Barlow mindig is szerette volna előre látni a jövőt, sokat ábrándozott arról, hogy a későbbiekben milyen irányt vesz majd az élete, de most nem látott mást maga előtt, mint sötétséget. Ellentétben a hangárral, amit mostanra elárasztott a mesterséges fény. Scorza emberei gyorsan és hatékonyan tették a dolgukat. A nyolcas űrdokk, a leszállópályák és a hangárok, perceken belül teljes biztosítást kaptak. A holttesteket elkezdték összegyűjteni, és a lövöldözésnek nemrég helytadó hangárban, szigorú őrízet mellett várakozott Déchamp, Waldo, Hűtő, Csongi és Sully Marcus. A francia és a vörös szakállas szinte ugyanolyan testtartásban térdelt a földön, mint alig néhány perccel korábban, míg Marcusra most Macari Senai szegezett egy energiafegyvert. Reymund hadnagy és a telepata kommandós, aki nemrég még a francia testőreit biztosította egy mesterlövész puskával, ott álltak a foglyok hátánál. 

Ed Scorza, egy lesúlytó pillantással mérte végig a kis csoportot. Barlow egy lépéssel hátrébb állt meg, és próbálta magában kitalálni, hogy mi legyen ezután. Jade már halott és ez a veszteség mindig sajgó pont lesz a szívében, de Helenának megígérte, hogy kijuttatja őt a Saranysról, és most elhatározta, hogy meg is fogja tenni, annak ellenére, hogy akkor, amikor az ígéretet tette a nőnek, még nem szándékozott megtartani a szavát. Azóta viszont, sok dolog megváltozott. Mostanra az erejét jobban uralta, és bár még rengeteg kérdés kavargott a fejében, hála Dwylek útmutatásának, Barlow némileg önmagával is egyenesbe jött. Mintha azok a döntések és elhatározások, amiket az utóbbi időszakban hozott meg, most kerültek volna egy közös öntőformába, hogy aztán megszülethessen Barlowban az a változás, amire már évek óta vágyott. Néhány múló pillanatra eltűnődött magában azon, hogy ő is, mint ahogyan a legtöbb ember, szeretett volna többé, jobbá válni. Keserűen gondolt vissza azokra a nyomasztó évekre, amikor nem volt elégedett önmagával, és kínzón vágyta a változást. Most visszagondolva, nem is emlékezett igazán arra a hosszú útra, amit eddig megtett, csak a nehéz napokra.

Ahogy végig tekintett a megbilincselve térdelő barátain, akik talán inkább voltak ismerősök, mint igazi barátok, vagy a hamis fontossága és csak illúzióként létező hatalma önámításában lubickoló Ed Scorzán, Barlow nagyon távolinak látta az embereket. Lényegében mindig is kivülállónak érezte magát közöttük, aminek az okát már tudta. Ő valóban egy másik világhoz tartozott. Ő nem is ember igazán, hiszen az a Simon Lewis Barlow, akinek a szerepében eddig élte az életét, valójában nem több egy buroknál. Egy edénynél, amiben formát ölthetett az eleven sötétség, az erőszak multiverzumának megteremtője. A körülötte nyüzsgő katonák és a fegyvereik, Reymund hadnagy elszánt kötelességtudata vagy Carlo Yorakis despota zsonglőrködése a hatalommal, mind semmit nem ér, hiszen Kha`rum Ja-Ha Doum egész univerzumokat teremthet, míg az Agnur`Jahhad felperzselheti valamennyit. Kyll Morten utópiája, Arachno féltve őrzött lélekgyűjteménye vagy Dwylek elveszett népe, mind lényegtelenné válik, ha ő egyszer kitárja magában a benne rejlő hatalom kapuit.

Egyáltalán számít az, hogy milyen ez a világ vagy milyen lesz a következő? Barlow, nem tudta ezt eldönteni. Valójában azt érezte, hogy már nem jelent számára semmit ez a világ, ami körbeveszi, mintha kiürült volna legbelül attól a pillanattól fogva, hogy Kha`rum Ja-Ha Doumot közelebb engedte az irányításhoz. Scorza és Marcus heves vitája térítette vissza a valóságba.

