Zoltán már egy ideje kerülgette őt, s neki imponált a kitartása. Kétszer is visszautasította már a vacsorameghívását, a fiú mégis újra megpróbálta. Emlékezett a nagy barna szemeire, ahogy hozzá hajolt, fülébe súgta, hogy „tetszel nekem!”, majd lágyan megcsókolta. Még most is érezte száján a fiú ajkainak kissé erőszakos simogatását. Szétnyitotta ajkait és finoman beleharapott – egy arca felett ringatózó falevélbe. Kesernyés íz ömlött a nyelvére.
Félresöpörte (volna) a lengedező lombot, de a parancs most is eredménytelen maradt. A feltámadó szélnek feszülő ág megsértette a bőrét. Fájt. De jobban fájt az ébredő tudat, mely a test engedetlenségét jelezte az agyának. Szívébe félelem költözött, amikor felötlöttek a valaha tanultak. No, doktornő, légy őszinte magadhoz! – biztatta magát.
