Barion Pixel nuuvella

Három nővér hálójában 9. rész

Már öt hét múlt el Vicky eltűnése óta. Nick gyakran elhajtott a lány háza előtt, de soha nem észlelt mozgást. Semmi változás. Csak a fű nőtt. Telefonon is hiába próbálkozott, soha, senki nem vette fel. Nem tudta kideríteni, hova utazott a lány. Valószínűleg a nővéreinél van. De hol? Ez rejtély. A végén még magánnyomozót kell fogadnom – tűnődött. De nem igazán fűlt hozzá a foga, hogy ilyen módon kutasson a lány után.

Rutinosan hajtott Vicky háza felé. Nem remélt semmit. Már nem. … Érdekes. Az emeleten ég a villany. Azok a műterem ablakai. Vicky mesélte, hogy Valerie berendezett ott fenn egy műtermet, és az az ő szentélye. Ha elment, bezárta, és elvitte a kulcsot.

Most épp ott van világosság. Tehát megérkezett Valerie. Nick megállt a ház előtt és kiszállt a kocsiból. Elszántan indult az ajtóhoz. Becsengetett és türelmetlenül várt.

Vicky megijedt, amikor meghallotta az éles hangot. Biztos volt benne, hogy Nick csenget. Tudta, hogy el fog jönni, tudta, hogy szembe kell néznie vele, csak nem számított rá, hogy ilyen hamar elérkezik ez a perc.

Délelőtt érkezett meg, alaposan kiszellőztetett és kitakarított. Kellemesen elfáradt, de legalább lekötötte a gondolatait. Talán egy órája jött fel festeni, és teljesen belemerült a munkába. Ma este nem számított látogatóra. Ma még nem. Azt hitte, ez a nap még a nyugalomé.

A csengő kitartóan szólt. Úgy látszik, Nick ujja hozzáragadt a gombhoz, és most nem tudja elengedni. Reszketve indult ajtót nyitni.

– Jövök már – kiáltotta. Sóhajtott egy mélyet, hogy erőt gyűjtsön a következő percekhez. Aztán kinyitotta az ajtót.

Nick azonnal belépett. Talán fél, hogy meggondolom magam? Vicky tettetett csodálkozással mérte végig a férfit.

– Ki maga? Megvárhatta volna, amíg behívom! – támadt rá. Nick ölelésre készülő karjai megálltak a levegőben. Elbizonytalanodott. Igaz, hogy ez a lány pont olyan, mint Vicky, de hát az ikreknek megvan az a jó szokása, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Virginiával is összetévesztette.

Jobban megnézte a lányt. Farmer és póló. Vicky is hordott ilyet, de festékfoltok nélkül. Lehet, hogy ez mégis Valerie? Egy kicsit gömbölyűbbnek tűnik Vickynél.

– Valerie? – kérdezte tétován. A lány határozottan bólintott. – Bocsásson meg, hogy így magára török. Nick Sanford a nevem. Vickyt keresem.

– Nick Sanford – ismételte a lány tűnődve. A szíve majd kiugrott a helyéről izgalmában. Csak el nem áruljam magam! – Vicky beszélt önről. Nem akarja többé látni magát. Elköltözött Virginiához, és nincs szándékában visszajönni. Mától én lakom itt. És én sem akarom látni magát. Kérem, menjen el!

– Addig nem, amíg meg nem mondja, hol találom őt! – fenyegetőzött a férfi. – Értse meg, szeretem a nővérét, de Vicky elítélt anélkül, hogy meghallgatott volna. Meg kell találnom.

– Sajnálom. Én tiszteletben tartom a nővérem kérését. Keresse, ha akarja, de nekem hagyjon békét! Én ide pihenni jöttem. Meg festeni. Azt reméltem, itt nyugodtan várhatom a gyermekem születését. Ne tegye tönkre a lelki békémet! Menjen! – Kitárta az ajtót a férfi előtt. Nick habozva tett egy lépést kifelé, majd megállt, és elgyötörten nézett a lányra.

– Kérem, Valerie, segítsen nekem!

– Nem tehetem. Vicky megesketett, hogy nem árulom el – hazudta. Istenem, hogy bírom ki? Add, hogy elmenjen végre! A férfi szemében mélységes fájdalom tükröződött, ahogy kifelé indult. Vicky majdnem a nyakába vetette magát. Úgy szeretett volna hinni neki! Őszintének látszott. De hát Paul is őszintének tűnt! És mi lett a vége? Összeszorította a fogait, hogy el ne sírja magát. Még nem lehet. Nick visszafordult.

