Barlow, a legutóbbi látomása poklában fuldokolt. Kha`rum Ja-Ha Doum ugyan visszaszorult a tudatalattija legmélyére, de Barlow világosan érezte, hogy vele együtt veszett el a lelke egy újabb darabkája is. Egy fontos résszel a régi énjéből megint kevesebb maradt, ami a világa és a benne raboskodó sötét akarat között húzott határvonalat. Mielőtt végleg magára hagyta volna, Agnur`Jahhad világosan megmondta neki: a nemrég aratott győzelmével, a belső háború még nem ért véget. Kha`rum Ja-Ha Doum öntudatra ébredt, és többé soha nem lesz képes megszabadulni tőle. Barlow most is érezte, ahogy a jadeamet túlélő sötét entitás, minden egyes szívverésével és lélegzetvételével kúszik felfelé, Barlow tudatának éber állapotába. Akár egy rákos sejt, amely céllal és megtörhetetlen akarattal fejlődik a gazdatestben.

A látomás maga zavaros volt, ugyanakkor mérhetetlenül megterhelő Barlow számára. Mintha megannyi akarat próbálta volna a befolyása alá vonni, és közben egymást váltották a számtalan, gyökeresen különböző jövősíkok képei. Elhamvadó világok és utópisztikus elgondolások kergették egymást a Barlow elméjét forró tűzben tartó vízióban, miközben ő maga azt sem tudta, hogy él-e még egyáltalán, és ha igen, akkor melyik az ő valósága. Csupán Arachno mindent átívelő jelenléte volt az, ami képes volt egyben tartani Barlow tudatát, az egymást követő, gyengébb pillanatokban. A valóság, csak távoli fuvallatként volt jelen a Barlow elméjében kavargó, mentális viharban. Nem volt több egy alig érzékelhető jelzőfénynél, ami időről-időre a jó irányba fordította a gondolatíró tudatának mentális hajóját. Barlow számára, az idő sem létezett. A múlt, a jelen vagy a jövő, gyakran világos határok nélkül fordult egymásba a látomásában, miközben ő sámánként mászta meg a Világfa ágait, hogy aztán a következő megtapasztalásban harcosként vagy épp isteni formában zuhanjon át, a létezés egymás mellett futó világain. 

Néhányszor feltűnt Morten is. A tudós, mintha ördögi vigyorral tekintett volna rá, de az arca helyén kirajzolódó koponya vonásai, mindvégig kifejezéstelenek maradtak. Csak a csontos mutató ujja üzent Barlow számára, melyel Morten mindig egy adott irány felé terelte őt. Mégis Jade volt az, aki végül sikerrel vezette ki Barlowt az egyre elviselhetetlenebb zűrzavarból, az ébrenlét biztos, ám annál fájdalmasabb világába. Barlow utolsó gondolata a telepata lány volt, mielőtt újra levegőt vett volna. Ahogy a tüdeje megtelt a syluriumszemcséktől terhes levegővel, a rátörő fuldoklás, csaknem megölte. Szerencséjére az enyhülés azonnal beállt, amint képes volt egy eléggé tiszta gondolatot ennek szentelnie. Kezdett rájönni, a benne szunnyadó erő működésére. Ez az időben jött felismerés volt az, ami a bánya beomlásakor, végül megmentette az életét. 

Amikor kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak a sűrű, egybefüggő sötétséget, ami oly szorosan vette őt körül, hogy szinte második bőrének érezte azt. Megpróbált megmozdulni, de a testét szó szerint megtörhetetlen bilincsbe fogta a tömérdek szikla, ami körbevette. Csak egy haloványan vibráló erőtér volt az, ami megvédte őt. Az első néhány pillanatban, Barlowt elfogta a pánik. Szabadulni próbált, de erőtlen kapálózáson kívül nem futotta többre, ráadásul a fojtogató köhögés is újra feltört benne. Hamar belátta, hogy a félelem szülte döntések most nem segítenek rajta. Eszébe jutott a napokkal korábban átélt, igen hasonló helyzet, abban a sötét szobában. Akkor is magatehetetlenül kellett szembenéznie a helyzetével, de amint képes volt megnyugtatni a tudatát és koncentrálni, szinte azonnal megszabadult a béklyóitól. Azonban ellentétben az akkori helyzettel, most jó eséllyel nem számíthatott Mortenre, ezért más irányba kellett fordulnia. 

