Az asszony 40 körül lehet, lassú léptekkel halad a sok ember között, léptei ritmusát, a mellette szinte futva haladó kislány szabályozza, aki kis piros kabátjában valahogy még apróbbnak látszik. Szemei eltűnnek a vastag téli sapka alatt, ahogy az rácsúszik a homlokára. Bő rá, úgy kapta használtan, mint minden ruhadarabját. Néha a szabad kezével odanyúl, próbálja igazítani, de hiába, így állát magasra tartva nézz ki a sapka alól. Lábait gyorsan kapkodja, kapaszkodik az anyjába, fut, mintha égetné a kis lábát a talaj.
Érzi a lassú sodródást, ami a megállíthatatlan tömegből árad és félelemmel tölti el. Széles az út, amin haladnak, míg elérik a nagy vaskaput, melynek kovácsoltvas szárnyai most tárva nyitva állnak. Éhes szájként olvasztja be magába a tömeget, valami földöntúli erővel, szinte szívja és irányítja szét a sírok között, a szélrózsa minden irányába. Az enyhe sötétedésben, mint apró táncoló szentjánosbogarak fénylenek fel a gyertyák.