– Adja meg, az új frekvenciát! – Barlow, még soha nem látta Scorzát ennyire dühösnek. 

A titkár valósággal kivetkőzött magából, mintha az elmúlt percek alatt egy teljesen másik emberré változott volna át. 

– Ed Scorza veszélyes ember … – gondolt Helena Yorakis figyelmeztetésére, és eszébe jutott az is, hogy Camyl szintén tartott tőle. Barlow maga is jól tudta, hogy Ed Scorza, csak a felszínen nyájas és udvariaskodó, hiszen a kormányzó vacsoráján egy pillanatra felvillantotta előtte is az igazi énjét, de most, Barlow alig hitt a szemének. A titkár viselkedése láttán, még Louis Déchamp arca is feszültté vált. Marcus viszont szenvtelenül, szinte gúnyosan vigyorgott rá. Mintha tudna valamit, amit a körülötte lévők nem. 

– Nekem te nem parancsolsz, talpnyaló kutya! Azt hiszed, hogy nem számítottam arra, hogy megszeged a szavad? Miket is beszélek, hiszen Carlo engedélye nélkül még könnyíteni sem mennél ki a mosdóba. Nem kaptok tőlem szart sem egészen addig, amíg maga Carlo Yorakis nem jön el ide, velem tárgyalni.

Barlow érdeklődve figyelte, a titkár reakcióit. Scorza vonásai megfeszültek, az arca elvörösödött, és a jobb halántékán lüktetett az egyik ér. A szemében vad fény csillogott, és a szája széle időnként megrándult. Sully Marcus nem az a fajta ember volt, aki fölött az Ed Scorzához hasonlóknak hatalma szokott lenni. Így a titkár azt tette, amit az alattomos és gyáva emberek szoktak tenni az erősebb és hatalmasabb ellenfelekkel szemben, valaki mással végeztette el a piszkos munkát. A titkár Reymundra nézett, akinek elég volt csupán Marcus felé bólintani a fejével, és a telepata kommandós rögtön odalépett a maffiafőnök elé. Az elkövetkező percekben, egy átlagos megfigyelő valószínüleg nem látott volna semmi említésre méltót, de Barlow szélesre tárult elméje és megváltozott érzékelése felfedte azt, ami más számára nemhogy láthatatlan volt, de nem is létezett. 

A telepata kommandós elméje aranysárgában ragyogott, olyan erős fénnyel, hogy majdnem elnyomta a testét körülvevő aura színeit, míg Marcus tudata izzó vörösben pulzált. A telepata pszícsápjai, szinte önálló életre kelt kígyókként tekergőztek Marcus feje körül, aki az agyát körbe ölelő, rubintvörösben pulzáló energiából, valóságos sisakot formált. Ahogy a két, egymással szemben álló elme energiái egymásba csapódtak, élénk energiakisülések pattantak szét, akár egy-egy mentális csillagszóró szikrái. 

Barlow mélységesen meglepődött azon, hogy Marcus mennyire hatékonyan volt képes védekezni a vele szemben álló telepata ellenében, hiszen ez azt jelentette, hogy Marcus maga is telepata volt. Ez megmagyarázta volna a keményvonalas üzletember egyik állítását, mely szerint ő mindig tud, mindenről. Ugyanakkor Barlow azt nem értette, hogy ebben az esetben Scorza, hogyan volt képes őt így átverni. Vagy talán Marcus, felkészült erre a lehetőségre is, és az egész korábbi színjáték nem szolgált mást, mint időhúzást, esetleg elterelést valami másról, valami fontosabbról?