Néhány perc alatt sikerült magát annyira megnyugtatnia, hogy a fejét kínzó fájdalom sem zavarta már. Jadere gondolt, és ez sokat segített. A telepata lánnyal, néhány nappal korábban beszélt utoljára, Déchamp munkásnegyedbeli rejtekhelyén. Eszébe jutott a telepatikus kapcsolat, ami minden bizonnyal azóta is élt közöttük, hiszen a lány csakis így lehetett képes segíteni neki urrá lenni, az elméjében tomboló zűrzavaron. Szerette volna őt újra látni, semmi másra nem gondolt. A szabadulása módját sem határozta meg, csak egyetlen pillanatra koncentrált, amit vele töltene el. Elképzelte a helyet, ahol összefutnának, a szavakat, amiket neki mondana, és azt is, amit Jade felelne azokra. Kristálytisztán látta maga előtt a lány ruháját, a szeme csillogását, a bőrét simogató napfény játékát, és szinte érezte a teste illatát. Olyannyira belemerült ebbe a gondolatba, hogy az egész kezdett egyre plasztikussá válni, valósággal életre kelni. Nem is figyelt fel azonnal a kezdetben halk morajlásra, ami minden egyes eltelt pillanattal erősebbé vált, hogy aztán a következő percben, a fölé tornyosuló sziklatömbök mozogni kezdjenek. 

A szikladarabok között feltáruló réseken át, vékony fénypengék döfték át a Barlow körül mindaddig némán és mozdulatlanul szunnyadó sötétséget, majd néhány lámpa erős fénye vágott Barlow arcába. 

Egy kisebb csoportnyi ember alakja rajzolódott ki Barlow körül, miközben néhány erős kar kiemelte a Saranys testéből emelt sírbolt hideg mélyéről. Klónok állták körbe, ez azonnal leolvasható volt az egymásra a legapróbb részletekig hasonlító arcvonásokról. Talán két-három féle egyedből állt a csoport, azt Barlow már nem tudta egyértelműen megállapítani, a kínzó fejfájása ugyanis, újra felerősödött. Nem sokkal később, az eszméletét is megint elveszítette. A továbbiakban csak zavaros, alig megfogható álomképeken lebegett át a tudata, csupán egyetlen összetartó elem volt ezekben, Jade angyalszerű hangja és lágyan elmosódó, mégis állandó alakja. Barlow az ő ragyogásába menekült a fájdalom elől, és hamarosan már nem is töltötte be más a tudatát, mint Jade lénye.

Ez az édes állapot akkor szakadt meg, amikor Barlow ismét magához tért. Egy durván kifaragott sziklaágyon feküdt, ami közel sem volt annyira kényelmetlen, mint ahogyan arra végig mérve a fekhelyet, Barlow számított. A környezete sem volt sokkal gazdagabb, mint a sziklatömbből és memóriahabból kialakított ágy. Egy nem túl nagy szobában volt, ami első ránézésre ugyanúgy a syluriummal átitatott sziklából volt kivájva, mint a kis asztal és mellette a három szék. A vállmagasságban kialakított ablakon kitekintve, egy kőházakból és sziklakunyhókból álló, apró falu látképe tárult Barlow elé. Az rögtön tudatosult benne, hogy még mindig a föld alatt, talán valamelyik félreeső barlang mélyén van.

Annak ellenére, hogy senkit nem látott odakint, több tábortűz is égett elszórtan a házak előtt. Néhány ablakban pedig halovány fény pislogott, vagyis abban biztos volt, hogy a helyet lakják, tűnjön bármennyire is elhagyatottnak. Barlow visszaült az ágyra, kellemes érzés volt, ahogy a memóriahabb azonnal hozzá simult. Szórakozottan vette tudomásul, hogy akármikor került is ide, takarót nem kapott. Persze, igazán nem is volt rá szüksége, hiszen a levegő körülötte meglehetősen fülledt volt, már-már szárazon forró. A szoba jobboldali falában kialakított üregben pattogó tűz is inkább fényforrásként szolgált, mivel szétnézve maga körül, Barlow fogadni mert volna arra, hogy inkább a mindent átható sylurium az, ami ilyen melegen tartja a padlót és a falakat. Eszébe jutott az élve eltemettetés kellemetlen emléke, és ösztönösen vett néhány nagy lélegzetet. Meglepődve tapasztalta, hogy már nem fuldoklik, mintha a szervezete hozzá szokott volna a sylurium tömény jelenlétéhez.

