Barion Pixel nuuvella

Apocalyptum

1. Látóhatár

Vakító fényárban úszó rózsaszín ajkak közelítenek egy férfi füléhez. Végtelen nyugalom árad, a gond mintha ismeretlen fogalom volna.

- Gyere vissza! – hallatszik halkan a fiatal, lágyan csengő és mindenen átható női suttogás.

Szem nyílik, lassan és fáradtan pislog. Ébresztő szólal. A csodás képzet fényessége elillant, a valóság félhomályában sötét árny kel fel széles, gyűrött fekhelyéről, magányosan. A szoba redőnyein keresztül minimális fény szűrődik be, derengő szaggatott vonalakként vetülnek a fekvésből emelkedő felsőtestre. A környezetével szinte teljesen összeolvadó alak könyökein támaszkodva ül az ágy szélén hosszan, nyomasztóan elidőzve, arcát töprengően kezeibe temeti. Már fél perce süketíti az egyre hangosabb ébresztőhang, mire bal kezével tapogatódzva halk nyöszörgése közben végül megtalálja a hangforrást képező mobiltelefont. 08:00 az idő, amit az álmos szemeket bántó kijelzője mutat, a hang pedig a képernyő érintése után végre megszűnt. Felállva határozott mozdulattal húzza fel a helyiség kerregve emelkedő sötétítőjét. Erős fény vakítja el, tekintetét hunyorogva szűkíti el miatta. Odakint világos van, de sűrű köd hömpölyög a széles ablak előtt, talán méterekre, ha ellátni.

Ásítva, tarkóját vakarászva tántorog át a szobán, az ágyon túli tükrös gardróbszekrény elé, majd két kézzel támaszkodik rá barna tolóajtajaira. Néhány pillanatig huszonöt éves, borostás arcát nézi, csalódott a tekintete, nyúzottnak tűnik a saját szemében, talán volt már jobb bőrben is. Kócos, sötét haját két beletúrással megigazítja, apró legyintéssel kíséri mozdulatait, jó lesz az úgy. Elhúzza a szekrényajtót, majd nehézkesen, kedvtelenül öltözik fel, mint akinek kötelező. Sötét farmer, világos póló, semmi extra. Körülményesen szíjazza fel övét, közben fáradtan kóvályog ki a tágas, sötétített nappalin túli konyhába, megfontoltan hintázó léptekkel. 

Napi rutinképpen nyílik a hűtő ajtaja. Ezüstösen fémes felületére piros szív alakú mágnes tapasztva, rajta fehér, egymás alatti feliratok látszanak: „Tina & Vid”. Félig alá csúsztatva fénykép, melyen maga a hűtőszekrényben kutakodó, mellette pedig egy világosbarna és hosszú hajú, szintén huszonéves lány látszik. Arcukat összeérintve, téli kabátban szelfiznek, hátuk mögött tiszta, kék ég alatti havas hegycsúcsok meredeznek. Boldognak, gondtalannak tűnik a tekintetük.

A frigó nem világít, nem hűt. Megpróbálja felkapcsolni a mennyezeti lámpát, de több próbakattintás sem vezet eredményre, mert nincs áram. Végül kezébe vesz egy energiaitalt a középső polcról, és a mellette húzódó teljes üvegfelületű ajtót elhúzva kilép a konyhából nyíló tetőteraszra. Rövid útja közben a telefonját nézi, üzenetet ír, címzettje Tina: 

„Itthon nincs áram… megint…”

Az üzenetek egyoldalúak, az előzményekből látszik, régóta csakis a fiú küld üzeneteket. 

Az erkély egy hatemeletes társasház legfelső szintjén lévő lakásának hegyes, örökzöld cserjékkel körbeültetett széles kültéri helyisége. A közelben mindenfelé egymagas, illetve néhány szinttel alacsonyabb háztömbök állnak, körben a lakóövezet, odalent a néma utcák szürkén bújnak meg a sűrű ködnek gomolygó homályában, mintha járművek nem is parkolnának a mélyben. 

Vid még az üzenete gépelése közben felpillantott, furcsa zajt hallott a távolból. Nagyon halk zörej, szinte meg sem történt, talán egy másodpercig sem tartott, mintha egy kocsi dudált volna, vagy talán csak becsuktak egy nyikorgó ablakot. Bármi is volt, elmúlt. 

Leül a szabad ég alatti terasz egyik székére, unottan kémleli a fakó környezetet. Hirtelen odakapja tekintetét a kezében tartott eszközre, mert kijelzőjéről egy pillanatra erős fény verődött vissza szemeibe. Rögtön felemeli fejét, és még éppen látja, ahogy a távoli magasban egy emelkedő fénypont halványulva tűnik el teljesen a ködbe burkolódzva. Bámul maga elé egy rövid ideig a furcsa égi jelenség nyomán, majd erősen dörzsöli meg fáradt szemeit, talán csak kimerültsége játszik vele. A baljában szorongatott koffeinbombát felnyitja, belekortyol, miközben észreveszi hogy előbbi üzenetét nemhogy nem olvasták, de nem is ért célba. Mindent végig próbálgat, de se Wifihálózat, se mobilinternet, se térerő. Furcsa, mindegy.

Bosszúsan sóhajt fel, majd naptárját kezdi böngészni. November 15., szombat. Nincs különösebb bejegyzés, az átlagosnál könnyebb napnak ígérkezik a mai. Rutinfeladatain merengve áll fel, majd a korlátnak támaszkodva ismét körbenéz a teraszról, ahonnan legfeljebb harminc méteres lehet a látótáv. A környék nyugodtnak tűnik, sehol senki.

A bosszantó körülményekbe belenyugodva lép vissza az épületbe, a bejáratnál lévő fogasról barna bőrdzsekit kap magára, majd a lakást elhagyva viszonylagos halkságra törekedve sétál le a lépcsőn. A házból kilépve ugyanúgy csend van, mint ahogyan az fentről is érzékelhető volt, a hétvégi délelőttöt prezentáló környéken senkit sem látni. Kocsiba ül, egy szürke, európai, középkategóriás járműbe száll be. Körülbelül két perces utat tesz meg a hangtalanul osonó elektromos gépezet társaságában. Lassan halad végig a dermedt lakótelepen, közben az energiaital utolsó cseppjeit fogyasztja, a színes fémdobozt két hörpintés közt bal kezével a kormányhoz fogja. Még mindig csak néhány méteres az észlelhetőség felső határa az összefüggő ködben, ennek ellenére rendszeresen a jobb kezében tartott mobiljára pillant. A veszélyes kombináció kivitelezése közben többször próbál meg hívást indítani, de nem megy, továbbra sincs hálózat. Elfintorodó arccal dobja maga mellé a hasztalannak bizonyult eszközt A jobb oldali ülésen landol a készülék, mellette kulcscsomó csörren.

- Még ez is - szólal meg halkan a már elfelejtett poggyászt észlelve, bosszús tekintettel.

Hirtelen változtat irányt balra, majd az égi pára miatt végeláthatatlanul magas, sűrűbben tornyosuló tömbök közötti parkolóba hajt, és leállítja a járművét.

- Ma se érek be időben – sóhajtja lemondóan.

Az idő szűkös érzülete miatt lendületesen száll ki a kocsiból, amivel egy tízemeletes épület előtt állt félre, közvetlenül a bejárata előtt. A fakó homályon körülnézve tart a kapu felé. Egy szűk és egy széles utca, egy zöld park és magas épületek erdeje bújik meg a zord idő takarásában. Még egy hétvégi délelőtthöz képest is néptelen helyek.

Belép a nyitott ajtón keresztül, és ideges toporgással, türelmetlen sóhajtással állapítja meg, hogy a felvonó nem működik, az áramellátás itt is szünetel. Kiterjedtebb lehet a gond, mint azt előszőr sejtette.

Ez alapján talán az egész környéken nincs elektromos hálózat, ami talán összefügghet azzal, hogy érdemben mobilja sem használható. Különös körülmények, a lehetséges okain tűnődik, miközben kimérten, elfogadható állóképesség teljes hiányában sétál fel a kilencedik emeletre, akár egy másnapos főiskolás. Nagyot fújtatva áll meg a felső lépcsőfok melletti ajtó előtt, kopog rajta, többször is. Nem nyit ajtót senki, egyre türelmetlenebb emiatt.

- Nyisd már ki, tesó én vagyok, mennem kéne dolgozni! – mondja a síri csendhez képest meglehetősen hangosan, ingerülten lihegve. - Ne szívass már, tényleg! Tudom, hogy még itthon vagy! - folytatja már lábfejével is dörömbölve, miközben körbenéz a fénytelen folyosó derengő félhomályában. Tisztában van vele, hogy elég lármás, senki olyat nem akar egy álmos hétvégi délelőttön felverni, akit nem szükséges. 

Továbbra sem érkezik reakció. Nyugtalanságában ráfog a kilincsre, az ajtó nyitva van, szinte magától tárul ki.

- Helló, itthon vagytok? Bocsi, de épphogy hozzáértem… - szólal meg ismét, a lakásba tekintgetve. - Hahó! – ekkor már éppen csak suttog, kissé feszült és zavart a tekintete. Betörőnek érzi magát, miközben az előszobába lép, de ideje sürgeti őt.

Talán illemből teszi, óvatosan lépked az előtérben. A szűk folyosórész fal melletti kis szekrényén talál egy jegyzettömböt, tollat ragad mellőle és írni kezd rá:

„Szevasz, Tesó! Visszahoztam a garázskulcsot, még talán pont időben. Tudom, hogy ma utaztok el, nem akarom, hogy Kitti még jobban utáljon. A szerszámokat köszi, ahogy végeztem, hozom őket. Ja és Kitti 2 hónapig ne keresse Tinát nálunk, mert mégis elmegy a misszióba, előtte még beköszön a szüleinek. Sőt, igazából már tegnap el is utazott hozzájuk. Kulcsot most már tényleg másolok, ígérem. Az ajtót pedig zárjátok, ennyire nem jó a környék. Jó Mauritiust! Vid”

Az üzenet megírása után meglátja, hogy a konyhaasztalon egymásra tornyozott sütemények hevernek őrizetlenül egy üvegtálban, ránézésre talán vaníliás lehet a kupac. Csábítja a látvány, utóiratként még papírra veti hirtelen támadt gondolatait:

„És köszike a sütit” 

A tollat letéve már ki is emel egy téglácskát, jóízűen, szemeit becsukva harap bele, miközben az édességet kiszáradástól mentő lelkiismerete öncélú délibábjával nyugtatja magát. Hirtelen nem is olyan sietős a dolga, végül is az embernek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen.

Porcukros felső ajkával már majdnem távozik a bejárati ajtón, mikor leplezetlen csámcsogás közben még egyszer visszapillant a küszöbről, és hezitálva sóhajt fel. Nincs rendjén, hogy nyitva marad a lakás, így légies léptekkel kezd beosonni a hálószoba felé. A megcélzott helyiséghez szinte az egész lakáson keresztül vezet az út. 

Nemes céltól vezérelve már a nappaliban settenkedik, mikor megszólal.

- Srácok, én tényleg nem akarok… - de a mondatot nem tudja befejezni, mert egy másfél méter átmérőjű, ovális alakú nyílásba zuhan be a nappali közepén.

A parkettába vájt hasadékban végül nem tűnik el, mert a szélén éppen sikerül megkapaszkodnia karjaival, viszont a lábai a levegőben szabadon himbálóznak. A szájában lévő süteményt, azonnal maga elé köpi a fejével egy magasságba került padlóra. A nyálas göbök szinte a méternyire lévő kanapéig elgurulnak, majd hangos köhögés közepette hagyja el ajkait a szavakká formálódó nyöszörgés.

- Mi a!?

Néhány másodpercnyi küzdelemmel végül csak sikerül feltolnia magát a helyiségbe. Rögtön feláll, majd szapora légvételek, és a szájának dzsekiujjba való, gondolkodás nélküli megtörlése közben visszanéz a kellemetlen meglepetésként megélt jelenségbe. 

A hasadék méretét és mélységét veszi döbbenten szemügyre, megszámolva nagyjából a második emeletnél indulhat. A köztes szintekből pontosan egymás felett mindenhol szabályos, elliptikus alakzatban, teljesen egyforma méretben hiányoznak az épületelemek. A nyílásokat mintha lézerrel, sebészi pontossággal vágták volna ki, de a széleiken semmilyen égésnyom, sem más sérülés nem látszik, az emeleteket elválasztó padlószerkezet és mennyezet rétegei elkülönülten jól kivehetők.

Felemeli tekintetét a hasadékból, majd tovább, a plafon irányába. Azt látja, amit titkon sejtett, a furcsa járat folytatódik a tizedik, legfelső emeleten keresztül is, majd tovább az ég felé. 

A látottak alapján nincs tovább nesztelen osonás, vagy hang nélküli lépés. Zavarodott, ideges hangulatban siet át a hálóba, de nem talál bent senkit, csak az ott lévő széles ágy méretével megegyező, nyolcas számhoz hasonló alakú anyaghiányt a mennyezeten, ami szintén a külvilágig tart.

- Mi történt itt? – kérdezi magától halkan, kétségbeesetten, de választ nyilvánvalóan nem vár, csak a képtelen látványra reagál lehetetlen módon.

A hálószoba ajtaja mögül valami nekidől a hátának, érezve az érintést, reflexszerűen rögtön félreugrik az útjából. Egy férfi esik tehetetlenül mellé a földre. Miután padlót fogott, nem mozdul, csak hason fekszik világos melegítőruhájában, arccal a fehér szőnyeg felé. Felismeri a nekizuhant alakot. 

- Oli, mi történt itt, hol van Kitti? – kérdezi, és közben a vállánál fogva próbálja őt felsegíteni.

A földön fekvő magától emeli fel a fejét. Harminc éves arca az oldalain horzsolt, orra is eltörött, dől belőle a vér, feltehetően a tompítatlan földre zuhanás okozta zúzódásait. Szeme bevérzett, pupillája beszűkült, tekintete érdektelen. Vid az elé táruló tekintetben keresi, de a homályos nézésben nem találja testvérét. A férfi nem beszél, rezzenéstelen, távolba bámuló, opálosan mattult szemeiben a felszálló ködrétegen átszűrődő délelőtti napsugarak tükröződnek vissza.

- Olivér elviszlek kórházba, gyere!

Miközben Vid megpróbálja felemelni a testvérét és kihúzni a hálóból, a saját vállához emeli őt. A férfi szemgolyói megmozdulnak, és lassan a segítője arca felé kezdenek orientálódni. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkából, csak némán tátog. Egyik kezét felemelve megragadja Vid kócos haját, majd mintha megpróbálná őt magához húzni, és tátott szájjal az arca felé kap fogaival.

- Oli, mit csinálsz? – kiabál rá, majd magától ellökve engedi el őt.

A férfi a földre zuhan, kérdezője pedig kihátrál mellőle. A furcsán viselkedő házigazda nehezen, de önállóan áll fel, különösen rideg tekintetét korábbi felsegítőjére emeli.

- Mi történt veled, Tesó? – kérdezi kétségbeesetten Vid, elcsukló hangon, fejét megingatva, miközben a másik helyiségbe visszalépve úgy helyezkedett, hogy köztük ott legyen a biztonságos távolságot adó tátongó nyílás, a hálóval szomszédos nappaliban.

A férfi bizonytalanul áll Viddel szemben, fejét jobbra és balra biccentve figyeli némán az előtte állót. Néhány másodpercig szótlanul néz, mereven előre, utána száját kinyitva, fogsorait állatiasan kivillantva megindul egyenesen előre.

- Ne csináld! – kéri őt fejcsóválva már-már síró hangon, látva haladása irányát - Könyörgöm, állj meg!

A férfi nem áll meg, ködös tekintetét csakis célpontjára szegezi, lassú vánszorgása keresztülviszi őt a háló és nappali közti ajtón, majd mintha nem is érzékelné az akadályt, egyenesen bezuhan a hasadékba. Vid hasra vetődik, próbálja elkapni a bátyját, de nem éri el. Annyit még éppen lát, hogy a férfi a negyedik emeletig zuhan, ott a feje a padlóperemhez csapódva szétloccsan, a test pedig pörögve a második emeletre csapódik be.

- Ez nem lehet, ez nem lehet. – ismételgeti halkan, közben fejét csóválva, sokkos állapot kerülgeti.

A földön ülve nekidől a nappali kanapéjának, zavartan bámul maga elé a kivájt üregbe.

Csupán néhány másodperce tart megrázkódtatásának feldolgozása, amikor a tehetetlen test tompa puffanása utáni rövid csendet egyre hangosabb, mélyülő búgás töri meg. Vid felkapja a fejét, zavart tekintete kényszerűen kitisztul. Keresi a hang forrását, talán a konyha felől jöhet. A zúgás egyre hangosabbá és aggasztóbbá válik, mintha valamiféle lassuló gépi hang volna az okozója. Határozottan a konyha irányából érkezik, Vid az előszobán keresztül át is siet a helyiségbe. Itt már hallatszik, hogy nem onnan szól. Kintről. 

A konyhaablak remegni kezd a zaj erejétől. Vid lassan közelít az ablakhoz, tágra nyílt szemekkel, szapora légvételekkel helyezi bal tenyerét az üvegre, a felület rázkódásának frekvenciáját keze is átveszi. Oszlik a köd a szabadban, már körülbelül kétszáz méterre is ellátni. A látóhatáron egy többszintes utasszállító repülőgép tűnik fel csupán negyven méter magasan, feketén füstölgő jobb szárnytővel, imbolyogva ereszkedik, láthatóan irányíthatatlanul, nagy sebességgel egyenesen a lakóövezet felé zuhan. Az ablakban álló arcára rémült döbbenet ül ki. A vészjósló látvány közben kiegészül a szemlélő számára, mintha a gigantikus test mögött kisebb, sötétebb repülő objektumok is közelítenének, de a távolság és az égi homály miatt ezek kivehetetlenek, és már idő sincs tovább megfigyelni őket. 

A monstrum a háztömb előtt kétszáz méterrel, hasi részével az épületek közti parknak csapódik, majd teste két részre szakad. Széles szárnyai a lezuhanás pillanatában elszakadnak a géptörzstől, a sétány körüli három szintes építményekbe fúródnak. A hajtóművekben maradt kerozin lángba borítja a megrongált tetőszerkezeteket, a tűz magasra csap a végigtarolt, kiterjedt területen. A géptest elülső, jelentősebb része a repülő orri részénél a talajba fúródik, amitől a robosztus objektum a katasztrófába torkolló landolás lendülete miatt függőleges helyzetbe kerül, majd nagy sebességgel átfordulva azon keresztben akadályt képező széles háztömb felé kezd zuhanni, amiben Vid is épp bent van.  

A megállíthatatlanul legrosszabb irányba dőlő irdatlan fémtömeget látva ösztönösen rohan ki a konyhából, és bevetődik a nappali megmaradt padlójára, hasra, karjait gondolkodás nélkül a tarkójára kulcsolja. A géptörzs ezzel egy időben óriási robajjal csapódik be, áttöri a háztömb szerkezetét, a lakás bejáratát és a konyha egyik felét is kiszakítva az épületből.

A nappaliba mértéktelen mennyiségű épülettörmelék ömlik be. Kisebb betonelemek zuhannak Vid hátára, de nem sebzik meg, viszonylag könnyedén kúszik ki a szobát elborító maradványok közül, majd sértetlenül feláll. Minden más hangot felülmúló fülcsengés zúg a fejében, csak lassan múlik. Visszanézve látja, teljes magasságában átszakadt a kétszáz méter széles létesítmény a keleti végétől húsz méterre, éppen Vid testvérének tömbszéli lakása mellett, a soktonnás repülődarab pedig végül az épület mögötti kiterjedt parkolóra és a széles utcán túli ötemeletes lakóházra dőlve, azt maga alatt összezúzva állt meg a talajszinten. Vid kisiet a lakás erkélyére, hogy jobban lássa, mi maradt meg az épületrészből, mivel a lépcsőház nincs többé, de ösztönei vészjelzésként diktálják, hogy valahogy le kell jutnia onnan.

Az erkélyen a kilencedik emeletről messzire ellátni dél felé, a köd egészen feloszlott, már szinte a Napot is látni. A távolban mindenfelé hasonlóan magas lakóépületek sorakoznak, egy város látszik körvonalazódni. A látóhatáron több irányban baljós füst gomolyog. Nem tudja tovább szemlélni a bensőjében ébredő kérdésekkel ostromló környezetet, mert a lezuhant repülő törzsének meggyűrődött, de jórészt egyben maradt csőidomjánál mozgást lát, kitámolygó emberekre lett figyelmes. Túl messze vannak, és a becsapódás miatti törmelék felcsapó porától sem látni őket jól. Egyikük elbotlik, mellette haladó társa segíti fel. Négyen vannak. Egymást támogatva szoros csoportban maradva próbálnak a maradványoktól eltávolodni, amikor mögöttük szintén a törzsből előbukkanva további férfiak és nők jönnek elő. Ezek az emberek az első csoport tagjaitól jócskán lemaradtak, lassú, esetlen járással követik az elsőket. Vid hiába tesz meg minden tőle telhetőt, a távolság és a por miatt egyszerűen rosszul látni őket, de utóbbiak mintha hasonlóan mozognának, mint a lakásban a mélybe zuhant férfi, mikor kérlelhetetlenül közelített. Egészen kihajol az erkélyről, úgy figyeli, hogy mi történik, tágra nyílt szemekkel tekint a mélybe.

- Hé! – kiáltja el magát önkéntelenül, közben egész karjaival hevesen integet, hogy meglássák őt odafent.

Hangját valószínűleg meghallották, mert a kisebb csoport két tagjának tekintete felé fordul. Kiabálni, sikítani kezdenek, mikor odapillantanak, hátrálva próbálnak futni, rémült menekülésbe kezdenek.

- Hé! Várja… - kezdi kiabálni, de elfojtja hangját, mikor a két épületrész közti hasadékon a sűrű törmelékfelhő homályában sötét árnyak suhannak át nagy sebességgel. 

Elhaladva mintha szárnyak árnyékai rajzolódnának ki a fakó hömpölygésen keresztülhatoló napfényben, hatalmas, denevérszerű szárnyak.

A megfigyelő pillanatnyi, hihetetlen látképtől hanyatt vetődve húzódik be a fal takarásába. Ismeretlen, ordító és egyszerre sziszegő jellegű hang visszhangzik a környező épületek közt, biztosan nem állattól vagy embertől való, leírhatatlan, vérfagyasztó zaj. Az árnyak a túlélők körül érnek földet. Vid lélegzetét visszafojtva figyeli a terasz falának fedezékében, hogy mi történik az utcaszinten. A felszínközeli, elégtelen látási viszonyok miatt gyengén észlelhetők a lények, de annyi egészen biztosan kivehető a számára, hogy nem emberek vagy állatok, amiket lát. Ugyan emberszerű az alakjuk, de hátukon testükkel egyesével megegyező méretű szárnyak meredeznek, torzójuk pedig testhosszan tekergő farokféle nyúlványban folytatódik. A négy menekülőt szűk körbe kerítették be, figyelőjük belőlük is négyet számolt. Hamar feltűnik a rejtőzködőnek, hogy a sötét szárnyasok láthatóan nem foglalkoznak azokkal, akik a roncsból később jöttek elő.

Újabb ismeretlen lények repülnek be, talán öten lehetnek, és a géptörzsből később előtámolygó embereknek rontanak. A körülbelül harminc főt számláló, hátramaradt csoport tagjait karjaikkal egyesével megragadják, felemelik a magasba, majd nagy erővel a törmelékekkel borított aszfalthoz, illetve a közeli épületek falához csapják. A részeikre szakadt testek élettelenül, jelentősebb vérontás nélkül terülnek el a talajon. Az öt támadó puhán landol hátsó lábain az épületek közti úttesten, majd négykézlábra ereszkedve úgy tűnik messziről, mintha táplálkozni kezdenének áldozataikból. A dermesztő cselekmény fél percnél nem tart tovább, egyszerre repülnek fel a magasba, és tűnnek el a házak mögött.

Az elsőként berepült négy lény lassan, négy lábon lépkedve, földhöz lapuló testtel körözget a földre kuporodott, összekapaszkodott, és kétségbeesetten síró, védtelen túlélők körül. Férfiakat és nőket vettek körbe, akiknek a szavait konkrétan nem érteni a távolból, de pusztán hangszínük alapján is egyértelmű, hogy az életükért könyörögnek. A bezárult gyűrűt alkotó lények összetett hangja valamiféle kattogó zajra vált, visszhangzik az épületek közt, miközben egyszerre fejezik be a lopakodó mozgású körözgetést. 

Amit kibocsátanak, egyfajta kommunikációnak tűnik. Pár másodperc néma csend után a foglyaikra rontanak, teljesen egyszerre, mellső lábaikkal tépik szét a láthatóan összemérhetetlenül gyenge emberi testeket. A zuhanás megmaradt túlélőinek szétszakítása közben messziről is vakító fényerejű, sárgás fénycsóvák hagyják el a lemészároltakat. Személyenként egy ilyen jelenség repül fel függőlegesen az ég felé, egy pillanatig tartó hangos, robbanásszerűen kitörő, magas frekvenciájú, Vid számara süvítéshez, sípoláshoz hasonlítható hangtól kísérve. A fények ember méretűek, határuk elmosódott.

A fénycsóvák teljesen egyenes vonalban repülnek, nagy sebességgel, üstökösként távolodnak az oszladozó fellegek irányába. A szárnyas lények a ragyogások után erednek, erős végtagsuhintásokkal rugaszkodtak el a talajról. Kétszáz méter magasan járhatnak, mikor utolérik, és valahogyan megragadják az üldözött jelenségeket, majd délnyugati irányba tartva eltűnnek velük a házak mögött. 

- Na jó, ilyen nincs – mondja Vid idegesen, visszahúzódva a fal mögé, behunyt szemmel.

- Nem, nem, nem, halottak, repülő... szarságok… Mi történik itt? Ez valójában nincs is – zavarodottan, sokkosan suttogja, közben fejét csóválja. – Na jó, e... el kell tűnnöm innen – folytatja egyre zaklatottabban, szemét ismét kinyitva, riadtan néz körbe.

Tudja, hogy bármi is történik, nem biztonságos itt. Felugrik, de érzi, hogy imbolyog alatta a kövezet, a kettészakított tömb kisebbik része ingataggá vált alatta. A ház szerkezete hangosan nyikorog, morajlik a mélyben. Az épület zaját hallva kapkodóan indul el az erkélyről a lakásba, lefelé vezető kiutat keresve, amikor zörejt hall a leomlott lépcsőház melletti konyha felől. Hallhatóan mozog arrafelé a törmelék, de biztosan észlelhető, hogy nem az épületszárny ritmusos és bizonytalan kilengése okozza. 

Átrohan a hálóba, célirányosan hatol be a helyiségbe. Számításainak megfelelően a közelebbi éjjeliszekrényen egy sötét bőrtokot talál, rendőrségi jelvény villan felületén a fényben. Határozott, gyors mozdulattal nyitja a fiókot, kutakodik a mélyén, de nem találja, amit keres.

- Gyerünk már, hol tartod? – kérdi halkan, ingerülten, mintha még fel sem fogná igazán a testvérével nyilvánvalóan történteket.

Féltérden, tanácstalanul felsóhajtva néz körbe a szobán, majd megakad a szeme az ágyon. Benyúl a párna alá, megtorpan a keze, műanyag fegyvertokot húz ki onnan, benne egy pisztollyal. A kioldót megnyomva ejti ki bal tenyerébe a tárat, hat-hét lőszer lehet benne. Visszatolja a markolatba, majd a fegyver szánját hátrahúzva fémes csattanással tölti csőre az eszközt, végül a tokot felcsatolja az övére.

Lassan jön ki a szobából, a fegyvert jobb kézzel kitartva maga elé. Óvatosan, bizonytalan fegyvertartással tör előre a betonmaradványok közt a konyha és a mögötte tátongó mélység felé, végig a lakáson, ropogó léptekkel halad át a törmeléken. Az előszobai mennyezet alól, a konyhával szembeni fürdőszoba irányából vastag fémcső lóg ki a falból, erősen csörgedezik belőle a víz, vékony függönyt képezve az stresszben osonó útjában. Cseppjei Vid ideges arcát, és kitartott önvédelmi eszközének oldalát sűrű csattogásokkal érik el. Koncentráltan, szapora légvételekkel lopakodik előre, tudja, hogy kockázatos, amit csinál, de helyzete első, gyors átgondolása alapján úgy látja, a levezető utat csak a lépcsőház romjai felé találhatja meg. 

A csobogáson túllépve, a félig kiszakított előtér végében meglátja a zaj forrását. Egy szárnyas lény az, épp olyannak tűnik, mint amilyeneket odakint lehetett látni. Ez a példány nem tartott társaival, valószínűleg még a túlélőknek való meggondolatlan lekiabálást hallhatta meg.

A lény első pillantásra három méter magas is lehet, de négykézlábra ereszkedett, így pontosan nem megállapítható. Teste emberszerű, alakja leginkább egy gorilláéhoz hasonló. Farka legalább két méter hosszú, tűhegyes, piramisszerű alakban végződik, és egyenesen szemlélője felé mered. Bőre sötétszürke és bordó árnyalatok keveredéséből, kérges darabokból áll, amelyek a válli részén, hátán, karján és lábán egymásra tűrődnek. A külső felületét alkotó érdes elemek a hajlati részeken ritkásabbak, alóluk kitűnik, ahogyan sárgán izzik a teste, akár a folyékony láva. Arca emberi, de orra helyén két függőleges nyílás található egymás mellett párhuzamosan. Szemei narancssárgás fényben világítanak és mintha mikroszkopikus háló szőné be őket, összetettek, akár a rovarok látószerve. Száját nem borítja semmilyen kültakaró, ínye vékony és fekete. Az alsó és felső fogsorai fémesen villannak, akár az acél, és fűrészekként illeszkednek egymásba, közülük pedig kígyószerűen kettéágazó nyelv bukkan elő időnként. Homloka felett két hegyes, előre ívelő, szarvféle képződmény ágaskodik, a tarkóját és hátát pedig további kisebb-nagyobb, tőrszerű nyúlványok borítják. Karjai és lábai fémes hatású, húsz centiméter hosszú karmokban fejeződnek be, melyek mélyen az előtér padlójába mélyednek.

Vid remegő karokkal, tágra nyílt szemekkel, rémült tekintettel, nagyot nyelve, lassan hátrál a szörnyetegtől. Tudatalatti által irányított mozdulatok, a sokkoló látvány bénító hatásának ellensúlyozására.

A néhány másodpercig mozdulatlan árny határozottan látja a fegyverrel már távolodót, hirtelen ront neki. Sercegve csap fel a törött vízcső gőze a lény testéről, de nem lassítja le. Vid rögtön elsüti pisztolyát, pánikszerűen lövi üresre a tárat. A lény vastag bőréről és összecsukott szárnyának csontozatáról lepattannak a lövedékek, hatástalanok a találatok. Miközben az ismeretlen teremtmény megindul az előszobában, rettentő testének rombolása miatt egy betonelem dől a hátára, ami ránehezedve megállásra kényszeríti. Vid kihasználja az alkalmat, remegő kezekkel viszonylag gyors tárcserét eszközöl a pisztolytok oldalzsebéből, és csőre tölt. A fegyverszán helyrepattanása után fél méterről a karjaival és farkával kiszabadulni próbálva kapálózó, fel-felmorduló lény szemeit egymás utáni sűrű lövésekkel eltalálja, majd a nedves talajon oldalra a fürdőbe becsúszik, ismét kívül kerülve a halálos közelségből. Ösztönös mozdulatsor, dühíti a hihetetlenül szerencsésen végződött vakmerősége. Ideje lehiggadni, és kevesebb kockázatot vállalni.

A megvakított lény felüvöltött a testét ért trauma hatására, a megmaradt vasbeton falak is rázkódtak az erejétől. Válaszképpen tágra nyitott szájából tüzet okád egyenesen előre, lángba borítva a nappalit és a hálószobát. 

A szörnyeteg kiszabadul a tonnás törmelék fogságából, és tombolva veri szét a lakás válaszfalait, prédája után kutatva. A fegyver üres, tartalék tár sincs több. Vid a fürdőben talál maga mellett egy épületelemből kiszakadt több méteres vasrudat, a nedves talajon hever. Megragadja, zihálva gondolkodik a továbbiakon a falnak támaszkodva, a földre rogyva. Kinézve a fürdőből látja, hogy a teremtmény a hálóban hangos reccsenések és csörömpölések közben rombolja a helyiséget. Ropogva terjed a tűz a lángoló lakásban, elviselhetetlen forrósággal tölti el a fürdőt is. 

Megfogadta, nem is olyan régen, hogy kevesebb kockázatot vállal, de most az összes elméleti verzió megsüléssel végződik, kivéve egyet. Vid röpkén kigondolt tervének gyors teoretikus lefuttatása után kilép rejtekéből, és minden bátorságát összeszedve a lény után ered, egészen a nappaliig. Felemel a padlóról egy maroknyi kődarabot, és a neki háttal tombolóhoz vágja, majd ahogy csak bír, rohanni kezd az erkély felé.

Az történik, amire számít, ellenfele meglátja őt, és utána is ered. Vid a felcsapó lángok közt megmaradt vékony ösvényen kicsúszik az erkélyre, a korlát tövébe támasztja a vasrúd előre álló végét, a tárgy másik hegye pedig ahogy remélte, mögötte az épület teraszra vezető betonfalát áttörő lény fejébe fúródik alulról, a nyaka felől. A rozsdás vas felizzó éles csúcsa a lény tarkóján tör elő fényes fröccsenéssel. A szárnyast az átszúrt koponyájával viszi tovább lendülete, majd a mélybe zuhan. 

Vöröses lángba borulva ég el a teste a levegőben, majd mielőtt földet ér, az ereszkedő tűzből előbukkan a farka, melynek nyílszerű vége kisméretű tölcsér alakban nyílik ki. Egyre magasabb frekvenciájú zúgás hallatszik a belsejéből, majd egy piros színű, gömbvillámhoz hasonló impulzus hagyja el a tekergő, nyúlánk testrészt, egyenesen az épület földszintje felé. A szörnyeteg földet érve hamuként szétporlad, viszont amit ellőtt, hatalmas robbanást okoz az épületrész tövében. Megremeg az erkély padlózata odafent. A kilencediken lángoló épületcsonk megdől, majd megállíthatatlanul a másik sérült tömbrésznek ütközik.

Vid az épületszárny becsapódása miatt átesett a terasz korlátján, de a mélybe zuhanás előtt egy kézzel még sikerült elkapnia azt. Teste lengését kihasználva beesik az alatta lévő, szintén ferde kövezetre, ami testének jobb oldalát összezúzza. 

Tompa fájdalom végig a törzsében. Nehéz, de tudja, hogy muszáj felkelnie, mert csak idő kérdése, és a ház végleg összeomlik felette. A megdőlt épület egymás alatti erkélyeinek kapaszkodóin emeletről emeletre lemászva éri el az első szintet, végül egy határozott elrugaszkodással a talajszintre esik. Szerencsétlenül érkezik a több méteres magasságból, az aszfaltburkolatra zuhanva fejét a járdaszélbe üti, eszméletlenül terül el. 

Magányosan és védtelenül hever a betonon, míg az épület összedőlve, óriási port kavarva semmisül meg felette.


2. Jelenések

Az egyre gyérebben szállingózó por teljesen elült. Korábban néhol sötéten füstölgött a kettétört géptörzs, mostanra szürkén olvad be a részben alatta préselődő épületromok közé. A kiterjedt lakóövezet alacsonyabb épületeinek eddig üzemanyagtól lángoló sátortetőinek pislákoló perzselődése is szinte teljesen kihunyt. Nincs már feltörő sikoly, sem ismeretlen, különös hangok, csak a múló fülzúgás, amit a háztömb alsó szintjein keletkezett robbanás zaja okozott.  

Vid hanyatt fekszik az aszfalton, légzése egészen lelassult, nyugalmi pulzus lüktet ereiben. Szemeit remegő pillákkal nyitogatja, a fejében búgó, sértő ébresztőhang hatására lassan magához tér. Arcán a hamu, az aprószemű törmelék, és a saját vére egyaránt keveredik. Az ég borultnak tűnik, korom szállingózik a levegőben. Nem rég még néhány pillanat erejéig a Nap is kisütött, úgy tűnik, gyorsan változik az idő. Folyamatosan némul el a fülzúgás, csak a csend marad nyomában.

Zavartan pislog, fejét felemelve, nyögve néz végig saját magán és környezetén. Lábait betontörmelék nyomja a térdeitől lefelé, de felülve könnyedén le tudja tolni magáról a jellegtelen színű halmot. Érzi, ahogy meleg folyadék csurran a bal fülébe, halántékához nyúl, pirosan fénylenek a nedvességtől ujjai. Arcát szennyeződésekkel borított tenyerével próbálja törölgetni, de nem sikerül teljesen, koszos és véres marad. Felkelés közben felkapja a tekintetét, különös zörejt hall a távolból.  A távoli jelenség folyamatosan erősödik, valami közelít. Monoton a zaj, túl távoli ahhoz, hogy beazonosítható legyen kibocsátója. Bármi lehet. Vid korábbi eszméletvesztéséhez képest hamar feláll és a hang irányába kezd óvatosan közelíteni az utcán, minden irányban a környezetét kémlelve, míg egy közeli útkereszteződéshez ér. Nem volt messze a széles és szűk utcák találkozása, még megfontolt léptekkel is fél perc alatt odaért. Mindenfelé épülettörmelékek, elhagyott, az úttesten keresztbe álló gépkocsik látszanak, a legtöbb jármű messziről sértetlennek tűnik. Egy parkoló autóknak csúszott egyterű, citromsárga japán kocsi tetején azonban Vid ugyanazt a szabályos kivágást veszi észre, amit korábban az azóta leomlott épület szintjei közt már megtapasztalt. Közelebb siet, benéz az utastérbe. A jármű kívül épnek látszik, de belül a műszerfal, a kormány, és az ülés egyes darabjai egyszerűen hiányoznak, mintha azokat szabályos térbeli alakzatban, egymással összefüggően vágták volna ki, épp úgy, mint a padlózatot odafent a lakásban. Átpillant egy másik, belső sávban álló piros furgon irányába, hasonló látvány tárul elé. Egy harmadik jármű ajtaja nyitva, a tető sértetlen, de az ajtó fele ív alakban hiányzik.

- Mi történt itt? – formálja suttogó szavakká visszhangzó gondolatait a felé tóduló aggasztó látványelemek miatt.

A környező magas házakon végignézve, nyomokban kormos falakat, néhol kitört ablakokat látni. 

A kereszteződésben több irányból is hallatszik az egyre erősödő morajlás. Mindenhonnan visszaverődik, Vid forgolódva próbálja valódi forrásának irányát megállapítani. A talajon egy karhosszúságú fémcső darab éppen előtte hever, talán egy közlekedési tábla eleme lehetett korábban. Kezébe veszi, védtelenségét tervezi enyhíteni vele. Kielégítő átmeneti megoldásnak találja, mivel lőfegyverét már korábban üresre lőtte, hátra is hagyta a haszontalanná vált eszközt, emellett fogalma sincs, hogy segítség közelít, vagy olyan, ami az életére tör.

Talán jól jönne most egy rejtekhely, talán jobb volna onnan figyelni a közelgő ismeretlent. Hasznos gondolata alapján fedezék után kezd kutatni, de közben észreveszi, hogy a zajra nem csak ő figyelt fel, többfelé mozgolódást lát a távolban.

Emberek tűnnek fel az utcákon minden irányból, talán százan is lehetnek. Szinte szempillantás alatt bukkantak elő, úgy látszik, hogy a házakból, az utcán álló járművekből, és a kocsik közül jönnek ki. Egyesek darabos, különös mozgással sétálva, mások kúszva közelítenek. Néhányan mereven előre szegezett tekintettel tartanak előre, de vannak, akik hirtelen mozdulatokkal kapják tekintetüket jobbra és balra, a környezetüket figyelve. Némelyek eleinte ugyanígy ingatják a fejüket, de aztán meglehetősen gyorsan, szaggatottan rántják a kereszteződésben álló célpontjuk irányába. 

Elképedten, földbe gyökerezve figyeli őket Vid, a velük történteket próbálja kifürkészni. Hihetetlen a látvány, mozgásukból úgy tűnik neki, mintha leginkább valamiféle belső kontroll nélkül kívülről irányított, élő szövettel borított gépek volnának. Közelebb érve megérti, hogy nevetséges volt gondolata, nincsenek vezetékek, sem fém váz a foszladozó bőrük alatt. Néhányak alsó, illetve felső végtagjait leszakították, csupán hús és vér bukkan elő a láthatóan tépett sebeikből, semmi más, ami mesterséges beavatkozásra utalna. Talán a szárnyas lények okozták? Akárhogy is, mintha nem is érdekelné őket a testrészeik hiánya. Vid a látottak alapján biztosan sejti, hogy nem lehetnek békések a szándékaik. A mindent bezengő, egyre erősödő zaj zavarhatta fel őket, de így, hogy meglátták őt, most már egyértelműen látja azt is, hogy nyílegyenesen érte jönnek. 

Döbbentségéből feleszmélve próbálna menekülési útvonalat tervezni, de az erre nyitva álló rövid időablak már bezárult, mindenfelé elvágták az útját. Semerre sem jutna ki közülük, ugyan még messze vannak, de lényegében teljesen körülzárták, már az utcák és a közeli park sem járható választási lehetőség. A testvérével nem rég történt rövid dulakodása alatt érezte, bármi is történt ezekkel az emberekkel, gyengébb fizikumúak, mint ha egészségesek lennének, de nem mer közöttük elsurranni, mert időpazarló hezitálása alatt mostanra túlságosan besűrűsödtek. Nagyon gyorsan igen közel értek, rémisztően hat az egyre idegesebb középen állóra a sérült emberek tömegének horrorisztikus látványa. Szinte hangtalanok, csupán lassú, csoszogó lépteik súrlódásának összessége párosul a különös háttérzúgás mellé. Légvételük se hallatszik, mintha lélegzetüket visszafojtva lépnének egyre közelebb és közelebb.

Az elsők már nem lehetnek messzebb száz méternél, mikor Vid déli irányból egy futva közelítő alakra lesz figyelmes a tömegben. Ránézésre ugyanaz történhetett vele, mint a többiekkel, de kevésbé rángatózó a mozgása, meglehetősen gyors, és a mellé kerülőket erőteljesen félrelökve küzdi magát előre. A tömegből kitörve, felhördülve rohan Vid felé, aki bal lábával ösztönösen lép ki előre, magát kitámasztja, és a súlyos fémcsövet vízszintes irányba nagy erővel meglendíti, pontosan az oda érő, száját nagyra nyitó férfi fejére csapást mérve vele. A furcsa támadó hanyatt vágódva, szétzúzott koponyával, élettelenül csúszik tovább kiiktatója mellett a talajon. Nem mozdul, talán leállt. 

Vid nem érti, hogy honnan jött a precíz mozdulatsor, mintha nem is saját elhatározása lett volna, mintha tudatalattija diktált volna. Különös, de most nem számít, remek döntésnek bizonyult, bármi is volt a forrása.

Teljesen bezártak, ötven méterről közelítve szűkül a szabad terület, reménytelenül végeláthatatlan a tömeg.

- Na rohadjatok meg – mondja beletörődően, kásás sötét vértől csöpögő fegyverével maga mellett csuklóból körözve, mint aki kész addig védekezni, amíg szét nem hordják a testének darabjait.

Az összeverődöttek alapzaja mögül egyre erősebben szűrődik át az ismeretlen zúgó hang, egészen közel lehet, már az iránya is behatárolható. Az embertömeget keleti irányból valami elkezdte szétzilálni, sorról sorra tűnnek el az érkezők, négy méter széles sávban fogynak a hátsóktól kezdődően. Oldalazva sodródó, régi típusú, sötét színű, benzinmotortól dübörgő amerikai kocsi volt az. 

Furcsa moraj a robbanómotor, évek óta igazi ritkaság, nem csoda, ha először beazonosíthatatlan volt a rég múlt időket felejtett fül számára.

A szűkülő kör középpontjától harminc méterre, a csúszás miatt hangos csikorgással és füstölgő gumikkal áll meg a jármű. Oldaláról és motorháztetejéről elsodort emberek csúsznak le az aszfaltra, véres foltokat hagyva hátra maguk mögött a még imbolygó, fényes karosszérián. Ketten a gázolás ellenére újra felállnak, és töretlenül mennek tovább Vid felé. A többi három nem mozdul, mereven fekszenek egymáson.

Ahogy állóra fékeződött a kocsi, bal első ajtajának kivágódásával egy fiatal nő szállt ki utasteréből. Egyik markában egykezes használatra is alkalmas, kisebb méretű automata fegyvert tartva az ég felé sorozatlövéseket ad le, miközben a körülzárt felé fordul. 

- A kocsiba, gyerünk! – kiabál rá megrettent észlelőjére.

A lövésektől a tömeg egy része a lány felé indul, aki folytatja a tüzelést, ezúttal a felé közelítők irányába, hezitálás nélkül. Pontosak a találatok, a meglőtt emberek a tűzfegyver ropogásának fülsiketítő robaja közben esnek össze a jármű körül.

Vid mikor a segítségére érkező lányra pillantott, és meglátta a szemébe lógó tincsei mögött búvó arcát, a látvány miatti döbbenettől a betonon nagyot koppantva eresztette a földre egyszerű eszközét.

- Te…te meg hogy? – kérdezi értetlen arccal, szinte dadogva.

- Gyere már! – üvölt rá még egyszer a döbbenten állóra, és felé dob egy pisztolyt.

Vid megpróbálja elkapni, de nem sikerül neki, markolata kicsúszik a stressz miatt ügyetlen, remegően ideges kézből. Utánavetődik, csőre tölti, és fektében a rárontó emberekre lő. Testszerte találja el őket, lassulnak, de érdemben nem állnak le, jönnek tovább.

- Fejre próbáld! – kiabálja, közben övéről lecsatolva két kézigránátot hajít a tömegbe.

Vid többszöri próbálkozás után nehezen, de végül egyesével fejbe találja a hozzá karnyújtásnyira közel érő, könnyebb célponttá váló három alakot. 

A repülő robbanótesteket ő is látta, sejti, hogy csak kérlelhetetlen másodpercei vannak helyesen cselekedni. Felkelve odafut az autóhoz, bevetődik a jobb első ülésre, magára csapja az ajtót, és a detonáció elől mélyen a fémszerkezet fedezékébe húzódik. A lány is beugrik a járműbe, szintén a karosszéria oldalablak alatti takarásába süllyed. A gránátok házfalakat rengetően robbannak fel, darabokra szakadt testrészek repülnek szerteszét a kereszteződésben. 

Egy leszakadt alkar a nyomáshullámtól megingó kocsiba is beesik a letekert ablakon keresztül, éppen Vid ölében landol. Szinte felugrik az ülésben, ijedten, reszkető kézzel ragadja meg a végtagot, azonnal ki is dobja a kocsiból, zavarában és idegességében még utána is üvölt.

- Gázt! – szólal meg elszántan, magabiztosan.

- Nyugi van, már rég megyünk. Nem látod? – vonja kérdőre a lány meglepően nyugodtan, cinikusan, szemöldökét felhúzva. Ujjával előre mutat a kormány íve felett, láttatva, hogy közben már egy ideje kihajtottak a tömegből.

- Ja? Az jó – mondja felegyenesedve az ülésben, miközben kavarodott tekintetét magabiztossá próbálja rendezni, torkát köszörüli.

- Csak nem tűnt fel neked, mert épp dolgod volt – utal a lány az élettelen testrész okozta komolytalannak ítélt riadalomra.

- Akár a szemembe is fröccsenhetett volna, csak mondom! – vágja rá magyarázkodóan elsőre talán szánalmasnak ható ijedtségére, könnyedséggel palástolva, hogy még mindig rettentően ideges. 

- Az, persze – mondja a lány továbbra is enyhe gúnnyal, a fejét csóválva, kissé elmosolyodva.

A kocsi egy több sávos úton a sebességváltásoktól fel-felhördülő motorral gyorsítva száguld a házak közt, kiégett járműveket és épülettörmelékeket időnként megcsúszó gumikkal kerülgetve, miután a különös csoportosulást könnyedén hátrahagyták.

- Mintha háború tört volna ki – néz körbe Vid értetlen tekintettel.

A lány hallja őt, de nem reagál, csak az utat figyeli sofőrként, koncentrált a tekintete. Egy rövid ideig egyáltalán nem szólnak egymáshoz, de a fiúban számos kérdés vetődik fel, hirtelen nem is tudja, melyikkel kezdje. 

- Tina, reggel nem tudtalak elérni, hogy tudtál… - szólítja meg a mellette ülőt, de a kérdése végéig nem jut el, mert a rohanó járművet valami oldalba taszítja.

- Le kell ráznunk, vedd át! – szólal meg a lány, és azonnal elengedi a kormányt. Érezhetően tudja, mi történik, és próbálja a szituáció feletti kontrollt megtartani.

- Hé! – vágja rá Vid, és gyorsan ráfog a szabadon rángatózó kormánykerékre.

A lány hátrakúszik az autóban, utastársa alatta átbújva próbálja egyenesben tartani a járművet. A hátsó ülésen lőfegyverek hevernek halomban. Kisebb, nagyobb méretben és kaliberben egyaránt.

- Az kemény – nyugtázza Vid halkan, fejét megingatva, mikor hátrapillant az ülésre, és meglátja a mindenképp hasznosnak ítélt eszközöket.

- Az utat nézd! – érkezik a határozott válasz, tárat cserélve az egykezes gépfegyverben.

Behorpad a tető, mire Tina hosszú másodpercekig kitartott sorozatlövést ad le felfelé. Hatalmas robaj az utastérben, Vid a fejét védve borul a kormányra, de az irányt a robbanásszerű zajok miatti kisebb oldalra rántásoktól eltekintve még mindig tarja.

- Anyám! – kiabálja a fegyverdörgés közben, majd a tüzelés befejeztével erősen fújtatva, tágra nyílt szemekkel mered az előtte viszonylag egyenesen futó úttestre.

Belenéz a visszapillantóba és látja, ahogy egy korábban látottakhoz hasonló szárnyas lény esik le a kocsiról, viszont nem marad lent, távolról is jól látszik, hogy az aszfalton hátsó lábaival nagyot dobbantva ismét utánuk ered a levegőbe emelkedve.

- Jön tovább! – szól hátra hangosan Vid, túlkiabálva a magas fordulatszámon dübörgő motort.

- Tudom, mind a három - válaszolja rá Tina.

- Tessék? – kérdezi a belső visszapillantón hátranézve Vid, miközben társa látszólag hevesen a fegyverek közt keresgél.

Vid szemébe bal elölről, a távolból valamiféle fénysugár villan be, kétszer egymás után. Odakapja a fejét, a házak felett egy templomtornyot lát, a Nap előbukkanó sugarai valamiről visszaverődhettek. Talán csak véletlen tükröződés? A fiú egy pillanatra elmereng a látványon. Biztosan nem egy ablak, valaki mintha állna odafent, de nagyon messze van, kivehetetlen számara.

- Te is láttad? Balra! – kérdezi.

- Nyomd meg a zöld gombot a bal térdednél! – vág közbe a megszólított, mintha meg se hallotta volna, amit a fiú mondott neki.

- Ezt? – kérdez vissza, és a műszerfal bal alsó részén a megfelelőnek talált gombot meg is nyomja. 

A kocsi hátsó ablakban végződő teteje egy darabban leszakad, akár egy katapultáló pilótafülke fedele. Vid a váratlan esemény miatt ijedtében megint a kormányra bukik, kissé el is rántja azt, amitől a száguldó gép meginog.

- Csak tartsd egyenesen, ennyi! – szól rá Tina, ingerültebbé válóan.

- Itt vannak! – mondja az oldalsó tükörbe nézve a bizonytalan fiú.

Közvetlenül az autó mögött vitorlázva három korábban látott szárnyas lény tűnik fel, alig húsz méterre lehetnek.

- Nyomd, ahogy bírod! – mondja a lány, látva, mi következik.

A középen érkező lény tüzet hány a jármű után, csomagtartójának hátsó része és a lámpák lángra kapnak, olvadni kezd a színes műanyag burkolat. Vid az utasításnak megfelelően padlógázt nyom, az erőmű ezzel szinkronban bődül fel. Vasúti felüljáró alatti, száz méter hosszú alagút felé tartanak, két járműroncs közt csikorgó kerekkel és nyikorogva lengedező karosszériával szűken elmanőverezve be is hajtanak a pillanatok alatt elért, sötét és omladozó építmény alá. 

- Most ne rángasd a kormányt, ha lehet! – mondja az irányító hátulról határozottan.

Vid hátrapillant és látja, hogy Tina egy rakétavetőt emel fel a vállára, majd lábaival terpeszben a hátsó ülésnek, és vállaival az első támláknak feszülve támasztja ki magát a kocsiból hátrafelé célozva.

- Ilyenre meg mikor képeztek ki? Nem is mondtad! – szólal meg a menetzaj miatt kiabálva Vid.

- Egyenesen! – válaszolja Tina, erősen célzásra koncentrálva, a fegyver csövének hátsó részét a jobb első ülésre felfektetve. A fiú mereven tartja a kocsit, belátható távon belül nincs előtte útakadály.

A szárnyas lények az alagútba is követik a féktelenül vágtató gépezetet, menekülő prédát űzve száguldanak utána. 

Öreg pillérek tartják a düledező betonszerkezetet, néhol a rozsdás vasmerevítések is kilátszanak a burkolat alól. A jármű akadálytalanul hajt ki az alagútból a túloldalon. Tina hamar illanó szürke füsttel kísérve süti el a méretes kilövőeszközt, a rakéta pedig rövid útján végigsüvítve az alagút középtáján feszülő tartópillérbe csapódik. A robbanás erejétől az éppen mellette elrepülő lény lángokba borul, a járat beomlik, az óriási betonelemek közt összezúzódó másik két üldöző is vörös tűzgömbökké alakulva tűnik el a felcsapó porfelhőben. Vid a visszapillantóba nézve felszabadultan fújtat egyet, társa a füstölgő fegyvert maga elé dobja a hátsó ülésre. Megnyugvóan sóhajt fel ő is, egyelőre úgy tűnik, hogy nincs több vadász mögöttük.

Hó szállingózik, a szakadozó felhőzet mögül néha-néha előbukkannak a Nap enervált sugarai. Kihalt a csend. Hatalmas, kövezett teret ívesen félkör alakban kőkeretbe foglalt szoborcsoport vesz körül. Mostanra a bronzöntvények nagy része ledőlt, régi korok királyai zöldült fémmásainak több száz kilós darabjai hevernek szerteszét. Középen széles, fakó oszlopfő ferdén tört húsz méteres csonkja emlékeztet, hogy egykor a környező épületek fölé magasodó, büszke emlékmű állt a tér központi részén. A centrumban emelkedő alkotás romja burjánzóan zöld növényzettel körbefont, melyek keresztültörték a tükörsimára faragott, fehér és fekete színek váltakozásából szögletes mintázatot kirajzoló több hektáros padlózatot.

Mára a terület dicsőséget sugárzó, monumentális megjelenése helyett csak törmelékek, szerteszét heverő holttestek, néhol szenesedett emberi maradványok, elhagyatott, kiégett, felborult járművek maradtak meg. Épülő, de félbehagyott, szögesdróttal borított homokzsákfal is látszik az oszlopfő tövében, mellette a kövezetbe olvadt, magányos harckocsi lyuggatott maradványa vesztegel. Reménytelen háború dúlhatott ott, egyoldalú mészárlás emléknyomait viseli a gigantikus tér.

Ép járművükkel közelítve, a roncsok közt lassan szlalomozva haladnak végig halk motorpöfögéssel, majd állnak meg az oszlopcsonk tövében. 

Tina és Vid kiszállnak a kocsiból, mindketten a holtak közt sétálnak, egymástól el-eltávolodva, céltalannak tűnik kósza haladásuk. A hátrahagyottak testének túlnyomó része megégett, egyesek végtagjait leszakították, de olyat is találni, akivel embergyártotta lövedék okozta seb végzett. 

Vid kiábrándultan csóválja a fejét, kezét széttárva vonja kérdőre a vele lévőt.

- Miért vagyunk itt? Biztonságos helyet kellene keresnünk.

- Olyan nincs többé  – válaszolja, talán most először lehullajtva magáról a keménynek, elszántnak mutatkozó tekintetet. Fájdalmas arccal néz maga elé, egy alig hat éves kisfiú hanyatt fekvő, hasán meglőtt holttestét bámulja mellé guggolva, miközben tenyerét a gyermek mellkasán végigsimítja.

Vid a gyászoló felé fordul. Nincsenek messze egymástól, a behunyt szemmel földre roskadt lányt figyeli. Világos farmernadrágjára és fehér dzsekijére több helyen korom kenődött, szőkébe vegyülően barna, hátul összefogott, hullámos hajának elülső, szabad tincseiben csillag alakú hópelyhek akadnak meg. Fejét felemeli, szomorúan ragyogó szemekkel nézi a távolt. Figyelője zavartan veszi el róla szintén siratóba forduló tekintetét, majd a hangulat méltóságához illően halkan szólal meg.

- Tina, tudom, hogy sok mindent elrontottam, amit már nem tudok helyrehozni, de kommunikálnunk kell.

A lány arcán könnyek futnak végig, de nem törli le őket, hanem Vid felé fordul.

- Bízol bennem? – kérdezi határozottan, mintha némán kérlelő tekintet párosulna mondandójához.

- Tudod, hogy igen – válaszolja Vid egyik karját kitárva, egy pillanatra félrenézve.

- Akkor segíts, mert feladatom van – folytatja felállva.

- Milyen feladat? Mégis kitől a parancs? – kérdi szinte kínosan felnevetve, miközben társa elindul az oszlop felé.

- Arról még nem beszélhetek – válaszolja a lány válla felett hátranézve.

- Még? Ja, persze, megint egy ilyen titkos cucc – kezdi a fiú cinikusan, ingerültebbé váló hangnemben. – Tina, nézz körbe, szerintem már nincs értelme semmit titkolni, nem hiszem el, hogy a munkád még most is előbbre való, mint én – mondja Vid szemrehányóan, mire Tina megáll, hátrafordul.

- Ne gyere ezzel! Te voltál az, aki az elmúlt évben nem voltál ott. Soha. Alig voltál otthon, csak a munkád, és a hasztalan számok foglalkoztattak, miközben a menyasszonyod várt téged. Minden egyes este - hangsúlyozza szavait. - Amikor nagyritkán időben hazamentél, sosem érkeztél egyedül, a munkád mindig veled volt – folytatja higgadt, de hideg és közönyös tekintettel az arcán.

Némán hallgatja a kőkemény szavakat Vid, kitartott csenddel jelzi, talán valós lehet, amit fejéhez vágtak.

- Sajnálom, igazad van – mondja sóhajtva, a kisebb szünet után tovább szólva. – És tudom azt is, hogy nem munka miatt utaztál el. Hanem hogy elhagyj. Egy ideje már éreztem, hogy ez lesz. Viszont visszajöttél értem. Fogalmam sincs miért, de visszajöttél.

Vid közelebb lép Tinához, aki mozdulatlan marad, szigorú tekintete végig a felé érkező szemeit figyeli. 

- Tina, te vagy a mindenem. Tudod, hogy így van. Ahogy veled bántam… amiket... már mindegy is, nagyot hibáztam. De már nem tudom visszacsinálni. Már csak egy dolgot tudok neked adni. Veled tartok bármiben, ha még elfogadsz magad mellé – mondja Vid a szükségesnek érzett három karnyújtásnyi távolságot megtartva. Tina nem válaszol. - Nem tudom, hogy kerültél ide, vagy mi ez az egész körülöttünk, csak azt, hogy veled akarok lenni, ennyi - fejezi be magabiztosan.

- Amikor lesz elég időnk, mindent elmondok, de most kérlek, bízz bennem, mert sietnünk kell! – válaszolja rá Tina, csendben és figyelmesen végighallgatva a vele szemben állót.

- Rendben – reagál Vid azonnal, bár még mindig kisebb értetlenséggel a hangjában.

- Az alagút beomlása elég hangosra sikerült, hamarosan sokakat idevonz – mondja körbenézve. - Dél felől már jönnek is - folytatja, mire a fiú is odakapja tekintetét.

A városon túli távoli horizonton emelkedő dombok felett már ismerős megjelenésű, sötét alakok tűnnek fel az égen, szárnyaikkal csapkodva közelítenek, sebességükből ítélve talán néhány percre lehetnek.

- Csináljuk! Mit keresünk? – kérdezi Vid sürgetően.

- Esélyt a jövőre, egy tárgyat, ami talán segíthet véget vetni ennek – érkezik a hasztalannak érzett válasz.

- Ide fegyverek kellenek.

- Tulajdonképpen azt keresünk. Valahol itt kell lennie az emlékműben. 

- Itt? Azt mégis hogyan?

- Mielőtt a Vatikán végleg elnémult, üzenetet küldött a Hivatalnak, miszerint egy páratlan erejű fegyver rejlik a Millenniumi emlékműben. Valahol - folytatja fejét oldalra biccentve, szemöldökét felrántva.

- Hú, ez azért elég elrugaszkodottan hangzik – kezdi hitetlenkedve, de valahogy mégis bizakodik társában, így folytatja. - Nem mondták, hol? Segítség lenne.

- Nem tudták, csak annyit, hogy itt van az építményben. Régóta keresték a fegyvert, külön kutatócsoportot is alakítottak rá. Az üzenet szerint a napokban találtak meg egy levelet, amit az építtető írt az 1800-as évek végén a Vatikánnak. Az állt benne, hogy az alapok ásása közben rátaláltak az eszközre, amit most keresünk, de bárki, aki meg akarta ragadni, vagy ki akarta húzni a kövek közül, valamiféle áramütéshez hasonlítható esemény miatt napokon belül meghalt. Az építők persze félni kezdtek, szóbeszédek indultak egymás közt, természetfeletti erőt tulajdonítottak a tárgynak. Az építkezés megálmodója végül úgy döntött, körbeásatja és kiemelteti a fegyvert az azt körülvevő kövekkel együtt, majd hogy senki ne férhessen hozzá, amíg a Vatikán a furcsa ereklyét leíró levelére reagál, magas oszlopba építve, mindenkitől távoli szobor mögé rejti el.

- Nem azért, de nem lett volna egyszerűbb visszaásni minél mélyebbre? - kérdez vissza értetlenül Vid.

- Maga a tervező is hithű férfi volt, földöntúli hatalom birtokosának gondolta a tárgyat, de munkásaival ellentétben ő nem gonosz erő forrásának, hanem isteni eredetűnek vélte, így művészként a tárgy vélt dicsőségének adózva emelte az égbe. Levelében végül magát az eszközt nem nevezte meg az építtető, csupán isteni fegyverként írta körül, a Vatikán így pontosan nem tudta megadni, mit is kell keresni.  

- Akkor miért nem szállíttatta el? Nem az lett volna a legtisztább? Például a Vatikánba, ha már őket érezte illetékesnek? – kérdez tovább Vid.

- Ezt nem tudják biztosan, de talán félt bármekkora utat is megtenni vele.

- És hogyhogy csak egy évszázaddal később sikerült előásni ezt a levelet?

- A Vatikánba hatalmas mennyiségű levél érkezett be már régen is, elkeveredhetett. Mai napig számtalan hasonló küldemény lehet olvasatlan. Így is rengeteget átnézhetett a megbízott csoport. De inkább találjuk meg, mert szorít az idő – folytatja a vészesen odatartó sötét árnyakra utalva.

- Figyelek – vágja rá egyetértően Vid.

- A szobor, amibe a fegyvert rejtették, egy angyalt ábrázol, ilyesmit keress. Csak siessünk, mert négyen közelednek! – sürgeti magukat a lány, miközben övéről tárat cserél a kezébe vett fegyverében.

A földön heverő törmelékek és szobordarabok közt gyors léptekkel haladva Vid talál egy alakzatot, ami angyalra emlékezteti. Kettétört, torzójának csak felső része maradt egyben. Egyik kezében aranyszínű koronát, másikban öt méteres apostoli kettős keresztet tart, szára bronz, vége szintén színarany.

- Gyere, ez lesz az! – kiabálja, mire Tina odasiet.

- Igen, talán igazad lehet! – válaszol a lány mosolyogva, reményteljes arccal Vidre pillantva.

- És most? – kérdezi a fiú, miközben mindketten a közelgő fenyegetés felé tekintenek a hátuk mögé. 

A tűzokádásra is képes lények nagy sebességre gyorsítva repülnek a tér felé, negyven méter magasról ereszkednek, mindössze három utcányira lehetnek, dermesztő felüvöltéseik már odahallatszanak.

- Nézd a kezét! – szólal meg Vid a szobor jelentéktelennek tűnő részletére mutatva. – Kidolgozatlan. Az egész szobor... tökéletes, de a keresztet tartó kézfeje… - folytatja kissé tétován – egyszerűen totálisan gagyi, hát nézd meg! Mint egy formázatlan darab kő. 

Egymásra néznek, Tina folytatja.

- Azt írta a levél, hogy kövek közé volt szorulva - utalva arra, társa talán jó nyomon jár.

Ekkor mindketten a kéz felé fordítják gyanakvó tekintetüket, majd Vid megvilágosultan a kereszt szárához nyúl az angyalszobor amorf tenyere alatt.

- Vigyázz vele! – figyelmezteti riadtan Tina.

- Ha tényleg olyan szuper, szükségünk van rá… bár azt se tudjuk mire jó… meg mondjuk, azt se tudjuk mi az… áh, leszarom! – mondja Vid hangosan, majd az angyal köves kezéből határozottan kirántja a keresztet.

Meglepően könnyen szakad ki helyéről a hatalmas rúd kiemelésével darabokra törő, sziklából formált végtag. Vid a feje fölött emeli át a hosszú, legalább nyolcvan kilós jelképet, melynek bronz burkolata apró elemekre törve hullik a karjára, akár a korhadó fa kérge. Megragadója úgy tapasztalja, mintha körülötte minden lelassult volna, mintha érzékei kiélesednének, hangos és lassan visszhangzó csattanásnak fogja fel a Tina vállát érintő parányi hópelyhet. Páratlan energiatöltet árasztja el a testét, a szorult helyzetet hirtelen tökéletesen irányított szituációnak éli meg. Környezete világoskékes árnyalatúvá vált, a körvonalak élesebbek, mint valaha, hajszálpontosan kivehető minden egyes objektum legapróbb görbülete is. 

Felnéz maga fölé és látja, amint a megzöldült bronz burkolatból a derengő napfény sugarait visszaverve egy fémpenge villan ki, melynek markolata feketén szőtt borítású a tenyerében. Most eszmél rá, hogy valójában egy kardot tart a kezében. Kinyújtott karja hosszadalmasnak érzett körívet ír le az ég felé, miközben teste a háta mögé fordul át, egyenesen a berepülő lények irányába. Érzi, hogy nem ő irányít, hanem valami egészen más. Valami, ami erősebb, koncentráltabb, gyorsabb és bátrabb, ő itt és most pusztán megfigyelőként lehet jelen. A karjában tartott különös fegyver végül lendületből az időközben odaért lények felé sújt.

Villanásnyi jelenetek suhannak át az elméjén, fülsiketítő zúgást hall közben. Egy hatalmas faépítményt elárasztó víztömeg az átszakadó gát előtt. Lángtengerben leomló ókori város magas falai. Kúp alakban az ég felé tornyosuló sötét bőrszárnyasok tömege, felettük egy vakítóan fényes gömb a csillagos éjszakában. Piramisok, fényes hasadék az égen a tér szövetén. Tina hófehér, vállpántos, bokáig érő lobogó ruhában távolodik és fordul el, miközben kezét nyújtva hív. Gondtalanul mosolygós arca szemeinek lehunyása közben kibontott haja lengedezése mögött tűnik el. Vakító felvillanás követi látványát.

Vid a valóságba visszatérve, a kezét előre kinyújtva, hevesen zihálva áll a téren tágra nyílt szemekkel. Rémült tekintettel mered a távolba. Szélesre nyitott tenyere üres, a kard előtte hever a talajon. Nem tűnik veszélyesnek az eszköz, csak pihen a porban. Most először látja tejes egészében a korrodált burkolattól megszabadított pengét, kinézetében a japán szamurájok kardjához hasonló.

Sűrű korom száll a levegőben, a rájuk támadt lények elégett, Vid mögött szétterülő maradványaiból pereg. Tina ott áll a fiú jobb vállától néhány méterrel hátrébb, arcán kisebb meglepettség mutatkozik. Vid leereszti a kővé meredten kitartott karját, döbbenten néz vissza társára.

- Hű – szólal meg a tisztes távolból figyelő, tömören és kimérten, de valamelyest elképedt, talán meghökkentően elégedett tekintettel is, mire a fiú határozottan elindul a kocsi felé. - A fegyver! – szól rá.

- Hozd, ha szeretnéd – biccent maga mögé a fejével. – Menjünk, ahova akarod, de én meg nem fogom többet – folytatja higgadtan és magabiztosan, fejét csóválva.

- Nem hagyhatjuk itt, páratlan… - kezdi Tina, de a fiú mellé érve közbevág.

- Na, figyelj, én ma már láttam az öcsémet valaki mássá válni. Valami olyanná, ami nagyon nem jó. Aztán meg akartak enni. Többször. El akartak égetni, majd megfogtam egy olyan tárgyat, amitől nem csak fura bevillanásaim voltak, de közben ki is estek a valóságnak jelentősnek mondható pillanatai! - fejti ki egyre hangosabban, idegesen, egyetlen légvétellel. - És még csak 9 óra van. Ha akarod, hozd, és folytathatjuk ezt a fogalmam sincs, hogy mit, de nekem most kell egy perc, érted? A kocsiban leszek – fejti ki ingerültté válva, majd választ nem igényelve továbbhalad és beül a jármű vezetőülésére, végül magára csapja a nyikorgó ajtót.

Tina elgondolkodva, az arcán némi megértéssel néz az utastérben helyet foglaló, kifakadt fiú után, majd elindul a szerinte hátrahagyhatatlan különös ereklyéért. Dzsekije zsebéből kesztyűt húzva ragadja meg, majd visszamegy a járműhöz. Felnyitja a csomagtartót, kiemel belőle egy másik, hasonló kinézetű, de jelentéktelennek látszó kardot. Tokjából kiveszi, és visszateszi a csomagtartóba. Az újonnan szerzett tárgyat pedig a felszabadult tokban a hátsó ülésre dobja.

- A másik kard mire kell? – kérdezi még mindig kissé ingerülten, értetlenül, a visszapillantón keresztül végignézve a lány tevékenységét.

- Ha elfogyna a lőszer – válaszolja Tina egyszerűségre törekedve.

- Láttam, mi van a kocsiban, az sose fogy el, a főnökeid rendesen bebiztosították a küldetésed. És amúgy miért ez a kocsi? Régi, elavult.

- Nagy az utastere, és az átalakításokkal benzinesként jó a hatótávja – érkezik a kimért válasz - A Hivatal pedig nincs többé. – folytatja Tina beletörődően, a dolgok közepébe vágva - Az utolsó üzenetet még az éjjel küldték, hogy egyik ügynök se térjen vissza a központba, mert ismeretlen eredetű fényes villanások után emberek estek össze szerte az épületben, majd keltek fel, és támadták meg a társaikat.

- Micsoda? Akkor hova visszük a kardot? És egyáltalán minek csináltuk végig ezt? – kérdezi Vid megint feldúltan.

- Mert jelenleg ez tűnik a legjobb megoldásnak – válaszolja Tina higgadtan.

- Hát persze – reagálja kissé kiábrándultan. – Na jó, Tina, hagyjuk ezt, biztonságos helyre kell mennünk! Nem hiszem, hogy csak mi éltük túl ezt. Kell, hogy legyenek mások is. 

Vid kinéz az ablakán, a távolba merengve gondolkodik el az értelmetlennek érzett elmúlt fél órán. Rövid szótlanságukat megtörve folytatja.

- Idefele az úton talán láttam valamit - kezdi, mire Tina rápillant a fiúra. - Egy közeli templom tornyából valami a szemembe villant, persze lehet, hogy csak véletlen, de... de szerintem van ott valaki. Még gyerekkoromból ismerem az ottani papot. Ha ő volt az, oda be tudunk húzódni, legalább addig, amíg kitaláljuk, mi legyen. Magas házakkal körülvett, de a belső kert és a templom melletti lakórész kívülről megközelíthetetlen – magyarázza Vid Tinának, kezével a kormány mögött gesztikulálva. – Jobb helyet most nem tudok. Szerintem megér egy esélyt.

- Rendben, menjünk oda – válaszolja a lány, bólintása közben félrepillantva.

- Erről van szó – vágja rá a javaslattevő, és a kocsit beindítva a szűnő hóesésben elhajtanak a térről. 

Az idő gyorsan változik, sűrű köd ereszkedik alá, a jármű körvonalait működő hátsó lámpák hiányában hamar beburkolja az összefüggően fakó pára.


3. Elragadtatás

Közelítve táguló homályos fényszórók állnak meg hangtalanul az úttest szélén kiemelkedő járda mellett, sűrűn gomolygó köd mélyén pislákolnak az izzószálak. A fekete motorháztetőről csapadékszitálás miatt összegyűlt vízcseppek gördülnek le a kocsi oldalán. Nyikorogva nyílnak a jármű ajtajai. Az előlépő utazók egy hatalmas, zöldre festett vaskapu felé indulnak, a bejárat mögött körbezárt kert fái tűnnek ki. Öveik sötét markolatú tőrökkel felszereltek, Vid kezében 9 milliméteres kaliberű maroklőfegyver néz a talaj felé, Tina a combtokjából előhúzott géppisztolyát kimérten ereszti csípőjének jobb oldala mellé. Éberen, némán kémlelik a környező épületeket, a szűkös és elhagyatott utcákat, hátrálva és óvatos léptekkel csökkentik távolságukat céljuk felé. A zárt bejárat mellett keresztülhömpölygő szürkeségben színes rózsaablakok bukkannak elő, odafent pedig a templom nyújtott gúla alakú tornyának párát hasító keresztje tűnik fel időnként a távolban.

- És most? – kérdi halkan Tina.

- Most kéne ennek a kapunak kinyílni – válaszolja suttogva, de némiképp idegesen körbekapkodva fejét Vid. – Persze ha jó volt a tippem – folytatja elbizonytalanodva.

Meglát egy tégladarabot maga mellett a földön, le is hajol a nedves, ütött-kopott, vöröses testért.

- Nem kéne – figyelmezteti Tina fintorgó tekintettel, halkan sugallva, hogy talán nem jó ötlet felverni a nyugodtnak látszó környéket.

- Van jobb ötleted?

Erre a lány már nem válaszol, csak sóhajt egyet és fegyverét megszorítva, szemöldökét felrántva pillant körbe, jelezve beleegyezését a túloldal ismeretlensége miatti kockázatos tervbe. Vid ellép a kaputól, karját a tégladarab behajítására lendíti, amikor a bejárat szerkezete hirtelen megmozdul. 

Nyikorogva rezzen a vastag fémlemez. A fiú leereszti jobbját, mindketten a kapu melletti falakhoz húzódnak, fegyvereiket a mellkasuk mellé, készenlétbe emelve. A hatalmas vasszárnyak komótosan tárulnak ki. Ötven éves, őszülő, rövid hajú, szemüveges, átlagos testalkatú férfi lép elő a takarásából. Ruhája egyszerűnek tűnik, oldalán többzsebes világosbarna színű túranadrág, és kockás hosszúujjú ing könyékig feltűrve. Egészségesnek látszik, ránézésre élő és sértetlen. 

- Márk? – mondja Vid elmosolyodva, érezhetően örülve a látottaknak.

- Gyertek! Gyorsan – szólal meg a férfi határozottan. – Álljatok be a kocsival!

Vid hátranéz, Tina bólint. A férfi manuálisan nyitja ki ütközésig a bejárót, a beindított jármű pedig a fémkeret peremén átdöccenve, halk pöffenésekkel hajt be rajta.

- Tíz év – mondja a férfi mosolyra húzva száját, miközben Vid vállát megfogja. – Néha benézhettél volna azért – folytatja számonkérően, majd megöleli a fiút. – Jó látni... Olivér?

Nem kap verbális választ, csak fejcsóválás érkezik reakcióként. Közben Tina óvatosan halad el mellettük az autóval, ügyelve, hogy az erőgép csak halkan duruzsoljon. Egy pillanatra a középkorú vendéglátóra néz, a férfi pedig őrá. Most látja meg először a lányt, arcára döbbenet ül ki.

- Ő ki? – kérdezi a férfi.

- Ja… igen, idő közben szinte megnősültem. Tina - válaszolja hezitálóan, karját a szóban forgó felé emelve.

A házigazda meglepettsége nem szűnik, tekintete folyamatosan a kert északi végébe épített garázsok előtt leálló autót kíséri.

- Márk? – szól rá Vid a merengő férfira.

- Gyertek be a rendházba! – folytatja kis szünet után feleszmélve.

Tina kiszáll a kocsiból, Vid társaságában a férfi után indul. A kocsibeállóktól indulva a kert közepén keresztben átsétálnak az ültetett színes virágok közti kövezett ösvényen. Színgazdag rózsák, és tulipánok közt, majd a templom épületére felfutó sötétzöld növények mellett haladnak el déli irányba. A kert nyugati sarkában fehér szobrok állnak, talán régmúlt idők szentjeit ábrázolhatják, keleti részén borostyánnal borított faszerkezetű boltív mögötti virágoskertben álló kőkútból víz csörgedezik. 

Mindkét vendég a betondzsungel tündöklő oázisával azonosítva, ámulattal éli meg a látványt.

- A kert ugyanolyan, mint régen, hihetetlen, hogy ilyen szépen tudjátok tartani a mai napig  – szólítja meg Vid az elöl sétáló férfit, őszinte csodálattal forgolódva az apró ligetben.

A templomkert a környező lakóépületek buja növényzettel futtatott tűzfalaival, a szerzetesek lakórészlegét képező rendházzal, az akár két kisbusz befogadására is alkalmas méretű garázzsal, és a templom által határolt, körülbelül száz méter széles, négyzetes területen fekszik. Az udvar közepén gigantikus platánfák tornyosulnak. Az egyik széles, zöldellő lombkoronával terebélyesedik az udvar fölé, mellette a másiknak már csupán az öt ember által átfogható törzse meredezik az ég irányába, azt körülbelül tizenöt méter magasan, vízszintes friss metszés mentén vághatták ki nemrégiben. 

 - Nem tudjuk – szólal meg az elhúzódó csendet megtörő Márk. 

- Tessék? – kérdezi Vid, a falatnyi üde természet ámulatából ébredve, visszapörgetve magában, mit is kérdezett korábban.

- Nem tudjuk rendben tartani. Nem miattunk van ennyire jó állapotban.

- Hogy érted ezt?

- November van. Tavaszi virágok nyílnak a kút mellett - mutat a vízfolyás irányába, különös szavait figyelemfelhívóan hangsúlyozva - Nem értjük miért, de a növényzet hetekkel ezelőtt őrült burjánzásnak indult. Az egyik platánt ki kellett vágni, ha hagytuk volna, hogy tovább növekedjen, könnyedén beszakította volna a rendház tetejét. 

Az elmúlt órák rideg valóságából néhány pillanatra kiszakadva Vid rég nem érzett higgadtsággal sétál, miközben mindannyian az égig érő fa és csonkolt társa felé fordítják tekintetüket. Jól látszik, hogy a veszélyeztetett épület ferde, cserepes borítású tetőszerkezete az egykori lombkorona feltételezhető helyén kiterjedt területen megereszkedett.

- De nem csak ez az érdekes, nézzétek a templom falát! – mondja Márk, és a megfelelő irányba mutat. – Valami növekszik a mélyben. Gondolom, valamilyen kúszónövény lehet az is. Az alapokat feltörte, a falakat megrepesztette, a gyökerei pár napja már bent a templom padlójának kövezete közt is néhol előbukkantak.

- Nem tudjátok, mitől lehet? – kérdi Vid.

- Fogalmunk sincs. Ismerek egy fickót, amolyan botanikusféle, épp most akartuk hívni, hogy mondja meg, mit tudunk tenni, de már nem volt lehetőségünk rá.

A beszélgetés közben elérték a szerzetesek öreg épületét, ami a templom és a ködben égig érőnek látszó lakóházak közé épített, kétszintes, sátortetős, leginkább keleti és nyugati irányba szélesedő épület. A déli és északi égtájak felé keskeny tömb egyik oldalán maga a kert húzódik, másik felén kietlen utca fut párhuzamosan. Belépve látszik, hogy egymás feletti két, hosszú tágas folyosóját lépcsőház köti össze, róluk nyílnak a lakórészleg szobái. Csak korábban lakhattak ott, mostanra a helyiségek elhagyatottnak tűnnek, a kitárt ajtók mögött csak a kongó üresség maradt régi használóik után. A közlekedőn Márk halad elöl, mögötte szorosan Vid, majd kissé lemaradva Tina, aki rideg arccal tekint körbe.

- Mindenki elment?  – kérdi a fiú.

- Elég zárkózott rend a miénk, tudod jól. Szemlélődés, imádság, és magány. Utóbbit sokan nem bírják – válaszolja Márk kísérőire hátrapillantva.

- Senki nem maradt? – kérdez ismét.

- Itthon nem. A spanyol tartományból, Liétor városból pár hónapja jött egy srác, még tanul - folytatja Márk, majd kimérten kopog be az egyik szobába. - Pablonak hívják. Ne lepődjetek meg.

- Min? – kérdi Vid tömören, de Márk nem válaszol, csak röpke pillantásnyira rájuk tekintve bólint egyet.

A szobát egy húsz év körüli, vékony testalkatú, ázsiai férfi nyitja ki hosszú fekete nadrágban, sötétbarna pólóban, bal kezében fűrésszel, másikban egy levágott végű duplacsővel szerelt sörétes ismétlőpuskával, a padló felé eresztve célzógömbjét.  

- Pablo, gyere légy szíves a tanácsterembe öt perc múlva, szerintem többen már nem leszünk – kéri őt Márk határozottan.

- Rendben, ott leszek – válaszolja érezhető külföldi akcentussal.

- Pablo, ők Tina és Vid. Ők is túlélők – folytatja Márk.

Vid arcára leplezetlen csodálkozás ül ki, de nem szólal meg. Tina kedvesen mosolyog Pablora, közben hátulról Vid vállát meglöki, mire a fiú feleszmél.

- Igen, szia, nagyon örülök! Bocsánat, de egyszerűen kikívánkozik a kérdés… - kezdi hebegve Vid, sosem volt az elfojtott kérdések híve, de Pablo közbevág.

- Szüleim Vietnam, én már születtem Spanyolország. Igen, kezdem beszélni nyelvetek. – mondja kissé türelmetlenül, majd kis szünet után lepillant a kezére – igen, puska… dolgozni rajta.

- Hát, akkor jó munkát! – mondja Vid, és a csukódó ajtó előtt zavart, tágra nyílt tekintettel pillant rá Márkra a furcsa, és talán kellemetlen szituációban.

- Kicsit magának való – nyugtázza az önkéntes idegenvezető az ajtó kéretlen záródását – Tökéletes! - folytatja őszinte, széles mosollyal.

Pablo szobája után mindhárman továbbhaladnak, szürkületi fény homályában tartanak előre a visszhangzó folyosón. A végéhez közeledve egy nagyobb méretű, kétszárnyú ajtó látszik kirajzolódni előttük a sötétségben.

- Miért mondtad, hogy mi is túlélők vagyunk? Jött más is? – folytatja kérdéseit Vid.

- Többen is. Amióta elkezdődtek az események, Pabloval felváltva álltunk ki a toronyba, lézerpointerrel jeleztünk minden élő felé, akit láttunk a környéken mozogni. Többen észrevették, néhányan közülük el is jutottak ide – fejezi be Márk, és a recsegő, nyikorgó rézkilincset lenyomva benyit. 

Hatalmas terem a túloldalán, a helyiség tágas, legalább két emelet belmagasságú, és kert felé néző széles ablakokkal felszerelt. Középen egy méretes, ovális faasztal, a fal mellett egyik oldalt pedig egy fehér színű írható tábla is található. Az ablakos falrész előtti állványon széles képernyős televízió áll. Négyen ülnek bent. Az asztal egyik végében egy fiú bámul maga elé, ránézésre tizennyolc éves lehet. Mellette egy negyven évesnek tűnő nő ül, arcához lapulóan egyenes, fekete és félrefésült, állig érő a haja. Közel húzódtak egymáshoz, együtt érkezhettek. A fiú nyugodt, társa idegesen járó lábakkal pillant folyton telefonjára. 

Velük szemben huszonévesnek látszó, karcsú alkatú, hosszú vörös hajú lány ül, teste előtt keresztbe helyezett lábakkal, bal karjával a térdére könyökölve. Homlokát tenyerébe temetve, hulló könnyekkel roskad magába. Mellé húzódva egy világos, rövid hajú férfi öleli őt át, egykorú lehet a lánnyal. Vigasztalni próbálja a vigasztalhatatlant. Hátrapillant az érkezőkre, a megtört lány hátát nyugtatóan végigsimítva áll fel, és lép oda Vidhez, majd kézfogással, kölcsönös vállérintéssel üdvözli őt.

- Ezt nem hiszem el – mondja Vid, ismét elmosolyodva az újabb ismerős arc láttán.

- Ezra – üdvözli őt Vid. – Zoé? – néz a lány felé.

- Szia, Vid! – fordul oda a lány, erőltetetten kedves mosollyal, de mély szomorúsággal, elhaló hangon.

- Évek óta nem… - kezdi Vid az előtte állótól, aki szót ragadva folytatja.

- Igen, az élet kicsit elsodort mindkettőnket… de hát ez ugye ilyen. – fejezi be, szemöldökét felhúzva.

- Az egy tetkó? – kérdezi Vid hunyorogva, próbálva könnyedséggel oldani a körülmények miatti érthető feszültséget, a férfi felsője alól nyakán végigvonuló maori jellegűnek tűnő motívumokat figyelve.

- Igen, voltunk Új-Zélandon. Ezt meg akkor már nem lehetett kihagyni, tudod – válaszolja kissé zavartan.

- A többiekről tudsz valamit? – kérdezi Vid reménykedő tekintettel.

- Senkiről semmit.  Ahogy éjjel elkezdődött ez a dolog, fél órán belül nem volt se internet, se telefon, se áram, se semmi – válaszol a férfi.

- Atya, azt mondta, tudja, mi folyik itt, és elmondja! – szól rá kissé ingerülten az idősebbik nő Márkra.

- Igen, ezt ígértem – válaszolja magyarázkodóan, tenyereit egymáshoz érintve. – Sajnos több túlélőről nincs információnk, ennyien vagyunk, elmondom, amit tudok. Kérlek, legyetek nyitottak, mert elsőre hihetetlennek tűnhet az egész. – fejezi be, miközben mutatóujjával függőlegesen gesztikulál mellkasa előtt, majd erőltetett félmosollyal, szemét lesütve, ujjait tördelve hagyja el a termet.

- Most meg hova megy? – kérdezi értetlenül a nő, karját kitárva.

- Nem gondolom, hogy bármi meg tudna lepni, azok után, amit láttunk odakint. Én a részemről befogadóképes vagyok bármire - mondja hátradőlve, kissé égbe emelt kezekkel a fiatal srác - Jöhet!

- Elég könnyed vagy, Noel! – szól rá a mellette ülő cinikusan.

- Anya, min izguljak? Várható volt, hogy előbb-utóbb annyi lesz a világnak.

- Ja, ennyi? Mondjuk, talán izgulhatnál apádért, sem őt, sem a felettesét nem érem el, sem senki mást ezen a tetves mobilon – mondja a nő dühösen, és hangos koppanással dobja maga elé telefonját az asztalra. – Mondtam neki, hogy maradjon itthon – mormogja halkan, mindenki számára érezhető daccal, miközben keresztbe fonja karjait.

- Ne is próbálkozzon, órák óta nincs térerő. – szólal meg az asztal túloldaláról a sírást visszafojtó, sötétlila tokban tartott mobilját kezében fogó lány. 

- Tudod, hogy Apa ezt akarta mindig is. Utálta az irodát. Pontosan tudtad, hogy ha elvállalja a melót, hónapokig nem látjuk – magyarázza Noel kioktatóan, anyjára nézve.

- Ez már másról szól, mint a munka. Éjjel megváltozott a felállás, haza kell jönnie - kezdi a nő. - És ezt a világvége baromságot meg ne mondd még egyszer, mert csak felidegelsz! – fejezi be a megszólítottra mutatva ingerülten. 

- Meg tudja védeni magát, jó a csapat, ismered mindegyiküket – nyugtatja anyját Noel, mire a nő továbbra is kétségbeesett tekintettel néz vissza rá, majd ismét szól.

- Ami az olaszoknál kialakult, az enélkül is már alapból kezelhetetlen volt, rég túlnőtt az Unión a vízválság, nem igaz, hogy nem látta senki, aki érdemben tehetett volna ellene – folytatja fejét csóválva.

Miközben az asztalnál ülők beszélgetnek, a terembe érő Tina kissé kínosan mosolyogva, farzsebbe tett kézzel beköszön.

- Helló mindenki! – egy pillanatra elő is rántja jobb tenyerét farzsebéből, int vele egyet a túlélők felé, szemeit forgatva. Kissé feszélyezett a vadidegenek közti szituáció, de ha már úgy alakult, hogy találkoztak, valószínűleg nem szeretett volna faragatlannak tűnni.

- Üdv – válaszol a vörös hajú lány kedvesen.

- Szia! – köszön barátságosan Noel, visszaintve egyet jobb tenyerével.

Tina nem ül le, a bejárat mellett hátul maradva, némán támasztja a falat. 

Ezra a jobb karjánál fogva kicsit félrehúzza Videt, hátrapillant az asztalnál ülő, megzuhant lányra, és suttogni kezd a fiúnak.

- Zoéval egy videohívás során konkrétan végignéztük, ahogy a szülei az izlandi házukban összeesnek, majd felkelnek, de már nem ugyanazokként - vág idegesen mondandója közepébe. - Nem tudom mi történt velük, de biztosan nem voltak önmaguk. Nem válaszoltak semmire, csak furcsán bámulták a képernyőt. Mint akik lefagytak, de közben mégis agresszívnak tűntek. Aztán megszakadt a kapcsolat, elment a net. Pár perc múlva az utcáról fényes villanást láttunk, de olyan erőset, hogy azt hittem megvakulok. Kinéztünk, és amit láttunk, olyat soha többet nem akarok. Emberek estek neki embereknek. Azt hittem, valamiféle zavargások törtek ki, de Vid, ezek ettek egymásból! Hallod, ott nyitották fel egymás rángatózó mellkasát a szemem előtt – mondja Ezra már félig hangosan, majd a túlélőkre hátrapillantva fojtja vissza hangerejét.

Egyedül Tina néz vissza rá, mintha minden szavát hallaná. Ezra mély levegőt véve, halkan folytatja.

- Zoéval pánikba estünk, bezártunk mindent, lehúztuk a redőnyöket, behúzódtunk a ház pincéjébe. Senkivel nem tudtunk kommunikálni, semmi nem működött, ami elektromos és hálózatról üzemel – magyarázza egyre hevesebb, ingerülten rángó kézmozdulatokkal. Sóhajtva lesz úrrá önmagán, homlokát megvakarva fejtegeti tovább. - Fél óra múlva aztán minden elcsendesült. Se sikoly, se az a szörnyű, nem is tudom, valamiféle morajló hang. Tudtuk, hogy a ház nem biztonságos, hát kitaláltam, hogy eljövünk ide, mivel gyerekkorunkban sokat voltunk itt, és jelenleg nem tudok biztonságosabb helyet. Elindultunk, idefele minden kihalt volt, aztán láttuk a toronyban a villogó lézerfényt, akkor már tudtam, hogy jó döntés volt elindulni. Vid! - folytatja Ezra a fiú vállát megfogva. - Amit Zoé szülei arcán láttam… a retinámba égett, és nem tudok tőle szabadulni. Nem tudom mi történt az emberekkel, de – folytatná tovább, viszont Vid közbeszól.

- Szerintem egyértelmű – fejezi be a más mondatát.

- Hagyjuk már! – vágja rá, félrenézve elhunyorodó, hitetlenkedő arccal.

- Te is tudod, mit fogok mondani. Ezra, lehet, hogy gyerekesen hangzik, de ezek azok, amiknek tűnnek…- kezdené.

- Ki ne mondd! Anyám, ki ne mondd! – suttogja ingerülten.

- Zombik – fejezi be Vid.

- Kimondtad. Nem hiszem el, hogy kimondtad – folytatja idegesen elnézve felette Ezra.

- Figyelj, te minek hívod azt, amikor valaki élettelenül összeesik, majd felkel, és falna belőled? – kérdezi határozottan Vid, szemöldökét kérdően felhúzva – Kemény, tudom, és hidd el, nekem sem olyan könnyű elfogadni, végignéztem, ahogy Olivér meghal előttem, de muszáj józannak maradnunk.

Ezra kelletlenül és bosszúsan néz Vidre, hátranéz Zoéra, körbe a többi túlélőn, majd lehajtott fejét csóválva sóhajt egyet.

- Sajnálom, ami az öcséddel történt. De épp ez az! Ez itt akkor is az élet, nem valami horrorfilm. Ez… ez így őrület, mi van, ha ez csak valami betegség? Talán gyógyítható is lehet, nem tudhatjuk... – kezdi, majd mindketten a terembe lépő Márkra pillantanak – Különben is, láttad te is, hogy mozognak... – folytatja.

- Igen? – vág közbe Vid – Nem olyan zombis? Vagy mit akarsz mondani? – kérdi számonkérően – Miért, mi számít annak? Van rá szabvány, vagy mire gondolsz?

- Jaj már! – reagál vitapartnere szavaira unott, kelletlen tekintettel – Tudod, hogy nem azért mondtam. Ha halottak lennének... – fejtegetné, de szavába vágnak.

- Bocsánat, itt vagyok, csak még egyszer meg kellett néznem, minden lehetséges bejárat zárva van-e. - kezdi a pap az éppen folyó, egyre furcsább és hangosabb beszélgetést berekesztve, miközben az összegyűltekre tekint - Pablo?

- Itt – válaszolja belépve, és az ajtó melletti egyik külön álló székre visszahúzódóan leül a növendék.

- Nagyszerű. Rella, kérdezted… – kezdi mondandóját Márk kissé bizonytalanul, tapogatódzóan a Noel mellett ülő nő felé fordulva.

- Atya, mi folyik itt? – hangzik el közbevágóan a kikívánkozó és türelmetlen kérdés Zoétól. – Mit csináljunk? Én csak nem akarok meghalni, ennyi! – mondja hangosan, talán kissé már megtébolyodottan is az átéltek miatt, elcsukló szavakkal a lány. Közben Ezra mögé lépett, vállait gyengéden fogta meg, lehajtott tarkóját felülről megcsókolva próbálja nyugtatni őt.

- Semmi biztosat nem tudunk – kezdi Márk.

- Akkor köszi, nagyszerű – jegyzi meg halkan, unottan és gúnnyal telien Noel.

- De! – folytatja Márk ismét magához ragadva a szót, Noelre mutatva, majd a többi túlélőre nézve. - Vannak tények, amiket biztosan ismerünk. Pabloval amennyire tudtunk, követtük a tévés rádiós és internetes híradásokat, amíg körülbelül hajnali 4 órára minden csatorna el nem némult. Pablo még katonai adásokra is rá tudott hangolni, de hajnalra abszolút minden fórum elcsendesült – fejti ki Márk, közben a kissé nagyképűen, már-már tiszteletlenül visszakacsintó, fiatal Pablora pillant – Mielőtt kérdeznétek, nem, nincs elektromos hálózat, mindent egy generátorról működtetünk, lent van a pincében.

Márk a bevezető szavait követően a terem ablakos végében, az asztaltól nem messze lévő állványra szerelt televíziót a farzsebéből előhúzott távirányitójával bekapcsolja, és az eszközhöz közelebb lépve folytatja gondolatait.

- Ezeket a CNN és BBC csatornákról rögzítettük – mondja Márk, majd összevágott, némított hírközlő műsorok kezdenek lejátszódni a képernyőn.

- Márk komolyan a farzsebében hordja a távkapcsolót? - kérdi Ezra a mellette állótól szemöldöke felrántásával suttogva, mire Vid vállrándítással reagál a lényegi témától távolodó ismerősének. A csuhás közben tovább beszél.

- Amit biztosan tudni, hogy valahol a Perzsa-öböl felett, Abu-Dzabi partjainál a mi időzónánk szerint éjjel 2 óra környékén nagyjából 10.000 méter magasan egy nyolc kilométer szélességű, háromszög alakú fényjelenség tűnt fel. A helyi lakosok és turisták mobilfelvételei hamar bejárták a világsajtót és a közösségi oldalakat.

Márk szavai közben a képernyőn emberek tömegei tűnnek fel az éjszakai, homokos tengerparton, legtöbbjük kezében ég felé emelt, világító vakuval szerelt mobiltelefon, a távolban pedig egy elmosódó fényjelenség vehető ki a magasban, messze a végtelen vízfelület felett. A híradást rögzítő helyszíni kamera időnként rá tud fókuszálni az óriási objektumra a kristálytiszta égbolton, ekkor a különös test jobb minőségben észlelhető. A teremben az összes tekintet némán a felvételre szegeződik. A pap közben a képernyőre mutatva folytatja.

- Nézzétek, itt látszik, hogy a test határvonalai kicsit elmosódnak, mintha elektromos ívek futnának végig rajta, olyan mintha valami erőtér venné körbe, vagy ilyesmi.

- Vagy ez maga az erőtér – gondolkodik el Ezra, komolyan merengő tekintettel, suttogva.

- Végül nem végezted el az egyetemet, ne okoskodj, légy szíves – mondja unottan Ezra véleményére reagálva, meglehetősen nyersen Zoé.

- Attól még látom, amit látok, Kicsim! – válaszolja Ezra, kezeit kitárva, hangosan és kissé ingerülten.

- Senki nem tudta megmagyarázni, hogy mi is volt az, legalábbis nem tudunk róla, egyszer csak feltűnt az égen - folytatja Márk, visszaszerezve az irányítást. - Az Egyesült Államok az Egyesült Arab Emírségek légierőjével együttműködve drónokat és vadászgépeket küldött az ismeretlen eredetű jelenséghez, hogy minél közelebbi felvételeket tudjanak készíteni. A repülők minden lehetséges irányból megközelítették és körbejárták. Ekkor már a legtöbb tévécsatorna ezzel foglalkozott. A drónok felvételeit a 2032. évben elfogadott Nemzetközi Tömegtájékoztatási Egyezmény miatt élőben adták. Nézzétek! – mondja figyelemfelhívóan, majd ismét a képernyő felé fordul.

Katonai drón által készített felvétel látszik. A légi jármű a felszín felőli irányból közelíti meg a hatalmas, fényes testet, körülbelül ötszáz méteres távolságban halad el mellette, majd repül fölé. A drón kamerájáról a jelenség vele egy magasságba érve eltűnik, majd magasabbra emelkedve ismét látszódik. 

- Láttátok? – kérdezi Márk.

- Kétdimenziós – válaszolja döbbenten Ezra.

- Hogy milyen? Az meg hogyan lehetséges? – kérdezi Vid értetlenül.

- Nézd meg, nincs háromdimenziós kiterjedése, oldalról nézve… mintha nem is létezne – mutatja Ezra az ismételt, lassított felvételen. Láthatóan ámulatba ejti, amit lát, hangja izgatottá válik.

- Hát, pedig ott van – folytatja szintén ledöbbenve Vid.  

- Fentről pedig megint látszik, elképesztő – szól ismét Ezra egyet hátralépve. – Gyönyörű.

- Az, csodás – teszi hozzá ironikusan Zoé, a vetítés irányától elfordulva, érdektelenül a saját ölébe bambulva.

- Nagyjából háromnegyed órája köröztek a jelenség körül a gépek, amikor egy ragyogó, fényes pontszerű valami ereszkedett alá a… hát mondjuk akkor, hogy háromszögből a földfelszín felé eső oldalon. A nagyobbik objektumhoz képest összemérhetetlenül kisméretű volt, de olyan fényes, hogy a földről is simán látszódott.

A képernyőn most megint a parton mobiltelefonnal álló végeláthatatlan tömeg jelenik meg. A vakító pont hirtelen feltűnésekor látszik, hogy az emberek megrettennek, összerezzennek, felhördül a korábban még lélegzetét is visszafojtó tömeg. Néhányan ösztönös lépést tesznek hátra, de sokan vannak olyanok is, akik egymás közti ideges hangvételű beszélgetések közepette sietve elhagyják a helyszínt.

Ismét a robotrepülő kamerafelvétele látszik. Ráfókuszálna a parányi ragyogásra, de nem bírja élesen befogni, valószínűleg túl távoli, túlságosan apró a lencséjének.

- Ez a fénypont percekig mozdulatlanul lebegett a háromszög alatt körülbelül 9.000 méter magasan - folytatja a szerzetes. - A drón háromszáz méterre közelítette meg.  Ami a ragyogása mögött néha kivehető volt… az maga a döbbenet. Figyeljétek! - emeli fel izgatott hangját.

A rögzítőberendezés egészen közelről mutatja a lüktetve, pulzálva villódzó kicsiny testet. Az éjjellátó, uralkodóan zöldes színű felvételt szaggatottan egyre lassítják, majd meg is állítják a híradást készítők. Halványan emberi torzó rajzolódik ki, mintha karjait oldalirányba kicsit megemelve lebegne a magasban. 

- Földönkívüliek, de tudtam! – fakad ki döbbenten Noel, hirtelen a széktámlának hátradőlve, felkapva tekintetét a mennyezet felé.

A felvétel ekkor átvált egy másik repülő rögzítőberendezésére. Kötelékben három berepülő, Egyesült Arab Emírségek felségjelzését viselő vadászgépet rögzít. Látszik, ahogy a raj első tagja egy rakéta elindításával nyit tüzet az alakra. A robbanótest egyenesen a parányi fényjelenség felé repül, majd hajtóműve az objektumtól kétszáz méterre leáll, és száraz fadarabhoz hasonló szabadeséssel hullik alá, végül egy helyi tudósító kamerájának tanúsága szerint pörögve csobban bele a nyugodt tengerbe, a parttól kilométeres távolságban. A légierő támadását tovább közvetítik, további három rakéta kilövésével és a vadászok gépágyúinak sortüzével folytatódik az ostrom. Mindhárom fehér robbanótest ugyanúgy zuhan le és merül a víz alá, a fénypont előtt lehulló apró lövedékek a levegőben szétszóródva jelentéktelenül tűnnek el a tengerben, akár egy frissítő, gyenge zápor esőcseppjei.

