Augusztus volt. A teraszon, a kényelmes hintaszékben ült, mellette az asztalon egy kiürült söröskorsó. A nap már elbúcsúzott, több, mint egy órája, de a hőség nem csökkent a beálló sötétség ellenére sem. Bársonyos augusztusi meleg volt. A kertben álló fák levele sem rezzent. Szombat este. Meglepően csöndes, egyik szomszédban sem tartottak kerti partit. Mintha mindenki kiürült volna energetikailag erre a hétvégére. Pedig az időjárás pontosan alkalmas lett volna bármilyen haccacáréra. 

De neki sem volt semmihez sem kedve. Talán mehetett volna barátokhoz beszélgetni, fröccsözni, miközben szól a zene a hangszórókból, de nem vágyott rá. Alkonyatkor csendesen kiült a teraszra, csinált magának egy fröccsöt, és megnézte a naplementét.

Pedig nem ilyen volt. Nem szeretett magában ülni. Nem azért mert az unalmas. Nem volt szüksége énidőre. Énidő. Mennyire felkapott lett ez a szó. Énidő. Amikor csak magammal foglalkozom. Amikor azt teszem amit én szeretnék. Szerinte az ember megtalálja a módot arra, hogy a szükséges egyedüllétet megtapasztalja. Ő már több, mint egy éve tapasztalja. Már kicsit több is a jóból. Néha úgy érzi, hogy a hátralevő életében már nem is lesz szüksége énidőre.

Ki tudja mennyi van még hátra. Ki ne gondolkozna el ezen néha. Vajon milyen lenne, ha tudnánk az évet, a napot, az órát? Vajon eszeveszett kapkodásba kezdenénk, hogy bepótoljuk azt, amit még nem követtünk el, és hogy a végére érjünk a bennünk felállított bakancslistának? Vagy esetleg depresszióba esnénk, és úgy várnánk azt az elcseszett időpontot? Azt hiszem embere válogatja. 

Élet. Mekkora esemény nekünk, és szűkebb környezetünknek. Közben pedig egy porszemnél kisebb senkik vagyunk egy egyre táguló világegyetem közepén. A hólyagja is tágult, de nem az ősrobbanás, hanem az eddig elfogyasztott fröccsök hatására. Felállt, és bement, hogy könnyítsen magán. Egyúttal a korsót is bevitte. Energiatakarékosság. Miért fordulna kétszer. Miközben a fehér porcelánt öntözte azon gondolkodott, hogy a világ pont így működik. Ami bemegy, az ki is jön. Még ha nem is ugyanolyan formában. Semmi nem vész el, csak átalakul. Ami egyszer megszületett, az el fog tűnni. De az egész egy zárt rendszer. Talán mégis a reinkarnációban hívőknek van igaza? Mert ha az eddig meghalt emberek mind saját lélekkel rendelkeznek, akkor elég sokan várhatnak már a feltámadásra.

Közben elállt a vizelése, és megállapította, hogy szerencsére a prosztatájának még semmi baja. Pedig így negyven felett már kezdenek kopni az alkatrészek. Főleg, ha az ember még rá is segített fiatalabb korában. Ő nem az az autó volt, aki garázsban tartottak, mindennap karbantartottak, prémium üzemanyagot tankoltak bele, és csak úgy haladt, mint ha a pedálok alatt tojások lennének. De nem is volt az a versenyautó típus, aki csak maximális gázállással tudott közlekedni. Valahol a kettő között. Néha engedte, hogy egy egy kanyarban megcsikorduljanak a kerekei, vagy valami irányába úgy indult el, hogy a laza kavicsok a háta mögött szanaszét repkedtek. És néha csak üresben, elengedett gázzal gurult a az enyhe lejtőn, és a környezetet bámulta. 

Na tessék. Ez a legnagyobb problémája. Folyamatosan össze-vissza csapkodnak a gondolatai. Énidő - reinkarnáció - autó. Felhúzta a sliccét, kezet mosott, és visszaindult a teraszra. A fröccsöt meg majdnem elfelejtette. A teraszajtóból fordult vissza. Csinált egy sportfröcsöt. Letette az asztalra, visszaült a székbe és rágyújtott. 

A cigi. A nikotin. A nikotin? Vagy csak az, hogy elfoglalja a kezeit. Hogy ne érezze értelmetlen semmittevésnek azt, hogy van. Hogy ül a melegben, és énidőzik. Hogy ez felesleges. A cigarettázás egy álságos tevékenység. Úgy érzed, mintha csinálnál valamit, de közben semmit nem csinálsz. Mintha a semmittevéssel akarnál kiszakadni a semmittevésből. A parázs felizzott a papír végén. Le kellene szokni. Majd egyszer. 

Halogatás. Ebben legalább annyira jó volt, mint a többi ember. Annyi ötlete, terve van és volt. De kifogást mindig lehetett találni arra, hogy miért is ne kezdjen bele. Mint a diétázó, aki mindig a következő hétfőn kezdi a fogyókúrát. 