Mégsem volt teljesen jól. A fejét tompa, ám annál zavaróbb fájdalom szorította, míg a bőre valósággal égett, mintha tovább maradt volna kint a napon, valamelyik luxusüdülő tengerpartján. Ezen az érzésen nem enyhített a durva szövésű ruha sem, amit viselt. A saját ruhái egy hanyagul emelt kupacban hevertek az ágya mellett, mindegyik ruhadarabb ragacsos volt a portól és a sötét zölden megcsillanó syluriumtól. Valaki nyílván átöltöztette őt, mielőtt magára hagyta volna.

Barlow megint kilesett az ablakon, majd finoman megmozdította az ajtót. Nem volt bezárva, a környéken pedig továbbra sem látott senkit. A klónok hozhatták ide, de arról Barlownak már fogalma sem volt, hogy hol lehet. Megpróbálta átvenni mindazt, amire emlékezett, de a forró lázban átélt álomképek elmosódott részletein kívűl, semmi hasznosat nem tudott felidézni magában. Most örült volna Jade jelenlétének, de a telepata lány is eltűnt, mintha csak a látomásai zűrzavarában jelent volna meg. Arachno vagy Morten szintén hallgatott, hiába próbálta meg elérni őket a gondolataival. 

Végül megelégelte az eredménytelen próbálkozást, és egy határozott mozdulattal kinyitotta az őt az ismeretlentől elválasztó ajtót, és elhagyta a neki kijelölt szobát. 

A település nem volt nagy, az egész talán húsz-harminc házból és a sziklafalakban kialakított lakrészekből állt. Apró menedék volt ez egy olyan csoport számára, akiknek születésétől fogva öröksége volt az elnyomás és szenvedés. 

Barlowt szokás szerint erős érzések fogták el, és mint ilyenkor mindig, a gondolatai most is elindultak csapongó, kanyargós útjukra.

– Úgy tűnik, hogy az élet, utat tör magának – gondolta, miközben néhány kisgyerek bújt el előle, az árnyak közé.

A klónokat azért kezdték el használni a bányaiparban, mert a nyers, finomítatlan sylurium, hosszú távon még azokra is káros hatással volt, akik amúgy immunisnak bizonyultak a zöld lázra. A jadeamiekben, genetikai szinten benne volt a hajlandóság a betegségre, akár tisztavérűek voltak, akár félvérek, így a népesség negyede kiesett a termelésből.

A sylurium bányászata, a Földön őslakónak számító emberekre esett, kiknek jelentős hányada viszont nem akart vagy tudott a bányaiparban dolgozni, így a kitermelés, finomítás és feldolgozás, a földi lakosság egy szűk rétegére korlátozódott. Ezek főleg sylurok voltak, és kisebb százalékban a többi ország polgárai, attól függően, hogy mely régióban, mekkora mennyiségben tűnt fel a sylurium, és milyen hatással volt az ottani élővilágra és környezetre.

Kemény és keserves munka volt ez, amit a nagyvállalatok nem fizettek meg kellően, a bányászok pedig nem tűrték sokáig, hogy éhbérért sorvadjanak el a syluriumbányák mélyén. A bányássztrájkok és tiltakozások, mindig véres összecsapásokkal végződtek, amik a termelés ideiglenes leállásához vezettek. A multinacionális cégek, ezek ellensúlyozására kezdtek el klónokat használni a bányákban, ami kezdetben igen drága volt és kevés eredményt hozott.

Aztán jött Sylas Avery, a Vér és Becsület, és megszületett a Genfi paktumként híressé és hírhedté vált megállapodás, ami komoly szabályozásokat vetett ki a klónok felhasználhatóságára a bányaiparban, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a klónozott bányászokat előállító laboratóriumok hozzáférjenek, a legjobb és legeredményesebb bányászok DNS mintáihoz.

Így született meg a bányász klónok egy új nemzedéke, a fizikailag felturbózott, ugyanakkor pszichikailag vérlázítóan lekorlátozott, hús-vér bányagépek egész sora, akik nem bírtak több joggal, mint egy csákány vagy egy véső. Biológiai úton szaporodni sem szaporodhattak, az ipar viszont többet kívánt, mint amit a klónlaborok kapacitása elbírt, így tenyészfarmokat létesítettek a bányavállalatok kiszolgálására.