- Az Emírségek végül feladta – folytatja a képsorokat követően, – visszahívták a vadászokat. Nem indult több támadás, teljesen felesleges lett volna, semmilyen fegyver nem tudta elérni. Az ismeretlen alak még néhány percig lebegett a magasban, senki sem tudja miért, vagy hogy mit csinált odafent. Mintha nem is foglalkozott volna a támadóival, feléjük sem fordult, még csak meg sem mozdult, mikor rálőttek. 

Néma csendben figyeli mindenki a képernyőt, szinkronban a pap szavaival, aki tovább beszél.

- Mindenesetre egyszer csak vízszintes irányba elindult keletnek. Lassan aláereszkedett 2.000 méterre, és a hangsebességet hét másodperc alatt átlépve haladt végig először a Közel-Kelet, majd Ázsia, Ausztrália, a Csendes-Óceán nagyobb szigetei, Észak- és Dél-Amerika, Európa, végül Afrika felett. Elképesztő, de az összes nagyobb szigetet és várost szisztematikusan és elképesztően rövid idő alatt megközelítette.

- Micsoda? Ez így legalább... legalább 60.000 kilométer – szólal meg Vid. – Mégis mennyi időbe telt neki? - Márk haját vakarva hajtja le fejét, majd szemüvegét levéve felnéz.

- Fél óra alatt megtette, 2 óra 50 perc körül már megint a Közel-Keleten volt – válaszolja kimérten, halkan, mire a hallgatósága felhördül.

- Várjunk csak, ez biztos? Képtelenség – mondja Ezra hitetlenkedve.

- Hát pedig… megtette. – nyugtázza halkan a pap.

- Ha tényleg idegenek, az embereknek esélyük sincs ilyen technológiával szemben - folytatja Ezra ingerülten.

- A lényeg még csak most jön, figyeljetek csak! - vág közbe Márk.

Ekkor ismét mindenki figyelme a képernyőre szegeződik. A világ minden tájáról összegyűjtve látni nappali és éjjeli, mobiltelefonos, illetve amatőr és professzionális kézi kamerás, néhány másodperces felvételeket, melyen a tündöklő, parányinak látszó test üstökösként száguld el az égen. Amerre elhalad, a felszínről és a föld alól fényes, ragyogó, ember méretű fénycsóvák szöknek a magasba, és sebességét felvéve árnyékként követik az egyetlen elsőt.

- Nézzétek, mi történik odalent – mutat a felvételekre Márk.

Az egyik mobilfelvétel nem olyan, mint a többi, egészen hosszú, és nincs is megvágva. Márk a távirányitóval hangerőt ad a készülékre. 

- Ez az a videó, ami talán a legjobban mutatja, mi történt a földfelszínen. 

A felvétel valószínűleg egy téren, vagy egy parkban készülhetett. Nappal van. Sok az ember minden irányba, az ég felé tekintgetve láthatóan várnak valamire. A videón egy nő beszél, angol nyelven.

- Na helló mindenki, ez itt még mindig Kimberly csatornája, itt vagyunk Bostonban a Keaney Parknál egy parkolóban. Óriási a tömeg, mindenki azt várja, hogy az idegenek ide is eljöjjenek, és elmondjuk, hogy igen, ott voltunk, amikor meglátogattak minket! Gyertek ki minél többen, itt óriási a hangulat! – kiabálja izgatottan a lány, miközben körbeforgatja a kamerát, felvételébe időnként ő maga is beleinteget. Megszámlálhatatlan, sűrű tömeg látszik körben, mintha egy világhírű előadó koncertjének közönsége lennének. A kommentáló egy ideig saját magát rögzíti. – Mondták a tévében, hogy mindenki húzódjon be, maradjon otthon, meg zárja be az ajtókat, ablakokat, de tudjátok mit? Baromság! Kit érdekel? Ezt senki nem veheti el tőlünk, ez a mi napunk, a mi bulink, azt csinálunk, amit akarunk! Aki pedig meg akar ebben akadályozni minket, az bekaphatja! – mondja hangosan, büszke tekintettel, miközben a közelében lévők ölelkeznek vele, ujjongva ugrálnak együtt. – Nézzétek, ott jön! Már jön! Arra!

Ekkor csak egy pillanatra látszik a hatalmas sebességgel közelítő alak, mert a mobiltelefon erősen remegő képe alapvetően az ünneplő tömeget veszi. A távolból indulva, mint egy közeledő szökőár, fénycsóvák törnek az ég felé. A felvillanó fényekkel járó, még sosem hallott, magas frekvenciájú hanghatások sokasága visszhangzó, fülsiketítő zengéssé mosódik össze. Hófehérré válik a képernyő, szakadozik a hangszórót repesztő sípolás, majd másodperceken belül megszűnik, a mindent elborító fényerő pedig eltűnik. 

A tömeg ritkult, az emberek nagy része egyszerűen eltűnt, a megmaradtak szinte egytől egyig a talajra zuhantak összeesve. A korábban élő adást nyújtó mobiltelefon is földet ért, de mivel szelfi-botra felszerelt, ezért nem dőlt el, csak kissé oldalra fordult, és még rögzít is. Az ujjongó hangorkánból néma csend lett. Néhány ember maradt csak talpon, másodpercekig görnyedten, összehúzódva néznek körbe a téren az egymásnak teljesen idegenek. Láthatóan rettegnek. A földön fekvő emberek szinte egyszerre mozdulnak meg, és kezdenek felállni. A telefon elborul a sötét aszfalt felé, a némaság ordításba és vérfagyasztó, fuldokoló sikítozásba fordul, végül a felvétel megszakad.

Döbbent csend a teremben. A túlélők közül néhányan egymásra, néhányan pedig maguk elé bámulnak, csak Tina az, aki továbbra is figyeli Márkot. Még mindig hűvös a lány tekintete, talán egyedül az ő arcán nincs döbbenet. 

A némaságot megtörve, felsóhajtva és torkát megköszörülve folytatja a szerzetes.

- Még nincs vége. A Közel-Keleti robotvadászok közben a háromszögnél maradtak, ami úgy tűnik jó döntés volt, mert érdekes eseményeket rögzítettek.

Tovább folytatódik a Márk és Pablo által rögzített híradás. A drón éjjeli kameráján látszik, hogy a sokmilliónyi, talán milliárdnyi fénypont a hatalmas égi síkidomig követi a rejtélyes alakot. Ahogy odaérnek, egy újabb emberméretű fénygömb hagyja el a gigantikus testet, közvetlenül az első mellett száguld tovább a felszín felé. Egy pillanat erejéig olyan, mintha pontosan egymás mögött haladnának el, vagy talán érintkeznek is egymással, akár két összeolvadó higanycsepp, végül el is távolodnak egymástól. Az első, és a fénypontok milliói hosszú másodpercekig özönlenek be a nyíláson, miközben a második egyedül tűnik el a horizonton. Szintén szuperszonikus, járművekkel követhetetlen. Miután az utolsó apró fénycsóvák is eltűntek, a kiterjedt égi jelenség összezsugorodva semmivé vált.

- Miután bezárult – fordul vissza a túlélők felé Márk, – egy néhány pillanatig még volt közvetítés. Annyi látszott, hogy a jelenség összezsugorodásával, majd teljes eltűnésével egy időben óriási mennydörgésszerű hang hallatszott, majd minden elektromos árammal működő berendezés ötszáz kilométeres körzetben leállt. Ezt onnan tudjuk, hogy egy darabig még volt rádióadás, úgy egy fél órát, de már csak katonai csatornákra tudtunk ráhangolni. Szörnyű dolgokat lehetett azokon hallani – mondja Márk hebegve, félrenézve, szemét becsukva - de azt szerintem ti magatok is megtapasztaltátok, nem gondolom, hogy beszélnem kellene róla.

A képernyő elsötétült, nincs több felvétel. A tátongó feketeség maradt csupán, hű tükörképe minden jelenkorban élő számára egy világot jelentő korszak végének. A lezárult időt szavak nélkül is mindenki érzi, a teremben a fagyott csend az úr. Tina és Vid a terem két különböző pontján a falnak támaszkodik, kezük a zsebükben. Vid a saját cipőjét nézi, ahogy céltalanul köröket rajzolgat vele a padlón, miközben a lány ajtófélfára hajtott arcának tekintete kissé elszomorodóan megmentett társa felé sodródik. Zoé az asztalt bámulja reménytelen, apró fejingatással, karját teste előtt keresztben a vállához emelve, a háta mögött álló Ezra kezét megfogva. Rella a terem hatalmas ablakain keresztül kifelé mereng a kertbe, Noel hátradőlve, tarkóra tett kezeivel a plafonra szegezi kiábrándult tekintetét.

Visszhangzó kattanás töri meg a csendet, Pablo kezében a puska ütőszege csappan tisztítás közben. Nincs döbbenet az arcán, ő már ismerte a történteket.

- Sorry vagyok – mondja halkan, miközben szemeivel valamelyest együttérzően pásztáz végig a túlélőkön.

- Ezek a tények – szól tovább határozottan Márk – Ennyi, amit biztosan tudunk, minden más csak spekuláció.

- Miféle spekuláció? Mondtak valamit a hírek? Hogy mi lehetett ez? – fordul oda Ezra a paphoz.

- A hírek semmit, arra már nem volt idő, csak közvetítették, ami történt, de… - kezdi Márk, majd sóhajtva Pablora néz – van egy elképzelésünk. Igazából ő vetette fel, de amiket itt láttunk, azon kívül, amit odakint a toronyból meg tudtunk figyelni… - mondja, de nem tudja befejezni, mert Pablo a fegyvertisztítás közben felnézve szavába vág.

- Ezek után láttam, hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mint egy trombitáét, beszél velem, és így szól: “Jöjj fel ide, és megmutatom neked azokat, amiknek meg kell történniük.”

- Ez elég ijesztő volt, megszálltak, vagy mi? – fordul oda Noel cinikusan gesztikulálva – Nem akarjuk… mondjuk elvenni tőle a fegyvert, ahhoz képest, hogy alig tudja a nyelvünket, ezt szépen eltolta a srác… – folytatja a fiatal fiú bizonytalanul, de gúnyosan körbenézve a többieken.

- Jelenések, 4:1-2 – fejezi be Noel felé fordulva kioktató hangnemben Pablo. – Az Elragadtatás.

- Mi bajod? – kérdez vissza szavára értetlenül Noel.

- Nem bajom ez. Biblia… Gyökér. – fejezi be Pablo lenézően.

- Most volt elég belőled! – reagál a köztük gerjedő feszültségre Noel, majd hirtelen felpattanva löki hátra székét, anyja húzza őt vissza.

- Leülsz! – szól rá ellenkezést nem tűrően Rella, karját megfogva, mire a fiú vissza is ül a székre, de elégedetlenkedve csóválja fejét.

Feszültség uralkodik nem csak az összeférhetetlennek tűnők közt, de az egész teremben is. A legtöbb túlélőben a bizonytalanság az úr, ami meg is látszik némelyikükön, Zoé és Rella arcán teljes reménytelenség kezd körvonalazódni. Márk ragadja magához a szót.

- A Jelenések könyve az utolsó a Bibliában, tele szimbólumokkal, egyfajta jövendölésként értelmezhető. Amit a felvételeken láttunk... és még egyszer mondom, nem biztos, hogy jól gondoljuk, de illeszkedik a régen leírtakhoz.

- Akkor te most tulajdonképpen úgy érted… ez itt most valamiféle végítélet? – kérdezi tapogatódzóan Ezra.

- Annak a kezdete, de igen – válaszol Márk.

- Gyerekkorunkban ugye hallottunk ilyesmiről, és ha igaz, amit mondasz, és Zoé, Vid javítsatok ki ha tévedek… akkor ez nem másnak, mint magának Istennek a második eljövetelét kell, hogy jelentse – fejti ki Ezra, közben elgondolkodva, kissé vontatottan fogalmazva, párjától ellépegetve. – Így viszont úgy kell értsem, Márk, te azt állítod, hogy az a fényes izé, ami néhány óra alatt végighasított a teljes égbolton… - folytatja a sötét képernyőre mutatva - az nem űrlények műve, nem is egy komolyabb felszereltségű civilizáció, nem ismeretlen hadi technika prototípusa, vagy nem bármilyen, az elképzeléseteknél magyarázhatóbbnak, logikusabbnak vélhető jelenség, hanem nem volt más, mint... simán, egyszerűen... Isten? – fejezi be gondolatát kétkedően, miközben karjaival a levegőben mutogatva kíséri szavait.

- Mi Jézusban konkretizálnánk, de lényegében ugyanaz, igen. És elvitte a lelkeket magával, igen, ezt gondoljuk – mondja bólintva, higgadt, magabiztos tekintettel Márk, mire többen kétkedően felszisszennek. – Tudom, hogy ez így hihetetlenül hangzik, és most azt képzelitek, hogy elvakult szerzetesekként tévúton jár a teóriánk, de gondoljátok csak át. - néz körbe a túlélőkön, markáns szavait kísérve - Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő, csak azt nem tudta senki, hogy mikor. 

- Hát bocs, de én nem tudtam - vág közbe a szókimondó Noel, - Méghozzá valószínűleg azért nem, mert vegytiszta baromság ez. 

- Az égi jelenség pedig valószínűleg egy portál, egy féreglyuk, vagy mit tudom én, hogy mi, de a lényeg, hogy ha az elméletünk helyes, jó eséllyel átjáró egy másik, talán jobb világba – fejezi be mondatát Márk.

- Kell, hogy legyen, hogy is mondjam, elfogadhatóbb magyarázat is, ez… bocsásson meg, de ez finoman szólva is elég hihetetlen így nekem. – szól közbe Rella, nem hívőként próbálva finoman hangot adni az elmélet teljeskörű elutasításának, némi epés félmosollyal közölve mondandóját.

- Oké, ha így van, akkor mi miért maradtunk itt? – kérdezi Márkot Ezra kitárt kézzel. - Te, én, ők, Zoé… miért?

- Mondom, semmi biztosat nem tudok mondani, de… - kezdi Márk, mire Pablo közbeszól.

- A nagy nyomorúság.

- Na, igen. – folytatja Márk a szemeit dörzsölve, sóhajtva.

- Az meg mi? - kérdezi Noel.

- A Jelenések könyve szerint Krisztus második eljövetele nem csak a csilli-villi happy endről és boldogságról szól, hanem említi ezt az egészen pontosan ugyan meghatározatlan, de hangsúlyozottan rossz dolgot is, a nagy nyomorúságot, ami a hátramaradottakra vár. Mi úgy véljük, hogy talán a holtak ébredése ennek része lehet.

- Holtak ébredése? Mi van? - ismétli a pap szavait Noel, összerántott szemöldökkel.

- A toronyból nagyon sok mindent láttunk. Úgy tűnik, hogy akiket, mondjuk úgy, nem szólítottak el teljes egészükben, nevezzük őket életteleneknek - folytatja a pap, mire Noel gúnyosan felszisszen, - megtámadták a teljesen épen hátrahagyott élő embereket, majd megölték őket. Viszont utána a meggyilkoltak testeit is elhagyták a fénycsóvák, amik aztán az ég felé törtek. A magasban az eredetihez hasonló, háromszög alakú hasadékok nyíltak meg, de aprók, amik egyetlen nyaláb befogadása után be is zárultak.  

- Ilyet én is láttam – kezdi Vid, elgondolkodva a csuhás szavain. - A feltörő fényt… De miért voltak olyanok, akik egy az egyben eltűntek, mások teste pedig felkelő halottként itt maradt? Sőt, reggel engem egy olyan férfi is megtámadott, aki olyan volt… akár egy élő, elképesztően gyorsan, futva rontott nekem. De, bár nem ismertem, már biztosan nem volt önmaga.

- Igen, ezt mi is láttuk innen. Hogy vannak odakint olyanok, akik egészen elevennek tűnnek, de már biztosan nem élnek. Úgy gondolom, ez arányossági kérdés lehet – mondja Márk.

- Hogy érted? – kérdez rá Vid.

- Minél tisztább vagy, annál kevesebbet hagysz hátra, minél több bűn nyomaszt, annál több marad itt a lelked után.

- Ha így van - szólal meg Noel, – és jól értem, amit mondani akarsz, akkor mi, akik még élünk elég nagy szarban vagyunk.

- Értem mire gondolsz – vágja rá egyből magyarázkodóan Márk, - de ne gondold rögtön, hogy mi biztosan velejéig romlottak vagyunk…  

- Ja, csak simán hulladék az elméletetek, már bocs. - fogalmaz nyersen Noel ismét közbevágva.

- Az is lehet, hogy dolgunk, valamiféle küldetésünk van még, vagy csak még nem állunk készen, vagy ilyesmi, tényleg nem tudom, hiába kérdezitek - folytatja Márk. – Azt tudom, hogy az Úr mindenkit üdvözít, aki hagyja. A Paradicsomba jutásnak sosem Isten az akadálya, mi magunk vagyunk. Csak akkor kerülhetünk az oltalma alá, ha készek vagyunk elengedni és hátrahagyni, ami ehhez a világhoz köt. 

- Persze, küldetés, biztosan - jegyzi meg kiábrándultan az eltöprengő Ezra. – Nem maradt odakint semmi. Semmi… Legfeljebb a halál. - folytatja lassú szavakkal, beletörődően. 

- Tudjátok mit, igaza van – mondja hangosan Noel. – Esélyünk sincs odakint ezekkel a zombikkal vagy mikkel szemben, lehet, el kellene gondolkodnunk azon, hogy szépen feladjuk.

- Ezt hogy érted? – kérdezi Rella.

- Te is tudod, Anya. Szépen sorsot húzunk, egyesével elintézzük egymást, és ezzel meg is vesszük a jegyünket a Paradicsomba.

- Normális vagy? – vágja rá az anyja.

- Igaza van anyádnak, nem olyan egyszerű ez – veszi át a szót ismét Márk. – Az elején még bele tudtunk hallgatni katonai célú forgalmazásokba. Nem tudni, hogy honnan érkeztek, de az életteleneken kívül más lények is ellepték a Földet, több ezren. Egyes jelentések szerint a föld alól jöttek, de ezt nem erősítették meg, nem találták meg a forrást, legalábbis addig nem, amíg mi hallottuk.

- És? Zombik mellé már mit számít ez? – legyint könnyelműen Noel.

- Azt, hogy ezek a sátáni lények azért jöttek, hogy szétszaggassák a tested, majd a lelkedet elragadva megakadályozzák, hogy üdvözülj – feleli Márk higgadtan, de nyomatékosan és nyersen, tekintet nélkül a flegma fiú fiatalságára.

- Mi találkoztunk ilyenekkel – szól közbe Vid, Tinára nézve. Embernél nagyobb, tűzokádó, repülő mocskok. De messze nem elpusztíthatatlanok - folytatja reménytelien.

- Innen rengeteget láttunk belőlük, a széles portál bezáródása után fél órával tűntek fel, rajokban portyázva támadták meg az élőt és a holtat egyaránt. A holtat a húsáért, a prioritást jelentő élőt a lelkéért.

- El sem hiszem, hogy ilyet kérdezek, de ha ez igaz, mégis hova viszik a lelkeket? – kérdi Ezra.

- Áh, fel sem fogom, hogy komolyan beszélgetünk erről. – mondja Rella halkan, fejét oldalra fordítva, megingatva. A széktámlára felkönyökölve, jobb öklét ajkaihoz emelve bámul az ablakok felé.

- Nem tudjuk – válaszol Márk – de kegyetlen, pokoli lények.

- Padre, jó hogy mondod – töri meg csendjét Pablo, – van nevük is.

- Jaj, Pablo, kérlek, ezt csak te találtad ki – felel Márk fáradt, unott arccal.

- Mondhat? – kérdezi Pablo, miközben körbenéz, Márk pedig nem felel, csak az orrnyerge melletti szemzugait fogja kissé szégyenkezően, fejét lehajtva. – Infernoid – mondja hátradőlve, elégedetten mosolyogva, tenyereivel maga elé mutatva, gesztikulálva - Érteni? Infernum, pokol. Infenoid…

- Te ezt élvezed?! – vág Pablo szavába Noel dühös és egyben csodálkozó tekintettel.

- Nekem tetszik - mondja Ezra félrebiccentve tekintetét, mire Zoé csak fejét csóválja behunyt szemmel.

- Tökmindegy a nevük! – szól közben erélyes határozottsággal a középkorú szerzetes – Hóhérok, halálosztók, és nem kímélnek sem téged, sem téged, sem senkit – mutat rá a vitázókra. - komolyabban kell vennünk őket, mint hogy ostoba nevekkel illessük őket.

Csend lesz. Közben Pablo még egyszer szélesen, látványosan artikulálva, szemöldökét felrántva, önelégülten tátogja Noel felé: „Infernoid”. 

- Viszont úgy tűnik, sem a holtak, sem ezek a szörnyetegek nem mennek megszentelt földre vagy afölé. Az elején több ajtónk is nyitva volt, de hiába hemzsegtek mindenütt ezek a repülő gyilkosok, nem jöttek be – folytatja Márk. - Ekkor döntöttük el Pabloval, hogy akit csak bírunk, idehívunk. 

- És visszatérve, mikor ér véget ez a nagy nyomorúság dolog? – kérdi Ezra.

- Elvileg amíg az Ég diadalt nem arat a gonoszság felett – válaszol Márk bibliaian, érdemi feleletet nem nyújtva.

- Bárhol látott bárki valami csodás lényt, ami harcra kelt ezekkel a szörnyetegekkel? – kérdi Rella, de választ nem kap.

Vid félrenéz, valószínűleg az emlékműnél történtek járnak a fejében, Tinával egymásra pillantanak, de egyikük sem szólal meg. – Na, igen, mindjárt gondoltam – folytatja Rella. – Senki nem jön segíteni, itt vagyunk magunk és ennyi, minden más lényegtelen.  

- Vagy addig tart, amíg mindannyian meg nem halunk, vagy nem tudom. Sajnálom, nincs mindenre magyarázatom. Nem is ígértem ilyet – fejezi be Márk, hangjában némi csalódottsággal és reménytelenséggel.

- De akkor itt ki tudunk tartani, amíg csak lehet, nem? – szólal meg Zoé – Voltam a pincében, évekre elég tartós élelem van lent. Mindannyiunknak – mondja körbenézve a túlélőkön.

- Az a baj, hogy nem maradhatunk itt, el kell mennünk – mondja Márk.

A túlélők idegesen felmorajlanak. Bizonytalanság látszik rajtuk, elsősorban még mindig Rellán, és Zoén.

- Micsoda? Miért? Nem úgy volt, hogy ide nem jönnek? – kérdi indulatosan Ezra.

- Úgy volt, de hajnali 6 óra körül Pablo látott valamit körözni a kert felett a fa lombjának magasságában. Nem érdekelte semmilyen határvonal. Végül nem szállt le, de sokáig figyelte a területünket – felel Márk, de helyette Pablo folytatja a mondatot.

- Tudta itt vagyunk, láttam arcát. Rám nézett. Nem olyan volt, mint infernoid, sokkal okosabb látszott. Rémisztő, de furcsa, mert értelmes volt a tekintet. Sötét volt, hatalmas szárnyak, valami sötét köd, füst borított körül. Azt hittem itt vég, de elment, nem tudom okot – mondja törve a nyelvet, miközben talán most először látszik az arcán némi riadalom – Engem kérdez, itt maradunk? Meghalunk – mondja a túlélőkre nézve.

- Baromság, azért mondod, mert ki akarsz menni, hogy végre lövöldözhess, teljesen egyértelmű. Megkattantál, és ezzel minket is veszélybe sodorsz – reagálja Noel.

- Tudom mit látni, nem őrültem meg. Padre! – fordul vezetője felé a papnak tanuló. – Én nem maradok itt, ha kell, magam megyek – fejezi be határozottan.

- Mindannyian megyünk, Pablo! – feleli a növendéknek szánt nyugtató szavakkal. – Kietlenebb helyet kell keresnünk. Ez egy főváros, betondzsungel, emberek, és most már inkább holtak tömegei. Csak idő kérdése, hogy újabb szörnyűség történjen, vagy másféle lények is megjelenjenek, amiket szintén nem tart már vissza a szentelt föld hatalma.

- Igaza van – szólal meg Vid – Mindenem tiltakozik az ellen, hogy újra kimenjünk oda, de igaza van. El kell tűnnünk az új világ elől.

- Van egy vidéki birtok a vadonban, egy régi, de felújított kolostor, távol minden településtől, a legkisebb falu is tíz kilométerre van tőle. Fél napos utazással elérhető. - fűzi tovább korábbi felvetését Márk.

- Fél nap? Na persze. Tíz percet sem bírunk ki odakint – vágja rá Rella.

- Szerintem működhet – reagál Vid. – Nekünk rengeteg fegyverünk van a kocsiban. Márk, a régi kisbusz megvan még?

- Meg, ott áll a garázsban, évek óta hozzá se nyúltunk – felel Márk.

- Ezrával fel tudjuk szerelni a járműveket védelemmel… – kezdi Vid.

- Ha tudunk szerezni vasat, én a kocsik karosszériáját meg tudom erősíteni, lakatos szakiskolában vagyok végzős, értek a fémhez – szól közbe a járhatónak látszó tervkezdeményre fellelkesülve Noel, mire anyja elcsodálkozva néz vissza fiára.

- Beszállok – bólint Noel felé Pablo, mintha korábbi kölcsönös kóstolgatásaik meg sem történtek volna.

- Végülis maradtak az évekkel ezelőtti felújításból, a fémmel nem lesz gond – gondolkodik el Márk.

- Akkor sima. Ha vannak megfelelő szerszámok, ma pedig sötétedésig dolgozunk, és még a holnap reggelt megnyomjuk, szerintem még délelőtt indulni tudunk – mondja Noel képzeletbeli számításokat végezve, bizakodóan, térdeire előrekönyökölve, körbetekintve a többieken.

A túlélők hangulata a felvételek megtekintését követő nyomasztó reménytelenség óta érezhetően javult, a korábbiakban hallott borzalmak ellenére a kétségbeesést, és a bizonytalanságot felváltotta a jövőbetekintés. Valami, ami segíthet előrelépni, és a végén talán túlélni is.


4. Exodus

Húsz óra telt el, a végtelen köd szűnni nem akaróan hömpölyög a templomkert alacsony és égig érőnek tűnő fáinak lombjai közt egyaránt. Kupacban álló, rozsdás fémhulladék a hangtompító célú ágybetétekkel borított, csukott garázskapuk előtt. Az alagsori generátorról hosszabbítókkal működtetett körfűrész sercegése és a kalapácsütések koppanása jelentéktelen neszként hallatszik ki a helyiségből, közben odakint furcsa, kattogó zörejek, állatias morajlások szűrődnek át a környező falakon túli elhagyatott betonrengetegből. A növények korábban párától csillogó levelei mostanra megszáradtan, rezdületlenül meredeznek a köd felett felsejlő, éltető délelőtti napfény irányába. Az egyik garázskapu felnyílik, olajos, fekete kenődésekkel teli világos pólóban Ezra lép ki rajta verejtékes homlokkal, a másik ajtót pedig Pablo tárja fel.

Odabent Noel és Vid a Márk által említett sötétkék kisbuszon és Tina fekete, menekülés közben cabrio kivitelűvé tett, nagy teljesítményű oldtimer kocsiján végzi el a felkészítés végső simításait.

Miközben Noel utóbbi jármű elején villáskulccsal az utolsó csavarokat húzza az előre ágaskodó, rozsdás, méteres tüskékkel szerelt vasszerkezeten, addig Vid a másik erőgép tetejére rögtönzött, utastérből elérhető lőtorony akadálymentes körbefordulását, és a rá rögzített, Tina végtelen csomagtartójából származó gépágyú lőszertárjának töltöttségét ellenőrzi. A jövőt jelentő járgányok már nem igazán hasonlítanak a letűnt kor hétköznapi forgalmában résztevő civil járműveire, a rozsdás keretbe foglalt karosszériáik és rácsozott ablakaik inkább guruló erődökké emelték őket. 

- Szólok a többiek, hogy itt kész. – mondja Pablo a már megszokott, nyelvtanilag kifogásolható, ízes akcentussal.

- Okés – válaszol Ezra, és társa féle bólint.

- Mindent megtankolunk, és részünkről kész vagyunk – szól ki a mikrobuszból Vid, Noel nevében is jelentkezve.

Pablo a tanácsterem ajtaján lép be az épületbe, olajos kezeit koszos felmosóronggyal törölgeti. A küszöbnél Zoéval fut össze, egy másodperc erejéig köszönést jelentően pillantanak egymásra. 

A lány folytatja útját a kertbe. Ezra látja őt, az idő közben csörgedező kút melletti kőpadra leülő párjához lép.

- Miért jöttél ki? – kezdi leülve Zoé mellé. – Tudod, hogy nem lehetünk idekint ok nélkül, bármikor jöhet egy…

- Nem bírom - vág közbe a lány a fiúra nézve. – A várakozást, a bizonytalanságot. Elegem van. Márk atyával milliószor végigvettük az útvonalat, tudom, hogy melyik kocsiban hány fegyver lesz, még azt is, hogy melyikhez mennyi lőszer. Felesleges! – mondja kiábrándultan.

- Ne mondd ezt, jó ez! - felel biztatóan -Az életet jelentheti. Jelenleg ez a legjobb, amit tehetünk, maximalizálnunk kell az esélyeinket. Most ez az, ami segít túlélni. – magyarázza Ezra, párja kezeit megfogva. – Akármennyire is hülyeségnek tűnik most, meglátod!

- Nem erről beszélek, hanem mindenről, erről az egészről. A fegyverek nem fognak minket megmenteni. Amiket együtt láttunk… te is tudod, hogy így nyolcan semmi esélyünk. Meghalunk, és ennyi, nincs reményünk.

- Én hiszek abban, hogy jóra fordul minden. Nem lehet ez a vége. Ha tényleg úgy van, ahogy Márk mondja, jól kell végződnie.

- Igen? Ezra, hol a segítség? Nézz már körbe, segíthetünk magunkon, mert nem jön senki. 

- Éppen ezt tesszük, Kicsim! - vág közbe nyugtatva a mellette ülőt.

- Itt maradtunk – folytatja feladóan – Itt hagytak minket. Gyerekként azzal kábítottak, hogy nem baj, ha meghalunk, mert akkor megyünk a Mennybe, boldogság, de jó, éljen! – fejti ki cinikusan, kezét mutogatásra emelve maga előtt – Most már ez sincs, érted? Nincs semmi. Semmi, ami valódi reményt adhatna. 

- Akkor segítünk magunkon, kitartunk, amíg lehet. Ameddig élek, azon leszek, hogy te is életben maradj – mondja határozottan Ezra, majd a lány fejét a mellkasára hajtja. - Ígérem neked, Zoé, nagyon szeretlek!

- Nem akarok meghalni – válaszol sírva fakadva, egészen közel bújva párjához.

Idő közben a garázs két járműve elkészült, Noel és Vid környezetszennyező, de az utóbbi években biztató változásnak indult korszak zöld és narancssárga színű benzines kannáiból tankolja fel a kocsikat. 

- Még nem is kérdeztem, ti hogy jutottatok el ide? – töri meg a hasznosan eltelő csendet Vid.

- Nem nagy sztori – kezdi válaszát az ifjú, közben elmerengve a megdöntött kannát nézve. – Anyám az éjszaka közepén keltett, hogy valami baj van odakint. Mire kinéztem, már apámmal beszélt mobilon. Ő amúgy katonatiszt, Olaszországban van kiküldetésen, mármint az apám… Ilyen NATO féle művelet, a migrációt próbálják kontroll alatt tartani. 2033 óta kint van. Belegondolva, jó régen nem láttam – bámul ki a garázsból a fiú. – Na, mindegy is, mindig fontosabb volt neki a munka, mint mi, nem is érdekel – csóválja a fejét erőltetett hangsúllyal Noel, de a szomorúság ordít az arcáról.

Fél percig mindketten csendben vannak, lesütött, gondterhelt tekintettel töltik a járműveket. Noel az apja miatt mereng, Vid saját vállán tetteit tükröző ólomsúlyaként érzi a fiú szavait.

- Szóval, apám azt mondta anyámnak – folytatja Noel felocsúdva, – hogy ott is ez van, de intézett nekünk két helyet egy katonai teherszállítóra, csak ki kellett volna jutnunk a reptérre. Azonnal indultunk, semmit nem vittünk magunkkal. A házból kiértünk, de a kocsiig már nem jutottunk el. Ami az utcán volt, haver… - kezdi a kissé flegma stílusú, de rémültté váló tekintetű fiú, viszont érdemben nem fejezi be a beszámolóját, – azt a felvételeken már láttuk – mondja elhalkulva, majd ismét félpercnyi nyomasztó csend uralkodik el. – Apám ekkor már nem volt elérhető, a házba nem tudtunk visszamenni, teljesen összezártak mögöttünk, teljesen esélytelen volt. Elkezdtünk futni az utcán, amikor két háztömbnyire láttuk a templomtorony villanásait. Sosem voltunk még templomban, de nyilván nem csináltunk belőle hitvallási kérdést, egymásra néztünk, és rohantunk, ahogy csak bírtunk. Hát ennyi – fejezi be történetét Noel, majd a kezében lévő tartályt egy mellette lévőre cserélve Vidhez fordul. – Amúgy az komoly, hogy te végigaludtad? Ezra mondta.

- Teljesen. Ötvenkét óra meló után otthon beestem az ágyba délután 5 óra körül, mint akit kiütöttek, aztán reggel arra keltem, hogy sehol senki. Utána történt ez-az, Tina szerencsére rám talált, végül mi is itt kötöttünk ki.

- Hát nem semmi – reagálja Noel megingatva fejét, elképedt mosollyal az arcán. – legalább lemaradtál az éjjeli rettenetről.

- Jah – válaszol röviden, halkan, miközben hangjából a halvány gúny nem sejlik ki. – Ez kész – mondja a kezében lévő benzintárolót a falhoz támasztva – Neked kell még segítség? – kérdi Noelt.

- Nem, megleszek – szólsz a többieknek, hogy indulhatunk? Nem tudom, hova mászkált el az a Bibliás tag – utal Pablora Noel.

Vid erre nem válaszol semmit, csak fejét csóválva, indokolatlan és csipkelődő összetűzéseikre értetlen mosollyal reagálva hagyja el a garázst. Séta közben rápillant a nagyjából ötven méter távol lévő kőkútnál ülő párra, végül belép az épületbe. A tanácsterem asztalán egymásra pakolt rekeszekben tartós élelmiszerek tornyosulnak, talán harminc tároló rekesz is lehet ott, mindegyik felcímkézve.

- Hahó! Indulni kéne – szól a visszhangzó ürességbe Vid.

Senki nem válaszol, a tanácstermet követő folyosón félhomály, a köd miatt fény alig szűrődik be a rendház utcafront felé eső óriási ablakain. A hosszú közlekedő vége a kert egy másik bejáratához vezet, ahhoz, ahol Márkkal és Tinával először jöttek be a szerzetesi épületbe. Sehol senki, csak a síri csend. Szaporázott léptekkel éri el a másik, kertbe vezető ajtót, de nem megy ki rajta, mert a folyosó ugyanezen végén lévő másik ajtón keresztül halk beszélgetésre lesz figyelmes. 

Benyit, a templomban találja magát, az oltártól távol, a több mint száz éves vallási épület külvilág felé eső, zárt főkapujának közelében. Az óriási belmagasságú, gótikus stílusú templom elektromos világítása nincs felkapcsolva, feltehetően nem is működik, mert a szürkeséget egyedül az elszórtan és halványan pislákoló gyertyafények törik meg. A kinti gyenge természetes fény miatt a beltér monumentális rózsaablakainak színes pompája nem tud mutatkozni, fény alig jut be rajtuk. Vid a hangok irányába óvatosan közelít. Az oltártól jön. 

Két alak beszélget ott, közelebb érve kiélesedik, hogy Tina és Márk képezik a hangok forrásait. Amíg Vid közelített, nem értette miről beszéltek, de nem is hallgatózott, nem olyan típus, csakis a mielőbbi indulás motiválja. 

Odaért az egymástól viszonylag távol állókhoz, akik a másik felé intézett mondandóikat mostanra befejezték.

- Indulhatunk, minden kész – szólal meg Vid, miközben a mindig fegyverben álló Tinára és a szemüvegéről gyertyafényt villantó Márkra néz. 

Tina nem válaszol, csak nyugodt, kimért tekintetével rámosolyog. 

- Köszönöm! – felel Márk kissé zavartan, hebegve. – Szólok Rellának, hogy siessen a leltárral.

- Szerintem végzett - mondja Vid már menet közben – Úgy láttam, minden össze van pakolva, már csak a kocsihoz kell vinni a ládákat.

- Remek – válaszol lelkesen a pap, a fiú után indulva, Vid vállára gyengén rápaskolva.

- Tina? – néz hátra Vid, miután ráébredt, hogy Márkkal csak ketten haladnak a rendház hosszú folyosóján.

- Azt mondta, mindjárt jön.

Vidnek nincs ideje újabb kérdést feltenni, mert váratlanul Pablo lép elő a szobájából mellettük a folyosón, kicsit meg is ijed a hirtelenségtől, önnyugtatóan sóhajt egyet és kérdőre vonja a növendéket.

- Pablo, nem úgy volt, hogy szólsz a többieknek? 

- Szóltam – válaszol higgadt értetlenséggel, feketére kent kezeit törölve.

Kérdezőjének felhúzott szemöldöke, és elképedt arca hitetlen csodálkozásról árulkodik. Jó ideje már annak, hogy úgy volt, indulásra hívja a több túlélőt, de úgy tűnik, elég vontatott, ráérős a dolog, ami nincs ínyére. Már mindegy, csak menjenek végre. Vid elfogadó gondolatai közben Rella lép elő a teremből, kezében notesszel és tollal. 

- Minden kész, mehetünk, három hónapra elég élelmet tudunk magunkkal vinni.

- Az bőven elég, a kolostorban lesz még, és ott termelni is fogunk tudni, ha kell – válaszolja Márk elégedetten. 

- Na jó, hogy haladjunk, én elkezdem kivinni a rekeszeket – szól az egyre türelmetlenebb  Vid, majd a terembe átlépve, az indokolatlannak érzett tötymörgés képzeletbeli falát áttörve, egy ételes tárolót felemelve elindul az udvar felé. – Srácok, indulunk! – szól oda hangosabban, kiérve a kútnál lévőknek.  

Ezra bólintva visszanéz, majd Zoéhoz fordul.

- Gyere, mennünk kell – mondja.

A lány visszanéz, rámosolyog, alulról megcsókolja arcát, és vigasztalója öléből felegyenesedve megöleli őt. A lány arcán mintha kisebb remény csillanna, mintha úgy érezné, nem veszett el minden, mintha elhinné, akár élni is lehet ebben az új világban. 

A garázsba érve a mikrobusz eszkábált, hókotrószerű, rozsdás, orrészi terelőeleme mellett elhaladva látszik, ahogy Noel Tina kocsijának csomagtartójában rendezgeti a fegyvereket.

- Látsz ott kardot? – kérdezi Vid, karjaiban tartós élelmiszerrel rakott rekesszel érkezve.

- Ezt? – kérdi Noel a csomagtartóba nyúlva.

- Na, azt hagyd ott, ahol van! – szól rá egyből és határozottan Vid, gondolkodás nélkül.

- Mert? – kérdezi Noel elcsodálkozva, dacosan.

- Mert - feleli határozottan Vid. – Veszélyes.

- Pff, persze – mondja nagyképű nevetéssel Noel.

- Mert… mert borotvaéles! Ha nem figyelsz, csúnyán megvághat – mondja Vid először komoly, majd szégyenkező tekintettel, mivel ilyen gyenge hazugságot jó ideje nem mondott már senkinek.  

- Mindegy, leszarom – mondja Noel Viddel ellentétben teljesen higgadtan, őszintén, végül a kardot nem piszkálva, a nyikorgó csomagtartótetőt lecsukva.

- Segíts pakolni, bent minden kész! – folytatja sürgetően, egyre idegesebben Vid.

Egy ideje minden közeli gyanús zörej megszűnt a szabadban, a kert falain túlról semmilyen különös zaj nem szűrődik át. Vid nyugtalan emiatt, a rekeszt sietve térdére támasztja, a kisbusz tolóajtaját elhúzza, végül a dobozt az ülésektől megfosztott, óriási rakodótérré alakított utastérbe helyezi. A pakk lehelyezése miatt hajlott háta előtti fejét felemeli. Felnéz maga elé. Szemeit tágra nyitja, pulzusa emelkedik.

- Mi az? – veszi észre a furcsán viselkedő Videt Noel.

Vid nem válaszol, csak háta mögé kinéz az égre, közben mutatóujját ajkai elé helyezve csendre inti a fiút. A fiú nem érti, miért teszi ezt Vid. Kinéz a garázsból a falnál, a tolatva beállt kocsi csomagtartója mögött állva. Rémület jelenik meg az arcán, halálos félelem, az autó mögött ösztönösen rogyik össze, mintha el akarna bújni. Zoé és Ezra lassan, ijedt arccal az égre emelik tekintetüket, már ők is tudják, hogy nincsenek egyedül.

Hatalmas szárnyak légrétegeket hasogató suhogását hallani a kert fölül. A sűrű köd magasából terebélyes árny ereszkedik alá, majd lábaival megkapaszkodva az elvágott, égbe meredő platánfa törzsének vízszintes metszésén landol. Érkezése lendülete fekete, füstszerű anyaggal burkolja körbe testét a magasból, az általa keltett örvények bőségesen húzzák utána a mélybe hömpölygő különös képződményt. A lassan oszló éjszínű porféle mögött emberi alak körvonalazódik, sötét, de a fényben néha ezüstösen felvillanó, rojtos szélű, szakadozott ruhában. Dereka vérvörös, kötélnek látszó, jobb oldalon szinte földig érő szíjjal felövezve. Csuhához hasonló ruháját elöl és hátul mellkas szélességben az övével megegyező színű, valamiféle furcsa palásthoz hasonló anyag borítja. A különös köpeny alakja trapézra emlékeztet, lábánál keskenyebb, válla felé kiszélesedő, és a fatörzsre érkezés lendületétől a magasban összegörnyedő alak kissé bőnek látszó alapruhájához simul. Az öltözete egyedül a kézfejeit és a koponyáját nem fedi. Bőre sötétszürkének látszik, erek düllednek alatta mindenütt, felülete mintha égés okozta ráncos sebektől lenne elborítva. Szemgödre egészen beesett, szemei teljesen feketék, a mélyben apró, izzóan piros gyűrűhöz hasonlatos íriszében pupillája pontszerűen szűknek látszik. Fülei valamelyest hátsó irányba hegyesen merednek az ég felé, ahogyan világos, őszes, ezüstösen lobogó, középhosszú haja is. Az idegen a rettegő megfigyelői számára csontos arcberendezése alapján férfinak látszik. Ruhájának hátrahajtott csuklyája alatt két oldalt hatalmas, néhol fekete tollakkal borított, bőrlebenyes, majdnem három méteres szárnyak meredeznek, fenyegetően és felsőbbrendűen surrognak még landolása után is. 

Lassan, uralkodó önteltséggel csapkodva néz végig a templomkerten, majd a széles fatörzsről elrugaszkodva a rémülettől kővé meredt Zoé és Ezra elé ereszkedve dobban a földön. Két méternél nem lehet magasabb, de erőteljes testétől a talaj is megremeg. Leérkezve a belőle áradó sötét füst szétoszlik testéről a dús pázsittal borított talajon. 

Vid a kezdeti sokkból kizökkenve csendben a sportkocsi hátsó ajtajához kúszik, végig a jármű takarásában. Hangtalanságra törekedve nyitja ki, benyúlva fegyverért kutat. Az út érdekében tett előkészületek jócskán leapasztották a szétosztott fémkupacot, a megmaradt néhány eszköz közül kiemeli az első keze ügyébe kerülőt, egy régebbi, szovjet gyártmányú gépkarabélyt. Fém a fémen nyikorogva súrlódik, de úgy tűnik, nem érte el a lény hallásküszöbét. Az ajtót behajtja és visszalopózik vele a motortér takarásában a kocsi orráig. A fegyver a mellkasán, a kerék mögül összehúzódva figyel.

A lény emberi nyelven szólal meg.

- Itt a vég, földiek – kezdi. Higgadtan, kimérten, vérfagyasztó, végletesen mély hangon.

Amit mond, mindannyian hallják. Márk, Tina, Rella és Pablo odabent, Noel, és Vid a garázsban, Ezra és Zoé a lény előtt halálfélelemmel felállva. Mind egyszerre néznek fel maguk elé. A fejükben szól, felülírva minden aktuális hangot a fülükben, mindenki a saját nyelvén érti a szavakat. Pablo fejében spanyolul szól a minden gondolatot elnyomó beszéd, mintha a kimondott szavakat telepatikusan közvetítené annak, akinek csak akarja. Tina még a templomban van, arcán gyertya halovány fénye remeg, varázslatos szemeiben a pislákoló fény tükröződik.

- Ne! – suttogja fagyott tekintettel, majd fegyverét tokjából a kezébe veszi és futni kezd a kert felé, ahogy csak bír.

A sötét alak odalép a reszkető Zoéhoz, de Ezra elképesztő bátorságot tanúsítva védelmezően közéjük áll. Kívül magabiztos, de belül végtelenül retteg.

- Jelentéktelenek vagytok. Gyengék és esendők. Az időtök már rég lejárt. Itt hagytak titeket - folytatja a lény mozdulatlan szájjal, majd a fiú mögött álló, halálosan félő, Zoéra tekint, a korábbinál is izzóbbá váló szemméllyel. – Meghalni. Örökre.

A lény ellenállást nem tűrően, a nyakánál fogva egy kézzel emeli fel Ezrát, másik kezének suhintásával Zoét a földre teríti. A lány ájultan esik össze az ütés erejétől. Sötét ujjainak tíz centis karmai eltűnnek a felkapott és kapálózó áldozata fejében, a négy penge az arcát szúrja keresztül, egy pedig a bal szemébe mélyed. Vér serken ki a fiúból, a lény tenyerére átfolyva csöpög a földre. Még ép szeme fennakad, lógó végtagjai feltehetően központi idegrendszeri roncsolódás miatt remegni kezdnek. 

Vid arcára harag ül ki, fékezhetetlen, reális gondolkodást elnyomó düh. Noel látja ezt.

- Mit akarsz? Esélyünk sincs. – suttogja erélyesen a józanságba visszarántani próbálva. 

- Na, ezt hogy bírod? – mondja Vid halkan a lénynek címezve, gondolkodás nélkül ez hagyta el ajkait. – Hé! – kiabál rá a szörnyetegre, a kocsi mögül kilépve, a fegyvert maga elé emelve két kézzel. 

Tus a vállhoz, adrenalin a véráramba. Minden lelassult. Rálő a lényre, egyes lövéseket ad le. A gépkarabélyt arca előtt tartva, görnyedt háttal közelítve egészen pontosan lő, látszik, nem először csinálja, megérték testvére korábbi, értelmetlennek tűnt, ráerőltetett leckéi. Az egyik lövés a mellkasa közepén találja el a sötét alakot, de hatástalanul, a vörös vérten messziről úgy látszik, hogy hullámozva oszlik szét a lövés ereje, a lövedék pedig összepréselődve hullik a lábaihoz. Az ismeretlen teremtmény a lövés erejétől egyet hátralép, Ezrát el is ereszti. A fiú térdre rogyva ér földet, arcán, szemén és szájából élénkpiros vér ömlik. Sokkos állapotban mered maga elé a földre, nincs magánál. 

Két másodperc, ha eltelt az első négy lövés óta, ekkor Vid lassan közelítve még egyszer tüzet nyit. Homloka bal felső oldalán találja el az ellentámadással váratlanul ért lényt, amitől a célpont feje hátracsapódik, de hamar visszaáll eredeti pozíciójába. Kiszúrta az ostromlóját. Vid a fegyver oldalán lévő fémkart átkattintja, és sorozatot lőve, óriási robajjal üresre lövi a tárat. Hegyes töltények szaggatják a ráncos kültakarót, végül testszerte, fején többször is eltalálva sikerül leteríteni a lényt. 

Előrehaladás közben Vid ledobja a fegyvert, az oldalán hordott maroklőfegyverét csőre tölti. Arcán még mindig koncentráltság látszik, de mértéktelen harag is tombol szemeiben. Azt már jól látja, bármi is, ami rájuk tört, nem sebezhetetlen. Amikor a behatoló fejére tartja a fegyvert, az hirtelen szárnyai segítségével felkelve Vidnek ront. Jobb karját a közel érő fegyveres oldalának vágja, amitől a fiú tíz métert repülve a garázs melletti, borostyánnal futtatott betonfalnak csapódik. Hanyatt fekve, fájdalmas arccal, csukott szemmel, az ég felé vért köpve terül el a porban. Nem bír felkelni, de minden erejét összeszedve, felnyögve sikerül hasra fordulnia. Sáros vérrel borított arcát felemelve látja, ahogy a sérült lény maga mögött a kavicsos utat élénken világító vérével gazdagon áztatva a tehetetlen Ezra mellé vonaglik. 

Megfogja a súlyosan sebzett fiú fejét, saját állkapcsát kiakasztva, felvillantja fekete ínyét, tűéles fogsorát, és agyarszerűen hosszú, eddig rejtegetett szemfogait, végül a védtelennek koponyájába harap. Piócaként tapad a hangot adni már amúgy is képtelen haldoklóra, miközben a testéből áradó füst mindkettőjüket ködbe burkolja. 

A sötétség pillanatok alatt eloszlott, nem maradt más utána, csak a sarkaira roskadt Ezra, és a démoni lény szétfoszló, azonnal porráégő ruhája. A földre zuhant fiú egész testében másodpercekig rángatózik, majd hirtelen megnyugszik. Mozdulatlan, akár egy kőszobor. Csak másodpercek telnek el, mire szemei kinyílnak, pupilláit vesztve narancssárgán izzanak.

Vid még mozgásképtelen, szemében mély és feldolgozhatatlan szomorúság, mert tudja, hogy a fiú, akit annyi idő után viszontlátott, valószínűleg nincs többé. A test, ami Ezra után maradt, változni kezd, csontozata átalakul, arcán pedig hideg közönyön kívül nem látszik más. Miközben a bőre alatt mintha testszerte méretes rovarok mocorognának, deformálódó, sérülésektől teljesen mentes arcával a nyöszörögve ébredő, karmolásoktól sebzett, véres ajkú Zoéhoz fordul. A lány feláll, a fiú vele emelkedik, egymásra szegeződik tekintetük. Zoé jól látja, hogy kedvesével valami történt, valami, ami talán visszafordíthatatlan.

- Ezra! – lép hozzá vérző fejjel, de figyelmen kívül hagyja, és megsimítja a fiú fejét.

A folyamatosan transzformálódó Ezra bal kezével megfogja a lány vállát, másik kezével mély, halk morajlással a lány nyakához nyúl, gyengén. Belenéz a lány szemébe, majd vissza a nyakára. A morajlás erősödik, a fiú marka szűkül.

- Szeretlek, nagyon! – suttogja a lány, szemeit lehunyva, bal szeméből könnyet gördítve. 

Kinyitja a szemét, megbékélve a fiúra néz, amíg a feje el nem válik a testétől. Fénycsóva hagyja el a kettészakadt lányt, ami átvág a hatalmas platánfa lombjai közt és eltűnik az oszló ködben. 

Óriási, lehasított faágak hullanak a magasba távozott nyomában, egyenesen Ezra felé, de az emberi testből folyamatosan torzuló lény gyorsan reagálva, négykézláb, állatiasan ugrál el a dübörögve becsapódó darabok elől. A házból közben kirohanó Tina és Pablo automata fegyverrel és ismétlőpuskával egyszerre nyitnak tüzet, de az Ezrából alakuló lény rendkívül gyors, elkerül minden támadást. Négykézláb futva, embertől távolian hörögve rohan neki a zöld vaskapunak, ami fülsértő robajjal, kartonpapírként szakad át és dől ki az utca felé. Kiérve visszapillant. Szája nyitva, bő nyál csurog belőle. Fogai nagyobbodtak, élesebbek lettek, űzött vadként zihál, tekintete mögül az egykori Ezra már egyáltalán nem tűnik ki. A környék a falakon túl ismét lármás lesz, a fegyverek ropogása, és a lezuhanó ágak recsegése mágnesként vonz oda minden odakint lévőt a templomhoz.

- Mennünk kell! – kiabálja még kissé erőtlenül az idő közben felkelt Vid, oldalát fogva.

- Még ki kell hoznunk az élelmet! – válaszolja Rella idegesen.

- Igaza van, nincs idő. A kocsikba! – szól a kertbe kiérő Márk Vid kiáltására utalva.

A megmaradt hat túlélő a járművekhez siet, kisebb pánik uralkodott el köztük. A fél napig gyakorolt terv hirtelen szertefoszlani látszik. 

- Vezess! – kiabál Vidnek Tina.

Vid átugorva a behegesztett, vasrudakkal merevített, vezető oldali ajtón a tető nélküli kocsiba érkezik, Tina pedig azonnal mellé kerül.

- Rella, indítsd a kocsit! – kiabál az elöl futónak Márk.

- Nem ez volt a terv! – válaszol határozottan.

- Ezrának kellett volna vezetni, úgyhogy kérlek, csináld! – szól rá még egyszer, erélyesebben a pap, Rella bosszúsan, de elfogadóan csóválja fejét.

Noel és Pablo a raktérbe vetődik, Márk előre ül, Rella indítja a járművet. Lassan, nehezen, fáradtan indul, de nincs gond, a motor komótosan, de felpörög. Noel a lőtoronyba mászik, Pablo az első ülések mögött állva a két másik túlélő válla közt, a háttámlára támaszkodva figyel. Rella idegesen, lihegve pillant át Vidre, egymásra bólintanak, majd Rella nagy gázt adva kihajt a garázsból, Vid pedig szorosan utána. A járművek a védelmet jelentő extra terhelésektől nyikorogva, az egyenetlen talajon imbolyogva, a kőkerítéses foglalatból kiszakított kapu hűlt helyén keresztül, két oda érő élettelen sétálót elgázolva elhagyják a kertet.

A templomkert ismét elnémul, a házak közt visszhangzó, erőteljes motorzúgás lassan megszűnik, egyedül a kőkút vizének csörgedezése küzd magányosan a halálos csend ellen. Zoé élettelen testének fakó maradványait végső nyughelyként ölelik körbe az idegen tündöklő vérével áztatott rózsabokrok lehulló virágszirmai.

A köd feloszlott, felhőtlen, déli napsütés árad a halott városra. Már gomolygó füstöt sem látni. A romos házak közti elhagyott járművek miatt közlekedésében kővé meredtnek tűnő utcákon a két szlalomozó vasszörny közelít lépésben. Az aszfalton heverő kisebb épülettörmelékeket és motorkerékpárokat fémes robajjal, de könnyedén söpri félre a mikrobusz friss vérrel kent orrészi terelőeleme.

- A rakparton talán már jobban lehet haladni – mondja a hangos motorzajon felülkerekedni próbálva, bíztatóan Márk, kezében fekete pisztolyt az ablakperemen könyöklően pihentetve.  

A konvojban haladók mellett időnként holtak tűnnek fel, oszló testükkel az erőgépek irányába bóklásznak, az általuk keltett zaj ébreszthette fel őket.

Tina szintén az ajtón könyökölve, hüvelykujjának körmét pedig összezárt ajkaihoz érintve szúrós szemmel a távolba mereng. Vid mellette elsősorban a vezetésre koncentrál, de időnként a lányra pillant. Ő is elgondolkodik néha, a közelmúltba réved, és egyben a jövőt próbálja kifürkészni, vajon helyesen döntöttek-e az úttal? Vajon visszanyerheti-e valaha is menyasszonya, vagy talán inkább egykori menyasszonya bizalmát? Korábbi látomásai mit jelenthettek, és a kard miért nem pusztította el őt? Egyáltalán Tina igazat mondott-e az állítólagos fegyverről? Miért jött vissza érte mindent kockáztatva? És egyébként a lány miért tűnt el a templomban hosszú időre? A kérdések gyötrő feszültségként jelennek meg Vid gondterhelt tekintetén, mindezek ellenére nem kérdez, bízik a lányban, ígéretet tett.

A feszült csend az elöl zötykölődő jármű nyikorgó belterében is uralkodóvá válik, Márk korábbi szavai és a látott felvételek élénken csengenek Rella és a házi készítésű lőtorony létráján ülve kapaszkodó, maga elé bámuló Noel fejében. Előtte egy rekesz étel hánykolódik a raktérben magányosan. Jelentéktelen mennyiség, nem ez volt a terv.

A lakatlan háztömbök közül a várost keresztül szelő széles folyamhoz érve kanyarodnak rá a vízparton vezető műútra. A szerzetesből előlépett vezetőnek igaza volt, jól lehet haladni, alig néhány felborult, kiégett személygépkocsi képez torlaszt az úttesten. A túlélők vasszerkezetei szorosan egymás mögött, egyenletes sebességgel haladnak. Közepes tempóval, jól tudják, a nagyobb sebesség nagyobb zajjal is jár.

- Ott – mutat előre kissé rémült izgatottsággal Pablo.

Teljesen kitisztult az idő, a derűs napsütésben jól látszik a víztömeg enyhén balra tartó, távoli kanyarulata a folyó felett átívelő monumentális hidakkal keresztezve. A járművek előtti, távoli túlparton, a várhegy tetején elterülő, középkori építésű palota messziről láthatóan beszakadt zöld kupolájáról aprónak tűnő, fekete árnyak szállnak fel. Sokan vannak, olyanok messziről, akár egy felzavart szúnyograj. A sötét foltok egyre csak növekednek, egyértelműen közelít a tömeg.

- Tina, ott vagytok? – szól bele Márk egy fekete kézirádióba.

- Igen, mi történt? – kérdez vissza szintén rádiózva a lány, mivel ők hátul a kisbusz takarásából nem látnak rá az elöl történtekre.

- Előttünk egy kilométerre valószínűleg infernoidok, jó harmincan, készüljetek. – felel Márk a Pablo által gyártott szlengnek behódolva, közben a növendékre pillantva.

Vid sóhajt, kezében lévő pisztolyát csőre tölti, a fegyvert a kormányra támasztva vezet tovább. A lány maga mögött az ülést lehajtva lép hátra a tágas utastér hátsó részébe, kezébe veszi az ott heverő magányos, amerikai gyártmányú gépkarabélyt. Nehéznek látszik, de boldogul, csőre töltés után félig a hátsó ülésre térdelve készenlétbe helyezi magát.

A fiú belenéz a középső visszapillantóba. A lány a gyenge menetszél fuvallatai miatt fodrozódó, hátrakötött haja alatti tengerzöld szemeivel viszonozza társa tekintetét. Rezzenéstelen arccal nézik egymást hosszú másodpercekig. Rengeteg a kérdés, de nincsenek szavak, a lány szemei mintha hipnotizálva szívnák el Vid minden racionális gondolatát és teljes figyelmét.

Öröktől fogva. Ez a belül kimondott két szó töri meg Vid sodródó gondolatainak formálatlan özönét. Feleszmél, tekintetét elrántja, maga sem érti, ez miért fogalmazódott meg benne, és miért pont így. Mindig is egzakt, objektív valóságban élő embernek tartotta magát, értetlenül áll magyarázatlan érzései előtt.

- Háromszáz méter – hallatszik a recsegő kézirádióban Márk felfokozott hangja. – Jobbról repülnek be!

A forgalmazásnak megfelelő oldalon elöl feltűnik a körülbelül harminc tagból álló raj, nagy számuk miatt szárnyaik suhogása már messziről hallható volt. A folyó felől ereszkednek. A kisbusz tolóajtaja kivágódik a szalagkorlát és az azon túli víz oldalán. Pablo ülő helyzetben, hátát a lőállás kipárnázott létrájának támasztva nyit sortüzet a lényekre Tinával szinte teljesen egyszerre. Noel is beindítja a merev toronyra szerelt forgócsöves géppuskát, lassan pörög fel a robosztus szerkezet. A hullámokban érkező lények a szétszakadó testükből fellobbanó tűzgömbök oszlása közben negyven méter magasról hullanak hamuként a vízbe. Meglepően hatékonyan működik a szakavatatlan kéz által működtetett ágyú, és az előre csak elméletben egyeztetett taktika.

- Ezek piskóták! – kiabálja a rázkódó karú Noel a fegyverropogást túlüvöltve Pablonak, miközben a súlyos vaspáncél ellenére is kissé balra dől furgonjuk az egybefüggő torkolattüzek lórúgásaitól.

- Csak nem bízni el, Amigo! – válaszolja Pablo, miközben körülötte csörömpölően zenélve koppannak a lőszerhüvelyek a padlón.

- Kifogytam! - kiabálja Noel, miközben a füstölgő puskacsövek forgása leáll a kezei közt.

- Kellett volna ésszel! – felel Pablo.

A tűzerő jelentős részét a sorozatvető üteg adta, jóllehet komoly csapást mért a berepülők rajára, a szétzilált utolsó hullám megmaradt két tagja azonban még mindig közelít. Pablo is kifogyott, tárat cserél. Az első lény majdnem eléri a kisbuszt, amikor a sportkocsi hátsó ülésén félig térdelő Tina felállva, Vid pedig a szélvédő felett kinyúlva próbálja kilőni a beérkező szörnyeteget. Néhány lövés eltalálja a bal szárnyát, az infernoid irányíthatatlanul pörögve, a busz lőtornyának csapódva, azt az ágyúval együtt leszakítva sodródik át a konvoj túloldalára. A fémtörmelékekkel együtt az aszfaltra zuhanva áll meg, hatalmas tömege felgyűri az útburkolatot. A kocsi szinte oldalára borul az érintkezés pillanatában, de végül Rella ösztönös, gyors ellenkormányzásának köszönhetően visszanyeri egyensúlyát. Pablo a fejét védi, kisebb vasmerevítések hullanak a testére a tetőszerkezetből.

Nem sérült meg, körbenéz a robogás közben nyikorgó raktérben, Noelt a hátsó részébe zuhanva találja meg. Apró zúzódásoktól eltekintve jól van ő is. Pablotól kezébe nyomott maroklőfegyvert kap, és mivel adrenalin fűtötte lelkesedése töretlen, felmászik a tető lecsupaszított nyílásába, egyes lövésekkel nyit tüzet az utolsó lényre. Tinának is tárcsere kell, most csak Vid és Noel tudnak lövéseket leadni. Kettőjük aktuális fegyverei sorozatlövésekre alkalmatlanok, csak félautomaták, így füstölgő fémcsöveikből egyes lövések dördülnek. Még a folyó felett sikerül az utolsó lény egyik szárnyát annyira megsebesíteniük, hogy az lezuhan a hullámok közé. Nem ég el a levegőben, izzó testét az élet még nem hagyta el. Serceg körülötte a víz, felhőnyi gőzt gerjeszt a lény felett saját forrósága. 

Rövid idő elteltével már nem parázslik, lassan kihűlve kezd süllyedni, akár egy vízbe zuhant súlyos szikla. Ártalmatlan, a túlélők nem figyelik tovább. Egyedül az idő közben tárat cserélt Tina követi az élettelenül merülő, infernoiddá keresztelt szörny testét.

Már ő is továbblépne, amikor gyanúsan kezd fodrozódni a víz a gőz alatt. A lény hirtelen eltűnik, valami mintha határozott mozdulattal a mélybe rántotta volna. Tina rövid időre a víz felszínén egy hosszan elúszó, sötét testet pillant meg, ahogy némán felbukkanva, majd visszamerülve kelt gyenge hullámokat. A szörnyetegraj hullámsírjaként oszladozó, forró felhőkezdeményben mozgó, hosszúkás alakú objektum nem vehető ki tökéletesen, de biztosan nem lehet a szárnyas támadó testének egy darabja.

- Azonnal távol kell kerülnünk a víztől – szól Tina Vidnek előre.

- Miről beszélsz? – kérdezi Vid.

- Van valami odalent – válaszolja határozottan, de aggodalommal a hangjában, majd a rádión kezd forgalmazni a busz felé. – Húzzunk bele, minél előbb jussunk ki a városból!

- Mindjárt itt a híd, utána a hegyen át egyenes kint vagyunk – válaszol Márk rögtön.

A túlélők járművei kanyarodás közben csikorgó kerekekkel fordulnak rá a folyamon átívelő, monumentális függőhídra. A kisbusz az ívben egészen megdől a merevítések súlya alatt. Jól látszik a rövidke konvoj testbeszédéből, hogy siet, sokkal nagyobb az iram most, mint mikor a partra hajtottak. A hídra érve, annak óriási, fehér kapuként az égig meredező szögletes tartószerkezetén haladnak át. Kettő ilyen vasmonstrum áll az úton, az első a keleti, a másik pedig a nyugati hídfőként emelkedik a város fölé.

- Vigyázz! – szól rá erélyesen Rellára előre mutatva Márk, mert az egyenesbe érve már látszik, hogy a víz felett több száz élettelen botorkál elszórtan az úttesten, egyenesen szemből érkeznek.

A busz lomhán próbál kerülgetni, de túl sokan vannak, a terelőlemezeknek csapódó holtak miatt veszít a sebességéből.

- Óvatosan! - folytatja Márk. – Nem kerülhetnek alánk. Ha valamelyik beszorul a kerék és a kerékdob közé, akkor ott a vége!

Márk szavaira Rella odafigyel, de nem válaszol, csak egyetértően bólint maga elé.

- Hogy lettek itt ennyi? – kérdezi Pablo elöl kinézve.

- Nem tudom – csóválja fejét értetlen tekintettel Márk, miközben körbenéz a hídon – Nem tudom - ismétli magát a hallgatólagosan kinevezett vezér, ő sem érti, hogyan lehet ennyi holt éppen a kietlen hídon.

A sportkocsi még mindig árnyékként, szorosan követi az első járművet, Tina ismét előre ült.

- A 18-as megvan?– kérdi Vid a lányt, hevesen, heveny stressztől fűtve.

- Nyugi – válaszolja, egy kezes automata fegyverét a műszerfalra támasztott térde fölé emelve, készenlétben tartva.  Egyenletesen haladnak a hömpölygő tömegben, amikor a híd közepe felé kis mértékben, de ritkul az áradat. 

- Infernoid! – kiáltja Noel.

Szavai nyomán szárnyas lény érkezik, nagy sebességgel, négy végtagjára puhán érkezve a busz elé. Noel a busz tetejéről, Márk a jobb oldali ablakon kihajolva a fegyverét üresre lövi, de a távoli lényt sebezhető ponton hatásos módon nem találják el, kérges válláról a lövések jelentéktelenül, szikrákat keltve pattannak le. Vid kitör az árnyékból, a busz mellé érkezik balról.

- Látnom kell, mi történik előttünk! – magyarázza Vid a veszélyessé vált vakvezetés megszüntetését.

A lány nem válaszol, csak egyetértően bólogat. Egyszerre pillantják meg a szörnyet, repülő tagjai és oldala erősen sérült. Azonnal tudják, ez ugyanaz az a lény, ami elsodorta a busz gépágyúját, de akkor és ott ezek szerint nem pusztult el. Bizonytalanul áll száz méterre a közeledő járművek előtt, lávaszerű vére nyakából zseléként csöpögve az aszfaltot olvasztja. Farkát felemeli, előre mereszti, akár egy skorpió. A nyúlvány vége kinyílik, sípolás hallatszik belőle, egyre emelkedő magasságú, erősödő hang.

- Mi a… – kezdi Noel üres fegyverével a kezében.

Vid tágra nyitja szemeit, emlékként egyetlen pillanat alatt futnak át rajta testvére lakóháza összedőlésének körülményei. Elkiáltja magát a mellettük lévő busz felé.

- Térjetek ki, térjetek ki!

Rella nem gondolkodik, a meghallott szavakra azonnal jobbra húzza a kormányt. A lény ugyanolyan vörös színű, áttetsző energianyalábot lő ki a testéből, mint amilyet Vid már látott korábban. A gömbszerű, maga mögött vékonyodó csóvát húzó impulzus nagy sebességgel halad el a két jármű közt. Széle milliméterekkel súrolja a kimanőverező busz oldalát. Az elülső fényszórójától hátsó lámpájáig a furgon karosszériája másfél méteres magasságban több centi vastagságban egyszerűen eltűnik, a sérülés peremei pedig hevesen izzanak. A fénycsóva nyílegyenesen elzúgva a holtak tömegébe csapódik, hidat rengető robajjal járó kiterjedt robbanást okozva a túlélők mögött.

A gyors történések alatt egyedül Tina őrizte meg hidegvérét, fegyverével a már amúgy is összerogyó, pokoli szörnyeteg fejét a szélvédő mellett kihajolva lövi meg többször egymás után. Hamar leteríti a mozgó akadályt, a pokoli lény elégő testét a busz áramvonalas pajzsa zúzza szét, hamar illanó tüzet lobbantva járműveik körül. A túlélők lehajtanak a hídról, néhány halottól eltekintve komoly ellenállásba már nem ütköznek a lehajtón.

- Hol van pofázós? – kérdezi Pablo rögtön, ahogy leértek.

- Micsoda? – kérdez vissza Rella hátranézve. Ledöbben. Fiát sehol nem látja, nem is válaszol. – Noel. – suttogja megfagyó arccal. – Ne, ne, ne, ne… - mondja végtelenül, és állóra fékezi a furgont a túlpartot elérve, hegynek menet.

A másik kocsi csikorogva, füstölgő gumikkal mellé érkezik. A hidat messze maguk mögött hagyták, talán már egy percig is haladtak előre.

- Noel eltűnt! – mondja Márk. Tina és Vid kiszállnak. 

- Azt hittük bent van a raktérben – válaszol Vid, majd hátra a hídra vetve tekintetét gondolkodik el. – Leesett a tetőről – folytatja halkan, megvilágosodva.

- Hogy mi? – kérdi Pablo a nyitott tolóajtó mögül. 

- Amikor irányt váltottatok, a lendülettől leeshetett. Mi nem láttuk, mert mellétek zárkóztunk.

- Nem érdekel, én most megyek vissza! – folytatja Rella tébolyult idegességgel, és gázt ad, a kormányt eszelősen tekerve.

- Várj! – állítja meg Vid. – Én megyek. Bocs, de egyrészt több esélyem van sikerrel járni, másrészt feleslegesen nem kockáztathatunk több életet.

- Feleslegesen? Te mit beszélsz? – folytatja számonkérően.

- Visszahozom! – kiabál rá Vid. – Nem vesztünk el több embert. Visszahozom, ígérem! – folytatja lehiggadva, nyomatékosan, tenyerével az aszfalt felé mutogatva.

Vid a sportkocsi csomagtartójához siet, felnyitja és kutakodik a mélyén, közben Tina lép hozzá.

- Veled megyek – mondja a lány.

- Ne, megoldom! – vágja rá, vállán és nyakán egy kézigránátokkal felfűzött övet átvetve. 

- Töltve – nyújtja oda a lány a nála lévő pisztolyt markolati oldalával, a fegyver csövét fogva. Hangja higgadt, de arcáról látszólagos nyugalommal palástolt aggodalom sugárzik.

- Köszi! – ragadja magához az eszközt Vid, és jobb oldalára csatolt tokjába helyezi. – És nem, nem viszem el a kardot! Ne is próbálkozz vele! – szól rámutatva a lányra, diszkréten, nem szeretné, hogy a többiek is hallják. Felnéz rájuk a csomagtartófedél mögött, majd vissza Tinára, és suttogni kezd. – Fogalmam sincs, hogy mi történt a téren, de bármi is, nem tudom kontrollálni. Különben is ide nem kard kell, hanem tűzfegyverek, úgyhogy el se kezd!

Háta mögé néz a mélybe, a fák takarásában bújó messzi hídra. Nem búcsúzik, vissza sem néz társaira, hanem nagyot sóhajtva gyalog indul útnak, de nem a híd felé.  

Pár lépés távolságban, az úttest széli árokparton kék-ezüst színű sportmotor fekszik a bozótban. Felállítva láthatóan nincs baja, csak az egyik oldalán lévő burkolati idomok horzsolódtak. Indítókulcsa a helyén van, a gép azonnal indul. Vid most sem pillant hátra, nincs idő felesleges mozdulatokra, és amúgy is bízik a gyors visszatérésben. Tina aggódó, tágra nyílt szemekkel lép előre a magányos megmentő távozásának irányába.

Vid a mélybe hajt, látja maga előtt a kanyar utáni, feketén füstölgő függőhidat. Nem lassít, a barátságtalan környezet nem fogja vissza a gázkaron lévő ujjait. Nem hős, sosem tartotta magát alkalmasnak a tisztre, most inkább biztosan érzi, önző bizonyítási vágy dúl benne. Ezra és Zoé elvesztéséért és Noel hátrahagyásáért kérlelhetetlenül saját magát okolja, kíméletlen önostorozása alatt úgy véli, hibát hibára halmoztak, amiért nagyrészt ő a felelős. Negatív, adrenalinnal felfűtő ítéletei egészen a hídig kínozzák.

Már látja is maga előtt a földön fekvő Noelt a híd közepén. Eszméletvesztéséből kelve, kormos, véres arccal ül fel a robbanás után megmaradt holtak szűkülő gyűrűjében. Feláll, tanácstalanul, feladóan fordul körbe saját tengelye körül egyetlen megmaradt vadásztőrjével a kezében. Vid hatalmas sebességgel érkezik meg a háromszáznyolcvan méter hosszú híd közepén álló túlélőhöz a holtakat fürgén kerülgetve, végül blokkolóra fékez, füstölgő kerekeivel vértócsán elcsúszva, hátán gördülve áll meg Noel mellett. A motor a lendülettől a holtak közé sodródva, néhányukat elkaszálva tűnik el az emberek közt. A segíteni érkezett nem sérült meg, azonnal fel tud kelni, meg is teszi.

- Gyere már! – kiabál rá a körülbelül ötvenfős, robbanástól nyomokban lángoló és szabdalt testű halotti csoportosulás látványától sokkos fiúra.

Noel el is indul, de megtorpan. Egymásra néznek, mindkettőjük szeme kikerekedik. A ropogó tűz és a holtak közeledtének összhangját egy erősebb zaj kezdi elnyomni. Valami morajlik. Valami odalentről. Nem a híd az, lentebbről, inkább a vízből jön.

- El innen. – mondja halkan, rémült arccal a segíteni érkezett. Egyszerre kezdenek futni Vid érkezési útvonalán, ahogy lábaik bírják.

A vízből gigantikus erő szabadul el, a fröcskölő vízfüggöny kétszáz méter magasra törve, akár egy vékony fogvájót, úgy szakítja ketté a sok ezer tonnás, folyamon átívelő építményt. A függőhíd középtájon elhasadt két része a levegőben parittyaként szórja szét a holtakat, és a távolodni próbáló túlélőket is. A löket a töréspontnál a legerősebb, a lángoló emberek a magasba repülnek, majd tehetetlenül hullanak alá a tarajosan emelkedő hullámok közé. Egyes halottak a híd szárazföldi pillérénél csapódnak az aszfaltba, a zuhanás ereje és eleve oszladozó testük miatt darabjaikra hullanak. Noel és Vid még időben eltávolodtak az esemény centrumából, a lökéshullám alig néhány méterre repítette fel őket. A földre érkezésüket követően Vid a társa felé fordul. 

- Jól vagy? - kérdi.

- Jah - válaszolja Noel szakadozott, sötét farmerdzsekije alatti véres, zúzódott karját fogva.

- Akkor gyerünk! – folytatja indulásra sarkallva magukat, Noel vállát barátian érintve.

A hatalmas, esőként zuhogó vízfüggöny mögött több száz méter magas, sötét árnyék rajzolódik ki, majd a vízpermeten áttörve a háztömbnyi hídkapuba kapaszkodva könnyedén dönti össze a szerkezet keleti végét a túlélők pozíciójával ellentétes oldalon. Egy óriási nyúlványnak tűnik, ami a folyóból emelkedett ki. Kültakarója kérges, töredezett, olyan, akár egy infernoid lényegesen felnagyított bőre, de alatta nem látni a pokoli izzást, helyette halványan zöld és lila színek keveredve pulzáló váltakozásának tanúi a hídon állók. 

Világos számukra, hogy akármi is az, csak a jéghegy csúcsa, amit látnak, mert ami a mélyben van, ellenállást nem tűrően és könnyedén döntötte romba a hidat. Olyan, talán nem is evilági lény van odalent, amivel ők ketten nem kelhetnek harcra, csak ártalmatlan figyelői lehetnek. Pontosan tudják, csak a futás maradt, így őrült rohanásba kezd a két fiú az építmény megmaradt, szárazföldi pillére és nyugati vaskapuja által még tartott szárnyáról kifelé. Nem kérdés számukra, hogy most az életüket jelenti a part. 

Újabb pokoli nyúlvány emelkedik ki a vízbe zuhanó járművek és tonnás vasszerkezet-darabok által korbácsolt hullámok közül. A magasba emelt tag csúcsa tűhegyes lándzsaként meredve erőteljes csapással sújt le. Akadálytalanul fúrja át a műutat, és miután a híd még álló vasszerkezetét körbefonja, a mélybe kezdi húzni. Akkora az ereje, hogy az álló pillér és az óriási vaskapu is magányos, korhadt fatörzsként kezd dőlni a víz felé városszerte visszhangzó, nyikorgó robajjal.

A vízszintes menekülőút egyszerre meredek emelkedővé válik. Mindkét túlélő elcsúszik, tehetetlenül sodródnak a kavargó mélység felé. Függőleges helyzetig konyult a szétszakadt híd eredetileg vízszintes szerkezetének útteste. Vid a mélybe zuhanás előtt az építmény maradványának csücskében a kettészakított fémkorlát egyik utolsó keresztrúdjában meg tud kapaszkodni, a mellette lecsúszó Noel karját pedig még éppen elkapja. A megragadott fiatal kétségbeesetten kiabál a halálfélelemtől, a víz felett egy kézzel lógva. Alatta a mélység, amitől csakis társába kapaszkodó karja választja el. 

Ahogy Vid Noelre pillant a folyam felett, egy rövid időre úgy látja, mintha éjszaka lenne, és tűztengerré vált volna a víz odalent, Noel pedig középkorú, fehér színű laborköpenyes férfiként nézne vissza rá kétségbeesetten.

Ez mi volt? Nem lehetett a valóság. Mindegy most, bármi is okozta, vége van, nincs ideje képtelen jelenéseken gondolkodni, talán csak az elviselhetetlen stressz gyötri így elméjét.

Az óriási, kígyószerű teremtmény hídszorítása oldani kezd, mindkét tekergőző monstrum némán tűnik el a mélyben. Egyikük sem érti, mi történik, de nem is érdekli őket, Vid megragadja a pillanatot.

- Kapd el az alsót! – kiáltja erőlködő arccal, a külső fenyegetés megszűnését kihasználva.

Noel nem húzza az időt, azonnal ráfog két kézzel a legalsó keresztrúdra a függőleges helyzetbe került korláton, majd azt mindketten létrának használva sietnek felfelé. Újabb nyúlvány emelkedik ki a vízből, ez most vékonyabb, mint az előzőek, és hosszú féregként tekergőzik a levegőben. Ostorszerűen kapja el Noel jobb lábát, a csápját sűrű, apró tüskés felületével vért serkentve mélyeszti vádlijába. Hiába próbálja lerázni, nem ereszti őt, hanem egyre csak húzza lefelé a mélybe. Noel a közben öve mögé tűzött tőrét előrántja, hogy levágja, de legalábbis megsebezze a támadóját. Nincs szerencséje, ideges, ügyetlen, a tőr a kezéből kifordulva lezuhan a habokba. 

Ismét gigászi csáp emelkedik ki a vízből, olyasmi, amilyen korábban kettéválasztotta a hidat. A nyúlvány hegyes csúcsa nyílegyenesen Noel felé indul, de előtte húsz méterrel hirtelen megáll. Egy pillanatra minden mozdulatlan, csak a fiatal fiút lábánál fogva mélybe rántani próbáló, feszes, nyálkás húr jelzi, élet és halál közt lebegnek, teljesen kiszolgáltatottak a külső körülményeknek. A megmerevedett, Noel felé szegezett óriási szigonyszerű kar úszómedence méretű, ötágú csillag alakban kitárul. Ágai közt lila és zöld színek lüktető keveredésével festett lebenyek feszülnek, melyek együtt olyanok, akár egy óriási, színes ernyő. Mozdulatlanul ágaskodik a tölcsér alakú nyúlvány a túlélők irányába, az ágak végén egyesével valamiféle karszerű karmok, belül sorban elszórtan a káprázó színekkel megegyezően fénylő, infernoid szemekhez hasonlatos érzékszervek sorakoznak beágyazódottan. Vid már látja, hogy a vastag hártyák színes ragyogásával megegyező jelenség a híd alatt háborgó víz mélyéről is fénylik, legalább száz méterre kiterjedt területen. Túl mélyen van, és túlságosan zavaros odalent a folyó ahhoz, hogy jól meg lehessen figyelni a jelenséget.   

Vid nem vár tovább, a reménytelenül szorult helyzetet ismét kínálkozó lehetőségnek próbálja értékelni. A nyakában lógó gránátok egyikéből kihúzza a szeget, majd a füzért magáról lerántva teljes erejéből a tölcsér felé hajítja.

- Mit művelsz? – kiáltja kétségbeesetten a végsőkig kapaszkodó Noel.

A pörögve repülő, gránátokkal szerelt öv elől könnyedén hajol el az óriási testrész, majd a robbanószer teljesen hatástalanul a hullámokba csobban, a felszín fölé vízfüggönyt lövellve. 

- Ez úgy érzem, nem sikerült – mondja Noel látszólagosan könnyed stílusához hűen, de érezhetően fájdalmasan és türelmetlenül.

Vid egy pillanatig hezitál, majd a végső, de kudarccal végződött próbálkozása után a legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást választja. Az oldaláról előrántja a Tinától átvett pisztolyt, és ami a tárban van, kilövi a kitárult szervre. A vastag lebenyeket több ponton sikerül átlőnie, fröcsköl belőle a folyékony halmazállapotú, színes anyag, záporozva csobog a folyóba. Lövései végül eltalálják a lény egyik látószerv-féle pontját, amitől az ernyő hirtelen becsukódik, és a túlélőktől elrándulva visszahúzódik a víz felé, de nem merül el teljesen. A vékony kar, ami Noelt eddig nem eresztette, a hasznosnak bizonyult találattal egyszerre engedi el a fiú lábát, miközben a híd megmaradt szerkezetét is megrázkódtató mély, kürtszerű morajlás hallatszik a folyam mélyéről.

- Másszunk! – kiáltja Vid, kimondva a leghasznosabbat, ami eszébe jut.

Mindketten kapaszkodnak felfele, ahogy bírnak. Felérnek a vízszintes részig, Vid rohan elöl, de látja, társa sokkal lassabban biceg nála, a sérült lába miatt nem bírja az iramot, szinte rá sem tud lépni, erősen vérzik. Visszasiet hozzá. A lándzsaszerű, vastag képződmény megint feltör, most alulról szúrja át az útburkolatot. Úgy tűnik, hogy nem hagyja abba, folytatja, amit elkezdett, tovább döntve, lassan a mély felé húzva a híd megmaradt részét.

- Gyere, úgy néz ki, túléljük! – mondja biztatóan elmosolyodva, a fájdalmas arcú fiúnak, majd Noel karját a nyaka mögé emelve segíti le a hídról.

Alig negyven métert botorkálnak a hídról lejövet, amikor a biztonságot jelentő járműveik fékezve állnak meg előttük a hegy lábánál húzódó, széles sziklafal tövében.

- Láttuk fentről mi történt, nem tudtunk tovább tétlenül várni – mondja Márk a földre rogyva ziháló két túlélőnek, mire Vid először nem válaszol, csak lihegve, hálásan bólogat.

- Noelt durván megmarta valami, be kell kötözni – kezdi levegő után kapkodva, meggyötört tekintettel, csukott szemmel.

- Csak ne itt! – mondja Pablo gondterhelten a végtelen mennydörgés hangerejével éppen összedőlő nyugati hídpillérre nézve.

- Valaki vezessen, én maradok hátul – mondja határozottan Rella, aki közben Noel mellé guggolt, és fia fejét magához szorította, utalva arra, hogy a lábszáron ejtett kiterjedt sebeket ő fogja bekötözni.  

- Mennünk kell – sürgeti a túlélőket higgadtan a Vid mellé hajoló Tina.

Mindannyian a kocsikhoz indulnak, sietnek, a lehetőségekhez mérten. Rella és segítségével Noel a furgon hátsó részébe száll be, Pablo a csonkolt lőállásban felfegyverkezve foglalná el szótlanul a váratlan helyzet szülte helyét, de Márk rászól.

- Menj velük! – kezdi Tinára és Vidre utalva. – A torony nélkül nem lesz jó – mondja, egyrészt Noel hátramaradásának esetére, másrészt a tetőnyílás leszakított építményének szabdalt, borotvaéles peremeinek veszélyességére célozva.

Pablo további szavak és győzködés nélkül is hamar belátja, mentora helyeset beszél, bólintva ugrik be a sportkocsi hátsó ülésére. Márk is járműre száll, ő a buszt indítja.

Tina, Pablo és Vid szorosan követi az ismeretlenbe elsőként hatoló, gördülő menedéket a lankásan emelkedő hegyoldalban, melynek másik oldalán már a fővároson kívüli világ várja a még lélegző hatost. 

Kezd beborulni. A késő őszi, délutáni napfény sugarainak hirtelen eltűnése emlékezteti a város sikeres elhagyása miatt reménnyel töltődött menekülőket, új kor köszöntött be, jó eséllyel az utolsó kor, amit emberek számontartanak.


5. Áldozat

Monoton motorzúgás a végtelennek tűnő kietlen országúton, a guruló vasmonstrumok egymás melletti szoros kötelékben közelednek távoli céljuk felé. Körülöttük sehol egy jármű, vagy magányos kósza alak, csak a kétoldalt suhanó sötét vadon. Alkonyodik, az összefüggően sűrű felhőzeten átszűrődő szürkületi fényben még a járművek vakító fényszórói sem tudnak felül kerekedni az erdőben uralkodó, nyomasztó sötétségen. Órák óta töretlenül haladnak, de sok van még hátra, a rozsdás vértektől súlyos gépek komótos, de állandó tempóban kanyarognak a lankás hegyi úton. A vonszolt teher, és a tartályok üzemanyagszintjei folyamatos harcot vívnak egymással. A benzin helyzetét jelző mutató kegyelmet nem ismerően reális pozícióján Vid gondterhelt tekintete akad meg.

- Nem érjük el a kolostort – töri meg a csendet halkan merengve.

- Miért? – kérdez vissza a hátsó ülésen előrehajoló Pablo.

- Tankolnunk kell.

- Háromszor álltunk tankolni kannákból, hogy volt így nem elég?  – kérdi Pablo értetlenül.

- Tudom, úgy volt, hogy nem kockáztatunk több félreállást, de alapesetben is sokat eszik a kocsi, a plusz súly tovább ront a dolgon. Szerintem egyébként ők is hasonlóan állhatnak – magyarázza Vid a mellettük, előttük haladó jármű felé biccentve.

- Márk, hogy álltok a benzinnel? – forgalmaz azonnal a kezében tartott, hosszú antennás rádión Tina az ülésen mélyen ülve és hátradőlve, térdeit a műszerfalra támasztva. 

- Töltenünk kell – válaszol kis szünet után Márk a szomszédos, néhány méterrel előrébb tartó járműből.

- Tartsd ide, kérlek! – fordul a lányhoz Vid, mivel a járművek közti szoros és pontos taktikai formációt két kezes kormányfogással tudja csak biztosítani a kocsi indulás óta megváltozott súlyeloszlása miatt. Tina a kérésnek eleget téve a fiú arcához emeli az adóvevőt – Mennyi kanna maradt? – kérdi.

- Nincs több – érkezik a válasz – Esetleg talán leszívhatnánk útközben kocsikat – ötletel a szerzetes.

- Szerintem ne! - válaszol Vid a töretlenül füléhez tartott eszközbe beszélve. – Túl sok idő, mire találunk benzines kocsikat, és nem is lehetünk túl sokáig egy helyen.

- Igaza van, túl nagy itt a sötét, ha megtámadnak, mire meglátjuk, már késő – közli Tina a kisbusz felé.

- Rendben. Akkor viszont lesz egy benzinkút a 83-ason nagyjából harminc kilométer múlva, addig mi kibírjuk – folytatja Márk.

- Addig talán mi is – feleli Vid a szinte vízszintesig eldőlt mutatóra pillantva.

- Jobbat nem tudok.

- Noel? – folytatja a fiú – Hogy van?

- Nem jól – válaszol ismét, kis szünet után kimérten, az ablaktalan raktérbe hátrapillantva Márk.

A rakodótérben Rella térdel a melegen tartó ruhadarabokból rögtönzött párnákon fekvő sebesült mellett, fia kezét fogva. Félhomályban, néma csendben zötykölődnek a jármű padlóján, a fejük fölé spárgával lógatott elemlámpa gyengülő fénye lassan himbálózik az imbolygó karosszéria tetőszerkezete alatt, folyamatosan változó alakzatokat rajzolva a rozsdás oldalfalakra. A fiú térde alatt átkötve hasított rongydarab szorítja a sérült lábának vérkeringését. Vádlijának párhuzamos, spirál alakú, felületesen szakított sebeiből még mindig vér gyöngyözik a kötéseken keresztül. Bőre sápadt, arca izzad, egész testében remeg, tekintetét mereven a tetőszerkezet egyik megrepedt keresztmerevítésére szegezi. Hevesen zihál, arckifejezése az ápolója számára arról árulkodik, hogy csak testben van ott, a lelke olyan helyre zárkózott be, ahol elhiszi, nincs fájdalom, nincs félelem, nincs vég.

- Rella! – zökkenti ki Márk a kétségbeesett őrzés közben sarkára ülő nőt, aki könnyektől csillogó szemekkel néz vissza a sofőrré vált szerzetesre.

- Baleseti sebész vagyok – kezdi a nő. – Legalábbis az voltam korábban. Mindent végigcsináltam, amit gyógyszerek nélkül lehet, a sebet többször átmostuk, teljesen tiszta. Minden egyes tüskét eltávolítottunk – sorolja Rella, mintha magát ellenőrizné, hátha kihagytak valamit. – A sérülés nem mély, mégsem áll el a vérzés. Egyszerűen nem tud megalvadni a vére. Mintha valamilyen toxin került volna a testébe – folytatja, és a vezetőre pillant. – Nem tudom, mi ez. Először érzem úgy az életben orvosként, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi gyötri őt, de haldoklik. Tesztek és gyógyszerek kellenek neki – fogalmaz ideges figyelmetlenségében kíméletlenül tárgyilagosan, pedig fia talán mindent hall.

- A kolostor előtti város külső részén lesz egy kórház. Fél óra és elérjük, ott csak találunk mindent, ami kell - próbálja nyugtatni őt a pap, mire Rella lesütött szemmel bólint. Mindig próbált racionális lenni, jól tudja, ennél többet most nem tehetnek.

Változik a táj, az erdős dombok közt kanyargó út kiegyenesedik, a sűrű lombokat is hátrahagyva a letűnt civilizáció nyomaként elterülő szántóföldek közt zúg el az egymással már hosszú utat megtett járműpáros.    

- Itt vagyunk - szól a rádióba Márk, egyszerre lassítanak a gépek, egymás után kanyarodnak le egy kisebb település mellett a jó ideje eseménymentes útról.

Az utóbbi évtized hanyatlásnak indult olajiparát szimbolizáló, de a régi idők belsőégésű eszközeihez ragaszkodók számára még elérhető benzinkút kettéosztottan, százhúsz méter szélesen terül el. Középen huszadik századot idéző, egykor kávézóként, valamint oldtimer személygépkocsikat és motorokat sorakoztató, korábban talán múzeumként is üzemelő, nagyobb családi ház méreteihez hasonló nagyságú épület áll. Furcsa, de üvegfalain sérülés egyáltalán nem látszik, a világon futótűzként végigvonult események láthatóan nem helyezték el kézjegyüket a kétszintes építményen, ami az azt körülvevő kutakról viszont nem mondható el.

Bal oldalán az oszlopok által tartott tetőszerkezet már korábban beszakadt, és a földre zuhant. Több méteres, kormozódott mélyedés látszik a vastag födém felületén, bármi is feküdt ott, hűlt helye maradt mostanra. Összenyomódva roncsolódott, kidőlt töltőállások préselődnek alatta.

Márk a furgonnal lassan elhaladva figyeli meg a korántsem áldásos állapotokat, de a romok alá tekintve veszélyesen szivárgó üzemanyagot nem észlel.

Az üvegépület másik oldalán a töltőállomás épnek tűnik, a három pár betontömb töretlenül tartja a mennyezetet, alatta a terület tankolásra alkalmasnak, érintetlennek tűnik.

A két jármű a szoros alakzatot megbontva hajt be a piros-fehér mintájú, vastag fémtető alá. A kisbusz közvetlenül az épület mellé, a nyitott kivitelűvé tett kocsi a legszélső álláshoz, mivel a három hely közül középen már egy elhagyott, kisebb kivitelű, egyterű kocsi áll. Motorházának teteje felnyitott, műszaki hiba miatt hagyhatták hátra. 

- Vid, Noelnek kötszer kell…– szól át Márk a fiúnak. - Meg valami lázcsillapító is. Megnézitek bent?

- Persze, megyünk – válaszol. – Pablo, megoldod? – kéri a hátul helyet foglalót a tankolásra utalva, aki nem válaszol, hanem csak kipattan, és cselekszik. - Siessünk! – szólal meg Vid sietve az épület felé indulva, gyanakodóan körbenézve. – Ne időzzünk itt sokat. – folytatja, és Tinához fordítja tekintetét, aki szintén végigpillant a végtelen szántóföldek, és a falu családi házai közti határvonalat jelentő állomás környékén, majd némán követi az előtte haladót.

Amíg ketten a múzeumszerű kávézóba tartanak, Márk a járművéből kiszállva tankolásba kezd, Rella a tolóajtót elhúzva friss levegőt enged a rakodótérbe. 

Az üvegépület ajtaja könnyen nyílik, bent a sötét és a csend az úr. A belső tér a hatvanas évek stílusát idéző ülőbútorokkal, eladópulttal felszerelt, a falak korabeli poszterekkel díszítettek. Élelmiszerekkel teli polcsorok sorakoznak egymással párhuzamosan az asztalok és székek mellett. A bejárathoz közeli üvegfal előtt egy legalább negyven éves metálzöld amerikai sportkocsi parkol, körülötte világháborús időkből megmentett, felújított és csillogóan tiszta motorkerékpárok pihennek oldaltámaszaikon, egy vonalban. Tina és Vid mindkét kezükben fegyvereikkel előre célozva hatolnak be a félhomályba lassan, megfontoltan, egymásnak háttal, szavak nélküli kölcsönös bizalommal. Óvatosan lépkednek az egymás takarásában álló, érintetlennek tűnő polcok és bútorok közt, próbálnak minden apró neszre odafigyelni. Mindketten tudják, hogy amit Noelért tesznek, fokozottan veszélyes, a megkezdett kutatásuk nem betervezett, és kifejezett kockázatot jelent.

- Szerintem tiszta – szólal meg Vid. Tina egyetértően bólint, és fegyvereit jobb és bal combjára erősített tokjaiba helyezi.

Társa a bal kezében tartott pisztolyát az övére csatolt tokba nyomja, jobb kezét is leereszti, de továbbra is tűzképes marad. A lány az eladópult mögötti személyzeti helyiség szekrényében kutakodik, Vid mögötte az épületen kívüli környezetet kémleli az óriási, tökéletesen átlátszó, tiszta üvegablakokon keresztül.

Pablo közben elkészült, átsétál Márkhoz.

- Ez már elég kell, hogy legyen a végéig – mondja a pap az odaérkező külföldinek, a tankolást befejezve.

Pablo rápillant Noelre. Néhai dacos viaskodásuk semmivé foszlott, a papnövendék tekintetében korábban látszó mérsékelt megvetést felváltotta az együttérzés és az idő előtti gyász. Márk is a már-már utolsó perceiben haldoklónak tűnő fiúra néz, gondterhelt, de leplezni próbált lemondás ül ki arcára.

- Mennünk kéne – folytatja a felszentelt szerzetes, majd a háta mögötti épületre tekint.

Belép a kávézóba Tina és Vid után. Néhány lépést téve meglátja utazótársait. Hátrapillant, odakint Pablo a furgon tolóajtajának küszöbére egyik lábával fellépve támaszkodik meg.

- Tarts ki, Amigo! – hagyja el a halk, váratlan mondat a száját. – Isten nem hagy minket elveszni – folytatja, majd Noelre mutat. – Sem te, sem bárki, ez nem vég, nem lehet, nem ez Szentírás – mondja határozottan.

Noel az órák óta tartó, remegő sokkból egy pillanatra kizökken, fennakadt, véreres, narancssárgává színeződő, mattuló szemeit Pablora veti. Beszédképtelenül liheg, közben kimérten pislog egyet a lelki vezetőnek készülő felé. Talán köszönetet nyilvánít, esetleg egyetértését fejezi ki, vagy lehet, csak korábbi súrlódásaik jelentőségét törli el épp. Pusztán nézéséből nem érteni biztosan, néhány másodperc után tekintete ismét köddé válik a plafon felé.

Pablo lesújtóan néz maga elé. Észreveszi, cipői közt talán víz csörgedezik el, vékony ér hasít magának utat a poros, száraz aszfalton. Egyszer csak még egy apró folyás jelenik meg az előzőhöz hasonlóan, mind a furgon alól jön. Gyanakodva sétál át a jármű takarásában lévő másik oldalra, aggasztóvá válik számára az indokolatlan nedvesség. Már látja a forrását, a vezetője által korábban használt benzintöltő pisztoly a helyén, rendben van, de a tövéhez csatlakozó gumicső hosszú, egyenes vágás mentén kihasadt, csobogó hanggal buzog belőle az üzemanyag, egyenesen az alatta kialakult tócsába.   

- Induljunk! – szól be hangosabban az épületben lévőknek, talán meg is hallhatták, mivel az ajtó nyitva maradt, és alig harminc méter lehet köztük a távolság.

Pablo nem várja meg a bentiek esetleges reakcióját, hanem előrerohan a kisbusz vezető oldali ajtajához, célja mielőbb biztonságos távolságba állni az autóval. Az ajtóra emeli kezét, mikor szélfútta ponyva lobogásához hasonló suhogást hall a háta mögül, ami tompa puffanásba torkollva ér véget. Félve, lassú szemmozgással néz hátra, rettegett elképzelése igazolódik be. Négykézláb álló, felmart aszfaltba mélyesztett karmú, szélesen kitárt szárnyú infernoidot lát hátul. Szemei kikerekednek, nincs más, csak ő, a pokoli szörny, és a saját fülében dobbanó szívverése. Az ördögi alakot meglátva a fiú azonnal ráfog jobbján hordott fűrészelt puskájára, de a célzásig már nem jut el. 

A lény megelőzve őt lávaszóró torkával felperzseli az útburkolatot a járművük felé, majd a gyorsan terjedő lángcsóva előidézésével tűztengerré változtatva repíti levegőbe a benzinkutat. Pablo még látja, ahogy a kegyetlenül és hosszan kitartva tüzet hányó lény szemében tükröződik a felrobbanó és darabjaira szakadó mikrobusz. Ami korábban a túlélők menedéke, technikai bravúrja, büszke pajzsa, rögtönzött kórháza és reményének éltetője volt, most lángoló sírboltként hullik darabjaira. A fémeső közt három fénycsóva tör az ég felé egyszerre, a magasban az utánuk eredő pokoli szárnyassal el is tűnnek a felhők felett.

Vakító fényár, annak ködjében zárt ajkak, felnyíló női szemek, lágyan visszhangzó suttogás.

- Gyere vissza!

Vörösen világít az egykori kávézó padlója a lobogó tűzben. Zúgó füllel Vid tér magához az épület kövezetén, nem hall semmit, csak a dobhártyája mögüli kegyetlen sípolást. Szinte megszokta, az utóbbi napokban úgy tűnik, gyakori az ilyen trauma. Álmodott talán az előbb? Vagy csak a fejét verte be túlzottan? Maga se tudja. Mi történt? Körbetekint az alatta hideg padlószinten fekve, végtagjai megvannak. Kezdésnek jó. Parázsló korom hullik a mennyezetről, ami viszont nincs rendben, kába elméje figyelmezteti, hogy a tetőig felcsapó lángok közül hamar ki kellene jutni, mielőtt minden összedől. A főbejárat és a korábban még használható benzinkút felőli üvegfal teljesen eltűnt, helyette néhol átlátható, perzselő függöny maradt. Látása még homályos, de talán Márk fekszik tőle fél méterre, utolsó emlékei alapján legalábbis a szerzetesnek kell lennie. Hanyatt fekve vonaglik az alak, egy helyben. Fájdalom gyötri, hang nélkül is jól látszik bal vállát betontörmelék tarja fogva. 

Vid még remegő lábakkal, de felkel, fejét fogva bizonytalanul botorkál, egyelőre nem ura önmagának teljesen. Már érzi az elviselhetetlen forróságot, a sérült mellé roskadva, a nehéz tömböt leemelve szabadítja ki társát, majd a mellette lévő pénztár pultjának tövéhez húzza, és az oldalfalának támasztja fel hátát. Látása újra éles, így már jól látja, Márk bal válla nem folytatódik végtagban, csak lüktetően fröcskölő, élénkpiros vérzés, ami helyette maradt. A hangok is visszatértek, a tűz ropogásának és a vezér keserves nyögéseinek kínzó keveredése elviselhetetlen elegyet alkot. 

Távolabb, a bejárat közelében a földön fekvő Tina eszmél. A muzeális sportkocsi első kerekének tövében fejét fogva, hevesen és nagyokat pislog. Felállna, de visszasüllyedve inkább csak összekuporodik, látszik, neki is kell még idő a detonáció kiheverésére.

- Jól vagy? – kérdezi a környező zajok miatt indokoltan hangosan Vid.

- Megvagyok – felel szintén emelt hangerővel a láthatóan komoly sérülésektől mentes, bal szeme alatt és jobb füle előtt csak apró, de vérző karcolásokat szerzett Tina.  

A térdeire összegömbölyödött teste felett csapkodó lángok között ördögi arc türemkedik ki, majd beljebb hajolva a tűznyelvek körülölelik a pokolian vicsorgó tekintetet. A közvetlen forróságra láthatóan teljes mértékben immunis újabb infernoid prédára vadászva néz végig a beltér megmaradt romjai közt. Senkit nem talál bent, Vid és Márk az élelmiszeres polcok, Tina a jármű takarásában várják, hogy a lény vajon odébb áll-e. Márknak a könnye is kicsordul a fájdalomtól, de néma marad, jól tudja, most ez az egyetlen esélyük. A lény végül kihátrál, szempillantás alatt záródik össze előtte a halálosan sercegő függöny.