– Kérem, Valerie, legalább egy üzenetet adjon át! Mondja meg Vickynek, hogy feltétlenül beszélnünk kell egymással. Hívjon fel! – könyörögve nézett a lányra.

Vicky szólni sem tudott, csak bólintott, majd lassan betette az ajtót a férfi mögött. Egész testében remegve támaszkodott neki a kemény fának. Alig bírta el a lába. Nem volt ereje bemenni sem. Térde megroggyant, zokogva csúszott le a földre.

Sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzelte. Úgy hitte, amíg távol volt, kellőképpen felvértezte magát Nick vonzerejével szemben. Azt hitte, képes lesz hűvösen, idegenként bánni vele. Tévedett! De még mekkorát tévedett! Újra fellángolt szívében a szerelem, amit eddig elnyomott, és erősebb volt, mint valaha. Megint maga előtt látta a karikás szemű férfit, ahogy tehetetlenül, magába roskadva állt. Az Isten verjen meg, Paul! – átkozódott. Miattad nem tudok már hinni Nicknek sem! Örökre kiölted belőlem a bizalmat a férfiak iránt. Óh, hogy gyűlöllek ezért!

Csak lassan csillapodott a sírása. Felkelt, és visszament a műterembe. Dolgoznia kell. Mr. Gordon jó néhány képét eladta, így nincsenek anyagi gondjai. De pótolnia kell őket, hiszen szenzációs lehetőség előtt áll. Talán most lép a világhírnév útjára. Mr. Gordon társtulajdonosa egy párizsi galériának, és megígérte, ott is kiállítja Valerie képeit. Két hónapja van még arra, hogy néhány remekművet alkosson. Persze, a régebbi képeit is odaadhatja, de szeret dolgozni, és amúgy is le kell kötnie magát. A végén úgyis Mr. Gordon választja ki a kiállításra kerülő festményeket.

Vicky megszállottan festett. Nick még egyszer jelentkezett, úgy két héttel az első látogatása után. Ismét Valerie-vel beszélt, Valerie volt az, aki elküldte. Azóta csak néhányszor látta, inkább messziről. És mindannyiszor lelkiismeret-furdalása támadt. A férfi lefogyott, és a hajában is megjelent egy ősz sáv. A szeméből eltűnt a régi ragyogás. Megváltozott. Vajon tényleg miattam? – tűnődött a lány.

**************

Szeptember eleje volt. Vicky szépen gömbölyödött. Már nyolc hete, hogy hazajött, és bizony, nem fér bele a régi ruháiba. Kényelmes melegítőt viselt otthon, amiben könnyedén mozoghatott.

Csengettek. Biztosan Mr. Gordon jött meg. Mára jelezte az érkezését. Vicky ajtót nyitott.

– Jó napot, Mr. Gordon! – fogadta a vendégét.

– Üdvözlöm, Miss Wells! Maga egyre szebb lesz – lépett be a galériás. – Jót tesz magának az anyaság. És jól is áll. Hogy viseli?

– Jól – nevette el magát a lány. – Csak nem győzöm ruhával. Folyton kihízom őket. De hát végülis a hatodik hónapban vagyok. Ez a természetes. Megkínálhatom egy csésze kávéval, Mr. Gordon?

– Igen, kérek. És itt az ideje, hogy Jamesnek szólítson, Valerie. Hiszen most már komoly üzleti kapcsolatunk van. De remélem, barátjának is érez. Vagy még nem szolgáltam rá ilyen bizalmas megszólításra? – tréfálkozott a férfi.

– Dehogynem. Maga rengeteget tett értem, James. Soha nem fogom tudni meghálálni.

Felvillant emlékezetében a néhány hónappal előbbi beszélgetésük.

Csengett a telefon.

– Halló – szólt bele Vicky.

– Halló, Miss Wells! James Gordon vagyok.

– Üdvözlöm, Mr.Gordon. Mi újság? Csak nem fogytak el a képeim mind egy szálig?

– Hát, majdnem – nevetett bele a kagylóba a galériás. – Utánpótlás kellene. Mikorra tudna nekem egy tucatnyit szállítani a remekműveiből?