Barlow úgy tudta, hogy a bányákban dolgozó klónok közül, csak néhány kivételezett és gondosan kiválasztott egyed volt képes utódot nemzeni és azt megszülni, így most megilletődve látta, hogy még idelent is, mélyen elzárva a napfénytől és szabadságtól, új hajtásokat hozhat az élet. Még akkor is, ha a tudomány azt elméletileg, nem engedi meg.

– Ők a mi kincseink. A mi jövőnk.

A klónok olyan hangtalanul és váratlanul tűntek fel Barlow előtt, hogy a gondolatíró hátrahőkölt meglepetésében. Bár erős volt az árnyak uralma a házak közötti, apró utccácskában, Barlownak ismerősnek tűntek a három férfi arcvonásai.

– Ti segítettetek rajtam?

– Igen – felelte röviden a középső, tagbaszakadt klón. Barlow azonnal észrevette az arcán átsuhanó, elnéző félmosolyt, amivel túllépett a gondoaltíró hangjából kiérezhető, ösztönösen leereszkedő hangszínen. Bizonyára volt ideje már hozzászokni, az emberek által rá és a fajtájára kényszerített társadalmi bélyeghez.

– Köszönöm – felelte Barlow, kissé zavartan. Hálás volt nekik, és a legcsekélyebb mértékben sem akarta megsérteni őket. 

– A gyerekek, már itt születtek? – terelte más irányba, a kissé kínosan induló beszélgetést Barlow.

– Igen. Ők, a sylurium gyermekei.

– Mióta éltek itt? Hogy lehet az, hogy még nem fedezett fel titeket itt senki?

– Idelent, nagy a mélység. Az ember fél lejönni, a klón nem. Sok éve néhány klón, bányában rekedt, és csak itt talált menekvés.

– Igen, a sugárzás. Még most is érzem, hogy forró tőle a bőröm.

– Amikor mi születünk, sylurium van bennünk. A vérünkben. Nekünk nem árt, nekünk ad.

– Hogy érted, ezt?

– Én, látok. Lát a múlt, ami most van, és ami jövő. A sylurium-álom, súg nekem.

Barlow azonnal megértette, hogy miről beszél neki a klón, hiszen a Földön is számos tudós és syluriummal érintkező ember tett szert különleges képességekre, gyakran látnoki erőkre. Csakis ennek köszönhették, azt a tudományos és technológiai fejődést, ami a háborúk utáni pusztulásból és az elektronikán alapuló technológia összeomlásából, kivezette az emberiséget. Maga Morten is, a sylurimból jövő látomásokban találta meg a végzetét.

–  Látom, hogy te is más vagy.

Barlow arca megfeszült. Ahogy a klón kifejező szemébe nézett, érezte és tudta, hogy mire gondol.

– Az útmutatónk szólt, hogy hol leszel, mi azért segít neked. Most viszünk hozzá, mert látni akar.

Barlow nem értette pontosan a klón szavainak az értelmét, de láthatóan nem jelentett rá veszélyt. Az arcán látta az erőlködést, hogy minél világosabban meg tudja fogalmazni azt, ami a fejében gondolatként megszületik, de mások által emelt korlátai, szűk határok közé szorították a szókincsét. 

Barlow mindenesetre követte a három klónt, át a szegényes házak között, végig a szakadékok szélén kialakított szűk ösvényeken és keskeny folyosókon, hogy a végén egy barlangban lyukadjanak ki. 

– Itt vársz – mondta a klón határozottan, de nem parancsolón, Barlow pedig leült egy nagyobb kőre.

Nem messze tőle, egy szabálytalan alakú medencében gyűlt össze a sziklákon alácsorgó víz. Halk csobogása jó hatással volt az idegeire, felidézte benne a Szabadkereskedelmi zóna fülledt éjszakáit, amikor sokszor másnap reggelig esett az eső. Ellentmondásos módon, szerette a víz hangját, noha soha nem tanult meg úszni. A barlangban kellemesen meleg volt a levegő, az áthatolhatatlannak tűnő sötétséget, a sziklafalakon átkígyózó syluriumerek lágy, zöld ragyogása enyhítette. 

Barlownak csak most tűnt fel, hogy mindig mennyire kimerült, nem csak testileg, de szellemileg is. Valójában még jól is esett neki ez a kis egyedüllét, mert amíg várakozott az újabb rejtélyes alakra, elengedhette magát és ellazíthatta úgy az izmait, mint az elméjét. Sok energiát kivett belőle a Kha`rum Ja-Ha Doummal folytatott harc, és igazán nem is tudta, hogy mi legyen tovább. Hiányzott neki Morten, Jade, de még Arachno is. Kellett neki egy szellemi vezető, ha már a jövő beli énje, a majdani Sötét Megváltó, ilyen könnyen magára hagyta. 