- Jó, elment - mondja Vid, próbál törekedni arra, hogy minél halkabb legyen.

Tina, ahogy tud, azonnal a megmaradt két társához siet, sarkára érkezve, vízszintesen csúszva áll meg mellettük ülő helyzetben. Ő is végignéz a súlyos sérültön, majd némán Vidre pillant szomorú, lemondó arccal.

- Menjetek, többen lesznek – mondja Márk elgyengülve, reszkető ajkakkal, miközben szavai nyomán véres nyáldarabok hagyják el egyre fakóbb ajkait. – Az utat tudjátok, ezerszer átbeszéltük, nincs szükségetek rám.

- Ne is gondolj ilyenre, nem lesz így vége, ha jól elkötjük, van esélyed továbbjönni – mondja Vid, de a megszólított erre csak fintorogva, szemét behunyva, fejét csóválva reagál.

- Köszi, de legyünk józanok! Menjetek hátul, a raktár felé, ott talán még nincs tűz!

- Hogy fogsz feljutni? – kérdezi spontán hirtelenséggel a tétovázó Vid.

- Előbb-utóbb csak feljutok. Nem lesz így vége – mosolyog Márk, miközben Vidtől idéz. – Menjetek, visszatartom őket, ahogy tudom.

- Ne csinálj magadból indokolatlanul mártírt, fegyvered sincs!

- Menjetek már! - folytatja sürgetően.

- Tessék, legalább ezt vedd el! – nyújtja oda egyik töltött fegyverét a fiú.

- Nem. Az kell még nektek – felel a haldokló, nem veszi el a pisztolyt, hanem ingét szétgombolja.

Alatta fekete szigetelőszalaggal felrögzített szürke színű téglatestek lógnak három egymás alatti sorban, összesen kilenc darab egy fekete mellényen. Végükből piros és fekete vezetékek haladnak egészen nadrágjának jobb zsebéig, ahonnan egy zöld, műanyag gombbal szerelt maroknyi fémszerkezetet vesz elő.  

- A C4-esek – suttogja Tina a fiú felé fordítva tekintetét – A kocsiban voltak a csomagtartó fenéklemeze alatt.

- Jobban is eldughattad volna – mondja mosolyogva az elhaló hangú.

- Most komolyan, C4-es… - kezdi Vid kicsit kizökkenve a szituáció súlyosságából, újra és újra rácsodálkozva a lány korábbi munkáltatójára. – Mindegy, menjünk – mondja Vid, fejét megrázva, gyászos tekintettel.

Tina bólint és elsőként indul hátra a hátsó ajtó felé, ahogy megbeszélték. Társa búcsúképpen a már nyomokban lángoló ruhájú Márkhoz hajol, vállát megérinti, ugyan nem szól semmit, de mégis minden háláját kimondja. Elindulna a lány után, de az otthagyott hirtelen megfogja a felállni és távozni készülő karját, és nem ereszti. Visszahúzza a fiút, Vid fülét véres szájához rántja, és hirtelen suttogásra váltva szólal meg.

- Megjelent. Álmomban – kezdi idegesen.

- Mit beszélsz? – vágja rá Vid zavartan.

- Ő sugallta, hogy jelezzünk a templomtoronyból, ő mondta a kolostort is. Vid, olyan dolgokat mutatott, álmomban, amikben szerzetesként, papként sem hittem. Tudott mindent. Mindent! – mondja Márk egy eddig ismeretlen, tébolyult arcát mutatva, szélesen artikuláló, rángó ajkaival, véres fogaival, már-már őrülten köpködő beszéddel. - Tudta, hogy így lesz. Emlékezz vissza, senkinek a halálán nem rendült meg. Hatott rá… de nem rendült meg.

- Kiről beszélsz, Márk? – kérdezi a már teljesen összezavarodott Vid, indokolatlanul, mert a választ legbelül már ő maga is sejti. 

- Akinek őt hiszed, már rég nincs itt – mondja a pap kegyetlen egyszerűséggel.

Vid bizonytalanul egyenesedik fel, és lép hátra Márktól, fejét csóválva.

- Vid, belül te is tudod, hogy így van. Nem tudom ki ő, vagy mi ő, sosem fedte fel magát előttem a látomásokban, de biztosan nem az, akinek gondolod! – szól tovább határozottan Márk - Vigyázz vele, Vid! Nagyon vigyázz! – végül a terjedő lángnyelvek elválasztják őket egymástól.

A fiú megrendülten indul a raktár felé, követi az elsőként távozót. Kétségei támadtak. Egyáltalán kövesse őt? Márk szavai őrültségnek hangzanak, de mi az, ami nem őrült az új korban? Amit a pokoli idők első két napjában távolságtartó menyasszonyából tapasztalt, mind illeszkedő kirakódarabjai lehetnek a Márk által körvonalazottaknak. Kicsoda az valójában, aki az elmúlt napokat vele töltötte? A legsúlyosabb kérdés, amit magának sem mer egyértelműen feltenni, hogy egyáltalán ott van-e még a lányban egykori párja, és akár igen, akár nem, a javát akarja-e, vagy esetleg később az életére akar-e törni.

Vid fejében a kérdések ólomnehéz, láncon vonszolt súlyokként telepednek meg, miközben társában kissé bizalmát vesztve lép ki a hátsó ajtón. A rejtélyes körülményeket viszont most félre kell tenni, nem számít más, csak a közvetlen túlélés, a megmaradt út, és hogy Márk tervezett áldozata ne legyen hiábavaló.

A benzinkút töltőállásainak teteje a korábbi robbanás erejétől már összedőlt, de az építmény szélén leállított kocsijuk még egyben van. A lehulló törmelékek, és az összezuhant, roncsolt vasszerkezetek komoly kárt nem tettek a járműben, a korábban felszerelt merevítéseknek köszönhetően.

Tina száll be bal oldalon az első ülésre, a slusszkulcsot elfordítva, könnyen indul az autó. Vid tétovázva, de csatlakozik hozzá. Motorja felmordulásával, a ráhullott építési maradványokat megvadult bikaként, könnyedén rázza le magáról a karosszéria. Kihajtanak az útra, majd hátranézve látják, ahogy három infernoid a lángoló múzeum megmaradt tetőszerkezetéről kitárt szárnyakkal ereszkedve ugrik az épület elé. Az egyik lény beront a romok lángjai közé, mire hatalmas robbanás rázza meg a környéket. Akkora az ereje, hogy a lökéshullám szinte ütközés erejével taszítja meg a menekülőket hátulról. A tűzben álló épület darabjai perzselő záporként szóródnak szét a környéken, lángra lobbantva a száraz tarlókat. A fénynyaláb, ami valószínűleg Márk testéből fakadhatott ki, a magasba tör, de útja nem marad figyelmen kívül, mert a robbanás ereje az egyik támadót nem szaggatta szét. Messze jár a fény, ezt a szörnyeteg és a száguldva távozó Vid is látja.

- Őt már nem éred el – mondja halkan félmosollyal az arcán hátrafordulva a felhők felé.

A lény két hátsó lábára emelkedik, a túlélőket figyelméből teljesen kizárja, erősen koncentrál a magasba szökött fénypontra.

- Mire készülsz? – nézi őt Vid, még mindig magával beszélgetve.

Tina a visszapillantóba néz, majd újra az útra koncentrálva maguk elé, közben lemondóan fújja ki orrán levegőjét. Az infernoid a szárnyai segítségével néhány méterre elemelkedik a földtől, farkát egyenesen feszítve maga mögé tartja, majd a nyúlványból felrobbanó energianyalábot a talajba lövellve, rakétaként lövi magát a magasba, óriási kezdősebességre szert téve. Préda és vadász körülbelül kétszázötven méter magasan lehetnek, amikor a teremtmény utolérve megragadja a pislákoló fénycsóvát. Szárnya Márk robbantásától sérülhetett meg korábban, az elkapás után lassan, pörögve zuhan zsákmányával a felszín felé, akár egy ragyogó hullócsillag.

- Állj meg! – mondja Vid erélyesen a lánynak. – Be fognak csapódni.

Tina rögtön megáll a kietlen, egyenes országúton, nincs ellenére, amit társa nyilvánvalóan mentőakcióként tervez.

Az aszfalton keresztbe leparkoló gép motorjának alapjáratán kívül minden csendes, körben a végtelennek tűnő szántóföldek, mögöttük az apró falun túli, kilométerekre hátrahagyott benzinkút gomolygó füstje látszik. Tina és Vid feszülten figyelik az égi jelenséget. A magasban küszködő szárnyas morgó, sziszegő hangjától lármásodik a csupasz vidék. 

A bőrszárnyas végül az országútra kiállt Vid elé zuhan, alig fél percnyi könnyű sétára lehet tőle. A fény szökne a kezéből, a fiú el is kezd közelebb futni hozzájuk. 

- Vigyázz! – kiált oda Tina, aki ekkorra szintén kiszáll, és fegyverét kezébe véve Vid után rohan.

Az elsőként odaérő egészen közelről látja a jelenséget, érthetetlen számára, az ördögi lények hogyan képesek megragadni a Márk szerint emberi lélekként azonosítható, az üdvösségbe vezető útjuk előtt bármit semmivé alakítani képes energiagömböket. 

Húsz méternyire merészkedett közel Vid. A sérült, földön fekvő infernoid feltehetően haldoklik, nem támad rá a mellette egyetlen ugrásnyira lassító emberre. Testét teljesen összezúzta a zuhanás, ragyogó vére olvasztja és bőségesen áztatja alatta a műutat, de egyik magasba emelt mellső lába még kitartóan fogja a szökni próbáló fénynyalábot. Vid fegyvert tart a szétzúzott, kérges-páncélos felületétől nyomokban megfosztott fej sérülékeny halántékrészére, de nem lő, csak megfigyel. Perverz játéknak tűnik, de a fiút szinte hipnotizálja, bénítja a látvány. Az erős fehér fényű csóva akkora, akár egy ember, remeg, felületén elektromos ívek futnak végig. Alakja, mint a jégcsapról elszakadó vízcsepp, folyamatosan változik, közben ütemes, fülsiketítő zúgás hallatszik, mintha egy teljes elektromos transzformátorállomás lenne összezsúfolva benne. Talán attól adhat ki ilyen hangot, hogy nem tud szabadulni? Méretre akkora, akár egy felnőtt ember. Vid a jelenet minden apró mozzanatát megfigyeli, talán csak bemagyarázza magának, de mintha látná Márkot odabent. Nem emberként, testi valójában, hanem inkább az érzést, amit a szerzetes közelségében érzett.

- Érzed? – kérdi a mellé ért Tina mosolyogva. Vid felocsúdott a merengésből, meglepődve a megjelenésétől a lányra néz.

- Márkot? Azt hiszem, igen.

- Nem, a másikat – néz fel Tina Vid arcára.

- Nem tudom ki az… de nagyon jó. – mondja elgondolkodva.

- Szeretet. Minden mástól lecsupaszított, színtiszta szeretet. De csak amennyit itt a Földön érezni lehet belőle – néz körbe a lány, miközben arcáról még mindig derű sugárzik.

Vid az egyre titokzatosabbnak mutatkozó lányt figyeli, próbálja kifürkészni őt. Az egyre erősödő feszültség és az ismeretlenség érzése miatt kisebb félelem is ébred a fiúban.

A merengést megszakítva a pokolbéli vadász és a lélek párharcában kialakult patthelyzeten a felmart úttesten heverő lény próbál felülkerekedni. Másik mellső lábát fájdalmas hörgés közben a magasba emeli, karmos ujjait kitárja, amikor láthatóvá válnak az ujjak közt feszülő zöldeslila hártyák, amit a távolból a fiú eddig sosem látott. Már világos neki, hogy talán ebben a rejtélyes anyagban rejlik az infernoidok valódi ereje, ez az, amivel képesek a magasba szökő lelkeket megragadni anélkül, hogy darabokra szakadnának.

A horizonton újabb repülő lények tűnnek fel, tucatnyian lehetnek, közelednek.

- Gyere! – mondja a lány a csupasz lélek közelségét átélt Vidnek, majd visszasiet a járó motorral hagyott kocsihoz.

A fiú a különösen rátörő, határtalan öröm érzése után visszatér a kegyetlen valóságba, három fejlövéssel pusztítja el a lényt, melynek elporladásával egy időben a kiszabadult lélek a magasba száll és eltűnik a felhők közt. Vid amíg csak látja, figyelemmel kíséri emelkedését. 

- Nem lehet így vége – mondja közben halkan, mosolyogva, mintha Márknak üzenne, az egymástól lopott idézettel.

Újra úton. Tina hajtja a gépet, ahogy a motor bírja, de az üldözők tovább közelednek. Vid a jobb első ülésen mindkettőjük fegyvereit újratölti a lábánál lévő faládában sorakozó lőszerekből, közben nyugtalan rendszerességgel pillant a hátuk mögé. 

- Teljesen elfogytunk, ha a tartalék táraink is kiürülnek, több lőszerünk nincs – mondja Vid a lánynak.

- Miből mennyink van? – kérdez vissza Tina.

- 9 milliméteres lőszerek maradtak, abból a négy alapot fel tudjuk töltetni, és négy-négy tartalék tárunk is lesz.

- Spórolnunk kell – mondja Tina, fejét kicsit megingatva, a külső visszapillantóba tekintve. – Ha akarod, használd az egyik, vagy mindkét 18-ast, nekem jó a 17-es – folytatja.

- Ne, jobb nekem a sima, az automatával úgyis csak pazarolnám a lőszert. – válaszolja, majd a fegyvereket és a tartalék tárakat oldalára csatolja, társa eszközeit a kezébe adogatja. Tina is felszerelkezik, figyelmét az útra szegezi.

- Még tíz kilométer – mondja Vid, a telefonján futó térképalkalmazásra nézve, az offline módban is tökéletesen működő program szerint a Föld körüli pályán keringő műholdak nem értesültek a világégésről. - Viszont két perc és lemerülök… de odatalálunk – mondja a lányra kapva tekintetét, miközben Márk elképesztő, utolsó szavai folyamatosan a fülében csengenek.

- Nem közelednek – folytatja a tükörbe néző lány.

- Micsoda? – fordul hátra Vid.

- Percek óta csak követnek, de nem érnek közelebb.

- Már nem számít, mindjárt ott vagyunk, éppen elég lesz a benzin.

Letérnek az országútról, az éjszakába fordult, szakadozottan felhős égbolton időnként feltűnő holdfény megvilágítja a lankás dombokon fekvő erdős terület közepén álló templomtorony csúcsát. Percek lehetnek hátra a drágán megfizetett célig. Űzőik teljesen eltűntek mögülük. Talán szándékosan szakadtak le, vagy talán csak a fás területen emelkedve kanyargós, erdei útra fordult jármű nyomát vesztették el. A ritkás erdő nyugodtnak tűnik, a magas növényzet között kiterjedt, művelt földek mellett is elhaladnak. Percek múltán átláthatatlanná válik az erdő, de a hegyes épület még mindig magányos, biztos pontként csúcsosodik a lombok felett. Felé tartanak, egyre szűkebb, és meredekebb, töredezett betonút vezet arra. Márknak igaza volt, a kolostor valóban kietlen vidéken, elhanyagolt ösvény végén fekszik, éppen ezért huzamosabb túlélésre talán tényleg alkalmas lehet az új világban.

Az út ismét vízszintesre vált, kiegyenesedik, és véget ér. Megérkeztek. Jobb oldalon a több emeletnyi bozótos átláthatatlanul burjánzik, balfelé pedig az elhagyatott kolostor végre láthatóvá válik a csálén hullámzó régi vaskerítés oszlopai mögött. Az egyértelműen középkori, kápolnánál alig nagyobb, düledező templomot köré épített huszadik századinak tűnő, kétszintes lakóépület határolja keleti és déli irányból. Széles területen elterülő építmény, akkora az alapja, mintha legalább öt családi házból gyúrták volna egybe. Az ősi építményt körülölelő, összefüggő ház fala fehérre vakolt, tetőszerkezete sötétbarna színű hullámpalával borított. Szinte a harangtoronnyal egymagas, öreg fenyőfák és két méteres cserjék veszik körbe sűrű dzsungelként, ami az épületegyüttes tágabb vonzáskörzetében ültetett virágoskertben és láthatóan régen nyírt, boka fölé érő lágyan lengedező pázsitban folytatódik.

Az ablakok sötétek, nem szűrődik ki világosság bentről, a birtok lakatlannak és érintetlennek tűnik. Vid kiszáll a járó motorral morajló, több helyen horpadt, viseltes sportautóból, óvatosan közelít a rácsai közt átlátható vaskapuhoz. A környéket szkenneli tekintetével, miközben a csomagtartóból vett erővágó segítségével könnyedén hatástalanítja a bejárat szárnyaira nehezedő láncokat. Tina behajt a kapun sokat látott tákolmányukkal, apró üzemanyag-fröccsökkel gurul, még mindig a hangtalanság a célja. Végül nem megy el a déli oldali épületrész előtt végighúzódó, széles előtetőként funkcionáló faemelvényig, hanem a területre hajtva, egyből a főkapun belül érve leállítja a járművet. A fényszórók talán fél napja először sóhajtanak fel, a megfáradt izzószálak forró világításai lassan halványulnak el, végül teljesen megszűnnek.

A csontig hatoló csend maradt, halottnak tűnik a környező vadon, a tájat burkoló sötétségben a holdfényt visszaverő világos épület veszélyesen látványosan, de varázslatosan tündöklik a dombtetőn. A ház fölé pillantva a kocsi legutóbbi sofőrje meglátta a régi idők apró templomának megviselt keresztjét, ahogyan megkopva, de büszkén pózol a foszladozó felhők mögött jéghidegen remegő csillagfények gyűrűjében. Az épülethez sétálva, merev tekintettel követi a tető mögött eltűnő, modern ház feletti ősi kápolna legfőbb ékét.

Enyhe szellő lüktet a novemberi éjszakában, de furcsamód nem hideg, talán jól is esik kicsit szembe helyezkedni vele. Vid méterekkel a járgány hűtőrácsa előtt áll, a Hold babonázó árnyjátékában másodpercek erejéig csukott szemmel hagyja maga mögött a valóságot, vele a teste fáradtságát, és az elmúlt napok borzalmait. Most nincs menekülés, nincs veszély, nincs halál. Csak a fülében halkan suttogó légmozgásra figyel, és az érzésre, amit a szabaduló lélek közelsége izzó pecsétként tudatába égetett. Szemei a rövid kiszakadás után lassan felnyílnak, balja felé pillantva látja, Tina csatlakozott hozzá az édes merengésben. A lány testén meglátszanak a mögöttük álló, együttes erővel megtett út nyomai, világos farmernadrágja a bal oldali fegyvertokja alatt kiszakadt, fehér dzsekije kormos, több helyen felhasadt, arcának horzsolt sérüléseit alvadt vér borítja. 

Márk eddig lüktető szavai halkulnak, Vid már nem is tudja, mit higgyen. A lány ezidáig biztos pontként tartott ki mellette, és most is ott áll vállánál. Nem súlyosan, de sérült ő is. Mindvégig könnyednek, és szinte sebezhetetlennek tűnt, de ahogy a többieknek is le kellett hajolnia a természetfeletti és rettenetes úttorlaszok félrehúzásáért, úgy Tinának is. A fiú nem tud magának magyarázatot adni, de valamiért nem tudja elképzelni, hogy a mellette álló ne segítő kezet nyújtson, hanem ártani akarjon neki.

Lopott pillanatokig a mellé lépő, különös lányra szegezi tekintetét, ellentmondásos gondolatokkal elméjében. Az egyre rejtélyesebb társ enyhén jobbra hajtott fején kissé zilált hajának elülső tincseit a gyenge szellő apró lengésre bírja. Kartávolságra áll tőle, mosolyog, csukott és békés szemeiről, beragyogott arcáról végtelen nyugalom árad, a figyelmeztető szavakkal ellentétesen nem tűnik veszélyesnek. 

Vid arcán látszik, úgy érzi, hogy bármilyen helyzetben el tudná felejteni a gondokat a lányból sugárzó határtalan békét látva. Tina is úgy áll ott, mintha szeretne örökké így lenni, magát a természet gyengéd hatalmának átadva, teljesen mozdulatlanul. Arcbőre és haja csillog az éjjeli fényben, de lehet, hogy csak leplezetlen bámulójával játszanak az érzékei. 

A fiú tudja, sürgősen be kell menniük a ház vélt, szentelt biztonságába, de nem akar elindulni. Már nem tudja, ki áll mellette, de valamiért mégsem akarja a pillanatot elengedni, mert kívülről jóllehet, jelentéktelennek tűnik, ami történik, de ahogy van, valamiért mindkettőjüknek örökre szóló és tökéletes.

A lány végül az aktuális valóságot hangsúlyozva sóhajt egyet, és kinyitja szemeit. Már-már vidámnak tűnő arca elkomolyodik, de az eleinte föld felé szemlélődő tekintetét még egyszer elmosolyodva a mellette állóra veti.

Továbblépnek. Vid benyitna a házba, de zárva. A főbejáratot képező faajtó idős zárját második rántásra, viszonylag könnyen, gyenge reccsenéstől kísérve tépi fel, majd belépnek az épület sötét, földszinti folyosójára. Vastagon áll a por, látszik, évek óta nem nyitott be ide senki. Farzsebéből előveszi és kihajtogatja a Márk által korábbiakban biztonság kedvéért alkarszéles papírra kézzel firkantott, hozzávetőlegesnek és elnagyoltnak mondható térképet. Tina az övéről lecsatolt zseblámpával világít. Az agyongyűrt lapon egy nagyobb, és jobb felső sarkában egy kisebb méretű rajz látszik egymás mellett, utóbbi ránézésre az emeleti rész körülbelüli alaprajzát jelentheti.

A vázlatrajz alapján az épületegyüttes a kápolna köré koncentrálódik. A déli oldalához épített szárny kétszintes, az épületrész főbejáratától balra, nyugat felé egyforma méretű, egyszemélyes szobák találhatóak meg, összesen tizennégy. Felpillantva, szemben a második emeletre vezető egyik szürkeségbe olvadó lépcső látszik. A szárny emeletén tizenhat egyszemélyes szoba áll, középen a térkép alapján egy méretesnek tűnő könyvtárral. 

Lent maradva, de jobbra, keletnek indulva a konyhához, a templomnak az oltár felőli kisebb bejáratához, a keleti épülethez, és a szárnyakat összekötő, két emelet magas belmagasságú aulához lehet eljutni. A tágas központi terem sarkában kisebb, ablakos faajtó is van, ami a szabadba vezet a leparkolt jármű irányába, a túlélők ezen délkeleti irányból érkeztek. A magas helyiségből kanyarulatos falépcsőn a déli szárny emeletét lehet elérni, de a keleti szárny is innen nyílik. Utóbbi helyen további lakókörlet található meg, tornácos folyosója balra hajolva derékszögben öleli körül a templom melletti apró köves padlózatú, az épületekkel teljesen körbezárt kőkutat. A boltíves, sima felületű tartóoszlopokkal díszített folyosóról előbb a jobbra nyíló lakóhelyiségekhez, majd a fürdőszobákhoz, tovább menve a mélybe vezető pincéhez, végül a templom főbejáratához lehet eljutni.

- Gondolom, ez az emelet – mondja Vid a déli szárny sötétjében a felső, kisebb képre mutatva. - Ne váljunk szét, együtt nézzünk át mindent!

- Egyértelmű – válaszol szokásos higgadtsággal Tina. – A hely népes kolostorként működött korábban, nagyon sok a helyiség, idő lesz, amíg mindent átnézünk.

Vid bólint. Taktikusan, de legfőképpen csendben nézik át a labirintusként kanyargó épületet, zseblámpa és fegyver kombinációját mindketten maguk elé célzóan kitartva. Sorban nézik át a déli szárny földszintjének szobáit, az átvizsgált helyiségek szándékosan nyitva hagyott ajtajai fakó holdfénnyel töltik meg az alapvetően vaksötét folyosót.

- Hagyjuk így, kell a fény – suttogja Vid a halkan visszhangzó közlekedőn, mert tudja, áramellátás már biztosan nincs.  

A fiú halad elöl, Tina biztosítja lépéseit. Szisztematikusan kutatnak behatolók, vagy bármilyen ellenség után. Az ablakok mindenütt sértetlennek tűnnek, idegen azokon feltehetően nem jött be. Továbbmenve elérik a hatalmas ablakokkal, így égi fénnyel is teli, részlegeket összekötő nagytermet. Tiszta, a keleti szárnyba lépve folytatják lopakodó útjukat. A pincébe vezető vékony ajtó zárva, Vid győződik meg róla, nem piszkálják tovább, hanem a templomba hatolnak. Síri csend honol arrafelé, a színes mozaikokból összeálló rózsaablakok minimális világosságot engednek át, de a zseblámpák elegendő fényt adnak a poros, pókhálós padsorok közt szükséges ellenőrzések véghezviteléhez. Az egyszerű faoltárhoz eljutva a túlélők belépnek a sekrestyébe, végül az apró helyiségen keresztül vissza a déli szárny földszintjére. Csak egyetlen vakfolt maradt, a déli szárny emeleti szobái. Ahol a kolostorba először beléptek, ismét felmennek az emeletre. A szobákat végignézik, minden tiszta, de a lámpákat a biztonság kedvéért mindketten lekapcsolják. 

Tina elégedetten bólint a fiú felé, majd hátat fordít neki, és az épületszárny nyugati végéből visszaindul a lépcső irányába. Vid követi. A lépcső legfelső fokára érve a lány apró csattanást hall a háta mögül, ami a lakatlan rendházon gyengén visszhangozva hullámzik végig. Megáll, ball válla felett pillant hátra.

A hang Vid fegyvere szánjának fémes kattanása volt. Csőre töltötte fegyverét, jobb kezével egyenesen a lányra szegezi. Határozottan tartja kitolva a halálos eszközt, de mégis remeg az idegességtől. A sötétben áll, csakis elszánt, koncentrált szemeit világítja meg résnyire a természet, az egyik szoba ablaka viszont Tina arcát teljesen láthatóvá teszi. A lány a jobb kezében lévő fegyverét lassan a lábán lévő tokba csúsztatja, kezeit a törzsétől elemelve kissé kitárja, tenyereit a fiú felé fordítja, ártalmatlanságát jelzi. 

Csak állnak egymással szemben öt lépésnyire, szó nélkül, talán egy percig is. Vidben óriási feszültség dúl. Aki vele szemben áll, úgy néz ki, mint kedvese, de mostanra már biztosan tudja belül, nem ő az, hanem egy idegen. Valaki, akit nem ismer, aki megelégelten sok titkot rejteget előtte. Valaki, akitől már talán fél is, de mégis őrülten és megmagyarázhatatlanul vonzza magához.

A fenyegetett meg sem mozdul a fiú előtt, arcán teljes nyugalom, és odaadás látszik, mintha feltétel nélkül a szemben álló döntésére bízná magát, ami a fegyverest még jobban összezavarja.

- Ki vagy te? – töri meg a csendet – Vagy… vagy mi vagy te? Mert nem a menyasszonyom, nem az, akit évekkel ezelőtt  megismertem, és ebben teljesen biztos vagyok – csóválja a fejét, határozottság látszatára törekedve, de elcsukló, hezitáló hangon, alig láthatóan de remegő célzógömbbel.

A lány gyorsuló léptekkel indul el Vid felé, folyamatosan a szemébe nézve. A fiú nem tud rálőni, képtelen megtenni, ezt a lány is jól tudja. Csak egymást nézik közeledése közben, mintha semmi más nem létezne rajtuk kívül. Odaérve a lány egy hirtelen mozdulattal a nála alig magasabb fiú fejét gyengéden körülfonva karjaiba temeti, homlokával Vid homlokához, testével az átölelt testhez simul hozzá óvatosan

A pisztoly az elgyengült kézből a padlóra esik. Amit a fegyverre válaszoló tesz, nem több egy pillanatnál, a fiúnak esélye sincs reagálni. Szemüket egyszerre hunyják le, mintha Tina azonnal átvenné az irányítást mindkettőjük teste felett. Nincs más, csak az óriási fényár, a vakító fehérség.


6. Idegen

Újabb látomások hasítanak keresztül minden mást kizáróan Vid tudatán. Egy napfényes minaret, egy homokos bejáratú zsinagóga, egy pagoda a zöldben, egy oszlopokkal körülvett borús tér mögötti katolikus bazilika. Látja maga előtt a csillagos éjszakai égbolton az óriási, világok köztinek mondott hasadékot, amivel nemrég minden elkezdődött.

A fényárba burkolózott alak, mögötte a lelkek tengerével a rejtélyes portál felé száguld. Mielőtt a végtelen világosság elnyeli őket, a Márk által bemutatott drónfelvételről már ismerten a másik fénypont kizuhan a hasadékból. Ekkor a pillanatnyi esemény olyan részletébe nyer beavatást, ami eddig talán minden ember számára felfedetlen volt, legalábbis sem Márk nem beszélt erről korábban, sem Vid által ismert felvétel nem készült róla, ami rögzítette volna. Mégis létezőnek érzi, mintha ő maga is ott lebegne a magasban megfigyelőként.

Most már látja, a két ellentétes irányba száguldó rejtélyes jelenségek másodpercig sem tartó érintkezése a két fényes alak ölelésben való találkozása volt. A felfelé tartó lobogó ruhájú férfi rövid időre összeforrt az odafentről érkező, hosszú hajú, szárnyas női alakkal, mintha egyetlen testté váltak volna, végül karjuknál, heges, közös csuklójuknál, kézfejüknél, ujjaiknál elszakadva, egymásra némán visszanézve folytatták útjukat.

Csak a szemük látszik kitűnni az arcukon, egész mivoltukban vakítóan ragyognak. A férfi az égben tűnik el, a nő a sirályszárnyhoz hasonló, feszítetten kitartott repülő végtagjaival, hanyatt alábukva folytatja útját. Keresztülrepül a felfelé tartó fényesőn, magányosan tart a villanások tengerével ellentétes irányba. Fényéből vesztve hófehér, kivehetővé és hullámzóan dombormintássá váló ruhájának felső része tündöklő bőréhez simul, derék alatt enyhén lobog a zuhanás szelében. Miután az égbe tartók utolsóit is elhagyta, szárnyai és csupasz karjai nőies lágysággal, vízszintes irányba vitorlázzák testét.

Vid látomása a női alak emlékdarabjainak megélésébe fordul. Vele azonosulva lát a Hold fénye által elárasztott éjszakai égboltról egy mélyben tovatűnő sivatagot, kőtengerben csörgedező hegyi patakot, hegyes sziklákkal szegélyezett havas hegycsúcsot, színkavalkádban pompázó őszi erdőt, végül egy mezőszéli, egyszerű betonparkolót.

Keringve lassít, és ereszkedik le a magányosan álló, nyitott ajtós, ismerősnek tűnő kocsihoz. Fényszóró-párja magányosan pislákol az éjszakában, emberi alak fekszik mellette a jéghideg aszfalton. Tina az, mellkasát vér borítja. Némán vonaglik, kétségbeesetten tátogva próbál levegőt venni. Reményvesztetten utolsó légvételei járják át roncsolt tüdejét. Gyengülő kezében mobiltelefon, kijelzőjén Vid nevét és telefonszámát látják világítani az éles szemek. Megfakulva eltűnő tekintetét az égből hozzá ereszkedő alakra veti, aki a haláltusáját vívó arcot fényes kezével simítja végig. Az elveszni látszó Tina arcának tekintete tükrözi, bárki is hajolt oda hozzá, a lány már nem fél, sem tőle, sem a végtől. Boldogság kezd sugározni szemeiből, békés mosollyal, lassuló bólintással hunyja le őket, örökre. Mindent elsöprő fény.

Vid a padlón, a sarkán ül a kolostor sötét folyosóján, csukott szemmel, szíve hevesen ver, zihál a mellkasa, keserves arcáról könnyek potyognak. Kezeivel az idegennek bizonyult lány alkarjait szorongatja, aki vele szemben térdel, és karjaival, arcával a fiú fejét szorosan körülfonva saját nyakába temeti. Vid magához térve ellöki magától az ismeretlent, és zavartan, kétségbeesetten hátrálva a folyosó falához kúszva áll meg.

Térdeit felhúzva, hátával a falnak támaszkodva, magába roskadva ül, a lány tőle több lépésnyire a sarkára ereszkedett, kezeit lassan ölébe helyezi. A fiút nézi, mintha vágyódna arra, hogy tovább ölelje a megtörőt, de nem teszi, erőszak volna most. 

Vid a percekig tartó néma csendből végül felsóhajt, könnyeivel tovább küzdve ránéz arra, akit külsejében még mindig szíve elengedni képtelen kedvesének lát.

- Miért nem segítettél neki? – kérdi a fiú gyengülten suttogva.

- Ez nem így működik – csóválja fejét szomorú tekintettel a Tina arcát viselő.

- Miért nem segítettél neki? – kiabál rá Vid, őrülten kitörő szavai zengnek az emeleten.

- Már nem lehetett megmenteni, túlságosan súlyos sebet kapott – mondja a lány nyugodtan, a dühöt is elfogadóan, együttérzően.

- Ha olyan lény vagy, amilyennek gondollak, biztos lett volna rá mód! Úristen, el sem hiszem, hogy ilyeneket mondok. – folytatja zavartan félrenézve.

- Feljutott. Biztonságban van - mondja szinte szavába vágva a Tinának látszó lány. - A Második Eljövetel után, mikor a gonosz eloldatott fogságából, Tina épp úgy döntött, hogy hazatér hozzád, a titkos fegyverre vonatkozó küldetését pedig feladja, érted. Félreállt egy parkolóba, hogy felhívjon téged, és elmondja, mennyire szeret. De az ideje ott és akkor elfogyott. Nem szörnyszülött volt, aki bántotta. Ember volt, közönséges fosztogató. - fejti ki, miközben Vid meredten figyeli őt, mindenből kiábrándult, üveges tekintettel - A lehúzott ablakon keresztül közvetlen közelről lőtte őt mellkason, a sötétből rontott rá. Hiába volt a legmagasabb szinten kiképezve, esélye sem volt. A férfi egyszerűen meglátta a kocsiját, és úgy döntött, elveszi tőle. Végül a támadó is drága árat fizetett, a gyilkosság után ő vált prédává. Én percekkel ezután értem oda, Tinával maradtam amíg elhagyta a testét. Üdvözült, gondoskodtam róla, hogy útja zavartalan legyen. - mondja tagoltan, határozottan Vid szemébe nézve.

- Te tudtad, hogy így lesz. Ugye? - kérdi a fiú, sejtve az igazságot, Márk igazságát, de a lány nem válaszol. - Mi vagy te? Valami angyal? Valamiféle ellenpólusa az infernoidoknak? 

Tina szemei néznek vissza rá, de nincs kimondott válasz, csak szomorú tekintetét a faggatójára vető idegen.

- Nem segítettél, pedig az nem lehet, hogy nincs segítség. Hol van Isten, és hol vannak az olyanok, mint te, hogy megmentsék azokat, akik itt maradtak? Ha azok odakint léteznek, lennie kell olyanoknak is, akik harcolnak ellenük. Hisz te is itt vagy - fejti ki egyre ingerültebben, de hiába, nem kap választ. - Vagy ennyi? Akiknek nem sikerült, azoknak vége, és ez maga a kárhozat? Itt maradni megrohadni ebben a… pokolban? - fejti ki meg-megállva szavai közt, ahogyan egyből kimondott gondolatai formálódnak. 

- Isten műve tökéletes, az üdvösség mindenkinek jár, aki maga is akarja - érkezik a kimért válasz.

- Ja, igen, persze - mondja Vid, fejét csóválva a lánnyal folytatott parttalannak, értelmetlennek tűnő beszélgetése miatt egészen beletörődően, mintha Márk érdemi információk közti, értelmetlennek érzett papolását hallgatta volna újra. – Tudod, hogy mi a durva? - majd a lány felé hajolva folytatja - Úgy, hogy jelenleg fogalmam sincs, mi jön, vagy mit tegyek, egyáltalán, tényleg, lövésem sincs… Még így is időpocsékolásnak tartom, hogy beszélgetünk.

- Ne mondd ezt! - mondja a lány a fiú bántó szavai miatt fájdalmas arccal kérlelve őt.

- Egyáltalán megszálltad a testét, vagy lemásoltad őt? Vagy mit tettél vele? - kérdezi kisebb gúnnyal a hangjában, majd fejét hátraszegve maga elé mered. - Még temetést sem kaphatott - folytatja egészen halkan.

- Az előbb már megmondtam, hogy odafent van, nincs baja, hát nem ez a legfontosabb? - kérdi a lány, de Vid láthatóan már a válaszra sem kíváncsi, indulatai parancsolnak neki.

- És a többiek? Vagy ő? Miért nem mehettek fel egyből? - kérdez tovább Vid. - Tudod, az első fény után.

- Márk jó nyomon járt. Elsősorban azok maradtak, akik végletekig megátalkodottak, akik kizárják életükből a szeretet minden formáját, ők belső elhatározásukból saját maguk tolták el az öröklétet maguktól. De vannak olyanok is, akik valamilyen más okból nem képesek elengedni a földi létet. Márkot és Pablot a küldetéstudatuk hajtotta, Rella és Noel a szeretett családtagjuk létének bizonytalansága miatt nem tudott tovább lépni. Zoé a haláltól félt rettenetesen, Ezra pedig Zoé minden körülmények közti megvédésre esküdött fel önmagának - fejti ki példaként, végigvéve a hátrahagyott útitársakat.

Vid láthatóan nyugodtabbá vált, érthető fájdalmán igyekszik higgadtsággal, és a végre rejtélyeskedés nélkül kimondottak értékelésével felülkerekedni. Borult tekintete kinyílik, és próbálja a talán jó oldalon állónak vélt lány szempontjait megérteni.

- Sajnálom. Ne haragudj, hogy így beszéltem veled, ha az vagy, aminek gondollak, csak a munkádat végzed, vagy nem tudom, hogy kell az ilyet mondani nálatok - folytatja a fiú némi cinizmussal, hebegéssel, de egyben megértéssel is a hangjában. - Ismerem, milyen az, amikor, ha nem is ilyen szinten, de rossz dolgokat kell közölni emberekkel - mire a lánytól apró, hálás mosolyt nyer reakcióképpen megértésére. - A neved megmondod? - kérdi, de érdemi válasz helyett csak lesütött, elmerengő tekintetet kap.

- Hát oké - folytatja Vid félrepillantó szemekkel. - Viszont akkor legalább azt mondd el, miért jöttél el értem? Ez nekem sehogy sem áll össze.

- Mert fontos vagy, és kellesz a világnak, nem is tudod most elképzelni, hogy mennyire - válaszolja a névtelen, mély meggyőződéssel.

- Én? - kérdezi felderülve Vid - Akkor biztosan benéztél valamit az angyali érzékeiddel, vagy tudom is én mid van, mert én egy mezei, belvárosi pénzügyi tanácsadó voltam szimpla élettel, szürke kocsival, masszív lakáshitellel. Nem én vagyok az embered, hidd el nekem! - folytatja Vid, lesajnálóan, miközben elkezdett felállni a hideg kövezetről. Már majdnem otthagyja, amikor a lány erélyesen rászól a távozni készülőre.

- Maradj! Hallgass végig, kérlek! – mondja továbbra is a sarkán ülve, de a kelletlenül visszahuppanó Vid mellé húzódva. - Túl akarod élni ezt? Ha igen, legalább hadd mondjam el, amit tudnod kell. Ha utána is fel akarsz állni, hát menj! Viszont hidd el, ha azt mondom, hogy nem tévedek - folytatja határozottan. - Én sosem tévedek.

Vid elgondolkodik a lány szavain. Amikor azt állította, fontos a jövőre nézve, éppen ő, akkor a tagadás volt az első reakciója, de valamiért legbelül úgy érzi, ha a lány téved is, legalább választ adhat a benne dúló feszültségre. A mágikusnak megtapasztalt kard miatti látomásaira, az évek óta tartó, állandóan kínzó érzésre, hogy ahol van, talán nincs ott a helye, nem az a számára kijelölt helyes út. Az idegen lány melletti érzéseire, hogy hiába ismeretlen számára, mintha emlékezete óta hozzá tartozna és követné őt bárhova, bármiben, bármi áron.

Ahhoz pedig, hogy az elméjén mindent felülíróan eluralkodott gondolatnak eleget tegyen, be kell látnia, hogy hajlandó meghallgatni, és talán elhinni is az ismert világtól akár messze elrugaszkodott történetet is, ha az az ismerős idegen szájából származik. A lány lágy sóhajtással kezd bele mondandójába.

- Kezdetben Isten volt, és semmi más. Öröktől fogva létezik, és léte állandó, örökké létezni is fog. Hatalma végtelen, a semmiből képes létrehozni anyagot, energiát, bármit. Ő maga a jó, a végtelen szeretet, így egyértelmű volt…

-… a teremtés. - vág a szavába Vid - Igen, ezt ismerem. Keresztény nevelésben volt részem, vágom a témának ezen részét. Ezt ugorhatjuk - mondja kissé sürgetően, a lényeget akarva.

- Az első teremtmény csodálatos volt - folytatja beleélően megremegő hangon - dicsőséges, fényesen ragyogó mintadarab a végtelenben. Fényhozó lett így a neve, az emberek később latin alapokon Lucifer névvel illették. Isten sok más, hozzá hasonló lényt is teremtett, de egyikük sem volt olyan tündöklő, mint az első, ma, földi viszonyok között az emberek azt mondanák, a Fényhozó volt a teremtett lények vezetője. A csodás lényeknek nem volt feladatuk, vagy kötelességük, sem bármi más célja a létüknek, pusztán Istennel lenni a határtalan szeretetében, egyszerűen befogadni őt, és ennyi. Luciferben már a második teremtmény létrejöttének pillanatában addig ismeretlen érzés született meg, akár az embereknél egy idősebb testvér, féltékeny volt, mert a végtelen fény másra is rávetült. Isten csodálatos teremtményei létrehozása után nem állt meg, látta, hogy jó és életre érdemes minden, amit alkot. Szeretetét megszámlálhatatlan teremtménynek akarta átadni, hát földi évmilliárdok alatt létrehozta a természet fizikai törvényeknek alárendelt, ma általad is ismert formáját.

- Igen, ez még mindig megvan nekem. De mire akarsz ezzel kilyukadni?

- Te csak az emberek tanai által hirdetett verziót ismered, hadd mondjam végig! - szól rá a már másodszorra közbeszólóra kedvesen, de határozottan. - Az egyre gőgösebbé váló Lucifer ismerte alkotójának tervét, de azzal nem értett egyet, meglátása szerint a világ teremtése az ő és társai létét veszélyeztette, amiről sikerült is néhányukat meggyőznie. Végül három bátor teremtmény vezetésével Lucifer és nézeteinek több száz osztója, a Letaszítottak száműzettek a Teremtő közelségéből a létrehozott új világ mélyére. Büntetésük a legsúlyosabb volt. Távol lenni Isten fényétől az időnek végezetéig, amikor ha akarnak, csatlakozhatnak ismét teremtőjük országához. - folytatja, de nem rideg előadóként, hanem őszinte bizakodással szavai mögött - A bukásuk az univerzum létrehozását nem rekesztette meg, az evolúció hosszú folyamatával Isten végül megalkotta a teremtése legfőbbjének szánt célját, az embert. A lényeket, amelyek mindegyike külön egyéniség, és amelyeknek elemi léte, a testbe zárt lélek dönt arról, hogy be akarja-e fogadni teremtője örökre szóló ölelését. Szabad akaratból, kötelezettségek nélkül. A Teremtő aztán a tökéletes teremtménye által benépesített fizikai világ szolgálatába állította első alkotásait, akik feltétel nélkül engedelmeskedtek alkotójuknak. Az első időkben az Ő örök szeretetének örömét és hatalmasságát hírvivőként továbbították az embereknek. A kezdeti kapcsolatfelvételeket követően a földiek angyaloknak nevezték őket.

- A három bátor angyalt pedig gondolom az arkangyaloknak. Rafael, Michael és Gabriel. Ezt a sztorit is ismerem, de még mindig nem értem, miért mondod ezt el nekem - mondja Vid higgadtan, de még mindig sok kétellyel, értetlenül. 

- Te tényleg nem tudod csendben kivárni, igaz? - csóválja fejét elcsodálkozva, mire Vid csak unottan, ráncolt homlokkal néz el a távolba. - Amíg a Földet az ember uralma alá hajtotta, eleinte békés egyensúlyban a természet erőforrásaival, a mélyben olyan dolgok történtek, amivel az angyalok a Letaszítás idején még nem számoltak. Lucifer és a Letaszítottak nem bánták tettüket, épp ellenkezőleg. Gyűlöletükben a maguk tökéletlen módján ördögi lényeket hoztak létre hadseregként az emberek, és a természetfeletti erővel bíró angyalok legyőzésére, végül a mennyei hazába való visszatérésre. 

- Infernoidok.

- Igen, Pablo elég találó nevet adott nekik - folytatja a lány, szemöldökét felrántva a kissé nevetséges, de elfogadhatóan illeszkedő kifejezésre. - Bár az emberek az évezredek során sok nevet adtak nekik, ezeket a lényeket jellemezték például, amikor gonosz istenekről, vagy ördögökről írtak.

- Ezt hogy érted? Azt mondod, már korábban is lehetett látni ezeket a lényeket?

- Igen, sorra bukkantak elő, már régen is. Az angyalok olyan erőtér megalkotásával űzték a mélybe Lucifert és seregét, ami angyalok számára áthatolhatatlan, hogy a… mondjuk úgy, gondolkodási idejük lejárta előtt ne tudjanak onnan kiszabadulni. Viszont úgy tűnik, teremtményeik ezt a határvonalat kijátszották, és a mélyből sziklajáratokat vájva a Földre szabadították képzelt felsőbbrendűségüket. Mikor az angyalok az első támadásról tudomást szereztek, idővel csoportokba verődtek, lágy ruhájukat felvértezték, ti úgy mondanátok, katonai alakulatokból álló hadsereggé szerveződtek. A hírvivő funkciójukat háttérbe szorították, eredeti feladatukat felváltotta a felszínt elérő gonosz teremtmények elleni végtelen harc, lehetőleg az emberek világától távol.

- Miért lehetőleg? Egyáltalán miért nem lehetett nyíltan, az emberekkel együtt, összefogva legyőzni ezeket?

- Szerinted melyik a jobb? Ha az emberek egymás iránti őszinte szeretetben élnek, esetleg még hisznek is a mindenhatójukban és önzetlenül szeretik is őt, majd életútjuk alapján önként Istenhez lépnek, vagy a gonosszal nap mint nap közvetlenül szembesülve, rettegve, félelemből akarnak a mennyek nyilvánvalóvá tett országába jutni, valódi választás lehetőségétől megfosztva? - kérdez vissza a lány. 

- Ha őszintén dicsérnek, és nem azért, mert félnek az ellenkezője következményétől, az nyilván jobb.

- Hát nem pontosan erre gondoltam, de a lényeg végülis ez. 

- Ami a templomkertben ránk tört - folytatja Vid, - az olyan volt, amiről beszélsz, igaz? Amolyan angyalféle.

- Igen, ő egyike a több száz Letaszítottnak. Régen káprázatos angyalok voltak, mára eltorzult szörnyetegek. Ők a végidők kezdetekor szabadultak ki, most a Földet járják és pusztítanak, amit csak érnek. Mindent. Bosszútól fűtött, kezelhetetlen vérszomjukat próbálják csillapítani. Néhányan az emberek közül jártak már a Mélyben. Bányászok, vakmerő kalandorok. Óvatlanok. – fejti ki becsmérlő hangnemben - Aki túlélte, és vissza tudott térni, annak senki nem hitt, de a vámpírlegendák így is fennmaradtak. - folytatja a Tinaként mutatkozó. 

- Vámpírlegendák? – kérdez vissza ledöbbenten, majd rövid merengés után ráébred, hogy szinte már meg sem lepődik, tovább kérdez. - És ezek a receptek működnek? Tudod, fokhagyma, fakaró, kereszt, ilyenek?

- Nem, ezekkel csak a történeteket színezték. Hogy éjjel jöhetnek csak elő, az szintén nem igaz, legalábbis így nem.

- Hát hogy? Nem értem ezt.

- A teljes igazságot senki nem ismerte, de voltak, akik rájöttek, hogy a Letaszított nem jöhet fel a felszínre, azt gondolták, hogy a sötétség rabja. Ezen körülmény maradt fent téves hiedelemként, hogy bántja őket a fény.

- De meg lehet őket ölni, és ez a lényeg - ragadja meg az általa vélt lényeget Vid.

- Igen, megsemmisíthetők, mint minden, ami ebbe a világba lép. Kivéve persze Istent, őt értelemszerűen semmi és senki nem tudja megölni - fejti ki magyarázkodóan. - De valóban, minden más kiiktatható.

- Mit tett Ezrával? - kérdi Vid, barátja emlékét nem feledve.

- Végső kétségbeesésében, mikor tudta, hogy elpusztul, elemi lényegét átjuttathatta az emberi testbe, viszont ilyen nem történt korábban, ennek eredményét sem ember, sem angyal nem láthatta még.

A lány tekintete elmereng a távolban, arcán lágyan csillog a holdfény. Vidhez fordul, mélyen szemébe nézve, még mindig sarkán ülve, egészen közelre húzódva, szinte térdével a fiú lábfejéhez ér és tovább folytatja.

- De figyelj, nem ez a lényeg! Amit mondok, talán nehéz lesz elfogadni - mondja kissé bizonytalankodva, talán most először.

- Tegyél próbára! - érkezik a határozott, szinte nagyképű válasz a régi időkben hihetetlennek titulálható eseményektől mostanra  megedzetten.

- Az időszámításotok szerinti harmadik évszázadban hatalmas csata dúlt az Atlanti-óceán azóta már eltűnt, gigantikus szigete körül. Ember és angyal együtt küzdött a mély küldöttei ellen. Korához képest magasan fejlett civilizáció élt ott, teljesen elszigetelten. Vívmányaikat féltek megosztani a mohónak ismert világgal, titokban tartották létüket. 

- Miért harcoltak? 

- Ez az elszigetelt világ már jóval az ütközet előtt behatóan ismerte az infernoidokat is, természetüket, képességeiket, összetételüket, genetikájukat, gyakorlatilag mindent. Arra is rájöttek, hogyan lehet őket a mélyben tartani, örökre. Ritka elemek vegyületéből készítve felfedeztek egy anyagot, ami képes volt pajzsként távol tartani az ördögi lényeket, és most már te is láttad, mágnesként vonzani az emberi lelkeket.

- Az a zöld és lila folyadék, ami az infernoid ujjai közti hártyájában volt a 83-ason?

- Igen, Exiliumnak nevezték el, korabeli latin alapokon, a minden rossztól megszabadító, a sötét erőket végleg elűzőnek hitt természetére utalva. Viszont évezredek alatt a Mély is kifejlesztette a maga hírszerzőit, hamar tudomásukra jutott a rájuk veszélyes elegy, apránként és titokban szereztek is belőle. Rájöttek, hogy a vegyület működik, de nem csak a távoltartásukra, hanem az Első Világ feltárására is. Megpróbálták hát ötvözni egyes teremtményeikkel az anyagot, amit az emberi fejlesztés akkori stádiumában szerencsére csak egyetlen fajuk tudott befogadni. Egy egyiptomi összecsapás alkalmával majdnem át is jutottak az erőszakkal felnyitott portálon keresztül, de végül az egyetlen, kísérletinek mondható lényt sikerült hatástalanítani. A Mély viszont nem állt meg, tudták, hogy ha nem lépnek azonnal, az angyalok annak felismert veszélyessége miatt elpusztítják az emberek találmányát. Egyiptom után akkor először, minden teremtményüket mozgósítva indítottak támadást az óceáni sziget civilizációja ellen. Az angyalok a csodás anyag védelmére avatkoztak be, teljesen nyíltan. Akkor először az emberekkel együtt, infernoidok és más hatalmas, mélyi szörnyetegek ellen küzdöttek földön és levegőben. Végül a pokolbéli lények győztek, kezelhetetlen volt a túlerő, a hatalmas tartályokban álló anyagot nukleáris úton termelő üzemet felrobbantották, a lakosságot pedig végleg eltörölték. Az értékes anyag óriási mennyiségben ömlött a pusztító teremtmények által fúrt járatokon keresztül a földkéregbe. Az elixír ekkor még csak tesztfázisban volt. Hasznosnak ígérkezett, de messze nem tudott még olyan hatásfokot elérni, mint amire hosszú ideje fejlesztették. Miután a felszín alá került, odalent idővel nem csak hozzá tudtak szokni, de be is tudták építeni további fajok szervezetébe. 

- Miért fontos ez? Miért mondod el?

- Az angyalok szerint a bevetés során vezetőik közül hibázott valaki, egy Elsőrangú, a legmagasabb energiaszinten állók egyike. Ahogy te hívnád, arkangyal – mondja a lány félrepillantva.

- Mi történt?

- A bűne, ha lehet így mondani, az volt… - folytatja cinikusan, a megfelelő szavakat keresve, - hogy szerelmes lett - majd a mondata végén könnytől csillogó szemével a fiúra pillant. – Ennyi. A harc közben volt egy rövid ideig fennálló helyzet, amikor úgy látta, döntenie kell, vagy a szerelmét védi meg, vagy az üzem reaktorát megcélzó infernoidot pusztítja el. Döntött, és döntése nyomán milliók haltak meg. Az érzései torzították az észlelését, egyszerűen rosszul ítélte meg a helyzetet. Védelmezettjének nem volt szüksége oltalomra, az Elsőrangú mégis élő pajzsként hárította a kiáradó tűzözönt imádottja körül. Senki más nem számított neki akkor a lángtengerben, mindketten tudták, súlyos árral jár majd az az egyetlen döntés, de már nem volt mit tenni, csak bámulták egymást odabent. Tekintetében minden ott volt, őszinte, mindent feláldozni hajlandó, tiszta szeretet - tűnődik el egyre halkuló szavakkal maga is az előadott történetén, majd csendes merengése után folytatja. – Szóval, tudták, az arkangyal tette súlyos következménnyel járt, és még más súlyos hatásokat is maga után fog vonzani.

- Megbüntették őt? - kérdezi Vid, sodródva a történettel, miközben hangjából az általa igazságtalanságnak bélyegzett helyzet becsmérlése sejlik ki.

- Az angyalok már korábban is látták, hogy Gabriel más, mint ők, a harc helyett az angyalok értelmét az emberek tudással való felvértezésében, a régi idők hírszerzési feladatainak újragondolásában látta. Tudták társai, hogy erős érzelmei voltak valaki iránt, olyanok, amilyeneket a halandó embereknél láttak. Ami a szigeten történt, katasztrófába torkollott, és hiába volt vesztett a csata amúgy is, az angyalok mégis félni kezdtek a főangyali érzéstől, amit végül a vereség okával azonosítottak. A szerelemben nem szépséget láttak, a mindent felülíró önátadást, hanem a másik oldalát, az önzést, a kisajátítást…

-… és a féltékenységet. Akárcsak Lucifernél, igaz? - vág közbe és gondolkodik el Vid.

- Pontosan - bólint a lány kis szünetet tartva szavai közt, szomorúan lesütve szemeit. - Miután elült a por, az angyalok még ott, egy közeli szigeten összegyűltek, persze Gabriel is odament, nem volt takargatnivalója, a mennybéli angyalok számára egyébként is ismeretlen volt a menekülés, a kötelességek alóli kibúvás. Michael, a legfőbb vezér vezetésével úgy döntöttek, hogy száműzik őt, akárcsak a Fényhozót korábban. De mivel bűnösnek kiáltott tettével nem ártani akart, nem volt szívében gonoszság, így nem taszították a pokoli mélységbe, hanem az emberek közé küldték, hogy mint Lucifernek is, a végső időkben számára is lehetőség adassék a hazatérésre. 

- Nekem gyerekkoromban úgy tanították, az angyalok halhatatlanok.

Ez így is van. Ha megölik őket, meghalnak, mint minden teremtmény, de életidejük alapvetően végtelen, így bizonyos értelemben igen, halhatatlanok. 

- Az csak feltűnt volna valakinek, hogy van egy ember, aki 1700 éve él, hogy lehet ez?

- Az angyalok emberi időben számítva 25 éves korukig öregszenek, úgymond - magyarázza a lány, - akkorra érik el teljes fejlettségüket.

- Ez azért elég haszonállatosan hangzik - fintorodik el Vid, a lány pedig a megjegyzéssel nem is foglalkozva folytatja gondolatmenetét.

- Michael ereje elég nagy volt ahhoz, hogy az arkangyalt a menny és a fizikai világ közötti helyre, az emberek úgy mondanák, hogy a dimenziók közti térbe küldje. A végítélet előtt pontosan huszonöt évvel adatott meg az arkangyalnak, hogy újszülött emberi testben lépjen be ebbe a világba. 

- Tehát még szülei is lettek?

- Igazából nem voltak szülei, a valódi értelemben vett szülei. Erdei kirándulók találtak rá - válaszolja kíméletlen egyszerűséggel a lány.

- Tudod, mit gondolok? - folytatja a fiú - Az egész történet... szörnyen igazságtalan. Komolyan, az angyalok, akiknek a jó legfőbb hírnökének, meg ilyen példaképféleségeknek kellene lenniük… hogy a saját társukkal így elbánjanak? - csóválja a fejét kiábrándultam a fiú.

- Tudnod kell, Michael nem gyűlöletből tette ezt, hanem szükséges óvintézkedésnek gondolta, hogy ezzel a kisebb rosszal nagyobb jót nyerjenek, övéire és az emberekre gondolt, miközben nehéz döntését meghozta. Gabriel pedig elhitte, hogy érzései rosszak, bajt okozók, ezért önként fogadta el, hogy száműzik őt a Mennyből. Végül ő is így látta helyesnek - magyarázza, de látszik rajta, hogy a döntéssel nem ért egyet.

- És hol vannak most az angyalok? A társaid? Miért nem segítenek? Ha olyan nagy harcosok... Mikor kellenek igazán, ha nem most? - kérdi a fiú felháborodva.

- Még nincs itt az idő. Annyira sok és annyiféle eddig ismeretlen lény jött fel a mélyből, hogy az angyaloknak is kell idő a megfelelő taktika kidolgozására.

- Mégis meddig? Amíg mindenkit elvisznek? Tényleg, amúgy mégis hova viszik a lelkeket az infernoidok. - kérdezi még mindig idegesen Vid, csapongva gondolatai közt.

- Te is pontosan tudod, mindig is sejtetted. Egyértelmű - mondja halkan, mire a fiú lesüti szemeit. - Alábuknak velük, a Föld gyomrába, hogy tiszta, lecsupaszított, végtelenül teremtőjüket vágyó lelkekként átéljék azt a kint, ami a Letaszítottak Atyja távollétének megtapasztalásához hasonlatosan marja őket.

- És hol van Isten? Hol van, hogy egyetlen gondolatfoszlánnyal véget vessen ennek az egész elrontott, tönkretett világnak? - kérdezi Vid teljesen kiábrándultan.  

- Megmondtam, a mű tökéletes - érkezik a kimért válasz. - Nem pedig elrontott. - idézi kritizálóan az előtte elhangzottakat.

- Igen, persze, megmondtad - válaszol halkan és gúnyosan. - És én? Még mindig nem válaszoltál.- csapja össze a kezeit a fiú. - Miért vagyok itt? Miért tartottál életben? Miért vagyok olyan nagyon fontos? Miért hallgattam végig a bibliai töri órát, egyáltalán mit akarsz tőlem? De már unom feltenni a kérdést.

- Hát még mindig nem érted? Nem raktad össze? – vágja rá a lány ingerülten.

- Pontosan tegnap voltál huszonöt éves, a szüleid örökbe fogadtak, feszültség dúl benned évek óta, hogy nem ott vagy ahol kellene. Tudod, hogy ismersz engem, de nem érted honnan, hát nem igaz, hogy nem érted? 

A lány hangos, de nem kívül, hanem elméjében visszhangzó szavai közben Vid maga elé mered. Döbbenet az arcán, derengeni kezd neki a mondandó lényege, majd a lányra néz.

- Igen… Igen - mondja megint halkan Tina, mosolyogva, Vid arcát gyengéden megérintve. - Te vagy az, te vagy a különös érzelem miatt kitaszított arkangyal.

Vid nem válaszol, csak ül a földön, térdeivel könyökét támasztja, fejét fogja, ösztönös tagadással ingatja. Önkéntelenül is ismert múltját pergeti a tudatában. Percekig hever a padlón, némán a sötét folyosón. Társa úgy ül mellette, mintha örökké tudna várni, tudja, idő kell a fiúnak feldolgozni a hallottakat.

- Mindig is hazugságnak éreztem az életem - töri meg a csendet halkan, kettőjük közé ujjával céltanul rajzolgatva a padló porába. - És nem mondom, hogy nem hiszek neked, bármenyire is elrugaszkodott... racionális embernek tartom magam... és pont ezért jelenleg nem tudom kizárni, hogy akár igaz is lehet ez. Megrémít, hogy lehetségesnek gondolom, de valamiért nem tudom egyből elutasítani, amit mondasz. Semmire sem emlékszem. Úgy érzem, hogy hozzád tartozom, de… - mondja a fiú, fejét csóválva, meglehetősen közvetlenül, -… de nem emlékszem rád. Sajnálom. Arra sem, hogy ki vagy, csak hogy valamiért sokat jelentesz nekem - vallja Vid határozottan, de könnyeden, mintha szavai súlytalanok lennének. Megértő mosolyt kap válaszként. - Ha az vagyok, akinek mondasz, fogok valaha is emlékezni bármire? Vagy örökre csak a sejtelmes, káoszként kavargó érzések maradnak? 

- Michael a létedet alkotó entitásodat kettéválasztotta. Az egyik a lecsupaszított elemi lényed, ami majd kétezer évet várt, távol a teremtett világoktól, és most is ott van benned. A másikban pedig megvan az angyali erőforrásod, és az emlékeid. Társaid azért rendelték így, hogy te dönthess majd.

- Miről?

- Hogy visszatérsz-e. Az a valaki, akivé a huszonöt év alatt emberek közt élve váltál, dönthet úgy, hogy ahogy élt, úgy is hal meg, és nem kér abból, ami ő valójában volt, de dönthet úgy is, hogy a nehezebb úton visszatér teremtése eredeti céljához, és a rábízott erőt használva tovább küzd, létének eredeti értelmét igazolva.

Vid a nem egyértelműen kimondott kérdésre nem ad választ, hanem inkább elgondolkodva újabb kérdést intéz a megvilágosítójának. 

- Azért viseled az ő arcát, hogy könnyebben igent mondjak?

- Földi körülmények közt, ahol a fizika törvényei érvényesek, én is így nézek ki, ő szükségszerűen született ilyennek – érkezik a rideg, de valódi válasz, utalva a kérdező gyászoltjára. - Így majd talán könnyebb lesz neked is - Vid kínosan felnevetve ingatja fejét.

- Mindent előre tudtatok… - sóhajtja meglehetősen kiábrándultan, a lányra és a fajtársainak beállítottakra utalva. - Miért vezetett az első utad hozzá? A te szempontodból annyi más logikusabb, hasznosabb lépést megtehettél volna - kérdi értetlenül Vid.

- Így volt helyes. Gondoskodni arról, hogy további fájdalom nélkül juthasson fel.

Vid idegenkedve néz végig a lányon, majd a távolba tekintve gondolataiba merül. Békésen megélt életének gyönyörű emlékei jutnak eszébe. Jó volt embernek lenni. A lét sokszor volt szomorú és igazságtalan, rengetegszer járt jól környezetében az, aki nem érdemelte meg, de a legtöbb dologra jó visszagondolni.  

Irigykedve jutnak eszébe azok az ismerősei, akik életüket egyszerűen, de boldogságban élték le, akik nem álmodtak nagyot, akik nem vágytak az elérhetetlenre, hanem a kapott lehetőségeikkel éltek, törekedve arra, hogy másoknak hátrányt ne okozzanak. Már látja, ő maga hiába küzdött napról napra a valóban fontosakat alárendelve elismerésért, nem az ő életének volt minden pillanata értékesebb bármely vagyonnál. Talán élhetett volna értelmesebben is. Már mindegy, ez a vonat elment. De talán most itt egy új lehetőség hasznosat tenni, esetleg meg kellene ragadni.

Hosszas, néma merengés után töri meg a felvilágosítója által türelmesen kivárt gondolatainak csendjét.

- Veled tartok - mondja a fiú, a mellette ülőre nézve. Pontosan tudja, hiába a nemes gondolatok, ha nem volnának, akkor is bárhova követné őt - De nem miattad, vagy te érted. Az emberekért - Tina megértően bólogat, lassú szempillantással. - Veled ellentétben nem gondolom, hogy olyan, hú de óriási dolgokra lennék hivatott, de megteszem, ami tőlem telik - folytatja Vid határozottan. - És? Ez a másik fél, vagy mi is... ez hol van? - kérdi.

- Az entitásod másik fele olyan, akár egy medál - folytatja az idegen.

- Egy medál? - kérdez vissza csodálkozva. - Ez valami furcsa hasonlat?

- Nem, egy medál, így ahogy mondom. Michael formálta, hogy a fizikai dimenziókban kifejeződő világ be tudja fogadni. Egy tárgy, aminek nálad kell lennie, ha vissza akarsz térni.

- Hol van most?

- Több helyen.

- Az meg hogyan lehetséges?

- A tizenkettedik században egy magányos keresztes lovag vándorolt haza hadjáratából a mai Izrael területéről, amikor az éjszakában hatalmas fényességet látott aláhullani az égből. A kőbe zárt medál volt az. Michael alapos munkát végzett, megvolt az ereje, hogy térben és időben is elválassza egymástól a lényed két alkotóelemét. A vezér hosszú időre a dimenziók közti térbe taszította az entitásod tárgyiasított voltát is, egészen a középkorig. A lovag kiemelte az éppen csak elkészült érmét az eredetileg Atlanti-óceán szigetpartjáról származó, de utóbb a Közel-Kelet több száz évvel későbbi égboltjáról lezuhant kövek közül. Ahogy kezébe vette, az emberfeletti energiád érzése és az emlékeid egyszerre zúdultak át az elméjén, elviselhetetlen fájdalmat okozva a földi halandó számára. Hithű harcosként Istenhez imádkozott, és a válaszként kapott sugalmazás alapján úgy érezte, darabokra kell törnie a tárgyat, mert ereje hatalmas, az emberek pedig természetükből fakadóan majd sajnos idővel megpróbálnák kiaknázni azt. Kardjának csapásával három főbb részre törte a medált. Egyetlen részét a pápák világi fejedelemségének adta át, amit a huszadik századtól már Vatikánnak neveznek a földiek. Célja volt a keresztény világ központjának tudomására hozni, mágikus tárgyat talált, és ez alapján felhívni a figyelmet a veszélyre, hogy talán más hasonló eszközök heverhetnek felfedetlenül a világban, amiket illetéktelen kezek akár pusztításra is használhatnak. Akárhogy próbálták, elismert vallási vezetőknek tartott vendéglátói nem tudták a lovagból kiszedni a medál további darabjainak hollétét, de kiszámítható emberi természetre jellemzően egyezkedtek vele. 

Vid feszülten figyel a lány hosszúra nyúló elbeszélésére, már egyáltalán nem szól közbe, megtapasztalta, hogy eddig végül mindig lényegesnek bizonyult mondandója. A történet tovább folytatódik.

- A lovag ismét hosszú útra ment, rendet alapított Izraelben, a Vatikán elődje pedig titkon Hivatalt hozott létre Rómában. A lovaggal kötött egyezségük egyik pontja szerint a Hivatalnak nem kellett tudnia a medál két fennmaradó részének pozíciójáról, de a Rendből egyszerre két szerzetesnek igen. Egyrészt ha bármelyik elem kezelhetetlen veszélybe kerül, végső megoldásként tudják jelezni azt a Vatikánnak, illetve ha egyikük meghal, a másik szerzetes be tudjon avatni újabb személyt a titok őrzésébe. Az egyezség másik kitétele a lovag kérésére maga a Hivatal felállítása volt. Feladata hasonló, mágikus tárgyak felkutatása, eredeti helyén való őrzése, indokolt esetben pedig elszállítása, biztonságba helyezése a Vatikánban. A szövetség jeleként a Rend és a Hivatal címere nagyon hasonlónak született meg, elnagyoltan magát a medált szimbolizálták.

- Hogy néznek ki a címerek? - kérdi Vid.

- A fejed fölött épp láthatsz egyet - válaszolja a fiú fölé mutatva, - ez a kolostor is a Rend egyik épülete.

Vid felpillant, látja a falon a lány által mutatott címert. Keretének vízszintes felső része ívesen fut le két oldalon, legalul csúcsosan összefutva, pajzsot formálva. Fehér alapszínén sötétbarna színű hegy emelkedik középen a címer tetejéig szögletesen egyszerű alakban, a hegy szívében csúcsára állított fehér, felette oldalain pedig barna színben két, szintén háromszög alakú idom látszik.

- És ennek a bizonyos Hivatalnak a címere? Az hogy néz ki?

- Az pedig ilyen - feleli, és farzsebéből kivesz egy apró jelvényt - Pabloé, ő volt az első, aki a Hivatal tagjaként be tudott szivárogni a Rendbe, ha még nem jött volna a végidő, esélyes lett volna arra, hogy őt avassák be a Vatikán előtt még ismeretlen két elem hollétének titkába.

- Mit mondasz? - kérdez vissza értetlenül a fiú.

- Pablo jó ember volt, de hataloméhes emberek vezették meg, ennyi. Most már úgysincs jelentősége. Még a benzinkútnál vettem ki a zsebéből, miután meghalt.

Vid kezébe veszi a medált. Ujjbegynyi, apró érme, kormos, de látszik, hogy színeiben a címerrel megegyezik, a hegyet formáló háromszög csúcsa szintén egészen a jelvény széléig tart, benne az egy, felette egymás mellett a két háromszögletű alakzattal.

Felpillant maguk fölé, majd vissza a jelvényre. Jól szemügyre veszi az ábrákat, az emblémák közti különbség csupán a széleik alakzatában tűnik ki számára.

- Ezek körülötte a kisebb részeit szimbolizálják, a háromszög a fő darabot… - magyarázza rámutatva a testre, majd némán hagyja, hogy társa szemügyre vegye. Rövid időt hagyva folytatja. - Tinának is volt.

- Micsoda?! - vágja rá Vid elhűlve.

- Tina a vatikáni Hivatalnak dolgozott. Először tagállami nemzetbiztonsági feladatokat látott el, de később a Vatikán megkereste, az elődje után ő lett az országod Intézője. Kevés feladata volt, de annál fontosabb küldetéseket kapott, precízen és lelkiismeretesen végezte a munkáját. 

- Nagyon keveset beszélt a munkájáról, azt mondta nem teheti, hát elfogadtam. Olyan elszólásai voltak, szinte jelentéktelenek, ami alapján azt gondoltam, végig titkosszolgálatnál dolgozott. - gondolkodik el Vid. 

Arcán van némi meglepődöttség, de annyi megdöbbentőt hallott az elmúlt fél órában, hogy kezd rutinná válni számára az újdonságok befogadása.

- Viszont egy dologra kérlek, válaszolj! Ne ködösen, egyértelműen! - a lány nem reagál semmit, csak figyel, némán várja a kérdést. - Tudott arról, hogy … - kezdi hezitálva - …tudod, rólam, vagy hogy is mondjam?

- Nem. Őszintén szeretett téged. Magadért, aki emberi körülmények közt élve vagy. Találkozásotok teljesen véletlen volt azon az estén.

- Te azt is tudod, hogyan találkoztunk?

A titokzatos lány nem válaszol, csak elmosolyodva Vidre, majd a padlóra pillant.

- Az eredeti medál mekkora? - kérdezi Vid, zavarából kizökkenve folytatva az eredeti gondolatmenetet.

A Tina külsejű idegen nem válaszol, hanem dzsekije belső zsebéből kiemel egy fényes, fémnek látszó tárgyat, és Vidnek adja. A fiú ezt a tárgyat is szemügyre veszi. Csepp alakhoz hasonlít, egyik oldala sötétbarna, másik lapja fehér. Ugyanazok az árnyalatok, amik a címerekről ismertek.

- Ez egyike a három darabnak.

- Hogyan került hozzád? - kérdezi elcsodálkozva.

- Még mielőtt ide indultunk, a templomban volt, Márk rám talált, amikor az oltár melletti feszület talapzatából kivettem. Amikor a templomot az 1800-as évek végén építették, akkor rejtette a márványoszlopba fúrt és később eltakart nyílásba az egyik Bevont, mert az előző helyén már nem volt biztonságban. Emlékszel, hogy milyen erős gyarapodásnak indult a növényzet a templom alatt? - kérdi a lány, mire Vid bólogat. - Néhány hónapja az összes elemnél ez kezdődött, mintha életre kelnének a részek és felpezsdülne körülöttük az élet - mondja izgatottá válva.

- Ez miért van?

- Élő, ami élettelenbe zárt. A természet egyensúlyra törekszik, ezt a paradoxont pedig csak burjánzó élettel tudja kompenzálni.

- És a többi darab?

- Van még egy hasonló darab, éppen ennek a tükörképe - mondja a lány, miközben Vid visszaadja neki a medál első darabját. - A Szent Péter Bazilikában rejtették el, ez volt az a darab, amit a lovag minden intézkedés előtt átadott a pápák világi fejedelemségének.

- Az hosszú út lesz - mondja Vid, úgy tűnik, mintha elkezdene lelkesedni, talán újra lát értelmet a létében.

- Menni fog, nem lesz baj – válaszolja határozottan a lány.

- Amúgy, ezt az egészet miért nem tudtad előbb elmondani nekem? - kérdezi a fiú. - Érted! Így mindent.

- Kíváncsi vagyok mikor, és hogyan vezetted volna elő a helyemben. 

Vid nem válaszol, csak szemöldökét felhúzva, sóhajtva ad hangot néma megértésének.

- A harmadik?

- A harmadik egy aranyszínű háromszöghöz hasonlít.

- Már megint ez. Miért van mindennek köze egy háromszöghöz? - fakad ki a nyersen előadott kérdés a faggatóból. - Az égi jelenségek, a medál darabja, a Rend és a Hivatal jelképei… miért?

- A Teremtő. Aki egy, de mégis három. Egymással teljesek. A tér világában élő embereknek szól a jel, a szabályos, hárompólusú idom. Gabriel medáljában azért szerepel, mert Michael azt akarta, örök időkre látszódjék, az arkangyal nem fordult el istenétől, nem árulás miatt szakíttatott el övéitől, hanem hű szolgálójaként, alkotója teremtésének megóvása érdekében távozott. 

- Hol van most ez?

- Nincs messze, pontosan kétszázhetvenhárom méterrel van a kolostor alatt – feleli, mire Vid szeme kikerekedik a konkrét és ébresztő pofonként érkező választól. – Ez a templom a tizenharmadik században épült egy… - kezdi, de nem fejezi be a mondatot. - De tudod mit, inkább nézzük meg! - mondja Tina elmosolyodva, hirtelen felállva, maga is unva a végtelen beszámolót.

Vid, csak tágra nyílt szemekkel csodálkozik, mozdulatlanul ülve, tekintetével kíséri a saját okfejtését is megelégelő lányt.

- Na, maradsz? - kérdezi visszafordulva, néhány lépést már megtéve.

A fiú feláll, és az első után indul. 

A nagyterem recsegő falépcsőjén sétálnak le. Már nem olyan óvatosak, mint első alkalommal, mivel az épületet egyszer már végignézték, az ajtókat és ablakokat akkor zárva találták. 

- Hogy jutunk le? - kérdi halkan Vid az elöl haladótól.

- A pince. Onnan indul a járat lefelé - érkezik a válasz, mire a fiú bizonytalan tekintettel, elégedetlenkedve néz körbe. - Mi az?

- Ja, semmi extra - kezdi Vid flegma könnyedséggel. – Csak úgy érzem, megint egy olyan helyzetbe fogok keveredni, amit még csak részben sem tudok uralni. A munkám során nem ezt szoktam meg, és ez feszélyez, ennyi - folytatja.

A lány nem válaszol, csak értetlen tekintettel tovább indul.  

- Tudom, pénzügyi tanácsadó voltam, de hidd el, ott is kialakulhatnak necces helyzetek... Tudom, nem lesz baj - folytatja előreszólva, gúnyosan idézgetve tőle.

- Befejezted? - kérdi határozottan, majd körbenéz a beltérben, el a déli szárny sötét földszinti folyosója felé, és folytatja. – Amúgy meg nem lesz baj.

Vid kissé gúnyos bólintással, szemét erősen lehunyva nyugtázza a lány higgasztónak szánt, unalmasan visszatérő szavait, mivel közös útjukon már így is túl sok volt a váratlan kátyú.

Mialatt az élcelődő szavak elhangzottak, a tornácon keresztül oda is értek a pince lejáratához. Mögöttük a fedett, boltíves folyosó által körülvett kút teljesen száraz, évek óta nem folyt belőle víz. Az idő által kivehetetlenre koptatott szobrára lassan hópelyhek szállingóznak.

- Megint havazik - folytatja a fiú, miközben társa a testi erejével az ajtót próbálja befeszíteni.

- Igen, gyorsan változik az idő - reagál felpillantva az ég felé, de meglepettség nincs az arcán. 

- Márk mondta, hogy ide jöjjünk. Ő is tudott mindent? - kérdezi elgondolkodva a történteken, mire a lány sóhajt, az ajtó felé állva arccal, fejét lehajtva.

- Nem. Nem tudott a medálról. Még mielőtt elkezdődtek az események, álmában sugalltam neki, hogyan tud segíteni az emberiségen, hogy mit kell tennie érte. A jelzés a toronyból, a kolostor, ilyenek.

- A halálba küldted - mondja a fiú, megvetéssel a hangjában.

- Nem! Nem tudod, mit beszélsz! - vágja rá a lány azonnal, határozottan, az ajtó feszegetését felfüggesztve - Két napig nem bírták volna ott. Ha ott maradnak, akkor a Letaszított végzett volna velük.

- Szabad akarat - kezdi a fiú az idegent idézve. – Baromság az egész - fejezi be fejét csóválva, lemondóan, legyintve a lány felé.

- Értsd meg, senki nem kényszerítette - fordul meg a lány, erélyes hangnemre váltva – A reménytelenségben végződő út helyett mutattam neki egy másikat. Ő lépett rá. Magától, bátran, örömmel - folytatja elszánt, büszke arccal.

Vid elfordul, egészen elmereng a gyenge hóesésben, az elmúlt órában hallottakat emészti. Ki ő valójában? Igaz lehet, amit a halottnak mondott menyasszonyának arcát viselő idegen mond? Talán tényleg tehet valamit azért, hogy alapjaiban változtasson a világban eluralkodott helyzeten? Vagy csak kénye-kedve szerint játszik vele a lány? Kihasználja őt céljaihoz, végül majd hátrahagyja, mint Zoét, Ezrát, Pablot, Rellát és Márkot? Akárhogy is lesz, talán több értelme van vele tartani, támogatni őt, mint tétlenül, elbújva ülni és várni, mikor talál rá a vég.

- Nem kell ám segíteni - mondja a lány kissé epésen, amivel kizökkenti Videt gondolataiból. A fiú sietve lép oda hozzá.

- Hadd próbáljam meg! - szólal meg Vid, egész felsőtestével az ajtónak feszülve.

- Nem megy, hozok a kocsiból valamit, amivel felfeszíthetjük. Itt várj! - mondja, majd elindul vissza a nagyterem felé. 

Vid magára maradt, egyedül a gondolataival. Amíg a lány távol van, ő maga elé bámul a padlóra, kusza érzéseit próbálja helyre tenni. Néha a sötét terem felé néz, amerre Tina távozott, de sehol nem látja őt, hangját se hallani. Percek teltek el. A holdfényes tornácról csillogóan pergő fényesőnek tűnik az éji égitest által megvilágított parányi hópelyhek kavalkádja. Talán lehetne itt élni. Biztos kell az ismeretlen? Biztonságosnak tűnik a hely. Elszigetelt, békés, igazi menedék. Maradni idefent a fagyott nyugalomban, vagy elindulni a sötét kétségbe?

Ragyog az égbolt, kielégítően árasztja el fényével a biztonságosnak látszó épületrész falait, de mégis a sötét templombejárat az, ami némán hívja a fiút. Amíg a társa nélkül kell lennie, Vid úgy dönt, enged a bensőjéből hívó szónak, és belép a kápolnába.

Kívül istentisztelők háza egy régi korból, belül modern, láthatóan sokszor felújított épület. Az oltár kopott freskójának egén büszke angyalokat, a föld gyomrában pedig tűzben lángoló démont világít meg a zseblámpa por miatt csóvát húzó fénye. Hosszan nézi a jelenetet, látott már hasonlót, de nem ilyen szemekkel. A korábbiakban vonatkozó érzések nélkül bámult már hasonló festményeket, de sosem nézte meg őket igazán. Nyilvánvaló remekművek, persze, hogy tökéletesek, de a mai napig dögunalmasak. A feszítővas felkutatására indult lány megismerése óta viszont olyanok is lehetnek, akár ősi fényképek, bizonyítékok az utókornak, vagy éppen talán emlékek egy angyalnak.

Lámpája megakad az oltár feletti boltív festményén. Egy barna ruha. Különös, de éppen úgy néz ki, mint amit a Zoét és Ezrát meggyilkoló lény viselt piros színben. Fehér és kék öltözetű, felhőről ereszkedő, újszülöttet karjaiban tartó női alak az égből nyújtja egy kezeit felé táró szerzetesnek. Ajándéknak tűnik, segítségnek a megjelenített természetfeletti harc okozta bajban. Épp olyan mentőövnek, ahogyan a titokzatos társ hirtelen felbukkant.  

- Vért - szólal meg a csendben Vid mellé ért lány, megindult gondolatmenetéből kizökkentve a kétségekkel teli túlélőt. 

- Úristen! - vágja rá megrettenve a fiú, ijedtében fegyveréhez kap, és majdnem elejti a lámpát is, liheg, leguggol, összegörnyed. - Nem szólnál, hogy itt vagy? - folytatja felnézve társára, akinek egyik kezében feszítőszerszám, másikban a festményre szegezett elemlámpa. 

- Mária adta a rend egyik szerzetesének Angliában a sötét, fosztogatók dúlta középkorban, hogy védeni tudják, amit rájuk bíztak. Mindig Bevont adta át Bevontnak. Amikor egyikük meghalt, az új, kötelezően fiatalabb társ kiválasztásakor az idősebb a tudás terhe mellett a ruhát is átadta. Angyali öltözet. Könnyed, elegáns. Emberi fegyver nem hatolhat át rajta. Mielőtt kérdeznéd, a Letaszított, akit láttunk, nem ezt viselte, az már a Mélyben készült. Olcsó utánzat, jóval gyengébb, mint az eredeti. – fejti ki kérdést sem engedve a festményen megint elbambuló részére - Na? Jössz, vagy maradsz? - zárja le a témát könnyeden a lány, és elindul kifelé a folyosóra.

Vid a sötétben néhány másodpercig még a földön kuporog, lámpája fényét a harci öltözetnek kijelentett ruhadarabra vetve, majd követi az előtte kilépőt a vaksötét kápolnából.

Szilánkos reccsenéssel szakad ki a faajtó a tokjából, az erőszakos behatolás könnyűszerrel nyit teret a mélybe tekergő szűk kőlépcső előtt. Dohos pinceszag, amilyennek lennie kell. A porban két apró zseblámpa fénycsóvája pásztázza az egyre mélyebbre vezető fokokat, és a burkolatlan, régebbi korból hátramaradt kőfalat. A pince ablaktalan, pókhálós, zord helyiség, az egyik sarokban a rusztikus faasztal körül hozzá tartozó székek, a szemközti fal előtt pedig sorakozó borospalackokat tartó állvány bútorozza a szürke, rideg betonfalakkal burkolt termet.

- Igen, és most? – kérdi Vid.

- Nem látsz semmi furcsát? – kérdez vissza a lány, hangja kissé vizsgáztatóan számonkérő, mintha tudná, hogyan tovább.

- A kolostorhoz képesti alkohol mennyiségére gondolsz? - kezdi a fiú, az állványok felé világítva, mivel sok minden más nincs odabent. – Sok? Vagy kevés? Nem tudom, mire gondolsz? – kérdi, kicsit hebegve, tanácstalanul, mikor megakad a szeme. - Vagy inkább erre a böszme sziklára itt a sarokban? – folytatja, fényét maga mellé vetve. 

A pincébe vezető öreg lépcső tövében álló Vid mellett a falak találkozásánál egy ívesen lefutó, érdes sziklafal látszik. A felújításkor önthették körbe betonnal, derékmagasságig, egy méter hosszan terül el a pince sarkában, szembeötlően elüt a környezetétől. Tina nem válaszol Vid megfejtésnek szánt gondolatára, hanem a méretes kődarabhoz hajol és kifejezetten komolyra váltott tekintettel keresni kezd valamit.

- Mi az? – kérdez rá a fiú, mivel szeretné felvenni a ritmust társával.

- Egy apró jelet keress, olyan, akár a rend címere. Az egyik Bevont hagyta hátra, aki korábban a templom körüli rendház felújítását, és ezzel a valódi célt, a lejárat biztonságosabbá tételét végezte el. Kiváló mérnök volt, a sziklának egy olyan pontja van, ahol egyetlen, nagyobb erőbehatás képes lyukat ütni a vastag kőzeten keresztül a célunk felé, ő ezt jelölte meg.

- Itt! – mutat rá a szintén keresni kezdő Vid egy lábujjkörömnyi jelre. 

Közelről nézve látszik a rend címere a sziklába ütve apró dombornyomatként. A sietve odalépő lány mutatóujjával lesöpri a nyomaton évek alatt felgyülemlett port, majd mosolyogva a Vid felé fordul. Világos kabátja belső zsebében kezd kutatni, végül kivesz onnan három hasáb alakú, szürke színű téglatestet. Éppen ilyeneket viselt Márk, mielőtt hátrahagyták. Vid nem szól semmit, csak szokásos cinizmussal felhúzza szemöldökét, megingatja fejét, figyel csendben. A képlékeny anyagokat Tina a szikla jelölt részére tapasztja. A jobb oldali külső kabátzsebből egy fém rudakból, feltekert elektromos vezetékekből, és valamiféle kapcsolókészülékből álló szerkezet kerül elő.

- Biztos elég lesz? - kérdi némi iróniával a hangjában, de nem kap választ - Ez amúgy mind Tina Hivataltól kapott kocsijában volt? – kérdezi hitetlenkedve, ferdén felhúzott szemöldökkel a fiú. 

- Miért?

- Hát, nem vagyok szakértő, de ez nekem bombának, meg valami gyújtószerkezetnek tűnik. Fogalmam sem volt, hogy ilyenekhez is értett.

- Gyere! – szólal meg a lány egyértelmű válasz helyett, miközben a kőre erősített fémes rúdban végződő gyújtószerkezet vezetékrendszerét távozás közben elkezdi letekerni.

Vid követi őt egészen a templomig, még annak bejáratát is becsukják. Az idők során többször átfestett, vastag, középkori kőfal mögé húzódnak be mindketten, az egyik rózsaablak alá. Halványan szűrődik be a fény a fejük felett, színesen világítja meg egymásra vetett tekintetüket. 

Másodpercek telnek el, de lassult perceknek érződik a kölcsönösen lopottnak látszó pillantás.

- Mehet? – kérdi a Tina arcú, az egymásban tűnődésnek véget vetve.

- Menjen! – érkezik rögtön a válasz, a lány bólint, majd mindketten lehajtják a fejüket, szorosan, egymással szemben.

A kapcsoló lenyomódik, amiről Vid azonnal tudja, nem csak a kémiai vegyületek, de a rá váró események visszafordíthatatlan láncreakcióját is elindították. A könnyű, békés, de rejtőzködő elmúlásról ezzel végleg lemondott, helyette az idegent választotta, az ismeretlenbe vezető, de talán az igazi jövőt jelentő, nehezebb utat.


7. Szövetségek

Megrendül a talaj. A sötét kápolna csillárjai láncaikon lógva díszes ingákként, nyikorogva lengedeznek a félhomályban, közben apróra tört üvegszilánkok színes esője hullik a kőfal tövébe húzódott két árnyra. Továbbra is egymás bámulják, csak a másik tekintetében léteznek, nincs hang, sem tér, sem reális időérzet, csak a lassan pergő színkavalkádban jeges éjjeli fénnyel beragyogott, mindent jelentő arc. 

A detonáció kérlelhetetlenül ránt vissza a valóságba. Kegyetlen hangerejű robbanás és azt követő csörömpölés éri el a túlélők tudatát, ami heves tátogásra készteti őket. A kezdeti sípolás és füldugulás csak percek után oldódik.

A robaj hatalmas volt, zaját messzire viszi a birtok széles dombján átfújó lágy szellő, így nincs idő várni. Irány a részben összedőlt keleti szárny, a lépcső, a pince, a mély, az ismeretlen.

Az állva maradt, roskadozó templomfal ajtaján túlra lépve látszik, hogy ami korábban a keleti szárny tornáca és a fürdőhelyiségek voltak, most porzó beton, és kőhalom rozsdás vasrudakkal tűzdelve. A lépcső helye még látszik, bár inkább hasonlít egy meredek csúszdára, ami maradt belőle.

Botladozóan, meg-megcsúszva érkeznek le. Odalent nem lehet pincéről beszélni, törmelékkel teli üregnek tűnik, viszont a robbanószerrel tapasztott sziklatömb helyén folyosó nyílt, út nélküli, süllyedő kőalagút mögött tátongó sötétség. Egymásra néz a két felfedező, az omladozó, sűrűn gomolygó porban szavak nélkül, egyszerre veszik kezükbe kibiztosított, már megszokott fegyverüket és kitartóan erős fényforrásaikat. A lány nem várja meg, hogy Vid elindul-e elsőként, önvédelmi és világító eszközét összefogva, maga előtt tartva lép a feketeségbe, mire a fiú nagyot fújva, nyugtalanul mozdul utána.

A határvonalon túl csak a mesterséges fény maradt, ami a civilizáció nyomait jelzi, erőteljesen világítja meg az érdes, néhol nedves kőfalat. Az első percekben az embermagasságú járat felső része a felszíni növényzet gyökerei által sűrűn szőtt, de mélyebbre hatolva a néhol még szűk üregeken át behatoló fény mellett eltűnik minden szerves anyag is. Odalent semmilyen nyom nem utal a felszíni robbantásra, mintha az meg sem történt volna.

- Mennyi idő, amíg odaérünk a hova is? - duplázza kérdését Vid.

- Körülbelül egy kilométer hosszú lehet a járat, hamar odaérünk - kezdi a lány biztatóan – Persze ha nem jön közbe semmi - fejezi be halkabban.

- Miről beszélsz? - kérdi Vid kicsit idegessé váló hangon, közben hirtelen hátrafelé világítva, mintha hallott volna mögülük valamiféle neszt.

Percek óta sétálnak, óvatosan a köves, kavicsos talajú, természetes folyosón. Fény sem előttük, sem már mögöttük nincs.

- Nézd csak, a járatok összefutnak! – szól ismét a lány, és maga elé mutat zseblámpájával. 

Felszíni fény sejlik fel a távolban, amit különös körülménynek él meg a hátrébb lopakodó, mivel útjuk egyre mélyebbre vezet.

- Hogy lehet ez? Már vagy száz méter mélyen is lehetünk.

- Fúrt járatok, de nem ember vájta ki.

- Akkor? Víz? Gondolom…

- Nem. Legyél kész! - figyelmezteti társát Tina, miközben a járatok találkozásához közelítenek. 

- Na, ne már - folytatja Vid nyíltan kétségbeesve.

- Nyugalom, nem kell pánikolni - mondja a lány, halkan, lelkesítő lekezeléssel, erősen maga elé koncentrálva, a derengő szürkeséget fürkészve. 

- Valamit mondhatnál… - utal röviden információéhségére a magát szintén készenlétbe helyező. 

- Egy közeli falu középkori feljegyzései szólnak a föld alatt élő, nem evilágiként leírt, de leginkább kutyához hasonlított lényekről, amik éjszakánként a felszínt elérve ragadták el a tartott állatállományt – kezdi kifejteni a társa számára aktuálisan lényeges gondolatait, szigorú, összpontosító tekintettel célt keresve maga előtt. - Először az ókori görögök észlelték őket dokumentáltan. Példányaikat háromfejű vadakként írták körül, Kerberosznak nevezték el, az alvilág istenének, Hádésznak kapuőrző vérebének tartották, más és más alakban visszatérve. Ennek nyomán, aki errefelé először a középkor hajnalán írt róluk, meggyőződéssel állította, hogy ugyanazt a fajt láthatta, amit a régi kor történetírói. Az ókori elnevezés alapján latinul Cerberus megnevezéssel írt a helyi értelmiség a teremtményekről. Ők is a poklot őrző lényeket látták bennük. A történetekből legendák születtek, az apró településen később már csak szüleik riogatták a gyerekeket a mesével, hogy ne maradjanak kint soká. 

- Miért nem tud ezekről sem a világ? Talán ez kivételesen tényleg csak legenda – folytatja szkeptikusan Vid.

- Mindig is léteztek, csak óvatosan járták az emberek világát, mivel a mélybe fúrt járataikat ugyan uralták, de a kevésbé ismert felszínen könnyen sebezhetők voltak, ezért csak éjszaka jöttek elő. Aztán a környék mezőgazdasága hanyatlott, a falu elnéptelenedett, vele a táplálékforrás is elapadt, így idővel el is tűntek erről a vidékről, a föld alá húzódtak vissza.

- És most épp feléjük tartunk. Gondolom… - jegyzi meg Vid. – Állatok? Vagy… – folytatja a fiú, de nem tudja befejezni, társa közbevág.

- Infernoidok által sebzett, megfertőzött vadak, és házi állatok – érkezik a tárgyilagos válasz.

- De jó – nyugtázza cinikusan, idegesen kapkodva körbe tekintetét.

- Örök élet mellett örökké tartó éhséget, és végtelen ásáshoz alkalmazkodott testet kényszerítettek rájuk, hogy általuk újabb állatokat megfertőzve, alkotóik helyett végtelen alagútrendszert fúrjanak a mélyben, támadásaik előkészítésére. A mélybeliek stratégiájához fontos alagútrendszerek már a végidő előtt elkészültek, a Letaszítottak teremtményei főként ezekből a járatokból törtek elő. 

A fiú az előtte haladó szavait dolgozza fel, lámpáik erős fénye úgy cikázik előttük a sötét kőfalakon, ahogy előtörő gondolatai a folyamatosan merengő elméjében.

- Miért nem lehetett ezt a darabot is egy békésebb helyre rejteni, nem hiszem el, hogy tényleg itt kell most lennünk – jegyzi meg lázadozva, egyre feszültebben Vid.

- Amikor először észlelték a lényeket a felszínen, a Rend beavatott szerzetese a helyi felkentekkel jó kapcsolatot ápolt, így értesült róla. Nem a veszélyt, hanem a lehetőséget látta a kőzetből előtörő lényekben. A Hivataltól kért segítséget, velük együtt, szövetségben templomot, kolostort emelt a hely fölé, ahonnan a legtöbb lény előkerült.

- Nem úgy volt, hogy csak a Bevontak tudhatták, hol van a medál rejtegetett két része?

- Sosem árulta el, hogy Bevont, ahogy építkezésének valódi célját sem. A pápai központ azért támogatta a főpapot erőforrásaival, mert kapcsolatain keresztül a szerzetes megtudta, a Hivatal a keresztes háborúk idején szintén a Közel-Keleten rátalált egy ősi ládára, aminek páratlan jelentőséget tulajdonítottak, Isten és ember közti szövetség szimbólumaként emlegették. Tudta azt is, hogy biztos helyen akarják tudni az ereklyét, így előállt az ötlettel – fejti ki a lány, de Vid folytatja a gondolatmenetet.

- Elásatta közéjük, hogy senki ne merje megközelíteni – mondja megvilágosodva, szemöldökét magasra húzva.

- Nagyjából igen. Valójában egy nagyobb üregbe helyezték a ládát a Hivatallal együttműködve. Drágán megfizetett ötlet volt, sok katona meghalt, de hatékonynak bizonyult. Azóta senki sem tudott az ereklyéig eljutni.

- Az biztató.

- A templom azért épült, mert hitték, a szentelt föld onnantól a mélyben tarja a gyilkos vadakat. 

- A vérebeket értem, de mi köze ennek a medálhoz? – kérdi Vid a kiszélesedő járatban.

A Tinát idéző idegen ér ki előbb a föld alatti csomópontba, Vid utána érkezik meg. Körülnéznek a családi ház méretű üregben, hét járat vezet onnan tovább minden irányba, ebből négybe tovább is lehet sétálni, a többi a sziklaterem plafonjából nyílik. Mélyen vannak, de a meredek alagutak nedves faláról felszíni fény tükröződése világítja meg tartózkodási helyüket szürkületi fénnyel. A lány higgadtan, fegyverét maga mellé engedve néz körbe, majd az őt követőhöz fordul, aki tisztes távolságban, talán húsz méterre is áll tőle.

- Nem egyértelmű? – kérdi elcsodálkozva.

- Nem kell a kioktatás, csak folytasd, köszi!

- A beavatott szerzetes, mielőtt a túlélőkkel feljöttek az üregből, eredeti küldetését teljesítette be, titokban felnyitotta a ládát, elrejtette benne a medál nála lévő darabját. Viszont nem számított arra, hogy… - folytatná, de elcsuklik a hangja.

A két túlélő közé a fölöttük lévő nyílásból egy vaddisznótestű és méretű lény zuhan be, majd leérkezve, állatias üvöltéssel azonnal a lányra ront. Kültakarójában olyan, akár egy infernoid, a sötétben fényesen izzik a teste a kéreg alatt, szemei tűzben égnek, néhány gyors lépés után a magasba ugrik, hogy fémesen csillogó agyaraival prédájába marjon. Tina a higgadtságát megőrizve ereszti le súlypontját, és hátán oldalra gördülve tér ki a támadás elől. A vad a testének lendülete miatt, nem is tudja őt azonnal lekövetni. 

Lassan fordul meg a támadó, a féltérdelő sarokülésre emelkedett célpontja és a távolabb álló Vid közben szó nélkül, egyszerre célozzák meg a lényt, felesleges mozdulatok nélkül, fejre irányított lövéseket adnak le rá. A mellső lábán és fején több alkalommal eltalált állat kérge alól a meglőtt pontokon lávaszerű anyag fröccsen fel, majd összeesve, tűzgömbbé válva semmisül meg.

A támadó utolsó halálhörgése és a dörrenések hangja másodpercekig visszhangzik az egyébként teljesen néma járatrendszerben. Egymásra néznek, pontosan tudják, az ostromló kiiktatásának robaja világítótoronyként jelölte meg őket a végtelen alagutak sötétségének tengerében. A csend után halk dobogás hangja erősödik a járatokban, idegenek közelítenek.

- Ne engedd, hogy hozzád érjenek! – figyelmeztet Tina határozottan, mire társa idegesen vesz mély levegőt.

Alig tudja befejezni, kutya méretű vadak rontanak rájuk három különböző irányultságú járatból. Hangjuk hasonlít azokra az állatokra, amilyenek hajdan lehettek, ugatásszerű üvöltésüktől zeng a rendszer. Tina pontos lövéseket ad le, idegesebb társa több lövedéke célt téveszt. A túlélők középen zárnak össze, hátuk szinte összeér, két irányba egy-egy fegyverrel és zseblámpával célozva leadott egyes lövésekkel próbálják a lényeket távol tartani. A vadak a földtől elrugaszkodva, testük eltorzultságában megnagyobbodott mellső végtagjuk hatalmas, ásásra átalakult karmaival csapnak a két védekező felé, két lendítés Videt a nem tökéletes célzása miatt már majdnem eléri. A kétoldalról betört, tucatnyi tagból álló falka darabjaira hulló állománya tűzgyűrűként árasztja el az üreget.

A lángok a mennyezeti kürtők felé illantak el, a támadók elfogytak. A szapora légvételektől imbolygó, előre kitartott fegyverek hátul akadt szánja jelzi, üresre lőtték őket.

- Cserélj tárat! – figyelmezteti a hevesen lihegő, még stresszben lévő, és emiatt hangos, egyszerű utasításokra szoruló társát a lány.

Az üres tárak füstölögve zuhannak a földre, az új lőszerek szekrényei gyorsan kattannak a helyükre. Tina kissé oldalra fordítja fejét, szemeit háta mögé, a külső nyomástól egyre pontatlanabbá vált társára veti. 

- Engedd el a lámpát! – mondja neki halkan.

- Hogy mit? Így is alig találom el ezeket. – mondja Vid az előző támadástól még mindig nyugtalan hangon.

- Bízz bennem! Csak engedd el! – folytatja higgadtan.

Vid sóhajt egyet, és elengedi a lámpát, az eszköz a köves talajra puffanva ér földet. Szürkület. A lány lassan hátralép a fiú mellé, bal vállát társa bal karja mellé simítja. Ők is és fegyvereik is az ellenkező irányba néznek. A lány is kiereszti baljából a fényt, bokamagasságban világítanak haszontalanul az elhullajtott tárgyak. Szinte semmit sem látni. Az idegennek látott alak végtelen nyugalmat árasztó gyengédséggel csúsztatja ujjait a kétségbeesett fiú ujjai közé.

Vid hirtelen alapvető változásokat érez testében. Légzése lassul, látása kiélesedik, úgy lát, mintha nappal lenne. Hasonló benyomás fogja el, mint mikor a titokzatos pengét fogta kezében korábban. Hatalmas erő kerül birtokába, mintha jéghideg nyugalommal tudna úrrá lenni akármilyen helyzeten, ami csak kialakulhat körülötte.

A nyílásokból farkashoz hasonló, előzőeknél nagyobb testű támadók érkeznek két oldalról a második hullámban. Vid annyira koncentrált, amilyennek még sosem érezte magát, nincs félelem, vagy csapongó gondolatok, csak a lőfegyver hátán domborodó nézőke, előtte célzógömb, a mutatóujja alatt feszülő elsütőbillentyű, és a felé rontó, fertőzött állatok koponyája homloki részenek kérgek közti apró rései.

A fiú nyugalmi pulzusával azonos ütemben repülnek ki a csőből lövedékei, minden golyó halálpontos és azonnal öl. Tina ugyanígy, másodperces gyakorisággal ad le lövést az előtte nyíló alagutakból előtörő lényekre, társáéval teljesen egyszerre dörren a fegyvere. 

Lángtengertől hullámzik a mennyezet. Nem tudnak a támadók közel férkőzni hozzájuk, a szűk járatokból a középen állókhoz kiérve egy-két vágtató lépés megtétele után elhullanak. Az ellenkező irányba néző és tüzelő páros tagjai fegyverének torkolattüze minden egyes alkalommal teljesen szinkronban villan fel, mintha összekulcsolt kezük a tudatukat is egyesítette volna, mintha nem két test lennének, hanem egyetlen egy, 360 fokos látószöggel. Kell is nekik, mert folyamatosan özönlenek a lények, minden irányból. 