– Nem akar túl sokat? Egy egész tucat?

– Miss Wells! Beszéltem a párizsi üzlettársammal. Szep-tember közepén lehetne egy kiállítást rendezni a maga képeiből. Egész október a miénk. Tudja, micsoda lehetőség ez? De persze, ha nincsenek képek, kiállítás sem lesz!

– Pedig nincsenek, Mr. Gordon! Eladta az összeset. Nekem pedig készülnöm kell a záróvizsgáimra. Utolsó heteimet töltöm az egyetemen. Hacsak szégyenszemre meg nem bukok ön miatt.

– Valerie! Ne tegye ezt velem! Már olyan szépen kigondoltam mindent. Csak egy kicsike tucatka képecske kellene hozzá… – rimánkodott tréfásan.

– Meglesz – komolyodott meg a lány hangja. – Még nem tudom, hogyan, de meglesz. Már van néhány, ha nem is egy tucatka. És a vizsgák után lesz némi időm. Majd a jól megérdemelt pihenésemet halasztom egy kicsit.

Hát, ami azt illeti, jól elhalasztottam. Azóta sem jutott rá időm. Közben lefőtt a kávé. Csészébe töltötte és egyiket a férfi elé tette.

– Tejet, cukrot?

– Köszönöm, nem kérek. – Csendben kortyolgatták a kávét, majd a férfi megkérdezte: – Sok szépet festett nekem?

– Rögtön megmutatom. – Vicky betette a mosogatóba az üres csészéket. – Jöjjön. Erre, fent van a műterem. – Elmosolyodott, mikor látta, James milyen türelmetlenül indul utána. Úgy látszik, valóban kíváncsi. Alig bírja kivárni, hogy szem-ügyre vehesse az utóbbi hetek termését.

Az első, amit meglátott, Nick arcképe volt, amit a születésnapjára festett, emlékezetből, de már nem adhatta oda.

– Ez csodálatos! – James el volt ragadtatva. – Ennek a férfinak a szeméből süt a szerelem. Boldog lehet az a nő, akire így néz. Ki ez? – érdeklődött.

– Nem fontos. Nem szeretnék beszélni róla. Fájó emlék.

– Akármilyen fájdalmas is, ezt ki kell állítania!

Nem szeretném – tiltakozott a lány. Még csak az hiányozna! Túlságosan személyes ahhoz.

– Muszáj! Ez a kép egymaga megér egy kiállítást. Nem kell eladnia, ha ragaszkodik hozzá, de ennek Párizsban a helye. Nem tagadhatja meg tőlem. Ez a biztos sikert jelenti magának, Valerie! Adéle el fog ájulni örömében – puhítgatta a galériás.

– Hát… Rendben van – adta be a derekát vonakodva. – Akkor már nem is kell több? – már összeszedte magát, képes volt újra tréfálkozni.

– Óh, hát azért én biztosra megyek ám! Remélem, van néhány eladó képe is!

– Hogyne. Az összes. Ez az egy a kivétel – felelte Vicky.

Komótosan válogattak a festmények között. James megnézte mindegyiket, közelről, távolabbról, jobbról, balról. Igazi szakértő – gondolta a lány. Szerencsém, hogy találkoztam vele. Közösen kiválasztottak kéttucatnyi képet, köztük a részeg kiskutyát is, és félretették őket a sarokba.

– Holnap értük küldök. Jövő szombaton pedig várom Párizsban!

– Ott leszek – ígérte Vicky. – Már most nagyon izgulok. Hiszen ez kivételes lehetőség nekem. – Beszélgetve mentek le a nappaliba. Ott a férfi egy másik fontos tárgyalásra hivatkozva búcsúzkodni kezdett, majd hamarosan távozott.

**************************

James Gordon első dolga volt, hogy bemutassa az üzlettársának. Adéle Morris gyönyörű fiatal lány volt, talán huszonöt-huszonhat éves lehetett. Hosszú fekete haja a derekát verdeste. Egyetlen ékszere egy aranylánc volt a nyakában, amelyen egy csepp alakú rubinkő lógott. Fekete kisestélyiben fogadta a vendégeket. Arcán széles mosoly ült, amely a szemében is visszatükröződött. Fáradhatatlannak tetszett. Egész idő alatt tett-vett, intézkedett. Láthatólag élvezte a munkáját.