– Túlságosan sajnálom magam? – tette fel önmagának, a váratlanul megfogalmazódó kérdést.

Mert mi van akkor, ha az ő életútja immár csakis az övé? Többé már nem szegélyezik barátok, sem szövetségesek, sem tanítók.

– Az istenek útja, sokszor magányos út – hangzott fel váratlanul, valahonnan a barlang sötétjéből, és Barlow hiába ugrott fel izgatottan a hang forrását keresve, mozdulatlan árnyékoknál többet nem látott.

– Mutasd magad! – Ordította bele a sötétségbe a felszólítást, Barlow. 

– Nem kell tartanod tőlem, már tudod, hogy ki vagyok.

Barlownak ekkor tűnt fel egy alig valamivel több mint egy méter magas árnyék, mely könnyed, lebegésszerű mozdulatokkal ereszkedett alá az egyik sziklafal sötétjéből.

– Szerinted az volnék, egy isten? – kérdezte az egykor Dwyleknek hívott keewon sámán szellemétől, Barlow.

– Az emberek léptékével mérve, igen. – Válaszolta amaz, és megőrízve szellemszerű alakját, hirtelen szertefoszlott, hogy a következő pillanatban újra megjelenjen, közvetlenül Barlow mellett.

Barlow némán vette tudomásul a sámán szavait, hiszen az utóbbi órákban és napokban elegendő bizonyítékot látott és hallott ahhoz, hogy végleg elfogadja azt, akivé válnia kell majd.

– Akkor most, mi lesz ezután? – kérdezte végül elmerengve. – Visszatérek a Földre, és ítéletet mondok az emberek felett? Mert a nagy világmegváltás konkrét módját, még senki nem árulta el nekem.

Dwylek egy ideig nem felelt, mintha teljesen elveszett volna a saját gondolataiban. A rongyos, kopott csuklya, amit viselt, teljesen eltakarta az arcát, így Barlow érzelmeket sem olvashatott le róla. Végül lágy, nyugodt hangon kezdett el mesélni:

– Amikor még fiatal voltam, sok éjszakát töltöttem el a csillagokat figyelve. A népem úgy tartja, hogy minden egyes kigyulladó fénypont az égen, valamely távoli világ őslelkének a fénye. Mindig is lenyűgözött az égi világmindenség, így sámáként megpróbáltam kapcsolatba lépni a felsőbb birodalmakkal. Megannyi sikertelenül átvirrasztott éjszaka után, egyszer csak választ kaptam a hívásomra. Akkor még nem tudtam, hogy közös barátunkkal, Kyll Mortennel sikerült érintkezésbe lépnem. 

Barlow nem értette teljesen, hogy a sámán miért kezdett bele ebbe a mesébe, hiszen az ő kérdésére ez a történet, a dolgok jelenlegi állása szerint nem adhatott választ.  Mindenesetre türelmesen hallgatta tovább, Dwylek szavait.

– Megismerve Morten legbelsőbb énjét – folytatta a sámán –, úgy hittem, hogy ő egy kivételes teremtmény, és ezáltal a népe is az. Úgy hittem, hogy sikerült elérnem a felsőbb világok egyikét, és mivel jót akartam a saját népemnek, sugallatokat adtam Mortennek arra, hogy milyen formában lehet képes elérni az én világomat. Évekig vártam türelmesen, és közben megharcoltam a saját népem öregjeivel és korlátolt tagjaival, hogy aztán elhintsem a szívükben a Csodavárás kultuszát. Az én népem a tieidhez képest primitív, mi egyszerűen élünk. Nincsenek hajóink, sem gépeink. Sok betegségtől szenvedtünk, és gyakran igen nehéz éveket éltünk túl, így mindannyian megváltást reméltünk tőletek. Aztán egy napon megérkeztetek a földünkre, és elhoztátok magatokkal a pusztulást. Engem a legelsők között öltek meg, mert a legutolsó pillanatig kitartottam a hitem mellett, így tétlenül kellett végig néznem, ahogy a te néped lassan kiírtja az enyémet. 

– Sajnálom – próbált szabadkozni Barlow –, jóvátenném, ha képes volnék rá. De most még fogalmam sincs arról, hogy mit tehetek meg, és mit nem.

