Barion Pixel nuuvella

Agyrajárók

“Viszlát” - suttogom, a kés lassan csúszik be a szemgödörbe, óvatosan, de határozottan tolom előre, hogy ne keltsek nagy feltűnést. A szemgolyó mégis hangosat pukkan, a HÉV  zakatolása és a reléváltók kattogása ellenére jól hallhatóan, ahogy jól láthatóan fröccsen szét a vörös csíkokkal színezett szemfehérje a körülállókon és a négyesüléseken olvasók újságain. Többen lepisszegnek, csináljam már halkabban. Túlságosan reggel van még a hangos gyilkolászáshoz. Egy férfi fejét rázva csukja össze felháborodott mozdulatokkal az újságot, elrontotta a reggelét, hogy egy szem tartalmas sűrűje folyik le lassan a címlapon. Nem mintha olyan kurva fontosat olvasna, egy Bélföld van a kezében, ami mégis csak egy nagy magyar bulvár szar, a szlogenje is az, hogy Sztárzombikról és zombisztárokról. Ha jól látom a néhai Kozsó van az elején Halott a szomorú szamuráj címmel. Szóval sokat nem vesztett az ürge.

“Viszlát” - ismétlem, szeretek elbúcsúzni azoktól, akiket megölök, akkor is ha nem ismerem őket. Próbálom halkan kihúzni a pengét, ami a telefonomban végződik. Nem hosszú, éppen elég, hogy egy kicsit megbirizgálja az agyát, már be is áll a halál - ha annak lehet nevezni ezt a második eltávot. Sokszor mentette már meg ez életemet a knifePhone, jó kis találmány a mobilból kipattintható penge, csak valahogy az önsterilizálását is ki kellene találni, mert kurva büdös lesz, ha visszacsukom, hiába törölgetem minden használat után akkurátusan végig nedves gyerekpopsikendôvel. Igen, mindig van nálam egy csomaggal, ahogy pár pacalkonzerv, egy nagy csomó élesre hegyezett ceruza, köztük pár ikeás, egy csúzli pár kődarabbal és 10-20 kemény húsú alma. Hogy ezeket miért hordom mindig a hátizsákban, arról majd később. Közben félhangosan bocsánatot kérek utazótársaimtól, akik egyébként bekaphatják, most mentettem meg az életüket, ezek meg méltatlankodnak itt, miért csinàlom ilyen hangosan, meg nedvesen, mintha rajtam múlna. Ők meg már nyomogatnák tovább a mobiljaikat, meg olvasnák az újságnak csúfolt szennylapokat, és kurvára zavarja őket, ha valaki jóhiszeműen megmenti a tetves életüket. Az élők sokszor jobban idegesítenek, mint ezek a szerencsétlen kétéltűek, akiknek nem marad más szórakozásuk, mint az emberhúsevés. Semmi mást nem akarnak az élettől, csak jól bezabálni egy élőből, hát el lehet ezért ítélni őket? Ha egyszer ilyen a természetük?

Persze, hogy el, rohadjon meg mind! Rohadnak is. Jobban szeretik az embereket mint én. Én nem kóstolnék meg egyet sem. Felkészültem rá, hogy ez az állapot váratlanul átmeneti lehet, ki tudja, mikor kapok rá én is az emberhúsra, bár szigorúan véve akkor már nem beszélhetünk énről. Legalábbis nem arról, aki most itt munkába hévezik.

Megfogom az áldozatom fejét - 90 kiló, jól megtermett férfirothadás, mégis csak szeretetteljesen tudok rá gondolni, végtére én voltam az, aki megszabadítottam a  túl evilági szenvedéseitől -, amíg még tartja a zsúfolt tömeg, beállítom gyorsan a hajam. Elhúzom a mobil képernyőjét balra, többször is,  mire végre megnyílik a fotóalkalmazás. Négyzet alakúra váltok, csinálok pár szelfit, mielőtt elindul a HÉV, és a dülöngéléstől nem lehet éles fotókat készîteni. Az emberek már kilöknék szegény fotómodellemet az ajtón, de látják, hogy dolgom van vele, egyelőre hagyják. Milyen megértőek, ha a virtuális, szociális életről van szó, és mennyire nem, ha az igaziról.  Lövök pár vigyorgós, pár komolyabb képet, meglátjuk, melyik áll jobban a pukkant szeműhöz. Megnyitom az Instát, feltöltök kettőnkról egy kevésbé mosolygós pillanatot, rádobok pár filtert, kis szaturáció, fényárnyék-optimalizálás, aztán #zombikill #dontlikemondays #elsőahéten hashtagekkel megosztom, és sorsára hagyom. A testtel együtt. Ezt most nem rakom ki Facebookra, már tele a fal hullákkal. Vannak ismerőseim, akik képesek egész albumokat feltolni 20-30 képpel egyetlen zumba kinyírásáról. Kötelező fotók:  