Vicky fáradtan nézett körül a teremben. Rengeteg vendég jött el a megnyitóra. A lelke mélyén bevallotta, hogy nem számított ennyi emberre. Most itt nyüzsögnek körülötte, és mindegyik váltani akar néhány szót a művésznővel. Lassan összeolvadtak előtte az arcok, már nem tudta megkülönböztetni a csodás ruhába öltözött hölgyeket, elegáns urakat. Csak a kezükben tartott pezsgőspohár volt állandóan visszatérő motívum.

De jó lenne leülni egy kicsit! – gondolta. A hosszú repülőút után úgy sajgott a hátsó fele, hogy azt gondolta, egy hétig képtelen lesz ráülni. Most meg már a lábai fájnak. Ráadásul ez a kis haszontalan is rakoncátlankodik – tette a hasára a kezét. James rögtön hozzáfordult.

– Pihennie kellene néhány percet – mondta aggódva. Belekarolt a lányba, és egy viszonylag csendes sarokban álló székhez vezette. Vicky hálás pillantást vetve rá, megkönnyebbülve ült le.

– Legszívesebben lerúgnám a cipőmet, és felraknám valahova a lábamat – mosolygott a férfira kimerülten. – De tudom, erre várnom kell még egy kicsit.

– Nagyon elfáradt, ugye? A pici hogy viseli?

– Nyugtalan. Valószínűleg érzi az izgalmamat. Csodálatosan megszervezték a megnyitót, James! – váltott témát. – Honnan szedték ezt a rengeteg embert? Fizetett nekik, hogy eljöjjenek?

A férfi elnevette magát a lány tréfás szavaira.

– Természetesen. – Látva a művésznő megdöbbenését, gyorsan hozzátette. – Én fizetem a pezsgőt. Tudja – fűzte hozzá, mint egy összeesküvő –, ha nem egészen józanok, könnyebben szórják a pénzüket olyan haszontalan dolgokra, mint a festmények, szobrok, stb.

Vicky ránevetett a férfira. Kedvelte ezt az embert, szívesen elfogadta volna nagybácsinak. A lába is kipihente már egy kissé a fáradalmakat, úgyhogy visszatért a jókedve. Érdeklődve nézte azt az elegáns hölgyet, aki, úgy tűnt, épp feléjük tart egy sötét öltönyös, fess úriember karján. Negyvennyolc-ötven évesnek tippelte, bár nem igazán látszott rajta. Valami furcsa kifejezés ült a szemében, amit Vicky nem tudott megfejteni.

A galériatulajdonos bemutatta a párt.

– Monsieur André Morris, az üzlettársam, Adéle édesapja. A hölgy a felesége, Madame Sarah Morris. Nagy pártfogója a művészetnek, ahogy Adéle is. Ezért lehet most nekem egy fél galériám Párizsban – szellemeskedett.

Madame Morris kedvesen kezet nyújtott.

– Gyönyörűek a munkái, művésznő! Főleg a „Szerelem” című kép tetszik. A lányomtól hallottam róla, és már türelmetlenül vártam, hogy láthassam. Kár, hogy nem adja el. Tényleg nem? – firtatta. – Bármilyen borsos árat megadnék érte, úgyhogy ne kíméljen!

– Köszönöm, asszonyom, de ez az egyetlen kép nem eladó – mondta Vicky. Nem, Nick képe nem eladó, semmiképpen! – Higgye el, igazán sajnálom, hiszen már annyi jó ajánlatot kaptam rá! De nem tudok megválni tőle.

– Megkérdezhetem, ki volt a modellje? – érdeklődött az asszony. – Tudja, ismerős nekem ez az arc. Lehet, hogy találkoztam vele annak idején, amikor még Amerikában éltem.

– Ön amerikai? – lepődött meg a lány. Remélem, nem ismeri Nicket!

– Igen. Akkor költöztem Párizsba, amikor férjhez mentem Andréhoz. Ő üzleti úton járt az Államokban, ott ismerkedtünk meg. André egy itteni újság tulajdonosa, itt a hazája, ide köti a munkája. Én pedig követtem őt ide.

– És nem hiányzik Amerika? – úgy belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, hogy a két férfi magukra hagyta őket. Sarah odaült Vicky mellé és figyelmesen nézte.