– Semmi baj – szólt Dwylek csendesen, ugyanakkor a hangjában volt valami vészjósló. – Hamarosan elhagyod majd a Saranyst, de egy napon vissza fogsz térni, és akkor jóvá teszed majd a fajtád bűneit. Addig is figyelni foglak az utadon, segítek majd, ha szükséged lesz rá, és itt foglak várni a legutolsó percig. Azért hívattalak most ide téged, mert akarok adni neked egy búcsú ajándékot.

Ahogy Dwylek kimondta az utolsó szavakat, az egyik klón megjelent a barlangban, és letett valamit Barlow mellé. A sűrű félhomályban alig voltak kivehetőek a tárgy körvonalai, de Barlow felismerte, szinte azonnal: Morten koponyája volt az.

– A necromentálnak sikerült, egy rövid időre megidéznie őt. A koponyát használta közvetítőként, így képes volt Morten lelkét visszahozni erre a síkra. A legutolsó halálakor Morten végleg továbblépett, így véglegesen én sem tudom visszahozni őt, de fel tudom ruházni ezt a koponyát azzal a képességgel, hogy te bármikor megidézhesd őt. A visszatérése nem lesz hosszú idejű, de sok esetben nagy segítségedre lesz majd. Most térj vissza a városodba, a ciklus, mely ehez a bolygóhoz köt, hamarosan bezárul. 

Amint végzett a mondandójával, a keewon sámán ugyanolyan váratlanul eltűnt, mint ahogyan nemrég megjelent, majd a korábban megismert három klón tűnt fel a barlang bejáratában. Barlow, még habozott. Noha többször rá kellett jönnie már az utóbbi időben, hogy egy előre kifeszített pálya mentén mozog a sorsa, most is feltámadt benne az ellenkezés. Ugyanis pontosan tisztában volt azzal, hogy ha átlépi e barlang küszöbét, akkor egy újabb lépést tesz egy olyan úton, ami nyílegyenesen viszi el a végzetéhez. 

A döntést azonban, mindenképp meg kellett hoznia. Talán maradhatott volna a föld alatt, a klónok megtűrt vagy befogadott vendégeként, esetleg választhatta volna azt is, hogy önmagáért felelősséget vállalva, örök magányban bújkál a Saranys vadonjában, de bármelyik alternatíva is sejlett fel a képzeletében, azt is tudta jól, hogy számára mi az egyetlen és helyes döntés. Azt már rég megtanulta az élettől, hogy bár menekülhetünk hónapokat, éveket, esetleg egy egész életet a döntéshozatalok felelőssége elől, előbb vagy utóbb bezárulnak a körök, elfogynak az egérutak, és a sors kíméletlenül elénk tárja a döntés súlyát. Határozhatunk jól vagy ítélhetünk tévesen, de mindig eljön a pillanat, amikor nem várhatunk másra és nem kérhetünk feloldozást. Most, Barlow is egy ilyen pillanatot élt át. Áltathatta volna magát bármivel, a konkrét sorsán az sem változtathatott volna, így bár belesajdult a szíve, de elindult a klónok után.

Az elkövetkező órákban, a vezetői némán kísérték Barlowt, át a járatok, folyosók és sziklaperemek hálózatán, így a gondolatírónak volt ideje töprengeni. Abban a pillanatban, amikor eldöntötte, hogy visszatér D’arcynn’Hallba, Barlowban ismét megváltozott valami, ezt világosan érezte. Mint amikor egy sötét szobában, valaki felkapcsolja a világítást. Végre elfogadta a sorsát, és ez minden egyes eltelt perccel és megtett lépéssel átvezette őt egy furcsán ismeretlen, mégis megnyugtatóan borzangató lelkiállapotba. Paradox módon mindig is arra vágyott, hogy egyszer végre megtalálja az igazi helyét a világban. Számára ez most megvalósult, ennek tudata azonban, elviselhetetlen teherként nehezedett rá. Hirtelen eszébe jutott az alakmása. Egy másik világ, egy párhuzamos univerzum Sötét Megváltója, és önként is megfogalmazódott benne a kérdés: Milyen lesz, az ő legutolsó pillanata? Vajon ő is magányosan és megfáradtan fog meghalni, egy távoli, mások által talán sohasem felfedezett világban, önmaga akaratából? Vajon képes lesz elviselni mindazt, aminek véghezvitelére predesztinálva van a sorsa, puszta létezésének minden pillanata?

