Az a torz valami, ami testi valójában jelentette Sully Marcust, nem volt méltó sem trónra, sem arra a félelemmel vegyes csodálatra, ami eddig Barlowban élt irányába. A trónszerű székben agonizáló szerencsétlen, már közel sem tűnt olyan hatalmasnak és veszélyesnek, mint amilyennek Barlow megismerte a nagy Sully Marcust, a Saranys igazi urát, az Arany Sárkány klub tulajdonosát és D’arcynn’Hall alvilágának tejhatalmú parancsolóját. Mostanra gyenge lett és kiszolgáltatott, ezt pedig Barlow tette vele. 

– Mi ez az undorító szarkupac? – mordult fel, nem kevés undorral a hangjában Hűtő.

– Ő itt a célpontunk, Sully Marcus – válaszolta a hadnagy csendesen, és az ő hangjából viszont csalódottság volt kihallható.

Barlow sem erre a látványra számított. Amikor először találkozott vele az Arany Sárkány klubban, majd a nyolcas űrdokknál, Barlowra nagy hatással volt a sylur maffiózó karizmája és megjelenése. Az ő számára akkor Marcus megtestesítette mindazt, amit egy erős és teljes férfi képviselhet: önbecsülést, hatalmat, testi és szellemi erőt. A képességet arra, hogy megteremtse a saját világát, és megszerezze magának mindazt, amit akar. Aztán összecsaptak egymással a mentális térben, és Barlow legyőzte őt. Ami ezután mregmaradt Sully Marcusból, az csak a haldokló hús volt. Pontosabban még annyi sem, mert ahogy Hűtő a lábával hátra lökte a székéből csaknem kiesett férfit, Barlow észrevette, hogy a torz test egyik fele már halott. A két fej közül az, amelyik Sully Marcus arcvonásait idézte meg Barlownak, éllettelenül bukott oldalra. Az egyik szeme félig lehunyva volt, a másik teljesen felakadva, csak a szemgolyó sárgás, gennyszürke árnyalatba átfutó fehérje jelezte az egykori életet.

A másik fej még lélegzett, de ezt csupán néhány szabálytalanul előszökő, halk, szuszogó-szörtyögő hang jelezte. Az arcvonásai egyáltalán nem hasonlítottak Marcuszéra, ami nem lepte meg Barlowt, hiszen elég volt csupán végig néznie a műtéti hegeken, mechanikus implantátumokan és protéziseken, hogy világos legyen számára a megdöbbentő tény, mely szerint az előtte most a haláltusáját vívó torzó, egykor két, egymástól külön létező ember blaszfém és teljesen etikátlan egymásba olvasztásának az eredménye. 

– Azt mondta nemrég, hogy volt egy látomása Marcusról – lépett Barlow mellé a hadnagy. – Látta őt? Ez itt, tényleg ő volna? 

Barlow nem felelt azonnal, egy ideig ő is csak némán figyelte őt. Mohón elborzadó tekintettel mérte végig, a sovány test deformált végtagjait, és a testre simuló, viszkóz anyagból készült kezeslábas alól itt-ott kivillanó nyálkás, szürke bőrt. Még a sisakja szűrőin keresztül is megtapadt az orrában a lassan elhaló szerves szövetek meleg, gyomorforgató bűze, ami minden bizonnyal töményen áradt szét a Marcus végtagjait és mindkét fejét borító, gennyes sebekből. Barlow nem volt orvos, de egyetlen pillantással is képes volt megállapítani, hogy Sully Marcus a zöld láz legvégső stádiumában szenvedett. Pontosabban a Marcus testére mesterségesen ráműtött másik ember, mert a syluriumkristály okozta jellegzetes, sugárfertőzésszerű betegség külső nyomai egyértelműen tőle terjedtek szét az egész testre, amit láthatóan megpróbáltak mechanikus protézisekkel és rengeteg eltávolított szövettel meggátolni. A műtéti hegek nyomai, szabálytalan sebhelyek egész láncolatával vették körbe az implantátumok széleit, azokat a helyeket, ahol deréktájt a két test egybeforrt.

– Igen, ő itt Sully Marcus. – Válaszolt végül elgondolkodva Barlow. – Pontosabban, ami megmaradt belőle.

– Miféle szándék vihet rá egy embert, erre? – kérdezte megdöbbenve a hadnagy.

– Ez itt – bökött a fegyvere csövével, a még élő fej felé a telepata –, kivételesen erős mentális képességekkel rendelkezik.

– A szervek és végtagok átültetése, manapság már megszokott procedúra – lépett oda hozzájuk Waldo Campa –, de így kezelni a zöld lázat, meglehetősen radikális próbálkozásnak látszik. 