Barlowban feltámadt a gyanakvás. Sully Marcus először vérdíjjat tűzött ki a fejére, később pedig, amikor a fogságába került, ki akarta árusítani Scorzának és a Kormányzónak, akár egy állatot. Mindkét tény külön-külön is elegendő lett volna ahhoz, hogy Sully Marccus örökös ellenségévé tegye Barlowt, de a kettő együtt, teljes elégtételt követelt. Barlow elégedetten nyugtázta magában, hogy ha korábbi életében csak igyekezett mindig a sarkára állni, mostanra egy olyan emberré vált, aki előtt nem létezett sem enyhítő körülmény, sem kibuvó vagy indok arra, hogy adott esetben ne védje meg önmagát vagy az érdekeltségeit, bárkivel is kerüljön szembe. Kicsit meglepődött önmagán, ez a gondolatmenete ugyanis arra világított rá, hogy valamikor a közelmúltban agresszívvé és birtoklóvá vált, ami eddig azért távol állt tőle. 

– Vagy talán, mégsem? – tette fel magának a kérdést, mert volt egy olyan nyugtalanító sejtése, hogy ezek a személyiségjegyek megvoltak benne eddig is, amiket aztán felszínre hozott Kha`rum Ja-Ha Doum ébredése.

Bármi volt a magyarázat, Barlow előtt rejtve maradt, és ez nyugtalanította. A feszültségét pedig, Marcuson akarta kitölteni. Amúgy is volt egy terve, melynek alapköve volt az igazságtétel, a Sully Marcushoz hasonlók szigorú megbüntetése, és a jóvátétele mindannak, amit az emberiségnek ártottak a hatalomvágyukkal, az önteltségükkel és a romlottságukkal. Így Barlow számára egyértelmű volt a döntés, mely szerint közbelépett, és egyetlen gondolatával feltörte Marcus mentális védelmét. Ugyan a birtokába jutott erő pontos működésével még nem volt teljesen tisztában, Barlowt magát is meglepte az a könnyedség, amivel mostanra bánni tudott vele. Mintha Kha`rum Ja-Ha Doum így próbálta volna bizonyítani a nélkülözhetetlenségét, ami részben tetszett Barlownak, ugyanakkor nyugtalanította is.

Bár szerette volna azt hinni, hogy képes uralni a bensőjébe zárt sötét akaratot, azért nem volt teljesen naív, így tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden rezdülésére figyelnie kell. Ez volt az ára annak, hogy felkészületlenül jutott egy korlátlan nagyságú hatalom forrásához. Mindezek ellenére, Marcusszal szemben remekül működött, viszont mélységesen meglepte Barlowt mindaz, ami így a tudomására jutott. Reymund telepatája nem érzékelte Barlow közbeavatkozását, így amikor Marcus mentális védelme összeomlott, azonnal továbbította Reymundnak az öszes információt, amihez így hozzájutott.

– Marcus kijátszott minket! – kiáltott fel a hadnagy. – Pontosan tudta, hogy ez lesz a vége, ezért egy klónt küldött el maga helyett. Sully Marcus, jelenleg is a Mardukon van!

– Ugyan, mire volna elég, ez a színjáték? – Kérdezte lebecsmérlő hangon Scorza. – Már elég bizonyítékunk van ellene, nincs hová menekülnie. 

– Elterelte a figyelmünket, a kormányzói palotáról – mondta fel hangosan, a telepatától megkapott információkat a hadnagy. – Marcus oda küldött hat másikat, ezekből! 