Vid felgyorsult érzékei, és belassultnak érzett környezete rávilágítanak az ősi hiedelmek furcsa elemeinek feltételezhető okára. Az ókori mitológiában egytestűként, de háromfejűként írták le a lényt, azonban látszik, valójában mindegyik fej külön testhez kapcsolódik. Egyszerűen csak gyorsan és csapatosan törnek ki a járatokból, így a homályban az egymás mögött érkező, izzó tekintetű lények tényleg úgy tűnnek fel, mintha eggyé olvadnának.

Fegyverük egyszerre ürül ki, egyszerre is teszik el helyükre, szabaddá vált kezükkel pedig egyszerre nyúlnak át testük előtt a szorosra kulcsolt kezük alatti, egymás bal tokjában lévő fegyveréhez. Egyszerre rántják ki társuk oldaláról, lábáról a töltött, félautomatára állított szerkezeteket. Talán negyvennél is több, hullámokban ékező szörnyeteg szállt lángsírba az üregben, amikor egyszer csak véget ér a roham.

Elfogytak. Tina oldalán az egyik üregből erős morajlás visszhangzik ki, erősebb, mint eddig bármelyik lény dobogása. A lány nem vár, hanem maga után húzza Videt, futásnak erednek, elszakadnak egymástól. Megint minden halvány, fakó, olyan halandó.

- Gyere! - kiált rá társa Vidre, miközben vékony derékszíjáról kibiztosítja az utolsó kézigránátját. 

Először úgy tűnik, hogy Tina egyenesen a távoli sötétben pokolian izzó, két méter magas, közeledő jelenség felé rohan, de Vid rájön, mit tervez a lány, és a halált jelentő járat mellett egy lejtő, sötét alagútba csúszik be. A lány is így tesz, utána érkezik a meredek kőfolyosóra, de előtte a robbanótestet a rettentő, dermesztően fújtatva odaérő lény felé hajítja.

A dörrenés megrázza a járatrendszert, kisebb kövek hullanak ki a túlélők által használt, stabilnak tűnő kőfolyosó felső részéből, miközben mindketten az elpusztult lényből szétterjedő lángok elől a meredek ereszkedőn meg-megcsúszva futnak le. A tűz visszahúzódva tovatűnt, valószínűleg a korábbi, földmélyi csatatér színhelyét képező üreg kéményként funkcionált járatain keresztül talált utat magának a felszín felé.

- Állj! - kiált rá a lány a vaksötétben előtte menekülőre, mindketten azonnal meg is állnak. 

Apró kövek gördülésének kopogása szűnik, minden elcsendesült. A vérfagyasztó, rémes üvöltésekkel kevert fegyverropogás a túlélők levegőért kapkodó zihálásába fordult, a kőfalak sárgás izzása helyett ismét a vaksötét maradt. Sokadszorra váltják egymást a szélsőséges végletek közti körülmények, szinte lehetetlen alkalmazkodni hozzájuk. 

Vid arra gondol, egyedül nem is menne neki ez az egész, már rég széttépték volna az elején, ha nincs ott a társa, aki az ő biztos pontja, támasza, lobogó fáklyája az ismeretlenben. Saját magán is csodálkozik, mert minél több elképesztő, furcsa érzés fut át rajta a lány miatt, annál idegenebbnek érzi, és mégis egyre jobban bízik benne.

De nincs idő egy pillanatig sem elmerengeni, a robbanástól megremegett alagútrendszer megint morajlik, apró kövek potyognak le a mennyezetről, és gurulnak el a túlélők lába alatt.

- Itt vagyunk.

- Hol? Az orromig se… - kezdi a fiú, de nem tudja befejezni, mert földre esik a megrettenéstől.

Közvetlenül két lépéssel mellette két fénycsóva vakítva, suhanva húz el felfelé. A járat véget ért, a legalább tízemeletes háztömb méretű terem természetes kapujába értek. Az egyszerre magasba szálló, hófehér szárnyaikkal kormányzó fényforrások a tárnához hasonló üreg kupolaszerű mennyezetének mentén lendületből visszafordulva indulnak a mély irányába. Vid azonnal behúzódik a járat falának takarásába, a lány változatlan higgadtsággal áll a járatuk árnyékában.

A lények a mélyből jöttek, oda is buktak alá, majd ismét felfelé szállnak. Mintha felzavarták volna őket. A fiú maga mellé tekint a mélybe, végtelennek tűnik a katlan, csak a lenti semmiből ismét feltörő fényes pár látszódik. A teremben köröznek, a bejárathoz közel érve szárnyaik csapásának surrogása erőteljesnek hallatszik. Fényük bevilágítja a futónövényekkel sűrűn szőtt falat, fény egyáltalán nincs idelent, mégis zöldellő növényzet borítja a hatalmas üreget. 

- Nézd! – szólal meg suttogva a lány előre mutatva. – A keringésüknek középpontja van.

- Mik ezek? – kérdi Vid nagyon halkan.

- Az ókori zsidók levita törzsének papjai egykor keruboknak nevezték el őket.

Vid a szárnyasok fényében meglátja a terem közepén felvillanó ereklyét, szemébe tükröződnek az ősi faládát díszítő arany szegélyek.

- Én megyek – mondja Tina, és társa mellé húzódik.

- Egyedül? Mit akarsz tenni? – vágja rá rögtön, érezhetően mindenképp segítené az indulni tervezőt.

- Ha jól megnézed, mozgásuk periodikus, kiszámítható. Nem lesz baj, meglásd! – válaszolja erősen koncentrálva, a fénytől csillanó szemeivel a lényeket követve. 

- Mit kell tudnom róluk? – kérdez újra a fiú, hogy tudja, mire számítson a továbbiakban.

- Angyalszerű lények, erejük hozzájuk hasonló. 

- Elpusztíthatók? – kérdi.

- Nem kell ám mindent megölni – néz rá a lány elégedetlenkedő tekintettel. – Békések.

- Az jó – nyugtázza elképedt, felemelt tekintettel Vid.

- Viszont, ha a célkeresztjükbe kerülsz, ha megérzik, hogy a láda felnyitása a célod, az már nemigen túlélhető – figyelmeztet óvatosan fogalmazva a lány.

- Mindjárt gondoltam – folytatja fejét ingatva.

- Eredetileg arra születtek, hogy védjék a mennyek bejáratát, de amikor a Bevont főpap kinyitotta a világok közti szövetséget jelképező ládát, az riasztóként szólalt meg a fejükben, mire azonnal kaput nyitva a dimenziók közt törtek be a terembe. Itt már megérezték azt is, hogy a ládából nem hiányzik semmi, és azonnal értették is a szerzetes szándékát. Útjára engedték, de a termet lerombolták a mostani állapotára, hogy ha bárki belép, lelassítsák vele, időben le tudják reagálni, könnyebben szemmel tudják tartani a behatolót.

A hatalmas üregben a tátongó mélység maradt, a középen álló sziklatornyon a láda, körülötte további egyenetlen felületű szirtek magasodnak. Tina a kúszónövényekkel szőtt sziklaormokat méregeti. 

- Mi van még a ládában, ami annyira fontos?

- Kőtáblára írt törvények, egy kivirágzott bot, ilyenek, már lényegtelen, nem azokért jöttünk. 

- Hogy akarsz odajutni?

- Lépésről lépésre, szikláról sziklára.

- Tudom, hogy te valami angyalféle vagy, meg megállíthatatlanul hasítasz előre, meg minden - kezdi a fiú tapogatódzóan, hebegve, - de ez konkrétan lehetetlen.

Tina nem válaszol. A feltűnést kerülni kívánó helyzethez színekben alkalmazkodóan világos dzsekijét leveszi magáról, és a kövek közé dobja. Vid megpillantja, amint a szárnyasok fényében a néhai kedvesénél eddig sosem látott nyakék villan fel a lány mellkasa felett. Vékony ezüst szemekből álló láncon áttetsző, türkizkéken csillanó, örvény alakú ékszer simul bőréhez. Sötétszürke, vállpántos, ujjatlan felsőjében a környezetébe megfelelően beolvadva figyeli a felzavart lények mozgását.

Kicsit vár, majd elugrik a párkányról az egy méterrel előtte lévő sziklacsúcsra. Ahogy eléri, nem torpan meg, hanem rögtön a kőoszlop oldalára csúsztatja le testét, kézfejeivel és világos cipőjével a szikla kidomborodó részeiben megkapaszkodva. Ahogy eltűnt a szirt szélén, felette az egyik hatalmas test elsuhan, megvilágítva a ládáig vezető lehetséges útvonalat. Nem vették észre.

Vid feszülten figyel, a bejáratnál féltérdre ereszkedően önként helyezi készenlétbe magát és fegyverét egyaránt. 

Tina tovább indul. A kartávolságban és néhol távolabb eső szirtekre átkapaszkodva, átmászva tart légiesen és meglepően könnyeden az égi szövetség szimbóluma felé. Nem erőlködik, legalábbis nem látszik rajta, olyan természetesen halad a végtelennek tűnő mélység felett, mintha egész életében ezt csinálta volna, mintha ez lenne az amúgy normális, hétköznapi közege. A hatalmas üreg szélétől a ládát tartó szikla alig harminc méterre fekszik. Fent néhány másodperc alatt elérhető lenne, de a lány inkább a percekig tartó, biztonságosabbnak vélt, sötét szakadék felett néha egyetlen karon lógva előrejutó sziklamászást választja. A helyes fogásválasztások mellett a hatalmas kőtömbök biztonságot nyújtó takarására is figyelnie kell.

A fiú meglátja maga előtt a lányt a láda szirtjének oldalában felfelé mászni. A kerubok gyorsan köröznek, néha magas frekvenciás, vijjogáshoz hasonló hangot adnak ki, feltehetően kommunikálnak egymással.

A sziklamászó közben elérte a ládát. Mellé guggol, körülnéz, majd egyetlen mély fújtatással feláll. Önmagát leleplezett, nyílt célpont. Egyik kezével határozottan a mélybe tolja a láda tetejét, szabad kezével benyúl a végtelennek tűnő üreget fényárral beborító, világok közti tárolóba, és kiveszi mélyéről a medál keresett részét. 

A kerubok észreveszik őt, azonnal felé is repülnek. A lány nem vár, farzsebébe tolja az aranyszínű, apró tárgyat, és a felszínen szikláról sziklára ugrálva kezd visszarohanni a járat felé.

A láda hófehér, vakító izzásba kezd, mély, búgó hangon morajlik fel, melynek hangmagassága egyre emelkedik.

- Ez nem jó – mondja Vid, bár nem érti, mi történik, de a látvány, és a hozzá párosuló hang rosszat sejtet vele.

Mindkét kerub köveket repesztően érkezik Tina nyomában a széles szirtekre, korábban folyamatosan gyorsan suhanó testük most először lassít le, most először vehető ki tisztán. Három méter magas teremtmények, ragyogásban úszó testük mintha talpig arany volna, sashoz hasonlít. A közelebbinek feje bikára, a másik leginkább oroszlánra emlékeztet, szemük hófehéren világít. Agyarszerű szemfogakat rejtő szájukat kitárják, melyben az infernoidok fegyveréhez hasonló, de kék színű energiagömböket kezdenek generálni.

- Ez nagyon nem jó! – folytatja aggodalmaskodó kiabálását Vid a menekülő lánynak, és összehúzódó társa válla felett a támadóikra lövéseket ad le.

A lövedékek el sem érik a kerubokat, mert az óriási üregben két oldalt, ferdén fényes portálok nyílnak a tér szövetén, és mint tehetetlen porszemeket, beszippantják a két őrzőt. A kapuk egy pillanat alatt zárulnak be, amilyen hirtelenséggel megjelentek, úgy el is tűntek, magukkal ragadva a szárnyas lényeket. A jelenség annyira gyorsan történt, hogy ha Vid éppen véletlenül hosszabbat pislog, már le is marad a történtekről.

Tina a járatba ugorva ér vissza, felkapja kabátját, és tovább fut, Vid utána.

- Fuss, ahogy csak bírsz! – kiált rá rohanás közben hangosan.

- Mi történik? – veszi fel a sietség ütemét az eddig várakozó, miközben a vakító ládára pillant. 

- A világok közti szövetség már a végidővel értelmét vesztette, a láda megsemmisíti magát! – mondja hangosan, levegő után kapkodóan. - A kerubok mostanra végeztek feladatukkal, automatikusan visszahívta őket a Menny. Ez csakis a medál miatt nem történt meg korábban!

Követik a járatot, melynek sziklás, íves oldalfalait a ládának egyre erősödő, már-már sípolóvá váló zúgása nappali erejű fénnyel világítja meg, így korábbi érkezésük útvonala jól kivehető. Nincsenek megfontolt lépések, nincs óvatoskodás, mint idefelé. Ki kell érniük, mielőtt a láda végez magával, ami Tina szavai alapján a bizonytalan kiterjedésű környezetére is ki fog hatni. Percekig futnak, mire meglátszik a lerombolt pince kirobbantott sziklafalának helye. A menekülők kirohannak rajta, fel a lépcsőn, ki a templom melletti körfolyosóra. 

A fülsiketítő hang lassan, távolodva megszűnt, de nincs vége.

- Ne állj meg! – kiabál a lány hátra.

- Meddig kell még... - üvölti előre a fiú, de hangja elcsuklik, amikor eltűnik alatta a padló.

A közösségi terembe bevetődött lány a helyiséggel együtt emelkedik fel Vid szemei előtt. Hamar ráébred, nem társa van egyre magasabban, hanem ő kezdett el zuhanni a kolostor mélyben eltűnő keleti szárnyával együtt. Kezeit reflexből előre nyújtja. Fejét a kőzetbe verve, tenyereit véresre hasítva meg tud kapaszkodni az épület még ép, de élesre töredezett szélű alapjában, lábait már az alatta lévő talajrétegben veti meg. Nadrágját és bal combját a vasbeton-szerkezet egy görbe, rozsdás fémrúdja szakította fel, a sérülés mentén lába erősen vérezni kezd, a vörös folyadék cipője sarkáról bőségesen csurog a szakadékba.

A fájdalom hatalmas, de Vid alig érzi. Nincs más felfelé néző tekintete előtt, csak társának teljességet jelentő arca, aki az épület épen maradt szárnyának padlóján hasalva nyújtja felé egyenesig feszített karját.

Valamiért tátog, talán kiabál neki? Nem hallja őt. Elindul a rá vetülő tekintet felé, de nehézkesen halad, nem érti miért, hisz olyan közel van, szinte karnyújtásnyira. Miért lassú és homályos már megint minden körülötte? A szemei perifériájában néha feltűnő kezek miért áznak a vértől? Miért tűnik el összedőlve a templom jobb oldalon? És mégis mi folyik az arcába a homlokáról? Az egyre lassabban megfogalmazott kérdések mellett az ájulás gondolata is átfut az agyán. Nem lehet, nem csukhatja le a szemét, nem bukhat el, most nem. 

De a szem csukódik, kérlelhetetlenül zárul. Jó lenne aludni, nem sokat, csak egy kicsit. Nem lesz baj, ő megmondta, hogy nem lesz baj.


8. Fenevad

A kolostor keleti szárnya és a kápolna helyén száz méter mély kráter tátong, a templomtól keletre indulva fél kilométer szélesen terjed ki. A területet aláaknázó erőhatás mélyről tört fel, de a felette rétegződő hatalmas mennyiségű kőzet, és felszíni tereptárgyak darabjai beomolva feltöltötték a keletkezett űrt. Az épületegyüttes déli szárnya szinte egészben megmaradt, a mélyben eltűnt épületek leszakadva minimálisan rongálták meg a századvégi, erős téglafalakat. A tökéletesen tiszta, csillagos éjszakai égbolt látványát csak az összeomlott terület által felvert porfelhő csúfítja el.

A pusztítástól éppen csak megmenekült nagyterem padlóján a hátramaradt fiú teste hever. Az ernyedő kezét ájulása előtti utolsó pillanatban elkapó lány húzta őt fel. Hanyatt fekszik, tehetetlen rongybabaként terül el a kövezeten, homloka és bal combja erősen vérzik, tenyerei is vörösen gyöngyöznek. Megmentője az ajtón túli szakadéktól biztonságos távolságba vonszolta öntudatlan társát. Rögtön mellé térdelt, fölé hajolva már nyaki ütőerét tapintva életjeleit ellenőrzi. Lélegzik, pulzusa is van. 

- Kelj fel! Kérlek, kelj fel! - szólal meg hangosan, vállait óvatosan megrázva, közben idegesen körbenézve, tudva, hogy legfeljebb perceik lehetnek hátra, mielőtt újabb megpróbáltatás kezdődik.

Vid magához tér, fejéhez kap, majd remegő tenyereit maga elé emeli. Látja az ujjairól csurgó vért, már érzi a lábába nyilalló fájdalmat is.

- Sajnálom… sajnálom! - folytatja a lány kétségbeesően, megremegő hangon.

- Mi az? - kérdi Vid, lassan körbenézve, és elhelyezve magát térben és időben. Társa kétségbeesett tekintete mintha arról árulkodna számára, elsodródni látszanak a jól kigondolt tervtől.

- Tudom, hogy nehéz, de muszáj felkelned! – válaszol. - Mennünk kell, valahogy el kell érnünk a kocsit! - folytatja, majd koncentráltan hunyja le szemét, és megfogja a fiú kezét. 

Ujjak a vér áztatta ujjak közé, tenyér a horzsolt tenyérhez, meleg a hideg bőrhöz, szorosan összeforrva.

A különös kapcsolódás megint működik, akár a verőerekbe fecskendezett adrenalin lökete. A fájdalom tompul, a tudat élesedik, a súlyosan sérült akár fel is tudna kelni. Tényleg, mi akadálya? Ismét a korlátlanság érzése fogja el, a doppingoló szorításban egészen könnyen áll talpra.

Teljesen magához tért a sebesült. A lány felnéz a ziháló fiú alvadó, és friss vérrel egyaránt összekent arcára. Szívszakadó tekintettel, de mégis távolságtartóan simítja végig szabad kezével, majd bólint egyet felé.

A fejbiccentést Vid szavak nélkül is érti, azt jelenti, menniük kell. Megint, újra. Nincs idő a varázslatos érintések utáni szürkülő valóság végtelen fáradtságára, az esendő ájulásaira, a halandó sérüléseire, ismételten erősödő kínjaira. Lassú pislogással bólint vissza, mindkét fegyverét kezeibe véve. A sántikálva lóbált fegyvercsöveken végigfutó, majd földre hulló vércseppek minden felesleges szót felülírnak, használójuk a végsőkig elszánt, és addig fogja követni vezérét, amíg össze nem esik.

A Tina arcát viselő is kezébe veszi a védelmüket szolgáló eszközöket. Automata, sorozatvető üzemmódba kattintja át őket, ami nehéz idők közeledtének szavak nélküli jelzését adja a mellette bicegő számára. Elszántan indul, elsőként lép a terem délkeleti sarkának külvilágba vezető ajtaja felé, talán ilyen koncentráltnak még sosem látta őt Vid. Megáll az ablaktalan faajtó előtt. Az átszűrődő halk zörejek alapján Tina tudja, a mögé érkező pedig sejti, ugyan nem hosszú az út a járművükhöz, valószínűleg mégsem lesz könnyű elérniük.

- Mehetünk? - kérdezi a lány.

- Bárhova - kapja a gyenge, de határozott választ, lassú pislogással kísérve.

A lány a kilincs mellé irányzott határozott rúgással szakítja ki a zárat tokjából. A hangos reccsenéssel kivágódó ajtóval egyszerre Tina, utána a vérveszteségtől fakult bőrű Vid fordul ki az épületből. Alig ötven méter az autóig, de több száz halott a kertben elszórtan, az egymást követő korábbi robajokra gyűlhettek oda.

Férfiak, nők, gyerekek, idősek, fiatalok, épek, sérültek. Sokfélék, de egy közös bennük, mindannyian észrevették a menekülni próbálókat, jellegzetesen, távolról is felismerhető darabos, rángatódzó, de lassú léptekkel közelítenek feléjük.

Mindkét túlélő tüzet nyit, két-két lőfegyverrel. Tina pontos fejlövéseket ad le a könnyű célpontokra, felváltva, rövid sorozatok csapódnak a miattuk összeeső holttestekbe. Vid is duplázott tűzerővel araszol előre, de mágikus segítség nélkül csak több lövéssel tudja hatástalanítani a közel ért támadókat. Nincs jól, talán a szokottnál is csapnivalóbban céloz. Ez így nem lesz jó, érzi, hogy változtatnia kell, hát taktikát vált. Bal pisztolyát deréktokjába tolja, a jobbat két kézzel fogva halad tovább. Valamivel stabilabbá válik a fegyverfogás, így már mennek a pontosabb fejlövések neki is. A záródó tömegből gyorsléptű, erősnek látszó alakok törnek elő, mindketten tudják, őket kell előbb kilőniük, szavak nélkül, ugyanarra a területre célozva terítik le a két egyszerre odaérő támadót, mozgásképtelenül csúsznak el a lendülettől egészen a védekezők lábáig.

Vid sántikálva, haladtának nyomát véres foltokkal sűrűn csepegteti végig a repedezett aszfalton, kétségbeesetten pillant körbe a hullámokban érkező, csak tovább gyűlő halottak tengerén, és bosszús fejcsóválás közepette, már oldalán szabad kezével bordáját fogva, keserves arccal tesz tanúbizonyságot elbizonytalanodásáról.

Egyre szorultabb a szituáció, a jelentős külső fenyegetésen túlmenően úgy tűnik, hogy szervezete is kezdi őt cserbenhagyni. Csak a tudata, ami kitart, csakis elméjének köszönheti, hogy még megállíthatatlanul botorkál a néhány lépéssel előtte fegyverropogás közepette haladó után. Tina egyik fegyvere üressé vált, nincs idő újratárazni, így lábán helyére tolja a füstölgő eszközt.

Az özönben megfontolt golyózáporral utat vágva elérik a menekülésre szánt járművet, a lány a vezető oldali ajtóhoz indul. 

A porral vegyülő ködkezdeményből hatalmas, sötét szárnyas lény ereszkedik a homály alá, árnyéka a fakó fellegekre vetülve előzte meg őt. Tina hezitálás nélkül veszi célba, szüntelen sorozatlövéssel próbálja kiiktatni. Túl nagy, túl vastag a páncélja, nincs esélye az érkezővel szemben. A sportkocsin landol az égből jött teremtmény, karmos lábai alatt könnyedén préseli laposra a járművet, akár egy vékony műanyagpalackot. Hátsó lábaira emelkedik, így legalább hat méter magasra nyúlik az ég felé, teste óriási infernoidhoz hasonlít, Vid számara méretben túltesz minden eddig látotton.

Hosszú nyakán leginkább kecskéhez hasonlítható nyúlt pofaszerkezetű feje, és koponyáján hegyes, tengelye körül csavart szarvai dermesztő látványt nyújtanak. Fekete szemeiben tűzben izzanak pupillái, melyek vörösek és fektetett téglalap alakúak.  Vastag bőrlebenyekből összeálló szárnyait tíz méter szélesen tárja ki. Fekete bőrét a látható hátfelületén, karján, nyakán és koponyáján vastag, kéregszerű pikkelyek áthatolhatatlannak tűnő pajzsként borítják.

Bal mellső lábával papírposzterként szaggatja ketté az alatta álló vasszörnyet, a másikkal a kitartóan sorozó, de végül tűzerejében elfogyott Tina testét ragadja meg. A földön nagyot dobbantva, a rá még folyamatosan lövéseket leadó Vid mellett elrugaszkodva, őt figyelmen kívül hagyva száll fel az elkapás durva mozdulatától azonnal elájult lánnyal.

A rajtaütés nem volt hosszabb három másodpercnél. Egyértelműen látja a társánál sokkal lassabban reagáló Vid, hogy a régi legendák sárkányaihoz hasonló lény nem kettőjükért jött, kizárólag a vele harcolóért, most pedig tíz méter magasan, szélesen feszülő szárnyaival lassan, ügyetlenül csapkodva viszi őt nyugatnak a déli szárny mellett. Alig emelkedik. Talán sérült volna? Nem látszódott rajta. Furcsa gondolat, de inkább olyan, mintha esetlenkedne. Mintha még sosem repült volna, csak most tanulná.

A hátrahagyott maga mellett megpillantja a szétszaggatott csomagtartóból kiesett különös kardot acélosan megcsillanni a fűben. A fegyvert, amit még az angyalszobor kezében együtt találtak, amit megérintve aggasztó hirtelenséggel hagyta hátra a valóságot, de amiben társa valamiért megrögzötten hitt. Nincs idő gondolkodni, kockáztatni kell, bármi is lesz. Felemeli, kiveszi tokjából. Nincs fájdalom, nincs fáradtság, minden könnyebb. Ahogy várta. Ismét erős és éles körvonalakkal, kékes árnyalatban világít környezete. Azonnal tudja mi a dolga. Mintha alárendelt lenne, mintha fegyvere diktálná, mi az adott helyzet tökéletes megoldása, ő pedig csak automatikusan cselekszik. Nem baj, jó ez most így, megbékél a megköveteltnek tűnő helyzettel.

Az épület felé rohan. Nem hallja a holtakat, pedig néhány méterre is megközelítik. Némelyik a kezével el is éri őt a vállainál, viszont figyelme középpontjaként nem az életteleneket, hanem a megmaradt épület ablakai mellett lassan felszálló fenevad lélegzeteit hallja sajátjaként. A hatalmas mellkas pulzálását egyszerre érzi a lány szívverésével, mintha az elragadottnak vért pumpáló izomkamrái az ő bensőjében dobognának. 

Könnyeden fut fel a nagyterem lépcsőjén, nincs kín, pedig combja nem gyógyult be, ugyanolyan sérült, mint eddig, de még csak nem is érzi. Perifériájából úgy látja, mintha néha élénkpirosan spriccelne a sebből vére, de lényegtelen körülmény, fontosabb inger írja felül látványát. Kizárható, akár a hátrahagyott holtak tömege, most csak a lány, és az őt elragadó szörnyeteg számít.

Lerázza magáról dzsekijét, csak akadályozza őt a szabad mozgásban. A lépcső tetejét elérve teljes, kiegészült erejéből fut végig a negyven méteres folyosón, a pengét lendületesen, már-már robotszerűen szabályos mozgással, rezzenéstelen tekintettel jobb kezében lengeti. Közvetlenül nem látja a lényt, mégis tudja, hol jár, és talán még azt is érzi, hogy a közeli jövőben hol lesz.

Elrohan a folyosó azon részén, ahol a titkokkal vértezett idegennel hosszasan beszélgettek a padlólapokon, de ez most tudatában nem képződik le, az eszközzel alkotott egység számára jelentéktelen, elhanyagolandó múltbéli esemény. Bal kézzel rántja elő a megmaradt lőfegyverét, és sietsége közben az épület végén akadályt jelentő ablakra betonbiztos, rezzenéstelen fegyvertartással többször rátüzel.

Az üveg darabokra törik előtte, a lehulló szilánkok közt a pisztolyt elengedve, de a kardot szorosan tartva előre nyújtózik és kivetődik az épület első emeletéről, majd egyenesen, a még felszín közelében esetlenül vitorlázó, pokoli lény hátán, a pengét két kézzel bal szárnyába szúrva landol. Gyors, precíz mozdulatsor, elsőre és tökéletesen kivitelezett, a súlyos sebek ellenére is. Néhány másodperc kellett csak hozzá, ő mégis többszörösen hosszúnak élte meg.

A lény a vidéket megrázóan üvölt fel repülése közben a hátába villámcsapásként hatoló, éles tárgy okozta fájdalomtól, de nem zuhan le, hanem erősebb szárnycsapásokkal emelkedésbe kezd. Nyakával hátrafelé csapkodva, páros szarvai döfködéseivel próbálja hangos hörgések közepette támadóját lerázni magáról. 

A kard szorongatása közben Vid könnyedén hajol el a gyilkos, tűhegyes csontnyúlványok elől, a fenevad nem tud vele mit kezdeni odafent. A fiú a sérült, repülő lebenyeket feszítő csont tövébe kapaszkodva a szörnyeteg azonos oldali mellső lábához lendül át, majd kirántja a pengét a lény szárnyából, és rögtön ízületbe hatolóan ékeli a lányt tartó mellső láb lágyabb, páncéltalan hajlatába. Az ördögi teremtmény ismét állatiasan felhördülő ordításban tör ki, fémmel átjárt testrészének fájdalmában el is engedi az eszméletlent húsz méteres magasságból. Felsértője a beszúrt eszközt elengedve Tina után zuhan és elkapja, majd még a levegőben átöleli őt.

Néhány pillanatig tart csupán a lassan pörgő szabadesés, de Vid őszintén, szívéből kívánja, bárcsak megállna az idő. Bárcsak örökké kitartana a momentum, itt és most. Szeretne végtelenül lebegni ott, idegen, de hozzá tartozó, elemi részévé váló társával, karjába zárni, ölelni, óvni őt. A mágikus fegyver nélkül megint érzett a fájdalom, megint létezik a sötét, megint megtapasztalt a gyengeség, de ez sem baj, csak legyen vég nélküli, ami történik.

De nem az. Az eszméletlenül összecsuklott testet szorosan körbezárva érnek földet a fiú hátára zuhanva. Karjaiból a megóvott test kigördül, hanyatt fekve terül el a megsárgult, boka magasságig érő fűvel borított széles mezőn. Kisebb horzsolásoktól eltekintve, jelentősen nem sérült meg, sikerült őt megvédeni.

Vid a hason fekvésből megpróbálja magát eltolni a földtől, de nem megy, a penge által végsőkig szipolyozott izmai nem bírnak el saját súlyával, visszazuhan a talajra. Újra megpróbálja, fogait összeszorítva, morajló nyögéssel, remegő karokkal, minden tartalék energiáját mozgósítva nyomja fel magát és sarkára ül. Az ég felé emeli arcát csukott szemmel, szájából vér csurran ki középen, és álláig folyva cseppen a térdei közti száraz fűcsomóra.

Bal szemét kinyitja, a jobb oldalit viszont nem tudja. A zuhanáskor roncsolódhatott. A belsejét kitöltő kocsonyás, átlátszó üvegtest végigfolyt az arcán. Az extra segítség nélküli kritikus állapota tompította és lassította észlelését, de érzi, hogy szemsérülése végleges. Tökéletesen tudja, nem kell szakértőnek lennie ahhoz, hogy felfogja, látása azon az oldalon már biztosan nem jön helyre.

Helyzetéhez képest gyorsan azonosítja környékét a korlátozott, de még megmaradt szemvilága segítségével. Egy aranysárga mező középtájára kerültek, fent még mindig csillagos az égbolt. Látszik a kolostor még álló déli szárnya a távoli dombtetőn, mögötte a kráter feletti sötét porfelhővel. A rét körül fák magasodnak, nem messze, alig egy percnyi sétára. Talán még mindig a rend birtokterületén lehetnek. A lány karnyújtásnyira fekszik a földön, továbbra sincs magánál.

Vid odahúzza magát karjaival, a még ép lábát a talajban megvetve kúszik közelebb. A másik alsó végtagját csak vonszolja, nem hajlik, nem mozog, élettelen, véres, szétszakadt teherként húzza maga után. Félig lábszáraira ül, méltóságától hajtva maga alá húzza bénult, érzet nélküli testrészét is. Csendben gubbaszt társa felett, arcáról és szeméből csöpögő vérrel áztatja a védtelenül fekvőnek ruháját. A szörnyű lény a kolostortól tovább távolodva, a fák mögött tűnt el a domb lába felé, amíg a fiú figyelni tudta a mozgását. Csend lett, talán egy percig is. Csak saját lihegését hallja az ébren lévő, erős fújtatásokkal próbálja rendezni életfunkcióit, közben az előtte fekvőt nézi, mindkettőjük sorsát tekintve tehetetlennek érzi magát.

Kattanások. Azok az ismert, baljós, halálként közeledő, pokolian éles kattogások. A dombtető távoli, romos rendi épülete felől hallatszódnak a háta mögül.

Még nincs vége, de már nincs menekvés, még nincs pihenés, viszont már nincs esély. A kitartó és megalkuvó gondolatok egyszerre járják át a haldokló túlélő egyre halkabb gondolatait. Bal szeméből keserves, magányos könnyek hullanak ki, a lány nyitott tenyerébe hullva gördülnek a talajra.

Felnéz maga elé, készen áll óvni a mindent jelentőt, utolsó lélegzetéig. Lehunyja szemét, lassan fújja ki levegőjét. Jobb kezével társa tokjából kiveszi lőfegyverét, bal kézzel az ájult test derékszíjáról tárat tölt bele, csőre tölt, majd szabaddá váló kezét gyengéden a lány tenyeréhez érinti.

Ahogy várta. A természetfeletti kontaktus megint működik, tisztább a kép, céltudatosság és erő járja át bensőjét, akár a robbanómotor, melynek égésterébe dinitrogén-oxidot fecskendeztek. Törzsből csavarodik hátra, a berepülő szárnyas szörnyetegeket egyetlen lövésekkel taszítja lángokba, hidegvérrel és pontosan, fájdalommentes és rezdülés nélküli tekintettel. Kilenc lövés dördül, egyetlen durranással sem hallani többet. Az ostromló kilenc lény semmivé vált körülöttük, nyomokban felperzselve a szikkadt mezőt.

Ez így működhet, még talán meg is menekülhetnek, remény szikrája villan elméjében. A biztató benyomással egyszerre élesen nyilalló érzés a gerincoszlopban, szájból fröccsenő véres húscafat a levegőben.

Mi történt? Eddig a horizont volt a távolban, most a csillagos ég tölti ki a perifériát.

Hanyatt terül el a tudatát vesztő haláltusát vívó. Az óriási, sátáni vad visszatért, fölötte és mögüle érkezve hasította végig a hátát. A Tina felé lépkedő, és Vid fölé kerülő rettentő test nyúlt, nyaki részén és felső testén ismerős minta vehető ki. A megsebzett fiú nem akar emlékezni, most mindent megtenne, hogy ne emlékezzen.

De emlékszik. Pontosan csengenek fülében régi ismerősének szavai, mikor észrevette az Új-Zélandon töltött idő alatt szerzett tetoválását.

A még lélegző minden maradék erejét mozgósítva, remegő ujjakkal nyúl az eltorzult, beazonosított barátja oldalából még mindig kiálló pengéhez, és összekapcsolódva a markolattal, maga felé húzza az ereklyét. A kard borotvaéles, ellenállás nélkül vágja le a megsebzett felső végtagot, amitől a lény felbődülve, szárnyaival csapkodva repül a magasba, az őt megsebzőt is magával ragadva. Fekete vér ömlik az óriási testből ötven méter magasról, porzik a levegőben, akár a kőolaj.

Vid a fegyver túltöltő erejének birtokában a fenevad mellkasába döfi kardját, amitől a szárnyas pörögve, irányíthatatlanul zuhan ismét a domb alsó területének irányába, és egy korábban feltehetően erdőszéli fészerként működő faház rozoga tetőszerkezetét keresztülszakítva ér talajt. 

A becsapódás erejét a lény nem tudta tompítani, eleve sérült szárnya leszakadt, másik repülő végtagjának törzséből kiálló legvastagabb csontja kettétört, élettelenül lóg teste mellett a röpképtelenné vált testrész.

Vid már a penge birtokában sem tud felállni, hiába húzza az elméjét az eszköz. Jobb lábfeje a földet éréskor leszakadt, mikor a párbajellenfele teljes testével zuhant rá. Mankóvá alakul a fegyver, végül csak feltérdelteti használóját. Nincs megállás, a tárgy kíméletlen, nem enged a feladásnak.

A Letaszított, ami Ezra testét entitásának menekítésére használta fel, most ismét haldoklik, csonka testbe zárva vergődik a porban. Lassú, zuhanástól sérült lábaival, a kínok által fűtött gyűlölettől elszántan vonszolja magát közelebb ellenségéhez. Hátsó lábait megvetve szélesen terjedő, narancssárgán izzó lángcsóvát lövell ki torkából.

Vid látva a felé tódulva mindent emésztő tüzet, visszavetődik a földre. A lángok átcsapnak felette, kisebb tűzfészkeket gyújtva a fészer melletti tarlón, de nem terjednek tovább, mert alig van aljnövényzet, inkább csak a száraz, leginkább homokos, elhanyagolt föld. 

Ismét segítséggel emelkedik fel a megszaggatott test, az eszméletét már-már elveszteni kívánót még ébren tartja támasztéka. Mellkasi részén csupaszra égett a háta, kilátszó, hófehér gerinccsigolyái és bordái mellett fényesen parázslanak bőrtől fosztott, lenyúzott izmai. Mire újra térdre tud emelkedni, a lény megmaradt, lesújtó mellső végtagját látja maga előtt elsőként. Dopping hatása alatt sincs ideje reagálni, az ütés az arca jobb oldalának állkapocsi részét emberi ökölnyi területen éri el és szakítja ki koponyájából. Feje ismét hanyatt hátracsapódik, az ütés lendületétől most hátul is marad. Újabb véres köpet hagyja el ajkait függőlegesen felfelé, szeme felnyílik közben.

Csillagok. Távoliak, gyönyörűek, magányosak. Vid mostanra a kard kegyetlen, változatlan szabályát pontosan felfogta. Csak a cél létezik, minden más alárendelt. Nem a kezében tartott penge volt az eszköz, hanem mindvégig ő maga. Egy felhasználható, és elhasználható tárgy a magasabb érdek kiszolgálására.

A Letaszított újra sújt, a haldokló tudja, hogy ezúttal utoljára. Magasba emelkednek a harminc centis acélkarmok a Hold fakó fényét megvillantva. Mindjárt vége, mindjárt meg lehet pihenni, örökre, néhány pillanat, csak győzni kell kivárni. 

- Nem lesz baj… Nem lesz baj. - már csak az egyszerű szavak suttogása visszhangzik a kusza gondolatoktól megtisztult, összeomló elmében.

De a kard nem enged el, addig nem, amíg a feladat be nem végeztetett. Magasra emeli a fiú karját, messzire nyújtja a foszló, ízületeiben recsegő végtagot, újabb égtelen fájdalmat okozva.

A tűhegyes penge, mint forró kés a puha vajba, akadálytalanul hatol be a fölé érkező több tonnás monstrum vastagkérgű mellkasába. A fegyver vasoszlopként feszíti kezelőjét, nem tűr ellenállást. Vid felnézve üvölt, ereje minden utolsó cseppjét kizsákmányolja belőle az élettelen tárgy. Vörös lángtengerré válik felette a világ, a néhai ismerős testét elrabló, ősi időkben még angyalnak értékelt lény torz, tűzben elégő darabjai az alatta összezuhanó testet és környezetét egyszerre égetik fel.

A ropogó tűz hamar elillan. A fagyott csend, és egy messzi magasban záródó égi kapu maradt utána. Lélek juthatott fel rajta. Csak a magány, ami még itt van. A sértetlen penge elenged, lassan gördül ki az alvadt vérrel szennyezett, élettelen ujjak közül. 

A szükséges használati tárgynak vélt fegyver teljesen ép, de aki a valódi eszköz volt, a győzelem után feleslegessé, szükségtelenné vált, mostanra elhasználtatott. 


9. Genezis

Gyenge löketekben érkező szellőktől suhogva hullámzik az elmúlást jelentő évszaktól sárgult pázsit. Tina zuhanás miatt kibomlott haja a fűszálak közé olvadva borul a talajra. Jobb válla felé fordult arcának kisimult tekintete és szétterült karjai békés álomra engednének következtetni, ha a történteket semmissé lehetne tenni, a lágyan lengedező karcsú növényi szárak mögött apró lagúnákként nyíló szemek viszont elárulják, visszafordíthatatlan események zajlottak le korábban. Azt mondta, nem lesz baj, megígérte.

Tina bénultnak érzett teste lassan megmozdul, nehézkesen fordul az oldalára, halk nyögések közt tolja el dzsekijétől feltehetően földet éréskor megfosztott felső testét a vékony szálú, puha gyepről. Félig felülve néz körbe, térben orientálja magát, földi képességeket meghaladó nézése már ébredése óta túllát a mindent kitakaróan tornyosuló aljnövényzeten is. Balja felé a hatalmas kráter mellett megmaradt épületre ülepedő porfelhő látszik a dombtetőn túl, másik válla felé a lankás mező hosszan folytatódik, míg fás területet határolva véget nem ér. Előtte nem messze a kolostor irányából induló földutat lát keresztben, alig néhány lépésre fekhelyétől. A járműszéles ösvényen túl a mélybe bukik a felszín, a sűrű fák sötétje hallhatóan csörgedező patakot rejt a völgyben. A kiterjedt tisztást és átláthatatlan vadont határoló út enyhén süllyedve, kanyarogva távolodik a föld gyomrába dőlt rendháztól, míg végül jobbra el nem tűnik az erdőben a domb lába felé. Veszélyes csapás, veszélyes időben, de az ég felé magasodó lombokon túl gyengülve gomolygó füst a félelem-faktort kizárva, alkut nem ismerve mutatja a lefelé vezető szükséges irányt.

Teste kisebb-nagyobb karcolásoktól eltekintve sértetlen. Eszméletvesztéséből felállva meglátja egyik fegyverét a fűben pihenni, felveszi onnan, földes és véres a markolata. Másnak a tenyeréből származik, még friss, meg sem alvadt. A kioldót megnyomva két lőszert talál a tárban, és egyet a csőben. Más nem maradt, ez minden. Az egykori templomot környező épületmaradványok felé látja a feketére perzselt rétet, húsz méter hosszan elnyúlva, egyenlőtlen felek közt dúlt harc nyomait hordozzák. 

Fegyverét tokjába helyezve gyors, de eleinte még bizonytalan, szédelgő léptekkel indul a murvás ösvény felé, azt elérve pedig rohanni kezd az egyre halványuló, sötét füstoszlop irányába. Az út az erdőbe visz, de a lány nem lassít, magányosan fut végig a talajközeli növények közé rekedt ködben alig kivehető útvonalon.

Csak néhány perc a sűrű vadonban, és tisztul a látóhatár, már át is látni a fák közt. Újabb nyílt terület, akárcsak az előző, nagyjából öthektáros lehet, egykor még talán művelték is. Félig összedőlt, pajtához hasonló, sátortetős faépítmény tartja magát az erdő szélén. Kiérve már látszik a düledező épülettől nem messze oszló füst forrása is, a nyomokban kiégett tarlóról száll fel.

Megpillantja kutatása tárgyát, ott fekszik a hamuban. Mellé siet, térdén csúszva fékez le és áll meg mellette. Kezét már leérkezésekor a földön fekvő fiú mellkasára helyezte, holdfényben tündöklő, keserves könnyek csordulnak ki szemeiből, korábbi megmentője széthasított, karjaiban és arcán feketére, homloka és tarkója közt kopaszra égett testén végignézve.

Megmozdul a kiterített túlélő tekintetének maradványa, a felnyíló szemek a lányra vetülnek.

- Sajnálom - suttogja dadogva végtelen fájdalommal a szemében, minden szótag érezhetően kínszenvedésként préselődik ki az elszenesedett lebenyekké szabdalt ajkain át. - Sajnálom.

A lány nem válaszol, csak zokog felette. Mindig volt válasza mindenre, de most elakadt a szava. Talán most is közöl. Néma, de ezzel mintha mégis mindent elmondana. Egyik keze a még lélegzőn, másik a saját szája előtt, eddigi kimért, legtöbbször faarcú magabiztossága mögül heves, leplezetlen érzelmek bújnak elő.  

- Mindent megtettem érted. Mindent, amit csak erőmből bírtam - folytatja, kihasított arcfeléből kilátszó nyaki izmait megfeszítve, fejét lassan ingatva. - Csak ennyit tudtam, nem ment több.

Tina fejét csóválja a fiú önbíráló szavait hallva, majd hirtelen odahajolva, gyengéden arcához karolja a haldoklónak harmadfokúra égett koponyáját.

- Sajnálom… sajnálom - ismételgeti Vid szüntelenül, és már nem is mond mást, befejezte. Végleg. 

Utolsó szavai voltak, megmaradt szeme lassan csukódik, a teste alatt dudorodó apró buckához simuló nyaka pedig életerejét elhagyva biccen hátra.

A lány érzi, hogy vége, de csak annál jobban szorítja őt, nem ereszti, hiába élettelen már a test remegő karjai közt. Szorongatja, mint még soha, mert pontosan tudja, nincs felébredés, nincs visszatekerhető videó, és nincs testet elhagyó fénycsóva sem. Nincs semmi, csak a végtelen halál. Ami most a legjobban fáj, hogy végig igazat mondott Vidnek, meghalt, és nincs ragyogva kitörő lélek, ami üdvösség reményében tartana az ég felé. Végső megszűnés ez.

Percekig is eltart a néma ölelés, mire gyengéden, elfogadóan ereszti ki társa ernyedt torzóját kezei közül. Sarkaira ül vissza, némán néz az ég felé, sírását elfojtva. Még mindig gyönyörű az ég, fényes, derűs éjszaka ér véget lassan. Keleten világosság kezd derengeni a ritkásabb ligetként helyezkedő fák mögötti horizonton. Újra kel a Nap, az égitestet nem érdekli a magába zuhant lélegzőnek súlyos vesztesége, az idő kérlelhetetlenül halad tovább.

Ránehezedő súlytól recsegnek az avarban heverő faágak az erdő mélyén. A lány meghallva rögtön kinyitja könnyes, enyhén véreres szemeit, remegő pillákkal bal válla felé irányítja őket. Jobb térde feletti fegyveréhez kap, mert valami egyre közelebb jár. Hátranéz, széles árny burkolózik ki a talaj menti, erdei ködből. A földön ülő előrántja lőfegyverét, és törzsből hátrafordulva az érkezőre szegezi, az eddig sziklaszilárd, de az elszenvedett testi traumától most reszkető kezével tartja ki. 

Már látja ki az, elteszi a fegyvert, hátat fordít neki, csak Vid holttestét nézve ül tovább a perzselt talajon.

Az alak odalép hozzájuk, nem támad, nem beszél. Lassan sétálva lép ki az erdő árnyékából a holdfényre, miközben a maradványt, és a mellette kuporgót figyeli.

Embernek tűnik, fején csuklyát, testén majdnem földig érő, hófehér ruhát visel. Szintén fehér, tollas szárnyait a földtől oldalra és hátrafelé elemelve lengeti hátán. Cipője és kesztyűje sötétbarna, olyanok, akár a megmunkált bőr, a kézfejét borító ruhadarab szára egészen az alkarja közepéig ér. Laza, bő öltözete könyök- és vállrészen a testéhez simul, és vastag, szintén bőrszerű, párhuzamos varrások közt dudorodó anyagból készült ovális alakú, rugalmas vértbe fordul az ízületeinél. Dereka is sötétbarna, szinte földig lógó kötéllel felövezett, testét elöl és hátul, ugyanilyen színű, talaj felé enyhén keskenyedő palástféle szövet borítja. Fémesen csillog, de mégis könnyeden hullámzik az apró fuvallatobkan A ruhadarab egészen úgy néz ki, mint a kápolnában Vid által megpillantott freskó egyik jelenetének középpontja, a védelmi eszköznek mondott szövet, melyet a beavatott az önmaga, és a medál védelmének ellátásra kapott a sötét középkorban. Ruházata összességében a Letaszítottéra emlékeztet, de ez makulátlanul ép és ragyogó.

Nem lép oda a lányhoz, hanem mögötte két lépés távolságban maradva áll meg, a fejét fedő ruhaelemet hátrahajtja, karjait maga előtt keresztbe fonja. Tükörsima arca gondterhelten tekint a holttestre, miközben a löketekben feltámadó, de gyenge szél világosbarna, jobb oldalt elválasztott, néhány centis hajába kap. Saséhoz hasonló szárnyai testének méretét egyenként is meghaladják, a terebélyes, hófehér testrészekből és ruhájából halványan világos, ködszerű anyag árad szét, majd illan el környezetében. 

Némán áll az elkeseredettnek tűnő utolsó túlélő mögött, a feszültté váló csendet végül a néhai Vid társa töri meg.

- Nem tudtam vigyázni rá – mondja halkan, remegő szomorúsággal, meredten bámulva a megégett arcot – A test gyenge, esélyem se volt megmenteni. – folytatja saját testére is lepillantva, becsmérlő tekintettel. 

- Te akartad így… hogy emberként segítsd őt – figyelmeztet a sziklaszilárdan álló alak.

- Nem állhattam elé másképp, mint ahogy te is állsz itt, a félelmen kívül mást nem váltottam volna ki belőle. Rettegésből nem akart volna visszatérni.

- De legalább még élne... - válaszolja kissé kioktatóan, majd rövid hatásszünetet tartva folytatja. - Sokan egyébként azt beszélték, túlértékelted a szerepét. Hogy nem volt benne annyi, ami megérné őt visszahozni. Hogy csak egy katona volt, aki alkalmatlanná vált a feladatára, és ennyi. Semmi több.

- Te is így gondolod, Rafael? – kérdi hátrafordulva. – És ha igen, akkor miért vagy itt?

Az angyal a kérdést hallva mellé lép, és sarkaira leguggolva nézi tovább a holttestet.

- Tudod te. Hogy is ne tudnád? Nyilvánvalóan azért vagyok itt, mert úgy gondolom, hogy tévednek – mondja Rafael sóhajtva, de mégis nyugtatóan, közben a lányra pillantva. – Hiszem, hogy igazad van. Harcoltam, éltem vele, tudom, hogy milyen volt angyalként. Szeretett téged, szerelmesebb volt beléd, mint ahogy ember embert szeretni tud. Bármit megtett volna érted, mindenét feláldozta volna kizárólag miattad. Mi lehet ennél értékesebb? 

- Fel is áldozott mindent – folytatja néhai társára szegezett, dermedt tekintetével.

- Elmondtad neki? – kérdi az angyal.

- Mit? 

- Hogy ki voltál neki? Hogy te voltál az, aki miatt még évezredes öntudatlan száműzetését is vállalta, mert addig sem érzi a viszonzatlan érzései miatti kínt? - folytatja a faggatózást kissé számonkérően. A lány nem válaszol, csak mered maga elé jéghideg tekintettel. – Mert ennyi szerintem járt volna neki. 

- Miért vagy itt, Rafael? – kérdi, még mindig válaszra szoruló kérdését ismételve.

- Hallottalak az előbb. Talán tényleg van remény abban, amit megláttál. Van egy mód… Nem tudom, működik-e, de amit tudok, részemről megteszek.

Az angyal bal kézfejének ujjait a talajhoz érinti széttárva, jobb tenyerét pedig kinyitva a holttest fölé emeli. Tina teret adva Vid fejéhez csúszik át, a kisebb dombocskán fekvő felső teste miatt hátrabicsaklott fejét gyengéden kiemeli, majd szakadt, vérfoltos és kormos nadrágjával fedett térdeit párnaként a halott koponyája alá csúsztatja.

Rafael csukott szemmel koncentrál, percekig meg sem mozdul. Látszólag semmi nem történik, csak a fel-feltámadó szellő suhanása miatt meglebbenő angyali ruha, és Tina kibomlott, fodrozódó, fényes világosbarna haja mozdul meg néha a kővé dermedt, kiszáradt mezőn. 

Fényes, parányi gömbök, milliméter nagyságúak. A földről emelkednek fel egészen lassan. A sárgult fűcsomók tövétől gördülnek végig a szálak csúcsáig, majd elszakadva szállnak tovább a levegőben. Milliónyian vannak. Az angyal talajba fúrt ujjai körül koncentráltabban, távolabb ritkásabban, fehér ködbe burkolódzó szárnyai körül pedig a levegőben is létrejönnek elszórtan az apró fénypontok. A jelenség húsz méteres sugárban veszi körbe a két élőt és az egyetlen holtat, csekély méretű elemei lassan vándorolnak szülőhelyüket elhagyva a ragyogó terület középpontját jelentő élettelen, csonkított test felé. Intelligens, mikroszkopikus szentjánosbogarakként, hullámzóan lebegnek végig a fagypontig hűlt maradvány felett, majd a sérült részeit lepik el. Az elsők közvetlenül az alvadt, égett sérülésekhez tapadnak, a többiek mágnesként csatlakoznak az előttük érkezőkhöz.

Lépésről lépésre, milliméterről milliméterre, komótosan, katonásan építkezik a nyüzsgő sokaság. Vid alatt ragyog a talaj, hömpölyögnek alá a parányi elemek, mintha nem is föld volna alatta, hanem a szikrázó napsütés törne ki a mélyből. A fiú leszakadt bokája helyén fényes nyúlvánnyá kezdenek duzzadni az összekapaszkodó testecskék, arcának kitépett hiányait fényesen töltik ki. Kopaszra perzselt fején lobogó tűzként alkotnak láncolatot, testének égett, megszaggatott és felhasított területeit tündöklően a sérülés alakjához illeszkedő amorf tapaszokként lepik el.

Minden egyes részecske megtalálta a számára rendeltetett helyét, egyetlen példányuk sem érkezett hiába. A megszámlálhatatlan testecskét Rafael mennyei, mozdulatlan karmesterként vezényeli helyére, minden egyes darabka az arkangyal által pontosan meghatározott szövetelem felépítésére hivatott. 

Mindenki mozdulatlan, a lány levegőt sem vesz, az angyal összeráncolt szemöldökkel, de higgadtan, mélyen gondolataiba merülve, jéggé dermedten tartja karját Vid felett.

A holttest percek alatt kiegészült. A mellkasi és alhasi résztől, arca épen maradt felétől eltekintve, szinte egészében ragyog a miniatűr csillogások végtelenjétől.

Zúgás hallatszik, talán a testből, talán az angyalból, vagy talán Rafael kiterjesztett karjából, pontosan nem behatárolható. Egészen kellemetlen zajjá erősödött Tina fülében, mikor az angyal hirtelen kiemeli remegni kezdő ujjait a földből, a fiú fölé emelt tenyerét pedig visszahúzza. A fények kialszanak, helyükön teljesen sértetlen testrészek maradnak. A szakadt farmer alatti ép comb, a kihasított póló alatti folytonos, tiszta bőrfelület, az égési sérüléseknek nyomát vesztett karok, a csukott, de visszanyert bal szem, és a boka fölött rojtosan végződő nadrág alatti jobb oldali végtag, mezítláb.

A fények eltűnésével és a testrészek visszanyerésével egyszerre tarkójának megtartója arcán reményteli mosoly ül ki, majd tekintetét a még gondterhelt arkangyalra veti.   

- A test kész, az én képességem itt ér véget - töri meg a süketítővé váló zúgás elhalása utáni kellemes csendet Rafael. Kapott válasz nélkül is úgy érzi, további magyarázatra szorul, hogy ezen a félkésznek mondható ponton megállt. - Pontosan tudod, hogy meddig terjednek a lehetőségeim. Eddig, és nem tovább - folytatja határozottan, de magyarázkodóan a szárnyas segítő.

A lány mosollyal telivé váló arcáról az öröm ismét eltűnik, a biztató kezdés után megint a kíméletlen jelennel kell szembenéznie. 

Rafael hirtelen tágra nyitja szemeit, majd hátranéz a fák felé, az angyali szemeivel az erdőn is túl.

- Mi az? - kérdi a lány.

- Te nem hallod?

- Nem, testben nem megy bármilyen messzire.

- Hát baj! Sietnünk kell - folytatja sürgetően Rafael.

- Mennyien?

- Több mint amennyivel elbírok - válaszolja az egzakt számot magának megtartva, de látszik rajta, hogy pontosan érzékelte, milyen irányból, mik, és mennyien közelednek. 

- Te jössz! - szól rá hangosan a sarkain ülő, még mindig Vid fejét támasztó lányra.

- Te vagy Rafael, a Gyógyító! Egyedül sosem csináltam, az emberi test is korlátok közé szorít, segítened kell! - folytatja a lány hangosan, határozottan figyelmeztetve.

- Ebben nem tudok! Ez olyan, amiben még csak segíteni sem tudok neked. Legfeljebb kitartok, amíg csak bírok. De a többi rajtad múlik! Ezt amúgy miért pont neked kell magyaráznom? - kérdezi értetlenül.

- Nem fog menni! Egyedül nem - mondja halkan, könnyeivel megint küszködve a Tina testét használó.

- Dehogynem! Külön, vagy együtt, nem számít! Nálatok ugyanaz! Csináld! - szól rá erélyesen és sürgetően az arkangyal.

A lány behunyja könnyes szemeit, tenyereit Vid arca két oldalához simítja, fejét a halott fiú fejére hajtja. Erősen koncentrál, kizárva a közeledő veszélyt a tudatából. 

A támadók közben odaértek, a közel ötven infernoidból álló falka vihar által korbácsolt tengeri hullámokhoz hasonlóan bukik át közvetlenül a fák tetejét súrolva, testük sárgán izzik kérgük alatt a menetszéltől.

A rohamozók lombok feletti feltűnésével egy időben a mező távolabb eső, északi végében, talán száz méternél is közelebb tucatnyi hasadék nyílik a tér szövetén, hatvan méteres magasságban. A fényes, világok közti egyszemélyes átjárók mindegyikén egy-egy Rafaelhez hasonló ruhájú és testfelépítésű alak ereszkedik alá, majd a háromszögletű kapuk be is zárulnak mögöttük. A semmiből érkezett maroknyi hófehér tollazatú szárnyas, mielőtt az ördögi lények elérik a földön lévőket, megütköznek velük a levegőben. Húsz méter magasan rontanak egymásnak, éppen felettük.      

Az elsők test a test ellen csattannak, a hatalmas sebességgel érkezők mintha falba ütköznének, összecsapódva fékezik egymást állóra. Az angyalok teste erősebb, gyorsabb, legtöbbjük eleve ököllel ütésre lendített karral érkezett meg, lángba borítva a sötét támadók frontvonalának tagjait. Az összetalálkozás rövid pillanatára pontosan kiszámított ütéseket három pokoli lény túlélte, a földre zuhantak, de hátsó lábukra emelkedve már ismét levegőben is vannak. 

A lágyan ragyogó lények nőknek és férfiaknak látszanak. Sötét és világos haj, rövid vagy hosszú, sokfélék, fiatalok, arcuk mondhatni tökéletesre rajzoltatott teremtésükkor. Sötétbarna testpáncéljukat nem szegélyezi arany díszítés úgy, mint Rafaelét, kivéve egyiküket. Férfinak látszik a rendhagyó. Fekete és lobogó a haja, a magasból faroknyúlványánál fogva hajítja a mélybe ellenségét, ami a földbe csapódva válik illanó tüzes gömbbé.

A három korábban földre zuhant szörnyeteg közül ketten felszállásukat követően szinte azonnal a földre rántanak egy angyalt a sűrű kavalkádból. A másik világból érkezett a becsapódása utáni eszméléséből lassan kel fel, vesztére. Karjaira rögtön lecsaptak, két ellenséges harcos feszíti szét testét. Harmadik társuk a lefogott lény szárnya tövére hátulról ugrik fel, egy másodpercig szárnyaival csapkodva lebeg a vállai felett, majd megragadva fejét letépi a testéről, és lendületből száll is tovább. 

A rövid vörös hajú, nőies arcú angyal centinél nem nagyobb sárga színben világító, száz meg száz apró darabra hullik szét, melyek hamar halványulva válnak semmivé a talaj felé, akár a csillagszóró szikrái.

Az angyalt lefogó egyik bőrszárnyas tovább száll, a másik pedig prédát keres az égen, de már nem tud felemelkedni. A másodpercekig tartó hezitálás miatt könnyű célponttá vált, a magasból egészen rövid, világosszőke hajú, fakó bőrű hófehér szárnyas érkezik hozzá. Felülről, talppal lefelé tart a lény irányába, öklét a magasba emelve, közvetlenül a lény fölé érve sújt le rá. Erős, kesztyűs marka az ágaskodó ördögi teremtményt koponyájától alhasi részéig keresztülhasítva csapódik a fölbe, hatalmas erejétől a földet is megrengetve. Elszánt és céltudatos a féltérdelőnek tekintete.

Az angyalok külsejükben emberinek látszanak, testük viszont ellenállóbb, mint a földieké, izomerejük pedig még az ellenségét is meghaladja. 

Átláthatatlan csata dúl odafent, infernoidok által gerjesztett energianyalábok repülnek szerteszét. Az egyik a testpáncélján találja el a lövésnek éppen háttal küzdő angyal elé védekezésképp berepülő mennybéli társat. Ágyúdörgés hangerejével felerő robaj rázza meg a környék lombjait, az angyal füstölő mellkassal, irányítatlanul pörögve zuhan a földre. Túlélte, a vért sértetlen. 

A behatás sokkoló erejéhez képest gyorsan talpra áll, de az őt kilövő szörnyeteg nem tágított tőle, követte őt egészen a földetéréséig. A becsapódott nem tudta nyomon követni támadója mozgását, a lény hangtalanul került a háta mögé. Ragyogó szövettel borított oldalán keresztül szúrja be dárdahegyes farkát. Az erős, átdöfő testrész masszív izomzata a száraz pázsitról elemeli a felnyársalt testet. Keservesen üvölt, tehetetlenül vonaglik a levegőben, villongóan fényes, citromsárga folyadék ömlik a seb be- és kimeneti nyílásán, ahogy az angyal száján is, végigfolyva foglyul ejtője teljes faroknyúlványán. Ködösödik a sérült lény tekintete, lassan elveszti a valóságot. 

Közelükben egy infernoid fejét állkapcsánál fogva kettészakító, harcból felszabaduló angyal észreveszi bajban lévő társát, de már későn érkezik. A tenyerében gerjesztett, és kibocsátott világoskék energianyaláb a sebezhető hasi részén eltalálva ugyan kiiktatja a kegyetlen támadót, de az élettelen farokkal együtt az eszméletét vesztett angyal is a földre hullik, a talajt elérve pedig fényes darabjaira hullva szűnik meg.    

Az égen vörös lángok jelzik a sötét támadók fogyatkozását, fényes eső hullása mutatja, hogy angyal esett el épp. Nincsenek holttestek, sem leszakadt ruhadarabok, nem marad semmi az elpusztított harcosok nyomán, egyik oldalon sem. 

Mocskos, de mégis tiszta, emberektől évmilliókon át rejtett, szinte nyomtalan háború csatája zeng a mező felett.

Csillagos az ég, mégis mennydörög, nincs vihar, mégis villámcsapás erejű robajoktól rázkódik a vidék.

Az égi háború közben lángcsóvák égetik a tarlót, energialöketek robbannak fel a földbe csapódva, miközben hatalmas talajdarabokat repítenek a levegőbe. Rafael látja, bármelyik találat végzetes lehet, megelégeli a légicsata alatti kiszolgáltatott és kiszámíthatatlan helyzetet. A holttest mellől felállva jobb tenyerét vízszintesen a magasba emeli, ujjait az ég felé széttárja. A testéből intenzíven kezdi árasztani a fehér, ködszerű anyagot, ami kupolaként szétterjedve emelkedik az angyal, a lány, és az egykori Vid fölé.

Kitéréssel hárított, célt tévesztett kósza lövések érkeznek a felszín felé, de hullámzóan eloszolva szívódnak fel a lentiek fölé pajzsként boruló ernyőn. A védőfelület élő gerjesztőjét mindegyik találat megviselte, mintha gyengített formában közvetlenül a testébe csapódtak volna az impulzusok. A hófehér, áttetsző burok minden találattal halványul, az arkangyal már a második becsapódás után térdre rogyott. Felnéz a gyengülő pajzsra. Áttetsző, mögötte a füstölgő, óriási robbanásoktól zavaros égbolt sejlik fel. A lányra pillant, aki még mindig a halott felett görnyed, erősen behunyt, remegő szemhéjakkal, de nem történik semmi. Semmi, ami előbbre vinné az ügyüket.

- Kinek menne, ha nem neked? - kiabálja a gyengülő Rafael. - Te ismerted őt a legjobban, a természetét, a legbensőbb gondolatait, az egyéniségét, a szerelmét, mindenét neked adta, mindene a tiéd volt! Gyerünk már! - folytatja indulatosan, de biztatólag.

A lány felemeli arcát, mindkét szeme hirtelen kipattanva világoskék, szikrázó fényt bocsát ki, vakítják, aki csak ránéz. Ezzel egy időben egész testét áttetsző, világos impulzusok hagyják el másodpercnél is sűrűbb, gyors löketekben. Gyűrű alakban terjednek szét a környéken, az ég felé még mindig védekező Rafaelt lábairól ledöntve, a védernyőt is megszüntetve, miközben a jelenség centrumának egész teste halvány fehér színben izzik. 

Az arkangyal megszűnt pajzsa miatti védtelenséget kihasználva infernoidok törnek rá a koncentrált energiamező központjára, de tíz méter közel repülve a folyamatosan szétáradó hullámokban nyomtalanul elporladnak. A holttest és a fölé hajoló most megközelíthetetlennek bizonyulnak.

A széttóduló erőtér mélyén Tina hosszú barna haja vízszintesen lobog szerteszét a fehéren fakó, és mégis ragyogó fényben, ami bőréből árad. Egyes hajtincsei tövüktől egészen a szálak végéig őszesen megszürkülnek, az emberi test tűréshatárát láthatóan kezdik meghaladni a természetfeletti események. A tündöklő, spirál alakú nyakéke testétől kissé elemelkedve, feszességét vesztett láncán lebeg álla előtt.

Rafael az áttetsző, fizikai teret görbítő hullámok alatt hasal, szárnyait laposan testéhez simítja, állát a feltámadt erőktől megfekvő fűcsomón támasztja meg. Egyre hevesebben bólogat, résnyire felnyitott ajkakkal, fájdalmas arccal, de reménytelien figyeli, mi történik odabent.

Az egészében kéken tündöklő szemek az égre vetülnek. Gyönyörűek a csillagok, ahogy mindig. Megunhatatlan. De a mindent elnyomó csata ellenére nem csak látja, hallja is mindazt, ami csodálatos a világban. A falevelek lágy szellő miatti egymáshoz dörzsölődésének zenéjét és a közeli völgyben csörgő patak csobogását örökké tudná hallgatni. Tenyerei közt érzi annak az arcát, aki miatta fekszik ott, aki csakis érte élte át angyalként a belső lényét, emberként pedig a testét szétszaggató kínokat, miatta oltották ki a védelmére kelt küzdőnek lélektelen valóját. Ismeri őt, jobban, mint bárki, szereti őt, jobban, mint bárki.

Már érzi az erőt is az alapvetően gyenge, sérülékeny emberi testében is. Meg tudja menteni. Vissza tudja hozni. Életet tud adni. Nem lesz baj. Megígérte, hogy nem lesz baj.

A gondolatok gyorsan suhannak át rajta. Visszanéz az égről a fiúra, az érte mindent feláldozóra. Megszorítja a fejét, és egy pillanat alatt a céltalanul szétterjedő impulzusok a tenyerébe összpontosulva, az ernyedt holttestet mintegy sokkolva, hatalmas csattanással áradnak szét a halottban. A robbanásszerű energia kihomorítja a holttestet, olyan magasba emeli hasi és mellkasi részét, hogy gerince szinte kettétörik. A villámcsapásszerű robajjal egy időben gyorsan táguló félgömbként terjed tova egy utolsó, zavaros felületű energiahullám. Ereje elhamvasztja az útjába kerülő néhány, még levegőben harcoló infernoidot, és lökete ereje pedig a talajra rántja a légtérben megmaradt angyalokat.

A fiú szemei a durranással egy időben tágra nyílnak, szája reflexszerűen tárul ki, hatalmas energiatömeg áradt szét benne. Lassan visszaérkezve a talajra, zavartan, gyorsan forgatja szemeit, hevesen zihál. Hamar észreveszi a mögötte kuporgó, ragyogását elvesztett lányt, aki gyengén, kezeivel magát jobb oldalán támasztva, lehajtott fejjel kapkod levegő után. Néhol őszbe vegyülő haja között fáradt, lassan pislogó szemeivel felnéz társára, és rámosolyog. Örül a ténynek, hogy ha körülményesen is, mégis meg tudta tartani ígéretét.

Vid teljesen visszanyerte erejét. Gyorsan kel fel, odaguggol feltámasztója mellé, arcához simítja jobb tenyerét. A lány nem viszonozza, csak csillogó szemeit a fiúra vetve mosolyog tovább. Boldogan vesznek el egymás tekintetében ismét, heves légzésük egyszerre kezd lassulni, még mindig mágikus hatású a különös bőrkontaktus.

Aki halott volt, tisztában van azzal, hogy mit tett érte a vele szemben lévő. Jóllehet, nem tudja, honnan volt társának ereje őt visszahozni, és még mindig nem tudja, hogy ki ő, még a nevét sem árulta el, de már nem is érdekli, nem számít, lényegtelen, jelentéktelen. Csakis a tett, ami számít most.

A megmaradt három harcos angyal lassan kel a földről, szárnyaikat megmozgatva, egyikük nyakát ropogtatva sétál a megóvott túlélőkhöz. Rafael is feltolja magát a talajról, féltérdelő helyzetbe emelkedve ő szünteti meg a szótlanságot.

- Én megmondtam – folytatja a csodás események előtti gondolatához hozzáfűzve, könnyeden, kissé talán nagyképűen is az arkangyal, majd feláll.

Vid körbenéz a köréjük gyűlt angyalokon, sosem látott teremtményekként tekint végig rajtuk. Arra gondol, amit Tina a korábbiakban mondott neki, talán mindegyiküket ismeri? Egyikükre sem emlékszik.

- Elég sokáig tartott… – mondja a lány légszomjasan.

- Rengetegen vannak – válaszol a fekete hajú, aranyszegéllyel díszített ruhás angyal, új témát nyitva, mintha a most történteknél komolyabbnak vélt ügy foglalkoztatná. – Sokkal többen, mint amire valaha is fel tudtunk készülni. Az erőket elosztottuk, már lent vagyunk mindenhol, ahol érdemes – folytatja az angyal gondterhelten a távolba, majd sóhajtva megszólítója felé pillantva. – Alig maradt élő, szinte már nincs is kit megvédeni.

- Akkor ne álljunk meg a felszínen, Michael! – javasolja Rafael. – milliárdnyian vannak odalent.

- Na persze. Fogalmunk sincs, mi lehet a mélyben, gyakorlatilag öngyilkosság. Ezt nem vállalom, senkit nem teszek ki ekkora kockázatnak – folytatja fejét csóválva. 

- De ez a dolgunk, testvérem! – figyelmezteti az arkangyal. 

A fekete hajú főangyal félrenéz a poros talaj felé, sóhajtva figyeli a szélben lengedező gyér növénytakarót.

- Az én dolgom, hogy az emberek mellett magunkat is megvédjem, maradnia kell, aki harcol értük. Nem küldhetem csapatainkat vakon a sötétségbe. Több adat kell! – válaszol fejét csóválva.

- Akkor menjünk, és tegyük a dolgunk. Michael, Mennyei Hadak Vezére! – mondja határozottan, társához lépve Rafael.

- Jó, jó nem kell, hagyjuk ezt! – vágja rá az angyal kezével legyintgetve, kellemetlenkedő tekintettel, majd komorságától szabadulni nem akarva sóhajt fel.

Michael nem folytatja, csak maga elé bámul, majd kis idő után ránéz az arkangyali társára, és folytatja.

- Igazad van, fel kell derítenünk, hogy mi van odalent.

- És köszönöm, hogy jöttél, amikor hívtalak – folytatja Rafael társa vállát barátian megérintve, előző mondandóját folytatva.

- Tartoztam ennyivel neki – feleli Michael az újraéledt személy felé pillantva. – Mindannyian tartoztunk neki – folytatja szánakozóvá váló hangján, a válla mögé, két mennyei bajtársára vetve szigorú, folyton elszánt tekintetét. – Viszont szerintem túlságosan sokat gondoltok ebbe az egészbe – folytatja a lányra és Rafaelre pillantva, tenyerével becsmérlően maga elé intve. – Ide harcosok kellenek, mértéktelen tűzerő, nem pedig egy elbukott angyalba fektetett indokolatlan bizalom – fejezi be rendkívül nyersen, hangot adva elégedetlenségének. – Ezt sosem értettem. Mindegy – ingatja fejét.

A vezér ezzel el is fordul tőlük, és elindul a mező közepe felé, társai követik őt. Rafael kétkedően sóhajt, elfintorodik, de nem szól semmit, hanem az irányt mutató testvére után lép. A világosodó, pislákolóan csillagos eget kémlelik. A szavak hallatán Vid a lányra néz, majd szemeit lesütve gondolkodik el a súlyos szavakon. Michael még egyszer hátrafordul.

- Ha visszajönnél… - kezdi először csak bal válla felett elpillantva, majd egészen visszanézve egykori társára, – örülnék neked,  testvérem!

Mondatát befejezve erős szárnycsapásokkal a megmaradt négy angyal elemelkedik a földről, és déli irányban eltűnnek a fák felett.

Ketten maradtak odalent, talpra állnak, együtt. Szaggatott ruhájukat porolják a derengő világosság miatt múló, fakó holdfényben. 

- Kéne a cipőm – szólal meg önmagához hű racionalitással Vid. 

Emberi évei során szerzett emlékeit nyerte vissza, kész folytatni útjukat. A lány visszafogottan nevet fel a lehetetlen helyzeten és társa töretlen lelkesedését látva, majd fejben ő is visszatér a jelen feladatához, az előttük álló út nehézségeihez.

- Idefelé láttam egy katonai támaszpontot, két óra alatt könnyen elérjük gyalog. Kész vagy?

- Követlek – válaszolja bólogatva Vid.

Egyetlen szó, nem kell több, mindketten tudják, hogy kimondatlanul párosul hozzá a bárhova, az akármiben, az utolsó lélegzetig. Némán sétálnak az érkezésük irányában álló erdő felé. Távolságtartóan, de mégis egységben, testben külön, de belül már elválaszthatatlanul. Szétszakadt felsője alatt Vid begyógyult testét a horizonton vörösen remegve izzó Nap fénye villantja meg. Új napra virrad, a túlélők előtt reményt szító sugarak mutatnak utat a végtelennek tűnő sötétségben.


10. Szellemjárat

Szürreális festményként tornyosulnak a szürke, lila és narancssárga elegyet alkotó tépázott gomolyfelhők a késő délutáni napfényt jórészt eltakarva az égen. Az egykor forgalmas, mára kihalt autópályán elszórtan magányos, elhagyatott járművek várakoznak keresztbe fordulva a végtelenbe érő úttesten. Sivár vidék ez, a végtelen szalagkorláton kívül sehol egy tereptárgy, vagy életre utaló jelenség. Gyorsétteremből származó, szívószállal szerelt papírpoharat görget a lágy szellő az aszfalton, egykori pazarló világ eltűntét jelzi, miközben kitartóan bukdácsol keresztül a burkolaton. Nem ér át a túlpartra, egy ütemesen zúgva elsuhanó árny a felületén sötét nyomot hagyva préseli laposra. Akárcsak a pohár, készítőinek kora is leáldozott, új szabályok, új törvények uralkodnak.

A fürge alak lassítás nélkül száguld tovább, elmúlt idők gépi vívmányát üli meg. Nincs egyedül, összesen két motoros tart szoros kötelékben célja felé az üres gépkocsikat, kamionokat, kiégett roncsokat kerülgetve. Rohannak, ahogy üzemanyagfröccsöket adagoló markuk engedi, és amennyire az útakadályok lehetővé teszik. Láthatóan sietnek, nincs felesleges, kitérő mozdulat, indokolatlan lassítás.

A zöld uralkodószínű sportmotort a Tina testébe költözött lány döntögeti, az újult erővel felruházott Vid ezüstszínű, hasonló gépen szorosan próbálja tartani vele az iramot. Derekuk és combjaik tőrökkel, maroklőfegyverekkel, és hozzájuk tartozó tartalék tárak láncolatával felövezettek, gyümölcsöző volt az útszéli laktanyában tett látogatásuk. Egyre hidegebb a menetszél, talán a várható tél közeledtének hírnöke, így szakadozott dzsekijük alá egyszerű, de meleg, kapucnis pulóvert is felvettek.  A szoros kontyba fogott, széles csíkokban őszült haj szabad tincse vízszintesen lobog az erős légáramlatokban, homlokától a füle felett, a tarkóján is túl ér. Hátára keresztbe csatolva ott meredezik a rejtélyes fegyver, sötét tokjában, a fenevadat pusztító kard, a használója tudatán eluralkodó, varázseszköz. Viselője komoly tekintetű, könnyeden tör előre az ismeretlenbe, céltudatos, koncentrált, profi. Társa a kialakuló közlekedési szituációk pillanatnyi izgalmai miatt már gondterheltebbnek tűnik, vezére szélárnyékában halad, ezért nem kell útvonalat terveznie, csak követni az előtte haladót. Jobb is így, egyelőre örül, ha nem zakózik.

Robogó vonat tűnik fel a pályától jobb felé a messze érő kopár vidék horizontján. Távolról is jól kivehető, a motoros párossal azonos irányban halad, de kisebb sebességgel, mint ők. Ahogy az autóút és a sínpálya közelítenek egymáshoz, egy áramszedő nélküli, dízelüzemű mozdony látszik körvonalazódni, maga mögött első pillantásra öt-hat személykocsit húzva. Épnek tűnik. Egymástól függetlenül mindkét utazó időnként odapillantva helyezi figyelme középpontjába az új kor meglehetősen szokatlan jelenségét.

- Ez meg hogy lehet? – kérdi a szél és motorzúgás miatt hangosan Vid, az első gép mellé zárkózva az akadályoktól tisztuló úttesten. – Más túlélők? - A lány először nem válaszol, csak ráncolt szemöldökkel figyeli az egyenletesen zakatoló, piros szerelvényt.

- Azt nem hiszem – szólal meg nyugtázva a látványt, miközben percek alatt messze lehagyják a sebességkülönbség miatt.

- Miért ne lehetne? - kérdi, de nem érkezik válasz. - Na, mindegy, szerencsére nem érint minket. – folytatja könnyebbülve a fiú.

- De igen.

- Mi van? - kérdez vissza nyersen.

- Előttünk. Látod? – folytatja fejével előre intve.

Kilométerekkel előttük véget ér az autópálya, a kanyarodó, széles műúton messziről látszik, hogy a száz méter magas völgyhíd egykori meglétéről csak a különböző magasságokig megmaradt pillércsonkjai árulkodnak, az aszfaltút száz méter mély szakadékba torkollik helyén.

A lány tekintete szaporán pásztázza az előttük feltűnő környezetet, gyorsan kell helyes döntést hozni, perceken belül fogy el az út kerekeik alól.

- Gyere! Gyorsan! – kiabálja, miközben hirtelen emelni kezdi a tempót. A vaslovak erőművei magas fordulatszámú, erősödő üvöltéssel válaszolnak a gázkarok hátrarántására, fokozott sebességgel hagyják el a sztrádát a következő kihajtón. 

- Ott az állomás! - folytatja fejét lemaradozó követőjére hátrafordítva.

Vid megpillantja az elhagyatott objektumot a pályától nem messze, az alkonyat miatt korlátozódó látótávolságon még éppen belül. Az út egyenesen a pályaudvarra tart, de láthatóan motorral járhatóan kiépített burkolat, vagy bármilyen ösvény nem vezet tovább onnan. 

Az állomás düledező, lyuggatott tetővel fedett épületén túl, az egyetlen vágány mellett több száz méter hosszú, őszi falevelek és papírszemét együttes színkavalkádjával ellepett peron húzódik. Lelkeiktől megfosztott testek állnak mozdulatlanul a sínpár melletti betonon, nem éri őket inger, így nincs mire reagálni, kővé meredt, bánatos, üres tekintetű, oszlásnak indult viaszbábukként szobroznak a vonatútvonal mellett. Mintha leendő utasokként várnának kitartóan az őket érintő járatra, pedig a végső menetrend már napokkal korábban elszólította bensőjüket. 

- Beavatnál? - kérdezi a látottak alapján türelmetlenül Vid, miközben lassítás nélkül, vészesen száguldanak a félreeső vasútállomás felé.

- El kell érnünk!

- A vonatot? - folytatja értetlenül, hátrapillantva a lassítás nélkül érkező szerelvényre  - Viccelsz? Ez nem fog megállni nekünk!

- A vágány mellett szállunk fel! - mondja hangosan a lány, mire a fiú csak feltűnően nyel egyet, mikor felfogja, mit tervez vezére.

A további útvonal szűkszavú egyeztetése közben odaértek az állomásra, füves gyepfelület által lassítva hajtanak át a műútról a derékmagasságú peronra felvezető lankás emelkedőre. A szerelvény is megérkezett, sebesen, de kiszámíthatóan rohan mellettük. A motorok nedves és füves gumija jobbra-balra kipörögve csúszkál az elért pályaelőtéren. Az elöl haladó ügyesebben korrigál, a mindkét oldalra hátsó kereke kipörgése miatt kilengő géptestet hamar egyenesbe hozza, a szerelvény sebességét felvéve az utolsó ajtó korlátját elkapva könnyed eleganciával a lépcsőre ugrik. Irányítás nélkül maradt motorja elcsúszik a betonon, a súrlódástól szikrákat hányva zuhan be a szerelvényt záró vagon mögötti sínek közé. Fényes reflektora végleg és remegve alszik ki a kövek közt. A járatra feljutott ajtót nyit, majd rögtön a szintén egyenesbe jött fiú felé pillant vissza.

- Megoldom! - ordítja előre magabiztosan, mire a lány komoly tekintettel bólint vissza, és bízva útitársában, fegyverét kezébe kapva, azt előre szegezve belép az utastérbe.

A hátramaradt utazó gyorsít, de közben a holtak is reagálnak felzavaróikra. Az első motoros hamar elszlalomozott köztük, nem volt idejük utána indulni, de az őt követő Vid előtt már el tudják zárni az utat. Vérszomjas tenyerek, szilánkosan csonkolt alkarcsontok csapódnak a fiú vállainak két oldalról, felhasítva sötét kabátját. Az avarrugdosó és ruhaszaggató sercegést leszámítva hangtalan, de mégis halálosan veszélyes, rémisztő bábjáték zajlik körülötte. Felfogja, hogy a vonat kérlelhetetlen, állandó sebességgel száguld, így a motor nem lassíthat, hiába tartja vissza gépét a testek veszélyes kerülgetése.

A halottakat sikerült hátrahagyni, de a peron is véget ért, előtte pedig jó húsz méterre is eltávolodott már a szerelvény. Meg kell lennie! Pozitív gondolatok járják át. 

Gazzal felvert, töredezett betontáblákban folytatódik az odaképzelt ösvény, elhagyatott, roskadozó vasúti raktárnak tűnő épület látszik feltűnni irányában.

Vid számara érthetetlen, de légzése lassulni kezd, az elrobogó vonat váratlanul nem stresszelni kezdi őt, hanem határtalan higgadtság lesz úrrá rajta. Az eseményeket lassított felvételként érzékelve ugrál végig tekintete a környezetén, a helyzetre kínálkozó legjobb megoldást keresve.

Nyikorgó, leszakadt zsalu hintázása az ablak előtt, műanyagpalack gurulásának zörgése a betonelemen, fűcsomó szálai közé rekedt nylon csomagolás darabjának sustorgása, porból felkapott kavicsdarab csengő koppanása a jobb oldali kipufogódobon, a raktárépület öreg, tördelt rámpája a rozsdás, kattogó vágány mellett. A rámpa, ez lesz az. Az elhanyagolt, elfeledetten elterülő, aljnövényzet mögé süppedt rámpa.

Meredek emelkedése mutat a kiterjesztett tudatú fiúnak irányt a haszontalanul felé tóduló információtömegben. Fejében villanásszerűen játszódnak le a környezetének apró jelenetei, csak egy köztük az állandó, a szemei előtt vakítóvá váló kék tekintet. Nem fenyegető, nem okoz rettegést, inkább nyugtató, védelmező, iránymutató, ismerős. Céltudatossá teszi a kétségbeeső és irányitást vesztett motorost, aki már gondolkodás nélkül tudja, mit kell tennie, mintha az érzékeit kitágító útmutatás mellett legbensőbb ösztönei ébrednének fel.

Jobb keze önkénytelenül húzza maga felé a gázkart, a fordulatszám tűréshatárig emelésétől üveghangon felvisító gép a rámpára hajtva emelkedik el a talajról.

Már nem érzi lábainál a morajló jármű remegését, nem érez semmilyen ellenállást a talpai alatt. Minden lassú, minden békés, talán csak álom ez. Észre sem vette, de combjára erősített tokjaikból hegyes, naplementében csillogó tőrök kerültek a kezébe, karjaival előre körözve lengeti őket. 

Lebeg, szabadon repül. Déjá vu. Ismerős érzés, korlátlan, úgy hiányzott. Tovább repülne az ég felé, hazafelé, érzi talán igazi közegét. Érthetetlen gondolatok egy emlékezete óta emberi testben élőtől.

Viszont a lassan megélt, mámoros repülés nem volt több, mint egy erőteljesebb elrugaszkodás, mint egy látványosabb kaszkadőrmutatvány, a gravitáció pedig nem ismeri a kivételezést. A felhőkkel játszó vöröses, ezüstös színek keveredésére vetülő álmodozói látószög az alatta közeledő vasúti kocsi oldalfalára áll át.

Fém a fémbe, emberi test a vaskarosszériának. A fiú feleszmél a módosult tudatállapotból, az oldalfalba döfött tőrjein két kézzel kapaszkodva lóg a száguldó vonat vagonján. Teste alatt horpadt a szerkezeti idom, erős ütközés nyomát viseli. Folyton kíváncsi és kétkedő gondolataiban újabb természetfeletti segítség érkeztének lehetősége is szerepel, de senki sincs ott, vagy ha ott is volt, már eltűnt.

Akárhogy is, már minden a régi, újból esendő és gyenge lett. Megoldás kell, semmi csodás vagy mágikus, csak simán humanoid, egyszerű megoldás. Ha halandó megoldás, akkor tűzfegyver.

Jobb kezével elengedi az egyik, élet és halál közti mezsgyét jelentő késmarkolatot, fegyvert ránt, és kilövi a hozzá legközelebb remegő ablakot. Arcába porzanak a menetszél által felkavart üvegszilánkok. Lábával a megmaradt keret mellé lengeti magát, majd behimbálózik a szerelvény utolsó, egyterű kocsijába.

Fogalma sincs, ki vagy mi várja odabent, így földre eséséből azonnal mindkét kezébe lőfegyvert ragadva, talpra állva fordul a legközelebbi nesz irányába, jelen esetben a vagon hátsó része felé. Alig néhány méterre áll tőle az életbe visszahozó utazótársa.

- Hihetetlen volt, úgy éreztem, mintha… - kezdi a fiú, karjával érkezése irányába mutatva, de elfojtja szavait, mikor teljes valójában megpillantja a szürkületi homályban állót.

A lány kimért és nyugodt, automata fegyvereit pedig mereven a fiúra szegezi. Arcán nincs mosoly, csak hideg, kíméletlen elszántság. Félrehajtja fejét jobb válla felé, de tekintetét továbbra is egyenesen előre irányítja. Vid mindent ért, mélyet sóhajt, zuhanva a fölre guggol, hátat fordít a lánynak, és tüzelni kezd a háta mögül rájuk rontó élettelenekre.

Társa a háta mögé lépve csatlakozik hozzá. A torkolattüzek ereje és a kifacsart testhelyzet miatt Vid hátra-hátra dől, a lány keresztben álló lábfejével megvetett lábszárával támasztja ki őt.

Eleve sok halott van a vagonban, de az előrébb futó kocsikból is rengeteg ember tódul hátra. Test, és fejlövések, pontatlan és pontos találatok váltják egymást percekig.  Az élettelenül földre zuhanó holtak halomban kezdenek gyűlni az ülések közti folyosón, egymást akadályozva a védekezőkhöz férkőzésben. Erőteljes, oszladozó testű támadók bukkannak elő, az üléseken ugrálnak át kétoldalt és tartanak a tűzvonal irányába. A hatul álló két irányba kitárt karokkal, de középre nézve perifériából, megbízható sorozatlövésekkel állítja meg mindkét holtat. Egészen közel értek, egyikük a fiúra zuhan, de Vid azonnal le is löki magáról, majd a földre zuhant férfi még megmozduló fejére célozva üríti ki tárját.

A fegyverropogás visszhangja elcsendesül, nincs több mozgás elöl. Talán elfogytak. Bűzös, füstölgő tetemek tornyosulnak ütemesen zötykölődve a vasúti kocsi közepén, de mindketten tudják, tovább kell menniük előre. A vonat száguld, de oka ismeretlen, a kiszolgáltatottság pedig nem megengedhető most. Gyors tárcsere, üres lőszertartók koppannak a padlón. Átmásznak az üléseken, és tovább a következő vagonba. Néma csendben, hangtalan léptekkel lopakodnak előre. Ezúttal Vid megy elöl, egyik fegyverét tokba helyezve, a másikat előre két kézzel, pontosabb célzást ígérően kitartva. Társa leengedett karokkal követi őt, a szerelvényt pásztázza kétoldalt.

A fiú az üléseken végigtekintve gondolkodik el a féktelen szellemjáraton történteken. A szabályos körökben szabdalt mennyezeten keresztül látszik a felhős égbolt, a plafon a lelkek végső elszólításáról tanúskodik. Vajon mennyien jutottak fel, és hányakat ragadtak el a mélybe? Mi történhet most odalent? Az angyalok segíteni fognak, vagy talán már most is értük harcolnak? Vagy csak magukat mentik, hogy az Ég biztonságos maradjon, az itt maradtakat pedig magukra hagyják? Újabb, és újabb, messzire vezető talányok fogalmazódnak meg a fejében, de ezeken a gondolatmeneteken most nincs idő kérdések által kezdeményezett kiselőadás keretében végiglépkedniük, a közlekedési eszközük szüntelen vágtájának okát szükséges azonosítaniuk.

Az imbolygó, zakatoló kocsikban messzire ellátni, a vagonokat elválasztó ajtók mind nyitva állnak. Akadálytalanul haladnak előre a mozdony felé, a komótosan dülöngélő kocsikon keresztül már látszik is az első kocsiba érve a tűzpiros, fehér csíkkal díszített erőgép. A szerelvény úgy tűnik, hogy üres, érkezésükre az összes halott hátraözönlött, már senki nem maradt talpon rajtuk kívül.  

Monoton kerékkattogás, síri csenddel felérően nyugtalanító dübörgés érkezik a mozdony felől, kitartóan morajlik a gépezet. Vid zavartalanul tör előre, de követője megáll.

Váratlan elgyengültséggel, lassan pislog tágra nyílt, tengerszínű szemeivel. Arcizma sem rezdül, csak ajkai mozdulnak meg, hosszú másodperceken át lassan nyílnak ki. Távolodó társa után szólna, de nem bír, nem jön ki hang a torkából. Könnyessé válik szeme, mint akitől kényszerű búcsút követelnek. Fejét lehajtva halvány félelemmel gördül végig tekintete saját testén, közben fegyvereit padlóra zuhanni engedő vékony tenyerei testéhez emelkednek. Lágyan fog rá a megpillantott, méter hosszú, fekete dárdahegyre, ami hasából meredezik a fegyverkoppanás hatására hátrafordult Vid felé.

Élénkpiros vér cseppen a tűhegyes lándzsavégről, és serken ki a lány remegő szájából, tehetetlenül, kiszolgáltatottan nézi társa szemeit a felnyársalt harcosnő. Másodpercekig áll kővé fagyottan a nyílhoz hasonló idegen test, majd lassan indulva, áldozatát tovább kínozva, csavarodva húzódik vissza a lány hasába. Végül a dermesztően kígyózó, farokszerű nyúlvány erőteljes rándulással tűnik el az egyik nyitott ablakon keresztül a vagon fölé emelkedve. A semmiből jött támadás véres fröccsenéssel vékonybél- és izomdarabokat szakít ki a lányból a háta mögé a földre, a kitartott behatást halk, visszatarthatatlan, keserves nyögés kíséri.

Vid már rohan, elvakult tekintettel fut a térdre rogyó, hasát véres kezeivel tartó lány felé. Földre vetődve nyúl érte, célja csúszva kapni őt el, hogy kedvese a legapróbb további sérülést se szenvedje el. Tébolyult irracionalitással, mintha bármit számítana. De hiába ér oda, a sebzett így is a földre zuhan a karjai közt, hanyatt a mocskos padlóra. Testi kínjaitól vonaglik, hasán hevesen vérzik, száján és orrán is vörös folyadék távozik bőségesen.

- Ne, ne, ne, ne! - mondja szűnni nem akaróan Vid, őrült tekintettel, kezét társa hasára és arcára helyezve. Fogalma sincs, mit tegyen, hogyan segítsen, a pillanatnyi támadás a semmiből érkezett és mindent romba döntött. - Mit tegyek, mit tegyek? - kérdi hangosan, talán választ nem is várva, a tátongó gyomortájéki sérülés súlyossága láttán teljesen tehetetlenül. 

- Csak menj tovább! – suttogja minden erejét összeszedve, mereven bámulva a fiú szemeit. – Nincs már szükséged rám.

- Hogy ne lenne? Nagyon kellesz! – vágja rá Vid, gondolkodás, kertelés nélkül, csupasz őszinteséggel. – Nem foglak hagyni itt meghalni, én nem tudom visszaadni az életed!

- Az nem számít, menj! – válaszol a lány, és dzsekije belső zsebébe remegően benyúlva kiveszi utolsó fegyverét. Egy nyomógombos gyújtószerkezettel, fekete szigetelőszalaggal egybeszerelt, kisebb tenyér méretű plasztik robbanótestet, majd markába ragadva, hüvelykujját az aktiválóra helyezve esik vissza karja a teste mellé a padlóra.

Vid fejét csóválja. Az egybeszerelt, távirányító nélküli robbanószer minden eshetőségre való felkészültségről árulkodik, mintha az esetleges önfeláldozás is tervszerű lenne.  Teljes elméjéből taszítja magától a gondolatmenetet, ami a pokolgép látványával indul, és magányos folytatással végződik, de mélyen tudja, más megoldás lehet, hogy nincs. 

- Csak lassítsd le, utána pedig ne nézz hátra! – folytatja a még nem is látott támadóra utalva, próbálva nyugtató, szelíd mosolyával úrrá lenni társa érthető kétségbeesésén, közben szabad kezével a mellkasáról leszakadt szíjra fűzött titokzatos kardot közelebb tolja társához.

Vid ránéz a fegyverre, fejét ingatja közben. Látszik rajta, soha többet nem akar a éppen aktuális, közvetlen célja által vezérelt tárgy harmatgyenge alárendeltje lenni.

- Kérlek, vedd magadhoz! – folytatja a lány. – Képes vagy uralni, hozzád tartozik. 

A lány megdöbbentő szavait hallva, de sokkal inkább könyörgő határozottságát látva, megfogja a kard tokját, habár mostanra már minden porcikája retteg az eszköztől. Csomót köt a szétszakított pántra, majd a fegyvert mellkasán átvetve, a markolat tapintását gondosan kerülve a hátára veszi. A tok felső részére fűzött fonaton apró zsákocska lóg, fémesen cseng a belsője. Szavak nélkül is világos, a kutatott medál megszerzett darabjait tartalmazza. 

Hogy lesz meg az utolsó darab? Egyáltalán egyedül hogy lehet eljutni a célhoz ebben a pokolivá vált világban? Ha el is érhető a Vatikán, a korábban említett templomban hogyan található meg a tárgy hiányzó része, aztán pedig hogy nyerhetőek vissza az ígért emlékek, az állítólagos angyali lét? Vid tompító gondolatai szempillantás alatt suhannak át rajta, a rengeteg kérdőjel miatt a feladás érzése fogja el.

- Ez egyszerűen nem fog menni.

- Dehogynem – folytatja testi funkciói összeomlása közben, mégis mosolyogva. – Fogd!

A lány a kabátját reszkető ujjaival húzza félre a nyakánál, majd a vérrel áztatott szegycsontján nyugvó örvényes szimbólumot határozott mozdulattal letépi magáról, és társa kezébe nyomja. A padlóra potyognak az apró, csillogó fémszemek, az ezüstlánc úgy hullik szét, akárcsak néhai viselője szervezete, és ahogyan a közös, megtervezett útba, az eséllyel kecsegtető jövőbe fektetett remény. Vid tekintetére újabb megfogalmazatlan kérdések ülnek ki, de nem szólal meg, nem akarja utolsó közös pillanataikat zaklató kérdésekkel csúfítani.

- A medál csak ezzel lesz teljes. Gabriel szerelme csak úgy engedte, hogy az arkangyal száműzetésbe vonuljon, ha lényének egy darabját mindvégig magánál tudhatja – fejezi be nehezen formálódó szavakkal, tündöklő szemekkel a földön fekvő.

Vid nem tud válaszolni, pedig annyi mindent mondana, nem bír mozdulni, pedig indulnia kellene. Képtelen elszakadni minden gondolatának forrásától, a már léte végső céljának érzett személy közelségéből.

- Indulj már! – szól rá hangosan, a torkában lüktető belső vérzéstől elcsukló hangon. – Már itt van.

Hatalmas karmok csikorogva mélyednek a vagon tetőszerkezetébe, elviselhetetlen nyikorgással vágják fel párhuzamos csíkokban a vasszerkezetet. A plafon jelentős részét papírhártyaként hántja le a vasúti kocsiról az alkonyati szürkületben kirajzolódó újabb Fenevad. Testében a néhai Ezra eltorzult megjelenéséhez hasonlít a magát következő evolúciós lépcsőfokra juttatott, elbuktatott angyal. Vid nem érti az okát, de tudja, az újabb szörnyeteg is a lányért jött, akárcsak elődje. A teremtmény le sem veszi pokolian lángoló tekintetét róla, mintha a fiú csak jelentéktelen, lényegtelen csatolmányként társulna a fontosnak tűnő préda látványához. Több tonnás, hatalmas teste büszkén, ellenállás nélkül érkezik le a padlóra négykézláb, szárnyait testéhez húzva.

A lánynak a vagon középtáján fekvő teste egészen elgyengült, már nem is tudja nyitva tartani a szemeit, feje hátracsuklott. Még magánál van, de teste már képtelen kommunikálni.

Vid az alászállott lénnyel szembe fordul, féktelen harag ég a szemeiben. Kezeiben a lány övéről levett tőröket satuként szorítja. Céltudatosan, féktelenül indul el a kecskeszerű pofájából vastag, tűhegyes agyarait felvillantó, ablakrengetően ráhördülő szörnyeteg felé. Nem tud mást tenni, mint bízni a belső segítségének újbóli megjelenésében, talán kényszerből, a ránehezedő nyomás miatt, de egyre inkább hisz a benne rejlő természetfelettiben. És ha nem jön? Most már mindegy, elindult, nincs visszaút, csak remélni tudja, hogy rejtélyes érzéke megint sugalmazni fogja teendőjét. 

Elesett társát végleg hátrahagyva, futva közelít a szemből érkező lényhez. Már érzi. A belülről jövő támogatás megint ott van vele, talán még megélhetőbben, még kontrollálhatóbban, mint az előbb. Akárki vagy akármi is teszi most ezt vele, esélyt kínál. A leérkező, gigantikus test a saját súlya által összezúzza a végtagjai alá kerülő üléseket, szinte kisiklásig lengetve a vasúti kocsit. Óriási, karszerű, kérges mellső lábát a rárontó, csekély veszélyességűnek ítélt emberi test felé lendíti, de Vid könnyedén hajol a vízszintesen elzúgó testrész alá. A végtag kiszakítja az üléseket útjában, a kocsi oldalfalát átszakítva söpri a vágány mellett suhanó bozótos árokba darabjaikat. 

A teremtmény erős, de lassú is, a fiú a kilyukasztott oldalfallal átellenben megmaradt karfáról elrugaszkodva a lény plafonmagasságba érő fejéig felugrik, és lendületből nyakába szúrja az egyik tőrt. A lendületét megtartva a szörnyeteg érdes hátán legördülve a farka mellett a padlóra vetődik, majd a bal hátsó végtagjának hajlati részébe döfi a másik szúróeszközét is. A szinte egyszerre behatoló eszközökre reagálva robajszerű üvöltés rengeti meg a szerelvényt, közben élénk színű lávaként fröcsköl ki a szárnyát reflexszerűen kiterjesztő lény vére, azonnal folyékonnyá olvasztva a testébe állított késeket. Kitárt repülő tagjainak bőrlebenyeit több helyen felhasítják a tönkretett ülőhelyek kiálló, fémes alkatrészei. Csekély harcértékűnek tartott ellenfele érzékeny pontján ejtett rajta sérülést, folyamatosan buzog a fényes anyag a nyaki ütőérhez hasonlítható forrásból. A hátsó végtagjának vaskos ízületébe ékelődött másik éles tárgy kiiktatta a testrészt, az ízületet olyan ponton találta el, ami egyből mozgásképtelenné tette. A szörnyeteg már nem foglalkozik támadójával, megsérült, de nem sikerült végleg leteríteni, a földön fekvő felé vonaglik tovább.

A Tina arcú lány lassan nyitja fel szemeit, tudja, hogy érte jöttek, lejárt az ideje. A sátáni lény szárnya alatt még egyszer utoljára rápillant mindig hű társára, mire a fiú visszanéz rá. A társ tudja, most utoljára találkozhat tekintetük, a sors kegyetlen, és nem ad nekik több időt egymás arcában elveszni, hazatérni.

- Menj! - tátogja a lány utolsó leheletével, de a hang nem a levegő által képzett rezgőközegben terjed, hanem közvetlenül Vid fejében hallatszik suttogásként. 

A fiú ismeri a feladatát, testével elfordulva indul a kocsi mozdony felőli vége felé, de arca addig fordul a lány lecsukódó, számára mindent kizáró hatású szemei felé, amíg a pokoli lény rettentő alakja el nem takarja őt egészen. Kilép a kocsi elülső ajtaján, és rozsdás fémkarokat eltekerve kapcsolja le a szerelvényt. Hátralép, majd nekifutásból a mozdony bal oldali ütközőjére ugrik át, végül különösebb fennakadás nélkül a szélvédő alatti korlátban kapaszkodik meg. A tépázott vasúti kocsi azonnal lassulni kezd. A menekülő érzi, ezúttal visszavonhatatlanul búcsúzik és távolodik el a végtelent jelentő, titokzatos társától. Sosem mondta meg konkrétan, hogy ki volt ő, de nem is volt érdekes. Egy angyal? Talán valamiféle őrangyal? Vagy valami más, csodás segítő lény, akiről ezidáig földi élete során semmilyen legendát nem hallott? Nem számít már, egyedül az a lényeges, hogy legmélyebb ösztönei súgják, öröktől fogva ragaszkodott hozzá, és most végleg elveszítette őt.  