– Marcus talán így akart valamilyen formában, telepatikus képességekhez jutni? – mutatott a mindkét fej jobb és bal halántékán elhelyezett implantátumokra Barlow.

– Elképzelhető – állapította meg Reymund –, de ha ő itt az igazi Sully Marcus és valóban halott, akkor ennek a kérdésnek a megválaszolása már okafogyott.

A hadnagy elővette az oldalfegyverét, hogy véget vessen az egyre kétségbeesettebben agonizáló szerencsétlen kínlódásának, amikor a zöld láztól eldeformálódott fej felnyögött. Ugyanebben a pillanatban a telepata teste megfeszült, majd mintha fuldokolna vagy küzdene valamivel, elkezdett rángatózni és hörögni, hogy aztán alig néhány másodperccel később rongybabaként rogyjon térdre. Minden fegyver azonnal a torz fejre szegeződött, de mielőtt bárki is meghúzhatta volna a ravaszt, a telepata tétován felállt és megszólalt:

– Várjatok…Marcus már halott, de én még élek.

Waldo előre szegezett fegyverrel odalépett a telepatához, és néhány pillanatnyi tétovázás után egy gyors és határozott mozdulattal levette a sisakját. Barlowt meglepte, hogy a telepata, akire eddig mindig úgy tekintett, mint egy arctalan, titokzatos jelenésre, a sors egy misztikus eszközére, valójában mennyire fiatal még, és az arca mégis mennyire meggyötört.

– Ki maga? – kérdezte az emelvényen ülő torzót Barlow.

– Alberto Santazzi vagyok – nyögte rekedt hangon a telepata –, Sully Marcus a nevelőapám volt.

– Na és kik voltak, ezek az emberek? – bökött az emelvény körül heverő holttestekre Makari Senai.

– Ők mind, a nevelőapám követői voltak – válaszolta a telepata útján Alberto Santazzi. – Az én képességeimet használva vonta őket a hatalma alá, és amikor a mentális térben vívott harcban megsemmisült a fájdalomtestük, sajnos meghaltak ők is.

– Fájdalomtest? – kérdezett rá a szóra a hadnagy.

A torz fejre egy fájdalmas arckifejezés ült ki, és ugyanebben a pillanatban a telepatáéra is, mintha az ő erejét használná fel a beszédre.

– Egyfajta árnyékszemélyiség – kezdett bele kis szünet után a magyarázatba –, mely a születésünk pillanatától fogva jelen van bennünk, ám sokkal hamarabb ébred tudatra, mint mi. Ellentmondásos módon egy magasabb mentális szinten létezik, mégis az alapvető, legősibb ösztöneink kikristályosodása. Azonban, nem minden emberben válik dominánssá. Sok emberben a felnőtt személyiség kialakulásával háttérbe szorul vagy teljesen feloldódik, míg másoknál anyira kifejlődhet, hogy képessé válhat teljesen az uralma alá vonni az adott ember gondolkodását és személyiségét.

– Hogy kerültetek össze Marcusszal? – ugrotta át a számára talán jelentéktelen vagy inkább érthetetlen kérdéskört Waldo.

– A bátyáimmal a telepata háború idején lettünk árvák, a szüleinket nem is ismertük. Még csecsemők voltunk, amikor kicsempésztek minket a Szabadkereskedelmi zónába. A bátyáimmal ott nőttünk fel. Mindannyian telepaták voltunk, és a képességeinket gátlástalanul kihasználva, viszonylag jól is éltünk, azonban mind a négyen betegek voltunk. Amilyen erősek voltak a képességeink, olyan mértékben pusztította a testünket a zöld láz. Az én helyzetem volt a legsúlyosabb. Loptunk és csaltunk a gyógyulást keresve, és így találkoztunk egy nap Sully Marcusszal. Ő azonnal felmérte a képességeinket, és mivel már akkoriban is komoly névnek számított a klóntechnológia terén, felajánlotta, hogy segít nekünk. Gyógymódot kínált a zöld lázra, a szolgálatainkért cserébe. 

– Ti voltatok Marcus hírhedt telepatái… – állapította meg csendesen Macari Senai.

A torz fej nem felelt azonnal. A félig már halott testen görcsös roham futott végig, és egy pillanatra a telepata is meggörnyedt. Nyálcsorgatva mormogott magában valamit, és Alberto Santazzi arca fájdalmasan megfeszült.

– Nincs már sok időm – dünnyögte a nyálában fuldokolva.