– Amerika nélkül megvagyok – felelte. – Sokkal inkább hiányzik a fiam. Az első házasságomból született, harminckét éves, felnőtt férfi. Komoly üzletember. Őt oda köti minden, igazi amerikai. Valamennyire kárpótol érte Adéle. Kedves, melegszívű leányt kaptam a személyében. Bár még csak hat éve ismerjük egymást, mégis összeköt minket a szeretet. De azért hálás vagyok Alexander Graham Bellnek, amiért feltalálta a telefont – nevette el magát az asszony. – Nos, nem árulja el, ki volt a modellje? Nem Maxnek hívják véletlenül?

– Nem. Nicholasnak – komorodott el a lány. – Ne haragudjon, nem szeretnék róla beszélni. – Kicsit megkönnyebbült. Talán mégsem ismeri.

– Megbántotta magát? – Vicky nem válaszolt. Sarah Morris elgondolkozva nézett rá. – Az övé a gyerek?

Vicky felkapta a fejét. Csodálkozva tekintett a nőre. Vajon olvas a gondolataimban? – tűnődött.

– Miből gondolja? – kérdezte elutasítóan.

– Csak összerakom az apró cserepeket. Maga, Valerie, nem visel jegygyűrűt, a lánynevét használja, a legsikeresebb képének modelljéről pedig nem akar beszélni. Ugye, eltaláltam, hogy ez a Nicholas a gyermeke apja? – A lány tétova bólintására csak ennyit felelt: – Nem faggatom tovább, pedig igazán szívesen tenném. De már így is túlságosan tolakodó voltam. Bocsásson meg, Valerie!

Vicky nem tudott haragudni az asszonyra. Valahogy, minden kíváncsisága ellenére rokonszenvesnek találta. Bámulatos beleérző képessége lehet ennek a nőnek! – gondolta. Vagy őt is megtépázta az élet, azért ilyen megértő? Irigylem a fiát az anyjáért. Sarah hangja riasztotta fel a gondolataiból.

– Valerie! Ha úgy érzi, olyan gondja van, amit nem tud egyedül megoldani, kérem, ossza meg velem! Tudom, hogy csak percek óta ismerjük egymást, de maga máris olyan nekem, mintha a lányom lenne. Szívesen segítek, ha tudok – mondta, annyi melegséggel, hogy a lánynak könny szökött a szemébe.

– Éppen arra gondoltam, milyen jó lehet a fiának, hogy ilyen anyja van – vallotta be.

– Magának nincs? – kérdezte Sarah.

– De igen – mosolyodott el Vicky. – Csak nagyon messze élnek a szüleim. Floridában vettek egy kis vendéglőt néhány éve, az köti le majd’ minden idejüket. Nagyon szeretjük egymást, csak sajnos elég ritkán sikerül találkoznunk.

– Gondolom, maga is sokat dolgozott – nézett végig a képeken Sarah. Csak most vették észre, hogy a vendégsereg erősen megfogyatkozott. Már csak a legkitartóbbak és a későn jövők voltak jelen.

– Igen. Talpra kellett állnom. Anyagilag is, lelkileg is – felelte Vicky. – Most, ez után a kiállítás után talán egyenesbe jövök.

– Nem segítene az anyagi talpraállásban, ha eladná azt a képet? – kérdezte óvatosan Mme Morris.

– De igen, valószínűleg segítene. Nagyon is sokat, csak éppen képtelen vagyok rá. De ezt úgyis tudja.

– Szereti? – kérdezte Sarah. Izgatottan várta a választ.

– Maga született vizsgálóbíró, Sarah! Pedig az előbb megígérte, hogy nem faggatózik többet – emlékeztette Vicky.

Igaz. Kicsúszott a számon – védekezett az asszony, majd reménykedve pislantott rá. – Azért válaszol?

– Igen – nézett rá komolyan a lány. – Igen, szeretem. Mindazok ellenére, hogy összevissza hazudozott nekem, nem bírom elfelejteni. Nem is tudnám – tette a kezét gömbölyödő hasára. És van még valami, amit senkinek sem mondott el. Az az ő titka marad, amíg csak el nem jön az ideje, hogy napvilágra kerüljön.

– Örülök neki – válaszolta Mme Morris. Későn vette észre, hogy elszólta magát. – Tudja, Valerie, a szerelem a világ legszebb érzése. Nélküle semmit sem ér az ember. Hát még egy művész! – magyarázkodott. – A világ remekművei mind az öröm, vagy a fájdalom hatására készültek. Sok művészt pont a keserű csalódás tett naggyá.