11. Vadon

Hatalmas robbanás szakítja darabokra a száz méterre lemaradt szerelvény láncolatának első tagját, a detonáció erejétől a sínpárról légies könnyedséggel elemelkedett, lángoló vagon keresztbe fordulva torlaszolja fel maga mögött a hozzá kapcsolt kocsikat. A szétrepülő több tonnás darabok a vágány mellett álló hófehér szélkereket magányos, korhadt faként döntik ki.  

A lángtengerből tündöklő fénycsóva száguld az ég felé, jóval gyorsabban, mint az eddig látottak. Nehezen látszik a távolból, de a szokatlan látvány más, mint az elmúlt napok üdvösség által mágnesként vonzott lelkeinek villódzása. Élénk, kék színben ragyog, fent pedig már messziről szétválnak a felhők előtte, kristálytiszta utat nyitva a csillagok felé. Talán száz méter magasan jár, mikor három infernoid állja el útját, kelet felől érkeztek. Nem lassul, akadálytalanul tör keresztül a lokális, égi tüzekben porladó szárnyasok közt.

Vid a mozdony oldalán kapaszkodva nézi végig a jelenséget, amíg a felhőtakaró ismét összefüggő nem lesz mögötte, és a figyelő szemeiben tükröződő tengerszínű csillanás meg nem szűnik.

Talán csak újabb csalóka látomás volt? Nem úgy tűnt. Ha valós is volt, gyorsan elillant. Az alkonyat utáni szürkület, a már nyomasztóan kitartó mozdonyzakatolás, a dermesztő menetszél, a rideg valóság maradt helyette a magányos túlélő számára. Be kell jutni. Kapaszkodástól feszülő karjainál a tűzpiros jármű hátsó szélvédője alatt rozsdás 2043 felirat látszik,  valamiféle típusszámot jelölhet, de sokat nem mond az észlelőjének. Oldalt van egy ajtó, ami már beszédesebb, nyitható, simán nyílik is. 

Belép a mozdonyba, az erőmű mögötti üres vezetőfülkébe. Kétoldalt szűk folyosó vezet az elülső vezetői térbe. Fegyvert ragad derékszíjáról, tárat cserél, csőre tölt. Az elmúlt napok rutinszerűvé vált mozdulatsora, változatlanul szükséges tevékenység, az egyre csak elszenvedett veszteségektől függetlenül. Lassan oson a bal oldali szűk folyosón a jármű orra felé, megszokottan araszol lépésről lépésre, lélegzetét visszafojtva. Mindenen túltevő hangerővel üvölt a dízelmotor, semmi mást nem hallani mellette.

Eléri a vezetőfülkét. A műszerfal roncsolt, a kezelőkarok és nyomógombok, a kijelzők nagy része összetörve. A helyiség jobb oldali ajtaját kiszakították, az egykori keretet jelentő vastag fémkarosszéria konzervdoboz szabdalt tetőjeként hajlik a szabadba. A műszerpanelen és a padlón párhuzamos, több centi széles hasadékok húzódnak, egyértelműen külső támadás emlékét hordozzák.

A hangzavarban csengően koppan fém a fémhez a háta mögött, nincs egyedül. Azonnal meg is fordul, fegyverét maga elé tolja ki. Az elszánt fiú fegyvere alacsony, köpcös testalkatú, fekete férfi homlokához szegeződik. Az ismeretlen a pisztolycsővel farkasszemet nézve engedi ki kezeiből a méteres rozsdás vascsövet. A feltehetően önvédelemre szánt eszköz csörömpölve érkezik a lábához, karjait testétől elemelve jelzi ártalmatlanságát. Vid a szemöldökével int a huszonéves, fiatalnak a fülke hátsó része felé, de a férfi nem érti mit is szeretnének tőle. Nem szólnak egymáshoz. A fegyveres, mivel az országhatárt régen maguk mögött hagyták, nyelvi akadályokat feltételez. A fegyverszán kisebb köröket leírva jelzi az idegennek, hogy jobban teszi, ha megfordul, mire ő bizalmatlan tekintettel, de a kényszer hatása alatt a néma utasításnak megfelelően cselekszik. Vid a falra tapasztja a férfi kezeit, saját fegyverét elteszi, végül szisztematikusan, fentről lefelé haladva átvizsgálja a titokzatos túlélő ruházatát. Nem kerül elő semmilyen fenyegetésnek betudható eszköz, tulajdonképpen nincs nála semmi, zsebei üresek, egyetlen szétszakadt csokoládépapírt leszámítva. A felirat rajta a kontrollt magához ragadó anyanyelvén íródott. Eleinte bizalmatlanul viszonyul a vele háttal lévőhöz a sokat látott túlélő, kedvese állítólagos halála jár a fejében, viszont a különös idegen egyelőre nem tűnik útonállónak.

- Beszéled a nyelvet?

- Persze – szól hátra kissé magas hangján a férfi, remegve a stressztől.

- Hogy hívnak?

- Danny – válaszolja, kis hezitálás után.

- Hát ez meg milyen név? – kérdez újra Vid, elcsodálkozva a férfi szokatlan nevén, mivel a nyelvet jól, akcentus nélkül beszéli. 

- Apám angol volt, anyámat a határ túloldalán ismerte meg, én már ott születtem. – feleli jobb válla felett hátrapillantva.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezi tovább, ellépve a rövid, fekete, göndör hajú férfi hátától, engedve a pszichikai szorításból.

- Napokig kibírtam otthon egyedül, de végül rám találtak. A vasútállomás mellett éltem, kirohantam, bent állt a szerelvény, elhagyatottan. – fejezi be tömör mondandóját.   

- És? – kérdi Vid, jobb kezét kérdően megemelve, a sztori legérdekesebbnek gondolt része elhallgatására utalva.

- Értek a mozdonyokhoz, mindig is érdekeltek – folytatja kissé zavartan az ismeretlen férfi.

- Bocs, de nem lett volna egyszerűbb beülni egy kocsiba? Csak kérdezem – mondja Vid cinikusan.

- Nem tudok autót vezetni – hebeg tovább. – A kötött pályás járműveket viszont igen.

Vid csodálkozva, értetlenül húzza fel szemöldökét sóhajtása közben, majd folytatja.

- Oké, mindegy. Akárhogy is, akkor te tudod irányítani, és meg is tudod állítani ezt. – mondja a műszerfal felé pillantva.

- Nem megy. Utánam jöttek az állomásra, rengetegen voltak. Először le akartam kapcsolni a szerelvényt, feleslegesen húztam volna magam után, de túl sok időbe telt volna, közeledtek. Inkább indítottam a motort, mert még annak is kellett idő, mire üzemkésszé vált.

- A lényeget! – kiabál rá a habozó, szétszórtnak tűnő és elkalandozó idegenre a mozdony hangos zúgása miatt, legfontosabb társa előbbi elvesztése, és a megoldásra szoruló helyzet miatti türelmetlensége okán is.

- Sikerült elindulnom a mozdonnyal, kijutottam az állomásról, de azok az emberek valami mást is odavonzottak. Óriási volt, egy órán keresztül követett. Amikor utolért, megpróbált kiszedni innen, hát elbújtam a motortérben. Még a gép zúgása sem tudta elnyomni a pokoli üvöltését, miközben szétverte a fülkét – mondja elbambulva, miközben félelem ül ki a tekintetére. Némult, de rövidke merengése után folytatja. – Nem látott, de érezte, hogy itt vagyok.

- Miért hagyott ott?

- Azt nem tudom. Egyszerűen csak ott hagyott. Egyik pillanatról a másikra. Ha tovább folytatja, könnyen szétszedhette volna a mozdonyt, de nem tette. Csak elment. Kijöttem, és láttam mit művelt, mindent tönkretett, irányíthatatlanná vált a szerelvény.

Vid elgondolkodik a pocakos, ártalmatlannak tűnő férfi szavain. Nem kell sokáig töprengenie, hogy rájöjjön, sok lehetőség nincs, talán miatta, illetve néhai társa miatt hagyhatta ott a lény a férfit, akármi is volt pontosan a szörnyeteg, és bármit is akart Tinától, megérezhette a lány jelenlétét. Azért távolodott el a szerelvénytől, hogy biztonságosnak tűnjön a jármű, és lehetséges megoldásként kínálja fel a leszakadt híd problémájára.

- Csapda volt – ejti ki a száján gondolatmenetének eredményét. – Egy sima, rohadt csapda. – fejezi be kiábrándultan kitekintve a kiszakított nyíláson.

- Hogy érted?

Vid nem válaszol a feltett kérdésre, csak társa ilyen formán végképp méltatlannak tartott, ostobaságnak érzett elvesztésén mereng.

Rövidesen feleszmél, tudja, nincs idő a múltra, tartozik néhai megmentőjének azzal, hogy kijelölt útját hátráltatva nem zuhan rendszeresen a lány köré összpontosuló, emésztő gondolataiba.

- Meddig tudunk így eljutni? – kérdezi a vasúti témában jártasnak tűnő személytől.

- A gázolaj kétszáz kilométerre is elég lenne, de a váltókon is múlik, hogy merre visz az út. Több mint valószínű, hogy Bécsbe jutunk így, negyed órán belül ott vagyunk. Hogy ott mi lesz, azt nem tudom – mondja gondterhelten Danny.

- Miért mondod ezt?

- A központi pályaudvar biztosan tele lesz álló vagonokkal, csekély az esélye, hogy olyan vágányra kerüljünk, ami éppen szabad.

- Ismered a környéket?

- Nagyjából. Az erdőn túl már a város van – felel közvetlen hangnemben és némiképp lelkesen, nyitottan az újdonsült útitárs.

Danny az ismeretterjesztése közben a vágánytól jobbra, fél kilométerre terülő óriási, sötét fenyvesre mutatott. A mozdony rohan, Vid a fővároson való zavartalan áthaladás elenyésző esélyén töprengve szólal meg.

- Menjünk! 

- Hova? – kérdi Danny értetlenül.

- Nem mehetünk be a városba így, mindenki hallani fogja, hogy jövünk. Ha ütközünk, akkor pedig végképp oda fog gyűlni, ami csak mozog. Jobb lesz, ha észrevétlenül haladunk keresztül.

- Mégis hova akarsz menni? – kérdezi a fonalat vesztett társ.

- Mennyi idő lehet átjutni az erdőn? – kérdi válasz helyett Vid.

- Nem tudom, ez Alsó-Ausztria, hegyek, és völgyek – válaszol bizonytalanságot sugallóan taglalva, majd néhány másodperc hezitálás után folytatja. - Hat óra, talán hét. Nem tudom, huszonöt kilométer biztos van, gondolom, hogy rendes út sem vezet át rajta. 

- Csináljuk! – bólogat a fiú elszántan.

- Haver, én biztos nem megyek be oda, és ha nem vetted volna észre, nem is tudunk leszállni – folytatja hangosan, elégedetlenkedve.

- Muszáj. Bízz bennem! – vágja rá a sűrűn elhaladó villanyoszlopokat figyelve.

- Felejtsd el, kizárt… - feleli, de nem tudja folytatni, mert Vid az akadékoskodót vállával felöklelve lesodorja magukat a rohanó járműről. 

A kezdeményező csak a zuhanásuk közben gondolja végig, hogy biztosan megéri-e magával vinnie a férfit, nem fogja-e hátráltatni őt. Belső megérzése felülírja józan érveit, mivel az újonnan megismert férfi is túlélő, legbelül úgy érzi, nem hagyhatja hátra őt, valamiféle elemi, felelősségnek mondható érzés fűzi hozzá. 

A magas fűbe viszonylag puha felületre érkezve, számtalan gördület után terülnek el a térdig érő növényzetben. Vid azonnal felkel, körülnézve nyugtázza, hogy békés a környezet, majd a földről lassabban tápászkodóhoz lép.

- Jól vagy, ember? – kérdi tőle félmosollyal az arcán, kezét nyújtja neki.

Danny nedves fűvel zöldre kent arca kellemetlen tekintetével néz rá vissza. Világos túranadrágján, és sötét, egyszerű széldzsekijén is jól látszódnak a földet érés sáros nyomai. Kisebb alkari karcolásoktól eltekintve nem sérült meg, mindketten szerencsésen landoltak. Nem szól semmit, szemlélőjének elég az is, ami tekintetére ült ki, nem bánta volna, ha beavatják.

Vid bizakodó tekintettel nyúl az egyik fegyveréhez, kezébe veszi, majd csövénél fogva a férfinak nyújtja. Ha már magával rántotta titkolt feladatába, kötelességnek érzi, hogy önvédelmi eszközt is adjon a kezébe.

- Fogd!

- Ó, én nem élek ilyenekkel – jön a dadogó válasz elutasító heves kézmozdulatokkal kísérve.

- Hidd el, alapvetően én se, de használnod kell! – folytatja, majd kibiztosítja, csőre tölti, kezébe nyomja.

Danny segítséggel felállva indul Vid mellett az erdő felé, a koromfekete harci eszközt vizsgálgatja, nem tartott még ilyet kezében. Társa kezében szintén fegyver, így sétálnak lábaikat magasra emelve a lengedező, vékony szálú, nyirkos sásban, lassan, óvatosan közelítve a vaksötétnek látszó sűrű, éjszakai erdő felé, miközben a távolodó, zakatolásba forduló motorzúgás lassan elnémul.

Az ülepedett tejköd fölé magasodó rengetegbe megfontolt léptekkel tör utat a két túlélő. Az erdő területére érve a vaksötét világosodik. Egy másik világ van odabent, vagy talán csak a szemük szokott hozzá hamar a fényviszonyokhoz. A masszív füsthöz hasonló természeti jelenség boka magasságban hömpölyög, a fenyőfák sűrűn szőtt lombja miatti gyér aljnövényzet mohacsomói, és az utazók útjába kerülő, földből kiálló borotvaéles kövek magányos szigetekként tűnnek ki a hófehér tengerből. Míg odafent néha kibújnak a csillagok, a látóhatáron sorakozó fák közötti távolban fel-felcsapó ködcsóvák mögött mintha lilás, kékes színben játszana az alkonyat utáni derengő horizont vadonra vetülő fénye.

Sötét árnyak haladnak keresztül a sejtelmes rengetegen, egymás nyomába lépve, talán már öt órája is menetelnek. A magasabb elöl halad, maroklőfegyver leng a kezében, hátán a hosszú, vékony, fizikailag könnyed, de lelkileg súlyos terhet cipeli. Társa bizonytalan léptekkel követi, néha megtorpan a távolból érkező, baljós suhanások, ágreccsenések, gyanús kattogások hallatán. A vadon egyáltalán nem kihalt, zajlik növényzete közt az élet, vagy talán valami más.

-   Na jó, ez nekem sok - súgja előre az aggódó Danny.

- Nézd, mindjárt kiérünk egy tisztásra - válaszolja nyugtató célzattal Vid, miközben maga elé mutat a ritkuló erdőre.

A fák törzsei közt egyre inkább átlátni, néhány száz méterre a vadon által körülzárva egy kézilabda pálya méretű mező rajzolódik ki, melyen kisebb-nagyobb sziklák hevernek szerteszét. Kihaltnak tűnik, a köd sem szállt le rá, és a túloldalán mintha jól járható földút indulna tovább a sűrű felé. A lombokat elhagyva az elöl haladó kiér az erdőből, majd hátraszól.

- Na, innen már sima… - kezdi, de fülsértő sikítás töri meg szavait.

Körben keresi a forrását, de hiába, sehol semmi, ráébred, hogy az égből szólt. A lombok közt fényes, aranyszínű eső hullik, vékony sávban áztatja az aljnövényzetet és a szabad ég alá lépő Vid kabátját is. A fiú azonnal odanyúl vállához, vizsgálgatva ujjai közt keni szét az anyagot. Idegen, de mégis ismerősnek tűnő folyadék, szívfacsaróan rossz érzés fogja el őt a tapintás pillanatában, nem érti miért, de zokogni tudna a bánattól.

Már látszik a forrása, a fák fölül hófehér alak zuhan a mezőre, jól kivehető, hogy bal szárnya sérült, irányíthatatlanul pörögve, fakó, füstszerű csóvát maga után húzva csapódik a földbe.

Hosszú, fekete hajú lánynak tűnik, teljesen egyedül van. Nyögések közepette tolja el magát a földtől, erősen zihálva néz maga mögé az égre, mintha rettegne valamitől, mintha menekülne. Szárnyaival hevesen verdesve próbál felemelkedni, de két méternél nem jut továbbá, visszazuhan a földre. Röpképtelenné tevő sérülést szenvedett. Sérült bal lábával megint feláll, esetlenül biceg a talajon. Kétségbeesetten próbálkozik újra, és újra, messziről olyan, akár egy országúton elütött énekesmadár, szakadatlanul vergődik, az utolsó pillanatáig küzd a túléléséért.

Vid az erdő és a rét határán állt meg, Danny viszont olyat tesz, amire társa nem számít eddigi benyomásai alapján. Az angyal érzi a jelenlétüket, reménytelen tekintettel hátra is pillant az alacsonyabb túlélőre élénkzöld szemeivel. Aki eddig bátortalan volt, most mintha gondolkodás nélkül indulna a lény segítségére, mintha megszűnne számára minden félelemérzet és megfontoltság. Vid józan marad, tapasztalt már hasonlót saját magán, mellé érő társát vállánál fogva húzza vissza a homályba.

Egy vastag fa mögé húzódva, sötét pulóverének kapucniját fejére húzva emeli mutatóujját ajkai elé, a tőle öt méterre álló másik törzs mögé lökött társának jelezve. Csendre intő ujját arca mellé emeli, az égre mutat vele.

Ő már észrevette, az angyal mégsem érkezett egyedül. Üldözői és feltételezhető megsebzői megint csak a földmélyi sötét sereg gerincét képező infernoidok, halálhozó, jellegzetes hangjuk mintha győzelmi kiáltások volnának, messziről zengnek a magasban. Öten érkeznek a szerencsétlenül járt, vonagló, mennybéli lény után a mezőre. Mint préda elejtése előtt álló hiénák, úgy kerítik körbe őt négykézláb osonó, lassú léptekkel.  Az angyal láthatóan gyorsan értékeli helyzetét, az égre tekintve kilátástalanul sírja el magát.

Vid lehetőséget lát, az eseményeken megrökönyödött Danny oldalának apró kavicsot dob, hogy végre rá figyeljen. Övéről két kézigránátot csatol le, egyiket átdobja társának. Ő el is kapja az ölébe érkező testet, de fejcsóválva hevesen tiltakozik, bármi is legyen a terv. Vid határozottan mutat rá a robbanószerre, majd vízszintesen félkört rajzol a levegőben, utalva arra, hogy induljon el a mező szélének mentén, jobb oldalon. Danny reszket, de társa szótlan utasítását kezdi követni.

- Hé! - súgja utána Vid, mire ő megfordul.

Vid felemeli a gránátot, rámutat a biztosítószegre, és kihúzó mozdulatot imitál, majd dobást mímel. Nem bízik társa harcászati jártasságában, így inkább megtartották a gyorstalpalót. Danny érti a lényeget, hüvelykujja felmutatásával nyugtázza a leckét, majd gondterhelt fejingatással folytatja útját. Az oktató is elindul, bal felé, szemkontaktust tartva lopakodnak végig a tisztás két oldalán a törzsek takarását kihasználva, egyeztető bólintásokkal kísérve. Hamar elérték a tervezett pozíciót, Vid jelez, hogy ideje megállni. Elkezd ujjaival háromtól visszaszámolni, de ekkor nem az improvizált tervbe vett esemény történik meg.

Fekete ruhás, letaszított angyal száll le, hatalmas, sötét, rojtos szárnyai lassan suhogva, finoman teszik le a pokolban torzult testet. Vid rögtön érti, miért vártak ki a vadászok, mikor a védtelen, fenséges teremtményt bármikor elpusztíthatták volna. Csak előkészítők voltak, mesterük vadászkutyái, most jól látható a sötétség hierarchiája.

Az ördögi lény a földön ragadt, körülzárt, földre rogyott, végelgyengülés határán szenvedő angyalhoz lép. Nyakánál fogva könnyen emeli a magasba, arcát jobbra és balra forgatva méregeti, ridegen, rezzenéstelen tekintettel, akár egy darab hús minőségét ellenőrizve a vágóhídon. Az angyal kinyitja szemeit, erőre kap, düh ég a zöld szemeiben. Kezét felemeli, tenyerében kék színű energianyalábot kezd generálni, de nem fogvatartója, hanem halántéka felé irányítja, mintha végezni akarna saját magával, mintha nem akarná, hogy a sátáni szárnyas hozzá fűzött terveit véghez tudja vinni. Nem tudja meggyilkolni magát, mielőtt elég erős lenne hozzá a gyűlő energiatömeg, a Letaszított a másik kezének karmaival egyszerűen levágja a lány karját, további ragyogó zuhataggal áztatva a talajt, és kioltva a koncentrálódó erőteret.

Az angyalnak kitágulnak szemei az elviselhetetlen fájdalomtól, szája is kinyílik, de hang már nem jön ki rajta, a sötét ködbe burkolt alak hatalmas szemfogaival, kiakasztott álkapcsokkal, vámpírként harap rá a haldokló nyakára. A sötét szörnyeteg szája és torka fénylik, tápcsatornájának felső szakaszán bőrén keresztül átvilágít a mennybéli testet elhagyó csodás folyadék.

Danny nem bír az indulataival, idegesen fészkelődik, jól láthatóan tettvágy dúl benne. Mozgolódása apró ágat tör a lábai alatt, ami az egyik infernoid figyelmét felhívja. A sötét szolga hirtelen megfordulva fürkészi a homályt. Vid látja ezt, eljött az idő. Jelez társának, ujjaival háromtól számol vissza. Danny könnyes tekintetével, magán erőt véve bólint, felkészült, nagyot fújtat.

A visszaszámoló kéz ökölbe szorult, elfogytak az ujjak. A kézigránátok kibiztosítva repülnek két oldalról a Vid felől két, Danny oldalán három infernoid közé. A gránátok tompa puffanására odagyűlnek a lények, a detonáció megtörténik, hatalmas tüzes nyalábokká szaggatva őket. A sötét angyal testén a repeszek érdemi károkat nem okoztak, áldozatának teste angyali ruhájával együtt porlad el a lény kezei közt. Két oldalról egyszerre ront ki az erdőből a túlélőpáros. Vid találatai pontosabbak, mint a legutóbb hasonló találkozáskor, a vörös paláston kívülre csapódnak a lövései, Danny testpáncélra érkező, fémesen csengő lövései viszont meg sem zavarják a teremtményt.

A gyilkos szárnyas négykézlábra görnyed, de teste mutálódni kezd, a szervezetébe jutott angyalvér okozhatja. Az anyag mind a bőrén, mind a ruháján fényes hullámokként terjed végig. Piros palástja eltűnik, helyette egész ruhája grafitszínben csillog. Karmai még hosszabbra, erőteljesebbre nyúlnak, akár egymás melletti kaszák pengéi. Az összeesésekor fejére hullott csuklyáját fent hagyta, így arcát nem látni, vaksötét a fejét fedő ruha nyílása.

Danny odaért, józan észt kizáró őrület látszik a szemében a látottak miatt. A lény felkelve a jobb tenyerének felszínével visszakézből sodorja el az oda érő, meggondolatlan fiút, aki több métert repülve eszméletlenül terül el a füves talajon. 

Vid kihasználta a pillanatot, tárat cserélt, és távolságot tartva folytatja a tüzelést. Hatástalan találatok, már a csuklya is átlőhetetlenné vált, lehetetlen sebet ejteni a lényen. Kitartott tenyerében vörös energiagömb jelenik meg, egyre nagyobb méretű. A talpon maradt fiú rögtön odébb vetődik, a sugárszerű csóva mögötte robban fel egy embermagasságú sziklát összezúzva. Be kell látnia, ez vesztes helyzet, nincs esélye. Neki nincs.

- Most ne ölj meg, ha lehet - súgja halkan, mintha a hátán meredező, utolsó megoldásnak látott, önzőnek mutatkozó, de hatékony fegyverhez beszélne.

Nagyot sóhajt, szemét is behunyja egy pillanatra. Hátranyúl, tudja, hogy kontrolltalan idők jönnek, szívéből gyűlöli a helyzetet, de a cél megint megköveteli, hogy kiszolgáltassa magát, és ezzel a szívét egészen betöltött, minden más gondolatát elnyomó titokzatos lány által fontosnak tartott küldetést is kockára tegye.  

Tenyér a markolathoz, erős rántás a tokból, percnek érzett szívdobbanás. Vid eggyé válik a pengével, a tudatába épül a kegyetlen tárgy. Élesek az érzékei, akár a jéghideg, rezgéstől csengő acél, de ahogy legutóbb, most sem az élő a vezér. Teste hátracsavarodik, dugóhúzóként vonja maga után a lendülő kard a törzsét. Mielőtt csigolyái apró darabokra törve oltanák ki a fiú életét, talán megmaradt tudata segélykiáltásaként lába utánafordul, és a földön guggolásból elrugaszkodva, lendületet adva az irányítónak, oldalirányú pörgést adva dárdaként hajítja el a lény felé. A mozdulatsor szempillantás alatt megy végbe, a csuklyás mutánsnak esélye sincs reagálni. A nyílként szálló, tűhegyes penge akadálytalanul hasítja át az átalakult teremtmény láthatatlan koponyáját és tarkóját is borító pancélöltözetét. Robbanásszerűen szétoszló, fekete füstként tünteti el testének minden maradványát, végül a mező túloldalán egy több méter átmérőjű fa törzsébe fúródva áll meg. 

Halálfélelmet keltő, elsőre legyőzhetetlennek látszóvá alakult lény volt, de a dobás lendületétől hasra vetődött Vid számára az ereklye talán még rettenetesebb. Ugyan az időérzékét átmenetileg elvesztette, de a fegyver megérintésének pillanatától a legyőzhetetlennek látszó szörnyeteggel két másodperc alatt végzett a most fatörzsből kiálló, ártalmatlannak látszó eszköz. Uralta a tudatát, de most mintha egy pillanatra önmaga is jelen lehetett volna.

Feltérdel a szállingózni kezdő, aprópelyhes hóesésben, hosszasan, döbbent merengés közben néz farkasszemet a gyilkolásra kovácsolt fémdarabbal a mezőre ülepedett néma csendben.

A parányi fehér darabkák, kicsiny porszemekként sodródnak kuszán az erőtlen fuvallatokban. Volt már ilyen. Mintha a világra szabadult földöntúli események meg sem történtek volna, mintha a természet azt jelezné, történhet bármi, ő hatalmasabb akármilyen kis jelentéktelen küzdelmeknél, jöhet akármi, ő akkor is zajlik. A nappalt éj követi, a sötétet a világosság, örökké.

A néma csendet megtörő nyöszörgés miatt Vid hirtelen ébred a mélázásból, feláll, és eszméletvesztéséből kelő segítségéhez lép, mellé hajol. A földön ülő Danny körbenéz a nyomokban füstölgő, koromfoltokkal borított mezőn, gondterhelten néz társára. Nem szólnak semmit, csak bólintanak egymásnak, túlélték, végülis ez a lényeg. Mindketten felállnak, és továbbra is szavak nélkül a már korábban megpillantott, széles ösvény felé indulnak.

Az út melletti fába ékelődött kardot Vid a dzsekije ujján keresztül megfogva, határozott mozdulattal rántja ki, és a hátára szíjazott tokba tolja vissza. Elbambul, maga elé mereng az avarba. Sokszor tűnődik el mostanában, számos kérdés, gondolat gyötri az új világgal, a jövővel, a napok alatt rázúdult hihetetlen információtömeggel kapcsolatban.

Maga mellé pillant, de a másik túlélő nincs ott. Hátranéz, Danny a tisztás közepén maradt, sarkain ül. Vid visszasétál mellé és látja, ahogy az angyal halványszürke, porcukor állagú maradványaiba nyúl. Finomszemű homokként folyik ki markának ujjai közül. Végtelenül szomorú, kiábrándult az anyagot szemlélő tekintete.

- Belőle nem szállt fel a fény – szólal meg Danny. – Előbb-utóbb minden emberből kiszabadult… - folytatja az ég felé pillantva, majd vissza a maradványokra -…de belőle nem. Semmi sem maradt utána.

Vid nem válaszol, de tudja, társa érti az általa is átélt fénycsóvák világának lényegét. Danny elmerengő döbbentsége arra is utal, sejti, hogy mi lehetett az áldozatul esett lény, ahogy azt is, hogy lélektelen, végleg elmúló csoda volt. A kegyetlennek, igazságtalannak tartott szabályba való belenyugvással kémleli a fátyolfelhőssé váló égboltot, miközben mögé guggol Vid, és vállára helyezi a kezét. Így jelzi neki, érti szótlan méltatlankodásának okát, és vele van csendes fájdalmában.

Az erdő furcsa, távoli és halk morajlásai az összecsapások idejére elnémultak, mostanra pedig visszatértek, a feltehetően élőlényektől származó ismeretlen zajok. A tapasztaltak alapján felmerül Vidben, hogy a mélyből jött szörnyek földi és túlvilági lényeket kereszteznek önmaguk és haderejük erősítésére, talán a sejtelmes hangok is a vég utáni idők torzító hatásainak eredményei lehetnek.

- Menjünk! – szólal meg halkan, nem akarja megvárni, míg közelebb merészkednek a sosem hallott, távoli lárma forrásai.

Lejt a kanyargós földút, őszi avaros szőnyegen lépked egymás mellett a két élő. Nem beszélnek, mindketten gondolataikba merülve menetelnek. A vészjósló zörejek halkulnak, talán végre távolodhatnak az eredetüktől. A magas, összefüggő fenyves lombhullató fákra vált, a messzi zsivaj pedig lágy szellő okozta suhogásra az ágak színes levelei közt.

Negyed óra telik el, zavartalanul haladnak keresztül a sötét vadonon, mikor újból ritkulni kezdenek a fatörzsek. Ezúttal végleg szűnik a növényrengeteg, a földes csapás keresztbe érkező országútba torkollott, a mögötte húzódó lankás mezőkön túl pedig hatalmas síkságon sötét, végeláthatatlan holt város terül el odalent. Hajnalodik keleten, a város felett világosodik a horizont.

Vid jobbjára néz a dombtetőn, megfáradt és kissé esetlen, de kitartó társára néz. Különös figura. Megviselt, de bizalomgerjesztőnek és elkötelezettnek látszik, az elmúlt napok alatt átélt állítólagos traumákhoz képest pedig egészen kielégítő lelkiállapotban van. Sőt, feltűnően jól viseli a rettenetes élményeket. Furcsa. Mindegy.

Vid a belső okfejtését maga mögött hagyva, erőltetett félmosollyal kíséri azon gondolatát, hogy ezelőtt pontosan huszonnégy órával még a végtelen reményt, a totális hozzátartozás vágyát jelentő meseszép, fiatal női arcra vetült rá a napfelkelte, a tegnap első sugarai a végsőkig hű, áldozatkész társának kábító tekintetét ragyogták be mellette.

12. Zöldenergia

Angyalszobrok. Férfiaknak és nőknek ábrázolva. Némelyikük kivont karddal, mások hatalmas kereszttel. Van arany, bronz, de időmúlástól szürkült kőből faragott alkotás is. Mindannyian részletesen kidolgozottak, készítőik gondosan ügyeltek a méltó megjelenítésre.

Danny egy pillanatra mindegyiknél megtorpan, miközben a zord városba érve, annak néhol szűk, másfelé kiszélesedő utcáit róják, és keresztülhaladnak egy láthatóan harcok útján szétrombolt téren. Elhagyott, kiégett gépkocsik, katonai járművek, építésnek indult, de félbehagyott kordonok. Sok helyen vér, alvadt, nagy mennyiségű vér borítja az aszfaltot, a térköveket, és a lakóépületek golyózápor ütötte falait. A látványhoz kapcsolódó történet a túlélők számára már jól ismert, üdvözítő kezdet után pokoli folytatás következett néhány nappal ezelőtt.

Vid nyugodtan, de szomorúan lépked, a múlt sűrű emlékeit rendezgeti magában. Messze maga mögött hagyta elkalandozó legújabb társát, de látótávolságon belül maradt. Érti, mi köti le Dannyt, bevárva ő is szemlélni kezdi a tér szélén álló hófehér, egytornyú templom homlokzatának egyik fenséges, angyali jelenetét. Járműre van szüksége, azért jött, illetve társának pedig megbízható menedéket biztosítana búcsúképpen, de a gondolatébresztő szoborcsoportok megpillantása mindkettőjük túlélési törekvését ideiglenesen háttérbe taszította.

Intenzív művészeti termék. A démoni lény az angyal lábai alatt, az arany karddal és pajzzsal felszerelt legyőző pedig dicsőséges, büszke, legyőzhetetlen. Rettenthetetlen harcos. 

Hazugság. Vid más szemmel nézi a szobrokat, mint azelőtt, az angyali sors árnyoldalairól kényszerűen szerzett ismereteit veti össze a hiedelmi látvánnyal. Már tudja, valóban bátrak, de esendőek is. Tűzerőben erősek, de testükben gyengék.

Mind a szobrok, mind a fiú által eddigi élete során látott festmények lélektelen, érzések nélküli, a kijelölt feladatot hidegvérrel teljesítő katonaként ábrázolják őket. A lélek hiánya és a hidegvér kérdése talán igaz is lehet, melyek közül az első egészen elkeseríti a szemlélőt. Amiről eddig tudomása sem volt, hamar mardosó, központi kérdéssé vált az életében. Ha igaz, amit néhai mentora súlykolt, és ő csak testében lehet emberi, a bátorság és a vakmerőség egyértelműen új meghatározást nyer a gondolatrendszerében.

Önző dolog ezen rágódni, miközben állítólag fontos feladatra hivatott? A lélek halhatatlansága minden ember számára a biztonság érzését nyújthatja bármilyen reménytelen helyzetben, de egy angyalnak mi marad, ha hűséges kötelességteljesítése során elesik?

A Tina testét viselő lány végül sosem mondta ki a könyörtelen igazságot, de szükségtelen is volt, Vid magától is megértette, hová vihet az út, amin egy ideje jár. Az ember a teremtés központja, nem az angyal. Az ember volt Isten legfőbb célja, minden más neki alárendelt. Az önzetlen szeretetre képes, a kapzsi, de önfeláldozó, a hazug, de fejlődőképes, a hitetlen és céljaiban megrögzötten hívő, a kihasznált, a kegyetlen, a tudatos, a pazarló, a lélek csodájával megajándékozott ember.

Viszont a jellemvonások csak az embert illetik meg? Ha az angyalokat nem, kézenfekvő azt gondolni, az ember a teremtés csúcsa, így viszont a mennyből jött szárnyasok az állatvilág tagjai volnának? Nevetségesnek érzi gondolatmenetének részeredményét, hisz jól látta, akik fentről jöttek, értelmesek, és talán érzelmesek is.

Vid számos emberi tulajdonságot saját magán élőként érez. Talán csak álságos emberi léte miatt gondolja valódinak, és igazából hiú árnyékok? Vagy a számos érzelem, ami benne dúl, elemi létéből eredendően létező és elvehetetlen? Képtelen elhinni, hogy egykori menyasszonya iránti érzései, majd a testében feltűnt lány iránt ragaszkodása hazug benyomások lennének. Viszont ha az angyaloknak is vannak emócióik, miért nem illeti meg őket a lélek ajándéka? Vid szívéből kívánja, akkor már inkább vették volna el tőlük az érzelmeket is, és egyszerű robotokként állították volna őket csatasorba a maradéktalan elmúlás tudata nélkül. Miért? Miért kell érzelmekkel büntetni őket? Kiábrándult gondolatok ezek, egyre hangosabban zúgnak belül. Ha teret enged nekik, azok ismét a feladást kezdeményező érzésekhez vezethetik őt.

- Jössz? – hasítja ketté Vid gondolatainak folyamát a mellé ért Danny. 

Nem válaszol, csak elindul vele, visszatekintve a felvetéseit ébresztő, ütött-kopott szoborcsoportra.

Betört kirakatüvegű, nyitott ajtós élelmiszerüzlet egy régi lakóház tövében, előtte a sétálóutcán zöld színű, rozoga golfkocsi áll. Viseltes, horpadt a karosszériája, apró kerekei felett rozsdás a sárvédő. Hátul lévő, platószerű csomagtartójának felét színes kábelekkel szerelt fekete akkumulátor foglalja el, a vezetékek kusza fonatként futnak fel a kocsi tetején található, tákolt napelemhez. Orri része könnyű vascsövekkel merevített, össze nem illő, kerek és szögletes reflektorokkal felszerelt. Szokatlan, de érdekes, elmés szerkezet. Bárki is készítette, a végidőkre specializálta, a korábbi világ helyesnek tűnő trendjét jelentő zöldenergia felhasználásával láthatóan zseniálisan küszöbölte ki a motorzaj és az üzemanyag végességének problémáját. 

- Valamit ehetnénk! – szólal meg Danny.

- Nincs ellenemre – válaszol beleegyezően a szintén éhes Vid, idejét sem tudja, mikor evett utoljára.

Az üzlethez érve motoszkálás hallatszik a bolt hátsó részéből. A túlélők azonnal a melléjük került, két méter magas szelektív hulladékgyűjtő konténerek takarásába húzódnak. Vid tenyerével a föld felé mutatva jelzi társának, maradjon a műanyag fedezékben, ő maga pedig a két szemetes közti résen lélegzetvisszafojtva figyeli a benti történéseket. Danny a kukának támaszkodva kuporog, kezébe vette kapott lőfegyverét. Háttal van az eseményeknek, de bízik társában.

Hosszú, feszült percek telnek el, a zörgések nem múlnak. Még az sem egyértelmű, élő, vagy halott van bent, békés, vagy esetleg újabb lény, ami az életükre törhet.

A világítás nélküli helyiségből előbukkanva két egymás melletti alak rajzolódik ki a borús, reggeli szürkeségben. Két férfi. Egyértelműen élők. Kezeik tartós élelmiszerekkel pakolt, emeletesen egymásra helyezett rekeszekkel terheltek.

Egyikük ötven éves lehet, hosszú, sötét, de őszülő, igénytelennek tűnő haja kibontva leng vállai felett, csontos arcát hegyes kecskeszakáll díszíti. Vékony, magas testén ezüstös, rongyos inget, sötét bőrmellényt, testhezálló világos farmernadrágot, barna, hegyes orrú, rövid szárú csizmát visel. A Vidben éledő sztereotípiák már csak a széles stetson kalapot hiányolják a férfi fejéről.  Hatalmas, ovális, fényes övcsatja mellett feltűnően villan ki a tokjába tolt, muzeális, forgótáras hatlövetű revolver. Érdekes látvány, ha régen is így öltözködött, az előző korban feltűnő jelenség lehetett, ma már inkább a derekára csatolt eszköz vonzza a tekintetet, fenyegető voltának értékelése miatt.

A mellette érkező alak korabélinek látszik, átlagos testalkatú, az előzővel egymagas férfi, de kevésbé hivalkodó jelenség. Haja sötét és rövid, talán fekete, bőre világosbarna. Sötétkék, kockás, kibontott flanel inge mögött szürke a pólója, fekete szövetnadrágja alatt szürke, vagy talán fekete bakancsot hord. Lényegtelen. A megfigyelő részére sokkal jelentősebb a hátára pánttal felszíjazott vadászpuska, ami problémát jelenthet a Vid által pillanatok alatt rögtönzött terv további kivitelezése szempontjából.

A nehéz pakkokat egymás után helyezik a csomagtartóba. A cowboyféle figura beül a négyszemélyes járgány vezetőoldali ülésére, társa pedig a sivár, kietlen városi környezeten körbenézve nyugtázza helytelenül, hogy tevékenységük felfedetlen maradt. Már majdnem ő is beszáll a járműbe, mikor a figyelő a társával való előzetes egyeztetés nélkül kisétál a rejtekből, fegyvertelen tenyereit széttárva. Danny rökönyödött tekintettel néz rá, nem érti, mi történik.

- Hé! – szól Vid a két induló férfi után. Lassan sétál, ártalmatlanságát jelzi nem csak csupasz tenyereivel, hanem a rejtőzködéssel való felhagyással, és a kapcsolatfelvétel kezdeményezésével is. 

Danny nagyot nyel, fejcsóválva társa után lép. Ismeretleneket szólítottak meg, akárkik lehetnek, talán együttműködők, de kérdés nélküli gyilkosok is. Láthatóan nincs meggyőződve a döntés helyességéről, de bízik társa megérzésében.

Vid félig hangos, velős felszólítására a két idegen azonnal kipattan kocsijából, fegyvereiket tűzkész állapotba hozva szegezik a két túlélőre. 

- Tedd el! – szól hátra halkan Vid, mire Danny tétovázik egy rövid ideig, de végül lassan elteszi fegyverét társától kapott tokjába, végül kezeit testétől ő is kissé elemelve jelzi nemzetközi, egyezményes nyelven, hogy nem akar bajt.

- Mit akartok? – kérdezi kissé agresszívan a vadnyugati stílust magára öltött férfi angolul.

Mindkét távoli utazó érti a nyelvet, a magabiztosnak tűnő Vid ennek megfelelően, azonos nyelven válaszol.

- Menedéket keresünk – válaszolja, majd válla felett hátra pillant. – A társamnak – folytatja szemlesütve, de határozottan.

- Mit mondtál? – kérdez vissza Danny, értetlenül, ismét anyanyelvükre váltva.

- Nem tudok vigyázni rád, itt biztonságban leszel, nekem tovább kell mennem.

- Köszi, nem kell rám vigyázni! – vágja rá indulatosan, dacosan idézve, társa mellé érve az eddig céltalannak tűnő.

- Persze, hogy nem – reagál cinikusan, kicsit gyerekesen is, sugallva, hogy hiába viselkedett bátran néhány órával ezelőtt, igenis oltalomra szorul a kőkeménnyé vált világban.

- Elég! – folytatja a férfi, fegyverét a néhány méterre álló Vid felé kitolva, aki kis hezitálás után folytatja.

- Rendesnek tűntök, csak hadd menjen veletek, aztán én itt sem vagyok – folytatja megérzéseire hallgatva.

- Mi dolgod van bárhol ebben a világban? – töri meg némaságát a negyedik élő, szintén közös, angol nyelven, szemmel végigméregetve Vid felszerelését.

- Csak tovább kell mennem, ennyi, nem a ti dolgotok – folytatja, zavarossá váló tekintettel, meglehetősen nyersen.

A két idegen egymásra pillant. A puskás leereszti fegyverét, társa mellé lép. Sugdolóznak. Vid oldalra pillant, szemeit lesüti, nem néz a tekintetét számonkérően keresőnek szemébe, mert talán cserbenhagyva érezheti magát az alacsonyabb társ.

Danny cserepadra ültetett játékosként, ingerült tekintettel néz ki oldalra, Vid pedig az idegenek titkolt beszélgetését próbálja kifürkészni.

- Egyszer kérdezem meg. Ha kiderül, hogy hazudtál, akkor megöllek. Csak úgy simán. Akkor inkább most forduljatok meg, és sose jöjjetek ide vissza – Vid bólint válaszként. - Tehát. Barátok vagytok, vagy ellenségek? – kérdezi határozottan, egyszerűen fogalmazva, érezhető akcentussal a fegyverét kitartó, stílusos idegen.

- Barátok. Biztosíthatlak, hogy nem akarunk bajt – válaszol bólintva, szintén magabiztosan, próbálva higgadtságot sugározni, őszintén.

- Mindketten gyertek!

- Nem, én nem tartok veletek, nekem…- kezdi fejét csóválva, de nem tudja befejezni, mert szavába vágnak.

- Biztonságot akarsz? Akkor jöjjetek mindketten – szólal meg hirtelen az eddig csendesebb férfi valamelyest barátságosan, de mégis távolságot tartva. – Nyugi, van ételünk, lőszerünk, minden, amit akarsz. Aztán ha még mindig menni szeretnél, mehetsz. Nappal amúgy sem tanácsos sokáig idekint lenni – fejti ki, majd körbenéz, de nem csak a háború sújtotta, környező épületeken, hanem az égre is felpillantva. – Sokkal gyorsabban kiszúrnak.

Vid elgondolkodik a férfi szavain. Igazat mondhat. Mivel állítólag a mélyből jöttek, ezért ez elég furcsa, de az emberhez hasonlóan mintha tényleg jobban látnának az infernoidok nappali fényben. Szemük változó izzása ezek szerint talán természetes fényszóróként működik a testükben? Mindegy, ez most nem lényeges, kordában kell tartania csapongó gondolatait. Munícióra van szüksége, a hasa is időtlen idők óta korog, talán pihenni sem ártana. Felsóhajt.

- Estig. Aztán megyek… És köszönöm! – hálálkodik Vid, majd az elégedetlen Danny társaságában csatlakozik a két idegenhez a hátsó ülésen.

A hosszított kivitelű, apró járművel hangtalanul indulnak az ismeretlenbe.

Szűk utcák, félreeső egérutak. Kusza és fejben követhetetlen a területen ismeretlen számára, de feltehetően a legbiztonságosabb útvonal. Féktelen rombolás nyomai mindenfelé, Vid újra és újra elmereng, hogyan volt képes ekkora pusztítást egyszerűen átaludni. Végigtekint zötykölődő utastársain, három idegen társaságába került, amivel számos új változó került az egyenletébe. Jobb lesz ébernek lenni, ha a kiszabott feladata feletti kontrollt meg szeretné tartani.

Feszült csend a járműben. Ideges tekintetek pásztázzák a nyugodtnak tűnő környezetet, mindannyian tudják, a mozdulatlan békesség akár pillanatok alatt heves összecsapásokba fordulhat.

- Kik vagytok? Honnan jöttetek? – próbálja oldani az ódzkodó hangulatot Vid.

Az eleinte csendesebb férfi meglepően közvetlenül, azonnal válaszol, szimpatikusnak tűnik.

- Thomas, Finnországból jött, átutazóban volt, mikor kitört ez az egész. - biccent fejével társára.

- Merre felé? – kérdez vissza Vid.

- Keletnek. Kamionoztam, távol a családomtól. Épp a város közelében voltam a pályán, mikor elhúztak felettem – válaszol a bemutatott férfi, valószínűleg a Pablo által korábban Elragadtatásként említett jelenségre utalva. – Gyönyörű volt. De ami utána jött… - nem fejezi be, csak félretekint a kormány mögött, majd kis szünet után folytatja beszámolóját. – Képtelenség volt tovább menni. Gyorsan kellett döntenem. A közeli külváros tűnt a legjobb megoldásnak. Ott találkoztam Pietroval. Egy bérház pincéjébe sikerült lejutnunk. Ami kint történt ez alatt… Azok a szörnyű hangok, a gyermeki sikoltások, Istenem, bárcsak süket lettem volna… - megint hezitálni kezd, fejét csóválja. Mély levegőt véve folytatja. – Órák múlva aztán minden elcsendesült, mi pedig itt maradtunk. Bárkik is voltak, akik az égből jöttek, minket itt hagytak. 

Vid elgondolkodik a férfi élményein. Korábbi társainak hála, most úgy érzi, az ismeretei kiterjedtebbek friss partnereinél.

-  Pietro barátomnak vannak elképzelései a történésekről - folytatja odapillantva társára. - Először őrültségnek gondoltam, de minél több időt töltök itt, és minél több hihetetlen dolgot látok, annál kevésbé gondolom lehetetlennek a bolond verzióját. És... annál kevésbé tartom valószínűnek, hogy a családom életben van.

Közben széles folyó felett ívelő, porrá égett járművek általi akadályokkal torlaszolt hídon haladtak át. Danny üveges tekintettel bámulja az elhaladó épületeket, mintha annyira nem érintenék meg a hallottak. 

- Te mi voltál korábban? – kérdezi kíváncsian Vid.

- Pap, Milánóból. És vagyok most is, úgy gondolom, amíg lélegzem, és van élő körülöttem, nem szűnt meg a feladatom. Épp a reptérre tartottam, vissza a kolostorba, amikor minden széthullott.

- Én Vid vagyok, ő Danny – folytatja a fiú, az esetlegesen felmerülő kérdést megelőző udvariassággal. Feltűnik neki, hogy meglehetősen sok csuhás veszi őt mostanában körül, talán lehet jelentősége, amit jelenleg még nem ért. Pillanatnyi eltöprengése közben első társának az itthagyottak küldetéstudatára vonatkozó szavai is visszacsengenek a fülébe.

- Hogy éltétek túl? – kérdi Pietro, Vid pedig kis hezitálás után válaszol.

- Segítséggel, önfeláldozással – mondja szomorúan, de mégis büszkén, elesett társai emlékének adózva.

- Itt vagyunk – szólal meg Thomas.

Külvárosi kerület. Régi, omladozó, a szomszéd házakkal egybeépített tömb. Nem túl bizalomgerjesztő, egyszerű, szürke, nem feltűnő, félreeső, de talán pont ettől lehet biztonságos, és huzamosabb túlélésre alkalmas.

Köd. Megint az idegesítően átláthatatlan, lereagálhatatlan, összefüggő massza. A légköri jelenségek változása egyre sűrűbben észlelhető. Vid nyugtalanul néz körbe, talán ez is valami gonosz, ismeretlen teremtmény műve? Vagy esetleg a világ összeomlásának előszele a megzavarodott időjárás?

Vendéglátói a zsákmányként szerzett rekeszeket kiemelik a csomagtartóból, a meghívottak pedig kérdés nélkül segítenek, majd elindulnak befelé a kiemelhető, hosszú vasszerkezettel lezárt kaput felnyitva.

- Mennyien vagytok? – kérdezi Vid, az épület földszinti, dohos boltíve alatt elhaladva, majd a belső, emeletenként körfolyosós, szabad égre néző udvaron körültekintve.

- Csak ketten, nincs más – válaszol Pietro.

Az épületben minden lakásban sötétség uralkodik, fény egyik ablakon keresztül sem sejlik ki. A tető irányából hömpölygő ködön keresztülszűrődő fakó napsugarak félhomállyal töltik meg a teret. Rozsdás hordó a közösségi tér közepén, hamuvá égett fa a bensője. Mellette korhadt, széles faasztal, alatta halomba gyűjtött lőfegyverek, a szélén pedig az ígérteknek megfelelő lőszerek sorakoznak.

Thomas hangos, kongó csattanással csukja be maguk mögött a láthatóan utóbbi időkben rögtönzött, rozsdás zárral szerelt bejárati kaput.

Vid a kezében lévő rakományt az asztal mellé oda helyezi, ahova Danny előtte az őáltala cipelt rekeszt letette. Reményteli tekintettel néz rá társára, négyen lettek, ebből még valami jó is kisülhet. 

Hatalmas ütést érez Vid a tarkóján, füle is csengeni kezd, látása elhomályosodik. A mellette álló is élettelenül esik össze, akár egy földre eresztett szalmazsák. A behatás irányába tántorogva fordul meg a fiú, érthetetlen számára, ami történik. Háta mögül puskatus érkezik az arcába. Szokatlan szag az orrában, okozója a hirtelen érkezett második csapás lehet, ami még a vérrel árasztott szaglóreceptorait is roncsolta. 

Két élettelen, egymásra zuhant test a penészes, nyirkos kövezeten. A vastagodó ködtakarón keresztülhatoló fénysugarak által gyengülően megvilágított arcok Vid terveivel együtt halványulnak el. Danny iránti felelősségtudata elhessegette a felmerült gondolatot, pedig már megérezte előre, kezelhetetlenül sok változó került az egyenletébe.


13. Kataklizma

Napfényes, homokos tengerparton üde, zöld pálmafák lengedeznek a kellemesen gyenge szélben. Álomnyaralás helyszíne, de nyugágyak és strandtörölközők helyett ernyedt tetem fekszik a finomszemcsés talajon. Apró kék színű, gyíkszerű lény mellső lábaival nyílt sebbe támaszkodva nyújtott pofájával romlott húst tépked a partra vetett szürke pikkelyes, óriási uszonyos tengeri szörnyeteg oldalából. Az óceán sós vizének habjai a hatalmas holttest alól ütemes lüktetéssel mossák ki a vérrel itatott világosbarna homokszemeket. Békésen falatozik a teremtmény, zavartalan lakomában lehet része. 

Morajlásba kezd az ég, pedig egy felhő sincs odafent. Távoli, kitartó mennydörgéshez hasonló, szűnni nem akaró a robaj. A kicsiny lény lüktetően pulzáló tokájával kémleli a magasságot, fejét jobbra-balra csavargatva értetlenül pislog. Bőrszárnyas, hüllőszerű állatok összeverődött csapata suhan el felette rikácsolva a part felé, mintha űznék őket, majd eltűnnek a fák felett. Fokozódik a zúgás, parányi homokszemek gördülnek le egymáson az apró, part menti homokbuckák felszínén, már észrevehetően remeg a talaj az apró élet vékony lábai alatt.

Földrengető mennydörgés és szikrázó fényár kíséretében hasad ki szabálytalan alakzatban az égbolt, sugár irányban szétterjedően illanó halvány impulzus gyűrűje által kísérve. A nyílásból lángcsóva tűnik fel a magasban, mintha a semmiből érkezne és zuhanna a felszín felé. Nem a világűrből érkezett, a légkör magasabb rétegeiben jelenhetett meg.

Több se kell a kis törékeny állatkának, két erős hátsó lábában bízva, felegyenesedve szalad be a parttól távolabb eső sűrű növényzetbe. A természetes növekedési iránynak megfelelően hajlott pálmák mögött be is húzódik egy földközeli, nedves és széles levél alá a hatalmas páfrányokkal szegélyezett sötét dzsungelben, és külső szemhártyáival hevesen pislogva, összekuporodva figyeli tovább a számára ismeretlen, aggasztó égi jelenséget.

Rázkódik a föld, az óriási fénycsóva izzó meteorként száguld a vízfelszín felé. Apró, tűzben ragyogó kisebb nyalábok kísérik, több száz ilyet látni, úgy tűnik, mintha a távoli jelenségről leváló apró, belőle széthulló darabok lennének. A lángolva zuhanó testekkel fénytelen objektumok is tartanak a felszín felé, de nem szabadesésben és irányítatlanul, azok mintha tudatosan repülnének, folyamatosan lassítanak. A parányi hüllőféle a csapnivaló térlátása miatt több ezer szúnyogból álló csoportosulásnak látja a kísérőket, de egyszerű elméje is sejti, most nem rovarlakoma közelít.

A központi elem mértéktelen sebességgel érkezik, aszteroidához hasonlít, de nem tűnik sziklának. Élő lehet, a kicsiny gyíkféle számára emlősszerűnek tűnik a villódzás mögötti alakja. A hüllőcske tudata már nem fogja át, de az apróbb, róla leszakadtnak tűnő társai pedig szintén szerves lények, nem egymás széteső darabjai, hanem elkülönülő testek. A fő tagot körülvevő tüzes káoszból irdatlan szárnyak csapnak ki, a tollas kültakaró parázslik a zuhanás miatti hevültségtől. Kisebb méretű társai tized akkorák lehetnek, arányosan kisebb szárnyakkal verdesnek lángoló börtönükben. 

A mélykék tenger egyre fodrozódó hullámai közt a távolban kiemelkedő dús növényzettel borított kiterjedt szigetbe ütközik először a legnagyobb, majd utána a többi lángoló objektum is. Vakító villanás a távolban, mindent betölt, de hamar múlik. A szétrepülő, milliótonnás szikladarabok füstölgő csóvái fűzfaágakként gigantikus íveket írnak le a légkörben. Futótűzként terjed minden irányba a becsapódás miatt támadt lökéshullámot követő több száz méter magas lángtenger. 

A tüzes függöny mohósága mindent elsöpör, a tomboló erő mindent felemészt a bolygó felszínén. Egyetlen négyzetmétert sem hagy épen maga után, nyomában csak a köddé vált tenger utáni kopár, izzó pusztává váló szárazföld. Sötét, villámlásoktól zengő porvihar a hagyatéka.  

A hátrahagyott felszínen őrjöngő orkán által felkavart, zavaros homokáradatban angyalok tűnnek ki, sérült, lángoló társaik ellen küzdenek. Kéken tündöklő energiagömbök cikáznak mindenfelé, indítóik és elszenvedőik nem kivehetőek az átláthatatlan légköri kavarodásban. A földfelszínen és az égen egyaránt dúl a háború, aránytalan küzdelem zajlik, a kétségbeesett tekintetű, megégett lezuhantak esélytelen túlerővel néznek szembe. Igazságosztóik nyakuknál fogva rántják gyengült testüket a magasba, majd ökölcsapásokkal az első, hatalmas lezuhant által a földkéregbe fúrt széles mélységbe taszítják őket. Angyalról angyalra, egytől egyig.

Azok az arcok… Azok a rettegő, kiszolgáltatott, kivégzésükre váró arcok. A tátongó mélység feletti utolsó, sorsára váró lény gyönyörű női arcán sírva könyörgő, értetlen, megtévesztettnek tűnő tekintet rajzolódik ki a szálló por homályában.

Kegyelem egyiküknek sem jár, szélsőséges és elvakult parancs uralkodik, a vaksötét űr mindegyikük jutalma, kivétel nélkül. Égi bíráskodás zajlik, angyali törvények igazságának kiszolgáltatása.

Fékezhetetlen a világra kiterjedt homokvihar, átláthatatlan porfelhő terjeng. Rövid időre erős fuvallat tisztítja a látképet. Tenyereikkel az előttük álló vállát megragadva, csúcsára állított piramishoz hasonló formációban lebeg a megmaradt több száz igazságosztó szárnyas pontosan a mélybe vezető óriási katlan felett. Együttműködésük valamiféle energiaösszpontosításnak látszik, az alakulat élén álló lény villongó ragyogásban tör ki.

Újabb, mindent elöntő homokáradat, legyőzhetetlen időjárási jelenség tombol. 

Kis idő múltán csillapodik a természet haragja, Michael látszik a köves pusztasággá vált tengerfenéken, szárnyai és környezete vöröses barna, higgadó homokfelhőbe burkolt. A kipusztult talajon állhat. Kutat valami után maga körül, vagy talán vár valamire. Vagy valakire. A higgadó kavalkád miatti ködből egy lány burkolózik ki közvetlenül az arkangyal mellett. Hosszú, zölden és kéken csillanó ruhája olyan, akár a jégmadár tollazata, de pikkelyszerű szemekből áll. Arca világosbarna árnyalatú, ázsiai vonásokkal. Sötét hajában ruhájával megegyező színű tincsek tűnnek ki, hátán lévő tollas szárnyai a szivárvány teljes színskálájában tündökölnek a lilától a pirosig, a természet éltető színeinek mindegyikét hordozzák. Odalép az arkangyalhoz, arcát megragadva öleli őt saját arcához a vihar elrejtő leple alatt. A vezér gyengéden, totális megnyugvást átélve öleli át a semmiből érkezett, különleges megjelenésű, és különleges feladatra is született angyalt. Láthatóan titkolt találkozásuknak öröme kölcsönös, összetartoznak. Lopott pillanatok ezek, szokatlan érzések miatt. Talán helytelen így, jobb lehet rejtve tartani.

Az élettelen köd ismét eluralkodik, halálos, értelmetlen ürességgel lepi el megint a mindenséget.

Minden sötét, ernyedt pislogás miatt a retinába szökő fény töri meg időszakosan a teljes feketeséget. Nyirkos, szűk helyiség mennyezeti villanykörtéje lóg tartókábelén, omló vakolattól kitűnő téglafal négy oldalról, rozsdás szennyvízcsőből víz csepeg a poros padlón terjengő tócsába. Rácsozott, szűk ablak a plafon alatt, odakint talán fák, vagy bokrok lehetnek, de homályos a látvány, nehéz meghatározni, hogy mi is van pontosan a nyíláson túl. Alagsori szobának tűnik. Valaki figyel a sötétségbe burkolódzva, de a szobában van. Félig asztalon támaszkodik, hegyes, sáros lábbelijéről és a bútor lábairól verődik vissza a mesterséges fény. Kezei kitűnnek a homályból, egy zöld tárgyat hajtogat, valamiféle papír lehet. 

Mozdíthatatlan, hátrakötött kéz. Jobb oldalt egy férfi lehajtott fejjel, kartávolságnyira egy rozoga faszéken ül, végtagjai szintén gúzsba kötve. Görnyedt testtartásával aléltnak tetteti magát, de szeme sarkából figyel balja felé, komoly, elszánt, de nyugtató hatású tekintettel. Látszólag sértetlen, de nyakában megalvadt vér látszik. 

- Danny? - suttogja a zavart hang.

A leplezetten éber alak minimális fejingatással int csendre, majd csuklóiból halvány, alig látható, hajszálvékony füst tör utat magának tekeregve a szálló porban, egyenesen társa felé. A furcsa, távolabbról szinte észrevehetetlen jelenség célba jut, deréktájon indulva hátul felszökik, majd nyakát kerülve Vid arcához ér, végül jobb orrnyílásába jutva tűnik el. 

Szikra lobban az elöl lévő sötét árny bal oldali kézfejének ujjai közt, terjedő láng gyúl a gyűrt, zöld fecni egyik sarkában. Számok, ábrák, képek a papírfelületen. Pillanatra mintha élesedne a látvány, de aztán ismét elhomályosodik, imbolyog a világ, minden vaksötét.

Furcsa, valóságosként átélt álomképek, de nem saját emlékek, hanem idegenének érzett a látomás. 

Világok közti háború. Gigantikus szörnyeteg a légtérben, tűztengerből magasodó piramisok a mélyben, ragyogó portál fent az égbolton, a nyugtató hang pedig bent, az elmében.

- Veled vagyok, Barátom!


14. Barátom

Újabb beavatkozás odalent, a kilencvenharmadik, sok ez már nekem. Tudom, muszáj, ezúttal a fennmaradásunk a tét, legalábbis a felderítők ezt a rémhírt terjesztették. Utálok gyilkolni, bárki vagy bármi is legyen az, nem erre születtem. A legrosszabb, hogy megint távol kell lennem Tőle, egyre kibírhatatlanabb az érzés.

Még nappal is sötét a határon túl, éjszaka van. Szűkös a konkrétan behatárolt test, kicsinyesek a fizikai szabályok. Már látom a felszínt magam alatt, sivár egy vidék, már megint. Valahogy mindig nekünk jut a nyomorult terep. Jó, belátom, ez az apró homokliget itt alattunk nem rossz, gyöngyszem az életkedvtől is megszabadító monoton pusztában. 

Kopár, keskeny szurdokba értünk, de még itt is pontosan kell tartani a szabályos kötelékben kijelölt pozíciót, különben a légióparancsnok megbüntet. Baromság. Gyorsabbak vagyunk bárkinél idelent, minek a túlfeszített fegyelem? Mindegy, nem dolgom gondolkodni, ezt is sokszor hallottam már.  

Viszont most végre Elsőrangú is repül velünk, ami egyrészt megnyugtató, de kicsit idegesít is, tényleg valami komoly történhetett. De mégis mi? Unalmas már az állandó titkolózás, a mániákus rettegés a besúgóktól. Pedig nincs itt semmi összeesküvés, egyszerűen csak kiszámítható a taktikánk, ennyi. 

Nem baj, túlleszünk ezen is. Amíg a primer energiaszintű jóbarát velünk száll, csak nem lesz gond. Büszkeséggel tölt el, hogy kiválóan ismerem őt, talán én a legjobban. Remek jellem. Üdítő emlékek egy békés korból, bár az is csoda, hogy még nem felejtettem el a gondtalan időket. A lényét, természetét, és még a titkolt érzéseit is tudom, nincs úgy elszállva, mint a másik kettő, és szerinte sincs rendben, hogy ilyen sokszor beleszólunk más világ dolgaiba. Már eleve a legelső érkezésünk sem volt helyénvaló, sokan gondoljuk így, csak szavunk nincs. Őt meg kettő-egy arányban rendre leszavazzák, mert fivére hiába az alvezér, vagy talán pont ezért, de egy önálló gondolata sem volt még. Ebben az igazságtalan szabályrendszerben éppen emiatt kell vigyáznia, mert amit titkol, vesztévé válhat, ha kiderül. A főparancsnok hiába szintén a vére, nem fogja annyiban hagyni, főleg nem az első beavatkozásunknak kiváltója után.

- Daniel! - szólít meg a mellettem vitorlázó. - Mindent hallok. Inkább koncentrálj!

- Zavaró, amit művelsz! - mondja egy másik. - Tudod, hogy idelent csak taktikai csatornaként használható!

Nem hiszem el, hogy ebben a fakó árnyékvilágban még önálló gondolatom sem lehet a saját fejemben, ha a közelemben vannak. Harcászati képesség, az… inkább haszontalan átok.  

- Befejezted, törpe? Mindenki téged hallgat!

És tényleg. Bámul mind a negyven, rosszallóan. Kit érdekel, tudják, hogy igazam van.

- Inkább előre nézz, be ne akadj valahol... Ha itt végeztünk, ideje kezdened valamit a környékkel. – jólesett odabökni a kóstolgatómnak.

Csak fejét csóválja fintorogva, nem kell ám válaszolni… Közvetlenebb problémák foglalkoztatják, nem érti a tréfát. Mondjuk sose értette. Ha még ennél is merevebb lenne... Már megint bámul. Ja, igen, mindent hall.

- Csak nyugalom, befejeztem! – egyelőre.

A szurdok rejtekén mélyrepülésben, meglepetésszerűen érkezünk. Jó ötlet, biztos nem a rajparancsnoktól ered, nem rá vallanak az elmés tervek. Nagyon hasítunk, de elfogy a kanyon, ideje emelkedni. Az előttünk magasodó sziklafal felett, mint egy hömpölygő felhőfoszlány, úgy bukunk át, fegyelmezett, gyakorolt koreográfia, eljött hát a rajtaütés ideje.

Döbbenetes látvány a szirt mögött. Magukat isteneknek képzelő egyszerű halandó emberek hatalmas piramisai, körülötte bukásra ítélt, igazságtalan, fajtársaikat nyomorba döntő, gőgös civilizáció. Csillagos az éj, a Hold sehol az égen. Lángtengerben a távoli város az óriási kőgúlák lábainál, mélybéli szárnyas dögök perzselték fel, pokolian izzó fényár borítja a messzi síkságot. 

Szerencsétlenek... Újabb tíz csapásról sustorognak a légió első rajában. Na persze, kezdő maszatolás volt ehhez képest, ez valami más lesz, és a forrása is biztosan eltér a régmúlt idők katasztrófasorozatától.

Valószínűleg már zajlik a csata egy ideje. Úgy látszik, hogy utolsó légióként érkezünk. Emberek rohannak ki a szétzúzott házaikból, az ostromlók pedig széttépik, akit csak érnek. Erejük külön-külön meghaladja a menekülőékét együttvéve, esélyük sincs az áldozataiknak. Nem mindenkit szednek darabokra, vannak, akiket elragadnak, és a magasból engednek tehetetlenül lezuhanni. Különösen kegyetlen mészárlás folyik, de seregeink úgy látom, már egy ideje próbálnak gátat szabni a féktelen vérengzésnek. Ezernyien a bevetésen tőlünk, de egyelőre nem látszik a haszna, halandók tömege vész oda folyamatosan, létük utolsó dicső felragyogásával pedig száz és száz testvérünk szűnik meg az égve porladó épületek közt. 

Hát persze, csak nekünk jár ez a sors. Csak mi villanunk fel végső tettünkként, az ernyedt emberi holttestekben szunnyadó még időtlen időkig vár odalent. Nem baj, eljön még az idejük, szempillantásnak fogják érezni az eltelt korokat. Jó nekik… Igazságtalan ez így.

- Daniel, figyelj már oda, mit csinálsz! - kiált már megint valaki, biztos megint behallatszottam. Sajnálom.

Sűrű összecsapások, amíg csak a felkavart porban, az épületeket emésztő tűzben és füstjében ellátni, kusza háború dúl lent, és a légtérben egyaránt. Emlékezetem óta nem volt még ekkora a harc, talán Szodománál sem éltem át ilyet, jól hangolt támadás zajlik az ellenség részéről. 

Miért vannak ennyien, és miért csak most fogunk ideérni? Miféle taktika ez már megint? Ismét a fejetlenség. Ideje rájönni, hogy alapvetően nem vagyunk harcosok. Hiába győzünk az esetek döntő többségében, ez nem a mi asztalunk, hatalmasak a veszteségeink.

Pillanatok, és összeérünk a felénk repülő, mélyi teremtmények rajával, már észrevettek minket. Talán százan lehetnek, volt már rosszabb.

- Tudod! Mindig csak egyet szedj ki, aztán térj ki - fejemben szól a hangja, ez ő.

Rendben fejlődünk fel, a szurdok miatt eddig elnyúlt századoszlopból széles, rajonkénti hullámok alakulnak a végtelen síkság felett, legalább a formációváltások gyorsan működnek.

Megütközünk a város szélén. A harmadik löketbe tartozom, vakítóak a villódzások előttem, képtelenség bármi hasznosat is tenni így. Átrepültem, túléltem. Gyerünk vissza, még vagyunk vagy húszan. 

Egy megvan. Gyenge a nyaka, ez talán a legsebezhetőbb pontjuk, testük a nyomásnak jól ellenáll, de húzásra könnyen szakad szét. Csak egyet. Mindig csak egyet, apró lépésekkel előre. Heves ütközetnek tűnik. Az is, de mégis egy lassú türelemjáték. Lecsapni, és odébbállni, majd újra. Ez a túlélés és a számbeli túlerővel szembeni győzelem kulcsa, az egységünk még sosem vesztett csatát ezzel az egyszerű közelharci taktikával.

Elfogytak, gyerünk előre. Csak a parancsnokom folyamatos és hivatalosan kimért utasításait hallom, az Elsőrangú hangja már nem zeng a fejemben. Kár, pedig rövid, célirányos, hasznos iránymutatásokkal szokott ellátni. Nem is láttam, hogy mikor, de távol kerülhetett, mert messzire ér a magasrendűek szava, ő most mégis néma.

Beértünk a házak közé, rettenetes, ami történik a kőfalak közt, már közelebbről is látom. Felnőttek, gyermekek, teljesen mindegy, válogatás nélküli tömeggyilkosság pusztítja őket. A szűk utcákon erős narancssárga fény remeg a felszított tűzvész miatt, elviselhetetlen a falak közti, pokoli forróság.

Idős nőt taszít le lábáról a hasára egy mélybéli. Még áldozata földre zuhanása előtt lándzsás, nyíl alakú faroknyúlványával újra, és újra keresztüldöfi mellkasát, belső szerveit szétszaggatva, a háta felé kirántva. Eleinte nézhetetlen brutalitás ez a mély szülötteitől, de hozzá lehet szokni, nincs is nagyon más választás. Nem értem oda, továbbáll. Eltűnt a lángok közt. 

- Hogy rohadnál meg!

Általános kivégzési módszer volt, gyors, hatékony, könyörtelen. Ott egy másik. Szüleitől elkeveredett, sokkosan álló fiúgyermeket vett célba, a préda alig öt éves lehet. Csapódik a faroknyúlvány, de nem sikerül neki. Könnyen foszlik a teste a kezeim közt, kérgének melege átüt a kesztyűimen. Éget. Nem érdekel, pusztulnia kell. A lávaforró vére a ruhámra fröccsent, de nem baj, a vérten úgysem tud áthatolni. Egy megmentve, legalábbis ideiglenesen.

- Ég a ruhád, kishaver! – két paskolás az aprócska öltözetén, és a múlté a gond. Még jó hogy észrevettem, fel se fogta, mi van körülötte.

- Bújj el oda, a kidőlt fal alá, és ne gyere elő, amíg bármit is hallasz! Gyerünk, siess!

Ijesztően nézhetek ki számára, és még túl is kell üvöltenem a sikoltásokat, a tűz ropogását, és a csata szokásos alapzaját. A helyében én félnék magamtól. Egy kicsit biztos. 

Hihetetlen, de a sokkhatás alatt is hallgat rám, kisebb taszigáló rásegítéssel ugyan, de elindult. Túlélheti, már megérte. 

Ideje körbenézni, hogyan tovább? Vörös fény pislákol a középső piramis előtt, egyre növekszik. Ez közelít.

- Bejövő!

Figyelmeztetek, ahogy kell, és földre vetődök, ahogy elő van írva. Még látom, ahogy négy társam körülöttem ugyanígy tesz, de az ötödik nem elég gyors. A lövés becsapódik a talajba, közvetlenül a késlekedő mellé, szétszaggatja testét a robbanás ereje. Jól ismertem őt is, ha valakitől, akkor tőle aztán igazán távol állt az erőszak. Elegem van, nem erre születtünk, nem vagyunk katonák. 

Ideje lehiggadni, attól még hogy dühösen, ököllel verem a forró talajt, nem hozom őt vissza.

Elült a robbanás pora, de nincs idő a gyászra. Fáj a hátam, túl közel robbant a töltet, mindegy, ez már csak ilyen, de nincs nagy baj, simán talpra tudok állni.

Feltekintve már értem, hogy mi zajlik. Nem is az számít, ami idelent van, ez csak elterelés a részükről, hogy megossza erőinket. A messzi magasban sötétbeliek százai örvénylenek, akár a tűz apró parazsai a lángok feletti forró levegőben. Hatalmas lényt tartanak együttesen a végtagjaikban. Mégis mi ez? Rémisztően gigantikus, számtalan csápjával bőven meghaladja a legnagyobb piramis méreteit is. Sose láttam még hasonlót, pedig azt hittem, már minden rémet ismerek. Csillag alakzatban kitárt nyúlványainak végei begörbítve, az égbolt felette lévő pontjára sugárnyalábot lövellve összpontosítanak. Rettenetes állat. A fényesen pislákoló pont felé meredező végtagokból lilás anyag áramlik felfelé, ilyet viszont már láttam. 

Exilium. A remetéskedő atlantisziak kockázatos kutatásba kezdtek, talán itt az ideje leállítani őket végre a magasztos célt szolgáló kivonat termeléséről. Rendszeresen lopnak tőlük, és észre sem veszik. Egyszer még robbanni fog náluk ez a hosszúra időzített bomba, egyszer még nyíltan le fogják őket rohanni... Jópáran tépjük a szánkat egy ideje miatta, de akik döntést hoznak, nem igazán látják még benne az érdemi veszélyfaktort. Na, talán majd ezután lesz valami változás az ügyben, ha jól látom, épp a korábban zsákmányolt vegyülettel próbálnak nyitni a magasban.

Megannyian vívunk légicsatát odafent, most már biztosan látom, a háború lényegi része nem is a városban és környékén zajlik, hanem a magasban. A zárfeszítő szervezetet a cél érdekében önfeláldozó mélyszülöttek védik, rengetegen vannak, lehetetlen áthatolni a kusza, kiszámíthatatlanul repülő, többrétegű élő pajzson. 

- Valamit tennünk kell! – talán figyel rám is valaki.

- Nem a mi dolgunk, Daniel! – kapom a hasztalan belenyugvás szavait Harmadrangú társamtól.

Itt minden a mi dolgunk, de rendben, bízzunk nagyjaink stratégiájában.

Már nyílik az ég, villámok cikáznak odafent az erőszakos feszegetés miatt. Vajon még meddig nem a mi dolgunk? A légi csatától távolabb három Másodrangú a szeleket uralva próbál légörvényeket kelteni és zilálni a sötét seregen, de erőfeszítésük hasztalan, a támasztott turbulencia ellenére is könnyedén visszazár az ellenséges védernyő. 

A földközeli háborút megnyerjük, már látszik, a mélybe vezető járatokba tudjuk űzni őket, viszont aggasztó, ami odafent van, már szinte áthatolható méretű a fénypont.

- Még nem vagyunk kész! - figyelmeztet a szabályokat elvakultan követő légióvezető.

Figyelmeztetése idejére csak egy pillanatra zökkent ki a szünet nélküli darálásból, vesztére tette. Tarkójától indulva hegyes lándzsa fúrja át a fejét, darabokra hullik szét. Társam későn ér oda, de hatástalanítja az irányítónk hátba támadóját. A rajparancsnokunk már az elején elesett, de pont, mikor újra biztatóvá vált a szituáció idelent, lefejezték a teljes egységünket. Tipikus, túlságosan sokszor volt már hasonló.

Hirtelen világos füstcsóvát húzva, egymás körül spirál alakban forogva három közülünk való repül ki a fenti ütközetből egyenesen a talaj felé. Tudatosnak tűnő kombináció. Már látom, Elsőrangúak érkeznek, akikről jól tudjuk, hogy nem félnek kezet piszkítani. Kulcsfontosságúak, amit az ellenség is tud, nagyjából százan lehetnek a nyomukban, nyúló tornádóként messze elhúzzák üldözőiket a fenti ütközettől. Ritkul a bent gomolygó pajzs, összpontosított impulzuslöketeink leszakítanak néhány nyúlványt az irdatlan testről. A két kar tehetetlen monstrumként zuhan le a város mellett, reng tőlük a föld. Mindent elárasztó porvihar a becsapódások nyomában, nehéz látni így bármit is, de még annyi kivehető volt előtte, hogy fent néhányunk áthatolt a kavargó pajzson, hogy védje a feltárultat.

Vezéreink messze elrepültek a városon túl, a kősivatagban értek földet, még éppen látszanak innen. Leszálltak, pedig alig néhány másodperc az előnyük. Lövésre gerjed mindhármuk jobb karja, maguk közé céloznak. Mi ez az egész? 

Mennydörgés a pusztában, hangrobbanást meghaladó sebességgel szállnak szét háromfelé, az általuk keltett robaj után. Erős kezdőlöket volt. Követhetetlenek, az alvezér és a hírnök barátom hullámzó homokfüggönyt maguk mögött felrántva két oldalról kerülik a várost, a legfőbb parancsnok épp felettem zúg el. Értem már.

- Védd az Elsőrangút!

Remélem, hogy hallják néhányan, nem akarok én senki helyébe lépni, de az eredeti küldetésünket lényegében elvégeztük, és nem pihenhetünk, kelleni fog nekik a segítség, ha jól gondolom, mit terveznek. 

- Utánuk! – ezúttal talán hasznosan hallattam a hangom.

Úgy látom, a piramisokat vették célba. Nagyképű építmények, de most pont kapóra jönnek, geometriájuk tökéletesen megfelel a célnak. A trió végig a föld felszíne felett maradva közelíti meg a három hatalmas objektumot, lobogó szövetpajzsuk szinte súrolja az ép házak tetejét, majd a gúlák alapját elérve gyorsan változtatnak irányt a csúcsok felé. Szorosan a sziklatömbök felett, a felszínüket leporolva jutnak feljebb, és feljebb. A végét elérve lassítanak, majd leszállnak a hegyes tetőkre. Villámlásoktól fényes égi ütközet felettük, tűzözön a mélyben. 

Lassabban érkezünk, de jövünk mi is, mindjárt ott. Érkezik a százas ellenséges raj is, most mi vagyunk köztük a határvonal. 

- Nem juthatnak át rajtunk!

Hihetetlen, de a többiek is átlátták a helyzet komolyságát, négy légióból maradt hatvannégy bátor harcos állja el a vezérek után eredt, de lemaradt támadók útját a gúlák lábainál. Fáradtak vagyunk, de ki kell, hogy tartsunk, mindenki érzi.

Kitartást ad, amit magunk alatt látunk. Halvány energiahullámok tartanak felénk a homokos talajon, felkapva az apró szemcséket. A távolból érkeznek, közeledve egyre fényesebbek. Lüktetve haladnak tovább az impulzusok csizmáink alatt a hátunk mögé. Érzem az erőt, ahogy feltölt, most nem csak fejemben, hanem az izmaimban is. Közben mintha lágy szellő simogatná az arcom, pedig nincs légmozgás a talajszint közelében. Kellemes. 

Hátrapillantva látom, ahogy egyre fényesebb felszíni löketek futnak fel a piramisok csúcsáig, majd az Elsőrangúak sziklákba fúrt öklein a testükben fejezik be útjukat. Tudtam én. A természet óriási energiagyűjtőinek használják a létesítményeket. Hát persze, teljesen logikus, sokkal kiterjedtebb felületen jóval nagyobb tömeget érnek el, mint ha sík felszínen használnák ugyanezt a képességüket.

- Nem juthatnak át! - zengi fővezérünk a középső hegy legfelső pontjáról, de nem ránk érti, a magasban erőszakkal felnyitott égboltért küzdőknek szólt.

Parancsszavára kérdés nélkül tömegek áldozzák fel magukat a hasadék védelméért, tucatnyi szörnyeteg próbál átjutni rajta egyszerre, folyamatosan.

A két kisebb csúcson álló közben képtelen kezelni a gyülemlő erőt, egész testük ragyogása közben szabad kezüket a legerősebb fivérük felé tartják ki, arra irányítva a fizikai világból nyert tiszta energiát. Hatalmas, folyamatos, vakítóan fehér csóva mindkét irányból. Kapacitása nagyobb bármelyikünkénél, ezt mindhárman jól tudják odafent, remegő balját a magasba tartva fogadja társainak lüktető erőátvitelét a középső.  

Megütközünk az épített hegyek lábainál.  Már másodszor csapunk össze, sok lesz ez mára. Rengetegen vannak.

- Emlékezz, türelemjáték! – bugyuta koppintás ez részemről, az utasításra érdemesebb személyektől származik, de nem érdekel, a cél fontosabb most a megítélésemnél.

A fájdalom erős, de jó, mert jelzi, hogy élek. Egy sem mehet át rajtunk, ha megtörténik, akkor annyi volt.

- Tartsatok ki, csak egy kicsit még! - szól hozzánk a földi ügyeinkben örökösen kételkedő hírvivő fentről, megfáradtan, de biztatóan. Szavai mindenki tudatában egyszerre zengenek. Nem tárgyiasíthatóan, de erőt adnak. Kell is, mind tudjuk, hajszálvékony, de annál fontosabb mezsgyén küzdünk idelent, és a messzi magasság nyílásánál is.

Rápillantok, féltérden néz le ránk a keresztüláramló impulzustömeg közepette a mesterséges csúcsról. Iszonyatos zúgás odafentről, elviselhetetlen a zaj. Vízszintesen kitartott baljával, fájdalmas arccal zihál, egész testében ragyog, szikrázik, teljesen védtelen, akárcsak két társa. Rossz nézni a fájdalmukat, de lelkesít, tisztelem őket, dehát ki nem... Most rajtunk múlik minden. Meghalunk itt, ha kell. Nincs más opció.

A csodás átvitel megszakadt, vége van, eddig bírták. Akik a koncentrált energiát két oldalról továbbították, összegörnyedve fújtatnak a tetőn, szürkébbek, mint bármikor eddig. Kiadták, amit tudtak, harcképtelenek, talán végük.

Ott van minden a középsőnek kezeiben, de ő sem tudja tovább kezelni, magánál tartani, tenyereit feje fölé tolva nyit utat, elszabadítva a koncentrált erőt a zavarosan izzó égbolt felé. Több száz mélybéli és ugyanennyi társunk küzd még a bejárat előtt. Tündöklően ezüstös sugárnyalábot húz maga után az elsőrendű karból kibocsátott szikrázó, gigantikus impulzus. Mindent elvakítóan, a kavargó pajzs megmaradt tagjait hamvasztva a védelmezett hasadék alatt lassan forgatott titáni testbe csapódik.

Nagy az ára. A bolygóból kinyert hatalom mindent elpusztított a város feletti légtérben, a csata egyéb zajhatásait felülíró robaja semmit és senkit nem hagyott hátra. A protokollnak megfelelően, automatikusan záródó rés alatt sűrű hamu pereg alá a piramisokra.

Végeztünk idelent, jó ez a csend. Halandók sora jön elő a romokból, már nem félnek tőlünk. Megtört, de hálás a tekintetük. Már képben vannak vele, hogy nem vagyunk ellenség. Igaz, hogy nem vagyunk katonák, de túlélték, és ez számít.

Pletykák fognak keringeni a történtekről. Egyszer talán legendákká növekszik ki magukat... Egyszer talán engem is szoborrá faragnak, vagy talán megfestenek, vagy valami. Áh, mindegy. Nem nekem való ez, fáradt vagyok, mindenhogy. Mennék már haza, nagyon elég volt.


15. Csillagfény

Megint a sötét. Erőtlen pislogás, sötét pince, már megint itt. Egy dollár. Amerikai papírpénz volt a zöld fecninek látott homályos tárgy. Hátsó felének bal oldalán ott a szimbólum, piramis és felette egyetlen szemet magában ábrázoló háromszög. A legenda fennmaradt hát. Vidnek összeáll a kép, esetlen áldozatnak tűnő kényszerű ismerőse, akit riadt emberként ismert meg, az előzőeket felfedő önvallomásként láttatta vele. Aki az ősi időkben hűséges társa volt, most őrangyalaként állt mellé. Amit látott az imént, azt teljesen valóságosnak érezte, nincs benne kétely, sajátjaként élte át az emléket. Hisz barátjának, habár ősi elméjének további szeletei nem szabadultak fel pusztán a bemutatottak miatt, továbbra sem ismeri a mellette ülőt.

Lángol az elértéktelenedett papír, hamuvá égve hullik a padlóra, az asztalról felálló Thomas a végidőkben hasztalanná vált fizetőeszköz maradványait tiporja.

- Mit akartok? - kérdezi Vid.

- Szóval felkeltél! És te is, nagyszerű - szólal meg Pietro a sötétből hátuk mögül, Dannyre is utalva. - Ahogy megláttalak titeket, az első pillanattól tudtam, hogy valami nincs rendben veletek.

- Te meg miről beszélsz? - kérdez tovább az orra alatt megalvadt vérrel kent arcú megkötözött.

- Hogy miről? - kérdez vissza azonnal, Vid székének karfájára támaszkodva, a fiú arcától néhány centire. - Arról ott.

Thomas az asztal olvasólámpáját felkapcsolja a foglyul ejtettek előtt, a fény pedig válaszul megvilágítja az asztalon heverő, pusztító kardot, annak féken tartó ketrecét képező tokjában. Nyugodtan fekszik a rettentő penge a korhadt bútorlapon, ártalmatlan, öreg játékszernek tűnik Thomas hatlövetűje mellett.

- Kezdj el mesélni róla! Azt ajánlom, az igazat mondd! - folytatja határozottan bólogatva Pietro.

- Katana. Japán fegyver, éles, hatékony, megbízható - válaszolja a rabul ejtett eddigi viselője. 

-  Francokat! - vágja rá a vallató, miközben Vid fegyverét tölti csőre, és szegezi a kihallgatott homlokának, láthatóan véget ért a türelme.

A megkötözött mélyen a fenyegetője szemébe tekint, sejti, hogy valamit tudhat a férfi az eszközről, éppen ezért ilyen ideges. 

- Mit akarsz tudni?

- Kitől szerezted, megfogtad-e, és ha igen, miért vagy még életben?

Vid elgondolkozik a komoly ismereteket feltételező szavakon, jól meg kell fontolnia mondandóját, mert minden szavának súlya lehet az adott helyzetben. Ki lehet az előtte álló férfi? Ismeri a fegyver természetét, de mégis honnan?

- Egy barátom mutatta meg a helyét - válaszolja végül, kissé ferdítve a valóságot, a bizonytalan szituáció miatt nem akarja minden titkát felfedni.

- Honnan tudta, hogy hol van? - érkezik rögtön a következő kérdés.

- Ez volt a munkája, ismerni furcsa tárgyak hollétét. Gondolta hasznos lehet az új világban.

- Hasznos lehet? - kérdez vissza kínosan nevetve. - Tudod te, mi ez?

- Azt tudom, hogy nagyon erős, mindent kiiktat, de nincs tekintettel a használójára.  

- A pokolból való. A Sátán kovácsolta, ember! Azért készítette, hogy mindent el tudjon pusztítani, ha eloldatik fogságából! - kiabálja a férfi.

- Ki vagy te? - kérdezi Vid rökönyödött tekintettel.

- Megfogtad? - kapja újra a kérdést válasz helyett.

- Mi van? 

- Megfogtad? Válaszolj! - ordít rá Pietro.

- Igen! - kiabál vissza Vid idegesen. - Igen, megfogtam! És engedte, semmi bajom nem lett tőle! De cserébe kétszer majdnem megölt, csak hogy elpusztítsa, akit kell.

- Tudod, az a gond, hogy ez csak egyet jelenthet - folytatja nyugodtabbá váló hangnemre váltva a fegyveres. - Akárkinek is gondolod magad, veszned kell. Ő benned van, az elemi gonosz lakozik bensődben. - hangzanak a bíráskodó szavak, az elsütőbillentyűhöz feszülő ujjal.

- Dögölj meg - válaszol beletörődően, fejét csóválva Vid az elvakult férfi kérlelhetetlen szavaira.

- Várj! - vág közbe Danny, mielőtt megtörténik a kivégzés. - Engedd, hogy megmagyarázzam!

Daniel nem várja meg a választ, a vita leple alatt tudatfelnyitó gőze észrevétlenül végigfutott a fogvatartók testén, utolsó szavára orrnyilásaikon keresztül be is hatolt az elméjükbe. Egyetlen pillanat, de minden lényeges eseményt láttat velük, ami ügyük szempontjából fontos, közben fejükben ébredő szavait hallatja.

Ősi csata a lávafolyamok alvilágában.  Az angyaloknak sikerül a kardot megszerezni Lucifertől, de a tárgy elpusztíthatatlannak bizonyult. Hát megpróbálták használni, de egyikük sem volt rá képes, büszke angyalokat utasított vissza, míg végül csak egy maradt. Az egy, aki mindig is a leginkább ellenezte a harcot, aki a legkevésbé sem akarta magához ragadni a pengét. Egyedül Gabrielt fogadta el használójaként, de az okát mostanáig sem érti senki.  

Páratlan fegyver, számos csatában volt jelen, fontos győzelmeket arattak vele az emberek világában. A keleti szamurájok első egységük létrejöttekor országuk megmentésének elmékéül a pengéről mintázták legfőbb fegyverüket. 

Az arkangyal gyűlölte magát a harcokban való részvétele miatt, de belátta, nélküle és az eszköz nélkül számtalan társa hullott volna el, így belement az együttműködésbe. Aztán mikor Gabriel száműzetésbe vonult, lényének feldarabolásával és medálba zárásával a pokolból származó eszköz is kikerült a birtokából. Ahogy tárgyiasított mivolta, úgy a kard is az emberek világában került elrejtésre. A későbbi Nagy-Britanniát választotta Michael az elképesztő harcászati eszköz nyughelyéül, azt gondolta, ott senki sem fog rátalálni. 

Nem úgy történt, ahogyan azt ő várta. Az ötödik földi évszázad végén megpihenő földművesek egy kisebb csoportja rátalált a félreeső barlangban. Egyikük megpróbálta megragadni, vesztére. Hamar híre ment a mágikus ereklyének, vakmerő tömegeket vonzott maga köré. Hatalmat tulajdonítottak neki, így mohóságukban sokan próbálták megszerezni, de mind elbuktak. Egy fiatal fiú az éj leple alatt lépett a penge mellé, szívében nem volt hatalomvágy, büszkeség, hanem egyszerűen csak elege volt övéinek mészárlásából, besokallt attól, amit az idegen tárgy okozott a környékükön, így egyszer s mindenkorra el akarta tüntetni onnan. Egyszerű kőműves volt, nemes céllal. Körülvájta a rettentő pengét, bőrével megegyező színű kesztyűvel emelte ki a sziklából.

Akadálytalanul, sértetlenül tudta a kezébe venni. Nem volt egyedül a sötét barlangban, meglátták őt, de a kesztyűt nem, hát szóbeszéd indult. Tette miatt a fiút isteni eredetűnek hitték, végül király lett belőle. A fiatal férfi nem ellenkezett, habár legendája hazugság, tudta, számos igazságtalanság szorul megoldásra országukban, és most kezébe veheti a változtatás lehetőségét. Élete munkája alatt mindig hangsúlyozta, a kardnak köszönhette trónját, így megszemélyesítette az eszközt, az Excalibur nevet adta uralkodása szimbólumának. 

Halála előtt elrendelte, el kell rejteni a fegyvert, távol a civilizációjuktól. A messzi Kelet-Európa kietlen vidékén egy véletlenszerűen, ott kiválasztott, minden súlyponti településtől távol eső helyen ásták el a király hűséges lovagjai, titkukat pedig a sírig megőrizték.

A tizenkilencedik században találtak rá ismét egy építkezés során, amikor is új korszak kezdődött Lucifer fegyverének élettörténetében.

Az angyal által keltett látomások minden ellenállást és kételyt lebíróan, szempillantás alatt alakították a fogvatartók elméjét. Magukhoz térve már nincs bennük kétség, ráébrednek, hogy egy angyalt, és egy önmagát különböző világok közt elvesztett lényt ejtettek foglyul. Thomas leguggol, tenyereit száraz ajkai elé helyezve, döbbenten bámulja a földet, Pietro a mögötte lévő asztalnak tántorodik, nyitott szájjal bámulja a plafont. Gondolatok tömege tódul át rajtuk, szótlanul merülnek magukba, a fenyegetésnek tartott idegenekről alkotott képük mostanra teljesen megváltozott.

Vid látja, hogy Daniel hatással volt a két vallatóra, de ő a másodperc alatt lepergett látomásokat nem élte át.

- Nem tudom, ki vagy – folytatja a fejlövéssel egy lélegzettel ezelőtt még megfenyegetett fiú, miután látja a vele szemben megingó idegennek rökönyödöttségét, - de feleslegesen ölsz meg, nem akarok neked rosszat, sem senki másnak. 

Pietro leereszti fegyveres karját, tekintete kitisztul, már minden világos számára. Rövid csend után a korábban halállal fenyegetett szemébe néz, és megszólal.

- A Hivatal mond neked valamit?

- Dolgozott ott, akit ismertem - válaszolja rezzenő szemhéjjal.

- Valójában nem pap vagyok - néz rá bocsánatkérően korábbi fuvarozó társára, tűzfegyverét az asztalra letéve maga mögé, - hanem a szervezet olaszországi ügynöke. Ne haragudj, Thomas. Senkinek sem beszélhettem róla. 

Thomas arcán döbbenet, de nem a váratlan önleleplezés miatt, hanem mert még Daniel képzeteinek hatása alatt áll. Szemein meglepően hamar, de továbblépés látszik. Felsóhajtása után reagál megszólításara.

- A tettek számítanak. Nem érdekel, ki voltál régen, barátom. Kétszer megmentettél az elmúlt napokban, nekem ez jelenti azt, hogy ki vagy most. Minden más csak mellékes adalék.

Pietro elismerően bólint barátja vallomására, majd folytatja.

- Viszont, amit most... megtudtam, arra késztetett, hogy megszegjem az esküm - utal Daniel paranormális képi és verbális elbeszélésére. - Amint megláttalak, rögtön tudtam, hogy mit viselsz, a Hivatal leírásaiból pontosan ismerem minden apró részletét, nincs hozzá hasonló.

- Hihetetlen, ennyi évszázad alatt hogyan bírt egy ilyen szervezet teljes titokban maradni… - gondolkodik el hangosan Vid.

- A szabadkőművesség délibábját dobtuk az emberek elé dezinformáció, zavarkeltés gyanánt. Értelmiségieket szerveztünk be, nagyravágyó államférfiakat, találkozóhelyeket hoztunk létre… - kezdi kifejteni Pietro.

- Lényegtelen! - vág közbe Daniel a keltett hallucinációk utáni csendjét megtörve. - Gyermeteg ügyeskedés egy halandó emberektől beteg világban - folytatja, talán kicsit lenézően és kioktatóan is.

Mindannyian elgondolkodnak a súlyos szavakon, majd Pietro tovább beszél.

- Tudod mit? Igazad van. Már valóban nem számít. Csak az, hogy most itt vagyunk, így együtt - néz körbe határozott hangsúllyal az ügynök. - Nem hiszek a véletlenekben. És amit most már tudok, ezt is megmagyarázza. Kell, hogy oka és célja legyen a találkozásunknak, hogy értelmet nyerjen a maradásunk.

Szavait befejezve a medál fémesen csengő darabjait a háta mögötti apró zsákból az asztalra borítja. Vid már érti, a vonaton hátrahagyott egykori őrangyala előre látta, mi fog történni, ezért is nem árulta el, hol találja pontosan a kirakós utolsó részét.

- Nincs véletlen? - kezdi kérdéssel Vid. - Akkor te azt is meg tudod mondani… - de nem tudja befejezni.

- A keresztben van - vág közbe Pietro higgadtan - A bazilika kupolájának keresztjében. Elődeim biztosra mentek, szem előtt, dicsőségesen központi pozícióban, mégis elérhetetlen helyen, az épület megalkotásával, több száz év után találták meg a tökéletes rejteket.

Remény csillan Vid szemében. Rejtélyes korábbi társa ezt tényleg előre tudhatta. Hát ezért maradt végig higgadt, még az utolsó pillanataiban is? Azért, amit mindig hangoztatott, hogy a mű tökéletes volna? Egymásra épülő gondolatai kártyavárként dőlnek össze a rövid csendet ismét megtörő Pietro miatt.

- Miért épp te? Miért segít téged egy angyal, hogy visszatérj? - kérdi kissé hitetlenkedve állítólagos képességeiben. - A kard volna? Az csak egy tárgy. Elveszik, és? Akkor mi marad?

- Hiába kérdezel, fogalmam sincs - csóválja a fejét Vid egyszerű, őszinte tekintettel, vállát vonva.

- Különleges - feleli határozottan Daniel.

- Különleges? Mégis miben? - szól közbe cinikusan Thomas.

- Higgyétek el, hogy az - folytatja határozottan Daniel, társára nézve - Olyanra képes, amire más angyal nem. Sokak szerint ő a kulcs a végső győzelemhez. És a barátom, időtlen idők óta, így ha egyszerű angyal lenne, akkor is eljöttem volna érte, hogy segítsem őt.

- Ez mind szép, de semmit sem magyaráz – felel a kimért Thomas.

- Tényleg, angyal! - szólítja meg Danielt Pietro - Miért nem fedted fel magad előtte azonnal? Miért vártál mostanáig? 

- Ő hívott segíteni. Kérte, hogy ne áruljam el valódi kilétem, hogy önmaga elhatározásából akarjon visszatérni Istenhez, nem pedig bármilyen pszichikai kényszernek érzett behatásra - fogalmaz pontatlanul, ködösen.  

- Tináról beszélsz? Ő hívott téged? - kérdez rá Vid a kerülgetett személyre.

- A rá hasonlítóra, igen – utal kissé ridegen Vid menyasszonyára - Érezte, hogy feladata végéhez közelít, hát engem hívott. Tudta, hogy igent mondok, pedig egy ilyen döntésnek ára van. 

- Mit tettél? - kérdezi azonnal társa.

- Mondjuk úgy, elvesztettem a szárnyaim. Az ősi egyezség szerint, miután száműzettél, aki úgy dönt, hogy segít neked, megteheti, de büntetésképpen elveszti angyali képességeinek nagy részét. Aki ezt a döntést képes meghozni, annak entitása, emlékei, telepatikus adottságai megmaradnak, de emberi testben, emberi erővel állhat melléd. Angyali szabály, angyali körökből, kíméletlen, igazságtalan - fejezi be maga elé meredve a mindent feláldozott angyal.

- Ez nagyon szép tőled, akárkiről is beszéltetek az előbb - folytatja kicsit gúnyosan Pietro, - de most mégis felfedted magad előtte.

- Golyót lőttél volna az agyába, halandó! Az megvan? - válaszol Daniel lekezelően, mert elege van a becsmérlő hangnemből. - Ezzel megváltoztak a prioritások.

Pietro elnémul, nem tud belekötni az okfejtésbe, mindkét fegyveres férfi elfogadja a hallottakat.

-  Még nem válaszoltál - szól ismét a nyughatatlan ügynök. - Miért olyan különleges ő?

- Miért számít neked ez annyira? Miért olyan fontos, hogy mire képes? Innen a pincéből nem mindegy neked, hogy mi lehetne odakint? Itt vagytok lent gyáván elbújva, megkötöztetek minket, mint két mocskos rabló. Tudjátok mi az igazság? Nem vagytok jobbak azoknál, amik a mélyből jöttek! - mondja hangosan bírálva a szárnyát vesztett angyal, előre hajolva Pietro felé, amennyire kötelei engedik.

Pietro némán hallgatja végig Daniel ostorcsapásokként érkező szavait, amelyek az angyalnak már korábban megfogant gondolatait kényszerítették a felszínre.

- Mert segíteni akarunk - mondja kimérten, halkan, és a székeken ülők mögé lépve egyesével levágja köteleiket - Én mindenképp. - fordul oda Thomas felé, aki visszabólint, néma gesztussal nyugtázza társa gondolatait. - De tudni akarom, feleslegesen indulunk-e a szinte biztos halálba, vagy talán valami értelme is lehet?

Daniel és Vid felállnak eloldozott kötelékeikből, kicsit megnyújtóztatják gémberedett végtagjaikat.

- Hát jó, ha tényleg akarjátok, megmutatom nektek.

Daniel a három férfi közé helyezkedett, szemeit behunyja, fehér gőzt kezd árasztani testének minden pontjából, ruhájának felszíne alól lefelé gomolyogva elborítja az egész padlót. A helyiség szélénél felcsap a falakra, mintha felhőbe burkolná mindannyiukat. A körülötte állók jobbra és balra kapkodják a fejüket, sűrűn egymásra pillantanak, de valahogy mégsem félnek. Már egymást sem látják, a fakó köd mindent elborít.

Halk suttogás hallatszik a sűrű szürkeségben, visszhangzik, mintha a szűkös helyiség óriási, kongó terem volna. 

- Üdvözöllek. Hatalmas dolog történt veled, Isten kiválasztott. Áldása kísér téged, és a benned növekvő magzatot is.

Csillagos az éjszaka, a halványan pislákoló égitestek fénye a jéghideg puszta poros talajáig ér, tenyérnyi fűcsomók törik meg a végtelen kőtenger egyneműségét. Dombos, kopár sziklaormok hegyes csúcsaitól teli kietlen vidék.

Apró, elhagyatottnak tűnő épület húzódik a lankás völgy mélyén egy jelentéktelen útnak látszó, kanyargós csapás mellett. Egyszerű, düledező építmény, de keskeny ablakain keresztül tűz lángjának remegése látszik kiszűrődni.

Angyal száll le a magányos ház mellé, lassan vitorlázva ereszkedik a felszínre, majd heves csapásokkal, port kavarva érkezik a talajra. Tisztes távolságban ér földet, lassan, csendben sétál a lakott házhoz. Harmincas éveit élő, vállig érő, sötét hajú, szakállas, egyszerű, piszkos barna ruhát és szakadozott sarut viselő férfi lép elő az ajtótlan bejárat mögül.

- Hát létezel! - szólítja meg kissé remegő hangon a férfi a mennybéli lényt. A szárnyas láttán pislákol benne a félelem, de mégis bízik az idegennek békés célú jöttében. - Nem csupán álomként.

A vele szemben álló az arca alapján Vid, hatalmas, hófehér szárnyakkal, égi harcosok által viselt egyenruhában. A szél fodrozza sötétbarna vértjét, borzolva ragyogó tollaiba is belekap. Kimérten néz át üdvözlője válla felett az épület irányába, majd ismét a férfira tekint.  

- Minden rendben? - kérdi békés mosollyal az arcán.