– Akkor, minek tovább kínlódni! – Kiáltotta Waldo és kibiztosította a fegyverét, de a hadnagy állta az útját.

– Még adhatunk neki néhány percet, ennyit megérdemel.

Santazzi vérbe fordult szeme hálásan tekintett a hadnagyra, majd rögtön Barlowra nézett.

– Tőled nagyon félnek. A legrégebb óta létező fájdalomtestek, mind tudnak a létezésedről. Néhányuk, mint ahogyan a nevelőapám is, a benned lakozó sötétséget szolgálják. Van…van egy titkos csoport, aminek…

Itt a telepata összerogyott a rátörő kíntól, és Alberto Santazzi is fájdalmasan felnyögött. Barlow lehajolt hozzá és a kesztyűjével törölte le a torzó orrán és száján kibuggyanó vért.

– Az agykárosodás, amit a harcunkban okoztál…meg fog ölni, de fel is szabadított. Én nem…én nem voltam rossz ember soha, de Marcus elvette a testem és az elmém, hogy a képességeimet uralhassa…

– Hallgass – mondta csendesen Barlow. – Ha orvost hívunk, talán még meg tudnak menteni.

– Nem…nem így. – Rázta meg fájdalmasan a fejét Santazzi. – Nekem jó a halál, de tudnod…tudnod kell! Marcus sereget készített, a keewon és az emberi génálomány keverésével. Mentálisan irányítható katonákat, űrhajók…űrhajók vannak odakint.

– Összevissza beszél! – Kiáltott fel Waldo Campa, és Barlow a szeme sarkából látta, ahogy Déchamp és a két testőre néhány lépést hátrál.

– Maradjon veszteg! – Utasította rendre a vörös szakállast a hadnagy, és a két kommandós óvatosan készenlétbe helyezte a fegyverét.

– A Föld ellen akarják bevetni, és téged akarnak a szószólójuknak! A jövő, amit szánnak neked, már nagyon közel van! Milliókat akarnak megölni egy háborúban, hogy a többi majd fejet hajtson az uruk előtt. A te lábaid előtt…

Santazzi nem fejezhette be a mondatot, mert Waldo a torz fej halántékának szegezte a fegyverét, és lőtt. A Santazzi koponyájából kifröccsenő vér, félig beterítette Barlowt, aki meglepetten lépett egyet hátra. Az egész csak néhány pillanat műve volt, így a hadnagy is csupán megkésve tudott reagálni. Durván félre lökte a vörös szakállas csempészt, majd egy határozott mozdulattal neki szegezte a pisztolyát. Reymundot követve mindenki szinte ugyanabban a pillanatban, egyszerre nyúlt a fegyveréért és biztosította ki. Barlow kicsit lemaradt a többiektől, de így is a még mindig bizonytalan, félig még a transz hatása alatt álló telepata volt az egyetlen, akinek a kezében nem volt fegyver.

– Nem adtam rá parancsot! – Ordított a csempésszel Reymund. – Miért ölte meg? Még sok hasznos információt megtudhattunk volna tőle!

A hadnagy dühe, még a sisakja mikrofonján át is jól kiérezhető volt a hangjából, de Waldo Campa rezzenéstelenül, teljesen nyugodtan nézett a pisztolya csövébe.

– Egyrészt nem arra kaptunk parancsot, hogy egy klónlaborban összefércelt torzszülött agymenéseit hallgassuk – válaszolta végül szenvtelen hangon a vörös szakállas. – Másrészt miből gondolja, hogy akár egy szava is igaz volt, már ha valóban ő beszélt. Alig egy perce még, valamilyen agykárosodásról karattyolt.

– Ó, ő volt az, aki rajtam keresztül beszélt – suttogta elhaló hangon a telepata –, és minden szava igaz volt…

– Ha ez valóban így van, akkor ezt ki kell vizsgálnunk – jelentette ki határozottan Reymund. – Nézzenek körül, ezek mind kifejlett, és minden bizonnyal harcra kész hibridek. 

A hadnagy leengedte a fegyverét, és körbe fordult a teremben.

 – Milliószám vannak itt, és mind láttuk, hogy mire képesek harcban. Ezt az egész létesítményt, el kell pusztítanunk!

– Higgadjon le, hadnagy! – Most Macari Senai lépett előre, hogy lecsillapítsa Reymundot. – Az eligazításon egyértelmű parancsot kaptunk, és az nem az volt, hogy ész nélkül kezdjünk el robbantani! Sully Marcust likvidáltuk, és ezzel a klónlaborral már bizonyítani is tudjuk a hazaárulás és az összeesküvés vádját.