Tarzan-póz: féllábbal mellrelépés és mellkasdöngetés ököllel

a mintha kedvesen megcsókolnàd a szétvert zombi fejét.

a klasszikus nyakmögöttátölelős-csajozós

illetve a merészebbek tolnak egy minthamegdugnádat, de arra általában nincs annyi lájk, és az érzékenyebbek leízlésteleneznek, szóval ritkábban látni ilyet. Csak párszor naponta.

Két perc múlva előveszem a telefont, ellenőrzöm, mi van. Már három lájknál tart, kicsit lassabb, mintha a gyerekkel raknék közös képet, de a rajongók rajongók, ki kell szolgálni őket. Izgulok, ez az első gyilokképem a héten.

A hévezők már toporognak mellettem, kínjukban egyik lábukról a másikra állnak, nehezen bírják, hogy fekszik valaki előttük, aki másodszor indult bomlásnak. A következő megállónál sikerül lerugdosniuk, a felszállók szimplán átlépik, megszokták már. Egy-egy megálló hetekig dugig van hullákkal, az FKF lassabb, mint egy lábnélküli zombi a műjégpályán, selyemkesztyűben.

Visszaáll a béke. A dülöngélő arcokat újra mobilok világítják meg, vagy eltűnnek Kozsó mögött, kezek vesznek bele fornettis zacskók zörgő mélyére, fogak tépnek sajtos és töpörtyűs pogácsákat, üveges tekintetek kerülnek fel a fejhallgatókkal. Annyira mindennapos lett az oszló, emberi húshalmaz a magyarok életében, hogy már senkit nem zavar igazán. Megtanultunk hullabüdösben enni, inni, ölelni, aludni, magunkat a mindenséggel mérni, szórakozni, dugni, gyereket nevelni. Szeretjük a saját, rothadó szagunk - ez Magyarország kettőezer kibebaszott tizenvalahányban - rakom fel a Slow Village-et a fülemre, inkább azt hallgassam, mint az undorodó gondolataimat.

A Szépvölgyin leszállok, elindulok fölfelé a buszmegállóba. Előttem egy magassarkús csaj megy, nem teljesen értem, hogy engedheti meg magának, bármikor óriási sprintre kell váltani. Ő tudja. A kereszteződés környékén pár munkás töri magát és az utat.

“Fúrnálak kisanyám, ütve” - üvölti egyik a csajnak a darabolásban meg-megállva. A többiek a fúrót túlharsogva röhögnek. A csaj bemutat nekik. Éppen megint nekiállnának dolgozni, de szerencséjükre arra oldalog egy idősődő éhenhalott, úgyhogy szünetet tarthatnak. Hárman a lapáton támaszkodnak, ahogy az a munkaköri leírásukban szerepel, a negyedik, a legfiatalabb beleköp a tenyerébe, és válla fölé emeli a csákányt. Megsajnálom a hörgő nénikét, aki lassan döcög a srácokig. A szoknyája beleakadt a banyatankba, öntudatlanul húzza maga után. Száraz nyelve körbe-körbejár az ajkán, nem palástolja a vágyait, nem mintha képes lenne rá, céltudatosan halad a friss hús felé. Az egyik munkás mond valami viccet, mire a csákányos elröhögi magát, leejti a kezeit és a szerszámot, összegörnyedve nevet. A nénike már nagyon közel jár hozzá, kezd veszélyessé válni a helyzet, elindulok feléjük, hátha muszáj közbelépni. Nem muszáj.  A legtermetesebb fickó meglendíti a lapátját, és irtózatos erővel tarkón bassza a nénit, aki beletántorodik a betonba tört lyukba. A lábai még kalimpálnak, de tutira berepedt a koponyája. A legkisebb végre észhez tér, és a csákányával lyukat üt a világvégi nyugdíjas homlokába. Fröccsen az agy, szisszenek a sörök, felizzanak a cigik. Ma sem lesz már meló. Ezért nem halad semmi sehova ebben a zombiette, elbaszott országban.