- Igen. Minden úgy történt, ahogy jósoltad nekünk.

- Jól van – nyugtázza. - De nem vagyok jövőbelátó, csak az Ő híreit viszem annak, akinek szólnak. A férfi nem szól rá semmit, csak hálásan bólint egyet az angyal felé. - Most sem céltalanul érkeztem, fontos feladatot bíz rád. 

- Mit kell tennem? - kérdi a férfi mély meggyőződéssel abban, hogy amit az angyal fog mondani neki, kétség nélkül követendő.

- Meg kell védened őket. A király tudomást fog szerezni gyermekedről, és félteni fogja tőle képzelt hatalmát, ezért majd elvakultságában az életére tör - mondja az angyal.

A férfi kétségbeeső tekintettel hallgatja informátorát, szavainak minden apró mozzanatára jól figyel, hisz az életet jelentheti övéinek.

- Mit tegyünk?

- Utazz velük messzire, távol az itt uralkodó törvényektől, és ne gyere vissza, amíg meg nem kereslek azzal, hogy a király halott.

Döbbent gondterheltséggel fogadja a mennyei figyelmeztetést, sóhajtva néz háta mögé az egyszerű megjelenésű. Az angyalra tekintve lesütött szemmel bólogat, jól tudja, nehéz út áll előttük. Visszasétál a házba, de még a bejáratnál hátrafordul.

- Köszönöm, bárki is vagy - fejezi be hálás, de kissé szomorú mosollyal az arcán.

- Neki köszönd! - válaszolja az angyal felpillantva. - Az övé az érdem. Megmondtam, én csak a hírvivő vagyok - folytatja, mire a férfi utoljára bólint felé. - Kerüld a főbb utakat! - fejezi be ő is a beszélgetést határozottan.

A angyal elfordul, nyugtató tekintetét szigorú koncentrációra váltja. Futásnak ered, bal lábával nagyot dobbantva rugaszkodik el a földtől, lendületből száll a magasba.

Némán repül a lankás dombok felett. Fenségesek a csillagok, a holdfény sápadtan világítja be a kopár tájat. Kietlen vidék, de mégis lenyűgöző. Lágyan suttog a menetszél az angyal fülében, a mű valóban csodálatos, örökké tudna gyönyörködni látványában.

Zavaros, hangosodó morajlás kezd zúgni a fejében. A hangok szavakká formálódnak, a szavak pedig ködös utasításokká, helyzetjelentésekké teljesednek ki. Az arkangyal néhány heves szárnycsapással gyorsít elmélázó repülésén, a korábban még látóhatárt jelentő szirtek fölé emelkedve bukik át a kilométermagas  hegyláncon.

Végéhez közelítő csata dúl az ormok túloldalán, több száz angyal kerekedik felül az infernoidok még náluk is népesebb seregén. Koromfeketén füstöl a messzi síkság, ameddig csak szemmel ellátni, óriási ütközet színtere volt a hely.  

A hírvivő angyal csatlakozik a még bajvívó társaihoz, segítsége úgy tűnik, még elkél. 

Szánalmasan gyengék, nevetségesen kiszámíthatóak. Tömegesen veszélyes, de kis csapatban esélytelen jószágok. Hihetetlen, milyen könnyen szakad darabokra a kesztyű alatt lángba burkolódzó testük. A rutinszerűvé vált mozdulatok és a birtokolt erő engedik, hogy az arkangyal gondolataiba merüljön. Ki nem állhatja a harcot, de tudja, a bevetett légiók küldetésének célja a közeli hajlékban lévők megóvása, mindenek felett. Ez pedig előbbre való szélsőségesnek ítélt nézeteinél.

- Miért nem viseled, Gabriel? - hallja fejében Michael számonkérő szavait. 

- Mert nem harcolni jöttem, alapvetően nem ez volt a feladatom - válaszolja felcsapó lángfüggönnyel a nyomában. - A földiek figyelmeztetéséért érkeztem, semmi több.

- Sosem tudhatjuk, mikor változik meg a küldetés, nem látjuk, hogy mi történik lent! - folytatja a vezér.

- Gyűlölöm azt a pengét, a pokolban készült, oda is való. - vágja rá dacosan Gabriel.

Elült a harc, a megmaradt tucatnyi mélybéli szörnyeteg menekülésnek ered.

- Utánuk! - reagál a földre szállt Michael halkan. Mindenki hallja, a több száz harcos az infernoidok után repül.

- Michael, nem dolgunk üldözni őket! - szól a talajról elrugaszkodó társa mellé érve Gabriel.

- Mondtam, a feladat bármikor megváltozhat - szól vissza a főangyal a távolodó sereg éléről elszánt céltudattal.

- És azt is mondtad, hogy nem látjuk, mi történik odalent - folytatja az aggodalmát kifejező hírvivő, de válasz már nem érkezik.

Csend lett, egyedül maradt a pusztában a száraz fuvallatokkal. Sivár, magányos kőtenger. Most mi legyen. Nincs ez így rendjén, Lucifer teremtményei sosem hátrálnak meg, lélektelen, félelemérzet nélküli, rideg lények, feláldozható bábuk, amelyek utolsó tagjukig támadnak. Sosem menekülnek.

Hiába a probléma felvetése, már senki sem hallja gondolatait, telepatikus képességeinek határán túl járnak társai.

Megnyílik az ég. Aranyban fénylő, parányi gömbök hullanak ki az átjáróból, majd egyetlen testté állnak össze. Gabriel a látványban gyönyörködik, de arcán nincs meglepettség, mintha ismerné a jelenséget. A tündöklő objektum szárnyas emberi alakot ölt, így ereszkedik le hozzá a magasból. Néhány heves verdeséssel ér földet, fényét vesztve hófehér, vállpántos ruhás, világosbarna hajú lányként sétál oda hozzá.

Tinát látja maga előtt az angyali társa által keltett látomást dohos pincében átélő Vid. Az odalépőnek hullámos, kibontott haja bal oldalán, vékony füle felett végigfutó fonatában vékony fehér szál tekereg, ugyanolyan színű, mint az elfésült haja alatt megvillanó, bal fülében viselt apró ékkő.

Az arkangyal félre fordítja fejét, nem néz az érkezőre, zavart a tekintete. 

- Miért jöttél? - kérdezi idegesen Gabriel.

- Megmutatni, hogy ki is vagy valójában.

- Miről beszélsz? - fordul oda a tőle alig alacsonyabb, közvetlenül előtte megállt lányhoz.

- Michael hibázott - folytatja a földre pillantva, majd ismét az angyalra nézve.

Remegni kezd a föld, morajlik a mély. Mindketten tudják, ez nem puszta földrengés, gonosz teremtmények tartanak a felszín felé, a korábbi roham csupán elterelés volt.

- Hát segíts! - kéri Gabriel a lánytól.

- Azért jöttem. Hogy lásd, nincs szükséged rá. Benned van minden, ami kell - válaszol az arkangyal kesztyűtől vastag tenyerébe csúsztatva törékenynek látszó, fedetlen ujjait.

- Ámítás! - feleli egyből, majd felnézve egyenesen a lány éltető szemeibe néz - Nincs bennem semmi különleges. Csak azt tudom, ha rád nézek, képtelen vagyok józanul gondolkodni. Ez nem helyes, nem erre születtem, a többiek nem ilyenek. Valami nincs rendben velem - folytatja kétségbeesetté váló hangon. 

- Egyáltalán nem vagy rosszabb attól, amit érzel - reagálja a lány hevesen, fejét csóválva, határtalan mosollyal az arcán, csillogó könnyekkel a szemében. - Egyáltalán nem.

Az égből alászállott még közelebb lép a magányos, kijelölt katonához, hófehér, felül és oldalt nyitott csillogó cipőjének hegyes orra szinte a harcos csizmájához ér. Egymást nézik kézfejeik összefonódásában, úgy állnak némán egymás tekintetében az erősödő mélyi dörgedelem felett, mintha a fenyegetés valótlan lenne.

- Hunyd be a szemed! - töri meg a rövid csendet a lány. - Határtalanul szereted a társaid, a közeli fogadóban lévőket, az embereket, a természetet, és tudom, hogy még mást is. - folytatja lassú szempillantással. - Érzed a veszélyt is, ami egyre közeledik feléjük. Viszont már felfogod azt is, hogyan tudod megvédeni őket - fejezi be szinte hipnotizáló szavait.

A lány ruhája ragyogni kezd, halvány fénye fedetlen, karcsú karjain keresztül az angyal középen összezárt kesztyűs tenyereibe áramlik. Gabriel kinyitja szemeit. A kezei közti ragyogás szemeiben tükröződik. Lehajtott tekintetét a számára páratlan szépségű arcra kapja.

- Igen, a benned lobogó szeretet a kulcs. Engedd hát, hogy megnyisson! - mondja a lány, majd elengedi a harcossá lett hírnököt. Néhány lépést tesz hátrafelé, felemelkedik, végül apró fényes gyöngyszemekre hullva úgy tűnik el a magasban, ahogyan érkezett.

A portál bezárult mögötte. Gabriel megint magára maradt, tenyerében vakító, fényes gömb szikrázik, színtiszta energia, koncentráltabban, mint amilyet bármikor is látott. Az égre tekint, tudja a dolgát. Omlik a talaj alatta, járatok tömege tűnik elő a rengő fölből. Lábával a magasba löki magát, szárnyai lassú csapásokkal emelik testét függőlegesen az égbe. Lepillant, néhány méterrel barna csizmája alatt pokoli karmok nyúlnak felé. Hegyekben törnek ki a talajból infernoidok ezrei, és rontanak rá a magányos arkangyalra. Sosem látott méretű a sereg. 

Gabriel egyedül maradt, de mégis higgadt. Nincs benne félelem, nincs benne kétely. Mivel látja, most magányos katonaként mindegyik szörnyeteg őt akarja elpusztítani, olyan magasra tör, amennyire csak bír, szemmel látható célja minél több lényt kihúzni magával a mélyből. Magas hangon zúg az ujjai közt feszülő fénycsóva, egyre erősödik, amit az apró, de retinát égető gömb kibocsát magából. Közvetlenül alatta átláthatatlan a sötét tömeg, mintha új hegylánc emelkedett volna ki a semmiből.

A sztratoszféra felső határáig jutott, nem tud tovább emelkedni, a levegő hiánya miatt szárnyai hasztalanná váltak a magasban. A feje fölé emeli kinyíló tenyerét, a gyülemlő erő fénykibocsátása talán az eddigieknél is nagyobb, látványa a feltörő szörnyetegek számára is elviselhetetlen. Hangja is kibírhatatlan már, olyan, akár egy elektromos gitár miatt gerjedő, gigantikus hangszóró zúgása.

Az erős fény több ezer kilométerről is látszik odafent, messziről talán tündöklő csillagnak tűnhet. A közelben háziállatokat terelő pásztorok figyelnek fel az égi jelenségre, még a furcsa hangot is hallják a messzi távolból, a végtelen pusztában pedig három, díszesen öltözött utazó veszi észre maga előtt az arcukon tükröződő csodás fényjátékot.

Odafent a környező sötétben Gabriel az egyetlen, aki képes szemeit a kezében formált dologra vetni, sőt, egyenesen magával ragadja a látvány. A magasból a feketévé lett égbolt alatti bolygó horizontjának görbülete, és a felkelő Nap első sugara is látszik.

Annyira békés. Csodaszép. Nem bántja fülét a zaj, csak az angyali elméjét kitárt lány szavai visszhangzanak fejében, a néha rettenetes világ csodálatos részei remegnek könnyes tekintetében. 

A felfelé terjedő monumentális, rettenetes ék legfelső tagjainak izzása elhalványul, mozdulatlanná váló testük fagyásnak indul, az arkangyal kesztyűjének ujjain pedig jégvirágok futnak le alkarja felé.

Itt az idő. Elengedi a szabadulni akaró, határtalan erőt a Föld irányába. A nyaláb azonnal az első infernoidok arcába robban. Megállíthatatlanul tódul végig az energia a megszámlálhatatlan ördögi teremtményen, porladó testük az impulzus visszamaradó fényétől világítva hullik a mélybe. 

Gabriel eszméletét veszti, és az elhaló seregtől ragyogóan kékellő, szétnyíló égi tornádó tölcsérjébe zuhan. 

A tengernyi lény látványos elhamvasztása után az angyal légellenállástól hevülő teste a kopár pusztába csapódna, de előtte az elsőként visszatérő barátja, Daniel a zuhanása sebességét felvéve karjánál fogva röptében megragadja, majd szárnyai kitárásával ejtőernyőként vitorlázva lassítja sebességüket. Ordítani kezd a fájdalomtól a szárnyaira nehezedő, feszítő erőhatás miatt, miközben a föld felé impulzust lőve tovább csökkenti sebességüket, végül mindketten a kemény, száraz talajba ütköznek.

Óriási port kavart a tompa csattanás, fakó felhő lepi el a holt síkságot. 

A köd megszűnt, elillant a pincéből. Némán állnak mindannyian. A legmegdöbbentebben talán Vid áll, most először látta magát kívülről, állítólagos angyali mivoltában, eddigi látomásaiban konkrétan sosem tudta magát az arkangyallal azonosítani. Valóságos volt, emlékként élte át, de nem Daniel telepatikus tevékenysége miatt, hanem mert már emlékszik a történtekre, elvehetetlenül nyílt fel tudatának a megmutatott eseményt magába záró szelete. 

Vid kimegy a helyiségből, szűk folyosón, repedezett, régi csigalépcsőn haladva éri el a bérház udvarát. Látnia kell az eget, egyre inkább úgy érzi, oda tartozik, ott akar lenni.

Felérve megáll az épülettel körbezárt apró tér közepén. Hipnotizálja a köd felett néha felsejlő kék égbolt. Korábbi fogvatartói nem követték őt, szabadon távozhatott.

- Értitek már? - kérdezi az eddig hezitáló, alagsorban maradt idegeneket Daniel. - Önzetlen, tiszta, mindent átadó szeretet, ami angyali képességekkel párosul. Nincs angyal rajta kívül, amelyik ilyen tökéletesen meg tudná élni. Amelyik létének elemi lényegét ennyire érezné, és annak korlátlan energiájából tudná ilyen szinten a megtestesíthető erejét meríteni. - folytatja elképesztő határozottsággal okfejtését az angyal. - Ő sem tudja még, de talán az a tényező lehet Isten művében, ami legvégül a megoldást jelentheti az ég és a pokol közti végtelen harcok lezárására. Nem azt állítom, hogy biztosan ő a megoldás, nem foglak titeket hazugságokkal az ügyünkbe rántani. Azt mondom, hogy a körülményei miatt ő az itt maradt emberek talán legnyilvánvalóbb lehetősége.

Thomas és Pietro egymásra néznek, biztató elszántság gyúlt a szemükben Danny lelkesítő szavai nyomán.


16. Lovasok

V-motor. Krómos és bordázott felülete feltűnően csillog a hófehér karosszéria alatt, letűnt kor hangos, pocsékoló, de kellő folyadékmennyiséggel messzire érő vívmánya. Gépesített paripák kavicsos, tető nélküli istállója az ég alatt, motorkereskedés az elhagyatott külváros peremén.  

Magasan járhat a Nap, de ereje elvész a vastagon előtte húzódó összefüggően sötét felhőtakaróban. Köd szitál. A lakóteleptől távolodó út melletti fasor tagjainak színes lombja párás levegőtől ázik. 

Metálosan ragyogónak látszik a rozoga, de megbízhatónak bizonyult elektromos golfkocsit borító kopott, zöld festék is, a lecsapódó nedvesség miatt. A hangtalanul közeledő jármű nehéz időkre merevített orrán villan meg, miközben a vasszerkezet erős reflektorai kitartóan támogatják a korántsem kielégítő, szürkületi fényviszonyokat.

Ötletes, cél szempontjából kifogástalan találmány az apró, nyikorgó szekér, de a sok száz kilométeresre tervezett út időhatékonyság szempontjából magasabb súlycsoportú teljesítményt igényel.

Négy férfi áll a szabadtéri járműpark előtt, sötétzöld benzineskannák a kezeikben. Mozdulatlanul merednek előre, a szóba jövő lehetőségeken lépked végig tekintetük, közben egyenkénti gondolataikkal vívnak harcot odabent. 

Felfegyverzettek, a hosszú ismeretlenre lehetőségeikhez mérten jól felkészültek. Útravalónak szánt tartós élelmiszerekkel, és életmentésre tervezett töltényekkel kitömött hátizsák súlya mindegyikük vállán, további lőszerekkel teli fegyverek derekukon. Pietro katonai mellényében sörétes töltények sorakoznak, hátán ismétlőpuskát visel csomagja mellett. Thomas muzeális revolverei villannak övein, Vid a megszokott maroklőfegyvereit hordja csípője felett. Daniel gépkarabélyt szíjazott oldalára, önként elhagyott mennyei erejének pótlására választotta ki. Hátizsákjának mellkasi részen keresztülfutó pántján öt kézigránát himbálózik. Földi fegyver, de a mennybéli is elismeri a képességeit, koncentráltan hatalmas tűzerő kiváltója lehet a robbanóeszköz.

A magát részben feláldozott angyal örömmel nyugtázza, hogy nem érkezett hiába, megmaradt képességei egységgé kovácsolták négyüket, keltett látomásai nyomán társukba vetett hitük fűtötte fel a túlélőket.

- Tehát ne feledjük, ezerkétszáz kilométer. Ahogy megbeszéltük, nem kell, hogy szép legyen, a hatótáv a lényeges. – taglalja Pietro.

Erővágó csippenti el a rácsos főkapu láncos lakatját, a vagyonvédelem csörömpölve hullik a nedves aszfaltra. Apró viskó áll a régi vásár szélén a kerítésen belül, a néhány négyzetméteres zárt sufni rozoga ajtaja könnyen szakad be. Elemlámpa fényében egy poros asztal, egy szakadt háttámlás szék, indítókulcsokkal teli akasztók, irattartó mappáktól roskadozó polcok. Jól tippelt Thomas a betöréssel, amelyik gép kell, esélyesen indulni is fog.

Magányos séta a sorok közt, négyen négyfelé szélednek. Tudják a dolgukat, vasparipákat szemlélnek, de mégsem lóverseny következik.

Túramotorok. Nem a leggyorsabbak, nem a legstílusosabbak, de messzire érnek, és váratlan terepen is jó esélyekkel bizonyíthatnak. 

Fehér, piros, fekete, ezüst. Korántsem egységesek a színek, vagy a típusok, de lényegtelen. Ami számít, hogy telnek a benzintartályok, és az erőművek gond nélkül indulnak. Hangos az alapjárat, nem tanácsos sokáig időzni az egykori kereskedésben. Üres kannák dőlnek el a murván, végső feladatukat utolsó felkondulásukkal végezték be, tartalmuk remélhetőleg félútig élteti majd a céltudatos utazókat. 

Elméleti gyorstalpaló járt a tollait hátrahagyott angyalnak, Thomas volt az oktató, szoknia kell még a megült, nagytestű csődört. Daniel alatt hatékonyan fog a sosem használt kuplungkar, apró gázfröccstől is ágaskodna a meglódulni vágyó gépezet. Végül mindenki kievickél a szűkös, járművekkel behatárolt folyosók közül, a bejáratnál türelmesen várják be egymást.

A vadonatúj motorok semmi másra, csakis erre az útra születtek. Szárnyakat és természetfeletti energiákat kell pótolniuk, tollak és szupererő nélkül kell a földiek technológiáját a világtörténelem elengedhetetlen részévé tenniük.

Erős reflektoraik első felizzása fényárba borítja a városból az ismeretlenbe kivezető, kanyargós hegyi utat. Amíg egy helyben duruzsoló gépén az új társai közt ősi barátját várja be, Vid furcsa suttogást hall a fülében, rendkívül halknak érzi. Talán nem is suttogás, lehet, hogy csak a fejében visszhangzó gondolatokat fogja fel, talán csak szavakban kifejeződő érzések járják át. 

„És láttam, íme egy fehér ló. Győzelmesen vonult ki. És kijött egy másik ló, egy tűzvörös. És nagy kard adatott neki. Egy fekete ló. És láttam, íme, egy fakó ló. A pokol követte őt.”

- Itt vagyok - szólal meg a felzárkózó Danny, megszakítva Vid tudatának szaggatott információfoszlányaitól való vibrálását.

- Te voltál?

- Micsoda?

- Miért idézgetsz a Bibliából?

- Nem értelek.

- Hagyjuk, mindegy.

A fiú a furcsa tartalmú hangokat nevetségesnek érezve szisszen fel fejét megingatva, könnyedén hagyja távol sodródni gondolatait a valamiféle jóslatra hasonlító csapongástól. Pablo jut eszébe, mert határozottan bibliai szövegnek tűnt a számára. De vajon mit jelenthet? Nem érdekes. Elég a várakozásból, a dübörgő motorzaj miatt nem érdemes tovább késlekedni, vékony gázzal indul a csapat távoli úti célja irányába.

Tizenkét órás út lenne az egykori civilizációban, de majdnem egy napig tart a Földön túlmutató villámháború maradványai közt. Számos akadály keresztezi útjukat, gépkocsival járhatatlan lett volna. Több helyen leszakadt a pálya, az úthibák sáros, törmelékes talaját könnyen veszik a terepre termett, cross-gumival szerelt kerekek. Magashegyi autópályák, rövidítésre alkalmas bekötőutak, elhagyatott benzinkút. Nincs gond. A kéretlen tereptárgyaktól és a tartályok újratöltésétől eltekintve folyamatos a haladás.

Nem ütköznek komolyabb ellenállásba, az út menti vadonból feltűnő halottak kisebb-nagyobb csoportjától eltekintve mozdulatlan a táj. Egyes testek még jó fizikai állapotban vannak, kitartó rohanással erednek a négyes után, de hasztalanul. Összemérhetetlen a sebesség, nem érdemelnek pocsékolt lőszert, pillanatokon belül eltűnnek a sort záró Vid gépműködéstől vibráló visszapillantójának látószögéből. Daniel halad előtte, aki gyorsan szokja kétkerekűjét, hamar jelesre vizsgázik az évmilliók elteltével szükségessé vált új tanulmányaiból az országhatárokon átnyúló rutinpályán. 

Sokfelé járnak, számos nagyobb település mellett elszáguldanak, az áthatolhatatlan úttorlaszok miatt többször a veszélyesebbnek ígérkező városokon is át kell haladniuk. Linz, Innsbruck, Verona, Bologna, Firenze. Régen nyüzsgő központok, mára egyetlen dolog tűnik az úton lévők számára egyre biztosabbnak, hogy élő már nem maradt, a bolygó eddig ismert formája meghalt.

Éjszakai vezetés szünetel a sztráda melletti pihenőben rakott, lobogó tábortűz mellett, melegített konzervek adnak erőt a folytatáshoz. 

- Egyél! – böki oldalba a távolba tekintő Danielt Vid. – Gondolom nem áll rá mindig az agyad, de muszáj - folytatja barátja figyelmét felhívva halandó kötelékeire.

Hajnalodik a horizonton. Vid vörösen megvilágított merengő tekintetével csodálkozik rá huszonnégy óránként újra és újra, hogy bármi is történjen idelent, a világ nem áll meg, a Nap ismét felkel, talán ez az egyetlen stabil pont a kiszámíthatatlanságban.

Elfogy az autópálya, miközben egyre több jelzőtáblának központi témája Róma. 

Hatalmas a város, amit végül komolyabb fennakadás nélkül elértek, de néptelennek tűnik, akárcsak az eddigi települések. Megfontolt tempóval, minimálisra csökkentett alapzörejjel haladnak az utcákon. A posztapokaliptikus mészárlás láthatóan elérte az olasz fővárost is, számos útakadály kényszeríti szlalomozásra a Vatikánba tartó konvojt.

A Colosseum. Az ókorban anfiteátrum, később romos világörökség, mostanra pedig már szinte fel sem tűnik környezetében, tökéletesen olvad be az városrész düledező épületei közé. Szabad az út előtte, gond nélkül suhan el a négy lovas a körív menti aszfalton. A gépi ropogást néma csend követi. 

Kavicsok potyognak az ősi boltívekről, halk koppanásokkal érik el a talajt. Mozog a fal, mintha feléledne a történelmi központot jelentő építmény. A kövezetével megegyező színű, kidomborodó kövecskék közt tűzszínű erezet gyúl, miközben az apró szikladarabok fakóról feketére színeződnek felületén.

Az utazók számára jelentéktelen dombormintának tűnt, de nem kavicsok, hanem szunnyadásukból hangtalanul ébredő, hátterükhöz idomult infernoidok, lángoló szemeiket felnyitva. Egyesével válnak le a mészkőfalról az érzékszerveiket mechanikai behatásokkal felvert szörnyetegek.

- Danny, mindjárt ott! - szól hátrafordítva tekintetét Vid az őt követő társának.

A széles úttest felett azonnal észreveszi a hátul érkező angyal mögötti házak közt feltűnő és gyorsan közeledő hat bőrszárnyast. Megfagy az arca, de rémült döbbenetéből azonnal ki kell zökkennie.

- Vigyázz! - kiáltja el magát barátja felé.

Daniel azonnal maga mögé pillant, Thomas és Pietro is hátrakapják fejüket.

- Gyere, gyere, gyere! - folytatja ordítva társának, aki válaszként megpróbálja fokozni motorja tempóját.

Felzárkózik. Thomas és Vid mellette hátralőve egyes lövésekkel próbálják lassítani az őket követőket, de találatokat elérve is hatástalanul pattannak le az utánuk eredő, pokoli hódítók kültakarójáról ólomlövedékeik.

Fontos feladatot érez magáénak a régi, de még ma is tartó munkája miatt jó helyismerettel rendelkező Pietro. Vezetnie kell, lobogó fáklyaként a fenyegetés vaksötétjében. A halál megállíthatatlanul közeledik a hátuk mögött, gyorsan kell dönteni. A széles főút és távoli, többszintes lakóházak miatti nyílt terepen esélyük sincs, ha utolérik őket, akkor vége. 

Lóháton könnyű célpontként vágtatnak a féktelen túlerő előtt, ezért élesen jobbra dönti gépét maga alatt, közben öt rövidet dudál egymás után társai figyelmeztetésére. 

A kürtszó célba ér, a motorok követik őt a szűkebb, egy sávos, macskaköves mellékutcán. Fellélegzik, de nem csak a manőver sikeressége, hanem az út akadálytalansága miatt is, puszta szerencsén múlt, hogy nem futottak vakon zsákutcába. Kétoldalt magas házak közt zúgnak el a kétkerekűek. Daniel megkönnyebbülve néz vissza maga elé, mert nem látja már maga mögött követőit.

Éberségének leeresztése korai volt, a négyemeletes házak fölül az úttestig érő tűzcsóvát bocsátva tör rájuk egy ördögi vadász. Látja az angyal, ahogy Vid előtt felperzseli a felszínt, és a lángolni kezdő Thomast a magasba emeli elboruló motorjáról. Vid folyamatosan tüzel, de semmi értelme, a hamvadó prédát elragadó, gyorsan emelkedő lényre képtelenség hatásos lövést leadni. 

Még látszik odafent, ahogy a koromfekete füstöt Thomas porladó testéből ívesen húzó szörnyeteg a négy végtagját egyszerre mélyeszti áldozata húsába, majd darabokra szakítja őt. Szenesedő testének darabjai szürkülő nyalábok által követve a mélybe hullanak a házak mögött, a pirkadó ég felé törő fénycsóvát pedig az infernoid rögtön megjelenő társa akadályozza meg a feljutásban.

Eltűntek. Amilyen váratlanul érkezett, olyan hirtelenséggel véget is ért a támadás. Sokkos állapotban a tökéletesen kivitelezett rajtaütés miatt negyedével fogyatkozott túlélőcsoport. 

Tanulságos esemény, ami pillanatnyi képet adott arról, hogy a végidők kezdetén a világon miféle pokoli pusztítás söpörhetett végig. Gyors, védhetetlen, esélytelen. 

Vid elméjébe megint bevillannak egykori menyasszonya testét használó társának szavai az infernoidokról. Erre a feladatra születtek, az aljas indokú vadászat tökéletes végrehajtására hozták létre őket. Ideje felébredni abból az édes álomból, hogy az egészen ostobának gondolt pokoli teremtmények összes támadását könnyedén túl lehet élni, mert nincs így, valódi, rettentő fenyegetést jelentenek, amit alázattal, fokozottabb körültekintéssel kell kezelni. Jóllehet, eddig sikerült felülkerekedni a lények egyszerű észjárásán, de a történtek most rávilágítottak, nem lehet mindig a csodás esemény eljövetelében bízni, a deus ex machina csak az ókori írók kiszámítható és kényelmes tündérmeséje volt.

A volt ügynök számára kiderült, most már a korábban jó ötletnek tűnt kitérő sem biztonságos, figyelni kell nemcsak előre, oldalra és hátra, de felfelé is. 

Merre tovább? A bűntudat mellett nehéz kérdés gyötri Pietrot, de nincs ideje az útvonalat újratervezni. 

Csak másodpercek teltek el, és megint szárnysurrogás hangja érkezik a magasból. Vid és Pietro semmit sem hall belőle, de Daniel a szuperérzékeinek maradványaként már befogja a második hullám érkeztének jeleit. Hárman jönnek, egyesével akarják őket kiiktatni, és most ő a soros.

Danny a fenyegetés lehetséges megoldásaként lassít, majd bal kézzel két gránátot ránt le a mellén futó füzérről, végül biztosító szegeiktől megszabadítva maga mellé ejti őket az aszfaltra. Halk csengéssel ér földet a két fémpecek, tompa, fémes koppanással gurul szét a robbanószer-pár az aszfalton. Daniel gázt ad, mert mennybéliként is tisztában van azzal, hogy a detonáció nem válogat.

Épített talajt tépő robbanás lángja csap fel a motorosok visszapillantójában, a szűk olasz utca két oldalán tornyosuló épületek tetejéig szökik a tűz. Hatásos találat, az árnyékra vetődött lények ezúttal alulmaradtak a taktikai harcban.  

Szörnyű veszteség az élők oldalán, de nincs idő a gyászra. Közel járnak céljukhoz, de mégis távol a végállomás, egyetlen rossz döntés is végzetes lehet, ki kell jutni a brutális vadászterületről.

A hátrahagyott lángtengert a sötét utcák követik, pánikszerű menekülés zajlik. A három túlélő összezárt, halandó kétségbeeséssel néznek egymásra, a vaksötét ismeretlenben csak a járműveik távolsági fényszórói láttatják a helyes irányt. Baljós kerregés a magasból, mindannyian tudják, ismét kiszolgáltatott prédaként törnek keresztül a városon. 

Véget érnek a már kétségbeejtővé válóan labirintusos házak közti műszurdokok, a nyílttá vált környezet többsávos körforgalmában sötét, kis méretű  akadályok tűnnek fel a hatalmas területen, azonban nem mozdulatlan tereptárgyak meredeznek, hanem testek százai bóklásznak elöl. Egyre koncentráltabban tömörülnek a térbe torkolló utcán, éppen az érkezési útvonalon, de motorokkal nem áthatolhatatlanul. A nyüzsgő holttömeg tagjai egyszerre figyelhettek fel a korábbi, Daniel által keltett robbanásra. Meg is indultak a hang irányába, így éppen szemből jönnek. 

Kétkerekű szlalom a holtak összezáródó tengerében, nem is látszik a tömeg vége. 

- Kapcsoljátok le a fényszórókat! - kiáltja Pietro, tapasztalatból tudja, a holtakat mágnesként vonzza a fény. - A Hold fénye elég lesz nekünk!

Vid fejét csóválja, mert a még túl távoli napfelkelte miatti vakon vezetés öngyilkosságnak tűnik, de igazat ad az önjelölt de elfogadott vezérnek. Kialszanak az izzószálak, így hajtanak tovább egyenesen, kifelé a körforgalom második kijáratán, Daniel viszont nem követi, sem őket, sem a hirtelen protokollt.

- Sose kételkedj, barátom! - zengnek közvetlenül Vid fejében Danny búcsúzó szavai. - Számít rád a világ!

Vid az ülésből kiállva azonnal hátrakapja tekintetét lemaradó társára, látja, amint éles kanyart téve lehajt jobbra az óriási körforgalom első kijárata felé. Folyamatos dudálással tör be a holtak tömegébe, így az egykori emberek nem követik a sötétség leple alatt halkan elmotorozó párost. Az angyal elvonta egyszerű figyelmüket, a magasból lecsapni készülő két infernoid sem a sötétben elillantakat, hanem Danielt követi már.

Elfogy az út, zsákutca látszik a távolban. Az angyal bátran veszi tudomásul az elé táruló látványt, végső küldetésének befejezése már körvonalazódik tudatában.

Mozog a tanpálya, bóják helyett foszladozó hullák tucatjai képeznek sűrű akadályokat az úttesten, de hibátlanul veszi utolsó megpróbáltatásának ügyességi feladatát. Elegánsan döntögeti mostanra megszokott paripáját, meglepő sikerélményként, széles mosollyal az arcán éli meg, hogy megannyi év után még képes újat tanulni.

Átjutott a tömegen, de egészen elfogyott az utca, téglafal a vége. Leugrik a motorról, feladatát bevégezve dől oldalára a gép, a köpcös Daniel pedig a talajon bemutatott két légies gördülés után azonnal felpattanva néz szembe a halállal. 

Lángoló tekintetű infernoidok a sötét égből, morajló, holdfényben fakó tömeg hörögve rárontó első tagjai az alacsony háztömbök közt.

Maradt még néhány gránát. Apró, jelentéktelennek tűnő szegek koppannak Daniel oldalt sáros bakancsán, a rugalmas felületen magasra pattannak, mielőtt földet érnek. Lecsapni készülő, pokoli karmok, alvadt véres rothadó szájak, amik az angyal részére utolsó látványként jutottak.

- Hittem benned, ne merd feladni! Csak ők számítanak. Ők a végső cél! - szól utoljára gondolatátviteli úton, címzettje jól érti minden egyes szavát.

Gomba alakú tűzfelhő száll a magasba a szomszédos utcában, de ragyogó fénypontot sehol nem látni. Pietro és Vid észlelik társuk szükségszerű, de mindent feladó áldozatát. Csupán rövid idő, amit nyert nekik, de az életüket jelentheti. 

A második megrázkódtatás alig két percen belül, de ebből is talpra kell állni. Innentől sziklaszilárd kötelességüknek érzik a végsőkig elmenni.

További holtak özönlenek ki az utcára Pietro és állítólagosan nagy dolgokra hivatott társa elé. Vid egyik városban sem látott eddig ekkora aktivitást az életét fenyegető halottak, de főként a szárnyas hóhérok részéről. 

Gondolataiban újabb aggasztó kérdések peregnek le, pillanatnyi benyomásokként. Talán a letaszított vezetők által koordinált sereg tudatos stratégiája lehet a krisztusi világ központjában tanúsított fokozott jelenlét, vagy puszta véletlen, és eddig csak szerencséje volt, hogy elkerülte őket? Pietro tényleg segíteni akar, vagy az egyre reménytelenebb szituációk agresszív figyelmeztetések arra, hogy más motiválhatja a férfit, és ideje lelépni, egyedül folytatni?

Ismét szűk, macskaköves utcák az ötemeletes mediterrán házak közt, a visszakapcsolt reflektorok látószögében lankás emelkedők és lejtők váltják egymást a fénytelen lakóövezetben. A hajtűkanyarokkal telitűzdelt útvonal a vezetőt követő Vid térérzékelését teljesen összezavarja, viszont az utcákat járó, és a levegőből érkező fenyegetés is szűnni látszik.

Széles meder csenevészen csörgedező folyójának hullámain törik meg az éjszakai fény a lejtő alján, keskeny, kőpilléreken álló híd vezet át a csillogó Tevere felett. Őszi fasor a folyó beépített partján, levelei fagyott mozdulatlansággal merednek az ég és a meder felé.

Pietro határozottan folytatja elöl az útját, a hídra hajt. Vid bizonytalanul lassít, túl nagy kockázatot lát a manőverben. Jobbra pillantva alig egy kilométerre meglátja a házak felett magasodó bazilikát. Apró felhő kúszik odébb az éjvégi égbolt Napot helyettesítő fényes égiteste elől, ragyogó fényár borítja be a beomlott kupola szabálytalan szélű maradványát a pápai városrészre ülepedő ködfoszlányok felett.

A jövendölt célállomás látványa a gázkar meghúzására sarkallja a fiút, új lendületet véve, tempósan siet tovább társa után. A hídon nyíltan áthaladó motorokra egy alig száz méterre pásztázó bőrszárnyas figyel fel odafentről, ördögi üvöltése visszhangzik a falak közt. 

- Gyerünk! Át kell érnünk a házak közé! - kiáltja Pietro, majd mindketten fokozzák a gépezetek hanghatásai minimalizálására törekvő eddigi sebességet.

Oldalról, hátuk mögül repül be a lény, későn vették észre, hogy a közelben van, már látják, hogy nem érnek át időben. Fény gyúl a híd túloldalán, sistergő hang párosul hozzá. A pislákolás növekszik, derékmagasságban közelít.

- Bejövő! - kiabál Pietro, ő már látja, hogy rakéta süvít velük szemben. Félrerántja a kormányát, a híd szélén lévő padkának veri motorja első kerekét, miközben lerepül a gépről.

A töltet egyenesen Vid felé tart. A fiú oldalra levetődik az ülésről, közben teste hátracsavarodása közben látja a néhány méterre mögé érkezett infernoidot, ahogy a rakéta közte és az eldőlő motorja közt a lény homlokába csapódva robban fel. Az elszabadult energia lökéshulláma tehetetlen rongybabaként a híd díszes kőkorlátjához veri Vid testét, mozdulatlanul terül el a folyó feletti járdán.

Tisztul az ég, apró, alig pislákoló fénypontként műhold halad el odafent. Jéghideg az aszfalt, akárcsak a magasban derengő csillagok otthona. Halk lépések erősödnek Vid fülében, valaki közelít, ideje felkelni. Nem megy, még nem. Nyilalló fájdalom a mellkasa hátsó részén, képtelen mozdulni tőle. Fegyver kell, tapintásra ott van a helyén. Nem bírja kihúzni, talán érdes bakancstalp nehezedett a csuklójára. Homályosodik a kép, gyengeség uralkodik el rajta. Sötét folt előtte, a pillanatra élesedő látvány alapján gépkarabély fegyvercsöve lehet, de képtelen ellenállást kifejteni, lehetetlen ébren maradni.

- Sajnálom. - mondja ki erőtlen hangon, eddigi társai talán értelmetlen önfeláldozását gyászolja.

Határtalanul dühös, saját maga a címzettje. Gyűlöli, hogy ilyen simán feladja, hogy ennyire könnyen szolgáltatja ki magát a vég számára. Sokan annyi mindent megtettek érte, neki pedig csak tovább kellett volna mennie, de még ennyire sem volt képes, csak ernyedten fekszik a talajon. Feladata van, erre ő csak heverészik, és az éjszakai eget bámulja. Megsérült, de nem számít, jelenleg nem játszhat szerepet ilyen csekélység, mint körülmény. Mégis legyőzi őt, talán Michaelnek volt igaza, talán túlértékelték elszántságát. Olyan közel volt a vége, és mégis csábítóbbá vált a könnyű sötétségbe belepihenni. Mélységesen csalódottan merül eszméletvesztésébe. 


17. Exilium

- Marcus! Mondanom kell valamit, és most jól figyelj! Tudom, nagy a hajtás, de nem tudok tovább várni. Beszéltünk már erről korábban. Szeretnék szabira menni. Amikor már mindenki hazament, hányszor túlóráztam hajnalig? Emlékezz csak vissza. - ezt talán erélyesebben kellene, jobb, ha rá is mutatok, úgy még hatásosabb - Emlékezz csak vissza! – így jó lesz - Nekem is jár ez, és itt az ideje, hogy más is végre rendesen odaférjen a munkához, ne csak az én kezembe tudjon összefutni minden eredmény. Várom a döntésed, de tudd, bármit is mondasz, csak gesztusként kérem tőled, én holnap már biztos nem leszek itt. Akár az engedélyeddel, akár anélkül! Várom a döntésed.

Valaki a vállamra csap hátulról, infarktust fogok kapni, normális az ilyen?

- Ez nagyon szép, Emilius, de egyrészt kétszer volt, hogy várom a döntésed, másrészt a főnökkel is ilyen kemény leszel, vagy csak a törött mosdótükörrel szemben vagy bátor?

- Te végig itt voltál? Legalább szólhattál volna… - nem hiszem, hogy átérzi a problémám, kézmosása közbeni kaján vigyorán minden látszik.

- Mégis mit kellett volna mondanom, haver? Vagy mikor? Hidd el, nekem kellemetlenebb volt hallgatnom a szónoklatodat, miközben egyetlen vékony faajtó által elválasztva kellett végeznem a dolgom mögötted.

- Meg fogom neki mondani, Andreas! Meglátod! Holnaptól haladhattok tovább, ahogy akartok, én hazamegyek a feleségemhez, aki napokon belül szülni fog. Két hét, nem több, de annyi kell. Utána majd jövök, és folytatom tovább a hetedik fázist.

- Te is tudod, hogy nem fog elengedni. Közel az áttörés, most nem mehetsz el, kellesz a csapatnak.

- Igen, persze, az áttörések... Mindig ez van, újabb és újabb áttörésekhez közelítünk, ahogy az egyik megvan, már látjuk az elérni kívánt következőt, sosincs vége. Az élet viszont zajlik közben. Például tegnap megtudtam a babánk nemét.

 - És? – kérdi, vállát megvonva.

- A szomszéd nénitől, Andreas! Nem fogok így élni, nem fogok lemaradni a saját lányom életéről, elég volt.

- De már majdnem kész! Szerintem heteken belül megvagyunk. Ha sikerül stabilizálni, akkor mind elmehetünk pihenni – jobbról a vállamat paskolja, nem mintha ettől bármi más lenne.

- Persze, ezt megmondod Celestinának is? Hogy tartsa vissza? Tudod, csak néhány hétig, amíg megvagyunk... – remélem érezte a gúnyt. - Végeztem. Amit mondtam, megmondtam.

- Emilius, nem teheted meg, nélküled nem megy úgy a munka!

Üres duma, nem hallgatom tovább. Hogy ne menne a munka? Csak oda kellene ülni és csinálni. Otthagytam. A férfi mosdóból kilépve rendesen hányinger fog el a festetlen vasbetonfalak láttán, már így is túl sokat bámultam őket. Puszta funkció, semmi szépség. Üveg- és szürke falak végtelen sormintája, a labor az igazi otthonom, akármennyire is taszít, ez az igazság. 

Remeg a föld, egyre gyakrabban. Eleinte hetente, ha volt egy-egy kisebb talajrezdülés, de már naponta érzem. Állítólag titkos fegyverkísérletek, hát nem tudom. Majdnem minden fejlesztésben részt vettem az utóbbi két évben, tudnék róla, ha az lenne. Bánom is én, hogy mi az, csak szabaduljak innen.

Szabadulnék már a fehér köpenytől is, úgy érzem magam benne, mintha sorozatgyártott robot volnék a föld mélyén. Talán mondanom kellett volna az alkalmasságin a klausztrofóbiát. Mindegy már… 

- Szia, Em! - szólít meg a szemből érkező, de minek vigyorog így? 

- Szia. Mi kéne? - magamat sem értem, hogy miért álltam meg, talán letörölném az önelégült tekintetét? Nem lehet, a civilizáció már csak ilyen. Kár, összekócolnám a tökéletesre beállított haját, átrendezném a tüneményes kis ábrázatát - Nos, Elias? Elmondod, hogy mi van, vagy nézzük még egymást egy darabig? Mennék.

- Most jövök Marcustól - folytatja, de csak ennyit bír kinyögni, epekedve várja a további lelkes kérdéseimet. Azt aztán várhatja.

- Na, minden jót! - otthagyom, ma végképp nincs türelmem hozzá.

- Elő fog léptetni - csak kibökte utánam fordulva.

- Téged? Mert? - ennyire még meg tudok állni, bár sokan közlekednének rajtunk kívül a viszonylag szűk folyosón. Mindenki siet valahova, sorozatos vállkoccanások érnek, de nem zavar, innentől kezdett el érdekelni a kis nyálgép sztorija.

- Mert? - közelebb sétál, engem idézve. - Mert annyira jól menedzseltem az Exilium-projektet.

- Te? Azt sem tudod, mi az a protonemisszió, miről beszélsz? Bár tudod mit, nem érdekel a karriered. Viszont az tény, hogy még nincs vége, az anyag még nem tudja ellátni a feladatát. Hogy lehet, hogy te már az elismerést aratod? – még csak szemüveget sem hord, az nem is igazi Tervező, akinek nem kezdte ki még szemeit a meló.

- Hát, egy-két végső simítás még nyilván hátravan, de a lényeg, hogy összeállt a vegyület, és ez volt a cél.

- Ja, összeállt, majd el is bomlik, sokat érünk így vele. Amíg a nemesgáz-komponensek olvadáspontját a kvantumtechnológiával nem tudjuk megemelni… De tudod mit, minek beszélgetek én veled ilyenről? Fogalmad sincs az egész témáról, csak jókor próbálsz jó helyen lenni, mindig is ezt csináltad. 

Inkább elfordulok és tovább megyek, fontosabb célom van, mint törtető kollégák számomra értelmetlen dicsekvéseit hallgatni.

Újabb üvegfal. Mellette fém ajtó, rajta sárga alapon fekete felirattal, mely szerint negyedfokú engedély nélkül belépni tilos. Mintha bárki be akarna menni azokon az elvetemülteken kívül, akik abban a nevetséges, tűzállónak remélt alufóliában bohóckodnak az elkábított rettenet körül, és azt kutatásnak bírják nevezni. Leláncolva fekszik, úgy tűnik, hogy békésen alszik a jéghideg asztalon a nyugtató hatására. Ha jól emlékszem, annak a vegyületnek a fejlesztését is Elias egyengette, akár a lény farkára és pofájára erősített semlegesítőtölcsér tervezési folyamatát is.

Kedélyesen integetek be biztatásképpen a halállal dacolóknak, talán nem látszik, hogy a mosolyom inkább csak erőltetett vicsorítás. Nem is sejtik, micsoda minőségi eszközökkel dolgoznak. A helyükben inkább kimennék a határainkon túli, kőkorszaki világba, vagy felvágnám az ereimet hosszában egy tompa vajazókéssel, minthogy Elias szignójával ellátott holmikat használjak abból a célból, hogy megvédjem velük az életem.

Rázkódik a padló, az egyik mennyezeti lámpatest éppen előttem törik darabokra a betonon. Fegyverkísérletek, na persze… Tegnap még magam takarítottam volna fel a szilánkokat, de ma már nem tegnap van.

Ott van Marcus, épp az irodájába tart. Most, vagy soha. Csukódik a laborvezető ablakos vasajtaja, de megvan. Egy nagy sóhaj, gyerünk, nem leszek bérrabszolga!

- Marcus! Mondanom kell…

- Emilius, de jó, hogy jössz! - nem tudom végigmondani, mintha észre se vette volna, hogy elkezdtem valamit. - Beszélnünk kell! Az Exilium!

- Gondoltam, főnök, de a szabadságom! Egy hónapja bejelentettem, ahogy megbeszéltük. 

- Sajnálom, de most nem fog menni. A vegyület még alkalmatlan arra, hogy tartósan ne bomoljon el a szabadban, néhány nap odakint, és mintha nem is lett volna - sok fogalma neki sincs, hogy miről beszél, de az állításai hozzávetőlegesen helyesek.

- Ezt nyilván tudom, de Elias optimistábban látja a dolgokat. 

- Szóval elmondta. Emilius, én… - kezdené újabb hazudozó magyarázkodását, és a beszédét arról, hogy Elias nem a legjobb tudós, de ért az emberek nyelvén, tudja, hogy kell a termékeket jól adagolni a vezetőinknél, és hasonló, számomra lényegtelen adalékokkal fárasztana.

- Nem érdekel. Bocs, de nem érdekel - de jó ezt kimondani, felszabadító. - Vigye haza ő a több pénzt, boldog lehet vele, nekem csak az a két hét kell.

- Az államunknak tudod, hogy mennyi pénzébe kerül tárolni és a kísérletekért újra és újra gyártani a spéci tartályokban is bomló löttyöt?

- Kérlek, ne gyere ezzel, ezt ne tedd rám! – övön aluli, hogy ezzel jön.

- Az éves költségvetés egyötöde. Tudod te azt, mennyi mindent lehetne azzal kezdeni? Nem beszélve arról, hogy ha kész volna a Kéregpajzs, a légierőbe sem kellene tovább ölni az erőforrásokat.

Régi, kopott mellénye feletti ősz szakálla remeg az idegességtől, de próbál úrrá lenni magán. Világos neki, hogy annyi mindent várt el tőlem, és csak tőlem az évek folyamán, hogy más már talán nem is tudja befejezni a fejlesztést rajtam kívül. Csak gratulálni tudok ehhez, nem baj, most majd lesz pislogás, két hétig biztosan.

Közelebb lép, megfogja a vállam. Miért fogdos ma mindenki? Ettől majd biztos bizalmasabbnak fogom érezni a viszonyunkat. Naná.

- Értsd meg, Em, kellesz, hogy befejezzük a projektet, és ne kelljen többet ezekkel a lenti mocskokkal foglalkozni - folytatja halkulóan, és közben a bonctan felé mutogat. - Gondolom te is szívesebben dolgoznál végre valami értelmesebben. Régi célod a vegyszermentes termelésgyorsítás, nem? Na, ha az Exilium elkészül, az lesz a következő, mit szólsz?  

- Hát akkor emeljétek az olvadáspontot… amíg nem leszek itt. Mert nem leszek. 

Válaszomra csak sóhajt és lesüti szemeit, nem tud mit mondani, semmire sem tud kényszeríteni, az a világ szerencsére nem a mienk.

Újra rázkódik a talaj, erősebben, mint bármikor nem is bírunk talpon maradni, csak hosszú másodpercek után csillapodik. 

- Kiürítés – kezdi ismételgetni a gépesített női hang szüntelenül a fülsiketítően pulzáló sziréna felzendülése mellett.

- Főnök, mi történik? - kérdésemre sokkos tekintettel áll fel Marcus az iroda közepére dőlt iratszekrények közül.

- Ha az, aminek mindketten gondoljuk, akkor már mindegy, mert elkéstünk! Menj haza, és töltsétek együtt az utolsó órákat. - döbbenetes, milyen hamar elfogadta a valóságot, az ő valóságát. Alig egy perce még azért lobbizott, hogy maradjak. Ha tényleg az történik, amiről egy ideje már pletykálnak, akkor valóban gond van, de nem hiszem el, hogy nincs mit tenni ellene.

- Mit beszélsz? Ott van a vadászszázad, lehet esélyünk, csak el kell rejtőznünk, amíg visszaverik az ostromot. A haditechnikánk rendben van, a felszínen nincs ellenfelünk, a lentiekkel is elbírunk.

- Emilius! - rám kiabált. - Az öcsém az Elhárításon szolgál, mesélt bizonyos bevetésekről, egyre nagyobb számú kéreg alatti támadókról - csóválja a fejét. - Tudták, ha megmarad a tendencia, a következő hullámot nem éljük túl. Nem volt ismert, hogy pontosan mikor érkezik a következő csapás, de tudták, hogy jön. Bíztak az Exiliumban, de nem készült el. Nem a te hibádból, egyszerűen így alakult

Furcsa, hogy a ricsaj közepén tárja fel titkait. Ez valami végső elszámolás részéről? Talán tényleg úgy érzi, hogy itt a vég. Még mindig a hatása alatt vagyok, hogy ilyen könnyen törődik bele a sorsába.

- Hát miért nem dolgoztunk rajta akkor még többen?

- Nem érted? Pedig mindig is egyértelmű volt. Azért nem dolgoztatok rajta többen, mert… mert egyszerűen nem voltatok többen. 

- Kik? Már hogy ne lettünk volna?! Csak a képzésen múlik… - nem engedi befejezni.

- A képzés kevés! – folytatja hangosan, miközben kihunynak a fények, és a riasztó hangjelzése is megszűnik. Néhány másodperc, és a tartalék energiaforrásról működő vészvilágítás bekapcsol, vörös fénye Marcus ötven éves arcáról verődik vissza. - Az egész országunk százezer fő, nem több. Évszázadok óta figyelik elődeink a világ népességének összetételét. Megállapították, hogy évtizedekről évtizedekre egyre kevesebb olyan nő és férfi születik, akiket szellemi kapacitásuk alapján ide tudnánk hozni, és kutatónak tudnánk nevelni. Nem tudják az okát, de így van. Az Analitikai Rendszer alapján a nemzedékünk az utolsó, melyben még született feltalálónak alkalmas ember.

- Ezt hogy érted, Marcus?

- Te vagy az, utánad már nincs senki – sóhajtja. – Gratulálok. Ha igaz, te vagy jelenleg a legokosabb ember a Földön. Bár talán ez most nem dob fel… - ráncolja szemöldökét, és néz félre zavartan, mint aki nem is tudja, hirtelen mit mondjon. - A mesterséges intelligencia lett volna ebből a lehetséges kiút, az embert helyettesítő tudat, amit esetleg te meg tudtál volna alkotni. Persze nem ma, vagy holnap, de idővel - még mindig ütemesen, visszatérően rázkódik a föld, de valamiért egyikünk sem mozdul a kijárat felé. Marcus elgondolkodik, majd az asztalára pillantva folytatja. - Mit tanítanak először az iskolában? Emlékszel, Emilius?

- Hogy fogadd el a sorsod - ezt mindenki tudja, még a tanáraim nevét sem tudtam, mikor ezt bezzeg már leoktatták, a tömeges elhurcoltatások szégyenének tompítására.

- Akármilyen lehetőség rejlett is még a világunkban, meg kell látnunk, hogy ez itt a vége, ez a határ, amit nem léphetünk át. 

- Ezek csak hamis szavak, Marcus! Az, hogy a technológiánk fejlesztésére a világ minden részéről raboltunk el újszülötteket, az a sorsunk elfogadása volt? 

- Hogyan jelenthetsz ki ilyesmit? 

- Direkt mondom így, mondhatnám szebben, de ez az igazság. Álságos szlogen ez, amivel az embereket kábították, sosem hittem benne.

- Fogadd el a sorsod te is! – súgja, mintha fel sem fogná, amit beszélek hozzá.

Szavai nyomán egy injekciós tűvel szerelt fecskendőt húz elő az íróasztala fiókjából, halványzöld folyadék a tartalma. Megszólalni sincs időm, a tű hegye a jobb oldali nyaki vénájába mélyed.

- Nem tudom, te hogy döntesz, de én nem leszek a zsákmányuk. Ég veled, testvérem!

Gyorsan gyilkoló idegméreg, egyetlen másodperc alatt esik össze előttem, jól tudom az összetételét, ahogyan azt is, hogy beadója biztosan nem mozdul többé. Megőrült. Ugyan közvetlenül a toxin, de valójában a rendszerünk végzett vele. 

Értem, amiket mondott, logikusan építette fel szavait, de nem tudom elfogadni. Tudom, hogy el kellene, de nem megy, és tudom, hogy ezzel sokan vagyunk így. Nem akarunk a könnyű feladásra nevelő rendszernek behódolni, biztos vagyok benne, hogy most is bátor pilóták ülnek odafent a fülkékben, olyanok, akik hisznek még a túlélésben. Nincs több Tervező rajtam kívül? De miért? Csak úgy? Ennek is, mint mindennek, kell hogy legyen egzakt fizikai, biológiai oka.

- Egyre kevesebb olyan nő és férfi születik a világban, akiket szellemi kapacitásuk alapján ide tudnánk hozni, és kutatónak tudnánk nevelni - visszhangzanak súlyos szavai a fejemben.

- Idehozni - Hát persze. Mindenkit idehoztak, hát belterjessé vált a génállomány. Tudniuk kellett, biztosan. Túl gőgös volt a világunk, hogy beismerje. - Celestina! - már értem, egyetlen esélyünk maradt. Már világos számomra, hogy miért nem tudom elfogadni a sorsunkat. Van még választási lehetőségünk!

Gyerünk! Ki az irodából, alig háromszáz méter a vészkijárathoz vezető lépcsőig. A felvonót meg sem próbálom, biztosan esélytelen. Kihaltak a folyosók, a vészjelző rendszer egyre gyengébb vörös fényei villognak az élettelen járatrendszerben. Nem baj, csukott szemmel is kitalálnék innen.

Elértem a lépcsőházat, sárgás fény pislákol a száz méter magas épületrész tetején, sűrű hamu pereg alá a spirál alakban felfutó lépcsők közt. Indulni kell.

Fárasztó a feljutás, egyre jobban savasodnak a lábaim, de nem állhatok meg. Baljós dübörgés érkezik odafentről, közelebb érve egyre hangosabb. Ahogy feljebb jutok, a monoton zaj úgy tagolható jól elkülöníthető, épületen kívüli üvöltésekre, robbanásokra.

Felértem. Még egy ajtó, nyitva van, mögötte már látszik a külvilágból beszűrődő fény. Az arcomba még mindig hamu hömpölyög, odakintről jön, a labor még működő szellőzőrendszere szívja be a forró levegővel együtt a szabadból.

Fémes lárma mögöttem, egyre erősödik, közelít valami a mélyből, a lépcsőrendszer vasszerkezetét zörgeti.

- Na ne! - a foglyul ejtett szörnyeteg az, más nem lehet, ellene nincs esélyem, végem van.

- A földre! - kiált rám egy alak, előttem áll, az ötven méterre lévő vészkijáraton lépett be. 

Csak felvételeken, de láttam már hozzá hasonlót. A kutatásaink szerint nem ember, de elvileg félnem sem kell tőle. Elég egyformák, de mégis különböznek. Nőnek látom, fiatal, hosszú barna hajú nőnek. Tekintete varázslatos, de megtört, mintha végtelen erőszak gyötörné bensőjét. Megjelenésének látványa valamelyest megnyugtató, fenséges, de valahol mégis szánni való. Hiszek neki, biztos tudja, hogy mit csinál, segíteni jött, ez nem kérdés, már hasalok is. Valami elsüvít felettem, valami, ami a csukott szemeimet is erős fényével kápráztatja. Falrengető robbanás a lábaimnál, felnézek hátra, bármi is történt, elintézte a labor felől érkezőt, helyén csak parázs száll a lépcsőház felett.  

- Köszönöm! - mondanám, de csak tátogásig jutok, nem áltatom magam, a csontjaimig hatoló halálfélelem az oka. Valószínűleg érti, amit mondok, mert kinyújtott jobbjának szélesre tárt, kesztyű fedte ujjai felett visszamosolyog.

- Gyere, kiviszlek! - biztató szavak, indulás.

Vöröses izzás erősödik odakintről, a fakó betonfalakon fokozódik a fénye.

Későn veszi észre, az egyre hangosabban zúgó energianyaláb oldalról találja el megmentőmet. Hatalmas robaj lökete taszít le lábaimról a folyosón. Szinte rögtön fel tudok állni utána, de ő már nincs ott. Elment? Kizárt, segíteni jött. Legyőzhették, de sehol egy test. Mégis mi volt ő? A labor legmagasabb, ötös szintű biztonsági fokozattal őrzött részlege talán velük foglalkozott volna? Mindegy, nincs most idő erre, ki kell jutnom.    

A kijárat beomlott, de még átférek a betontömbök közt. Hosszú vaslépcső vezetne le a magaslati kaputól a mélyben elterülő városig, már ha megvolna. Leomlott, a hegyoldalból csak egy három méteres csonka fémmaradvány mutatja, merre is vezetett korábban.  

Éjszaka van, háború dúl idekint, ég és föld összeérnek. A világunkat rejtő három kilométer magas havas hegyvonulattal körülvett, tíz kilométer szélesen fekvő síkságon terülő országunk felett vadászaink és a segítségünkre érkezett szárnyasok százai vívnak csatát a kéreg alattiakkal. Lángokban a város, felhőkarcolóink korhadó fákként sorban dőlnek rá a környező lakóépületekre, a kőzetből feltört üregek nyílásai szabdalják a műutakat. Számtalan szörnyeteg tódul ki rajtuk vég nélkül, számomra teljesen ismeretlen szárnytalan fajokat is látok. A házakat romba döntve, és az eléjük kerülőket gyilkolva mind a városközpontba tartanak, a rendészet a különös segítőinkkel együtt próbálja útjukat állni.

Hát ezért az egész, a város energiaellátását, vele az Exilium termelésének folyamatosságát biztosító reaktor, és az azt körülvevő, száz méteres négy hengertartály a céljuk.

Hófehér ruhás női alak repül fel előttem a lángokból, ötven méterrel felettem áll meg az emelkedésben. Lassan forogva néz körbe, talán meglátott. Nem fog bántani érzem. Más, mint a többiek, de nem akar ártani. Testét nem borítja páncél, törékenynek tűnik a törzséhez simuló, de deréktól lefelé lobogó öltözete mögött. Másodpercekig bámul, de nem jön értem, pedig látja, hogy itt ragadtam.

- Segíts! Vigyél le, kérlek! Le kell jutnom! - nem jön vissza. A házunk felé tart, a túlsó sziklafal irányába.

- Nyújtsd a kezed előre! - a fejemben hallom a férfias hangot. 

Megőrültem? Lehet, mert kinyújtottam, ahogy utasított, de talán ez az egyetlen esélyem. A torkomban dobog a szívem, mit művelek? Megragadta a karomat valami, felrántott az égbe. Elájultam? Nem, csak megszédültem, vagy talán csak egy pillanatra elvesztettem az eszméletem, a hirtelen emelkedés miatt lehetett. Repülök. Bár nem, inkább csak lógok a bal kezében. Jobb karomat fogja, a kilométeres forró mélység alattam.

- Tegyél le! - sok ez nekem, csak le akartam jutni a hegyről.

- Látni akarod a feleséged? Akkor csak kapaszkodj! - válaszolja higgadtan ez a fura barna vértes harcosféle, de honnan tudta? Nem értem. Belém lát?

Rábízom magam, mert bárhonnan is, de tudja, hogy mit akarok. Csak jussak haza és hadd lássam őt. 

Haza. Már látom a domboldalba épített cölöpökön álló házunk átlátszó üvegfalát a háromszáz méteres, napelemekkel beépített szakadék felett. Jól sikerült, stílusos építmény, ahogy Celestina megálmodta, úgy tökéletesre is tervezte. Sajnálom, hogy csak most tudom megnézni igazán. Nem helyes ez így.

Vörös impulzusok fütyülnek körülöttünk, de ügyesen manőverez, könnyen tér ki cipelőm az extra súllyal is előlük. Már nagyon fáj a kezem, ha nem tartana, én már rég elengedtem volna a durva kesztyűjét, talán egy perce is szállunk, gyenge vagyok. 

Letesz a teraszra, végig óvatosan vitorlázott velem, sértetlenül landoltunk. 

- Celestina, hol vagy? - már látom őt a tolóajtón túl, rögtön a nappaliba beérve. Ott fekszik a kanapén, mellette a korábban látott, fehér ruhás, szárnyas nő ül sarkain a szőnyegen. Egyszerre néznek rám mindketten. - Mi történik itt? - fakad ki belőlem, ideges vagyok, miért van a feleségem hasán az idegen, karcsú kéz?

- Nem ez a feladatod, hanem a reaktor védelme! - szólal meg az ismeretlen.

- Látni akarta a feleségét, most utoljára teheti meg, nem akartam ott hagyni – válaszolja kegyetlen egyszerűséggel, aki épségben hazahozott, mintha ott se lennénk.

- Hát elhoztad őt. De most menj, el fognak bukni odalent! - feleli határozottan, de némi megértéssel is a társa tettére.

- Addig nem, amíg nem végeztél.

- Nem, nincs szükségem a segítségedre! Menned kell, ha most nem indulsz, súlyosabb következménye lesz rád nézve, mint amit el tudsz képzelni! – eddig jéghidegnek tűnt, de most mintha egyre idegesebb volna.

- Abban a pillanatban védtelenek lesztek, kellek neked! - emeli fel hangját a barna páncélos alak is.

- Nem tudod, mit beszélsz! - csóválja kétségbeeső tekintetét a lány, elcsukló, szinte síró hangon. – Csakis érte jöttem, és ki is fogom őt vinni! Megoldom! Csak lépj túl önmagadon és hagyj itt!

- Ti miről beszéltek? Mivel kell végezni? - ideje volt csatlakoznom az egyre furcsább és hevesebb beszélgetésbe, de nem a különös ismeretlenektől kapok választ.

- Emilius, a babánk! - szólal meg Celestina sírva - Ez az egyetlen esélye, bízz bennük, jót akarnak neki. Nekünk már nincs remény, de ő megmenekülhet! – egy pillanatig meg sem tudok szólalni. Érzem a rázkódást a lábam alatt, hallom a hazánkat emésztő dübörgést a hátam mögött, ébresztő pofonként sarkall tovább lépnem az önző vágyaimon.

- Mit akartok tenni? - csak ismételni tudom magam. Bízom bennük, de akkor már tudni akarom, mit terveznek a gyermekemmel.

- Biztonságban lesz, ígérem nektek, de most állj hátrébb! - kapom a választ a hosszú hajútól.

Behunyja szemét, fénylik a keze. Mutatóujja, mint a lézerszike, felvágja a feleségem hasát.

- Te meg mit művelsz? - üvöltök rá, de nem tudom ellökni tőle, mert a társa két kézzel lefog hátulról, moccanni sem bírok, hiába próbálom kirántani magam a markaiból. Hát ez a nagy segítség? Szétvet a düh. Megölöm őket! Celestina keserves kiáltása a szívemet facsarja, nem bírom!

- Nincs baj! - szólal meg kedvesem az egyre csillapodó légvételei közt - Nincs baj, szerelmem! - a fényes kéz kiemeli hasából az apró testet, gyönyörű, nem tudok nem sírni. 

De mi ez? Szárnysurrogást hallok hátulról. Itt lebeg a házunk előtt, lát minket. Sötét és hatalmas, pokoli látvány. Hördülésétől remegnek az ablakok. Sötét van a tágas szobában, az áramellátás már a támadás elején megszűnhetett, csak a mély perzselődésének vibráló fénye körvonalazza a bent tartózkodókat. Ennek ellenére ez a valami mintha tudná, kik vannak itt. Kit akarhat? Már nem számít, mert nem válogat. Felizzik a torka, lángtengerrel borítja be a házat.

Nem éget, nem is lángol az épület, hogyan lehetséges ez? Már látom, a szárnyas katona csak egy kézzel fog le engem, másik karját a szörnyeteg felé nyújtva hárítja a tűzözönt körülöttünk. Tudósként nem értem, hogy csinálja, de az izzó behatás mintha a tenyeréből induló láthatatlan pajzs felületén tódulna végig a ház körül. Akárhogy is, sértetlenül állja az nyomást, tökéletesen hatástalanítja.

Eloszlottak a lángok, a gigászi szörnyeteg széthullva parázsló darabjai helyén három égi harcos lebeg odakint, de már repülnek is tovább. Alábuktak, már nem látom őket.

Az idegen közben tökéletesen eltüntette a hasi bemetszésnek még a nyomát is, magához ölelte a kisbabánkat, és a Celestina lábánál heverő takaróba rejtette őt. Él! Hallom, ahogy halkan sír. 

- Hadd fogja meg! Még nevet sem tudtunk adni neki! - muszáj elvennem tőle, csak egyetlen pillanatra odaadnám az édesanyjának. Még éppen láttam az aprócska arcocskáját a puha szövet mögött elbújni.

- Ne, Emilius! Engedd őket! - mondja Celestina nyugodtan - Vigyék, minél előbb! Most ez a legfontosabb! - a lány mosolyogva bólint vissza rá, majd rám is, miközben szorosan öleli magához a gyermekünket. 

A védelmezőnkkel együtt siet ki a teraszra. Még egymásra néznek, de nem szólalnak meg, legalábbis semmit sem hallok. Különösen hosszú, indokolatlannak tűnő pillantás ez, nem érzem jelen helyzetben megengedhetőnek.

Értem már, nem kommunikáció, hanem búcsú ez. Egymástól. A lány néhány heves szárnycsapással saját röppályájának tengelye körül forogva az ég felé indul, és néhány másodperc alatt Európa irányába tűnik el a keleti hegyvonulat mögött. A férfinak látszó leveti magát a párkányról, és a reaktor felé száguld. Hiába, már elkésett, az erőmű mostanra végzetes találatot kapott.

A városszerte visszhangzó robbanásokon még átüt a légvédelmi sziréna búgása, és a hangszórókból felzengő nőies géphang.

- A reaktor kritikus állapotban. Tizenöt másodperc az összeomlásig.

Hát ennyi volt. Negyed perc még az élet, negyed perc a civilizációnk korának végéig. Hazajöttem, ahogy megfogadtam, bár nem így terveztem. Itt vagyok, a kedvesem a karjaimban. Behunyt szemmel mosolyog, sötétbarna göndör haját a nyakamhoz hajtja, érzem, hogy már nem vágyik semmi többre. Itthon a helyem, végre boldog vagyok. Vakít az atomvillanás.

18. Háború

Angyalian szép női arc lágy vonásai a detonáció utáni fényáradatban, gondterhelt a páratlan tekintete. Lehajtott fején kibontott hosszú haját fodrozza a szél szerteszét, homályos nyakék tündököl álla alatt. Szemei lassan, szomorúan nyílnak fel, hipnotizálóan figyelnek. Jó volna a lét korlátjait elfeledve örökké elmerülni a nézésében, többé nem is kell semmi más, mert minden ott van benne.

- Ébredj! – visszhangzik a halk suttogás hosszú másodpercekig újra és újra a sötét falak közt.

Földről felkaroló, hasonlót már megélt, de most egészen részletes álom volt, amiben nincs folyamatos és visszatérő, éles és tompa kategóriákra osztható testi fájdalom. Hosszú és rögös út vezetett idáig, és a csodás közbeavatkozások sora ellenére is be kell látni, nem ilyen megpróbáltatásokra teremtetett az emberi test. Percről percre érezni a mulandóságot, ahogy rohamosan használódnak el a szövetek, és amint a belső szervek is a végső leállás felé tartanak. A világ megmentésével kecsegtető küzdelem végtelennek tűnik, de a halandó fiziológia egyre határozottabban parancsol megállást. 

Vid folyamatosan vívódik, ájulása előtti belső vitáját folytatja. A gondolatai csupán gyenge feladásának megnyilvánulásai, vagy valóban kevés ehhez az egészhez?

A gerincébe hasító, eddig még nem érzett fájdalommal ül fel a felületszerte kifeslett matraccal borított, rozsdás vaságyon. Sötét, kapucnis pulóverje és alatta világos pólója egyaránt szakadozott, de fő, hogy megvannak, akárcsak piszkos és véres foltokkal kent farmernadrágja.

Fegyvertelen. Éppen annyira, mint amikor néhány napja azzal az érzéssel kelt fel, ez is pont olyan szürke, modernkori rabszolga-nap lesz, mint a többi. 

Az azóta zajlott folyamatos tanulás, tervezés és hol közös, hol magányos menekülés, őrült rohanás miatt még nem volt idő tisztességes mértékben hátralépni egyet, és értékelni a történteket. Gyászolni a hátrahagyottakat, a magukat nemesnek gondolt cél érdekében feláldozottakat. Hosszan merengeni a természetfeletti vonatkozású hallottakon, és összességében elemezni a beérkezett információkat. 

De vajon megéri-e, egyáltalán szabad-e elmerülni ezen gondolatokban? Gyengeséget és tétovázást idézhetnek. Nincs mód gyengének, cselekvőképtelennek lenni.

Díszes gondolatok, de egyelőre nincs magasztos cél, közvetlen feladat terhét kell megoldani. Fel kellene állni. 

Nehézkesen, az ágykeret fejtámláját jelentő vasrácsnak karjával támaszkodva kel fel. Jobb lába rendben, de a bal lassan mozog és térdből csak minimálisan hajlik. Külsérelmi nyom nem látszik rajta, legalábbis nadrágját végigtapogatva nem tapasztal problémát alatta. Érintéseit egyáltalán nem érzi a combján, mintha idegen végtagot fogdosna. A rögtönzött önvizsgálat gyanús bal kézfejével folytatódik, lassan forgatja tekintete előtt a hajlítható, de összezárásra képtelen markát. A fiú nagyot sóhajt, jól tudja, a dereka fölé nyilalló fájdalommal kombinálva nem sok jót jelenthetnek a tünetek. Felhúzza felső ruházatát, mellkasi és hasi részen hófehér, jóddal itatott kötözés fut párhuzamosan hátra a testén. Ellátták őt, de ki volt az?

Sötét a szoba, apró ablak a mennyezet alatt, nappali fény szűrődik be a vasháló mögül. Ismerős szituáció, de legalább most nincsenek kötelek, habár a teljes mozgásszabadság kijelentése sem helytálló. A helyiségből ajtóméretű fémrácsból készült kapu vezet ki a sötétbe. Zord hely, kopársága a néhai testvérével megosztott otthonát jelentő gyermekkori árvaházra emlékezteti a vér szerinti szülők nélkül felnőtt fiút.

A kihalt épület folyosójára apró, bicegő léptekkel ér ki, alig tud bal lábára támaszkodni. Csoszogva halad tovább a nyirkos fal mellett, világosságot lát pislákolni a folyosó végén. A fekhelyhez hasonló cellák mellett halad el, első pillantásra talán börtönként üzemelhetett korábban az intézmény.

Halk zörejek a távolból, közeledve beszélgetés kezd körvonalazódni. Tárgya nem kivehető, de biztosan emberi hangok. Élők. Férfiak és nők felé közeledik, ebben egészen biztos. Bátran közelít, mivel ha ellenségek volnának, valószínűleg nem látták volna el a sebét, és amúgy is már kétségtelenül halott lenne, ha úgy akarnák.

Lila és zöld színeket vegyítő füst hömpölyög a vízcsövekkel szőtt plafon alatt, mindenfelé látni fent. El is illant, ahogy feltűnt a különös jelenség, úgy vált köddé. 

Furcsa, kékes félhomály borítja be a szinte teljesen fekete átjárót. A séta is jobban megy, az oldalfal mankója nélkül is megint terhelhető a sérült végtag. Hirtelen jól mozognak a bal ujjak is, semmi bajuk, talán futni is tud, akár egy perc alatt elérheti így a távoli fényt. Lelkes önbizalom tölti el.

Valami mozog jobbra a sötétben. Egyetlen zárka van zárva, ajtaja mögött halk, súrlódó mocorgás hallatszódik. Jó volna közelebbről is látni. Miért van csupán ez az egy cella becsukva? Mi lehet odabent? 

Hideg a rács, szinte hozzáfagy Vid tenyereinek bőre. Néma csend honol a vason túl, már a folyosón is, felpillantva a fény eltűnt a közlekedő végéről is, a körvonalakat ragyogóan mutató halványkékes derengés sincs már. A vaksötét maradt, a dermesztő hideg, a magányos semmi, és a szívfacsaró halálvágy.

- Elhagyott az istened. - szól a halk, elnyújtott suttogás Vid fejében újra és újra, egyre elviselhetetlenebbül eltorzulva, hörgő morajlássá gerjedve - Elpusztulsz, mindörökre. - zúgnak a szavak, majd páros, vörös fény gyúl a cella mélyén, infernoid pokoli szempárja nyílik fel. Tüzet okád a fiú felé, lángokkal borítja el a testét. 

Tehetetlenül, üvöltve kapálózik, majd a földre zuhan, porladó testének izzása hullámokban szétterjedő lángcsóvákkal és fényárral tölti a mennyezetet.

Vége a szörnyű képzetnek, Pietro segíti fel a padlóról a sarkaira roskadt, megtört fiút a börtön főtermét képező kupolás helyiségben.

- Jól vagy?

- Az a… - hebegi -… az a szörnyű hely - utal sokkosan a látottakra ködös tekintettel, mintha a tűz perzselése elenyésző esemény lett volna a sötét, pokoli érzéseket keltő környezethez képest. - Nagyon, nagyon távol volt tőle - folytatja könnyes szemekkel, láthatóan még mindig máshol járva fejben. - Nem megyek vissza, nem, nem, soha - fejezi be idegesen, fejét csóválva.

Pietro a társa vállát fogva ráébred, Vid tudatának mennyei énje tört fel, és bármit is láthatott, Isten messzi voltának égető kínját élhette át az előbb. Eszébe jut, Daniel mesélt dolgokat, nem csak a medálról, hanem egy dimenziók közé száműzött entitásról is. Feltörő emlék lehetett ez?

Bármi is volt a kiváltója, Vid magához tért. Tekintete kitisztult, térben és időben láthatóan ismét orientált. Nehezen egyenesedik fel, végtagjai épp ugyanannyira sérültek, még mielőtt a hazug jelenés elhitette vele az ellenkezőjét. Köszönő tekintete az őt segítő Pietrora vetül, de elutasítja a további támogatást. Társára vonatkozó kételyei szertefoszlani látszanak, már talán maradéktalanul bízik benne, boldogítja a tudat, hogy korábbi aggályai jó eséllyel indokolatlannak bizonyultak.

Nincsenek egyedül. A hatalmas belmagasságú terem közepén található fém asztal körül két nő, és egy férfi áll, mindannyian világosbarna terepmintás nadrágban, világoszöld pólóban, lőfegyverekkel felövezve. Katonák lehetnek, ami alapján érthető, ha ilyen sokáig túlélték a földi pokolban. A férfi határozottan indul el Vid felé az asztalt megkerülve, odaérve kezét nyújtja.

- Martin - kezdeményez a negyven éves, rövid, szőke hajú, borotvált férfi. - Ők pedig Nelli és Alia - mutat végig társain, Vid kissé erőltetett mosollyal bólint feléjük.  

- Én Vid vagyok, örülök! - válaszol a fiú sérülései miatt a falnak támaszkodva, gyengült markával viszonozva a kezdeményezett kézfogást is. - És köszönöm az ellátást - jegyzi meg hálásan, hátának nem látott, de sejtett sérülésére utalva.

- Nellinek köszönd, ő az orvos!

- Amennyire tudtam kitisztítottam - szólal meg a harminc év körüli, hófehér bőrű, szőke, copfba fogott hajú nő az asztal túloldaláról. - De megfelelő eszközök nélkül van, amit nem tudok helyrehozni - folytatja maradandónak tűnő károsodásaira utalva.

- Ezt is köszönöm neked! - bólint hálásan Vid.

- Nem vagyok gerincsebész, de talán nemigen kellene a sebeddel járkálnod - figyelmezteti közönyösnek tűnő hangon a fiút. 

Vid elcsodálkozik, de nem a hűvös és aggasztó szavakon, hanem mert beszélik az anyanyelvét, a terem szélén álló székekre dobott kabátjuk vállrészein pedig saját hazája zászlajának színeit látja.

- Kik vagytok, ha megkérdezhetem? - kívánkozik ki a kérdés belőle - Hogy kerültök ide? - néz végig a három idegenen Vid.

- A válság miatt vezényeltek ide minket, hónapokkal ezelőtt százhúsz fős kontingenssel érkeztünk a népvándorlás kontrollálható keretek közt tartására – magyarázza az egység vélhető parancsnoka.

- Kontrollálására? – kérdezi kétkedő hangon Vid, végignézve a széles, rácsozott ablakokkal szerelt terem távoli sarkában felhalmozott fegyvereken. A katona sóhajtva reagál.

- Ne áltasd magad, te is tudod, hogy évek óta mi megy, mindenki tudja! - válaszolja komoran a katona, majd sóhajtását követően ismét szól. - Amikor megtörtént az esemény, perceken belül tízen maradtunk. Fedezék kellett, a kapu valószínűleg a menekülő őrök után nyitva volt, simán bejutottunk a fegyházba. Itt aztán fegyvertelen ellenállásba ütköztünk, végül hárman maradtunk.

Vid látja maga körül a harcos által szűkszavúan előadottak bizonyítékait. Lövések által ütött üregek a hófehérre vakolt falon, alvadt vértócsák a padlón, elszórtan, ameddig ellátni. Nappali fény dereng be az óriási ablakokon keresztül, kielégítő fénnyel tölti el a helyiséget.

A harmadik túlélő katona feltűnően csendes, egy szót sem szólt, mióta a fiú megjelent, némán guggolva tisztítja koszos, szakadt rongyával gépkarabélyát. Alig múlhatott húsz éves, de összefogott sötétbarna haja alól fiatal, indokolatlanul sokat látott arcának szomorúsága tűnik ki. 

- Pietro mesélt rólad, amíg távol voltál – folytatja a férfi az asztal mellől ellépve, láttatva maga mögött a kardot, és az apró zsákból kiterített medáldarabokat.

A megszólítottban felsejlik, történt már ilyen elszámoltatás, nem is olyan régen. Emberi eljárás, lassan teljesen megszokott rutinná válik az utazó számára. Úgy tűnik, a távoli idegenek furcsa eszközeire mindenki felfigyel.

A férfi odasétál Vid mellé, váll a váll mellé ér. Megáll mellette, és felé fordul. Vid nem néz vissza rá, csak bámulja maga előtt a földet.

- Nem tudom, hogy kik vagytok, és milyen okkult baromságban hisztek, de megérzem, ha valaki rossz úton jár – kezdi fenyegetőnek érezhető hangnemben a katona. – Viszont... most egyáltalán nem érzek semmit – néz végig a fiún, majd hátrakapja fejét, és Pietrot szólítja meg angol nyelven. – Fogjátok a fegyvereiteket, meg ami kell, és menjetek!

Vid arcán nincs meglepettség, számított az elutasításra. Annyi baj legyen, volt már rosszabb is, legalább szabadon távozhatnak, és a cél is közel. Egyedül az jár a fejében, hogy ha még arrafelé vannak, ahol eszméletét vesztette, egészen kedvező a pozíciója az utolsó elemhez képest.

- Csak mutasd a kijáratot! – szól a fiú halkan, magabiztosan a búcsúra utasító férfihoz, és lassan csoszogva elindul az asztal felé.

Büszke és elszánt tekintettel, de végtelen magányt érezve araszol végig a termen, némán figyelik a többiek nehéz lépteit. Az orvosnő lesüti szemeit.

A magány. Egyre többször uralkodik el rajta a kínzó érzés. A pusztuló világ hozománya ez, vagy talán évezredes tapasztalás foszlánya? Sokszor elmosódik már a határ a feltörő emlékek, a váratlan bevillanások és az aktuális valóság közt.

Lassan ér oda az asztalhoz, végül megkönnyebbülve támaszkodik rá az elért vízszintes felületre. Aprócska ugyan, de győzelem ez. Dzsekije nincs meg, de nem is számít már az út végét érezve, fájdalmas, megfontolt mozdulattal, apró nyögésektől kísérve veszi hátára a tonnányi teher érzését jelentő pengét. Barna bőrzsákocskájába söpri a csengő érme apró darabjait, majd övére szíjazza. Pietro nem szól semmit, a földet bámulva, nagyot nyelve, bűntudattal az arcán vakarja tarkóját.

Vid megfontoltan, dülöngélve sétál át a fegyverekhez, az Alia néven bemutatott lány pedig keserű arccal, némán nyújtja át fegyvereit eredeti tulajdonosa részére. 

Tökéletesen tisztítottak és töltve vannak. A fiú megköszönő bólintással nyugtázza, majd tokjába tolja az eszközöket.

Minden kész, ideje indulni, ideje mindent feltenni az oldalt lógó csomag ígéretére. Akárhogy is lesz, erősnek kell maradni, még egy kis időre muszáj kizárni a fájdalmat, így vagy úgy, de hamarosan véget kell érnie minden kínnak.

- Én vele megyek – áll fel és indul a távozó után az eddig némán hallgató Alia.

- Tessék? Itt maradunk, nem vállalunk felesleges kockázatot – feleli Martin.

- Nem látod, mi van? – folytatja a lány. – Nem látod, hogy ez az a pillanat, amikor végre valami jót is tehetünk? Évek óta semmi értelme annak, amit csinálunk. Most végre itt az idő – szavait csend követi, senki nem fűz hozzá mondandót, csak elmerengő, lesújtó tekintetek érkeznek. Néhány másodperc után megint megszólal. - Ők jó emberek. És valóban, nem tudjuk, működik-e, amit mondott, de legalább valamilyen célt ad. Maradjunk itt inkább, amíg meg nem halunk? Na, én biztos nem.

- Kitartunk, amíg lehet – válaszol kimérten Martin.

- Igen? És meddig? Talán három napra elég még az élelem? Esetleg öt? Hat, hogyha szűkösre fogjuk? Ennek így semmi értelme. Mindegy, nem érdekel, ezzel legalább van valami esély a jóra, én mentem – majd nyíltan parancsellenesen áll fel, és hátára veszi az addig kezében tartott gépfegyverét.

- Szerintem nem akarod megtagadni az utasítást – folytatja Martin fölényesen.

- Na, hagyjál már ezzel! Ideje felébredni. Ha parancsnok lennél, most előttem mennél kifelé a kapun – fejezi be a lány egykori vezetőjének szánt érdemi mondandóját.

Nelli közben odasétált Martin mellé, megszorítja a férfi kezét.

- Igaza van, Martin! – súgja a fülébe. – Ideje helyesen cselekednünk. Ha igaz, amit mondott, ezzel jóvá tehetünk valamennyit a sok rosszból, amit a világnak okoztunk.

- Sosem saját kedvünkre tettük, amit tettünk, parancsba kaptuk. Tudod jól! – válaszolja a parancsnok. 

- De mi húztuk meg a ravaszt, ezt sose feledd! – feleli rögtön, suttogva Nelli. – Olyan nincs, hogy nincs választás. Mindig adott, hogy dönthess! 

Martin gondterhelten mereng el a szívéhez láthatóan közel álló nő szavain, miközben látja Pietro kétségek közt vergődő, és Alia rosszalló tekintetét, mindemellett pedig hallja Vid folyosón távolodó, zajos lépteit. Őrültségként térnek vissza újra és újra a katona gondolataiba az idegen férfi szavai egy medálról, egy dimenziókon túli angyalról, egy szuperfegyverről, egy földi léten túlmutató harcról és a világ esetleges megmentéséről. Nem tartja magát rossz embernek, de Pietro okfejtésében rengeteg volt a „talán” és a „ha”, sokkal több, mint amennyire harci tapasztalatai alapján racionális katonai stratégiát lehetne építeni.

Komolyan? Egy sérült, szinte mozgásképtelen ember jelenti a reményt az emberiség számára? A megannyi eseményt átélt főtiszt realista gondolkodású, nehezen tudja a hallottakat és Vid látványát pozitív kimenetelű jövő lehetőségeként értékelni.

Nem talál rá magyarázatot, de valamiért mégis jó érzés fogja el. Talán lenyűgözi a harcképtelennek látott fiú elszántsága, vagy övéihez akar hű lenni, nekik szeretne megfelelni? Ellentétes érvek csapnak össze benne, szemben álló érzések kavarognak a fejében, amelyek egyre inkább a megszólalás felé sodorják őt.

- Várj! – hagyják el a hangos, visszhangzó szavak Martin torkát, majd rövid ideig hallgat, és a fiút kémleli a homályban – Rendben. – néz körbe társain – Minden józan gondolkodással ellentétes, de rendben! Viszont gondoljuk át rendesen, hogy hogyan csináljuk! – folytatja. - Nem hiszem el ezt - néz fel a terem csúcsa felé, fejét ingatva, magán is megdöbbenve.

Vid megáll a szavak hallatán, visszafordul, és megfontoltan tér vissza a terembe. Drámainak tűnhetnek lassított léptei az őt szemlélők számára, de valójában másképp most nem is tud közlekedni.

- Például ne haragudj, de te nem tudsz harcolni, nézz magadra! – mondja Martin becsmérlően. 

-  Ha már ott leszek, odateszem magam, ne aggódj emiatt! – válaszol enyhe gúnnyal a hangjában. – Megoldom. Van rá mód – fogalmaz ködösen a fiú, félrenézve, mire a vezér a fejét értetlenül csóválva reagál. 

- Kell a Szent Péter térről egy viszonylag jó térkép, biztosan van a terepjáróban, lehetséges érkezési, távozási útvonalak, a feljegyzéseink az elmúlt két nap ottani mozgásairól - kezdi kifejteni Martin, mire Nelli a reményteli arcának mosolyával válaszol. - Fel kell mérnünk, hogy mekkora lehet majd az ellenállás, amire számítanunk kell…

Valami kezdetét vette. Vid már nem is követi a katonai vezető szavait, nincs rá szükség, biztosan érti a dolgát. Hallgatóságát figyeli inkább, csak maga a tény foglalkoztatja, hogy maradt még jó a világban, létezik még a tettvágy a Hátrahagyottakban. Érdemesek az emberi képességeken túlmutató erőfeszítésekre azok, akik még lélegeznek a felszínen, de azok is, akiket már a mélybe rántottak.

Vid egyre többet kapja magát azon, hogy kívülállóként tekint az őt körülvevőkre, mintha laboratóriumi körülmények közt, tárgyilagosan boncolgatná, és egyben őszinte csodálattal figyelné meg a testben gyenge, de akaratban és vak reményben páratlanul erős, furcsa faj jó és rossz tulajdonságait. Ijesztő érzés idegennek éreznie magát az emberi testben, hiszen emberöltőnyi életet töltött el biológiai adottságaival, sajátjának és valódiként élte meg minden pillanatát. Teljes káosz odabent, bizalmát vesztette saját magában. Éppen aktuális benyomásai nem mások, mint álságos emberi tudatának kivetülései? Vagy esetleg mélyen szunnyadó, feltételezett énjének ébredő hangjai? Alapvető kérdés minden élő számára, hogy kikhez kategorizálhatja magát. 

Rettenetes sorsokat is megismert két évtizedes életútja alatt, de bármennyire is volt kétségbeejtő az adott személy élethelyzete, mindig volt egy reményt adó pont. Minden teremtmény számára megadatott annak ismerete, hogy hova tartozik, és ezzel létének mi is az alapvető értelme. Elemi filozófia. 

Márk úgy áldozta fel magát, hogy bízott az üdvösségben, Daniel pedig pontosan tudta, hogy ő biztosan nem tér haza többé. Magányos érzés elveszetten kóborolni a különböző világokból származó fajok közt. Ha igaz az első őrangyala által előadott legenda, érthetetlen számára, hogyan volt képes évezredekkel ezelőtt angyalként ennyire előnytelen alkut kötni, kellett volna lennie más, ésszerűbb megoldásnak is. Ez nem…

- Ez nem lesz így jó - töri meg a volt ügynök Vid gondolatainak folyamát.

- Mit mondasz? - kérdez vissza feleszmélve hosszas elmerültségéből a fiú.

- A kupola. Nem lesz így jó. Nézd meg! - és rámutat a széles, oszlopsorral szegélyezett úton előttük álló hatalmas bazilika fő tornyára. - Nincs meg. Bárhol lehet az elem odabent a törmelékek közt, talán most is több tonnányi rom van felette.

Az eddig töprengő rájön, már nem a büntetés-végrehajtási intézetben vannak, hanem egyenesen a legfontosabb cél felé tartanak, felfegyverkezve, katonai egységként. Kimaradt neki egy kisebb vagy nagyobb időszak. Órák? Talán egy fél nap is? Ki tudja… Nem megengedhető az ilyesmi, most biztosan nem, aktívabb közreműködőnek kell lennie.

- Lehetne, hogy csak kicsivel pozitívabban állsz a dolgokhoz? - kérdezi ingerülten Alia a vezető oldali ülésről a mellette ülő kétkedőhöz fordulva.

- Kevés időnk lesz odabent, muszáj lesz gyorsan megtalálnunk, nem fogunk tudni sokáig kitartani - folytatja aggályait Pietro.

- Elég ebből! Szívás lesz, de nem lesz baj - inti csendre a talpraesettnek megismert lány a vészjósló utastársat. - Különben meg csak ő számít, őt kell megvédeni, mindenáron. Egyedül ez lényeges most - folytatja a visszapillantóban hátratekintve Vidre.

Azt mondta, nem lesz baj. Keserű félmosolyt csalnak a jobb hátsó ablakon kitekintő fiú arcára a mágikus, többszörösen visszatérő szavak. Elképesztő emlékeket idéznek, hihetetlen, hogy alig pár napja hallotta őket utoljára első társának még a vég előtt is csengő hangján, pedig úgy tűnik, mintha évek teltek volna el.

A gyengén felhős, csökkenő Holdtól kísért éjszakán széles, sérült úttesten nyikorogva zötykölődik végig a katonai terepjáró, az elülső szélvédőjén kipillantva sötétzöld, lánctalpas harckocsi araszolva szántja fel az aszfaltot előtte. 

- Csak addig ne halljanak meg, amíg odaérünk – szólal meg halkan, kicsit fohászkodóan Alia. 

A lassú páncélpajzs komótosan, de minden elé kerülő autóroncsot maga alá gyűrve töri az utat, termetes teste alig emelkedik meg a préselésre ítélt járművek felett.

- Száz méter – hallja Martin tájékoztatását mindhárom túlélő a könnyebb járműben, a jobb füleikből spirál alakban felső ruházatuk alá futó vezetékkel szerelt adóvevőkön keresztül, amelyek egyenként a derékszíjukra csatolt rádiókhoz csatlakoznak.

- Kész vagy? – kérdi Alia Pietrotól, a férfi bólint.

- Én is – válaszol halkan Vid, bár senki nem kérdezte.

- A terv világos, te minimálisan vagy benne. – vágja rá Alia a fiú felé hátrafordulva, vegytiszta egyszerűséggel – Csak kivársz, amíg megtisztítjuk az utat – folytatja határozottan, majd a rádióban forgalmazást indít. – Mi kész vagyunk. 

Vid rezzenéstelen arccal és tehetetlenül hátradőlve vette tudomásul a hallottakat, tisztában van aktuálisan csekély harcértékével.

- Jöhettek – hallatszik az utasítás elölről.

A terepjáró kivágódik a tank árnyékából, és a harckocsi mellé zárkózik. A hatalmas jármű mögül kiérve meglátják a monumentális épületet, a kereszténység mindenkori központját jelentő óriási templomot. 

Előtte több száz méter szélesen elliptikus alakú tér húzódik, melynek, közepén magas kőoszlop, hieroglifákkal gazdagon díszített obeliszk áll kereszttel a tetején. Két oldalt a terület szélén grandiózus építmény húzódik egy-egy negyed körívben, mindkettő sátor alakú tetővel fedett. A több mint húsz méter magas, négy-négy oszlopsoros kolonnádok közti téren, ahogyan várták, elszórtan több száz halott tántorog, de nem céltalanul, kővé dermedtségükből megmozdulva többen is felfigyeltek a közeledő zajra.

Megálltak a harci gépek az óriási tér peremén, egymás mellett várakoznak, a holtak pedig egymást követik feléjük lassú léptekkel.

Ágyúdörrenés rázza meg a várost, a tank elsütötte fő fegyverét. Látszik az éjszakai félhomályban, ahogy a fényes térkövek tükröződése a löveg csövének füstölgésére vetül. 

- Megint! – szólal meg Martin a páncélos járműben, annak éjjellátó távcsövébe tekintve, az utasítást a szintén bent ülő Nellinek címezve.

Újabb lövés dördül. A lövedék saját tengelye körül pörögve surran el az obeliszk mellett, majd a területen végigsüvítve csapódik be a bazilika főbejáratába. Ha résnyire is, de a vastag, fémből kovácsolt, domborodó ikonokat ábrázoló kapu középen végre kinyílt. Két helyen hajlott meg az óriási fémszerkezet, a második találat sikeresen ütötte át.

Vid meredten nézi a megnyílt bejáratot. Nem ismeri pontosan a stratégiát, de mivel ő pusztán szállítmánynak tituláltatott, inkább rábízza magát a szakemberekre. Kifizetődőnek tűnik a ráhagyatkozás, egyelőre nincs több halott annál, ami kezelhető mennyiségű volna, a kapu is viszonylag hamar feltárult. Rendben zajlik a művelet, úgy tűnik minden az elképzeléseknek megfelelő lehet.

- Második fázis. Indulunk - forgalmazza Martin.

- Nyugtáztam – felel fegyelmezetten Alia.

A páncélos elindult a tér közepe felé, majd harminc méter haladtával csikorgó talpakkal élesen jobbra fordul, és a kolonnádok felé folytatja útját. Az elé kerülő holtakat gázolja, látszik, minél többet próbál vezetője ártalmatlanná tenni. Véresen kopognak a tank orrának alsó részén a tömeg tagjainak koponyái, mielőtt a gépezet alá kerülnek.

- Mehetsz! - szól ismét Martin a gépezet zajos és szűkös kezelőteréből, Nellit megszólítva.

Társa bólint, majd a harckocsi tornya előtt a járműre derékig kimászva, a vállához betámasztott gépkarabéllyal nyit tüzet a melléjük kerülő, és a fedélzetre felkerülni próbáló emberekre, miközben a mozgó erőd szabálytalan körív mentén halad a téren.

Tovább gyűlnek, úgy tűnik a robaj, amit a sokaság nyüzsgő tombolása, a harckocsi menetzaja és a fegyverropogás keltett, további halottakat vonz oda a környékről a kétoldali oszloprengetegen keresztül. Mindannyian ismerik az élettelenek természetét, vannak köztük itt is egészen lassúak, de olyanok is, akik gyorsak, néhányak futva közelítenek. Nelli figyel, elsőként teríti le a veszélyesebb célpontokat. 

- Itt az idő! - szólal meg Alia, társai tervszerű, higgadt tisztogató tevékenységét tekintetével követve. - Harmadik fázis. – rádiózza.

Pietro tudja a dolgát, azonnal a jármű lőállásába mászik, és a felszerelt gépágyúból nyit tüzet a feléjük tartó emberekre. Nagy kaliber, hatalmas tűzerő. A lövedékek a bemetszett kialakításuknak köszönhetően egyetlen lövéssel szakítják szét az oszlásnak indult testeket, azonnal támadásképtelenné téve az egyes érkezőket.

Pietroval egy időben Alia is elhagyta az utasteret, a jármű mellé kiállva szintén gépkarabéllyal kezdett tüzelni a támadókra. 

Tömegek hullanak, másodpercenként holtak tucatjai kerülnek a földre a tökéletes kooperációnak köszönhetően. Vid a hangzavar közepén tehetetlennek érzi magát, akár egy kispadra ültetett sportoló. Az edző csapatuk stratégiáját a mérkőzés gyors befejezésének reményére építette, az ellenfél gyors feladására számít. Ha helyesen következtettek az elmúlt napok felderítési adataiból, a városban lévő holtak eloszlásáról, hamarosan el kell fogyniuk, hogy végre szabad út nyíljon az épületbe, anélkül, hogy követnék őket, vagy mielőtt a következő hullám ideérne.

A holtak továbbra is érkeznek, apránként, kis csoportokban szivárognak két oldalról. Lassan mindenkinek feltűnik, többen vannak, mint amire számítottak, kezd kontrollálhatatlan méretű lenni a legalább ezer főre duzzadt tömeg. Megszámlálhatatlanul esnek össze a testek, már szinte nem is látszik a tér kövezete, de mégis egyre többen és többen vannak. A terepjáró előtt egymásra zuhanva, egyre magasodó halomban fekszenek a kiiktatott támadók, bal oldalon a terepjáró lőtornyának magasságában szerves fedezékként csúcsosodnak alig húsz méterre. Percekig tart a féktelen golyózápor, mind a téren keringő harckocsiról, mind a terület szélén maradtaktól.

- Mennünk kell segíteni, nem fogják bírni! - kiabál Vid a sortűz hangját túlkiabálva - Túl sokan vannak!

- Nem! Amíg nem szólnak, uralják a helyzetet! Maradunk, ahol vagyunk! - ordítja Alia pillanatnyi szünetet tartva tárcsere közben, majd felüti az új lőszert a gépfegyverébe, és folytatja a szinte szünet nélküli, rövid sorozatokban leadott, pontos, hozzáértő lövéseket.

- Nem jön több! - szól hangosan rádiózva Nelli a környező utcákra néző, hatalmas, város felé utat nyitó bejáratokat jelentő oszloprengetegek felé tekintve az alatta lomhán tekergő vasszörnyről. - Elfogynak, ott a vége! - folytatja elégedetten, mert mégiscsak helyesek voltak a számításaik, mire Martin elégedetten mosolyodik el.

Még mindig több száz mozgó célpont maradt előttük, de taktikus tisztogatással látszik az alagút vége. 

Vidből mélyen szunnyadó, rossz érzések törnek fel, forrásuk ismeretlen számára, de tudja, hogy a látottakkal ellentétben baj van. A terepjáró ágyúja elnémul, miközben Pietro leszakadt lábai az utastérbe hullanak. A fiú nem látja, mi történt odafent, de kint Alia az ég felé kezd tüzelni, a lassan két méter magasságig emelkedő emberfal felé lépkedve, amíg el nem éri a szabad területe végét. 

Feltűnik az első szélvédőn kitekintve a templom felé repülve távolodó infernoid, mellső lábai közt a valószínűleg sokktól eszméletét vesztett, félrecsuklott fejű társával, véres zuhataggal áztatva a nyomát. Elereszti a halálra ítélt, csonkolt testet, ami a pokoli nyüzsgésben landol. Azonnal feltör Pietro elemi létét jelentően a tündöklő fénycsóva, amit a sötét szárnyas odafent egy helyben verdesve már vár, tervezett mozdulatsor végkifejleteként. Elkapná, de a gépágyú ismét megszólal, lángoló gömbbé változtatva szaggatja szét az ördögi lényt, szabad utat biztosítva az üdvösség számára. Felért. Apró, dimenziók közti hasadék nyílt fel a messzi magasban, ami a messzi pislákolás bekebelezését követően nyomtalanul tűnt el.  

Alia a lőállás felé tekint, a parkolópályára tett fiút látja a jármű tetején. Elismerően bólint felé. Vesztére tette. Csak egyetlen pillanatra zökkent ki a jól felépített, ütemes, szisztematikus tüzelésből, és rés nyílt a pajzson.   

- Vigyázz! - kiált rá Vid, de késő.

A holttestekből épült barikád tetején két élénk halott is átjött, mint homokzsákokból épített gát, úgy szakad át és omlik le tőlük a fedezék több méteres hasadékot képezve. Alia éppen az áttörési pont alatt állt, így a földre sodorták a hulló testek. Az egyik gyors Élettelent sikerül fejlövéssel kiiktatnia, de a másik rávetette magát, és érkezéskor először hatalmas erővel csapott bal oldalról a fejére, végül jobb nyakfeléből több centis darabot harapott ki. A lány kezéből kiesik a fegyver a testét szaggató támadás hatására, de remek harcosként egy pillanat alatt magához tér.