Olyannyira belemerült ezekbe a szív- és elmeszaggató kérdésekbe, hogy észre sem vette, mikor értek az útjuk végére. A klónok már nem mentek tovább, csak a vezetőjük tett még meg vele néhány lépést. Odakintről tompa puffanások jelezték Barlownak, hogy a Saranyson nemrég kitört őrület, még mindig tombol. A klónok vezetője búcsúzásképp Barlow felé fordult, és csendesen így szólt:

– Amikor jössz vissza ide, mi már nem leszünk. Lehet, csontjaink lesznek csak, ledőlt házaink sötétjében. Te ígérni meg, hogy állítasz nekünk emléket. Mostanáig senki más nem tudni rólunk, ne tűnjünk úgy el, mint ahogy a bányák mélyén alszik ki a fény.

Barlow csak némán bólintott, a klón szavaira. Esküdözhetett volna néhány hangzatos frázissal, de jelen pillanatban ő maga sem tudta, hogy pontosan mi vár rá a bánya kijáratán túl. Hálája jeléül még egyszer kezet rázott három kísérőjével, és nehéz léptekkel elindult a járat vége felé. Miközben kifelé tartott a bányából, egy olyan jövő felé, ami tele volt számára a bizonytalan és az ismeretlen megannyi rejtett csapdájával, Barlow a klónokra gondolt. Vajon ő hozza majd rájuk, a pusztulást? Miközben a vezetőjük próbált urrá lenni a nyelvi nehézségein és minél világosabban kifejezni mindazt, amit érez és gondol, Barlow számára, a testi ereje ellenére is elesettnek tűnt. Ugyanúgy, ahogy a többiek. Alig voltak talán néhány tucatnyian, és a kinti világ jól hallhatóan összeomlani készült a fejük felett. Talán ők is arctalan áldozatai lesznek a változásnak, amit ő indított el egy másik világban és egy másik életben? Eszébe jutottak az imák, amiket még az édesanyja tanított meg neki gyerekként, és a fohászok, amiket oly sokszor mormolt el magában, immár magányos és sokszor számkivetett felnőttként. A templomokra és szent helyekre gondolt, melyektől oltalmat reméltek az ott megbújni vágyók. Vajon képesek lesznek megóvni az ártatlanokat, ha az emberiség nyakába zúdítja majd az apokalipszis tüzét, ahogy mások szerint tennie kellene? Egyetlen porcikájával sem kívánta a rá váró jövőt, mégis valami hideg elszántság hajtotta felfelé, ki a felszínre. A kézzel kialakított tárna egyenetlen talaján nem volt könnyű az előrejutás, Barlow mégis hamarabb ért ki a napfényre, mint szeretett volna. A robbanások és lövések egyre erősödő zaja ugyan előrevetítette Barlownak, hogy mire számíthat, a látvány, ami a felszínen várta, mégis szinte a földbe döngölte a gondolatírót. D`arcynn`Hallt, a nemrég még büszkén ragyogó várost, immár végérvényesen hatalmába kerítette a pusztulás. A Sully Marcus által elindított zavargások, jól láthatóan a lángoló mélybe rántották, két és félmillió ember otthonát. 

A munkásnegyed és az óváros tömbházai ugyanúgy narancs és vörös tűztengerben fuldokoltak, mint a belváros felhőkarcolói vagy a kikötő rakpartjai. Robbanássorozatok, lövések zaja és távoli, szinte azonnal elhaló sikolyok száltak fel a katlanná váló völgyből, a haragoszöldben gomolygó felhők és az egymással ádáz harcot vívó gőzkopterek helyén fellobanó tűzgömbök közé. Barlow pedig úgy állt ott a bánya kijárata előtt, a szívében olyan érzésekkel letekintve a megelevenedő pokolra, akár a nagy Leonídasz király, aki Thermopülai szirtjeiről nézte a viharban elpusztuló perzsa hajókat. Mint a Sátán, miután letaszította Jézust a mélybe. Szomorú volt, ugyanakkor furcsamód elégedett. Ez pedig, különösen megrémítette. Egy város lángolt a lábai alatt, és ahogyan megcsapta az arcát a hegyoldalon végigkúszó füst és forró levegő, Barlow eltöprengett Mortenv szavain. Ha napokkal korábban nem veti bele magát olyan felelőtlenül a kalandot, az önigazolást vagy bármi mást keresve abba az átkozott elme-póker partiba, talán nem indul el az események azon láncolata, mely a végkifejletében bele hajszolta Sully Marcust, ebbe az őrületbe.