Gondolatai visszatértek az univerzumhoz. Senkik vagyunk. Mindenki görcsösen próbál valami nyomot hagyni a nagybetűs életben, de csak egyeseknek sikerül. Az is maximum annyi, mnt az a meteor amit az előbb látott felvillanni az égbolton a másodperc töredékéig. Idő. Annyira relatív. Néha lassan tellik, mint egy hideg téli estén. Néha elröppen, mint az orgazmus. És ez még csak az emberi ésszel felfogható idő. Egy emberöltő, ami lassan kitolódik az ötven évről egészen nyolcvan-kilencven évig. De még ez is nagyon kevés. 80 év. A Föld nevű labdacs 4,5 milliárd éve keletkezett. Ez körülbelül 56 milliószor több. 56 millió generáció. Jó persze tudjuk, hogy a protoplanetáris ködből összeálló bolygón még nem éltünk, de mégis. A tórium felezési ideje 14 milliárd év. Megközelíti a világegyetem életkorát. Porszemek vagyunk térben és időben is.

A távolból egy füleskuvik szonárhoz hasonló párzási hangja hallatszott. Kortyolt a fröccsből és megállapította, hogy picit erősre sikerült a körülményekhez képest. Valószínűleg holnap fejfájással fog ébredni. Nem baj. Majd hozzáadódik a többihez. Öregszik.  

Már több, mint egy éve volt egyedül. Az elején úgy érezte, hogy nem lehet kibírni a magányt. Össze-vissza kapkodott. Tele volt tervekkel, és párkeresési reményekkel. Elmúlt. Lenyugodott. Énidő. Rájött, hogy így negyven felett, az embereknek már olyan berögzött szokásai, rigolyái vannak, hogy azokat már nehéz elengedni. És a másik hülyeségeit meg megszokni.  Azt mondják, minél tovább van egyedül valaki, annál nehezebb új, normális kapcsolatot kiépítenie. Eleinte hülyeségnek tartotta, de valahol útközben rájött, hogy ez igaz. Már ő sem vágyott arra, hogy valakivel sülve-főve együtt legyenek. Mindig legyen ott az egyik a másiknak, ha szüksége van rá. És fordítva is persze. De egy összeköltözés maximum pár hónapig tartana ki, és egymás idegeire mennének. 

A párkapcsolatok. Az Úr akkor cseszett ki igazán Ádámmal, mikor megteremtette neki a nőt. Persze, imádja a női nemet, nem arról van szó. Csak a párkapcsolat, a szerelem, folyamatos harc. Harc a férfi és a női szemlélet között. Harc az erkölcsök és az ösztönök között. Az ember nem monogám az evolúció alapján.

Na szép. Evolúció és Isten egy gondolatmenetben. Bár nem igaz, hogy nem lehet összeegyeztetni a kettőt. Csak a szemellenzősök nem tudnak kompromisszumra jutni. Igaz, az ateisták még nem robbantottak ki hadjáratot, amikor is emberek ezreit mészárolták le a tagadás nevében. Vagy ritkán hallani ateista öngyilkos merénylőről is. Úgy vélte, az evolúciót bele lehet szuszakolni a teremtéstörténet kartondobozába. Még csak nagyon préselni sem kell a sarkokban. Mert az emberek többsége tényleg csak nagyon rövid időt tud elképzelni. Sok ember még úgy gondolja, hogy az őse a T-rex ellen harcoltak. Igaz, csak hatvanmillió év különbséggel éltek. Persze, Jézus alig több, mint 2000 éve született. De hogy korábban hogy haladt az idő azt nem tudjuk. A Biblia szerint Isten hét nap alatt alkotta meg a világot és minden teremtményét. Mondjuk egy akkor élő ember nem is sejthette, hogy a Földtörténet több milliárd évre nyúlik vissza. Egyszerűbb volt 7 nap. Persze apróbetükkel odaírták, hogy az Úrnak ezer év annyi, mint egy nap. 

Elfogyott a fröccs. Ezt abból is érezte, hogy egyre hülyébb elméletei lettek. Ilyenkor már néha magát sem tudta követni. Olyan volt, mint mikor lefeküdt aludni, de az agya még lázadt. Különböző filmeket vetített a fejében, össze-vissza ugrálva térben és időben. Különböző forgatókönyveket arról, hogy mi lesz, vagy mi lehetett volna, ha a puzzle egyetlen kis darabkája másképpen jön ki a rajzoló keze alól. Onnan tudta, hogy közel már az öntudatlanságba merülés, ha a képek a fejében már úgy következtek egymásból, mint egy Salvador Dali kép. Az elfolyó időből keletkező nagy maszturbátor, a pillangóvitorlájú hajóból az égő zsiráf. Vagy a szúnyoglábú elefántok.

Ebben a pillanatban felriadt, mert egy szúnyog megcsípte a nyakát. Egy pillanatig elgondolkozott még egy fröccsön, de inkább úgy érezte, hogy elvonul aludni. És holnap folytatja a szúnyoghoz hasonló életét. Mert az életünk olyan, mint a szúnyog élete. Ideje nagy részét csöndben, a bokrok takarásában tölti, és halála előtt párzik még néhányszor és különböző emberek vérét szívja.