoz tartozó lény, egy alternatív történelmet él meg, amiben adott esetben létezik Syluria. A sylurium által felerősített kollektív tudatalatti pedig, szülhetett ilyen szokásbeli hasonlóságokat.

Nagy nehezen sikerült átjutniuk a tömegen, de az óváros utcái sem voltak sokkal néptelenebbek az ide vezető hídnál. Azonban ez még, csak a kezdet volt. Alig egy óra volt még hátra éjfélig, így mindazok, akik nem kívántak szembesülni a múlt kísérteteivel, egyre nagyobb és egyre hangosabb csoportokba verődtek. Megjelentek az utcákon a különböző állatokat, démonokat, mítikus lényeket megszemélyesítő, kosztümös táncosok, akik pattogó petárdák és szikrázva pörgő tűzkerekek özönével akarták távol tartani, a sírjaikból hamarosan kiszálló szellemeket. 

Morten szerint, a minden ismert univerzumot velejéig átható syluriumkristálymezőknek volt egy másik, igen különös tulajdonsága, mely bizonyos csillagászati együttállások során képes volt összekötni, az egymástól akár több millió évre vagy fényévre lévő világok, metafizikai síkjait. A sylurok mélyen hittek ebben, és sokáig azt tartották róluk, hogy ha elindultak egy hosszabb útra, és közelgett az a bizonyos együttállás, akkor mindig vittek magukkal egy darab syluriumot, ha Wotar napján együtt akartak lenni a szeretteikkel. 

Barlow szívét, összeszorította a fájdalom. Míg gyerek volt, valósággal rettegett mindentől, ami a halállal volt kapcsolatos. A kamaszkorát Johannesburg utcáin töltötte el, egyik ellenálló csoporttól a másikhoz sodródva, de bárhová is vetette a sorsa, mindig menekült a családja, a régi emlékek elől.

Hosszú éveken át menekült így, városokon és országokon át. A lelke mélyén bármíly erősen is vágyott arra, hogy újra láthassa a családját, a bűntudat, mely abból az önmarcangoló gondolatból fakadt, hogy neki kellett volna megvédenie őket, egyszerűen nem engedte, hogy újra feléjük forduljon. Azóta, sok minden megváltozott. Ha képes lesz helytállni és túljutni minden elé kerülő akadályon, akkor talán újra velük lehet. Barlow, őszintén hinni akart ebben.

A Hoochie Coochie Man, Az Ördög háromszögének igazi központja volt. Vendégkörében egyesítette a munkásnegyed középosztályát, az óváros lecsúszott lakóit és az iparnegyed túlhajszolt munkásait. Most is zsúfolásig tömve volt. 

Amikor Mortennel beléptek a füstös, a Föld XX. századának amerikájára jellemző motoros kocsmákat megidéző helységbe, irónikus módon épp Barlow egyik kedvenc nótája recsegett a bömbölő hangszórókból. A Halott ember nem mond meséket, morbid iróniával illett az alkalomhoz és Barlow utítársához. Barlow odalépett a pulthoz, míg Morten továbbra is szellemszerűen, a többiek számára láthatatlanul követte. Hogy eloszlassa a katonai elhárítás esetleges gyanúját, Barlow úgy döntött, hogy kipróbálja a Mortentől nemrég hallottakat, és felveszi a kapcsolatot Reymund telepatájával. Alig gondolt rá, az elhárítótiszt máris bejelentkezett, de csak azt tudatta Barlowal, hogy már értesítették Makari Senait arról, hogy várják őt. Egy gyönyörű pincérlány hamarosan meg is jelent Barlow háta mögött, hogy aztán előzékenyen felkísérje őt az emeletre. 

Senai irodája, a harmadikon kapott helyet. Miközben Barlow felfelé ment, a fejében újra és újra átpörgette, az utóbbi időben megfogant gondolatait. Megannyi kérdés, elmélet, útkereső próbálkozás. Ki ő valójában és merre tart? Morten némán követte őt, ha előre látta is a jövőt, nem szólt egy szót sem erről. A pincérnő, csak az iroda előszobájáig kísérte Barlowt, onnan már egy hosszú hajú, tagbaszakadt, bőrszerkós légmotoros vezette tovább Barlowt. 

Makari Senai az íróasztala mögött ült, és épp egyeztetett valamiről négy másik motorossal. Mindegyikükről lerítt az a fajta magabiztos céltudatosság, ami csak a harcban megedződött férfiakban van meg. Dél-Afrika fülledt poklában, Barlow sok ilyen arcot látott. 

– Rendben, akkor fél óra múlva indulunk – fejezte be Senai.

Jelentőségteljesen megvárta, amíg kiürült az iroda, és négyszemközt maradt Barlowal.

– Reymund szólt, hogy jönni fog. – Lényegretörően és világosan érthetően beszélt. A hangja mély volt.

– Igen. Ő és Ed Scorza a segítségemet kérte, Waldo felkutatásában.