A busz előtt beugrom a kedvenc kávézómba, illetve a helyre, ahol a kedvenc kávémat adják. Az állandó figyelem, hogy ne harapjanak meg, éberré teszi az embert, de nem eléggé ébreszt fel. Kell valami löket, ami újjáéleszti a gondolkodásom, mint a zombiharapás az agyat. A bejárat előtt szögesdróttal körbefont sorompó vár nyitva táblával és egy rajzzal, hogy emeld föl, és gyere be bátran. Mellette másik tábla: zombiknak belépni tilos. Bent szól a rádióból a Geszti új száma, az Agyrajárók, annyi baj legyen, úgyis elvitelre kérem a kávét. Sajnos a barristalány megakadályozza, beszélgetni akar.

“Szokásos?”

“Ja, az etiópból.”

“Régen voltál erre.”

“Messzebbre költöztünk, emberek közé meg nem nagyon van kedvem mászkálni.”

“Érthető. Annyira már ide sem járnak sokan, pedig próbálunk zozimentesek maradni. Mióta kirakta Tibi, a tulaj, a sorompót, az összes agyhalott fennakad, csak ki kell menni időnként fejbeszurkálni őket. Nem szeretem csinálni, sokszor kérem meg valamelyik szakácsot, menjen már, intézze el ő. - megborzong -. Utálom. Utálom még a telefonálgatást is utána. Mire kijönnek az FKF-esek, a bűzlő testek elijesztik a vendégeket. Néha hátravisszük őket, mintha onnan támadtak volna, hogy a járókelők is betévedjenek, ne csak ezek a lelketlenek.

“És a rasztás szendvicsember, aki mindig itt állt a kávézó előtt? Vele mi van?”

“Nem tudom, régen láttam. Ő alapból is olyan volt, mint egy zé.”

“A fogatlan néni, aki a kutyáira gyűjtött?”- nézek körbe az kávézó előtt.

“Ő jön még néha. Most már kutyára és fegyverre gyűjt.”

Előveszi a tejet, amiből a tejhabot csinálja. A tej valami lengyel szar, nem magyar, pedig eddig gondosan ügyeltek rá, hogy a közelből származzon, és szabadon tartott legyen a tehén.

“Mi ez a tej? Mi lett azzal a finom magyarral?”

“Áh, nem lehet kapni. A gazdákat senki nem védi meg a harapósoktól. Az állam vagy az önkormányzat dolga lenne, nem foglalkoznak vele. Nem foglalkoznak a gazdákkal, a tehenekkel, nem foglalkoznak a földekkel, csak megvették őket, meg eladták  a haverjaiknak, de az se zavarja őket, ha több hektáron csak a zék járnak le-föl a körbekerített földeken. Alig lehet már onnan bármit szerezni.”

“Szomorú!”

Közben elkészül a kávé, fizetek, a rádióból szól az Ugye, mi zombitápok vagyunk című gyomorforgató feldolgozás, úgyhogy gyorsan balra el.

 Kifelé elmegyek a volt munkahelyem mellett. Ügynökség. Multi. Vagy 70-en dolgoztunk itt, mielőtt elkezdődött ez az egész. Egy délután alatt harmincan maradtunk. Nem, nem rúgtak ki senkit. Itt öltem először.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

Egy férfi munkába indul, de kénytelen közbelépni, mikor az álmos hévezők reggeli nyugalmát egy túlságosan halott, de annál mozgékonyabb zoki zavarja meg.

Rövid összefoglaló

Élet élőhalottak között a nagyvárosban.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni dislexikon nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!