Belső vívódásából halk zümmügés térítette magához, majd a feje felett észrevett egy drónt. Mivel nem voltak rajta fegyverek, Barlow sejtette, hogy felderítő lehet, de arról már fogalma sem volt, hogy kihez tartozik. Megfordult a fejében, hogy valahogyan hatástalanítja, de az is eszébe jutott, hogy valószínüleg már továbbította a helyzetét, így jó esélyel felesleges lett volna ezzel bajlódnia. Viszont azt sem akarta megvárni, hogy megjelenjenek az irányítói, így gyors léptekkel elindult a hegyoldalon lefelé. Meglehetősen nehezen haladt a sziklás, néhol meredek lejtőn, de így is jó félúton járt már, amikor nem messze tőle megjelent egy nagyobb csapatszállító kopter. A felségjelzése elárulta, hogy a flottához tartozik, így kissé bizonytalanul ugyan, de Barlow megállt, és egy nagyobb sziklatömb mögé behúzódva figyelte a gép manővereit. Miközben a csapatszállító pilótája gyakorlott mozdulatokkal stabilizálta a gőzkoptert, egy telepata szólította meg Barlowt. Azonosította magát és elmondta, hogy a gép valóban a flottához tartozik, mint ahogyan a korábban feltűnt felderítő drón is, és Edward Scorza személyes utasítását követve vannak itt. Hogy végképp eloszlassák Barlow minden gyanakvását, a gép oldalán feltárult egy ajtó, és egy ismerős arc jelent meg a nyílásban. Miután Barlow visszajelzett, a gépen szolgáló telekinetikus, finoman a harci járműbe emelte a gondolatírót, és már robogtak is a kormányzói palota irányába. 

Reymund hadnagy meggyötört arca, ellentmondásos módon, némi megnyugvással hatott Barlowra. Hosszú ideje ez a kémelhárítótiszt volt az egyetlen, akiről Barlow biztosan tudta, hogy hányadán áll vele. Megvédte, ha erre kapott parancsot, bizonyára az életét is feláldozta volna Barlowért, ha Scorza erre ad neki utasítást, mint ahogyan ugyanilyen megrendíthetetlen fegyelemmel lőtt volna lyukat a koponyájába, ha ezt a feladatot kapja. Az összeomlani készülő világ zűrzavarában, most ez a katona volt Barlow számára, az állandóságot jelentő, egyetlen horgony.

– Örülök, hogy látom, hadnagy. – Barlow üdvözlésére Reymund, fáradtan elmosolyodott.

– Nem sokon múlott, hogy otttmaradok a munkásnegyed valamelyik pincéje mélyén, de szerencsémre még időben megjött a lovasság.

Barlow, a hadnagy fejbólintását követve, a gépben ülő másik hat alakra nézett. Mindegyikük egyenfekete testpáncélt viselt, de a jelvényeik elárulták, hogy a flotta valamelyik elit alakulatának harcosai. Mégis a sisakjuk volt az, ami kiemelte őket a huszonnegyedik századi harcmezőkön szolgálatot teljesítők százai-ezrei közül. Az emberi koponyát megrajzoló fém ívei között, rubinvörös szemnyílások fénylettek, míg a páncéljaikat az ősi sylur nyelv rúnái borították. Ahogy rájuk tekintett, Barlowban felelevenedett egy több ezer éves emlék, amint sámánharcosként vezette csatába, Tengri rettegett csontlovagjait.

Ahogy elsuhantak az önmagát felemésztő város felett, Barlow arcát nyomasztó balsejtelem feszítette aggódó ráncok közé. Világosan érezte, hogy valami nincs rendben belső énjével. Arachno továbbra sem adott semmilyen jelet magáról, míg Dwylek és a klónjai, csak homályos frázisokat adtak neki útravalóul. Hiányzott neki Morten, hogy legyen mellette valaki, akivel átbeszélheti a kétségeit és a félelmeit. Szorosabban magához ölelte az ölében tartott koponyát, akár egy mágikus talizmánt, melytől valóban útmutatást és támogatást várt. 

– Szuvenír, a pokolból? – figyelt fel a gondolatíró mozdulatára Reymund.

– Emlék, egy baráttól – felelte csendesen Barlow. – Meddig voltam távol?

– Harminchat órát.