– Várjunk egy percet – szólt közbe Barlow –, nekem itt valami nem teljesen világos. Miért is kellett kiiktatni Sully Marcust, az egyetlen embert, aki talán a korona tanú lehetett volna a szövetség ellen összeesküvők tárgyalásán? Ráadásul valaki olyannak a parancsára, aki Ed Scorza szerint, szintén benne van a hazaárulásban?

Barlow kezdte egyre világosabban érezni, hogy valami nagyon nincs a helyén. Kihasználva a pillanatnyilag beállt csendet, így folytatta:

– Reymund hadnagy, ön is pontosan tudja, hogy Carlo Yorakis kormányzó is gyanúsított az összeesküvésben, hiszen Ed Scorzával együtt avattak be engem az egészbe. A labor elpusztítása kinek a céljait szolgálná, a kormányzóét vagy a titkáráét?

– Én csakis a hazám és a szövetség érdekeit szolgálom – felelte a hadnagy hűvösen.

– Milyen fennkölt – tapsolta meg színpadiasan Macari Senai. – Hadnagy úr, mit fog tenni akkor, ha példaképp a szövetség érdeke, a hazája bukása lesz? 

A hadnagy szembe fordult a mentál ügynökkel, és Barlownak közben feltűnt, hogy az osztag lassan kezd két, egymással szemben álló frakcióra szakadni. Az egyik oldalon ő állt Reymunddal, a két kommandóssal, és a történtek után kicsit meglepően Waldo Campával, míg a másik oldalt Macari Senai, a telepata és Déchamp alkotta, Hűtővel és Csongival kiegészülve.

–A szövetség tisztjeként arra esküdtem fel – válaszolta a hadnagy csendes, nyugodt hangon –, hogy a feljebbvalóim parancsait teljesítem, illetve megvédem a szövetség területeit és állampolgárait, minden külső és belső ellenségtől. Sylur katonaként pedig a becsületem kötelez arra, hogy akár az életem árán is megvédjem a hazámat és a népemet. Bízom abban, hogy nem kell e két becsületbeli kötelességem között választanom, de ha egyszer mégis eljön ennek az ideje, akkor a helyes döntést fogom meghozni. Kielégítő volt a válaszom, Senai ügynök?

– A vak hűség, sosem vezet jóra – szólt közbe a francia –, bárkinek is tett esküt. Sok magához hasonló katonát láttam már meghalni, a puszta becsületért.

– Nem egy zsoldosból lett bűnőző fogja megszabni nekem, hogy mi a helyes és helytelen. 

Reymund éles szavai, mély csendet hagytak maguk után, melyben csak jobban kiéleződött a csapat tagjai között vibráló feszültség, ami a küldetés kezdete óta növekedett. A hadnagy is érezhette, hogy az elkövetkező percek sorsdöntőek lesznek, mert tőle szokatlan hévvel folytatta az érvelést.

– Ha Santazzi igazat mondott, akkor ezeket a harci hibrideket és a Karelis állomást megtámadókhoz hasonló űrhajókat, a Föld ellen akarták bevetni. Bárkik is hozták létre ezeket, mi addig nem nyugodhatunk meg, amíg fel nem perzseltünk minden klónt, fel nem robbantottunk minden űrhajót, amit ezen a holdon találunk, és meg nem semmisítettünk minden adatot, minden kutatási eredményt. Ha ez meglesz, csak akkor tekintem az akciót befejezettnek!

Barlowra nagy hatással voltak, a hadnagy szavai. Nemrég még szentül hitte róla, hogy egy hideg fejű és szívű katona, aki parancsra bármikor, bárkit megölne. Hosszú ideje most először érte kellemes csalódás valaki kapcsán, és most nem zavarta az a tény sem, hogy ismét rossz következtetések alapján ítélt meg egy embert. 

– Van még mit tanulnom, az emberekről – állapította meg magában csendesen.

– Hadnagy, várjon… – szólalt meg a telepata, még mindíg nagyon gyenge hangon. Jól láthatóan még nem nyerte vissza sem a testi, sem a szellemi erejét.

– Santazzi halála pillanatában, láttam valamit. Sully Marcus ezt az egész hibrid projektet, a sylur kormány tudtával, jóváhagyásával és támogatásával vitte véghez. Itt lényegében minden a kormány tulajdona, vagyis nem semmisítheti meg. 

– Mit akar ezzel mondani katona, hogy a sylur kormány titokban a földi lakosság ellen fejleszt hadsereget? – A hadnagy szavaiban egyszerre tetten érhető volt a felindultság és a meglepettség.