A lábára erősített tokba nyúl, félautomata pisztolyának lövedékével közvetlen közelről, oldalról fejbe találja támadóját, majd a fegyvert két kézzel kitartva lövi tovább a kihasadt nyíláson át érkezőket. Orrából, és nyakából dől a vér, kabátja vastagon, vörösen ázik. Hidegvérrel és pontosan, koncentráltan folytatja feladatát, jól látszik, komoly kiképzést kapott, az altestére ólomsúlyként nehezedő testek és feji sérülései ellenére is hatékony maradt. Vid még kiáltása pillanatában kimászott a gépkocsi tetejére, és a legrövidebb úton vetette le magát esetlenül az úttestre. Segíteni akar a lányon, mert a fiatal katonának egyedül biztosan nincs hosszútávon esélye. Mindketten a földre kerülve lövik a gáton kihasadt átjárót, az hamar eldugul, betapasztották a vészesen tátongó űrt.  

A fal túloldalán mintha szűnne az ostrom, Vid minden erejét összeszedve siet oda a földön fekvőhöz. 

- Fogynak! Hihetetlen, de még akár meg is úszhatjuk - mondja a fiú, miközben letolja társáról a terheket, viszont a lány nem kel fel.

Már látja Vid, ahogy Alia nyakából csillapodó lüktetésű vér spriccel, leálló szíve túl vastag artérián pumpálta ki testéből az éltető folyadékot, szinte az utolsó cseppjéig.

Fegyver ropog és erőmű bömböl a messzi háttérben, de alig hallani, az egymásra hányt hullák szinte minden hanghullámot elnyelnek. Vid megfogja a haldokló, remegő, beszédképtelenül tátogó lány kezét.

- Nem fognak elvinni - mondja határozottan Alia kétségbeeső, igazságtalanul fiatal szemeibe nézve. - Nem hagyom. Nem leszel az övék. Ígérem neked – folytatja tagoltan, minden szavát kihangsúlyozva. Nem akarja áltatni az elesett harcost, mert látja a lány sérüléseit, nincs esélye túlélni, percei sem lehetnek hátra.

Szemeit felkapja a fekvőről, végtelenül elszánt, mérges tekintettel, gyengéden engedi el a haldokló kezét, és áll fel mellőle.

- Tombolj, ahogy csak bírsz! Ne fogd vissza magad! - szólal meg halkan, a távolba nézve fanatikus tekintettel, és válla felett hátához emeli jobb karját.

Reng a föld, az egész tér egyszerre rázkódik, morajlik a mély, egyre hangosabban.

- Ez mi? – kérdi hangosan Nelli irányító társától.

- Nem tudom, nem mi vagyunk! – válaszol hangosan Martin, a motor zaján felülkerekedve.

A téren lévők nagy részét sikerült kiiktatni, vérben ázik a tank elülső része és alváza, lánctalpairól oldalra és hátra sárként fröcsköl a rothadó szervek és szövetek pépes elegye. Földön fekvő hullák roncsolt testének tengere zselés masszaként remeg a kövezet alatti dübörgéstől.

- Menjünk innen! – szólal meg bajt sejtve Nelli.

- Micsoda? – kérdez vissza értetlenül Martin.

- Menjünk már! – üvölt be a kezelőtérbe.

Martin nem kérdez ismét, tényleg nincs rendben valami, ő is érzi a mögötte dübörgő erőművön túlmutató vibrálást. Nelli visszaül a gépbe. Nagy gázt adva egyenesen indulnak ki a felszántott térről, amerre éppen a gép orra mutat. 

Az obeliszk mellett halad el a páncélos, mikor felreped az aszfalt. Ötven méteres körzetben kitörő vulkánként repülnek az égbe a hatalmas beton-, szikla- és kődarabok, miközben apró darabokra törve dől ki az emlékmű. A tank fennakadt a feltüremkedett felszín szélén, a tornyosuló szikláknak ütközött, nem mozdul, közben sötét porfelhő szökik a magasba.

Vid bicegve, lép elő a hullák fala mögül a tér templommal átellenben lévő feléről. Fájdalmas, de határtalanul elszánt a tekintete. Megingathatatlanul, visszafordíthatatlanul döntött, akárhogy is lesz, Meglépte a kézenfekvőt, megragadja az ősi penge markolatát. 

Egyből felegyenesedik a teste görnyedtségéből, ropognak csontjai, sántítása is elillant az antik szteroidféle hatására. Koncentrált, rezzenéstelen tekintettel figyel előre egyre szaporább lépései közben, de nem a felszálló port nézi, hanem a távoli templomhomlokzat köti le. 

Nem véletlen, természetfelettivé tágult érzékei pontosan látják az eddig szentek közti démoni szobroknak gondolt lényeket. A kővé meredt, élettelenül szürke álcát felvett őrszemek infernoidoknak tűnnek, de méretben kisebbek, fakóbbak, karmuk rövidebb, és a csata zaja sem ébresztette fel őket. Vid érzékszervei mellett tudata is kiszélesíttetett, így azonnal megérti, ezeket a lényeket nem a harc aktivizálja, hanem maga a lélek. Ők a második vonal. A vadász nélkül maradt emberi entitás begyűjtése a feladatuk. Már Pietrot is megérezhették, de nagyobb társuk jelenléte kitolhatta ébredésüket. Most azonban tisztán érzik, odalent az elemi fény készül felszabadulni földi kötelékeiből, ezért darabos mozgással, önmagában tüzes fényt gyújtva tér magához a maga előtt összecsukott szárnyaiból bontakozó négy szörnyeteg. Ébredő pokoli üvöltésük az ég felé messziről hallatszik. Négykézlábra ereszkedve tekintenek végig a lenti történéseken.

Vid töretlenül közelít a földön fekvő holttestek végtelenjében, miközben a borotvaéles kard hegyével szikrázva karcolja végig maga mellett a térkövet.

Tartania kellene a fenyegetéstől, mégis ő fenyeget. Talán a túléléshez szükséges mértékben félnie volna indokolt, de a fegyver hatalmának tudattorzító hatása miatt mintha ismeretlen volna számára a rettegés. Néhány méter séta után megáll, kardját maga elé emeli, a párkányról elrugaszkodó, és felé szálló lényekre mutat vele. A penge a karjának tökéletes, fémesen csengő meghosszabbítása. Testben és tudatban teljesen átadta magát az eszköznek, harmonikus egységgé vált vele.

A négy démoni lényt mágnesként vonzza magához egyenesen a Vid háta mögött kiszabadulni készülő lélek vibrálása. Vitorlázva suhannak át a porfelhőn és az akadályukat képező fiúnak rontanak. Ketten középről, egy jobbról, egy balról. Védhetetlen, hibátlan kombinációnak tűnik, de nem az, az ördög a részletekben rejlik. Pontatlanok, a felgyorsult tudat pedig gyorsan értékel. A bal oldalról érkező néhány századmásodperccel hamarabb fog odaérni, annál nem is kell több. Utána a jobb oldali ér majd oda, végül a középső kettő, ami könnyedén egynek is vehető. 

Három gyors egymásutánban sújt le a kard, a páratlanul éles penge akadálytalanul vágja szét a támadókat, mielőtt Vid testét mellső lábaikkal, vagy agyaraikkal elérnék. 

Fénycsóva repül a magasba hátul, testőrének köszönhetően Alia lelke feljut az égbe.

A harmadik vízszintes, két lényt is szétszaggató határozott suhintás után tovább indul a felszökő tűzgömbök közt a fiú, és az életére törő, közben odaért holtakat iktatja ki. A nyakakra, és a törzsekre méri csapásait, egyetlen tiszta vágásnál nem pazarol többet támadónként. Ahogy halad előre, a szituációknak megfelelően egykezes, illetve kétkezes kardforgatással teríti le folyamatosan érkező ellenfeleit. Ismeretlen számára a kardforgatás, mozdulatai mégis rövidek, pontosak és precízek. Számos élettelen érkezik hatósugarába, a nedves bél- és szövet darabok sötéten kenődnek a penge használójának ruháján.

A fegyver utat tör a tank felé, a jéghideg tekintetű forgatója pedig érzi, valami megváltozott. Nincs már az, ami korábban volt, mintha a kegyetlen eszköze nem kényszerítené rá a fizikai törvényeinek ellentmondó mozdulatokat. Szelídülne a vad ló? Egyenrangú felekké váltak volna? Vagy csak igazi énjének feltörő ösztönei előre tudják, mi lesz a következő mozdulat, és ehhez igazítja testét? Esetleg a kettő kombinációjaként az eszköz elfogadta őt, és behatolva viselője tudatába, feltárja tudatalattija előtt a következő lépést? Bármi is a megbúvó igazság, működik, így ha sikerül az összhangot fenntartani, talán ezúttal nem fog belehalni Vid az acél használatába.

Hosszú még az út a holttenger sziklás zátonyán megfeneklett harckocsiig. Száz körülményes méter, ami hátravan, mert összezárnak előtte a csontjaikról oszladozó, élettelen emberek. A fiú kínálkozó, nyílt célpont a téren maradt minden megmaradt érkező számára.

- Nem megy! - szólal meg Martin a leállt gépezetben.

- Próbáld megint! - javasolja Nelli.

- Próbálom, de nem megy! - kiabál vissza idegesen.

Hatalmas üvöltés bődül fel a mélyből, fülsiketítő, emberi érzékek számára elviselhetetlen, páncélfalakat rezgető a hosszan kitartott robaj.

Egymásra néz a két sokat látott katona, kétségbeeső tekintettel bámulják egymást. A férfi érzi, ami odakint van, talán túlnövekszik rajtuk, és a már-már működőképesnek látszott tervükön is.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek téged, Martin! - válaszol könnybe lábadó szemmel hűséges társa, majd átnyúlva megfogják egymás kezét.

Hatalmas, sötét árny felemelkedése rajzolódik ki az ülepedő porfelhő mögött, a kígyószerűen tekergő lény mellső lábainak tankméretű, karmos tenyereire támaszkodva tolja ki magát az általa kivájt kőzetből. Sárgán izzik az üreg alatta, sötétzöld, kérges pikkelyein tükröződik a halvány, távoli mélységből érkező fény. Leülepedett a por, láttatja az ötven méter magasra tört szörnyeteg nyúlánk alakjának felszín feletti részét. Nyúlt pofájába egy iskolabusz is könnyen beférne embernagyságú, éles fogsorai közé. Vörösen izzó szemei feletti szarvai tíz méter hosszan nyúlnak vitorlaként meredező, bőrlebenyekből álló tarajos háta felé.

Uralkodóan, érdemi ellenfél nélküli büszkeséggel néz körbe az ősi kínai sárkányábrázolásokhoz hasonló teremtmény a csatatéren. Hamar kiszúrja maga alatt az elakadt harci gépet, a templom és a környező épületek ablakait is megrázkódtató hörgő morgással tekint le a hátulsó részén füstölgő járműre.

- Tűz! – adja ki a parancsot Martin a tank résnyi ablakán kitekintve.

Az ágyú eldördül, a méterekkel előtte meredező lény törzsébe csapódik a lövedék. A beérkező találat robbanása okozta löket erejétől meginog a hatalmas test, pikkelyes felülete sérül, de vastag a páncél, nem sikerül átütni.

- Megint! – szól Nelli ismét.

Újabb lövés csapódik be az aláereszkedő sárkányfej alá, de most is hatástalan a találat. A lövedék torkolattüzének hátralökő erejétől hirtelen kiszabadul a harckocsi a sziklák fogságából.

- Hajts, hajts! – kiáltja Nelli.

Társa teljes gázzal, hangos motorbődüléssel, csörgő lánctalpakkal kezdi tolatni a gépet, repülőrajttal indul meg a vasszörny hátramenetben. A mélyből jött óriás megálljt parancsol, hatalmas elülső bal lábával megragadja a lőtornyot, és a páncélba csikorgóan mélyesztett karmaival leszakítja a géptest alsó részéről. Közben a lény alteste is kimászott a nyílásból. Több, mint száz méter hosszúra nyúlik, farka szinte végtelenül tekeregve hullámzik a téren, leterítve még egyes talpon lévő holttesteket.

- Menj! – kiáltja a szabad ég felé tekintve a vezetőülésben gépüket kezelő Martin, miközben a sötét magasság poros homályában látja a dermesztő lény világító szemeit, és felnyitott állkapcsa mögött egyre izzóbbnak mutatkozó torkát. 

- Nem hagylak itt! – válaszol Nelli.

- Menj már! – vágja rá még hangosabban társa.

Nelli egy pillanatra még hezitál, majd felkel az üléséből, gyors léptei közben behunyt szemmel csókolja meg társa fejét, végül kivetődik a járműből a földfelszín alól feltört sziklákra.

Martin feláll, az ülése mögötti gépkarabélyt megragadja, csőre tölti, és tüzet nyit a felette ágaskodóra. Figyelmet magára vonóak, de hatástalanok a szárnynélküli sárkány méreteihez képest az apró lövedékek, jelentéktelen találatokként fúródnak a kérgébe. A férfi látja, eddig tartott az útja. A magasból hosszan kibocsátott lángtenger borul a harckocsi roncsára, a kemény fémszerkezet szétolvad az intenzív hő hatása alatt. A talajt elérő tűz messzire terjed szét a téren, Nelli egy közeli kőszikla árnyékában vészeli át a pusztító perzselést.

Lángra kapott holtak érkeznek a folyamatosan közeledő Vid felé, kiiktatásuk miatt pillanatokra még a pengén is lángnyelvek futnak végig. A távolban látja, ahogy Martin lelke a magasba szökik az tűzből, a méretei miatt lassú lény pedig még éppen elhajol a fénycsóva távozási útvonala elől.

Vid szeme gyorsan ugrálva tekint végig a sárkányszerű teremtmény felé szabaddá vált út környezetén, szempillantás alatt értékeli a lehetőségeket. A földre vetődik, felette suhan el a soktonnás, megállás nélkül csóvált farokrész, majd újra feláll. A kiterjedt tűz miatt csapdába esett Nellire pillant, tekinteteik találkoznak a levegő meleg remegésén keresztül. A katona hajában hamu, arca izzadt és kormos. Zihál a mellkasa, tekintete elszánt. Közös bólintással egyeztették némán a mindkettőjüknek világossá vált, helyzet rögtönözte tervet.

Szabad az út a sárkányig, forró ösvény, de nem végzetes. Az ősi ereklye mutatja, így megoldhatónak kell lennie.

Vid futásnak ered, a kardot könnyeden lengeti maga mellett a karjaival szinkronban. Tekintete rezzenéstelen, a kitágult tudat higgadtsága uralkodik koncentrált elméjén. A sárkány csak most vette észre a fiú elhanyagolható méretű testét, fejével felé fordul. Vid légiesen ugrik egyre feljebb és feljebb a megnyílt üreg mellett kitüremkedő sziklákon, majd a tátongó mélység fölé vetődve, kardját a felette tekergő lény oldalába mélyeszti. A valóság csigalassú érzetét adó penge áthatol a pajzson, stabil kapaszkodást biztosítva tartja meg a mély űr feletti levegőben himbálózó használóját. Egy pillanatra látszik a messzi mélyben izzó lávafolyam, az odalentről érkezett szörnyeteg otthona. A kígyószerű vad meg sem érzi a szúrást, de észleli magán az apró teremtményt, ahogy hátára kapaszkodik. Lábai rövidek, nem éri el a hátán futó tarajai mellé került fiút. Vid nem hezitál, a kardot világos színű fröccsenéstől kísérve rántja ki a kérges felületből, majd gyors léptekkel egyensúlyozva halad tovább a lény hátán feje felé. 

A gigantikus sárkány idegesen próbálja lerázni magáról, közben a környezetével nem törődve dönti romba a tér egykori szökőkútjait, határtalanul hosszan kanyargó farkának csapásait követően pedig a kétoldali monumentális oszlopsorok is városrengető robajjal válnak a földdel egyenlővé. Füst és por gomolyog a téren, a lény üvöltése zengi be a Vatikán környékét.

Vid az érdes kültakaróba erősen kapaszkodva elérte a lény fejét. Rövid ideig kivárva tartja magát négykézláb a pikkelyekhez lapulva. Látja Nellit a mélyben, a kétségbeesetten kapálózó monstrum alatt. Itt az idő. A fiú a hatalmas szarvak közt előre kapaszkodva, a fegyverét két kezébe fogja, és üvöltve, kitágított teljes erejéből a sárkány egymástól méterekre lévő szemei közé szúrja.  Jobb kezét szabaddá téve fegyvert ránt, és két gyors elsütéssel kilövi a pokoli szörny mindkét szemét. Száját kitátva ordít fel az óriás, hátsó lábaira állva ágaskodik az ég felé, miközben fényes folyadék ömlik arckoponyájának két, golyó-ütötte pontjából.

Hűs szellő simogat idefent, a majdnem telihold mellett varázslatosan tündököl az ég legfényesebb csillaga. Jól látszanak a pislákoló égitestek a magasból, nem nyomják el őket a lenti fények. Mintha kevesebb volna odafent, mint eddig, egy talán éppen most hunyt ki a horizont felett. Halvány köd ülepedett körben a némult ókori eredetű városra, a csonkított bazilikára csillogó játékkal vetül az éjszakai derengés, ablakain át a szórt fény is látszik odabent a kupola helyén keresztül. Háború dúl, de most minden annyira lassú, csendes és békés, jó itt fent, talán mert közelebb az otthon? Vid csodálkozik, hogy még ebben a helyzetben is képesek a teremtett világ apró szépségei ilyen mélyen megragadni a figyelmét. Emberi emlékezete óta sosem élte meg igazán a természet ilyesféle kincseit, bánja a sablonos élete hiábavaló mókuskerekére pazarolt idejét. Miért olyan tökéletes most itt fent? Egyre biztosabban sejti, mélyen szunnyadó, ősi önmaga ébredezik benne.

Talán soha többet nem fogja látni a lenyűgöző panorámát, de nincs idő a merengésre, el kell engedni, az idő szorít.

Nelli lép elő a földi pokolban eddig védelmet nyújtó sziklatömb mögül, pisztolyt tart az éles kődarabokra vetődéstől véres kezében, az élő toronyként magasodó teremtményt figyeli.

Rajta a sor. A szinte elpusztíthatatlannak tűnő démonnal szemben egyetlen fegyvere maradt, az egyetlen elvehetetlen tulajdonság, ami még élő társától megkülönbözteti. Saját maga. Fejéhez emeli fegyverét, csövét halántékához igazítja, majd szemét bátran hunyja be.

A perzselő tűz pattogásának, a megmaradt élettelenek közeledtének, és a mélyből feltört gigászi szörnyeteg lármájának elegye mellett elenyészőnek tűnik az apró töltényhüvely késhegynyi lőporának durranása, mégis csatát eldöntő dörej. Rögtönzött, elmés akció csúcspontja.

Nelli a döntésével kihasználta az új kor természetének egyik legfőbb szabályát, öngyilkossága nyomán az összecsukló testéből kifakadó lélek gátat nem ismerve és kitérő nélkül egyenesen tör az üdvösséget jelentő világ felé. Útját keresztezi a csupán pillanatokig hosszában fellegekbe nyúló robosztus test, melynek hátsó lábai felett hatol belsejébe. Szerveit szétszaggatva repül végig benne, végül a fejét a szeme közt kihasítva hagyja el, és ér fel a törvényszerűen felnyíló portálon keresztül mennyei otthonába.

Vid még a léleknek a szörnyetegben végzett pusztítása előtt a függőleges helyzetűvé ágaskodott rettentő testen kezdett el lecsúszni, miközben a pengét a kemény csontokkal határolt háti lebenyekbe szúrva, azokat végighasítva lassította zuhanását. Nagyjából harminc méter lehet hátra az egyetlen túlélő számára a talajig, amikor végigér Nelli a kígyózó testen.

A láthatatlan karóba húzott, kizsigerelt szervezet élettelenül omlik össze a magasból. A fiú felnézve látja a nyújtott feji vége irányából lángba boruló teremtményt, így az érdes felületen nagyobb sebességet enged ereszkedésének. A kéreg felvágja Vid lábainak, kardba kapaszkodó karjának hátsó részét, és végig a törzsének oldalát. Tíz méter magasról az alatta halomban álló viszonylag puha holttestekre leugorva éri el a felszínt.

Nadrágjának alsó része és felsőjének jobb oldala megszaggatva. Felmart húsából sötét vér áztatja a textilt. Elengedné a kardot, de nem megy, a markolat mintha odaragadt volna a tenyerének bőréhez. Nem ereszti, még nincs vége. Elfogadja a használó. Sérüléseit még a pengén keresztül is érzi, jól tudja, a társává lett tárgy nélkül most nem tudna felállni, hanem az összeomló lángoszlop alatt feküdne.

Roncsolt lábaiból vér préselődik a kövezetre, lépésről lépésre. Fel sem tűnt neki, de futni kezdett, egyenesen a templom bejárata felé, fel a grandiózus lépcsősoron. Húzza magával az ősidőkre visszanyúló relikvia, nem engedi a cél előtt elbukni. Felért. Térdre rogyik a hatalmas, átlőtt kapu két szárnya előtt, keservesen zihál a cél előtt, vér csörgedezik ki térdei alól.

Háta mögött a száz méter magasra nyúlt sárkány lángolva elporladó torzója, és a benne legfőbb fegyvereként halmozódott gyúlékony vegyület a térre visszazuhanva futótűzként borítja el a bazilika előtti sokhektáros területet. 

Elviselhetetlen a forróság, a terpeszben sarkain ülő Vid testét még a lépcső tetejéről is úgy égeti, mintha egy óriási tűzhely közepén ülne. Kard a kézben, mégis nehéz felkelni. Végtelen fájdalom az arcán, így emeli fel fejét görnyedt testtartásából, a bejáratot figyeli. Hiába tűnik túl kemény teendőnek, tartozik ennyivel megannyi támogatójának. Bármire is hivatott, bármilyen apró részfeladat is múlik rajta a végidőkben, meg kell tennie a kötelességét, a feladásnak itt már végképp nincs tere.

A kövezet közé hatol a penge hegye, ismét csillanó mankó szerepét tölti be a markolaton feltolódzkodó Vid számára. Megint talpon, a kard csúcsa előtte a levegőben. Önállóan áll a fiú a percről percre gyengülő lábain. Résnyire nyitva a két kapitális méretű szárny. 

Nem így tervezték. Úgy volt, hogy öten fognak szemben állni a katedrálissal, és együtt keresik meg a kirakós hiányzó darabját, majd mindannyian biztos helyre vonulnak vissza. 

Hát nem így lett. Kiszámíthatatlan idők járnak. Vid a kapuk előtt oldalát fogva áll, és még egyszer utoljára visszatekint a lépcsők tetejéről a tűzözönre. Úgy érzi, talán most értett meg valamit a megannyiszor tökéletesnek titulált, de hátrahagyott halandói szemmel pokoli véget ért, titokzatos műből. Elgondolkodva fürkészi az épületek feletti horizontot.

Tisztítótűz. Rengeteget hallotta a szót gyerekkorában. Ez volna az? Egy hely a halál után a pokol és a menny közt, ahol eldől, hova kerül végül a halhatatlan lélek. Márk néhány nappal korábban beszélt az Elragadtatásról, az igaz emberek elszólításáról, a bűnösök hátrahagyásáról. Ebben a purgatóriumivá vált világban pedig ördögi lények viszik magukkal a foglyul ejtett lelkeket a mélybe. Ha így van, ebben mégis hol az igazság? Hol az ellenpólus? Nem magának az egyénnek kellene döntenie arról, hogy megszabadulna-e a bűn kötelékeitől? Vagy talán pont ez történt, amikor társai a fontos pillanatokban önként áldozták életüket és végül feljutottak? Bármi is az igazság, az egyértelműen nem nyilatkoztatott ki számára. Viszont egyet biztosan érez legbelül, ez nem lehet a vég. Miért teremtett volna bárkit a mindent ismerő Isten, azért, hogy aztán engedje örök időkig szenvedni a pokoli lények fogságában? Jönnie kell a segítségnek, jönnie kell Istennek, hogy véget vessen a földi borzalmaknak. 

Keleten hatalmas égitest bukkan fel. Hajnaltájt járhat az idő, így a Napnak kell lennie, de harmatgyenge a fénye. Pedig nem lehet más. A Hold erején is csorbít a haldoklónak tűnő csillag, halványsárga színe hatástalanul próbál új nappalt indítani. A távoli űr milliónyi kicsiny fénypontjai is lassan, egyesével alszanak ki. Mi ez? Univerzumi visszaszámlálás? Vagy mi zajlik itt?

Vid heveny testi fájdalmakkal, kínosan alapvető, egyre aggasztóbbá váló kérdéskörökkel, de feltétlen kötelességtudattal a fejében fordul ismét a templom kapuja felé, majd ép bal oldalának erőteljes lökésével megtolja az óriási fémszerkezet jobb szárnyát.


19. Szolgálat

Recsegve, nyikorogva nyílik az ígért végállomás bejáratát jelentő szinte teljesen fekete kapu. Megszorul, csupán ember szélességben, oldalazva araszolóan nyílik lehetőség a bejutásra. Sokáig visszhangzik a csikorgás fülsértő zaja a végtelen csarnok falai közt, mire ismét úrrá lesz a halkuló tűzropogás mögötti csend. Ütemes csoszogással érkezik a behatoló a márványpadlóra vetült félhomályban, a megfontoltan, nehézkesen sétáló alak a templom méreteihez képest mikroszkopikus lénynek tűnik. 

Végsőkig elgyengült, látja maga előtt a távoli templomközép kövezetén a húsz méter magas halomba gyűlt törmelékeket, melyek az egykori gigantikus oltárszerkezet, és a ráomlott mennyezet és tetőszerkezet maradványaiból tornyosulnak. 

Ott lehet valahol. Ha illetéktelenek nem tüntették el, valahol ott kell lennie a medál utolsó elemének.  Sűrű hamu pereg a kupola helyén tátongó nyílásból, az éppen csak lecsengett csata eredményeként hullik, az egyre gyengülő éjjeli fény visszaverődik az áttetsző hömpölygésen. Odakintről közelítő objektum sötét árnyéka vetül a békésen és folyamatosan gomolygó porfelhőre, Vid a természetfeletti képességekkel felruházó markolatnak köszönhetően messziről hallja az egyre erősödő szárnysuhogást.

Társaság az egyedüllétben, de nem támogatni érkezik. Jobbról egy infernoid töri át az egyik mellékcsarnok méretes ablakát, és a grandiózus boltív alatt lassítás nélkül állatias üvöltéssel a fiúnak ront. Vid arcán hidegvér, a jobb kezében tartott mágikus tárgy nem enged teret a riadalomnak. Balján az egyik lőfegyvere még megvan, a lény betörésével egy időben automatikusan rántja ki a sötét, bőr derékszíjára csatolt tokjából, és hezitálás nélkül a lényre tüzel. Egyetlen lövés dördül. Jobb kezes a használó, mégis baljával sütötte el, halálpontosan.

Szemén keresztül hatolt a szárnyas fejébe a lövedék. Az izzó szörnyeteg fájdalmas felhördülése közepette veszti el uralmát röppályája felett, tarkója tájékából fekete füstöt húzva, száll el Vidre árnyékot vetve, végül becsapódik a templomhajó padsoraiba. Szilánkokra zúzza maga alatt az öreg faszerkezeteket, minden nyomát eltüntető pusztulásának lángjától meggyulladnak az antik ülőberendezések.  

A fiú nem néz a lény után, biztos a dolgában, tudja, hogy a penge által koordinált lövése tökéletes volt. Kitartott fegyverrel áll néhány másodperc erejéig az összetört ablak keretén át derengő természetes fényt figyelve. Még füstölög a cső, a hátul akadt fegyverszán hüvelykivető nyílásán is puskapor gőzölög. Modern kor fegyvere volt, gyors, pontos, tiszta, de üres, így a továbbiakban használhatatlan. Kinyújtott balja elereszti a markolatot, az utolsó büszke dördüléssel indokolatlanná vált tárgy falakról visszaverődő koppanással zuhan a padlóra. Egyszer sem hagyta őt cserben az élettelen fémszerkezet, nem sült be, állandó tisztogatás nélkül is mindig megbízható és tűzképes volt, de közös pályafutásuknak itt a vége, Vid tovább halad a törmelékhegy felé.  

Ideje volt hátrahagyni. És ideje szabadulni minden mástól is, ami már szükségtelen. A medál összeállításának ígért hatása előtt talán szükséges lehet nagy leltárt tartani, mely során ugyan az alapvető dramaturgiai kérdései nem lelnek válaszra, de ami igazán lényeges, az elválhat a lényegtelentől. De mi az, ami lényeges, és mi az, ami lomtalanítható? Az emberként megélt két évtized emlékei feledhetőek? Elsőként tudni kellene, mi is a cél. A rideg, robotikus kötelességteljesítés, vagy valójában szép szavak mögé bújtatva az egyfajta szuperhőssé válás hiúságot tápláló reménye?

Az emberi emlékek. Mi értelmük? Kell, hogy funkciója legyen. Kiváltságos helyzet állítólagos angyalként ismerni az emberek szemszögét, az emberi gondolkodást. Ismerni az emberek közötti kötődés végtelen erejét, szeretni, és a másoknak emberi lelkéből fakadóan szeretve lenni. Jó volt emberként élni, kevés dologért volna eldobható az emléke.

A gyermekkor, és a Tinával élt évek boldog, sötétséget még nem ismert emlékei futnak át elméjén, lassú menetelése közben halvány mosolyra állnak át merevedett arcizmai, a domb csúcsára emelt szemei körül.

Ez a kulcs, ezért érdemes küzdeni. Lehet, hogy vezér lesz egy csatában? Talán egy ütközet leghátsó rajának utolsó katonájaként fogadják vissza? Esetleg nem is fog történni semmi a medál összeállítása után, és minden eddigi hazugság után emberként, magányosan küzd tovább a túlélésért, amíg el nem múlik érdemtelenül? Nem számít, mostanra lényegtelen kérdéssé vált, már nem akar mást, csak így vagy úgy, de bármilyen szinten szolgálni a teremtés legfőbb célját jelentő, őszintén csodált fajt.

Páratlan lények, tetteik a legsúlyosabb aljasságtól a legnagyobb hőstettekig széles skálán mozognak. Aljas tettek, tömeggyilkosságok, sajátjaik sanyargatása. Vajon a gonoszságok eleve kódolva vannak egyesek génjeiben, vagy ők is alapvetően jók, és rajtuk kívüli okokból, életük benyomásai miatt alakul ki a rémtettek vágya? Egyszerűen nem lehet az első a valóság, képtelenség jóindulattal olyat teremteni, ami alapvetően gonosz, ilyen igazságtalan kiindulási alappal senki sem sújtható. Akármi is a világ realitása, egy közös pont mindenkiben van, mindenki vágyja a szeretetet, végtelenül. Ezért bárkivé érdemes válni, ha az segíthet, akár egy kicsit is. Ezért érdemes küzdeni, ezért érdemes meghalni.

Vid az összeomlott mennyezet és az alátemetett építmények maradványából keletkezett szabálytalan dombot alakító romhalmaz előtt áll, a csúcsát kémleli. Szárnysurrogás a háta mögül, talán a betört ablak helyén keresztül szűrődik be az óriási csarnokba. Megint. A bazilika termeinek falairól felerősödve vágódnak vissza a baljós hanghullámok. Többen lehetnek, nincs vesztegetni való idő. 

Elindul a törmelékemelkedőn, összetört szobrok, fa- és hatalmas kődarabok kerülnek útjába. Megcsúszik, tenyereivel tompítja előrebukását, ami néhány méterre visszaveti a haladásban. Nagyon fáj, a szinte testszerte jelentkező fájdalom a csodafegyver érzülettompításán is átüt. Látszik a vége, csak pár méter még.

Három szárnyas érkezik a belső tér padlójára a társuk által nyitott magaslati bejáraton keresztül. Elszórtan, puhán érnek földet, hátsó lábaikra ágaskodva vizslatják elhullott fajbélijük környezetét. Múlnak a lángok, a padokra áttevődött tűz nem terjed tovább. 

Vid a korántsem természetes domboldalban egy kisebb ember nagyságú kőelem mögé rejtőzött, ahonnan jól hallja a veszélyes lények kattogó kommunikációját. A kard nyugszik, nem indítja viselőjét az infernoidok eltörlésére. Furcsa. A fáradhatatlan penge most nem mozdul, nem indít parancsoló impulzust forgatója agyában, pedig az alig néhány szörnyeteg feltehetően minimális ellenállást tudna kifejteni a fegyver hatalmával szemben. De nem hív harcba, csak mered nyílegyenesen előre.

Nyílegyenesen, hát persze. Mutatja a célt, amit elért. A penge hegyének képzeletbeli meghosszabbítása keresztezi az egykori kupola büszke keresztjének letört, legfontosabb darabját. A csonkított fémdarabba ágyazva ott az utolsó elem, felülete árulkodóan másképp csillog, mint szintén ragyogó környezete. Alig néhány apócska lépés, kinyújtózva a csúcs felé a kard vége talán el is éri. Már világos, az eszköz nem volt soha gonosz, nem volt kegyetlen, csak távlati cél által vezérelt, ami most pontosan a tűhegyes csúcsa előtt hever.

Éppen erre figyel az egyik, szemének fénye apró, sárga foltokban vetül a törmelékre. Elment. 

Vid halkan mászik tovább, a penge hegyét óvatosan tolja a kereszt, és a belé rejtett csepp alakú fémdarab közé. Halk csengéssel pattan ki a medál kicsiny, de elengedhetetlen része, majd a törmelék közé esik. A leválasztás rögtönzött művelete halk volt, de annyira nem, hogy az ördögi lények ingerküszöbét ne érje el. Mindhárom négylábú egyszerre kapja oda fejét, és lassan közelíteni is kezdenek a hangforrás felé. A fiú nem vesztette szem elől a kirakós elengedhetetlen darabját, tudja, hogy ilyen szégyenletes baki most nem megengedhető. A kard hegyével a parányi ékesség alá nyúl és magához emeli. Reszket a penge végén a parányi elem, vigyáznia kell, egyetlen apró rossz mozdulat, és a semmibe hullik a medálelem, ki tudja, úja megtalálható lesz-e, ha így történik.

Megfogta. Itt az idő. Ott van a kezében minden, ami kell. A sokáig hurcolt barna bőrtasakból markába borítja annak tartalmát. A négy darab egymás közelségében ragyogni kezd. Vid nem tudja, mit kell tennie, erre vonatkozóan nem oktatták ki. Egyre fényesebben tündökölnek a medál részei a tenyerén, fénybe borítva a fiú szűk környezetét is. Lehetetlen palástolni az erősödő villódzást, már az óvatosan közelítő behatolóknak is feltűnt a fedezék mögötti fokozódó jelenség. A sarkain ülve az ég felé emeli tenyerét, mire a tárgy mágnesként hatalmas csattanással, halványan kör alakban, vízszintes irányba távolodó impulzust lövellve ugrik össze egyetlen testté. 

Összeállt. Az arany háromszög két oldalán ott a két csepp alakú elem, szárnyakként meredeznek, közepén pedig az örvény alakú szimbólum kéken szikrázik. Halkan zúg a tárgy a fiú kezében, mintha kezelhetetlen feszültség dúlna benne, magyarázatlan erővel tölti fel Vid testét. Könnyen áll fel, és folytatja útját a közeli domb felé. 

Felhők gyűltek össze odafenn az égen, mintha a semmiből érkeztek volna a Vatikán fölé, örvény alakban fodrozódnak egyre gyorsabban a kupola helye körül a magasban. A medál összeállásával egyszerre tűnt fel a különös időjárási jelenség, az apró ereklye felületén végigfutó szikrákkal szinkronban vakító villámok cikáznak végig a készülő tornádóhoz hasonló felhőzet felületén, a dörejek hangerejétől megrázkódtatva a bazilika vastag falait is.

Vid felért a dombtetőre, mindent kockára téve fedte fel magát ellenségei előtt, feltámadt szél lengeti szakadozott ruháját, így figyeli az alig hetven méterről rárepülő egyik infernoidot.

- Mit akarsz még tőlem? - szól hangosan felfelé értetlenül, széttárt karokkal, miközben a templom tetejére boruló felhőgyűrű közepén látja maga felett a tiszta eget. 

- Itt vagyok! – kiabálja. – Csak engedd, hogy szolgáljak! - fejezi be, és baljára néz, végül a kezében tartott szikrázó medált a magasba tolja.

Kihasad az ég, háromszög alakú sávban fénnyel tölti el a magasba tekintőt és környezetét. Fényes hasáb, ami az égig ér, nem látni belsejébe. Az odaérő szárnyas nekirepülve nem tud áthatolni rajta, lendületből kettészakad a fényoszlop éleinek találkozási pontján. Szétrepült szárnyai parázslanak, majd elporladnak a levegőben. Társai nem követik, felfogták, hogy sérthetetlen pajzs tornyosul előttük, négykézláb, a padlóhoz lapulva, óvatosan közelednek tovább.

Néhány másodperc alatt megszűnik a ragyogó jelenség, az ég is bezárul, szikrázva világító gömb alakú erőteret hagyva maga mögött a dombtetőn. Halványulva egy árny tűnik ki benne, emberi alak a nála alig nagyobb fénytestben. Válla mellett újabb végtagok nyúlványai jelennek meg, lábainak külön állása teljesen eltűnik. Alig néhány pillanat telik el, amikor a mélyből jött szörnyetegek számára fülsiketítően zúgó energiamező zsugorodni kezd, végül a testre ráolvadva eltűnik a villongó fénye.

Igaz volt. Az a sok legendaként előadott hihetetlen, már-már nevetséges maszlagnak tartott történet, mind igaz volt. Vid alig egy perce emelte csupasz ujjaival az égbe medálját, most teljesen üres a sötétbarna kesztyűvel borított kéz. Visszahúzza a magasból, arca előtt forgatja. Arkangyalként áll a romhegy csúcsán, visszakapta hatalmas szárnyait, a levegőben lassan mozgatva nyújtóztatja őket. Hófehér a kardjának markolata a jobb kezében, éppen olyan színű, akár a penge angyali hátra szíjazott tokja. Rafaelével megegyezően halvány köd szivárog egyenruhájából, hullámokban bukdácsol lefelé a köves, törmelékes domboldalban. Mágikus, felhőkké sokszorozható és hipnotizáló pára, emberi korban vívott légicsatákat fellegekbe rejtő álfüst.

Az angyal ökölbe szorítja szabad kezét arca előtt, lassú bólintásokkal maga elé nézve, tágra nyílt szemekkel, nyitott ajkakkal és szapora légvételekkel nyugtázza a történteket.

A domb lábától elrugaszkodva rátör a második infernoid is. Az angyal tisztában van visszakapott képességeivel, a támadás közepén ennek tudatában higgadtan tolja be a pengét tartójába. Tűzcsóvát indít a feltörő démon, a fent lévő higgadtan teszi ki maga elé tenyerét. A szélesen lángoló sáv elvékonyodva a kesztyűben összpontosul, a támadás minden erejét elnyeli. Az izzó torok nem pihen meg, folyamatosan hömpölyög belőle a forróság, az angyali préda láttán mindent kiad magából. A kitartott, bőrhatású kesztyű mindent elnyel, langyos érzés, a természetfeletti találmány sértetlenül őrzi meg viselőjét. Felér a csúcsra a pokolbéli is, elapad a lángja, vágtató, szárnyra kapó loholása során rettentő fogsorát szélesre nyitja, jobb mellső lábát csapásra lendíti. Az angyal könnyedén megelőzi, kezének masszív kesztyűjével megmarkolja a teremtmény felső fogsorának elülső részét, másik tenyerével pedig a fölé érkező szárnyas nyakát. Szinte erőfeszítés nélkül válik el egymástól a koponya és a test, ismerős érzést keltve és lángba borítva az angyal környezetét. A hirtelen tűzfelhő olyan gyorsan illan el, ahogyan érkezett, erős fényhatás után csak kihunyva széthulló parázs jelzi, a támadó hatástalanításra került.

Az utolsó infernoid közben menekülésnek eredt, behatolási pontjuk felé tart. Nem jut ki, a tágas ablakkeret előtt világoskék energianyaláb csapódik a testébe, elporlad, mielőtt bárkit figyelmeztethetett volna a világvégét leíró egyenlet új változójára. 

- Köszönöm! - szólal meg az angyal az ég felé tekintve. - Kész vagyok a szolgálatra, bármi áron - folytatja megnyugvóan és céltudatosan.

Behajlítja térdeit, tenyereiben vakító impulzust generál, ruhája alsó része hullámzik az összpontosuló energiamezők szélén.

Arca Vid, és valahol részben bensője is az. Angyali természet, de emberi emlékei is vannak. Elkülöníthetetlen a régi idők angyala, és a földi életet élt fiú, a kettő egyetlen egységet alkot. Egyetlen tudat, különböző életutak emlékeivel, egyedülálló vegyület.

Az energialöketek a törmelékbe csapódnak, hatalmas kezdősebességre szert téve lő ki az egykori főangyal a szabad ég felé, szerteszét szórva maga alól a templom hatalmas kődarabjait, villámcsapásnak megfelelő dörejtől kísérve. Szempillantás alatt tűnik el a magasban, a hanghatástól apróra tört üvegek szilánkjai szűnni nem akaróan csörömpölnek a kövezeten. 


20. Láncreakció

A részletes világtérkép mellett harmonikus csend odabent. Sem sietve átáramló kusza gondolatok, sem a harcászati célú telepátia nem zavarja meg most a menetszél fülekben zúgó tiszta, nyugtató suhogását. 

A szavakat formáló gondolatátvitel nem működik bármilyen távolságból, de az érzületszintű információátadás akárhonnan behatárolható. Valaki veszélyben van, sajátjaként érzi az angyali bajtárs riadtságát.

A világ végső sorsára írt haditervet nem ismeri a hosszú álomból ébredt mennybéli, de jó eséllyel nem is szerepel benne, így talán nem okoz nagy kárt a közbeavatkozással. Megannyi kihagyott évszázad után ideje végre a teremtés hasznára válni.

Több száz kilométer lehet hátra a bajban lévő szárnyasig. Az angyali test gyorsan repül, a tenyerekben hátrafelé generált impulzusokkal rendszeres löketet adva a hangsebesség rövid idő alatt könnyedén átléphető. A fizika törvényeinek világában elsajátított technika emléke megmaradt, de a gyakorlat megszokottsága érezhetően elmúlt, a szuperszonikus sebesség közbeni szárnyigazítások legkisebb bizonytalansága is nagyot rántva billenti ki testét rövid pillanatokra az egyensúlyából. Csak óvatosan. Jól tudja a szabályt, az egymásra tökéletesen merőleges pozícióba állított szárnyak okozzák a lehető legkisebb légellenállást, minimális kormányzás megengedett csupán, a derékszögtől nagyobb mértékben eltérve, ekkora tempónál az angyali anatómiából fakadóan maradandó ízületi sérülés is szerezhető. Lassan belejön, visszatér a rutin.

Fogynak a csillagok odafent, csökkenő számuk ellenére a nappali fény sem tudja ragyogásuk erejét elnyomni. A nappali fény. Az angyal mögött emelkedő hatalmas égi korong állásából tíz óra lehet, de halvány, sárga derengése éppen csak szürkületi fényt tud a görbülő földfelszínre borítani. Emberi szem sosem látta még így, narancs és citromszínű alkotórészei lávafolyamként örvénylenek a felületén. Haldoklik az emberek éltető csillaga, lassan lejár a számukra halandó életük szállásául teremtett világ ideje is.

Gyorsan változik a táj odalent, kopár puszták, mélykék tavak a felhőfoszlányok alatt, a feltűnő gigantikus havas csúcsok legkisebb kődarabkáját is tökéletesen látják az éles szemek. Zéró a fényszennyezettség, rég nem látott állapot ez, a száműzetés előtt apró falvak és hatalmas városok lobogó lámpásai körvonalazták az egymást követő, de mostanra teljesen eltűnt civilizációk megnyilvánulásait. Érezhető a hideg idefent, de nem bántó, az angyali bőr ellenálló a szélsőséges hőmérséklettel szemben. 

Megszűnt a vészjelzés az Alpok felett, pedig már egész közel volt. Nem jelenthet jót. Az arkangyal tanácstalanul lebeg szárnyaival lassan verdesve öt kilométer magasan. Fekete füst száll fel az alpesi völgy szurdokjából, összecsapás történhetett a mélyén.

Mi legyen? Lehet, meg kellene nézni, hogy mi történt. De minek? Elmúlt a belső szignál, tehát vagy elmúlt a veszély is, vagy ami a valószínűbb, a harcos elesett odalent. Újabb gondolati kód ébred az elméjében, nyugat felől vibrál. Akkor ez el is dőlt.

Égi robbanás a felhők szintjén, örvénylenek az ismét ágyúgolyóként meginduló angyal mögött.

Majdnem egy óra telik el a magasban, újabb kilométerek ezrei, mikor a távolban fényes égi hasadékokat lát bezárulni, négyet számol belőlük. A jelzéssel talán összefüggésben lehet, így hát elkezd ereszkedni kibocsátójának feltételezhető irányába.

- Ne lassíts! - szól az egykori Vid fejében a szavakká formált kérés, a riasztás küldője érezheti az egykori arkangyal közelségét, konkrétan az érkezőt szólította meg. - Csak gyere tovább! - folytatja az ismerős hang.

A férfias kérés lentről szólt, már pontosan lokalizálható eredete alig két kilométerre előre. Narancsfákból álló dús liget, ameddig a szem ellát, közepén száz méter magas, kopár bucka magasodik. Egykori heves csata cseng le a tetőn. Nyomokban lángnyelvek csapnak fel az erdőből, a lankás domb száraz gyepje pedig láthatóan infernoidok kudarcától kiterjedt fekete foltokban perzselt. Az angyal elérte a felszínt, laposan repül, a fák lombjait az általa gerjesztett széltől tépázva súrolja ruhájával. Tudatos taktika az ősi időkből, a célponttá válás lehetőségének minimalizálására.

Már látszik is a hang forrása, egy hófehér szárnyas képezi. A mennyből letaszított árnnyal küzd, fentről jött angyal harcol eltorzult egykori társa ellen. Mindkettőjük kimerült, fáradtságuk miatt röpképtelenek, és tűzerejüket is elvesztették a hosszúra nyúlt harcban. Test a test ellen, ököl az ököl ellen a lankás hegycsúcson. A mennybéli képtelen végezni ellenségével, de a mélyből jött is elgyengült, az apadó sötét és világos füstjük szürke eleggyé keveredett körülöttük.

- Most - szól higgadtan az érkező angyal, mire a segítségre szoruló társa kiszakítja magát ellenfele szorításából, és kezeit a fejére téve a földre veti magát. A háta mögül a pokoli szárnyasba csapódik a Vidből lett angyal, utolsó pillanatban öklének lendítésével a sebessége okozta tehetetlenségi erőt kihasználva porrá zúzza a sötét ellenséget. Széthulló fekete füst formájában válik köddé a lény, a száguldó után érkező orkán azonnal szét is fújja a maradványokat, mintha soha nem is létezett volna. A szélvihar vastag, leveles ágakat vág neki a kopár domboldalnak, a felkapott erdő hatalmas robajjal recseg a becsapódás pillanatában. Az érkező angyal visszafordul, körív mentén lassít, és ér talajt a földháton, miközben felkavart falevelek sűrűn hullanak a bucka körül.

A földön fekvő feláll, Rafael volt, aki felé törlesztett a Vidből lett angyal.

- Testvérem! - szólal meg elmosolyodva a megsegített, hirtelen nem tudja, mit mondjon még, hezitál, zavart örömében megfogja a vele szemben álló vállát.

Az üdvözletet fogadó angyal mosolyogva a megérintett saját vállára tekint. Ismeri az emberi létet, az általuk átérezni képes boldogságukhoz képest diszkrét kivetülése ez a derűnek. Érdekes érzés összehasonlítani a mennyei faj visszafogott, és a földi halandók kiterjedt gesztusrendszerét. Nem tudja, és nem is akarja elhantolni, elfeledni azt a néhány évet, amire egyre inkább úgy érzi, hogy a legbüszkébb lehet.

A két irányból szempillantás alatt összecsapó emléközön eredményeképp kitárja karjait, és barátian átöleli Rafaelt, hátát meg is veregeti. Az arkangyal először nem viszonozza, idegen testbeszéd ez számára.

- Csak zárd be a karod, haver! - szólal meg az angyal mosolyogva, aminek Rafael lassan, darabosan és kétkedve, de eleget is tesz. - Nem is olyan rossz ez, igaz? - folytatja, társának jól láthatóan zavart a tekintete, de kedvére van a gesztus.

A pillanatnyi furcsa ölelés megszűnik, majd egy lépést ellépnek egymástól. Rafael karjait nézi, mintha újra erő járná át tagjait.

- Örülök neked Gabriel, tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Ő is tudta.

- Annyi mindent tanulhattunk volna tőlük - válaszol az angyalként visszatért fiú elfordulva, a távoli horizontra nézve – Kezdve az öltözködéssel... – szól ismét, a ruházatukon végignézve, könnyeden elmosolyodva – De komolyan, annyi mindent. - folytatja egészen halkan, elkomorodva, fejét csóválva.

- Tudom.

- Akkor? Mi történt? - fordul újra társa felé - Miért nem próbáltunk meg olyanok lenni, legalább egy kicsit, mint ők?

- Ne csináld, tudod, hogy miért - válaszol higgadtan Rafael maga elé bámulva, rövid hallgatásra bírva a szárnyast.

- A lélek? Csak ennyi? - kérdez ismét az újjászületett - Könnyű belepihenni a hiányába, egyszerűbb ráfogni a közönyt.

- Nem erről van szó - vágja rá magyarázkodóan Rafael.

- Igen, nekünk valamiért nem járt a leghatalmasabb ajándék, de sok más igen. Nézz magadra, vagy rám. Megbántad egy pillanatra is, hogy angyalnak születtél, és nem földinek? - kérdi költőien kezét kérdően kinyújtva, de Rafael nem válaszol. - A szeretet mindenkinek jár, nem csak nekik. Te jó vagy, Rafael! - érinti meg társa vállát kesztyűjével. - Csak azt mondom, annyi mindent felfoghattunk volna másképp.

- A közöny erősít- válaszol, de nem Rafael, hanem a fejükben szóló hang.

Szárnyak csapkodása a távolból, a vörös Nap előtt angyal ereszkedik a dombhátra. A mennyei seregek fővezére magányosan lép arkangyal társai közé.

- Hát újra együtt - szólal meg őszinte örömmel az arcán Michael, Gabriel bólint. - Ha gyűlölsz, megértem!

- Dehogy. - válaszol kis szünetet követően, lassú szempillantással - Nem gonoszság vezérelt, csak védeni próbáltad, amit elértünk - mondja, mire Michael reagálna, de az angyal tovább folytatja. - Ami előtt a mai napig fejet hajtok. Viszont továbbra sem értek egyet… - kezdi, de a vezér nem engedi befejezni. 

- Hallottam, amit beszéltél, Gabriel. Bármit is gondolsz rólam, hidd el, én is tudom, hogy nem vagyunk kizárva az érzelmeket átélni képes lények köréből, de mi harcosok vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak sebezhetővé tevő körülményeket - mondja ingerülten, határozottan. - Talán azt hiszed, nekem lényemből fakad a közöny? Szerinted milyen sereget lehet vezetni úgy, ha a neked alárendelt katonák, akikhez egytől egyig kötődsz, azt látják, az érzelmeid sodrásában szédelegsz, szubjektív döntésektől vezérelve? - kérdi Gabrielt végigmérve, kicsit talán utalóan bírálva is őt, de nem vár választ. - Azt gondolod, hogy nem mardossa belsőmet emésztő kín minden egyes ember, angyal, vagy állat erőszakos elmúlásakor? - folytatja lesújtott tekintettel, majd nagyot sóhajtva néz félre. - Nem ismersz, Gabriel! Nem ismersz engem! - kezeivel az arkangyalra mutatva nyomatékosítja szavait.

Gabriel a társa szavain mereng, érti a helyzetét, érti a kiosztott fővezéri lét kényszerített korlátait, és súlyos terhét is.

- Sajnálom, ami történt, de már nem tudom visszacsinálni. Hibáztam, talán sosem tudtak volna úrrá lenni a lelkeken, ha nem engedtem volna teret annak, ami bennem dúlt - vallja megbánóan Gabriel, önmagával is megpróbálva elhitetni, az angyali faj csak egy eszköz az emberek szolgálatában, érdemi döntési jog nélkül, akiknek nem jár a boldogság, a szeretet okozta öröm.

- Nem szorult segítségre - válaszol Michael bosszúsan a régmúlt idők csatában Gabriel által megmentettre utalva. - Hogy is gondolhattad, hogy rászorult?

- Ezt már jópárszor megbeszéltük Michael! - szól közbe Rafael. - Semmi értelme tovább rágódni ezen. Túl vagyunk már rajta nagyon régen - folytatja nyomatékosan, mire a vezér gondterhelt tekintettel fontolja meg Rafael szavait. 

- Igazad van – válaszolja. - Emberies pazarlás meddőn a múltban merengeni. Kellesz nekünk - fordul ismét Gabrielhez. 

- Kellek? - kérdezi gyanakvóan. - Én? Vagy inkább, ami a szárnyaim közt van? - folytatja oldalra biccentve fejét, de Michael nem válaszol az utalásra. - Mert ha csak az kell, akkor tessék, vedd el! - mondja a fegyver szíját lebújtatva magáról, a toknál fogva a főangyal felé tartva.

Szinte szikrázik a levegő kettőjük közt a feszültségtől, Rafael semleges válaszvonalként figyeli az előtte kitartott kardot.

- Ez nem így megy - válaszol kimérten Michael, majd kirántja a pengét a Gabriel által fogott tartóból, és a mellette derékmagasságig érő sziklába vágja. Fémesen cseng a kőbe ékelt penge, három centiméterre hatolt a kemény anyagba. Néhány másodperc után kirántja onnan, és társának nyújtja.

- Hagyjuk ezt! - reagál Gabriel unott tekintettel a gyerekes méricskélésre felhívást sejtve. 

- Csináld! - kiált rá idegesen, parancsoló tekintettel, mire a megszólított kelletlenül veszi el a pengét, és a kőre sújt.

Az ütközési ponton széthasad a szikla, a törésvonal folytatásaként pedig az egész domb kettéválik Rafael lába alatt, éppen csak át tud lépni Gabriel oldalára. 

A három arkangyal a tíz méter széles, ötven méter mély, omladozó hasadék peremein folytatja vitáját.

- Érted már? - kérdi Michael, miközben Gabriel a kezében tartott, ártalmatlan kinézetű, hófehér, sima felszínű, jellegtelen markolatot nézi. - Valamiért a te kezedben működik igazán, a készítőjét nem fogadja el - tárja ki kezeit.

- Ezt meg honnan gondolod? Láttad harcolni Lucifert vele? - kérdez vissza Gabriel.

- Tudnotok kell, hogy… - kezdi magyarázkodóan, hezitálva, felsóhajtva - nem Lucifer kovácsolta.

- Tessék? - kérdi Rafael, összefonva maga előtt karjait.

- Nem a pokolban készült, hanem idefent, a Földön - vallja az arkangyal - Nem a Fényhozó műve, hanem az enyém.

- Mit beszélsz? - kérdez közbe döbbenten Gabriel. - Mindenki ismeri a történetet, a pokol tüzében… - kezdi ingerülten.

- A történetet, amit én kezdtem terjeszteni! - vág közbe idegesen, csendesítve társait. A kialakult hüledező némaságot megtörve folytatja mondandóját. - Elrabolták.

- Kit? - kérdi Rafael értetlenül. 

- Hanielt - feleli megvilágosodva Gabriel, mire Michael korábbi kioktató beszéde miatt felsejlő szégyennel az arcán bólint.

- Te tudtad? - kérdi Michael.

- Egyértelmű, rátok volt írva.

- A letaszítás után a bolygó élővilágának újjáépítése volt a feladata, páratlan önzetlenséggel, a saját entitásának darabjait is hátrahagyva elképesztően meg tudta gyorsítani a Föld feltámasztását. 

- Ez közismert – szól közbe Rafael sürgetően.

- Lucifer hírszerzői is látták a lényének felosztásában rejlő képességeit, így elragadták őt, a mélybe vitték, hogy rabláncra verve kényszerítsék a saját világuk kialakításának fokozásara. Idelent találkoztunk volna a Második Világban, de nem jött el. Még láttam, ahogy elviszik.

- Miért nem akadályoztad meg? - kérdezi Rafael.

- Rengetegen voltak, esélyem sem volt.

- Hívhattál volna segítséget, jöttünk volna azonnal - feleli Gabriel.

- Nem gondolkodtam tisztán, csak azon járt az eszem, hogy mit fognak tenni vele. Gyorsan cselekedtem, ritka földi fémek vegyületéből létrehoztam a legkeményebb anyagot, ami csak létezik az univerzumban, karddá kovácsoltam. Hanieltől megtanulva, a pengének átadtam lényem egy darabját is, hogy harmonikus egységet alkossak a pengével, hogy karom kiterjesztéseként mérhessek csapást a pokolra, és Luciferre is.

- Nem ez volt az egyezség. A végidőkig nem sújthatunk le rá, Isten határozta meg, adni kell neki lehetőséget a változásra - szól közbe Rafael.

- Mint mondtam, nem gondolkodtam, érzelmek által vezérelve döntöttem - ismétli magát Michael, utalva az emóciók kizárásának korábban hangoztatott szükségességére. - Túl büszke és öntelt voltam akkor - suttogja, mintha csak magát gyóntatná, majd ismét társaihoz szólva folytatja önvallomását. - Elindultam hát lefelé. A kard kudarc, a mélyi hírszerzők után vezető nyílás pedig csapda volt. Végül kiszabadultam, de a kardot megszerezték, Luciferhez került. Miután feljöttem, azt mondtam, hogy ő kovácsolta, és el kell vennünk tőle, a többit már ismeritek. - fejti ki, majd maga elé mereng, fókusz nélkül bámulja a megnyílt üreget. 

Egyik arkangyal sem válaszol Michael eddig mindenki elől titkolt történetére, furcsamód nem kezdenek felváltott és érthető verbális ostorozásba. Vagy talán nem is annyira különös a hallgatás. Valahol mélyen talán örülnek is neki, hogy a fővezér is sejti már, milyen esendőnek bélyegzetten élni, holott az egyetlen bűne a szerelem volt.

- A karjaim közt halt meg. Utolsó pillantásában is a végtelen önzetlenséget láttam. A természet anyja. Így nevezték el azon szerencsés teremtmények, akik láthatták őt feltűnni és alkotni a világukban – Michael egyre halkuló és lassabban formált szavakkal kerül messzebb az eredetileg kezdett témától, miközben távolba merengő barna szemeiből egy-egy könnycsepp gördül ki.

- Folytasd, testvérem! – szólítja meg Gabriel, mire társa heves pislogások, és arcot keményítő, keserű sóhajtással folytatja.

-  A felismerhetetlenségig kínozták a testét, de nem segített nekik, erős maradt. Én viszont gyenge. Ekkor megfogadtam, hogy nincs helye többé bennem az érzéseknek. Magukkal ragadtak, hibát hibára halmoztam miattuk - folytatja, majd felocsúdik vallomásából, és felsóhajtva, büszkén és elszántan húzza ki magát. - Soha többé nem történhet hasonló.

Gabriel átvitorlázik társa oldalára, és mellé érve jobb vállára teszi jobb kezét.

- Csak szeretted őt – mondja halkan. – Ennyi – folytatja, és óvatosan megszorítja Michael vállát. – Hibázunk, mert nem vagyunk tökéletesek. Csak  Ő az, senki más, és ez így van rendjén. 

- Legszívesebben magamat is száműztem volna, még előtted, de akkor hogyan vettük volna fel a harcot a Mélyből érkezőkkel? Mégis ki vezette volna a légiókat? Mondjuk te? – fordul kissé becsmérlően Rafaelhez, aki lesüti szemeit, majd felpillantva szólal meg.

- Nem, nyilvánvalóan nem vagyok alkalmas rá. De ne értékeld túl a szereped, testvérem! – válaszolja kimérten és halkan, mondandójából kitűnik, hogy örökös hűsége miatt méltatlannak érzi a fővezér nyers közlését.

- Nem vagy sem jó, sem rossz, hanem teremtmény, így nem lehetsz végletes. Nincs hibátlan és állandó állapot, csak döntések. Helyes vagy helytelen, de folyamatos döntések. Te is döntéseket hoztál Michael, jól tudom, hogy milyen nehéz döntéseket, hidd el, senki nem akart a helyedben lenni, amikor határoznod kellett – ragadja ismét magához a szót Gabriel – Ne akarj tökéletes lenni, ne kívánd az elérhetetlent. Vágya csak kudarcélményt nyújthat, dühöt és elégedetlenséget szít – folytatja, tovább sétálva Michael háta mögé, miközben a távolt kémleli mögötte, majd válla felett oldalra pillantva szólal meg ismét - Az első is azt gondolta közülünk, hogy tökéletes lehet, most ellene indulunk, hogy megmentsük az embereket. Vagy tévedek?

Az angyal nem ismeri a pontos tervet, de társai közelsége érzületi szinten hozzávetőlegesen betekintést enged szavakká nem formált gondolataikba.

Michael nem válaszol, hanem társa keménynek érzett mondatain elgondolkodva, vezérhez méltó megfontolt léptekkel elhalad társai mellett, és két erős szárnycsapással, a lehullott leveleket felkavarva a levegőbe emelkedik. Rafael még mindig töretlenül követi őt, Gabriel pedig a szemeivel kíséri főangyali rangú fivérei távolodását. 

Indulatos szóváltásuk jelentőségén töpreng. Biztosan érzi, a számára kijelölt út a társai nyomán oszló halvány ködcsíkok mellett vezet, így térdei hajlítása után határozottan rugaszkodik el a földről.

Nyílt óceán. Az Európát és Amerikát elválasztó, végtelennek látszó vízözön felett szabályos, ék alakú kötelékben hasítja a levegőt az egymástól kiáltásnyi távolságban repülő három arkangyal. Alig húsz méterrel szállnak a békés hullámok felszíne felett, de ötven méter magasra szívják maguk mögött a porzó vízfüggönyt. A szárnyak mereven derékszögben, a karok a test mellett, a tekintet homlok felé egyenesen előre. Ideális testtartás a hatékony száguldásra, szinte légellenállás, és lassulás nélküli haladást szolgál.

Kilométerek néma ezrei telnek el. Egy órája hagyták el a kontinenst, most megint szárazföld látszik elöl. Az emberek egykori középkorának új világa. Amerika, a Világűr, a Hold, a Mars, a Pokol, a Menny. Az emberiség táguló világképének önkéntes, és kényszerített állomásai. Miért ismerhették meg az Univerzum egyre nagyobb szeletét, ha most egyszerűen elvágják a sorsukat? Miért pont most?

A bensőjében felmerült, értelmetlennek tűnő téma hordozója már elvileg angyal, így természetfeletti erő és ezzel felelősség birtokosa is, fontos feladat végrehajtója, mégis Vidnek fejben elkalandozó személyisége uralkodik el rajta.

A hosszú, de angyalként rövid idő alatt megtett úton egyetlen szó nélkül került a terv birtokába Gabriel, társai gondolatainak erőszakmentes elszívása útján. A természetes adatletöltés alapján már világos számára, az elmúlt napok megannyi emberi lélek megmentésére irányuló mentőakciók láncának utolsó állomása következik. A földiek utolsó, kitartó csoportja bevette magát a kontinens kiterjedt völgyszurdokának mélyébe, de már ők sem tartanak ki soká, közeledve az arkangyalok minden egyes emberi lélek elszabadulását külön-külön apró, fájdalmas áramütésként érzik meg.

Végtelennek tűnő zöld préri a keleti parttól tovább haladva, Gabriel képtelen megérteni, a földi paradicsom miért kell, hogy véget érjen. A mű tökéletes, a mű tökéletes. Szünet nélkül skandálja magában, elnyomva velük feltörő gondolatait, mert apró lázadásnak érzi teremtője döntésének kétkedő benyomásokkal való megkérdőjelezését. 

Hamar változik a táj, nyugaton már látszik az emberiség végső harcterét adó, egykor Grand Canyon megnevezéssel illetett, az angyalok tudatának kollektív komponensében csak száznyolcvanharmadik beavatkozásként jelölt színgazdag szakadékrendszer.

Közönyös, számszerűsített név a természet lenyűgöző csodájának, csak a puszta funkció, semmi szépség, semmi melegség, semmi élet. Gabrielt közben belülről ismét szaggatja az érzés, hogy mivé lettek egykori társai, könnyek nélkül siratja az évmilliók folyamatos harca miatt zorddá vált sereget.

A háború keményít, de nem csak a testet, a belsőt is érzéketlenné teszi. Nem erre születtek, Isten szeretetének befogadása volt az egyetlen dolguk, semmi más. És most? Önmagukat elvesztett, megkeseredett bábok, akik lényükből fakadóan töretlenül mennek előre, mert azt mondták nekik, hogy ez az egyetlen út.   

Hadjárat a gonoszság ellen, remekül hangzik. De nem más ez, csak egy erőltetetten kreált, csalóka eszme, egykori fenséges társai egy utópia nyomorodott rabszolgáivá lettek.

Gabriel az emberek közt megélt múltjából meríti megvilágosodó gondolatait, a földi világ szánalmas vetülete számos korábbi világvezető álságos, öncélú tevékenységét juttatja eszébe.

Ideje teret engedni a kikívánkozónak. Vajon ki lehet az angyalok észrevétlen, lassú mérgezésének indítója. Isten? A mindenható szeretet? Képtelenség. Akkor Michael? Nem lehet, ő csupán szintén áldozata a kialakult rendszernek, kétségbeesett tűzoltóparancsnok az elvadult világ tűzvészében.

Gabriel összerakja a mozaikszerű darabokat, végre megérti a nyilvánvaló összefüggést. A Letaszítás indította a lavinát. Az első angyalnál senki nem ismerte jobban fajuk természetét, hiszen mindegyikük teremtésénél jelen volt. Pontosan tudta, hogy letaszításával mi fog elkezdődni. Ugyan ellene irányulóan, de az erőszak őmiatta született meg, ahogyan az egymás után törvényszerűen következő, nyomorba döntő, világvégéig elnyújtott láncreakció is. A tőle való félelem lángjának felszításával indította el az angyali fajt önmaguk elpusztításának útján. 

Michael és Rafael némán hallgatják végig harmadik társuk elméjének szárnyalását, minden apró impulzusát befogadták. Döbbenten néznek egymásra, a világ legnagyobb átverésének áldozatainak érezve magukat, szégyenkezve, kimondott szavak nélkül tekintenek egymásra. 

Sűrű, fekete füst száll fel a völgyből a csillagos ég felé nyugaton. A három angyal a kopár fennsík felett néhány méterrel repülve kavarja fel maga mögött a kőzetre ülepedett port, folyamatosan lassítva lopakodnak a felszín száraz bozótjait súrolva, hangtalanul vitorlázva. Sötétbarna lábbelijük a több ezer kilométeres utat követően először ér talajt. A sziklaszirt széléhez lépve már közvetlenül is látszik, az utolsó, emberek által vívott csata zajlik a mélyben. 

Néhány száz fegyveres infernoidok tengernyi gyűrűjében. Nem csak katonák küzdenek a túlélésért. Civil ruhás férfiak, nők és tizenéves fiatalok együttesen próbálják feltartóztatni a sötétség hullámait. Homokszínű, amerikai tankok, és ágyúkkal szerelt polgári terepjárók fél kilométeres sugarú körben fegyvercsővel kifelé elszórtan sorakoznak gépesített gátat képezve az özönlő sereg és a fentről érkező támadások ellen gépkarabélyokkal védekező, sérült túlélők közt. A végső védvonalat jelentő eszközök egy pillanatra sem pihennek, folyamatos a tüzelés, szüntelen dörejek zajától remeg a föld. Az ütegek egyes lövései szárnyasok egész csoportjával végeznek, de a kiiktatott lények helyébe újabb támadók lépnek a föld alól felnyíló járatokból. 

Szűkül a kilométeres kör, a védvonalat üzemeltető élők válogatás nélkül esnek áldozatául a tűzvonalat éppen áttörő és gyilkolásra teremtett pokolbéli lényeknek. Ártalmatlan, gyenge testüket a magasba rántják a terepjárók platóiról, a kivégzők az ajtókon keresztül végtagjaikat leszakítva tépik ki a járművekből áldozataikat. Lelkek szállnak a magasba, de egyik sem jut néhány méternél tovább. A földfelszínen nyüzsgő és levegőben kavargó démoni tömeg senkit nem enged át, a helyszínt egyesével déli irány felé hagyják el a szikrázó prédákat megragadó példányok.  

- Elkéstünk – szólal meg Rafael, mikor a kiszögellés szélére érve megpillantják a védelmi vonalon átkerülő tömeget.

Néhány másodpercig gondterhelten kapkodják fejüket a meginduló mészárlás, és a több oldalról megállíthatatlanul áramló tömeg közt. Gabriel elindul előre a lehetetlen túlerő irányába, Michael a jobb tenyerét társa mellkasa elé sorompóként helyezve állítja meg.

- Halljátok? – kérdi Michael.

- Semmit sem hallok. – válaszol idegesen, szintén a látvány által hajtva, a középen álló vezér mellé lépve.

- Hát ez az. Senki nem maradt idelent – folytatja Michael, majd megfordulva néhány lépést eltávolodik társaitól, és a sötét eget figyeli.

- Itt hagynád őket? – szólítja meg becsmérlően Gabriel, kikelve magából, a megszólított felel, de nem néz rá, tekintetét továbbra is a magasságra szegezi.

- Sokkal többen vannak, mint amire számítottunk - szól ismét kimérten, halkan, az eget figyelve gondolkodik el. - Ha a felszínen ennyien vannak, akkor mi lehet odalent? Nem akartam ezt… - csóválja bosszúsan a fejét, - ... ekkorát sosem akartam kockáztatni, de mindenkire szükség lesz.

A mennyei harcosok vezetője magabiztosan, elszántan fordul meg, céltudatos tekintettel indul a szakadék felé. Két magasabb társa közt sétál el, Rafael és Gabriel egymásra pillantva követik őt.

- Jöjjetek hát! - mondja halkan, szavai suttogva visszhangzanak, a szélesen terülő völgyben dúló háború zaján is messze felülkerekedve, a területet határoló bércek közt. 

A testéről gyengén párolgó füst erőteljesebbé válik, mintha halvány ragyogással töltené be őt. 

- Eljött az idő. Eljött, hogy ég és föld még egyszer összeérjen. Én, Michael, a mennyei seregek első vezére a lelkek elszólításával Apocalyptumnak nyilvánított Második Világ utolsó beavatkozására szólítom a Teremtő minden angyalát - fejezi be hivatalos, büszke, csatába indító szavait. 

Jobbján, és balján társai is a közelgő harchoz szükséges energiaszintre lépnek. Gondolati síkon való egyeztetés nélkül is tudják már mindannyian, megalkotásuk célja most tetőzik, most jött el az ideje, hogy arkangyali erejük egészét bevessék Isten legfontosabb teremtményeinek megmentésére. A rövid időre behunyt szemeiket felnyitják, céltudatos tekintetük szinte világít a bennük gyülemlő hasznos feszültség miatt.

A sötét égbolt kihasad a három főangyal mögött, tucatnyi ponton több száz angyal ereszkedik a felszín felé keleten. Hat fős, ék alakú rajokban, szabályos kötelékben csökkentik a magasságot, és közelítenek nagy sebességgel a csata helyszíne felé. Nőies és férfias arcok, rettenthetetlen tekintetek, évmilliók alatt komorodott lények. Az egységek élén alparancsnokok hasítják a levegőt, fehér szegélyű vért lobog rajtuk a szélben.

Az arkangyalok a mélybe vetik magukat a sziklaperemről, a mennyei sereg gigantikus hullámként tódul utánuk a hegyes sziklákkal határolt szakadékba. Az infernoidok látják az érkezőket, fogadásukra egy részük keleti irányba tömörül, újabb frontvonalat képezve. A völgy fenekét elérve egyenesen a harcmezőre értek a mennybéliek, vízszintes irányba száguldanak tovább a szinte végeláthatatlan síkságon. A szörnyetegek a túlélők belső körét is elérték már, lelkek tucatjai ragyogva távolodnak az ég felé az invázió belsejében.

- Vigyázzatok az élőkre! Miattuk vagyunk itt - szól a harcedzett főparancsnok végtelenül rutinos higgadtsággal.

Összecsapnak a hullámok. Meleg és hideg áramlatok találkozásaként, fehér és fekete festék összeöntéséhez hasonlóan keveredik az angyalsereg a tízszeres számbeli fölényben lévő ördögi lényekkel. 

A mennybéliek serege az évezredek során begyakorolt taktikának megfelelően, méterekkel a felszín felett ütközött meg az ellenséggel, ahol jóval kevesebb ellenállásba ütköztek. 

A sebesség most az elsődleges fegyverük, a lendületük erejét használják fel. Fejre mért, pontos ütéseiktől az elsodort lények azonnal elporladnak. 

A terület magját elérve a kétségbeesetten védekező néhány megmaradt emberhez férkőzött infernoidokat az elöl érkező angyalok felrántják a talajról, a mögöttük repülő társaik pedig egymás közt darálják be.

A már túl sokat látott halandó túlélők a földre vetették magukat az érkező segítség láttán, majd a néhány másodperc alatt átsuhanó, összezárt alakulat elhaladta után a megtisztított terepen folytatják a tüzelést a továbbra is közeledő támadóikra.

Az égiek minimális veszteségekkel, az ellenség gerincére csapást mérve jutnak át a tömegen, és kettéválva fordulnak vissza a síkságot lezáró függőleges nyugati sziklafal előtt. Észak és dél, ami mostantól mást jelent az amerikai kontinens túlélői számára. Két irányból indítja második hullámát az angyali ostrom. Már nem szól a gondolatátviteli úton közvetített parancs keresztülhaladásról, test a test ellen oszlanak el a ritkított, de még mindig szinte átláthatatlan, sötét tömegben.

A fehérszárnyasok húsz tagja szállt le a poros, emberi holttestekkel borított talajra az alig ötven túlélő köré, szoros blokádot alkotva segítenek visszatartani az infernoidok özönét. Tűzfegyverek lövedékei és a természetfeletti erővel felruházott testek energianyalábjai együttesen, azonos céltól vezérelve, vállvetve küzdenek a közös ellenséggel szemben. A menny felé törő, tündöklő lelkek, a lokálisan illanó lángnyelvek, és a tűzijátékként felvillanó fényjelenségek hideg közönnyel jelzik, a három sereg tagjai erőszakos úton fogyatkoznak.

A több kilométeres kiterjedésű síkságon végeláthatatlan ütközet dúl, az eleinte rendezett, égi alakulatok mostanra szétzilálódtak, az emberiség végső csatáját vívják meg.

A Vidként is élt égi teremtmény fényét vesztve kerül a fölre, az emberekért folytatott, teljes önátadással járó küzdelmétől teljesen kimerült angyalt a szörnyetegek tucatja közös erővel taszította a talajra. 

Az angyal talpra áll, infernoidok raja szállt köré. Körbenéz, minden irányt megfigyel. Nincs segítség, sem menekülő út. Bármerre támadna, a háta mögé kerülők rögtön végeznének vele, nincs esélye, önmagától nincs.

Egy megoldás maradt. A kesztyű a markolaton, fémesem cseng a tokjából kivont penge, miközben az arkangyal jobb csuklójában forgatva melegíti ízületét. Ismerős mozdulatok.

- Hát, egy vascsőnél biztos jobb lesz – jut eszébe Vidkén megélt első találkozása az élettelenek tömegével.

Tökéletes egység élő és élettelen közt, a harcérték egy újabb szintje a használó birtokában.

Hátulról indul az első támadó, szemkontaktus nélkül, maga mögé szúrva döfi át fekete mellkasát az angyal. Jobb oldalról jön a következő, a testétől könnyedén elváló nyaka könnyű célpont az önmagát lasított felvételben szereplőnek érző arkangyal számára.

Kiút nyílt az eddig zárt körből. Menekülni? Dehát esélyük sincs az eddigi szorongatóknak. Nem baj, a minimális idő is idő, emberi életekbe kerülhet, most ők a prioritás.

Gabriel tudata gyorsan értékeli a szituációt, kiszabadulva a még élők segítségére indul. Látja az angyalok védekező láncolatát maga előtt a túlélők körül. Az elesett társakat rögtön pótolják, a pajzs megnyílt réseit azonnal újak tapasztják be. Egyszerű harcosok, és büszke jelzésekkel ellátott parancsnokok egyaránt, ahogy a szükség hozza, már teljesen jelentéktelen a rangjel.

Gátlástalan a mészárlás. A pokolbéliek horrorisztikusan kegyetlen tetteitől véres harcmezőn Gabriel meglátja a csodát is. Földi és mennyei, nők és férfiak, angyalok és arkangyalok egyenrangúan harcolnak. Talán most először fordul elő az emberek és angyalok által jegyzett idők óta, hogy a társadalmukban betöltött mesterkélt, látszólagos és sokszor igazságtalan pozíciójuk jelentéktelenné vált, csakis az önzetlen együttműködés által gerjesztett közös tűzerő számít. Érdemes harcolni.

Az infernoidok lassan elfogynak, súlyos veszteségek mind angyali, mind ellenséges oldalon, de az emberek a beavatkozás óta szinte mind életben vannak.

Végre lászik a földfelszín is a ritkuló nyüzsgés alatt, az ütközet ideje alatt járatok százait vájták ki a kőzetből előtört teremtmények. Zöld és lila fények váltakozva kezdenek pislákolni a mélyből, rázkódni kezd a talaj.

- Ez csapda - szólal meg Gabriel elképedt tekintettel, a túlélőknek angyalok felé hálás tekintetű csoportjára nézve - Végig az volt, összeterelték őket.

Késői ébredés, a föld megnyílik közvetlenül az emberek alatt, hatalmas test szakítja át a felszínt, hosszú, csápszerű végtagokkal. Nincs feje, nincs farka, nincs eleje, nincs vége, de kilométeres, gigászi teremtmény. A hatalmas robajt okozó, földrengéstől kísérve porladó sziklák közül emelkedő, újabb szörnyeteget látva Gabriel emlékei közül elsőként Noel mentőakciója villan be, mikor leszakadt a híd az egykori otthonukat jelentő városukban.

- Éz volt hát a víz alatt - világosodik meg az arkangyal, a hullámokba rejtőzött szörnyeteg nagyobb példányát véli látni benne.

Ovális, sötét és kérges teste két részre oszlik, közötte áttetsző, lilás-zöldesen fénylő irdatlan méretű zsák pulzál kocsonyaként, melynek belsőjében fénytelen gömbök ezrei vannak összezsúfolva.

Az egyiptomi beavatkozás, az atlanti térségben mélybe ömlött, emberi kéz alkotta vegyület, a Márkot visszatartó infernoid, a fénytelen gömbök a lény gyomrában. A sosem látott szörny körülményei miatti egyértelmű következtetés rettenetes érzése keríti birtokába az arkangyalt.

Az utolsó embereket összezúzzák az előtörő hatalmas szikladarabok, a közel ötven lélek egyszerre indul az ég felé, de nem jutnak messzire. A polipszerű óriás nyúlványainak kinyílt, színes lebenyeket meresztett végei egyszerűen bekebelezik a fénynyalábokat, csápjainak sértetlenségét megtartva juttatja őket végig a testében egészen a központi szervéig.

További infernoidok százai emelkednek ki a talajból, és a környező csatából felszabaduló, lelkek segítségére repülő néhány angyalt a meglepetés erejét és számbeli fölényüket kihasználva könnyedén szaggatják szét. Néhány pillanattal ezelőtt közelgő győzelem látszódott, most vesztésre áll a csata.

A gigászi test az utolsókig learatja a halhatatlan fénygömböket, majd a méretei miatt az angyalok számára szinte sérthetetlen nyúlványainak végét megveti a talajon. A még mindig legalább ezerpéldányosra tehető sötét sereg gyűrűjében látszik, ahogy a páratlan méretű lény végtagjai megfeszülnek, majd a földfelszínbe kapaszkodva a teste központi részét az ég felé kezdi tolni.

- Michael? - szólítja meg Rafael távoli társát a közelharcból szabadulva, a mindenki számára ismeretlen történéseket látva. 

- Látom! - válaszolja, az égi kavalkádban való repülése közben szintén a lényt nézve, némi hezitálással a hangjában.

- Cselekednünk kell! Gyorsan! - folytatja, de Michael még nem válaszol, a lehetőségek futnak át az elméjén. - A lelkeknek így vagy úgy, de mindenképp ki fog nyílni a kapu!

A felhőkarcolói magasságba emelkedett teremtmény törzse alá infernoidok százai tódulnak, és a földtől elemelve tovább nyomják az ég felé. Szárnyaikkal csapkodva, farkaikkal a földfelszín felé energianyalábokat tüzelve lökik magukat, és a lelkek ezreit hordozót az égbolt irányába.

- Michael, dönts! Nincs idő! - kiáltja Gabriel az ég felé tekintve. - Ez meghaladja a penge erejét is, nem tudom legyőzni!

- Kész vagytok rá? - kérdi Michael a két társától.

A két arkangyal azonnal tudja, mi harmadik társuk ötlete, de nem válaszolnak. Rafael bólogat, Gabriel felsóhajtva teszi el kardját. Nincs szó, de nem is kell, a telepátia mindent közvetít.

- Hát ez a döntés. Gyerünk! - folytatja Michael, majd a lény mellett a magasba lövi magát. 

Rafael és Gabriel ugyanígy tesz, majd egyenesen az emelkedő társukhoz repülnek. Alkarjaikkal körben összekapaszkodnak, pörögve emelkednek tovább, spirál alakban oszló ködcsíkokat húzva maguk mögött. Magabiztosan, de mégis az ismeretlentől tartva néznek egymásra.

- Erre születtünk. Ez a dolgunk. Használjuk hát ki, amit kaptunk! - szól határozottan Michael, vezérhez méltó, rögtönzött lelkesítő beszédet tartva.

A gyűrűben emelkedő, összefonódott testek ragyogni kezdenek, fényes masszává válnak és olvadnak össze egyetlen testté. A fényár néhány másodperc alatt eltűnt, vele az emelkedés és a pörgés is abbamarad. Három volt, egy lett. Haja és szárnya, kesztyűje, csizmája, vértje és alatta derekát övező kötele ezüstösen csillog, a három főangyal egyetlen testben tartásának feszültsége miatt elektromos ívek cikáznak külsején. Arca főként Michael vonásaira hasonlít, de a másik két angyalra is emlékeztet.

Koncentrált energia, de együttesen átélt fájdalom is odabent. A kín forrása a három súlyos emlékezet, a három eltérő motiváció, a három különböző akarat, aminek ugyanott kell megférnie. A közös, közvetlen cél most az összetartó erő, a monstrumnak pusztulnia kell. 

Felnyitja szemeit, pupillája eltűnt, ezüstösen világít a tekintete. A belül tomboló feszültség fájdalma a tekintetére ült, keserves, el-elvicsorodó, szükséges szenvedés tükröződik rajta. Nem kitartható az egység a végtelenségig, de tartani kell, amíg csak lehet.

Robbanásszerű dörejjel ront neki a mennyei portált feszegető lénynek. Már pontszerűen villódzik a dimenziók közti átjáró, mikor az arkangyalokból egyesült lény nyugati irányból fényleni kezdő öklét előre lendítve három arkangyal erejével hatol a szörnyszülött testébe, majd néhány másodperc után a túloldalán tör ki belőle, az emberek által teremtett mágikus folyadék fröcskölésétől kísérve.

Visszafordul, majd ismét beszakítja a kiterjedt szigetnyi testet. Elképesztően gyors, összemérhetetlen az infernoidok sebességével, nem tudják lekövetni.

Özönvízként ömlik a kőkemény kéreg mögötti színes anyag a mélybe, mikor az arkangyali egyesülés az ég felé átszakítja a robusztus bestia gyomrát, utat nyitva a lelkek ezrei számára az üdvösség felé. A kitörő fénycsóvák egyszerre próbálnak a magasba repülni a hatalmas napkorong előtt, nyomásuktól kettéhasad a zsák és vele az orbitális bestia is. A magasba emelő infernoidjainak egyensúlyából kibillenve zuhannak a millió tonnás részek a föld felé, mikor a szivárványszínűvé porzó radioaktív szitálás felett lángtengerbe borítja az eget és pereg atomjaira a pokolbéli kolosszus.

Színes eső hullik a földre, a ragyogó lélekzuhatag pedig a fizika ismert törvényeit felülírva az üdvözítő portálon át a túlvilág felé, míg a kapu be nem zárul az infernoidok odaérkezése előtt. 

A megmaradt démoni szárnyasok jelentős része dél felé menekül, alig százan pedig stratégiailag értékes prédákat látnak a magasból védtelenül zuhanni.

Az arkangyalok a lelkeket fogvatartó áttetsző fal áttörését követően ismét elszakadtak egymástól. Miután az egyesült lény az ég felé áthasította az ördögi börtönt, három részre hullva kezdett a felszín felé zuhanni.

- Védd az arkangyalt! - szólal meg az egyik égbéli társaik fejében, mikor az eszméletlenül, tehetetlen falevélként hulló, többmillió éves vezéreik kiszolgáltatottságát látja.

Nem parancsnok szólt, nem a legnagyobb harcos üzenete ez, de a megmaradt, alig száz angyal mindegyike tudja, az utasítások rendszerének ideje szünetel, a mindent kockára tevő főangyalok élete most csakis rajtuk múlik.

A földön és levegőben még harcoló, de felszabaduló angyalok nem keresnek új infernoidot, hanem három csoportra oszolva a legközelebbi, meteorként zuhanó, testében hevülő arkangyal felé sietnek. Kettesével veszik fel a zuhanás sebességét, és az eszméletüket vesztettek ernyedt karjait megragadva lassítják le őket.

Puhán érnek velük talajt. A megmaradt harcosok néhány pillanat alatt átrendezték erőiket, a földre kísért elődeik ájult testeit veszik körbe mindannyian, áthatolhatatlanul. A helyszínen maradt sötét szárnyasok utolsó támadásait is visszaverik, mikor az arkangyalok közel egyszerre térnek magukhoz. 

- Michael - szólal meg mosolyogva a védelmüket kezdeményező angyal, miközben kezét nyújtja vezérének. - Dél felé menekülnek.

Az arkangyal büszke, mindegyikük közül talán a legmagabiztosabb, de sok minden megváltozott, mióta a világvége kihirdetésre került. Alkalma nyílt meglátni, mi az, ami igazán fontos, és lehetősége lett szembesülni az Univerzum ideje alatt elkövetett hibáival is, melyből tanulva tudja, itt az ideje elfogadni a segítő jobbot. Azt a megerősödött markot, amit kormos, karcolt, gyűlölt, de elfogadott harci kesztyű borít, a kezet, amin régen nem volt a világba begyűrűzött erőszak által követelt döntésekkel kikényszerített háborús szerelés.


21. Mély

A Karib-térség görbülő, végtelen vízfelülete a horizonton. A megmaradt angyalok kilométer széles sávban elcsigázottan száguldanak a nyílt tenger felett a sátáni teremtmények utáni vad hajsza során. Porzó vízpára szökőár-magas hulláma szökik a kristálytiszta ég felé szorosan a mennyei sereg utolsó egységének nyomában. Előttük apró fekete objektumok körvonalazódnak, és fényesen pislákoló foglyok remegnek az egyre fagyosabb légkörön keresztül. 

A nyugat felé eső látóhatárt kitöltő Napkorong folyamatosan gyengülő fénye szürreális, lenyűgöző panorámát nyújtva teszi lehetővé az Elragadtatás előtt szabad szemmel láthatatlan felülete fűzfaszerű kitöréseinek látványát, felszínének világos és sötét elmosódásait. Az itthagyottak és a segítségükre érkezők kizárólagos kiváltsága volt a lehetetlen panoráma. 

A tompán széles, több kilométeres, egyvonalas ék csúcsán a vezér repül, Rafael és a természet utolsó csodáit szemlélő Gabriel a két szárny tagjai közé vegyültek. Ragyogó vércseppek gördülnek hátra egyes harcosok sérült arcáról, tollaiban tépázott, részben csonkított szárnyairól és kihasított, nyomokban megégett ruhájuk alól. A menetszél az angyalokat éltető folyadékot mikroszkopikussá porlasztva fújja el.

Képesek egymást gyógyítani, de a csata nem ért véget, csak a helyszíne változik, a szerzett sebek pedig nem harcképtelenné tevő sérülések. Nincs idő a kényelmi szempontok kielégítésére, a fájdalom kiküszöbölése most nem elsődleges. Fontosabb küldetés van folyamatban, minden más várhat.

Kiterjedt sziget rajzolódik ki a láthatáron, szinte egészét elborítóan, vulkánszerűen tornyosuló képződménnyel a felszínén. Az élen haladó, legélesebb látású Michael pillantja meg elsőként, hogy nem tűzhányó csúcsosodik előttük, hanem a földből előtört szikla és földhalom újszülött hegyvonulatként keresztezi útjukat.

A messzi távolban apró legyekként kivehető, űzött infernoidok tűnnek el a lathatóan friss domborzaton keresztül. A fővezér lassít, katonái remegő szárnyaik vitorlázása útján vezetőjükkel együtt vesznek vissza sebességükből. Michael a környezet stratégiai helyzetét figyeli, a seregbe vegyülten érkező Gabriel emberi emlékei az egykori Kajmán-szigeteket láttatják sokat tapasztalt szemeivel.

Aggasztó, idegőrlő csend a több száz méter szélesen tátongó űr felett és annak környékén, semmi híre a harctér szökevényeinek és az elhurcolt rabjaiknak. Az alig száz angyal tömörülve, szárnyaival verdesve lebeg a vaksötét, feneketlen katlan bejárata felett. Teljesen fénytelen a járat, semmit nem enged láttatni odabent. Michael középen, társai körülveszik őt.

A helyszín alapján ősrégi, megkérdőjelezhető igazságú bíráskodás emlékei rémlenek fel mindannyiukban. 

- Testvérek! – szólítja meg a mellette végsőkig kitartott bajtársait, végignézve megtörő harci sérüléseiken - Köszönöm nektek. A szolgálatotokat. De eddig tartott - folytatja, majd döbbenten néznek egymásra a megmaradt csapat tagjai. - Nincs tovább rangsor, nincsenek többé parancsok, egyenrangúként állok előttetek. Itt és most leteszem a vezéri lét kiváltságát. Számos hibát elkövettem vezetőtökként, amire csak most döbbentem rá - fejti ki, a mélybe lesütve szemeit. - Isten a maga ragyogó gyermekeinek teremtett benneteket, a tökéletes teremtő tökéletes alkotásainak születtetek. Nem ez a világ a tietek, hanem ami odaát van. Az a ti megérdemelt otthonotok, nem ez a végét járó nyomorúság - pillant fel az égre. - Ha régen rátok néztem, boldog, gondtalan tekinteteket láttam, az Ő arcának határtalan tündöklését éreztem viszont rajtatok, de ha most körbenézek, büszke, ám megtört, hideg tekintetű harcosokat látni. Akik megroppantak a túl sok gonoszság megélése miatt. Az a rengeteg borzalom… ennyi szörnyűség senkinek sem jár. Becsaptak minket, de főként engem. Én rántottalak titeket a végtelen háborúba, én gondoltam azt, hogy olyan gonoszság ütötte fel a fejét a világban, amit nekünk kell megoldani. Hogy olyan, földi halandók védelmi képességét meghaladó erő szabadult el, amit csak mi, angyalok tudunk felszámolni - folytatja, majd néhány másodpercre elmereng a rá szegeződő tekintetekben. 

Hibáinak, elvakultságának visszafordíthatatlan eredményét látja tükröződni a szomorú szemekben.

Michael most érzi csak igazán parancsainak súlyát. Részben közös gondolkodásuk, de végül az ő döntései nemesnek vélt eszme által kikövezett útján sok-sok ezer év háborúskodásába taszította az egykor fájdalmat egyáltalán nem ismerő fajt. 

- Ti mindvégig mellettem voltatok, kérdés és zendülés nélkül. Követtétek a parancsot, a jónak hitt ügy érdekében mindent feláldoztatok. És ez az testvérek, amit köszönök nektek! - folytatja nyomatékosan hangsúlyozva utóbbi szavait.

- Nem kell köszönnöd! - felel bánó megnyilvánulására az egyik közelében lebegő, hosszú, hullámos vörös hajú, női arcvonású, egyenjogúnak titulált társa - Emberek millióit mentettük meg, nem mondhatod azt, hogy hiábavaló volt minden, amit a feláldozott kerubok tettek, vagy amiért mi küzdöttünk. Igazat mondtál, amikor azt állítottad, jó ügyet szolgáltunk.

- De milyen áron, Nanael? Nézzetek magatokra! Gyilkosokká váltunk mind. - folytatja Michael kegyetlenül nyersen, határozottan.

- Ez nem igaz - folytatja a megszólított angyal fejét csóválva, szomorúan, de mosolya melegét árasztva.

- Egykori társainkat öltük. Azokat a társainkat, akiknek talán sosem lett volna szabad a mélybe kerülniük... - szól Michael, szavait csend követi, az angyalok egymást figyelik, az arcukon halványan mintha szégyen tűnne fel - Nem voltak rosszak. - folytatja ismét, a csendet megtörve, könnybe lábadó szemekkel, fejét ingatva - Csak megtévesztettek. Lucifer egyenlőséget felváltó, érdemek szerinti figyelmet ígérő, de hazug és végül elnyomó rendszertervének megtévesztettjei.

- Igen, Michael, ezt már mindenki tudja. Valahol mindig is tudtuk, de mind féltünk az ismeretlentől. Mindannyian ott voltunk a Letaszításnál, nem egyedül hajtottad végre – mondja Nanael körbenézve társain, - mindannyian cipeljük a terhét, nem csak te. És igen, a harc kérgessé tette a bensőnk, de alatta ott vagyunk egytől egyig, ugyanazok, akiknek Ő megalkotott minket.

- Hát tegyétek le a vonszolt súlyt! Az út itt véget ért. Én tovább megyek, és többet nem adok utasítást, de könyörögve kérlek titeket, hogy térjetek vissza Atyánkhoz! Elmúlt a felesleges áldozatok ideje. Ez a világ letűnik, ne legyetek itt, mikor véget ér!

- Az a rengeteg év… - szólal meg Rafael mosollyal az arcán, maga elé merengve - és még mindig meg tudsz lepni, fivérem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem ismered a társaid - Michael értetlen tekintettel néz rá. - Mind különbözőek vagyunk, minden egyes angyal feladata, természete és egyénisége különböző, de egy dologban mind hasonlítunk. - folytatja, miközben a többi angyal is őszintén elmosolyodik, elismerően bólintanak megszólalt társuk felé. - Senkit nem hagyunk magára. - szavai nyomán a megszólalt arkangyalt biztató sustorgás üti fel a fejét a harcosok közt.

- Hát ti tudjátok… - válaszol Michael csendes elgondolkodását követően, félmosolyra álló ajkakkal, szavai mögött hála, és őszinte csodálat bújik meg - De senkire nem fogok várni.

- Majd ne maradj le, - mondja egy férfi arcú, rövid barna hajú, világosbarna bőrű közelférkőző angyal, elképesztően arcátlan mosollyal, egykori vezetőjének jobb vállát oldalról erősen megpaskolva - Kapaszkodj, Öreg!

Az angyal a szavaival szárnyai verdesését is befejezi, és hanyatt szabadesésben, fejjel lefelé fordulva a mélybe zuhan. Michael elmosolyodik, és követi társát. 

Az összes harcos megindul a mélybe, egytől egyig, senki sem választja a könnyebb utat. Vannak, akik előre buknak, néhányan pedig, köztük Gabriel is, az első mélybe indult koreográfiáját választva adják át magukat a féktelen zuhanásnak. Szabadon választott, angyalonként eltérő merülési stílusok.

A gravitáció ezúttal kifejezetten hasznos, féktelenül gyorsítja a mennyből érkezett testeket. Szárnyak pozícióban, minimális légellenállást biztosítanak. Vaksötét a széles járat, a behatolók csodás testi energiájuk gerjesztésével világítják be a függőleges alagút falát előttük és mögöttük száz méteres látótávolságban. A testük által kibocsátott ködöt felhasználva lokálisan nappali fénnyel árasztják el az utat.

Az érdes sziklafal. Gabriel látja a kivájt kőzetben, hogy az egykori letaszítás nyomait hordozza. Igen, itt kezdődött. Az egykori Vid valóságból rendszeresen kiszakadó merengésével, ámulva figyeli Lucifer és hívei börtönének ősidőkben lezárt, de a végítélet során ismét feltárt bejáratát.

A pokol. Egyszer voltak odalent, de az még az ősidőkben történt, ki tudja mivé lett a világ a mélyben. A totális ismeretlen felé száguldanak, de megéri a kockázat, mert a milliárdnyi emberi lélek fogságának helyére törnek be épp.

Alig néhány méter, ennyi választja el Gabrielt a mellette repülőktől. Elszánt, merev, koncentrált arcok körben, senki sem nézelődik feleslegesen, az arkangyal is tudja, társai érdekében is kerülni kell az indokolatlan bámészkodás luxusát. Ennyi szárnyasnak szűk a járat, precíz manőverezés követelt. Egyetlen rossz mozdulat, és a fal szétzúzza a hangsebesség közelében suhanó testeket. 

Sötét és élettelen az oldalfal, egyetlen másodperc alatt zúg el a teljes angyaltársadalom az éles sziklák egy adott pontja mellett, erős fénnyel árasztva felületüket. Nyomukban ismét teljes vakság az úr.

Vörös fény gyúl a sötétben. Már mélyen a föld gyomrában, az elsuhant szárnyasok feletti kövek közt fényes erezet kezd kirajzolódni a járatfalon. Megmozdul a szikla, életre kel a felszíne. Szárnyak, hosszúkás törzsek, és vékony végtagok rajzolódnak ki. Nem egy, hanem megszámlálhatatlan alakzat kezd a sziklákon botsáskák rajaként nyüzsögni a járat egy kiterjedt felületén. Kültakarójuk infernoidi, testfelépítésük is szintén rájuk emlékeztet, mintha a démoni lényekből fejlődtek volna ki. Nyúlt, öt méteres testükkel a köveken éledezve tekeregnek, vézna torzójuk egybenőtt vékony feji szegmensben folytatódik, és orri részükön lándzsaszerűen végződik.

A mélybe vetik magukat a hosszúkás, rovarszerű lények. Kapaszkodásra alkalmas végtagjaikat a testük mellé szorítják, csökevényes szárnyaikat sötét legyezőként csukják össze és zárják szintén törzsükhöz. Számtalan vékony dárda, ami ellenállás nélkül zuhan a mélybe. A szabadesésre specializált teremtmények a hazai pályán sokkal gyorsabbak, mint a felszínről érkezettek, hamar utolérik az üldözött csapatot. 

Az angyalok nem is sejtik a hátulról támadó alakulatot, így most képzelt üldözőkként száguldanak féktelenül a mélybe, az ellenség által uralt terepen ezúttal ők maguk jelentik a prédát. Néhány angyal kissé leszakadt a konvojtól. A leghátul szálló harcos a hófehér ködben szinte semmit nem lát az útból maga előtt, a környezetére nem is figyel, teljesen lefoglalja a helyes manőverezés. Mellé ér az első váratlan idegen, de későn veszi észre. A nyílhegyes fej két oldalán elhelyezkedő vörös szemek bal oldalija az utolsó látvány, ami az égből jött szárnyas elé tárul. Apró lökés az oldalába a nyúlt, áramvonalas mellső végtagtól, az angyal egyensúlyát vesztve tér el az egyenestől, végül a falba csapódva szakad apró, pillanatra fényes, de hamar kihunyó darabjaira.

A sebességéből némileg veszített sátáni vadász mellett kopjatestű társa suhan el hangtalanul. Egyenesen a következő angyal felé tart, célpontjához képest tetemes tempókülönbséggel. Utolérve a gyanútlant, szúrófegyverként használt feji részével altestétől a homlokáig áthatolva kettéhasítja áldozatát.

A harmadik kapuőr az előző érintkezés után pillanatok alatt eléri az utolsóvá előlépett angyalt, és a közeli sziklafalba taszítja a tehetetlent.

- Hátulról! - kiált társainak a pániktól hangosan, és gondolati úton egyaránt vészjelző angyal, miután elragadták a mellette zuhanót.

- Menjetek! - szólal meg Gabriel, gyorsan végiggondolva a lehetőségeket.

Szárnyait lassan csavarja ki a tökéletes szögből, óvatosan lassítja irdatlan sebességű testét, miközben társai őt éppen csak centiméterekkel kikerülve zúgnak el mellette. Megállva látja felette a jelzést adó társa tündökölve semmivé váló testét. 

Kardot ránt, de nem féktelen ritkítás céljából, ahhoz a penge sem elég gyors. Az érzékek élesítése a cél. Az arkangyal önerejű reakcióidejével képtelen volna kitérni a hangsebességet elért nyílvesszők elől, viszont a mágikus fegyver könnyedén libben el a lándzsaerdő tagjainak útjából. Hosszú karok és tűhegyes koponyák próbálják őt elpusztítani, de sikertelenül, az eszközzel alkotott optimális összhang nem hibázik.

Elhaladtak, de az őrsereg hátsó harmada szárnyait kinyitva, vitorlázva egyszerre lassít, felemelt fejükkel az arkangyalt tervezik célba venni.  

A penge a helyére kerül, Gabriel teste pedig ragyogni kezd. Minden erejét összeszedve, tenyereiből rövid egymásutánban kék színű energialöketeket enged ki, a fénycsóvák körben csapódnak a sziklafalba lábai alatt. Járatot rázkódtató, tonnás szikladarabok tucatjai válnak ki a falból, és zuhannak a mélybe. Hosszú másodpercekig lövellenek ki a főangyal testéből az impulzusok, majd a szükséges pusztítást befejezve tovább zuhan a végtelennek tűnő szakadékba.

A kőzuhatag eléri a lassítást kezdett támadókat, porrá zúzza lángba boruló testüket egytől egyig.  

Michael gondolatkapcsolás útján végig figyelte a történéseket, visszanézve meg is látja a maguk feletti messzeségben lángoló alagutat.

- Lassíts! - szól társainak a Gabriel ötletét átlátó, exvezér.

Még mindig hallgatnak rá, szárnyaikkal ejtőernyőként vesznek vissza tempójukból.

Gyorsan utolérik őket a szintén lassító ragadozók, három angyalt azonnal felvillanó hősi halottá tesznek a pokoli dárdák. A többiek hanyatt fordulva fogadják a velük egy szintbe érkező, szintén lassítókat, a náluk kétszer hatalmasabb teremtményeket megelőző csapásként próbálják megragadni. Világok közti, test a test elleni harc kezdődik a zuhanásukban lassuló teremtmények közt, több száz méter magas oszlopban dúl a hirtelen kialakult csata a folyamatosan süllyedő harctéren.