Senai hátradőlt a székében, és áthatóan végig mérte Barlowt. Láthatóan tudni akarta, hogy kivel van dolga. Barlow, ugyanezt tette. Makari Senai, erős testfelépítésű, megtermett férfi volt. Az arcán végig futó ráncok ékesen tanúskodtak arról, hogy meglehetősen tapasztalt lehet, egy olyan ember, aki megjárta már az élet poklát. Hosszú, éjfekete haja, vad hullámokban omlott széles vállára. Éles vonalakkal megformázott bajussza és borostás álla, a lehető legjobban emelte ki a férfi arcának kemény, már-már kíméletlen vonásait. A szeme azonban, másról is tanúskodott. A kristálytisztán ragyogó, hidegkék szempár elárulta Barlownak, hogy a vele szemben ülő férfi, nem csupán egy izomagyú vadállat, de egy kivételesen inteligens ember is. Barlowban váratlanul felmerült a gondolat, hogy az utóbbi időben milyen sokféle pillantást és érzelmet látott már, a rá szegeződő szemekben. Szerelmet, félelmet, mohó kapzsiságot és a legmélyebb meggyőződés szülte elszántságot. Ahogy ült Makari Senai kopott, huszadik századi rock relikviákkal telezsüfolt irodájában, azon kezdett el morfondírozni, hogy nem jó az a világ, amiben ő és a többi ember él. Hiszen alig látott eddig meleg érzéseket, mások szemében. Még Helena pillantása is, az őszinte szerelem és a lángoló szenvedély ellenére is át volt itatva félelemmel, bizalmatlansággal, tanácstalansággal. Eszébe jutott Jade, a telepata lány, Déchamp klubjából. Hosszú ideje ő volt az egyetlen, akinek a szemébe nézve abban az általa kreált telepatikus világban, tiszta és szép érzelmeket látott. Barlow őszintén remélte, hogy ha megtalálják Waldót, ott lesz vele a lány is.

– Jól van, tehát a helyzet a következő – rántotta vissza gondolatai újabb kavargásából Barlowt, Senai hangja. 

– Engem és Waldót, kicsivel több mint öt éve dobtak le a Saranyson. Az volt a feladatunk, hogy beépüljünk a bolygón gyökeret vert és gyors fejlődésnek indult alvilágba. Eddig én voltam Waldo kapcsolattartó tisztje, és pár nappal ezelőttig működött is minden. Nem volt könnyű dolgunk, de évek áldozatos és kemény munkájával, végre sikerült néhány meghatározóan fontos eredményt elérnünk. Aztán feltűnt maga, és Waldo új feladatot kapott, majd pedig minden eddigi tervünk darabjaira hullott. 

– Elnézést, ha akaratomon kívül, de áthúztam a számításakat. Ed volt az, aki megbízta Waldót a szórakoztatásommal, ami persze nem ért túl jó véget. Viszont az a végkifejlet, tőlem független. 

– Ha maga nincs, már elkaptuk volna Déchampot és rajta keresztűl Suly Marcus is végre elérhető közelségbe került volna. Most viszont, nincs a kezünkben egyikünk sem, és Waldo is parkoló pályára került. Az utolsó bejelentkezése, azután a lövöldözés után volt. Miután magát elvitte az a férfi, ő és Déchamp visszavonult egy másik rejtekhelyre. Azóta nincs hírem, Waldo felől.

– Nem próbált meg, a nyomára bukkanni?

Makari Senai elfintorodott Barlow naív kérdése hallatán, majd felállt az íróasztaltól, odalépett az egyik szekrényhez és kivett egy üveg italt, két pohár kíséretében. Anélkül töltött Barlownak is, hogy rákérdezett volna, majd miután felhajtotta a saját pohara tartalmát, visszaült az asztalhoz.

– Marcus, meglehetősen a szívére vette Santazzi elvesztését. A legjobb embere volt, a bizalmasa. Ezért tűzött ki vérdíjjat, Déchamp és Waldo fejére. Engem már jól ismernek az utcákon, és pontosan tudják, hogy Waldo az üzlettársam. Ha én vagy az embereim elkezdünk kérdezősködni utánuk, akkor fennállna a veszélye annak, hogy elvezetjük Marcus embereit hozzájuk. Ezt pedig, mindenképp el kell kerülnünk. 

– Scorza szerint, már vannak bizonyítékaik Marcus ellen. Miért nem tartóztatják le?

– Még nem lehet. Suly Marcus nem az egyetlen tag a hálózatban, és jelenleg ő maga is túl erős és befolyásos ahhoz, hogy csak úgy bilincsbe verjük. Arról nem is beszélve, hogy most még érinthetetlen. Kész öngyilkosság lenne érte menni az Arany Sárkányba. Ha első ránézésre nem is látszik, de az a hely egy kész erőd, nem is említve a Marcus csempészei által behozott fegyvereket.

– Szóval, mi a terv? – unta meg a látszólagos mellébeszélést Barlow.