Reymund odalépett a hangar betonján, egymás mellett felsorakoztatott testekhez. Barlow eddig kerülte őket, még azt is, hogy akár véletlenül is ránézzen valamelyikre, mert azonnal a rémlátomásaira emlékeztették volna, de most erőt vett magán, és ő is megvizsgálta a tetemeket. A fekete testpáncélok ugyan nagy részben az emberi anatómiát idézték meg, de Barlow számára elég volt egy alapos pillantás ahhoz, hogy biztos legyen benne, nem embereket védtek eddig. A titokzatos lények testmérete és az izomtónusok nagysága, kizárta az emberi test adottságaira épülő harci klónokat, mint ahogyan a genetikai úton kitenyészthető szuper katonákat is. Barlow ugyan nem volt sem genetika tudós, sem hadászati szakértő, és a testépítésben sem igazán volt jártas, de abban biztos volt, hogy nem létezik az a humán genom, amiből ilyen harcosokat elő lehetne állítani. A lények testmagassága megközelítette a három métert, a kezek és a lábak nagysága aránytalan volt az amúgy robosztus felépítésű törzshöz képest, míg a páncélok széles ívei és vonalai világosan elárulták bárki számára, hogy nem hétköznapi izomkötegeket rejtenek. Az ,, alkotók’’ emberek voltak, ez nyílvánvaló volt a földihez sokban hasonlító technológiai megoldásokból, de ennyiben ki is merült a hasonlóság, főleg azután, hogy a hadnagy levette az egyik lény sisakját.

– Keewonok? – lépett hátra meglepődve Reymund, és Barlow látta rajta, hogy a reakciója őszinte.

– Az, nem lehet – vetette oda hanyagul a hadnagynak Scorza, miközben lázasan egyeztetett a kormányzói palota védelméről. – A keewonok szinte már kihaltak, az a néhány nyomorult meg a rezervátumokban és a városban, nem inteligensebb az egykori ősembereknél.

Barlow is közelebb lépett a testhez, és egy futó pillantást vetett a jellegzetes arcra. Némileg megváltozva ugyan, de valóban egy keewon őslakó nézett vissza rá a halálból. A feje kisebb volt ugyan, és a formája is emberibb, de a mandula vágású, pupilla nélküli szemek, az emberinél kisebb fülek, vékonyabb orr és keskenyebb száj, egyértelműen a Saranys őslakóit idézte meg.

– Attól tartok, hogy elkéstünk – lépett vissza a meglehetősen gondterhelt titkár a csoporthoz. – Azonnal útnak indítottam innen két csapatszállítónyi űrgyalogost, de a kormányzói palota nem felel, és a Saranys közelében feltűnt egy eddig beazonosíthatatlan űrhajó is. 

Barlownak azonnal eszébe jutott az a titokzatos, idegen faj, mellyel a sylurok a Szövetség tudomása nélkül kapcsolatba léptek és elkezdtek velük üzletelni. 

– Elképzelhető volna, hogy párhuzamos evolúció zajlott le a Saranyson, aminek a végeredménye két, egymáshoz hasonló, mégis más-más fejlődési pályát bejáró faj lett? Elvégre a Földön is volt egy időszak, amikor a homo sapiens és a neander völgyi ember, párhuzamosan létezett egymás mellett. Ehhez a rejtélyes fajhoz tartozna, a váratlanul feltűnt űrhajó? 

– ASaranyson, csak egyetlen nép létezett… – tűnt fel újra Dwylek, az egymás mellé kiterített testek mellett. – Ti öltétek meg őket.

Barlowt ezúttal nem lepte meg a keewon sámán feltűnése, kicsit számított is rá, miután meglátta a sisak mögött rejlő, keewon arcot. 

– Miért beszélsz úgy róluk, mintha már mind halott volna? Nekik itt már késő, de a népedből még élnek néhányan. Őket még, meg lehet menteni.

– Néhány keewon még él a bolygón, ez így van, de ha most belenéznél bármelyikük szemébe, nem látnál benne lelket, csak a lassan kihúnyó életet. Ellentétben veletek, ahol az egyének alkotnak laza vagy erős csoportokat, a keewonok valóban egy népet alkottak. Az életük, a lelkük és a sorsuk közös volt, így a holtak nem tudnak tovább lépni, mert még mindig kötődnek az élőkhöz, míg az életben maradtak már inkább volnának holtak. Elvettétek tőlünk az életünket, és ezzel a sorsunkat is, így számunkra nem maradt más, mint a lassú elmúlás és az örökös bolyongás, az asztrális világ sötét barlangjaiban és sírboltjai között.