– Ha ez így van – szólt közbe Déchamp –, és valóban adunk ennek az orvosi szörnyszülöttnek a szavaira, akkor Barlow is érintett az ügyben, hiszen állítólag neki kell majd vezetnie ezt a sereget.

– A szószólójuk lesz – javította ki a franciát Waldo –, ezt mondta.

– A lényegen nem változtat! – Vágott a vörös szakállas szavába, indulatosan a francia. – Szerintem a kérdés inkább az, hogy Barlow milyen mértékben válhat felelőssé, más emberek haláláért.

– Azt nem nekünk kell eldöntenünk – jelentette ki a hadnagy, ellentmondást nem tűrő hangon –, az viszont a mi felelősségünk, hogy senki, semmilyen célra és formában ne használhassa fel Sully Marcus gyilkos hagyatékát. Bárki is rendelte meg a hibrideket, az közvetlenül felelős lehet már a keewon faj kiírtásáért, és egy ekkora sereggel könnyedén a pusztulásba taszíthatja az emberiséget is. 

Barlow erős késztetést érzett arra, hogy nyíltan és kendőzetlenül elmodjon a társainak mindent az erejéről, Kha`rum Ja-Ha Doumról, az Agnur`Jahhadról, egyáltalán az egész rémálmoktól terhes pusztulás mítoszról, ami az elmúlt hetekben kíméletlenül magába rántotta, ugyanakkor tartott is a körülötte állok reakciójától. Ha esetleg szembe fordulnak vele és meg kell védenie magát, akkor olyan tettekre kényszerítenék, amiket minden áron el szeretne kerülni. Viszont a hibridek láttán, elkezdett benne baljósan valóságossá válni mindaz, amit eddig csak az álmaiban és látomásaiban élt át a Föld pusztulásáról. Egyelőre fogalma sem volt arról, hogy ebben a helyzetben mit kellene tennie.

– A labornak és a hibrideknek épségben kell maradnia, uram. – Törte meg a fenyegetően beállt csendet a telepata.

– Nem az ön hatásköre ebben dönteni – szólt rá a beosztottjára a hadnagy.

– De nem is a magáé – ellenkezett Macari Senai.

– Maga hagyná, hogy ezeket a szörnyeket bárhol bevessék?

– Miért ne? – kérdezett vissza a mentál ügynök, és közben a fegyvere csöve még nem fenyegetően, de lassan és biztosan a hadnagy felé fordult.

– Közel három évtized alatt, sok mindent láttam. Időnként megtapasztaltam jó dolgokat is, de főleg rosszakat. Nekem elhiheti, ha azt mondom, hogy nincs már sem ezen a világon, sem az összes többin semmi, amit érdemes volna még megvédeni vagy akár meghalni érte. Egy mindent beborító tisztítótűz, csak javítana a dolgokon.  

– Ezt nem mondhatja komolyan! – Szólt közbe Barlow, mert titkon azt várta, hogy mindaz, amit az ügynök elmondott és amit ő is érzett, megcáfolható és bebizonyítható a tévessége.

– Te meg mióta vagy, az élet ilyen elhívatott védelmezője? – mordult rá Barlowra Déchamp. – Léptél volna akkor közbe, amikor Jade állítólag meghalt érted!

– Őszintén sajnálom a lányodat, Louis – lépett eggyel közelebb a franciához Barlow. – Hidd el, meg fogom találni a módját, hogy vezekeljek érte.

– Ó, meg is fogsz te bűnhődni, erre mérget vehetsz! – A sisak torzításán át, Déchamp hangja még elszántabbnak és fenyegetőbbnek hatott, mint amilyen valójában lehetett, de Barlow tudta jól, hogy ez semmit nem vont le a szavak komolyságából. 

A vita holtpontra jutott, az egymással szemben állók már nem tudtak észérveket felhozni sem a hibridek elpusztítása, sem azok megóvása mellett, így Barlow teljesen biztos volt abban, hogy hamarosan a fegyverek fogják eldönteni a vitát.

– Figyelj, a telepatára! – Szólalt meg váratlanul a fejében, Kha`rum Ja-Ha Doum.

Barlow csak ekkor vette észre, hogy sem Reymund, sem Waldo, sem a két másik kommandós nem mozdul, miközben Senai ügynök, a telepata, a francia és a testőrei lassan, óvatos léptekkel szét húzódtak egymástól. Déchamp fegyvere, egyenesen Barlowra szegeződött.

– A hadnagyot felmentem, a parancsnokságból – mondta a mentál ügynök lassan, a szavaiban fenyegető hangsúllyal.