– Marcusnak van négy telepatája, legalább P8-as mindegyik. Biztos forrásból tudom, hogy hárommal közülük, Marcus átfésülteti a várost, Waldóék után. A negyedik az Arany Sárkányban van, az ő dolga, hogy mentálisan összekösse a többieket, így növelve az erejüket. Déchamp telepatája egyelőre még képes visszaverni őket, de nem bírhatja a végtelenségig, szóval előbb Marcus telepatáit kell kivonnunk a forgalomból. Ha ez megvan, akkor Waldo is elő jöhet majd.

– A munkámból adódóan, én már dolgoztam telepatákkal – vetette fel elgondolkodva Barlow –, és bár nem vagyok a szakértőjük, annyit azért tudok róluk, hogy nem lehet egyszerű elbánni velük.

– Emiatt ne aggódjon – rázta meg a fejét magabiztosan Senai –, én és az embereim részt vettünk a telepata háborúban. Valamiért a feletteseim ragaszkodnak ahhoz, hogy maga ott legyen az első vonalban és szemtanúja legyen minden eseménynek, ugyanakkor nem eshet bántódása. Szóval a maga dolga annyi lesz, hogy előcsalogassa a telepatákat, a többit elvégezzük mi.

– Értem. Scorza és Reymund szerint csak annyi a dolgom, hogy a város kocsmáiban Waldo után kérdezősködjem. Nekem ez nem tűnik, túl hatékony tervnek.

– A részleteket, már kidolgoztam – nyugtatta Barlowt, Senai.

– Az ön feladata annyi lesz, hogy felkeresi Waldo néhány üzlettársát. Értesüléseim szerint, már kapott eligazítást és egy összesítést Waldo jelentéseiről. – Miután Barlow egyetértően bólintott, Senai így folytatta:

 – Mivel Waldo már napok óta nem ad hírt magáról, néhányan közülük elkezdték rátenni a kezüket az üzleteire. Adok ön mellé hármat az embereim közül, akik a testőreit fogják eljátszani. Maga pedig felölti Waldo legbizalmasabb barátjának a szerepét, és szépen végigjárja az összes dögevő üzlettársat, hogy világos üzenetet hagyjon nekik: Waldo Campa hamarosan visszatér, addig pedig maga felügyeli az üzleteit. Az egész akció lényege az, hogy elhintse minél több ember fejében a gondolatot, miszerint ön tudja, hogy hol van Waldo, és rendszeresen beszél is vele. Marcus egyik telepatája, itt van az óvárosban. Ha sikerrel jár és elég hangos lesz, talán még ma éjjel fel fog tűnni, hogy letapogathassa az ön agyát. Akkor el fogjuk kapni. 

– A másik három telepata, nem fog erről idő előtt értesülni?

– Ha elég gyorsak leszünk, akkor nem. Szóval, felkészült?

Barlow mély levegőt vett, majd kurtán a mindeddig némá hallgató Mortenre pillantott. A tudós halálfeje nem árult el érzelmeket, de a pillantásából Barlow világosan kiolvasta a bátorítást, és még valamit. Hamarosan, szót kell majd váltaniuk egymással.

– Rendben van – mondta ki végül Barlow.

– Remek, öt perc múlva kezdünk. Várjon meg itt.

Ahogy Senai elhagyta az irodát, Barlow azonnal Morten felé fordult. Ösztönösen váltott át, az asztárlis kommunikációra.

– Nos, mi a véleménye?

Morten mindeddig lazán az iroda egyik falának támaszkodva állt, de most elkezdett fel-le járkálni a helységben.

– Veszélyes lehet, mindazonáltal az ön biztonsága, meglehetősen garantált. Ami pedig Senait és az embereit illeti, amíg önök beszélgettek, én megvizsgáltam az asztrális lenyomataikat. Senai és a legtöbb embere mentál, a maradék pedig jócskán fel van javítva, a legfejletteb implantátumokkal.

– Mentál?

– Olyan ember, akinek a mentális képességeit, mechanikus agyi implantátumokkal felerősítették. A telepata háborúban tűntek fel először, és meghatározó szerepük volt a Szövetség győzelmében. Nem ismerem a teljes dokumentációt, de a technológia lényege az, hogy a mentálok képesek időlegesen kikapcsolni a magasabb tudati funkcióikat, és az irányítást átadni a mechanikus agyuknak, mely előre betáplált mentális programok szerint vezérli tovább a testet. Így képesek úgy mozogni és akár harcolni is, hogy közben nincs tudatos gondolkodásuk, vagyis láthatatlanok a telepaták számára. Emellett vannak, telepatikus képességeik is.

– Nagyszerű, van még valami?

– Ami azt illeti igen, és ez a fontosabb. Amikor nemrég megpróbáltam előre nézni a jövőbe, feltűnt előttem ez a szoba és ez a férfi, Makari Senai. Sajnos nem láttam minden részletet, valami még mindig zavarja ezt a képességemet, de annyi biztos, hogy ez a hely és ez az ember, előjele valami fontosnak. Óvatosnak kell lennünk, mert attól a pillanattól fogva, hogy kilépünk azon az ajtón, egy mindkettőnk sorsát meghatározó csomóponthoz érünk.