Barlow nem látta Dwylek arcát a fejét borító csuklya miatt, de a hangjából így is kiérezte a mélységes fájdalmat. A lába előtt kiterített testeket nézve, vad indulat öntötte el a szívét, és mindezt a belső tüzet, Marcusra akarta szabadítani. El akart venni tőle mindent ugyanúgy, ahogy ő tette másokkal, és a legvégén megfosztani őt az életétől, pontosan úgy, ahogy ő is elvette ezernyi, talán milliónyi keewontól. 

– Mi lesz Marcusszal, az igazival? – fordult Scorza felé.

A titkárt kissé meglepte a kérdés, de rövid mérlegelés után válaszolt Barlownak.

– Nos, ön is hallotta Yorakis kormányzó egyértelmű kívánságát, amit nem áll módomban figyelmen kívül hagyni. 

Scorza szinte még be sem fejezte a mondatát, amikor Reymund elővette az oldalfegyverét, és ott helyben agyon lőtte Marcust. 

– Három csapatszállító hamarosan elindul a Marduk felé, és kiiktatjuk az igazi Sully Marcust, minden klónjával és másolatával együtt. 

– Rajta akarok lenni, az egyiken! – Vágta rá azonnal Barlow, de a titkár tagadóan rázta meg a fejét.

– Eleget tett már, daron Barlow. Syluria igazán hálás lehet önnek, mindazonáltal itt véget ér az útja. Menjen haza, egyen egy jót, fürödjön meg és pihenjen. Hamarosan feloldják a zárlatot a bolygón, és végre haza mehet. 

Barlownak egyáltalán nem tetszett a titkár fölényes, kioktató stílusa, emellett eltökélt volt abban, hogy ítéletet mond Sully Marcus felett, elvégre valami ilyesmi az ő létezésének a célja. Viszont már az sem érdekelte, ha téved ebben. Mióta lazított kicsit Kha`rum Ja-ha Doum bilincsein, percről-percre úgy érezte, hogy megkönnyebbült a lelke. Valahol ő is tisztában volt azzal, hogy továbbra is hullámzanak az érzelmei, a hitrendszere és az elhatározásai, de ha csak egy pillanatra is sikerült neki eltávolodnia mindettől egy kicsit, azonnal érezte, hogy mindezt mégis összefogja valami. Mégpedig a bensőjében létező, eleven sötétség akarata. Tudta azt is, hogy ez nem jelent sok jót önmagára nézve, de jobban érezte magát így. Csak gondolnia kellett arra, hogy mit akar, és az érzelmei nyomán a valóság máris átalakult.

– Daron Scorza! – Szólt közbe váratlanul Reymund. – Úgy vélem, hogy továbbra is hasznos lenne daron Barlowt aktív státuszban tartani. Eddig is nagy hasznunkra volt, és biztos vagyok abban, hogy szívesen venne részt Sully Marcus kiiktatásában. Hiszen, még most is vérdíj van kitűzve a fejére.

A titkár a legelső pillanatban meglepődött a hadnagy szavain, jól láthatóan ő eredetileg ennyi szerepet szánt Barlownak, de aztán megtorpant, és világosan látszott rajta, hogy újra átgondolja az álláspontját.

– Végül is, igaza van hadnagy – vonta meg a vállát hanyagul Scorza. – Daron Barlow eddig is valóban kivételesen jól teljesített, és ha mostanáig nem esett baja, akkor minden bizonnyal ezután sem fog. Ugyanakkor csakis az ön felelőssége hadnagy, hogy az úr, erről a bevetésről is sértetlenül visszatérjen. 

– Számíthat rám, uram! – tisztelgett a hadnagy, tőle szokatlan lelkesedéssel. 

A mellettük álló katonák épp el akarták vinni Déchampot és a többieket, amikor Barlow kért még valamit a titkártól.

– Ők is hasznosak lehetnek még, hadd jöjjenek velünk. Legalább figyelnek majd, a személyes biztonságomra. 

Rövid ellenkezés után, Scorza erre is ráállt, így a teljes csapat hamarosan ismét úton volt, egy újabb bevetés felé.