– Igen, ez igaz – révedt el a lány tekintete. Talányosan somolygott. – De én jobban szeretnék örömömben alkotni remekműveket.

– Olyat, mint a „Szerelem”?

James Gordon megjelenése megmentette Vickyt a választól. Életének nagy napja ez a mai, kár lenne végleg elrontani ilyen szomorú gondolatokkal. Éppen elég, hogy a kép állandóan emlékezteti Nickre.

– Nem tudom, észrevették-e a hölgyek, hogy elmentek a vendégek? – Enyhe irónia bujkált a hangjában. – Olyan elmélyülten beszélgettek, hogy senki nem merte megzavarni önöket holmi búcsúzkodással.

– Ne haragudjon rám, James! – kérte Vicky. – Tudom, az én dolgom lett volna kikísérni a vendégeket. Szörnyen elhanyagoltam őket, igaz?

– Igaz – válaszolta keményen Gordon. Ám a szemében vidám szikrák táncoltak, amikor folytatta. – De azt hiszem, megbocsátották önnek. Párizs nem csak a művészeteket, a művészeket is szereti, becsüli. És Adéle remekül helyettesítette. De most már ideje lenne, ha ágyba kerülne. Ráfér magára a pihenés.

– Már itt sem vagyok – állt fel Vicky. – Mme Morris, köszönöm, hogy ilyen kedves volt hozzám – fordult Sarah felé. – Ön nélkül nehezebben vészeltem volna át ezt az estét.

– Én örülök, hogy megismerhettem magát, Valerie! – Nem is sejted, mennyire örülök neki – gondolta. – Meddig marad Párizsban? Látom még? El kell jönnie hozzánk vacsorára!

– Néhány napig még biztosan maradnom kell – nézett a galériatulajdonosra a lány.

– Az első héten feltétlenül – bólintott a férfi. – Mme Morrisnak remek szakácsnője van! – súgta a lány fülébe, elég hangosan, hogy az asszony is hallhassa.

Vicky elnevette magát.

– Akkor el kell mennem, ugye?

James Gordon sajnálkozva tárta szét a karját.

– Sajnos, asszonyom, a művésznőnek minden estéje foglalt. Előre betábláztam az egész hetét. – Látva, hogy Mme Morris rosszallóan húzza össze a szemöldökét, tréfálkozva folytatta. – Be kell vallanom, hogy számítottam a meghívására, és a kedd estére az ön nevét írtam.

– Milyen jól ismer! – gúnyolódott a nő mosolygó szemmel. – De most az egyszer megbocsátom. Sőt! Jutalmul önt is meghívom!

– Köszönöm, ott leszek.

Búcsút vettek egymástól. Adéle bezárta a galériát, és James hazavitte Vickyt a szállodába. A lány már alig várta, hogy lefekhessen. Gyorsan lezuhanyozott, és szinte beleesett az ágyba.

– Jó végre megpihenni, igaz, te kis lurkó? – szólt a babához, és a hasára tette a kezét. Szinte rögtön elaludt.

Folyt. köv.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Eliza Beth 48 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Eliza Beth

Három nővér hálójában 9. rész

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

– Megbántotta magát? – Vicky nem válaszolt. Sarah Morris elgondolkozva nézett rá. – Az övé a gyerek?
Vicky felkapta a fejét. Csodálkozva tekintett a nőre. Vajon olvas a gondolataimban? – tűnődött.
– Miből gondolja? – kérdezte elutasítóan.
– Csak összerakom az apró cserepeket. Maga, Valerie, nem visel jegygyűrűt, a lánynevét használja, a legsikeresebb képének modelljéről pedig nem akar beszélni. Ugye, eltaláltam, hogy ez a Nicholas a gyermeke apja? – A lány tétova bólintására csak ennyit felelt: – Nem faggatom tovább, pedig igazán szívesen tenném. De már így is túlságosan tolakodó voltam.

Rövid összefoglaló

Vicky Wells megküzd a boldogságáért, de ehhez szükség van Nick Sanford kitartására, mellyel legyőzi a nő múltbéli árnyait. Vicky falat épített maga köré féligazságokból, melyet lebontva egy halom mozaiktöredék zúdult a férfi nyakába. Nick a fél világot átutazza, hogy kirakhassa a mozaikot.

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Eliza Beth nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!