Az angyalok által gerjesztett köd foszladozó aláereszkedéssel világítja meg derengő fényével a járatot. Méretesek, de mégis hihetetlenül fürgék és agresszívak a még sosem látott lények, fejük villámgyors, folyamatos döfködő mozdulataik még mennyei szemekkel is szinte követhetetlennek, védhetetlennek bizonyulnak. Az infernoidokat jól ismerő katonáknak nincs esélyük az új szintre lépett ellenséggel szemben, apró felvillanások jelzik a betörő sereg lassú fogyatkozását.

- A falhoz! Mindenki! - kiáltja el magát a fejekben mindenen felülkerekedő visszhangzással Michael.

Egyenrangúvá emelt társai kételkedés és habozás nélkül, teljes ráhagyatkozással törnek utat maguknak a járat falához, és megkapaszkodva, hassal a kőzethez lapulnak. A sok ezertonnás sziklaeső közben megérkezett, a járat szélének kiálló köveit megragadott angyalok után nyúló lények már nem érik el prédáikat, az elzúgó tömbök szétzúzva rántják őket a mélybe.

Komoly veszteségek, ismét feleződött az állomány, talán ötvenen sem maradtak. A mélyben kialvó lángcsóvák nyomában csak a falak közt csapódó kőzuhatag visszhangzó, távolodó robaja hallatszik. Gabriel megérkezett társaihoz, Michael feléje bólintva, nagyot sóhajtva veti magát a mélybe, az angyalok pedig a sziklaperemeket elengedve tartanak vele a reménytelennek tűnő hasadékba.

Gabriel a zuhanórepülés tovább folytatása során eltűnődik, egyszer már jártak odalent, több ezer angyal tudta csak felvenni a harcot a bezárt sötétséggel, mostanra viszont csak a töredékük maradt. Mégis mire lesz ez elég? Nem valódi kérdés ez, csak egy hitetlen, esélyeket latolgató seregszemle, a kezelhetetlen túlerőt sejtető végső összecsapás előtt.

Újabb fél órás száguldás az angyali erőforrások által megvilágított végtelen katlanban, egyelőre úgy tűnik, az egyhangú függőleges utat további váratlan esemény nélkül teszik meg a behatolók.  Az angyalok a sebzett, nyomokban fekete korommal szennyezett, elgyötört arcbőrükön érzik meg először, hogy a jéghideg menetszél hőmérséklete emelkedik. Még alig észrevehető, de méterről méterre melegszik a levegő. 

Sárgás fény pislákol a távolban, már látszik a járat vége. Mindannyian észreveszik az egyre fényesebb és közeledve folyamatosan táguló üregfeneket. Az évezredekkel ezelőtti, magas árat követelt küldetés riasztó emléke sejlik fel a legelszántabb harcosokban is.

Az angyali elme a természet páratlan csodája. Mindegyikük külön individuum, külön életút, de a gondolatátvitel képessége a tudatukat nem csak információátadás, hanem pillanatnyi benyomások szintjén is összekapcsolja. Ha a csapat egyik tagja fél, akkor valamelyest a többiek is nyugtalanokká válnak, ha viszont rettenthetetlen harcos repül velük, a közelben lévőket is bátorság tölti el.

Az alagútvégi világosság a megmaradtak elé hipnotizáló iránytűként szegeződik, de mégis közös riadalom kezdi átjárni a megmaradt sereget, a felszínen hozott dicsőséges döntésük súlya egyre valóságosabbá válik. Világos az is, hogy valószínűleg felfelé már nem fog vezetni út, a megmentésre szoruló lelkekkel ellentétben nekik végső nyughelyük lesz az alvilág. 

Nem számít, most már nincs visszaút, ideje bátornak lenni, ideje utoljára, büszkén használni angyali erejüket, ideje beteljesíteni egyértelműen körvonalazódott sorsukat. Az angyalok egymást erősítik a feltámadó, elméik közt cikázó gondolataikkal, másodpercek alatt képesek a rettegést elszántsággá változtatni.

A harcosok és egykori vezetőik talán nem is látják, egyedül Gabriel sejti, ez a mennyből érkezett teremtmények igazi ereje. Nem a koncentrált energianyalábok, nem a természetfeletti testi erő, nem a világok közti akadálytalan átrepülés képessége, hanem a reménytelen helyzetet felhasználó elméjük szükségállapotban bátor egységgé kovácsoló hatalma. Közös vonás ez az emberekkel, a földi életet is megélt Gabriel bámulatos fajokként tűnődik el teremtője alkotásának mindkét változatán.

Alig száz kilométer maradt a végállomásig, ami néhány perc alatt válik semmivé. Óvatosan, de egyre merészebben kitárt szárnyakkal ernyőt képezve, lassítva ereszkednek. Szélesre tágult a kürtő előttük, rettentő forróság tódul a mélyben hömpölygő lávafolyamból. Ellenség nem látszik, de hirtelen összecsapásra készülnek, tenyereikben egyeztetés nélkül gyújtanak fényt, energiát összpontosítanak kesztyűik közt.

A járat végét elérve hivatalosan is beléptek a pokoli világba, sebességük drasztikus csökkentésére használt háti testrészükkel vitorláznak lefelé a több mérföld magas, sárgás fényű barlangrendszerben.

Zöld, lila és sárga színek árnyalatai keverednek a mélyben, áramlatok szüntelenül kavargó tengere hömpölyög odalent. A lávaóceán fogságában fuldokló hajótöröttekként a fényükből és szikrázó gömbszerű alakjukból némileg vesztett lelkek fakó, halványan világító, egészen emberi alakot öltve kapálóznak. Az első behatolók látják meg először az alattuk tomboló kíntengert, a látvány gondolati úton elfojthatatlan szóbeszédként cikázik végig társaikon.

Jól tudják, a lélek halhatatlan, semmilyen teremtmény nem képes elpusztítani, még a határtalan hő sem, de éppen ezért a fájdalmat véget nem érően érzékeli. Úgy látszik, hogy az ókori anyagkeverék, az emberek által kifejlesztett, mélybe ömlött mixtúra az oka, hogy nem tudnak szabadulni.

Gabriel nyugtalanító gondolatmenetet indít magában. Ha a földiek nem fejlesztik ki a pokoli lények taszítására létrehozott vegyületet, nem estek volna fogságba lelkek milliárdjai a mélyben. Lucifer vajon előre tudta ezt is? Tudta nem csak azt, hogy bukásával az angyalokat önmaguk által fogja a háborúzás nyomorába taszítani, hanem hogy az emberek saját maguk csapdáját fogják megásni azzal, hogy ellene és mélyből jött teremtményei ellen próbálnak védekezni? Zseniális, mindenkit kijátszó stratégia, végtelenül gonosz, de lehengerlő és elképesztően hatékony.

Az arkangyal gondolatait társai is megérzik. A felismerés és a lelkek tömegét kínzó pokoli borzalmak látványa, a segélykiáltásként értékelhető hangjuk folyamatos furcsa, a forró levegő áramlatai miatt szabálytalanul lüktető sivításhoz hasonló összeolvadása céltudatossággal és bosszúvággyal tölti el a járatból kizuhanókat.

Érdes, cseppkövek erdejéhez hasonló mennyezet húzódik a hatalmas üreg felső részén, a behatolókra reagálva denevérként lógó infernoidok ezrei vetik magukat a mélybe. A sötét lények magasból hurrikánként kavarogva alászálló felhője felé a maroknyi angyal kibocsátja a hosszú másodpercek óta kezeikben gerjesztett energianyalábokat. A világoskék fényben továbbított csóvák távolból leadott lövésekként csapódnak a szörnyetegek gomolygó tömegébe. Hatásos találatok, több száz infernoid lángoló darabjai hullanak alá és porladnak el a lelkek tengere felett. Az ellenség nyüzsgéséből pirosan ragyogó impulzuslöketek érkeznek, de könnyen, rutinosan térnek ki előlük a laza kötelékben érkező fehérruhások.

Megütköznek. A legkeményebb harcosok élték túl mostanáig az évek millióit és a számtalan beavatkozást, de ezúttal már kezelhetetlen a túlerő. Szétszaggató ütések, elzúgó lövések, utolsó kiáltások és dermesztő hördülések zaja visszhangzik a járatrendszer falai közt. A fegyvernemek folyamatos, kiszámíthatatlan váltása megállás nélkül pusztítja az infernoidokat, de ahogy arra számítottak, képtelenség érdemben felvenni a versenyt az összemérhetetlen számbeli fölénnyel szemben.

A pokolbéli sereget tucatnyi sötétruhás koordinálja a tömegben. Hajdan angyalok voltak, de az igazságtalanként megélt múlt által kelt gyűlölet miatt torzult lényük most teljes elméből egykori övéik ellen hajtja őket. Pontosan tudják, hogy már minden mennybéli elesett a felszínen, a most leérkezettek az utolsók, ezért az általuk vezetett infernoidok talán minden eddiginél vakmerőbben és áldozatkészebben rontanak az angyaloknak. Összekapaszkodva, többen esnek neki a szétzilált egység harcosainak, és rántják őket a lávafolyam mélyére. Hatékony módszer. Ugyan a mélyben edzett testek sem bírnak ki ekkora hőmérsékletet, de az égi szárnyasokat eredményesen iktatják ki így, egyesével, egymás után.

- El innen! - szólal meg Michael, látva a kiirtás felé tartó féktelen és szisztematikus mészárlást, alig egy percig ha bírják még az ellenség sosem látottan intenzív rohamát.

A három arkangyal még él, rajtuk kívül csak néhányan maradtak. Az egykori vezér világító fáklyaként száll ki legrövidebb úton a túlélhetetlen sűrűből. Az őt követő két fivére után még három harcos próbál kijutni, de nem érnek ki, a sötétség összezár. Hárman maradtak.

- Itt kell lennie! - folytatja Michael, a vele erős szárnycsapásokkal gyorsító, fáradó társai hallják szavait.

Nagy sebességgel kezdenek repülni a több kilométer széles, és ugyanilyen magas, néhol szűkülő, máshol kiszélesedő, kanyargó járatrendszerben. Végtelen a lávafolyam, csak néhány sziklaszirtként csúcsosodó dermedt kőzetsziget töri meg egyhangúságát. Fényerejüket vesztett lelkek mindenhol alattuk, leírhatatlan fájdalom kínozhatja őket, Gabriel és Rafael követik lemondott vezérüket, de alig tudják távol tartani tekintetüket az angyali szemeknek elviselhetetlen látványt nyújtó hullámzó rettenetről.

- Koncentráljatok! - kiált társaira Michael - Értük, fivéreim! - folytatja hátra, majd ismét maga elé nézve gondterhelten, az elveszett emberekre utalva.

- Nem érzem őt - szólal meg Rafael.

- De hol van? - kérdezi Gabriel. - Legutóbb leérkezve azonnal tudtuk, hogy merre van. Elnyomnák a Letaszítottak?

- Páratlanul erős a sugárzása, éreznénk rajtuk keresztül is - feleli Michael. - Nincs itt - folytatja gondolatmenetét az arkangyal.

- Akkor? - kérdez vissza türelmetlenül Gabriel.

- Nem tudom… - csóválja tehetetlen tekintettel fejét Michael. - Nem tudom.

- Menjetek! - szólal meg a harmadik.

- Ezt hogy érted? - kérdezi Michael.

- Nézzétek, szűkül! - szól ismét Rafael, az előttük vékonyodó üreg felé biccentve fejével. - Így nincs esélyünk, nem tudunk tőlük elszakadni, kifárasztanak, ez a cél - folytatja a sarkukban gomolygó végeláthatatlan infernoidi haderőre utalva.

- Most én sem értelek, Rafael - szólal meg Gabriel.

- Ó, dehogyis nem - vágja rá a megszólított. - Ti is látjátok, hogy nincs más mód. Tegyetek róla, hogy az áldozat ne legyen hiábavaló.

A mindig tárgyilagos, de határtalanul jó szándékú és hihetetlen reményekre hajlamos Rafael egész testében tündökölni, szikrázni, remegni és zúgni kezd. Hatalmas sebességgel lövell a fél kilométerre szűkült járat mennyezete felé, végül ragyogó üstökösként jóval előttük becsapódik a kőzetbe. Halványan pislákolva fénylik a mennyezeten keletkezett kráter közepe, de kisebb köveken kívül más nem hullik le odafentről.

- Kész vagy? - kérdi Michael a mellé érkező társától, az alig néhány másodperc lemaradásban lévő masszív tömegre hátrapillantva. Gabriel mély levegőt véve reagál.

- Menjen! - válaszol Michael fejében, de közben az érzést is közvetíti, mely szerint ideje volna belátni, hogy ha valami szinte lehetetlennek ígérkezik, abba nem kellene belevágni.

- Jó lesz, meglátod - felel a néma figyelmeztetésre optimistán, mire Gabriel szemöldöke kissé cinikus rándításával nyugtázza társa szavait.

A vezér behunyja szemeit, mellyel egy időben a fenti kráterközép fénye felerősödik, és rázkódni kezd az üreg kőzetfala. 

Óriási robbanás töri darabokra mérföldes körzetben és mélységben a mennyezetet, sziklák milliónyi zuhannak a beomló járatra.

A két arkangyal erősen koncentrál, tekintetükkel a leeső monstrumok röppályáját kísérik. Gabriel pengével lefelé tartva kezébe veszi a fegyvert hátáról, jóllehet, szüksége lesz rá.

A zuhanó sziklák közt villámgyorsan cikázik a két arkangyal, fürgén és pontosan manőverezik egymás mellett az elsőrangú harcos, valamint az elmét és testet élesítő hatású segédeszközt használó társa is. Tűzfelhő a nyomukban, az őket elvakultan üldöző sereg tagjait akadálytalanul és tömegesen zúzzák szét a gigantikus kövek. 

Az angyalok előtt magasra fröccsen a láva a bezuhanó tömbök körül. Az egyik fényesen felröppenő plazmadarabbal, apró mérete miatt Michael nem számol, a forró test átszakítja és lángba borítja az angyal jobb szárnyát. Ereszkedni kezd, meglőtt vadászgépként pörögve, füstölő tollakkal zuhan a mélybe.  

- Tovább! - kiált közben Gabrielre, megelőzve jól ismert bajtársa esetleges megtorpanását. - Meg ne állj!

Michael egy szirtre zuhan, ami a kőzetolvadékból emelkedik ki. Oldalával ér talajt, a becsapódás erejétől feltüremkedik alatta az apró köves felszín. Megsérült, de azonnal talpra áll a tűzforrón füstölgő talajon. Az elapadt kőzuhatag után még mindig infernoidok százai maradtak, egyenesen a sebzett arkangyal felé tartanak.

A vezér tudja a dolgát, világos a számára kijelölt út, így büszkén lép rá. Kitárja karjait, vakító ragyogásba kezd az ég leghatalmasabb harcosának teste, emelt fővel várja a felé száguldó halált. Egész testében összegörnyed, közvetlen környezetére elektromos íveket bocsátó fénygömbbé olvad.

Gabriel a kard segítségével kijutott az omladozó szűkületből, hátrapillantva látja társának dicsőséges, utolsó felvillanását, amint fényárba borítja a teljes járatot, irdatlan robbanásával magával rántva az őket követő lényeket is az utolsó példányig. 

Gabriel a folyamatos stresszhatások miatt nem figyelt kellőképp energiája beosztására, végtelenül kimerült. Muszáj leszállni megpihenni, csak egy kicsit. Ha nem, a kard birtokában is rövid időn belül fog ájultan az olvadó tengerbe csapódni.

Magas szikla elöl. Jó lesz. Csak egy percet, aztán tovább. Csak nem lesz baj. Alászáll, puhán ér talajt. Forró. A lelkek monoton, szívfacsaró sikításán kívül most mást nem hallani, talán nyomát vesztették.

Még mindig fényesen csillog a penge, sehol egy apró szennyeződés, mintha nem ebben a világban létezne. Pedig itt van, Gabriel kesztyűs ujjai közt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a kardot maga Michael kovácsolta, aki lényének egy darabját a tárgyba transzplantálta. Az az elesett Michael, aki talán éppen azt a darabját ragadta ki magából, ami figyelmeztette volna őt a repülve izzó, végzetesnek bizonyult kődarabra. Az élettelenül szálló lávacseppre, ami az ereklye hatalma nélkül talán Gabrielt húzta volna a mélybe.

Az angyal magára parancsol, nem folytathatja a gondolatot. Hiábavaló és figyelemmegosztó a nem megtörtént eshetőségeken töprengeni, a valóság egyetlen idősíkon halad, itt és most történik. A valóság pedig most a háta mögött beomlott hatalmas alagút, ami Michael önmegsemmisítése nyomán az angyali faj elmúlását jelenti az egyetlen élő harcos számára. Morajlani kezd a szerteágazó járat előtte, a lelkek keserves kiáltásain keresztül vészjóslóan erősödő zörej hallatszik.

Közelednek, már megint. Nem fogynak el, talán sosem fognak. Indulni kell. Idegen gondolatok sejlenek fel Gabriel megoldást kereső tudatában, biztosan nem az angyal elméje szülte őket. Az érzés halkan suttogó szavakká növi ki magát.

- Gyerünk, tovább!

22. Szabadon

Porba zuhanó barna harci kesztyű markolja meg a forró és nyomokban gőzölgő felszín durva szemcséit, majd ökölbe szorulva rugaszkodik el onnan. Viselője csak egy pillanatra szállt le pihenni, már menekül is tovább. Nem állhat meg, pedig fáradt szárnyainak folyamatos igénybevétele miatt a markában szorongatott fegyver mágikus erejének ellenére is eszméletvesztés kerülgeti. Nem pihenhet, néhány pillanatnál többet semmiképp, sarkában összeverődött infernoidok százai lihegnek, azonnal bedarálják, ha utolérik őt. Kicsivel talán gyorsabb üldözőinél, de a rögtönzött kényszerpihenők miatt nem tud tetemesen eltávolodni tőlük. 

Nem harc ez már, hanem szirtről szirtre folytatott kétségbeesett menekülés, az utolsó energiaszikrák felhasználása. Ereje végén a gondolatai is lassulnak, de emlékeiből táplálkozó legfontosabb, közvetlen jelentőségű gondolatsora még felhangzik a tudatában. Ő nincs itt, Michael megmondta. Ha pedig nincs itt, önerejéből a lent ragadt lelkeket üdvözítő megoldást sem fogja idelent megtalálni.

Látszik a felszínre vezető végtelen kürtő alja a magasban, a sötét nyílás mozgolódó amőbaként remeg a forró levegőn keresztül. Visszaért a kiindulási ponthoz. Ez volt a cél, mióta átgondolta, hogy nincs idelent esélyük. Önhitt taktika volt azt gondolni, hogy az ősi eredetű ellenség területén győzelmet arathatnak. Lucifer távolból intézett szövevényes, évmilliós szálmozgatása alapján már korábbi diadaluk valódisága is megkérdőjelezhető. Tényleg nyertek annak idején idelent? Vagy a végső csata érdekében az erőfölény ábrándját hitették el velük?

Erőtlenül rogyott össze egy kiterjedt felületű sziklatömbön. Sarkaira zuhant, kezeivel a földre támaszkodik, leeresztett fejét keserves, fájdalmas tekintettel csóválja. Nem megy. Látszik a kijárat, de tovább egyszerűen nem megy. Kicsúszik a kard a kezéből. Felnéz maga elé, látja a karnyújtásnyira távol került pengét. Már látja azt is, hogy nem kiejtette, hanem kirúgták markából.

Utolérték, nincs tovább menekvés. Az infernoidokat vezető, démoni csuhásban az angyal még látja egykori, mosolygó, tiszta tekintetű társát homályosan feltűnni.

- Uriel - szólal meg erőtlenül, szinte suttogva, zihálva, az eltorzult, egykori mennyei eredetű, néhány méterre álló Letaszítottat megszólítva - Sajnálom. Sajnálom, amit veled tett. 

A pokoli teremtmények néhány tagja leszállt a kiterjedt szirtre, több száz társuk pedig a szikla körül kering. Szárnyaikkal csapkodnak, fenyegetően sziszegő, hörgő, kattogó hangokat hallatnak, de nem támadnak, csakis parancsnokuk végső utasítására várnak. 

Az óriási kőtömb körül magasra csapnak a korábbi, távoli robbanások okozta lávahullámok, az eddiginél is erősebb, sárga fénnyel borítva a halálos folyammal határolt szárazföldet.

- Minket is átvert, mindannyian a bábjai lettünk. Ha a fejembe nézel, te is látod, hogy igazat mondok - folytatja az angyal, miközben közeledve emelkedő hóhérja közelebb lép hozzá. - De nem kell, hogy így legyen vége. Ez a világ széthullik, ezt ő is jól tudja. Nem érdekli mi lesz veled, vagy bárkivel, csak a bosszúja és a haragja élteti, semmi más. 

A hallgatója rettentő fejét lehajtja, mintha elgondolkodna egykori társa szavain.

- Tudod, hogy a teremtő bármikor visszafogad, jobban vágyik rád, mint te bármikor is őrá… - fejti tovább gondolatait az elgyötört Gabriel, majd kis szünet után folytatja - Nem kérem, hogy gyere velem, csak mondd el, hol találom, békélj meg önmagaddal, térj vissza Istenünkhöz, engem pedig engedj utamra! Kérlek! - folytatja sarkaira feltolva magát, kiegyenesedő háttal, végsőkig fáradt hangon.

Felemeli tekintetét a földről egykori testvérére, a végét járó, összecsuklott, de még magát remegően tartó angyalt nézi egy ideig, majd közelebb lép hozzá, és vörös jobbját nyújtja felé. Gabriel erőtlenül, lassan néz fel a lenti idők által csúffá tett arcra, fellélegezve, reményteljesen nyújtja fel jobb kezét.

Talán van még jó idelent is, talán érdemes lehet bizakodni. Senkinek sem elrendelt a kárhozat, mindenki megváltozhat.

A pozitív gondolatok után az arkangyal előre emeli kezét a segítőnek látott végtag felé, de a szemben álló visszahúzza kiterjesztett karját, majd bal öklét magasba lendítve sújt le hatalmas erővel a kiszolgáltatott földön lévő mennybélinek koponyájára. Gabriel feje bal oldalra és kissé hátrabicsaklik, bezúzott jobb arcfeléből és szájából erőtlen nyögéstől kísért, ragyogó folyadék fröccsen ki.

A felülről érkezett csapás után ülve maradt. Félrefordult fejét képtelen visszafordítani, karjai a teste mellett kissé kitárultak, nem képes őket mozgatni. Homályosodik a tekintete, sötét árnyként látja mögé sétálni kegyetlen bántalmazóját. Tehetetlenül hunyja be szemeit, pontosan tudja, mi következik. Meggyilkolása előtt a mélység rabjai által ősidők óta angyalokon használt, rituális kivégzési mód szimbolikus, borzalmas fájdalommal járó stádiuma jön. Érzi a szárnyai közé támaszkodó talpat, szárnyai tövében pedig a markok szorítását.

Hát itt a vége. Kudarc és düh. Nem hitte volna, hogy ezek lesznek utolsó gondolatai, azt remélte, színes életének boldog pillanatai fognak bevillanni, de semmi. Semmi, ami örömteli, csak az üresség, és a fájdalom. Hangosan reccsennek az ízületek. Sosem érzett erősségű nyilallás a legnemesebb résztől megfosztás pillanatában.  

Hófúvás tombol a tengerparton, az erős szél pálmafák hevesen lengedező lombját tépkedi. Az égen gyorsan elhaladó gomolyfelhők mögötti sarki fény időnként halványzöld színnel világítja meg az óceánt szegélyező homokdűnékre, és dús növényzetre rakódott hideg csapadékot. Szokatlan időjárási tényezők uralkodnak a trópusi éghajlaton, az emberiség számára teremtett világ rendjének visszafordíthatatlan felbomlását jelzik.

Elvonulóban a dúló égi háború, tisztul az alig néhány csillagtól pislákoló éjjeli égbolt. Három csúcs felé táguló fénypont hasítja ki az összefüggő sötétséget magasan a végtelen vízfelület felett. Ragyogó alak ereszkedik a csendesedő fuvallatokba, tündöklését halványítva engedi láttatni, ahogy karcsú lábfejéig érő hófehér ruhája fodrozódik a légáramlatokban. Belső fényének fakulása mögött fiatal női arc rajzolódik ki, csukott szemmel, lehajtott fejjel érkezik magányosan a portálon át, kibontott haja gyengén hullámzik a csillapodó szélben. Térde kissé behajlítva emeli jobb lábszárát a háta mögé, hatalmas szárnyai mozdulatlanul engedik lassan alászálló testét a távoli felszín felé. 

Tündöklésének múlása körvonalazza ruhátlan, vékony karjainak testétől való elemelkedését. Szomorú, gondterhelt szemeinek felnyílásával egyszerre repülést szolgáló végtagjai is megmozdulnak, a természet törvényeivel harmonizálva tárja ki őket a gravitáció ellenében.  Átbillenti egyensúlyát, az egybefüggő, derék felett alakjához simuló ruhával fedett felső teste az égen úszó zöldes fényhullámok irányából a mélybe dől, szárnyait magához húzva hullócsillagként zuhan tovább a mélykék tenger felé.

Gyorsan változik az idő, a korábbi vihart percek alatt derűs égbolt váltotta fel. Közvetlenül a tenger fölé érve a társtalan érkező a felszínnel párhuzamosan száguld tovább, ujjait az elsuhanó, némán nyugvó víztükörbe mártja. Serceg a folyadék kezei alatt, apró hullámokat és teste mögött felszálló vízpermetet gerjesztve. Látszik a sziget, a távoli horizonton bukkant fel. A sziget, melynek közepén a végzetes bejárat tátong, a sziget, ami a letűnt angyali populáció utolsó, legbátrabb döntésének helyéül szolgált. 

Hamar eléri a partját, gyors irányváltással emelkedik az égbe, a vaksötét katlan fölé érve áll meg az emelkedésben. A lendületet használta emelkedésére, ami mostanra elfogyott. Mozdulatlanul lebeg néhány másodpercig, lassan forogva, körbenézve a megmaradt világon vízszintesen úszó szárnyaiba burkolódzva. 

A fogyatkozó csillagokkal együtt is még mindig csodálatos az égbolt, a szigetekkel gazdagított, horizontig érő forróövi óceán az összeegyeztethetetlen hóviharral együtt lenyűgöző látványt nyújt. Keresztüllendülő hullámos haja mögött gyászos tekintete pillanatok erejéig a széthulló univerzumot kémleli, majd háta felé dőlve adja át magát a nehézségi erőnek. Nyílegyenesen zuhan be a járatba, beérve azonnal magába zárja őt a sötétség.

A felszínt és a pokoli mélyvilágot összekötő járatban féktelen zuhanást enged magának a magányos érkező, a szívszaggató csontreccsenést fizikai határokon túli távolságból sajátjaként érzékelve. A menetszél fényes könnycseppeket fújt ki szemeiből a lent haldokló csonkításakor. Egy pillanatra behunyja tekintetét, majd mikor ismét felnyitja, pupilláját is elrejtve, világoskék fényben tör ki, ruhája is hasonló, halvány égszínbe fordul. Haja fehérré válik, a szomorúságot szigor és elszántság váltja fel arcán.

Emelt energiaszint okozta tovább fokozott sebesség, ami miatt hangrobbanás rázza meg a járatot, a mélyben is tisztán hallatszik.

A zaj hatására még a kivégző is felkapja fejét, hófehér szárnyakat enged ki a kezéből, falevélként hullajtja őket a porba. A fölényes végrehajtó talpával nagyot taszít az amputált angyal hátán, aki pedig tehetetlenül bukik arccal előre, és terül el oldalára fordulva, majd hanyatt a köveken. Tündöklik alatta a talaj, a kavicsok közt csörgedezik el az éltető folyadékja, saját vérével áztatja a lábánál heverő szárnydarabjait is. Melegség árad a ragyogó ágyból, a fájdalom is múlóban, helyét álomba szenderülés csillapíthatatlan vágya veszi át. A bal füle az egyetlen érzékszerve, ami még kifogástalanul működik, hallja, ahogy kivégzője a lábai irányából halálos impulzust gerjeszt tenyerében, a rituálé befejezésére. 

Homályosodó kép tárul Gabriel oldalra fordult, záródó tekintete elé, a felszínre vezető átjárót látja, amint ragyogó csillag zuhan ki a nyílásból. Egyre nagyobb az eleinte aprócska, kékellő fénypont, talán felé tarthat.

Akadálytalanul jut keresztül az infernoidok örvényén, a lagúnakéken világító fénycsóva útjába kerülő lények heves lángok közepette szakadnak darabokra. Az elhaló számára váratlanul érkező alak a szárnyainak erős csapásaival fékezve éri el a szirtet, a lendülettől féltérdelő, guggoló testhelyzetbe érkezve csúszik métereken keresztül a haldokló mellé, bal tenyerének ujjait a durva szemcsés felületbe mélyesztve megállásig lassítja magát. Odaérve rögtön szorosan simulva az angyal mellkasa fölé hajol, és jobb kezét a magasba emelve félgömb alakú, ruhájával és szikrázó szemével megegyező színű, áttetsző erőteret hoz létre közvetlenül maguk körül.

Elcsendesül minden, csak a védőpajzs halk zúgása, a felé kibocsátott, ártalmatlanított lövés tompa puffanásának zöreje, védelmezője szárnytollainak ráborulóan óvó sercenése maradt Gabriel számára. Lágyan nyúl feje alá a karcsú, kellemesen meleg kézfej, mutatóujjának finom, fájdalommentes mozdulatával tolja helyére a kibicsaklott csigolyát. Újra helyén a nyaka. Az angyal a végsőkig elgyengült izmai húzásával lassan átfordítja fejét másik oldalára, homályos látása az idegen érintésével élesedett ki. Ismerős érzés a tarkóján át testébe hatoló energiafoszlány, ismerős arc a szemei előtt.

Visszatérő rövid látomásainak szereplője, hófehér álmainak hívogatója az. Vid életének Tinája, Gabriel létének megrögzött értelme, az angyal számára a mindent jelentő lány, aki a halálos vonaton elhagyta őt, de most alászáll érte.

Valóság ez? Vagy a fejét ért trauma hozza ismét elő korábbi, többszörösen visszatérő álomképeit? Nem lehet ábránd, a meseszép arc előtt lassan hullámzó fakó, halványszürkébe vegyülő haja magán viseli Vid visszatérése csodájának nyomait. Az az arc. A tekintet, ami köré egész élete összpontosul, ami létezése mikéntjétől függetlenül öröktől fogva megmagyarázhatatlanul és ellenállhatatlanul vonzotta őt. 

Tudattöredékeinek egyesülése, ősi emlékeinek teljes felszabadulása az emberi léte során megélt érzéseivel összhangban megérteti vele, hogy amit az angyali léttel egyeztethetetlennek hitt, az valódi érzelem. Határtalan, mindent átadó szerelem lángol benne, ami álságos, igazságot leplező emberi létén is átütött, majd a tér és a múló idő fogságát is legyőzően az ősidőktől szeretett személy természetének vonásait láttatta meg vele egykori menyasszonyában.

A lány könnyes, fényerejét visszafojtott szemekkel, határtalan szomorúsággal néz a mozgásképtelen harcos arcára, egyik karja még mindig az égben, a másik az angyal tarkója alatt. Szavak nélkül is látja haldokló szemeiben a felismerést, a felé áradó legyőzhetetlen, de szégyellt vonzódást. Egy pillanatra sem néz végig a sérült testen, csakis a szárnyaitól megfosztott mennybéli tekintetére szegeződnek pupillái.

- Itt vagyok! – szólal meg a lány nyugalmat árasztó hangján, és magasba tartott tenyerét gyengéden az angyal arcához simítja.

Az erőtér már a tündöklő pajzsot gerjesztett kar kiterjesztése nélkül sem szűnik körülöttük, a földön lévőkhöz odalépő, és jobb karjával lesújtani próbáló letaszított angyal öklét villámcsapásként löki vissza felülete. Áthatolhatatlanul védekezik a mező. 

Gabriel arca szinte megfagyott leálló szervezete miatt, de belül elképesztő döbbenet az úr. Azt gondolja, kiismerte éltetőjét az évek milliárdjai alatt, de most úgy érzi, tévedett. Miért jött el érte? Tudja magáról, hogy ő csak egy arkangyal, aki elesett, hasztalanná vált. Mégis eljött. Érthetetlen, és talán helytelen is ez így. Ha az angyalok elbuknak, akkor elbuknak, de nem kapnak külső segítséget.

- Miért? – fakad ki az enervált kérdés az angyalból, miközben ajkai közül vére halványodva gördül le arcán – A mű tökéletes, nem? – folytatja vert helyzetét végiggondolva kissé cinikusan, hitét vesztetten küldetésének pozitív befejezésében.

A lány kissé elmosolyodik, de egy ideig nem válaszol, ragyogó tekintetét még mindig mereven az angyalra szegezi. Néhány másodpercig a mellette mindig kitartott társát nézi, majd szemeit lesüti, végül ismét felpillantva szólal meg.

- Megígértem… Megígértem neked, hogy minden rendben lesz.

- De ezt akkor sem teheted meg! – folytatja az angyal a föléjük magasodó erőtér felé pillantva. - Vagy igen? – kérdez vissza Gabriel.

- Nem tehetem meg? – kérdez vissza mosolyogva idézve az oltalmazó, a kínt ismét érző fájdalmas arcról elemelve kezét.

- Jó, igaz – folytatja elismerően, tekintetét a lányról felszabadítva.

- Az idő lejárt. Ha meghalsz, milliárdok vesznek el – szólal meg rögtön az angyal szavai után. – Ez nem megengedhető – folytatja tárgyilagosan, fejét csóválva.

- Hát csak ezért jöttél? Csak a számok miatt? – kérdezi a haldokló epekedve várva a számára kedves, akár utaló válaszra, de a lány nem válaszol, csak lassan pislog egyet, mintha a neki intézett kérdés leperegne arcáról. – Sajnálom – folytatja az angyal, szemét lesütve, látva a válasznak tűnő tekintetet – Ne haragudj, hogy ilyet kérd… - de nem hagyja a lány befejezni.

- Szeretlek téged, Gabriel, nem is tudod felfogni, hogy mennyire szeretlek! – mondja elcsukló, remegő hangon, fejét ingatva a lány, miközben szorosan a földön fekvő mellé kuporodik sarkaira ülve, a szétrepedt, torzult arcot mindkét kezével megfogva. – De tudod azt is, hogy mindenki mást is szeretek, aki idelent rekedt – mondja mélyen a fiú szemébe nézve, aki bólogatva reagál.

- Tudom, ezért kérem a bocsánatodat! Tisztában vagyok azzal, hogy ki vagy;– szól ismét az egykori főangyal, a számára még mindig váratlan dolgokra képes védelmezője ismert oldalára utalva – Viszont te is tudsz rólam mindent, tudod, hogy bármit megteszek, amit csak kérsz tőlem, mindenem a tiéd. Öröktől fogva – folytatja, mire a lány szeméből könnyek csordulnak ki, csillogó cseppekként gördülve végig a szárnytalannak állán a fénylő vérében ázó nyaka felé. – De eddig tudtam eljutni, nem megy tovább. Tudom, azért jöttél, hogy segíts rajtam, de most nem fog menni úgy, mint odafent a felszínen, érzem. Ezúttal tényleg vége, és nem térek vissza, mert nem fog maradni semmi belőlem, amire felépíthetnél.

- Ezért nem hagyom, hogy meghalj, kiviszlek innen! – vágja rá a lány, tőle sosem hallott kétségbeeséssel, hallva társa feladó szavait.

- Nézz rám, nem tudok kijutni veled. Elkéstünk ezzel – folytatja az angyal lemondóan, csonkított testére utalva, mire a lány szívszakadó tekintete sírásra hajlik, de láthatóan erős próbál maradni.

- Nem hagylak itt. Ha nem tudsz kijönni velem… - kezdi a lány, miközben elszánt szemei ismét erős, kék szikrázásba kezdenek -… akkor egymásban! – folytatja halkan, de határozottan, szavaival ismét nyugalmat sugározva Gabriel számára.

Karjaiba zárja az arkangyalt, sarkairól felemelkedve egész felső testével szorosan hozzá hajol. Csak az összeolvadó árnyékuk látszik a szinte átláthatatlanul világoskék színben ragyogóvá váló pajzsfelület mögött.

Az energiamező teljes gömbfelületként emelkedik ki a sziklából, az oda sereglett pokolbéliek csak az egybeforró árnyak felemelkedését látják a szikrákat hányó, fodrozódó felszínű alakzatban. Erős zúgás támad, a megközelíthetetlenül kavargó objektum a forrása. A pokoli hóhér hátralép kettőt, ezernyi csatlósával együtt lebírhatatlanul taszítja magától a villódzó esemény, mintha orkán erejű széllel szemben kellene pozíciójukat tartaniuk. Remegnek a kőzetfalak, apró kövek gördülnek le a kiálló sziklákról, a rázkódás centruma egyre fényesebben ragyog, vakító jelenséggé válik.

A könyörtelen hadúr a méter magasra emelkedett, villongó gömbben már nem látja a két alakot, egyetlen árnyék áll odabent. Sötét karjával arcát próbálja takarni, elviselhetetlen a zúgás és a világosság ereje, a sátáni lény lidérci üvöltésével ad hangot a fizikaivá erősödő, csontjáig hatoló fájdalmának.

Mennydörgés erejével felérő robajjal ér véget a jelenség, az erőtér a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló alakban ferdén terjed tova, gyengülve a szikla irányából. Mint borotvaéles penge, úgy hasít le a szirtből egy méretes darabot, a kiszelt tömb a mélybe csúszik a tökéletes metszés mentén. Az energia szétterjedő lecsapódása keresztülhasítja a körben örvénylő, hatalmas infernoid rajt, az eltalált lényeket szétszakítva csapódik a gigantikus üregrendszer szélébe.

Vakítóan kék szempár, ezüstös, Gabrielénél kicsivel hosszabb, ég felé lobogó haj, és ugyanilyen színű, hét méter fesztávolságú, kétoldalt meredező büszke szárnyak. Fehér, angyali ruha, türkizkéknél világosabb vért és kesztyű borul rá. Elektromos ívek cikáznak a testén, akár az arkangyalok egyesülésekor, de nincs belső feszültség, nincs tudatok közti ellenállás, nincs szenvedő arckifejezés. Tökéletes az összhang, hibátlan a fúzió. Higgadt a tekintete, férfias, de női arcvonásokat is hordoz, Vid arcberendezése uralkodik, de Tinára is emlékeztet. Lassan ereszkedik le a szikla felszínére, szárnycsapások nélkül, puhán ér talajt.

Az eddig kíméletlen, mostanra megrettent sötét hóhér döbbenten áll a sosem látott alak előtt, de erőt vesz magán, és az egykori társakból egyesült lényre ront. Két méter közel jut, de egyszer csak megtorpan, és nem tud tovább menni. Bénult teste remegő szoborként áll a kősziklán, mintha láthatatlan indák tartanák fel. Nem lát mást maga előtt, csak az erős fényű szempárt. A fuzionált lény odalép hozzá, kicsit oldalra dönti fejét. Vele szinkronban a sötét szörnyeteg nyaka hátra és oldalra csapódik, hangosan reccsennek a nyakcsigolyái.

- Állj le! - szólal meg női hangon az egyesült lény, miközben arca nőiesebbé alakul - Ez nem cél!

- Na jó... legyen - folytatja férfiként, kissé unottan, bosszúsan, majd elfordul a kővé dermesztett pokoli lénytől, de bal válla felett visszanéz rá. Közvetlen kontaktus nélkül, szemeivel megegyezően villanó kék színű lángok csapnak fel az egykori sanyargató testéből, összeroskadva ég porrá a sötétruhás a háta mögött.  

Az egyesült lény lehajol a porban heverő pengéért, és még mindig hátán lévő tokjába tolja. Kimérten tekint körbe az őt körülvevő, több ezer példányt számláló seregen. Bensőjének egy része néhány perce még üldözött volt, de másik fele ellenfél nélkülivé tette, az alvilág táplálékláncának csúcsaként néz végig környezetén.

A megmaradt szárnyas szörnyetegek vezérük pusztulásával egy időben özönleni kezdenek a szirt felé, mintha a régi idők angyala megsemmisülésével a visszatartó parancs leomló gátként szakadt volna át. Ökölbe szorulnak a törzs mellett nyugvó kék kesztyűk, mire szintén közvetlen érintkezés nélkül gyulladnak ki a közel érő infernoidok is, és hullanak szabadesésben a sziklakiszögellés előtt csillapodó lávahullámok özönébe. 

Lassú szárnycsapásokkal emelkedik el a talajról, felkavarva a szemcsés, poros kőzúzalékot maga alatt. Sekély óceán színében ragyogó lángtenger hatalmas tornádójában emelkedik az átjáró felé, lassan csavarodva röppályájának tengelye körül, megközelíthetetlenül, mintha szemnek nem látható fal burkolná. Ügyet sem vet támadóira, jelentéktelen, összemérhetetlen szintű ellenségek, csak a magasba vezető sötét járatot figyeli maga felett.

Ragyogó teste akadálytalanul jut át a szétváló tömegen, és hatol be az alagútba. Nem követi senki, a pokoli lények az utolsóikig elhamvadnak. Páratlan energia egyetlen testbe koncentrálva, a járat faláig áthúzó elektromos ívek cikáznak halványan derengő teste és felfelé repülve az egyre hűvösebbé váló kőzetrétegek közt.

Villámcsapásként bocsát tenyereiből energianyalábot a mélybe, szuperszonikus sebességre emelő löketet adva magának. A hangsebesség átlépése már másodszor zengi be a kietlen, függőleges alagutat.

Két személy odabent, a kitartható fúzió a teljes összhang, a mindenre kiterjedő önátadás eredménye. Nincs irányító és nincs irányított, csak egyenrangúan alkalmazkodó felek.

Az összeolvadás minden vélt titkot lerombol, Gabriel már érti a lány hozzá fűzött érzelmeit, az emberek iránti szeretetét. Az angyal gondolatai magához hűen eleinte csapongóak. Azok a mértéktelenül összetett emlékek, melyeket öt angyal számára is soknak érez, a számos kérdés, ami megtett útjának értelmével és az előtte álló céljával kapcsolatban ismét felmerül, a megannyi feláldozott élet miatti gyász, ami torpanásra késztetné a gyakran hezitáló angyalt.

Testébe zárt társa elméjüket harmonizálva rendezi a felmerült érzéseit, választ ad neki minden előtérbe kerülő kérdésére, eloszlatja kétségeit. Gabriel előtt pillanatok alatt pereg le lehetséges jövője. Látja az egyetlen utat, ami a mélyben rekedtek üdvösségére vezethet, ami értelmet adhat a hadsereggé alakult, de mellőle már kihalt mennyei faj történetének. Lehetőségként kínálja az elméjéhez olvadt társ, nem parancs, nincs szó utasításról. 

Az utolsó arkangyalban felmerül, hogy ha nem is ilyen elemi szintű kapcsolat során, de talán a néhai Márk emberi tudata hasonlót tapasztalhatott meg, mikor természetfeletti útmutatásról számolt be a lángokban álló benzinkút padlóján. Akárcsak a bátor férfi, érti a sorsát és el is fogadja azt, tudja, hogy mi a feladata, kész rálépni az útra, és az utolsó két élő teremtmény egyikeként beteljesíteni azt. 

Véget ér a több ezer kilométeres átjáró. A trópusi felszínen ismételten sűrű hóvihar tombol, ami dús zöld növényzetet tépáz a parton. A pislákoló fénypont megállíthatatlanul tart felfelé, a hófehér, légköri kavalkádban kéken világító szemeit az égnek szegezi. Az erős széllökések időnként vízszintesen fújják arca előtt a hópelyheket, de óriási szárnyaival gyorsan korrigálja röppályáját.

Eléri a felhőket, másodperceket sem töltött a fellegek alatti légtérben. Mintha villámlások közepette hömpölygő tejködön haladna keresztül. Béke és szélcsend idefent. A mélyben villongó, végeláthatatlanul gomolygó habszőnyeg felett megint látszik a sarki fény a magasban.

A kétkomponensű lény tagjai számos tulajdonsága különbözik, de sok dologban hasonlítanak is. Talán az egyik leginkább összhangban álló oldaluk a teremtés néma csodálata. Kedves, földi jellemző megállni, és ámulni az apró szépségeken. Angyaloktól általában távol álló, értelmetlennek tűnő időtöltés, de most teljes egyetértésben tekintenek körbe a lenyűgöző látképen. Céltalan, de gyönyörű. Mi értelme az egésznek, ha nincs, aki láthatja? A kapcsolt gondolatokban egyszerre rémlik fel az elhagyatott kolostor kertjét betöltő éjjeli holdfény ragyogása, amint egy pillanatra csak, de kiszakadtak a valóság feszített tempójából, akkor külön testben, de mégis együtt. Csodás emlék, de fent már nyílik a mennyei portál, ideje átlépni a kaput.

Végtelen, homogén fényár a határon átlépve. A fentről feketének látszó háromszögletű kapun beszállva kettéhasad az egyesült alak, íves, ballisztikus röppályán hullanak alá saját tengelyük körül pörögve a nagy sebességgel érkezők. A lány az eredeti fehér ruhájában, szokásos eleganciával, légiesen féltérdre érkezve, lágyan ér talajt a finomszemcsés homokhoz hasonló fakó felszínen, az angyal pedig kecses repülés helyett élettelenül zuhanva csapódik be. A felvert, de hamar oszló porban szárnyaitól megfosztott testével hanyatt terülve fekszik eszméletlenül a gyenge köd alatti puha felületen.

Társa a földet érését követően tekintetével azonnal őt keresi, majd meglátva, ideges kétségbeeséssel, tágra nyílt szemekkel futva siet felé.

Alig érezhető mocorgás a sérült hát alatt, de mintha erő kezdené átjárni a testét. Gabriel a szemeit kinyitva rövid pillanatkora magához tér. Fényesség, majd vaksötét váltja egymást elméjében, eszméletét rövid időkre nyeri csak vissza.

Két angyali arc a jobbján és balján, szárnyaik tollas ágyként tartják őt maguk közt. Éledező elméje felismeri őket, szeráfok jöttek segítségére.

Évmilliárdok során a mennyei szervezetek háborúban sérült testének gyógyításra specializálódott két teremtmény. Számukra ismeretlen a harc, testüket nem óvja páncél. Három pár, csodás képességekkel felruházott szárnyuk a földi világ korlátjaitól távol, pillanatok alatt képes újjáépíteni a szöveteket, ami a letűnt időkben folyamatosan visszatérő angyali ostromokat tudott biztosítani a lenti dimenziók szabályai közt. 

Gabriel előtörő emlékei közt azonban nem szerepel, hogy őt is gyógyították volna. Nem véletlenül, ez az első alkalom, hogy segítségükre szorul, furcsa érzés. Az őt átjáró energiát felfogva érti meg, ők nem az angyalok közül valók, nem különálló lények, hanem magának a Teremtőnek kiterjesztett karjai.

Repülnek a felszín felett, nem csak regenerálódás, sebesültszállítás is zajlik. Az angyal ismeri a célállomást.

Pillanatnyi képek az időszakosan visszatérő látásának köszönhetően. Sziklák közt előtörő vízesés, magas hegyek közé ült felhők fölé magasodó kristályépületek, kék színben felsejlő erdők haladnak el a mélyben. Az angyal könnye kicsordul, mikor megpillantja az Első Világot, az ismerős színeket és alakzatokat, a réges-régen látott, már szinte elfelejtett otthonát.

Magas növényzet közti tisztást pillant meg maga alatt, széles dombtető, környezete ködbe burkolózik. Óvatosan száll le az extra súly miatt két-két pár szárnnyal hevesen verdeső, a sérült harcost négy szárnnyal tartó páros. A magához tért angyal arcát a talajból meredező hajszálvékony növényszálak simogatják a lágy szélben. 

Jó így feküdni, akárcsak régen, mikor még minden tökéletes volt, és nem fedte ízületeit, testét és végtagjait harci szerelés. Teljes valóját visszanyerve áll fel. A gyógyító jelenségek már sehol, magányosan néz körbe a végtelen Paradicsomon. Éles angyali szemei áthatolnak ködön, hegyen, épületen, mindent lát idefent, amit csak látni kíván. 

Embereket vesz észre, emberi alakba kiteljesedett ragyogó lelkeket. A látvány mögé is kiterjedő tekintete azt is tudja, vallásuktól, meggyőződésüktől teljesen függetlenül lepik el együtt a felfedezésük előtt álló, határtalan világot, ahol a gonoszságot, bánatot, kapzsiságot, féltékenységet mind levetkőzték, és a terheiktől megszabadulva élhetnek végtelenül. Hindu vagy muszlim, buddhista vagy keresztény, már teljesen mindegy, itt már nem számít. Más-más út, de a cél azonos.

Érthetetlen számára, Lucifer hogy volt képes mindezt féltékenységében eldobni magától. Rádöbben, hogy legbelül nem csak a Második Világban rekedt emberek foglalkoztatják, de ősi fivérének, a Fényhozónak sorsát is siratja. Nem lehet így vége, nem csak a mélyben tartott lelkek, de minden érző számára jár ez a világ, senkitől sem vehető el. 

- Mindenki maga választja - szólal meg a gondolatai folyamát szavakat öltően tovább fűző hang a háta mögött - Senkire sem lehet rákényszeríteni.

Puha lépéseket hall közeledni, vállát kéz érinti. Megfordul, átlagos alkatú személyt lát maga előtt, békés a mosolya, középhosszú és fehér a haja. Középkorúnak látszik, arca teljesen csupasz. Az angyal emberi élete miatt már földi nemek szerint is kategorizál, talán férfi lehet a szemben álló.

- Atyám! - szólal meg az angyal, teremtője közelségétől megnyugvó tekintettel, majd térdre borul előtte, mire az alak mellé guggol.

- Gabriel, előttem nem kell meghajolnod! - folytatja könnyed, baráti hangnemben - Ezt az egészet csak ti találtátok ki, sosem volt szükséges - majd gyengéden oldalról megpaskolja a harcos karját.

Az angyal zavartan tartja a pozícióját, emlékezete óta meghajol atyja közelében, nem is kérdés, hogy így tartja helyesnek, most nem érti őt. Megdöbbenti az újabb felismerés. Talán az idők kezdetén máshogy volt? Talán olyan régen voltak a békeidők, hogy már nem is emlékszik rájuk? A halványan tündöklő alak leül mellé a földre, térdeit felhúzza, karjait a lábaira helyezi, kissé gondterhelten nézi a távolt. A teremtett csakis teremtőjét figyeli, sarkaira ül előtte.

- Ismerlek, Gabriel. Tudom, hogy folyton újabb és újabb kérdések terhelnek. A kérdések mindig jók, segítenek - folytatja elmosolyodva, felé fordulva. 

A férfi merengő tekintetében tűnik el az angyal, a merev arcizmok mögött szavak nélkül érti meg mindenható, kifürkészhetetlen alkotójának egy apró szeletét. Érti már, hogy Lucifer hiába fordult ellene és társai ellen, szeretetében az Atya nem volt képes első teremtményét elpusztítani. Tudta előre, hogy így történik majd, ezért alkotta meg a Második Világot olyannak, hogy az őt eldobó, letaszított angyaloknak is otthont adjon, de az emberek számára is élhető hely legyen. Ahogy Lucifer maga választotta az önző utat, úgy egyik teremtményre sem lehet rákényszeríteni a Mennyeket. Üres és hasztalan szavaknak tűntek korábban, pedig már Márk is megmondta. Mindenkinek saját választása kell, hogy legyen, akarja-e Istenét és világát, vagy örökre és önként elzárja magát tőle az idők végeztével. 

Itt és most, alkotója könnyebb megértését segítő, testként megjelenő kivetülése mellett fogja fel azt is, hogy nem a lelkeket perzselő láva a pokol, ami odalent izzik a föld alatt, az csupán egy leverhető bilincs, ami a halhatatlan, alapvetően szabad teremtményekre nehezedik. Az igazi pokol máshol, a semmiben élni tovább, a teremtőtől távol, és csak vágyni őt, mikor a Második Világ véget ér. 

Tudja a dolgát, de tisztában van azzal is, hogy nem feladata az égbe vinni senkit, ő csak az erővágó lehet a láncon, a lelkek maguk döntik el, engedik-e hogy Uruk üdvözítse őket. 

Az angyal már érti és megérti Atyát, de az ok-okozati lánc első szeme még mindig feszegeti elméjét. Lucifer teremtése. A momentum, ami ha talán másképp történt volna, az első angyal sem vált volna a világot nyomorba döntő szörnyeteggé.

Gabriel kételkedő gondolataira atyja ismét szavak nélkül felel. Az érzületi válasza a minden érző lényt megillető szabad akarat.

Vajon korlátlanul szabad akaratot jelent-e valakit önzésre, féltékenységre, vagy bármilyen bűnre alkalmatlannak alkotni, tud-e teremtője mellett hitelesen dönteni az, aki elől alkotója eltitkolja teremtése egy részét? Vagy helyesebb-e megadni, hogy a teremtett ismerje az érem mindkét oldalát, hogy majd maga határozhasson arról, melyik felét hajlandó hátrahagyni? 

Nellinek és Emiliusnak igazuk volt. Mindig van több választási lehetőség. Csak fel kell ismerni, hogy melyek azok. Az angyal tudja, hogy a lélek ajándéka ugyan nem, de a mindentől független akarat számára is adott, kész hát alászállni, megkeresni fivérét, és mindent megtenni a milliárdnyi lélek felszabadításáért.

- Bátor vagy Gabriel, a legbátrabb vagy az angyalok közt. De biztosan akarod ezt? Szabadon választhatsz - kérdezi kimondott szavakkal - Tudod, hogy hatalmas árat fizethetsz.

- Tudom. Ahogy azt is, te ismered, hogy végződik ez - válaszolja, majd még egyszer körbetekint a mennyei világon. 

Látja a mezőket, a végtelen dombokat, amin egykor ő sétált, most emberek járják. Angyal sehol sincs már, az Első Világ most már az embereké, megérdemlik, akik mellette döntöttek. Az otthona ez, de már mégis idegennek érzi magát itt. - De döntöttem. - folytatja. – Igaz volt, a mű tökéletes. Az ember a mű. Minden erőfeszítést megér az óvása.

A némán is tanító elmosolyodik, megérinti az angyal vállát, akinek ekkor pillanatkép-szerű benyomások hasítanak keresztül az elméjén. Tengernyi víz, hasadó sziklák, lávatenger, sötét kőzet, óceán, sziget. Azonnal felfogja, útvonaltervet kapott, melynek végállomásánál a lenti világban az önmagát talán még mindig kereső testvére várja. 

Világos az úti cél, felállva a magasba tekint az angyalok utolsója. Szerelmét érzi a közelében, maga mögé pillant, meglátja őt a fák közül egyre közelebb sétálni. Nem néz a szemébe, nem várja meg, úgy érzi, csak magabiztosságát gyengítené. Lesüti tekintetét jobb válla elé, némán búcsúzik tőle és közös útjuktól.

Hatalmas sóhajtással rugaszkodik el a dombtetőről, és erős szárnycsapásokkal tűnik el a ködös, fényben úszó fellegekben. A lány szomorúan néz utána, majd a maga elé bámuló alakra. A földön ülő visszanéz rá, jó ideig csak egymás tekintetét kémlelik, szótlanul. Egyszer csak félrehúzott, szelíd mosollyal az arcán néz vissza maga elé a férfi, tündöklő arcának orrán keresztüli rövid fújtatásától kísérve. 

Hömpölygő fehérségben száguld Gabriel mély elszántsággal az arcán, de végtelen bánattal is bensőjében. Erre a feladatra született, az elkövetkezők a végső dolga.

Szabad akarata döntött vagy kötelessége diktál? Hol a határvonal? Vagy megfér egymás mellett a kettő? Emberi és angyali társainak ezernyi döntése végül mind azt szolgálták, hogy ő még lélegzik, és a nemes célért tud küzdeni. Hogyan is lehetne megtenni ezek után azt, hogy mindezen áldozatoknak csak úgy hátat fordít?

A kérdések mindig jók, segítenek. Visszhangzanak atyja szavai a fejében. A békés hangok újabb gátat szakítanak át, világossá teszik, ami nem csak rá, hanem emberre, angyalra, minden érző teremtményre is igaz. A döntés az övék, mindig is az volt. Sajátjuk és szabad az elhatározásuk, teremtőjük csak megmutatja a kötelességeknek titulált helyes irányt, de nem taszít rá senkit sem. Gabriel a mennyekben gyorsan, szabadon emelkedve érti meg végre, megfér egymás mellett a két fogalom, kötelezőnek érzi, de akarja is teljesíteni sorsát.   

Kitárt jobb szárnyának csúcsát megérintette valami. Ritkul a sűrű fehér pára, tisztul a környezete. Megmentője száll mellette, gyengéden érintette össze szárnyaikat. Határtalan mosoly a lány arcán, megígérte, hogy nem hagyja el az angyalt, és hű is maradt esküjéhez. 

- Nem vagy egyedül!

Gabriel arcán őszinte meglepettség, de mielőtt kérdéseivel árasztaná el, a kapcsolt tudat ideje alatt szerzett tapasztalatai alapján megpróbálja megérteni őt. Sóvárogva fürkészi szerelmének gyönyörű arcát, ha tehetné, örökké nézné a varázslatos tekintetet. Mindennél jobban akarja a szüntelen közelségét, úgy érzi, végtelenül szüksége van rá. Akárcsak a világnak. Hát persze. Tökéletes a teremtés, de éppen attól, hogy nem független, nem képes saját maga erejéből önmagát üdvözíteni, szüksége van teremtőjére. Az alkotóra, aki egyetlen embert sem hagyott magára.

Fekete, háromszögű hasadék nyílik a magasban, a lány pedig száguldásuk közben egyetlen szárnycsapással kerül szembe az angyallal az átjáró előtt. Ujjait a fiú ujjai közé csúsztatja, testük szinte összeér. Békés, nyugtató mosoly az arcán, szemei könnyektől csillognak. Szomorú mosoly a viszonzása, mire beburkolja őket a sötét homály.

Ami eddig világos volt, most sötét, ami a fentet jelentette, a kapun túl lefelé vezet. Eddig emelkedtek, most a Második Világ tisztult égboltjának sarki fénytől tündöklő magasából zuhannak alá fejjel lefelé egy fényes portálon át a horizontig érő óceán felszíne felé.

Lassan forognak egymás körül a levegőben, miközben a lány által kezdeményezett kézkulcsolás szoros, de gyengéd öleléssé vált. Vértes angyali ruhája felett fonja karjaiba a harcos fejét, arcát társa vállára hajtja. Gabriel óvatosan zárja durva, hadi ruházatával fedett karjai közé megmentője karcsú testét. Öröktől fogva vágyott a lány ölelésére, könny csordul szomorú, bezáródó szemeiből, amint állával a végtelenül szeretett személy nyakának bőrét megérintheti. Apró cseppek szaladnak végig a női arcvonásokon is, míg az idillien mosolygó ajkait szétolvadva el nem érik. 

Az arkangyal nem felejt, mintha történt volna már hasonló, más körülmények közt. Régen volt már, még szinte egy korábbi életben, akkor talán nem tenger, hanem egy sárguló mező felé zuhantak. Lényegtelenek a részletek, maga az érzés az egyező, az forrasztja eggyé a térben és időben távoli eseményeket.

Némán zuhannak egymás karjaiban pörögve. Féktelen ereszkedésük közben Gabriel érzi, hogy társa a korlátlan, makulátlan szeretetével öleli őt, mintha a teremtő a teremtett világát egyetlen testként szorítaná magához, amit az angyal teremtményként tőle képes, mérhetetlen, ragaszkodó szerelemmel viszonoz.

Gabriel a felé áradó intenzív érzelmek alapján újabb felismerésre jut, féktelen, de beteljesülni lehetetlen szerelme ugyan a lány személyére irányul, de mint az egész teremtés megtestesítőjehez vonzódik hozzá. Eddig megmagyarázhatatlanul elvakult érzése csak a végső feladata küszöbén tisztázódik benne. Szerelmes a megmentőjébe, ez sosem volt kérdés, de benne a teremtés csodáiba is, amit társában összpontosulva élőként látott öröktől fogva. A létezés alapvetően különböző formái ők, de összeolvadásra alkalmas egységgé formálja őket érzelmeik őszinte tisztasága.

A lány ruhája és szeme ismét kék fényben tündököl, halványan kezd egyszerre fényárba borulni a testük, ami a szabadesés során egyre erősödik. Testük ragyogó csóvát húzva olvad össze, a két alak megint eggyé válik, a két egymással szemben spirálozódó szárnypárból egy lesz. 

Ismét egymásban, a tökéletes fúzió megint fennáll, az angyalszerű, szikrázó test egységként hullik tovább. Vitorlázásával megállította folytonos forgását, hatalmas csobbanással csapódik az óceán habjaiba. A csillapodó hullámokba alászálló vízpermet felett lassan záródik az égi portál, és szétoszolva hunynak ki a hátrahagyott fénycsóva apró szikrái.

23. Requiem

Négy-négy ívelt hasadék a nyakán két oldalt, nyugalmi szívverésével szinkronban, legyezőszerűen pulzálnak. Az óceánfenék felé tartó száguldásnak nem szab gátat a gáznemű oxigén hiánya, a vöröses színben előbukkanó kopoltyúk biztosítják az angyalok számára csekély mennyiségben is elegendő, de elengedhetetlen atomokat. Sötét a mélytengeri árok, csak a kék szempár világít odalent. Magányos utazónak tűnik, de nincs egyedül. A számára legfontosabb költözött belé, így bárhol is jár, bármilyen távol is van az élhető, boldog világok akármelyikétől, a lehető legjobb helyen érzi magát, ami higgadttá és magabiztossá teszi.    

A sós víztömeg alján élettelen, kopár sziklákhoz ér a több kilométeres mélységben. Fényesen kezd izzani a fizika által szabályozott tér a kék kesztyűjének ujjai közt, a jobb tenyere által gerjesztett energiamezőt maga elé emelve könnyedén tör be a kőzetbe. Mindent elporlasztó pajzsként tartja ki karját, vajat olvasztó késként, lassítás és sérülés nélkül tör egyre mélyebbre, és mélyebbre, rétegről rétegre megállíthatatlanul. Tenyerének izzása teljes alkarjára kiterjedt, egész testének szélességében vájja az utat mag előtt, miközben másik kezével oldala mellett háta mögé folyamatos impulzuslöketeket generálva megállíthatatlan fúrópajzsként tolja testét előre. Kifogyhatatlan energiaforrás hajtja toronyiránt, a legrövidebb úton célja felé.

Repedő sziklák robaja, levegőtlen, vaksötét környezet veszi őt körül, míg be nem szakítja hatalmas sebességgel az alvilág üregeinek kőfalát. Nem lassít, nem néz körbe, csak egyetlen mély és forró levegővétel, amire idő szánható az újabb halmazállapotú közegig.

Gabriel tudja, korábban a véggel egyenlő lett volna a manőver, de tisztában van beegyesült társa hatalmával, így most különösebb izgalom nélkül csobban a lelkeket fogó lávatenger felszínébe.  

Eddig vaksötét volt, most vakítóan fehér a környezet. A fúzió nem tette érzéketlenné, forró a magma, de nem elviselhetetlen. Nem jelent gondot az előrejutás, mintha sűrű folyadékon torpedóként úszna keresztül.

Az angyali elme az extrém környezetben látja meg, részéről gondolkodás nélküli összeolvadásuk nem csak teremtett lényként rendelkezésére álló ereje szintjének emelése, hanem apró betűs paragrafusként a teljeskörű bizalom kinyilvánítása is. Ha belső társa egyik pillanatról a másikra úgy döntene, hogy elhagyja a közös testüket, azonnal halott volna, de tudva, hogy ki ő, Gabriel kérdés nélkül bízik.

Furcsa érzés, ahogy a gravitáció iránya változik a Föld gyomrában. Az angyal már elvesztené a helyes irányt, de segítsége jelzi a kivezető utat.

Hidegnek érzett a levegő a lávából feltörve a túloldalon, a bolygó mélyét behálózó, pokoli lényektől megtisztított, szenvedő lelkektől népes alvilág forróságát most egészen hűvösnek éli meg a cseppfolyós masszából előtörő szárnyas. A magma csendjét a kínzott emberek együttesen sivító szellemkiáltásanak zaja töri meg. A szenvedők utolsó reményét jelentő lény a Mélyt ismét elérve repülése közben lerázza magáról a kőolvadékot, majd a pokoli világ mennyezetébe csapódva száguld tovább felfelé. A vastag kőzetrétegeken való keresztülhaladtát követően megint sós vizet érez az ajkain, tenger vízfelszíne felé tart. Látszanak a hullámok odafent, a mindenhol sötétté vált világ fakó színei szűrődnek rajta keresztül.

Gejzírként tör ki a vízből, csukott szemmel forogva hatol be ismét az emberek világába. Szárnyaival surrogva szárítja forróságtól gőzölgő tollait, vízpermettel borítva a saját maga által keltett hullámokat lábai alatt. Jó újra itt, mindig jó átlépni Vid megszokott otthonába.

Iszapos felszínre ereszkedik le halványkék csizmájával, egy barlang belsejének talajára érkezett. Széles, oldalsó bejárat nélküli üreg. A magasban egyetlen széles nyílás tátong, melyen keresztül néhány kósza csillag még látszik a mélybe lógó zöld futónövények indái felett. Nedves a kőzetfal, édesvíz csordogál az éles kidomborodások közt.

A lény szemei egy ideig még reflektorként világítanak, a nyílegyenesen megtett út rögösségéhez szükséges fokozott energiaszintet tükrözve, majd izzása megszűnik. Körbetekint a láthatóan trópusi barlangon. A felszíni élet betört az óriási, természetes terembe, kőzetfalát üde, zöld növények érhálózatként szőtték be.

Valaki mozog a homályban. Hamar szokja a társak közös szeme a szürkületi fényt, jól kivehető az árnyékba burkolt alak. Széles, büszke szárnyak a hátán, alatta tündöklően fehér a ruhája. Elsőre angyalnak látszik, de testét nem borítja sem vért, sem más hadi felszerelés. Békeidőkre emlékeztet. Sötétbarna, hosszú, hullámos haja a vállára borul, hátközépig, szárnytövei alá ér. Varázslatos, gyönyörű az arca, mintha Tina ikertestvére volna, de szemhéjai a szempillái alatt sötéten hangsúlyosak. Profilból látszik a felszabadult tekintete, amint az egyik futónövény kinyílt, rózsaszín és sárga színekben csillámló virágjába mosolyogva mélyeszti orrát.

A hosszú útról érkezett megérkezése óta tudja az árny, hogy nincs egyedül a barlangban. Elboruló tekintettel emeli el fejét a növényi ékességtől, majd alányúlva leszakítja azt, és a barlang közepe felé fordulva néhány lépést megtesz a mélyből jött utazó felé.

- Nem érdemelték meg - szólal meg az angyalkorú lány, tenyerében a lefejezett virágot vizsgálgatva. - Elismerem, lenyűgöző világ, néhol még az elsőnél is tökéletesebb, de éppen ezért nem volt való az indokolatlanul magasra emelt embernek. Figyeltem őket - folytatja maga elé merengve. - Mindent megkaptak, de a minden sem volt elég nekik. Mindig több kellett - mondja kissé gúnyosan. – Legyen az vagyon, élet, bármi, a másé mindig szebb volt. - majd eldobja maga mellé az apró növénydarabot, ami széthullva zuhan a köves, vékonyan iszappal is fedett sötét talajra.

- Igen számos hibát elkövettek - reagál a lény a virág után, majd a szemben állóra nézve, mintha az egykori Vid és Tina hangja egyszerre szólalna meg. - De hidd el, ha megismered őket, látod, hogy végtelenül kitartóak, csodálatos dolgokra képesek, és végtelenül vágyják, hogy szeressék őket. 

- Csak vézna árnyékai annak, amit a mi fajunk képviselt. Emlékezz Gabriel, általa mennyivel hatalmasabbnak és tisztábbnak teremtettünk az egyszerű földieknél, sokkal többre voltunk hivatottak, mint az ő pusztító természetük - folytatja egészen közel lépve a lényhez, arkangyali oldalát megszólítva, már-már hízelgően mélyen a szemébe nézve. Az egyesült lény nem válaszol, a fehér ruhás így kis idő elteltével szorosan odalépve folytatja, ruhájuk szinte összeér. - Tudom, mit gondolsz. Mindig csodáltalak Gabriel, mindig csak a jót láttad mindegyikünkben. Talán ezért szerettelek, mert benned megvan az, ami belőlem hiányzott - folytatja suttogva, az egészen férfiassá vált arcra feltekintve.

- Hatalmasabbnak és tisztábbnak teremtettek minket? Szerettél engem? - kérdez vissza idézgetve, számon kérően Gabriel hangján, majd jobb kezével megérinti az előtte álló angyal bal tenyerét.

Fényes szikra fut végig a váratlan bókolásba kezdett személy testén, láttatva valódi mivoltját. Fekete a ruhája, sötétek a szárnyai, beesett és elgyötört az arca. 

- Kit akarsz megvezetni? Te már rég nem vagy az az angyal, és sosem szerettél senkit magadon kívül. - hagyják el a kemény szavak a férfihangú ajkakat az átváltozás közben, de belül mindketten szívszakadva pillantják meg, mivé lett az ősidőkben elvesztett, legragyogóbb főangyal.

- Ti tettetek ilyenné - folytatja kedveskedő hangját hirtelen szigorú, komor hangnemre váltva.

- Ez nem igaz, volt választásod, az mindenkinek jár - vágja rá indulatosan Tina hangján a fuzionált - Ha azt gondolod, hogy nem volt, azzal valójában csak a könnyebb utat választottad.

- Könnyű neked a bíráló szavakat kimondani, gondtalan léteddel nem te élted át azt, amit én - kezdi válaszát önkéntes igazságosztója felé. - Nem te voltál az első teremtmény, mind közül. Senki nem volt előttem, csak Isten, egyedül nekem szentelte a teljes figyelmét, szeretete csak engem töltött el - fejti ki ingerülten, és talán valamennyire gőgösen is, maga felé gesztikulálva. - Senki más nem tudja, milyen az, ha a határtalan fény egyszer csak másokra is rávetül. Amikor már nem élvez valaki kizárólagos figyelmet. Egyikőtök sem tudja, milyen érzés ez! - folytatja felemelve hangját, idegesen, hátralépve, a lény felé mutatva, mindkét alkotórészét megszólítva.

Elfordulva néz fel a kürtőn keresztül az ég felé, sóvárgó tekintete a múló fellegeket kémleli. Merengése közben tovább folytatja.

- Szabad akarat? Erről prédikáltok, mióta az idők elkezdődtek - csóválja fejét - Volt lehetőségem nem érezni azt a kínt, ahogy egyre több és több lény osztozik?

- Tudom, miről beszélsz, de hidd el, rosszul gondolod, egyforma a szeretet mindenki felé. Indokolatlan a féltékenységed - feleli a női hang, miközben a lény arca Tináéra kezd hasonlítani.

- Lehetetlen az, amit te lehetségesként tálalsz - válaszol ismét nyugodtabb hangon, majd kis szünet után ismét szól - Mondhatsz bármit, eleve elrendelt volt a sorsom. De már rég tudom, ki vagyok. Valahol el kellett kezdeni a teremtést, kellett egy első. - mondja ismét visszafordulva a megszólított felé, lassan sétálva irányába - Az első, aki kizárólagosságának örök nyomot hagyó áldozatává válik. Az első, aki a világ köldökzsinórja tövében maradó csonk, az öntőkeretétől elváló test után kötelezően visszamaradó sorja. Valakiről le kellett mondanotok, hát én voltam az - fejezi be mondandóját megint közvetlenül a lény előtt megállva, keménynek látszóan, de elcsukló, fájdalmas hangon.

- Nem tudod, mit beszélsz, senki sem áldozott fel téged. Nem kell így véget érnie, atyád végtelenül szeret, szüntelen vár rád, hogy visszatér hozzá az örök létbe! - folytatja Tina hangja. - Engedd el az embereket, mert megvan rá a hatalmad, használd hát ismét jóra! Fojtsd el a mély izzását, és engedd szabadon a lelkeket! Tudod te is, hogy így helyes. 

- Nincs szükségem rá, én nélküle is örökké élek - folytatja büszkén, határozottan, a sablonosnak, üresnek és feleslegesen szónokinak érzett szavakra. - Ez a világ már az enyém. Ha itt végeztem, akkor pedig a fenti is az enyém lesz. A legerősebb teremtmény vagyok, senki nem tud megállítani, ti sem.

- Hallod magad? - kérdik közös hangon. - Hatalmas vagy, de Istent nem tudod legyőzni, be kell látnod! - nőiesen folytatja. - Azt hittem van még benned szeretet, és valójában azt keresed a Földön. Hogy ezért nem indultál még az ég felé, de nincs így. Sajnálom.

- Ne sajnálkozz, elég volt az álszent sajnálatotokból. És igen, az erőm nem éri el az övét, és tényleg nem önmagam kereséséért maradtam... hanem azért, hogy személyesen felkeress! - válaszol a sötét ruhás, ismét közel lépve vitapartneréhez.

- Csak kérned kellett volna - vágja rá bizalmassá váló hangon a lány, halkan, miközben a vele szemben álló megérinti csuklóját. – Amikor csak… - folytatná, de nem tudja befejezni.

A sötétruhás alak jobb kezével egyetlen pillanat töredéke alatt váratlanul mellkason üti a kék vérten keresztül, miközben bal kezével erősen ráfog a fúzió korábban megérintett jobb kezére. Vállból szakítja ki az eddig sérthetetlennek látszó szárnyasnak karját, miközben a szaggatott törzséből kék fényű folyadékot fröcskölő, csonkított angyali test a barlang kőfalát áttörve eltűnik a sötétségben.

Ázik a talaj a kézben tartott, letépett kartól, a sötét alak az apadni nem akaró forrást feje fölé emelve folyatja végig az előbuzgó világító anyagot homlokától egészen a lábfejéig. Tekintetét felemeli közben, a szemeit és a száját is kitárja, engedi, hogy egész testét átjárja a mágikus folyadék.

Az elragadott testrész fénye másodperceken belül kimerül, fakó lisztként, atomjaira hullva porlad el a magasba tartott, szorítás idejére megnyúlt, rothadó ujjak közt. A cseppfolyós anyag beolvad a ruhájába, felszívja a bőre, lágy ívű ádámcsutkájának liftezése jelzi, nyelések útján is magába zárta. Minden módon feldolgozza, amilyen utakon csak módjában áll. Elborult tekintettel néz az előtte fúrt járatba, tudja, a lét különböző szintjeiből kevert vérrel vált eggyé. Érhálózata a homlokán, és halántékán is megduzzad, apró objektumok milliói kezdenek mozogni az arcán, a kézfejein és egész testén nyüzsögnek a bőre alatt.  

Dús növényzettel borított hegységlánc csúcsai mutatnak dárdavégekként a kristálytiszta ég felé, a fák lombjai földrengéstől rázkódnak. Nem lemeztektonikai tevékenység dúl a mélyben, hanem a hatalmas természetes kiemelkedés oldalából előtörő mennybéli szárnyas okozta.

A végeláthatatlan szárazföld széle felé zuhan, szinte teljesen vízszintesen, alig süllyed. Arca felfelé, háta a felszín irányába, így száll tehetetlenül, miközben csonkolt testéből vakítva ömlő vére ragyogó fénypontokból széthulló csóvát húz utána. A sosem érzett erejű behatástól eszméletét vesztette, de hamar magához tér. Szemei apró kék szikrákat hányva pattannak ki, látja maga előtt a kihunyva eltűnő, egyre csak fogyatkozó csillagok égi visszaszámlálását. 

Páratlan erőket egyesítettek, de a még soha nem érzett erejű behatás a közös testüket rövid időre kitaszította a valóság érzetéből. Hogy lehetséges ez, tudva, ki harcol az oldalán?

A kiegészült angyali tudat egyből feltárja a megfejtést, erejük inkább átlagolódott, mintsem összeadódott volna, így hiába remélte, nem vált bármire képessé, de teremtésekor kapott arkangyali ereje még így is megtöbbszöröződött. Magabiztossága mellé belső társa óvatosságot párosít, utólag megértve, mit tervezett kezdettől fogva a karjukat leszakító. A beegyesült lány Gabriel számára felelevenítve sugallja az ismert tényt, az angyali faj a teremtett élővilágban egyedülállóan tudja bármilyen más lény természetét és erejét magába építeni, akár pillanatok alatt, a beszippantott egyénhez igazodó kiszámíthatatlan eredménnyel. Mindketten tudják, milyen összetevők vegyülnek össze beláthatatlanul a hegy gyomrában, így nincs vesztegetni való idejük.

Az erejét visszanyert szárnyak gyors csapásokkal fordítják hasra zuhanó testét. A közeli sziklás tengerpart felé még a kiütés lendületétől száguldva közvetlenül a peremen vezető szerpentines, fehéren csíkozott műút felett suhan el, mikor lassítás céljából megmaradt karja tenyerének ujjaival négy párhuzamos sávban felszántja az aszfaltot, majd átszakítva a szalagkorlátot, erős, tompító szárnyverésekkel a hullámok közé esik.

Szélcsend. A tengerből kimagasló, zöld növényzettel gazdagon borított monumentális sziklatömbök közé becsapódott test által keltett hullámok lassan elcsendesülnek. Az apró, elszórt szigetek óriási hegycsúcsait körülölelő végtelen vízfelület mögötti horizonton lenyugvó, hatalmas de erőtlen, halványulva elmúló napkorong félhomállyal borítja a thaiföldi partszakaszt. A némaság az úr a kietlenné váló világban. A becsapódástól távolabbi homokos vízparton színes nyugágyak sokaságát áztatják a csillapodó vízfodrozódások, megdőlt napernyők erdeje jelzi, népes civilizáció hagyta hátra első otthonát. 

Szinte megfagyott a vidék, csupán egyetlen ponton észlelhető mozgás. Az utolsó élők kapcsolatfelvételi helyét jelentő barlang fölé boruló kopár hegycsúcs alatt remegnek a fák lombjai, a tető felé közeledve. 

Sötét alak bukkan elő, hatalmas teste leginkább Ezra gyilkosának átalakult külsejéhez hasonlít, de méretében jóval túltesz rajta. Szürke, kérges a bőre, nyomokban szétszakadt fekete öltözet égett a felszínére. Teste halványkék színben lüktet pajzsszerű bőrdarabjai közt, akár a pókháló fonala. Ugyanilyen árnyalatban szikráznak a szemei, vastag, tengelye körül csavart szarvai megnyúlt arca felé ívelnek. Kemény fejbőre nem takarja feketedett ínyét, alsó és felső agyarait, ezüstösen csillogva, fűrészfogakként kapcsolódnak egymáshoz. Bőrlebenyes, fekete szárnyait tíz méter szélesen tárja ki büszkén, még fesztávolságánál is jóval hosszabb, dárdahegyben végződő vastag farka pedig végtelen kígyóként tekereg rettentő teste körül. Vastag hátsó lábainak talajba mélyedő végét két-két hosszában kettéválasztott tömör szaruképződmény borítja. Mint méretes sziklatömbök, úgy tartják stabilan a több tonnás testet, miként hátsó lábaira ágaskodva, karmos kézfejekben végződő mellső lábait arca elé emelve veszi szemügyre újonnan szerzett végtagjait, és mindazt, amivé az egyesült lény vérét magába olvasztó sötét főangyal vált.  

A kék, fehér ruhás a vízbeesése pontján kitör a tengerből, és egyenesen a néhány kilométerre lévő sziklaszirt tetején álló ellenfele irányába repül. Elszánt a tekintete, szemei talán élettelibben szikráznak, mint eddig. Apró vízcseppek csurognak végig a testén, de nem fújja le őket a menetszél, hanem mind a csonkított váll felé vándorolnak. A mikroszkopikus szerves anyagokat is tartalmazó tündöklő gyöngyszemek lépésről lépésre, gyorsan építik fel a hiányzó végtagot. 

Látja őt a hegycsúcson álló. Mellső végtagjaiból testmélyi ragyogásával megegyező színben energianyalábokat enged ki a száguldva érkező felé. Nincs találat, a célzott könnyedén tér ki a távoli lövések útjából, az impulzuslöketek a háta mögött csapódnak az apró szigetekbe. Óriási a robaj a becsapódó, fényes bombák nyomán, az eltalált hegyormok kártyavárként hullnak szét és omlanak a tengerbe.

Gabriel a közös testben jól látja maga előtt, mivé lett egykori társa. Régen a legragyogóbb angyal, talán mindegyikük példaképe, ma sötét, menthetetlen szörnyeteg. Egykor hatalmas, csodált lény, mostanra emberek kínzója, teremtője ellen fordult elveszett entitás.

Vid mennyei volta szerint elveszett már, de társa még remél. Utolsó beavatkozásuk rekviemnek indult, haláltáncnak, nem csak a hátrahagyottak megmentéséért, hanem a legelső alkotás üdvéért is. Az arkangyal szerint reménytelennek tűnik a mentőakció, teremtője iránti gyűlölete láthatóan teljesen eltorzította a gonoszság szimbólumává váltat, egyetlen megoldás maradt hát, kiiktatni őt.

A lány szerint viszont még visszafordítható a teremtmény tragédiája, mindenki képes a változásra, a lehetőség mindenkibe egyformán kódolt. 

A közös tudat harcba hív, de most mintha gondolati ék verődne közéjük. Az egységes elme figyelmeztet, elég a gyengítő eszmefuttatásokból, ideje használni a közös testet arra, amire létrejött. Mindketten céltudatosak odabent, nincsenek cikázó kérdések és válaszok, belső hangok nélkül figyelnek a közvetlenül előttük álló eseményekre, csak épp céljuk vált eltérővé.

Hasztalan lövései nyomán kék lángokat okád a sötét szárnyas nyúlt pofájából maga köré. Magasra csapnak körülötte, szinte láthatatlanná teszik pontos pozícióját.

Az érkező gond nélkül léphetne át a tűzfüggönyön, de közelharcra kényszerítené, a test a test elleni ütközet pedig szinte kiszámíthatatlan, ezért kerülendő. Csapda ez. Évmilliók során fejlesztett hadi taktika Gabriel elméjében, és páratlan energiaforrás a kezében, amit a lány nyújtott neki. Világos számára a következő lépés. Energiagömbök kesztyűs tenyeréből ellenfele alá a hegylánc tövébe, amitől az orom azonnal süllyedni, omlani kezd. A felcsapó lángok a mélybe indult földfelszínnel együtt tartanak lefelé, lerántva a leplet a szárnyaival lebegését kezdően verdeső szörnyetegről. 

A sötét angyal tudja, most ér oda támadója, lövések hagyják el tenyerét előre. Megint célt tévesztenek, a semmibe repülnek a horizont felé. A tűz kockázatos döntés volt, a lángok az ő látását is korlátozták, amit ellenfele rögtön kihasznált, szem elől is tévesztette a berepülőt. Éles fájdalom gigászi törzse jobb oldalán, ami végigterjed egészen bal feléig. Lenézve látja, párbajellenfele izzó öklét kitartva, egész testével áthatolva repesztette szét torzóját, és repült is tovább az időközben leomló hegyvonulatból felcsapó porfelhőbe burkolódzva.

Tátongó nyílás a testén, fájdalmas üvöltéssel repül a hömpölygés fölé. Gyorsan gyógyul, szinte pillanatok alatt regenerálja magát, mennyei színű ragyogása elárasztja a sebet, és újjáépíti a szöveteit.

- Nem tudsz elpusztítani - szól a sötét angyal még mindig lágy, női hangja, de nem a sátáni szörnyeteg torkából, hanem közvetlenül a fuzionált elmében. Itt én vagyok az… - folytatja büszkén, ökölbe szoruló kézzel, de elcsuklik a hangja.

A felszökő, átláthatatlan porból a kiegészült Gabriel tör fel, és jobb öklének hátulról szárnyak közé mért izzó csapásával ferdén az ég felé üti fel ellenfelét. 

- Kérlek! - szólal meg halkan a kékruhás Tina hangján, nőies arcúvá válóan, megmenteni vágyott ellenfelének címezve. - Tudom, hogy ott vagy még bent! - folytatja könyörgően.

Tudatosan irányított ütés volt, az atmoszférát a sebességtől izzóan elhagyva, nem a végtelen világűr, hanem a halványan derengő Hold felé száll a mozdulatlan, eszméletlen, fényét vesztett test. A korábbi érintkezés óta a homokáradat leplében gerjesztett, irdatlan erő szabadult fel a kontaktus pillanatában, még mindig villámcsapáshoz hasonló dörej visszhangja zeng a találat nyomán. 

A lány szemei egy darabig követik a tehetetlenül távolodó, sátáni szörnyet, majd férfias vonásokká alakuló tekintete karjára pillant. Lerázza támadó kezének ujjait. Páratlan erőre tett szert az arkangyal, mikor összekapcsolódtak, de a masszív ütés erejét jócskán megérezte. Lassú szárnycsapásokkal lebegnek a magasban, éberségük nem csökken, az egyesült elme tudja, nem végleg távozott ellenfelük.

Az éji égitestre zuhan, magasra száll a törmelék a becsapódás helyén, a kőzet mélyébe fúródik a szárnyas.

Újabb gondolatok ébrednek a kettőjük közötti szótlanságból. Gabriel azon gondolkozik, valóban jó lesz-e ez így, érdemes volt-e fivére még egy esélyre, fog-e bármi változni benne? Ő már temetné a Fényhozót, de érzi, társa nem tudja elengedni a teremtményt, képtelen rá, amíg szikrányi reményt is lát a hazatérésére.

Kettéhasad a Hold, milliótonnás sziklák robbannak ki felületéből, és tartanak a Föld felé. Az éles szemek látják a hatalmas kövek közt közeledni a már földi világból is kitaszítottat. 

- Utoljára kérlek Lucifer, gyere haza! - szólal meg a közös hang - Könyörgöm! - folytatja Tina hangján, de lemondóan, könnycseppet legördítve lágy vonású arcán.

Könnyének oka, hogy már mindketten tudják, erőfeszítéseik hiábavalónak látszanak, az újabb száműzés nem ébresztő atyai pofonként hatott, hanem olaj volt a tűzre, a megmenteni kívánt személy most féktelenebb, tébolyultabb, mint valaha.

Óriási a sebessége, izzik a teste a légkörbe lépve, a közös test pedig felkészült a fogadására. Lebegés közben ütésre emeli kezét, pontosan számítja a bolygóközi térből érkező röppályáját, de a hatalmas, meteorként lángoló fénycsóva közvetlenül előtte eltűnik. Köddé vált, mintha sosem lett volna.

Színpompás, szikrázó alagút, áttetsző a fala. Látszik kint a végtelenül sötét univerzum, pislákoló csillagok haladnak el távol, fényes galaxis száguld el látótávon belül. A Föld kialvó Napja mellett vezet az út, nagyon közel, de nem perzsel. Mögötte ott az emberek otthona, a felszínére tart a járat.

Másodpercek alatt fogy el a teremtett világ dimenziói közé vágott járatszerű hasadék, ragyogó fénymassza repül végig az egyenesnél is rövidebb szakaszon. Eléri az út végét, de előtte a mennyei vér hatalmától kiteljesedett utazó a görbe ívű hasadékon kívülre tekintve még látja saját magát eltűnni a kékruhás előtt. Belép a térbe, szörnyű alakját visszanyerve, ellensége mögé, felülről.

A célpontnak esélye sincs lereagálni, ahogy eltűnt előle az izzó test, mögötte fekete valójában rögtön meg is jelent. Minden erejét összpontosítóan sújt le a kiszolgáltatottra, aki ettől a szárazföldbe csapódik.  

A Hold darabjai aszteroidaként érik el a légkört, majd a Föld felületét. Végtelen tűz söpör végig a felszínen, felperzselve tengert és növényt, mindent, ami az útjába kerül. Fekete füstcsóvákat húzva, gigantikus sziklák ezrei száguldanak alá a magasból, a sötét lény elégedetten néz körbe mindent pusztító végítéletén.

A lángoló, kopár mélységből lávában izzó alak töri át a kőzetet. Az mindenükben egybeforrt társak testéről leomlik az olvadt massza, tekintetük közös, szigorú és koncentrált. Nincs utolsó utáni esély, nincs több felesleges könyörgés, nincs több hasztalan szó, csak az egyetértés, csakis az utolsó döntés.  

Robbanásszerűen érkezik meg ellenfeléhez. Minden lassú körülöttük, a meteorok alig zuhannak, szinte lebegnek a légkörben. A több kilométer magasan titáni szárnyait lengető, magára maradt sötét vezért elérve szemből ráfog a nyakára, majd oldalt átlendülve a háta mögé kerül. 

Ellenállás nélküli mozdulatok, a torzult fekete szörnyeteg lomhának tűnik, mire odafordítaná tekintetét bírája felé, már meg is ragadták repülő nyúlványait tarkója alatt. Pedig nem lassult, gyors, pont, mint eddig, csak már nincsenek egy szinten, az eddig belül vívódó végrehajtó egyértelmű következtetésre jutott magával, ami harcértékben magasan ellenfele fölé emelte az ezüsttollút. 

Erős rúgással választja le szárnyait a pokoli lény testétől, ami így tehetetlenül kapálózva a mélybe zuhan. Utánarepül a villámgyorssá lett közös test, leszáll a perzselődő talajra, csak egy pillanat erejéig, majd onnan elrugaszkodva szembe indul a szabadesésben érkező kolosszussal. Tudja, hogy szorít az idő, az ellenség hamar újjáépítheti elvett, és mélybe hullajtott végtagjait.

Hátáról kardot ránt, miközben felfelé tart, Michael pengéjét ragadja a kezébe, és az ég felé tartja maga elé. Fényesen izzik a tárgy, használójába olvad, fénybe borítva egész alakját.

Milliónyi apró, borotvaéles koronggá hullik szét a két személyből egyesült test. Piráják rajaként szabdalják szét a szemből zuhanó Lucifert, majd centiméteres cafatokat hátrahagyva egyesülnek ismét a magasban, az eredeti fuzionált alakot visszanyerve. A kard mostanra már nincs a kezében, a penge ereje végleg elhasználtatott.  

Gabriel érzi, hogy itt az idő, párja diktálja. Fájdalmasabb, mint eddig bármi, de most végleg elválik útja szerelmétől, biztosan tudja, meg kell tennie, amit kér. Érte, és mindazért, amit kedvese szeret, amiért érdemes küzdeni. Nincs búcsú, mindent tudnak a másikról, nem kellenek szavak, érzik egymást. Ragyog a kék kesztyű, az egész test fényárba borul. Vakító energiagömb generálódik az ujjak közt, majd elengedve a bukott angyal ezernyi darabjai közé csapódva detonál. A robbanást okozó hatalom eltünteti a reménytelenül elveszetté vált angyal utolsó atomjait is, semmit nem hagy hátra, mindent felemészt. 

A tenyerén át magára hagyott Gabriel a villanásszerű esemény fényereje miatt a szemeit becsukja, de retináját a jelenség így is kiégeti. Az arkangyal eredeti testét visszakapva, de szerelme nélkül, magányosan, megvakítva, élettelen falevélként imbolyogva, bukdácsolva hullik a csillapodó meteorzápor alatti mélységben tomboló tűz- és porviharba.


24. Végtelen

Alkonyati fénysugarak vetülnek a magasság bárányfelhőnek látszó képződményeire, de nem fellegek lebegnek odafent a szürkületben, hanem a Hold széthullott darabjaiból kialakult sűrű aszteroidamező borítja a derűs, lehiggadt égboltot. Kopár a szinte teljesen sík, lankás felszín, hangtalanság és szélcsend uralkodik a végeláthatatlan pusztában. 

A felszíni élet minden fennmaradt formáját eltörlő meteorzápor előtt meredek hegycsúcsok emelkedtek, zöldellő tengerpart feküdt ott a látóhatárig hullámzó víztömeggel, az újabb kataklizmát követő világégés nyomán viszont egyhangúan szürke, sivár bolygó maradt vissza. A végeláthatatlan kietlenséget a talaj alatt húzódó kőzetrétegekbe vezető sötét járatok törik meg, éppen olyanok, akár a golyó-ütötte sebek egy gépkarabéllyal meggyilkolt áldozat holttestén. Hasonlítanak rájuk, a Földet is megölték, féktelen harag végzett vele, mielőtt az univerzumi idő végleg lejárt volna.

Fehér folt tűnik ki az egybefüggő portengerből, hason fekvő alak ruhája az, mozdulatlanul terül el a talajon. Az elcsendesült szélben korábban hamu szállingózott, szinte teljesen ellepte az élettelennek látszó testet. Sérült szárnycsonkok meredeznek hátáról, a becsapódás ereje törhette meg, és téphette szét a röpképtelenné vált végtagokat. A ritkán feléledő, szinte észrevehetetlen légmozgást csak a kibicsaklott szárnyak töréspontjánál kiálló, hamvaktól szürkült tollak borzolódása jelzi. Ki tudja, mióta fekszik ott, a korábban izzó földfelszín is fagypontig hűlt.

Csomóba összeállt hamugöb gördül le hátáról, zilált, megszaggatott barna vértje mellett jobb oldala mellé huppan a száraz talajra. Nem a szél volt, ahhoz túl erőtlen a ritkán érkező fuvallat. Mozog a mellkasa, milliméternyit csupán, de mozog. Még életben van, még lélegzik. Már minden véget ért, de ő még létezik, nem hullott apró, ragyogó atomjaira. Feje jobbja felé a földre borulva. Az ég felé néző arcfele szürkére festve a ráhullott hamuréteg miatt. Szája és szemei csukva, orrnyílása szabad, éltető oxigén hatol be rajta.  

Nincs álom, csak a sötét csend. Már nincs hófehér, édes látomás, már nincs a szerelmet megtestesítő, hívogató arc sem, nincs semmi, ami ébredésre motiválná. 

Mégis magához tér, arkangyali ereje nem engedi el életét, lassan nyittatja fel vele jobb szemét. Látószerve külsőleg sértetlennek tűnik, de valójában vak. Furcsa fintora ez a létnek, jelen lenni, mikor már mindenki más elment, hátrahagyottnak lenni, mikor már semmi sem maradt. Törött szárnyakkal, látásképtelenül, egyedül. Mi értelme ennek így? Elgyengült teste sarkaira tolja fel őt ülő helyzetbe, könnyeivel küszködve, nyitott, hatástalan szemmel bámulja az eget fejét csóválva. 

Teremtőjére gondol, akaratát próbálja kifürkészni. Lepergeti maga előtt a megtett útját, a beszerzett információkat összességében próbálja értékelni, de mind hiába, nem érti meg Istenét. Inkább hagyta volna őt álmában elmúlni, mi értelme ennek? Órák telnek el így, az időjárástól is megfosztott világ szürkületi fényében gubbaszt a megtört angyal, lehajtott fejjel, csukott szemmel, az okot keresve. Fagyott a környezete, amióta magához tért, semmi sem változott, talán örökre így marad?

Dobogni kezd a föld, alig észrevehető, de morajlik a mély. Az angyal azonnal kinyitja szemeit, érezhetően remeg a talaj is. Még mindig mozognának a kéreglemezek? Kizárt, ez valami más. Hamar átgondolja, az erősödő hang nem geológiai tevékenység, hanem valami érkezik a mélyből. 

A Föld felszínének meteoroktól lyuggatott sötét sebei hatalmas, vaksötét katlanokként tátongtak eddig, most halványan remegni kezd mélyükön a fény. Nem látja, de körülötte egyszerre történik mindenhol ugyanez. Percekig tart a hangok erősödése, az eleinte halk nesz vad dübörgéssé vált. 

Nehezen, de feláll, bár tudja, harci készültségbe helyezni magát már komolytalan kijelentés volna, fizikuma miatt teljesen képtelen rá, totálisan kiszolgáltatott, már inkább csak az izgalom hajtja őt. 

Egyszer csak olyan hangra lesz figyelmes, ami összetéveszthetetlen bármelyik másikkal. Az égbe tartó lélek süvítésére az angyalfül különösen is érzékeny. Hallatán reflexszerűen azonnal mosolyra áll az arca. Hallja azt is, hogy nem magányos, halhatatlan emberi lét repül az égbe, hanem lelkek ezreinek, millióinak zaja simogatja füleit. 

Lassan botorkál az angyal a ragyogó, felfelé tartó fényzuhatagban. A talaj alól előtört, vakító fénygömbök csak halvány foltokként derengenek szemei előtt, de derűvel az arcán sétál jobb lábára sántítva a széles oszlopokban özönlő lélekáradat pillérjei közt. Milliárdnyian lehetnek, megannyi visszatartott entitás szabadult fel. A felszökő elemi egységek amorf, alaktalan testek ebben a világban, de Gabriel érzi a felé szegeződő, hálás tekinteteket. Érzi, hogy tisztában vannak tetteivel, nem csak az övével, hanem mindenkiével, akik értük harcoltak. 

Hát ezért volt. Ezért maradt életben, hogy ha nem is biológiai értelemben, de lássa rögös útjának eredményét, hogy teremtője megmutassa, miért volt értelme küzdenie, hogy miért érte meg az a rengeteg áldozat, amit egykori társai is meghoztak.  

Már világosan érti az eddig is sejtett helyét a világegyetemben. Az igazi önáldozatot a hosszúra nyúlt úton nem az emberi segítői mutatták be, ők örök életre hivatottak, csakis egyéni döntésükön múlt, hogy valódi halhatatlanokként a soha véget nem érő otthonban élhessenek. 

Az áldozat valójában az angyaloké. A halhatatlannak mondott, öregedéstől nem sújtott, természetfelettien erősnek ismert fajé. Beletörődve fogadja el az Univerzum rendjét. Testvérei mindvégig az ember üdvéért harcoltak, a lélek csodáját óvták meg. Az ember volt a teremtés koronája, nem az angyal. Az emberért volt minden, köré és miatta épült a világmindenség, nem elsősorban az angyalok jólétéért. Eszközök voltak ők a nagyobb terv szolgálatában, az igazi kincs védelmezői.

Üresség érzését adják a kíméletlenül felismerő gondolatok Gabriel számára, de büszkeséggel is eltöltik az utolsó mennybélit. Végrehajtotta feladatát, amire teremtették, nem csak ő, hanem fajtársai is tökéletesen elvégezték. Talán emlékezni fognak rájuk az emberek odafent, de az is lehet, hogy nem. Nincs jelentősége, nincs becsvágy a fakuló arkangyalban, ahogy társaiban sem volt, mindig is maga a cél motiválta őket, sosem a célt elérők személyének csodálata.

Csökken a tóduló léleközön intenzitása, lassan az angyalt is elhagyja ereje. Szinte teljesen vak, de mintha látná még maga előtt élete örök és minden más körülményt maga mögé utasító szerelmét körvonalazódni. Hófehér ruháját fodrozza a szél, barna haja hullámzik a feltámadó fuvallatokban. Kitárt, kecses szárnyai előtt kissé lehajtotta fejét, csukott szemmel mosolyog. Gabriel még magánál van annyira, hogy felfogja, hiába tárul elé a varázslatos látvány, világtalan, és a szél sem fúj, így az nem lehet igaz. Ő sem érti miért, de a délibáb irányába lép, és felé is nyúl, hátha mégis valódi, hátha mégis előtte áll a mindennek megtestesítője.

Ködként foszlik szét a látomás, az angyal utolsó erejéből nyúlt utána. Térdre rogyott, egész teste tündökölni kezd. Villódzó karjaira tekint, tudja, hogy eljött az ideje. Leveszi kesztyűit, súlyosnak érzett vértjét is leemeli magáról, és ledobja a porba. Ereje eddig tarott ki, beletörődött, hogy nincs több segítség, kulcsfontosságú volt ő, de bevégezte a rá bízottat, így már egyszerűen nem számít a továbbiakban. 

Mielőtt arcát is ellepi a fény, utoljára felnéz égi otthona felé, de nem lát semmit. Mindig azt kívánta száműzöttként, létének utolsó pillantásával bárcsak hazájának évezredekig sóvárgott kapuját láthatta volna meg, de ez nem adatott meg neki. 

Vagy mégis? Ő volt az? Aki ott állt előtte? Az otthon talán nem is egy konkrét hely, hanem lehet bárhol és mindenhol, de valójában annak a közelsége, akihez életében legjobban kötődött? 

Nem elégedetlen életével, annyiképpen megélhette a világot, amennyi talán egyik teremtménynek sem adatott meg. Jó volt élni, hálás a teremtőnek érte, aki még utolsó másodperceiben is tanította őt. De miért? Kifürkészhetetlen az alkotó. Mindegy, már nem számít ez sem. 

Végső gondolatai után szemeit behunyva előrebukik, és földre esésekor szétfröccsenő tócsaként milliónyi apró, kialvó fényponttá alakulva válik semmivé a kopár talajon.

Messze a légkörön túli gigantikus és ragyogó egyetlen égi portál felé száll fel az összes lélek, a kőzeten áthatolva szitává lyuggatják az egykori életterüket jelentő bolygót. A kapu az utolsó otthont kereső fénycsóva után bezárul, a sötétséget hagyva maga mögött.

A hasadék helyén kicsiny fénypont kezd pislákolni, eleinte halványabb, mint a leggyengébb csillag az égen, de ragyogása percről percre erősödik. Az égbe szálló homokszemek után kisebb kövek mozgolódnak a Föld végeláthatatlanul kipusztult felszínén, elemelkednek a talajról, és a gravitációt legyőzve a magasba indulnak, mind a magasban villódzó jelenség felé tartanak. Nagyobb sziklák követik őket, a talajból kiszakadva vonzza őket az ég. Lépésről lépésre bomlik fel a bolygó, kontinensnyi darabjai és a Hold maradványaiból kialakult sziklatenger elemei a mindent elnyelő ragyogás előtt fényes, ködszerű anyaggá préselődnek, majd tűhegyes végű tölcsér alakba rendeződve tűnnek el benne.

Az apró fénypont éhsége nem szűnik, a Naprendszer légüres térben eddig meghatározott pályán keringő bolygóit olvadó hógolyókként, ellenállástalanul szippantja magába.

Szűkül az Univerzum, alkotóelemei mind a világ közepét jelentő vonzás felé tartanak. Bolygó, csillagok, galaxisok, csillagközi gáz, por és plazma. Semmit nem nagy hátra, mindent begyűjt.

Nincs, ami fogható volna az apró fénypont körül bekebelezésre várva spirál alakban keringő fényes massza karjainak méretéhez, csak a feketeség, az üres semmi maradt az alakzaton túl.

Zsugorodik a mérhetetlen nagyságú objektum, mérete csökkenésével fényereje fordított arányban növekszik. Egyetlen, tenyérnyi gömb marad, szikrázva hullámzó felületű térbeli alakzat, amiben összezsúfolva ott a Második Világ minden egyes atomja.  

Ahogy az angyalok utolsója szertefoszlott, végső darabjaihoz hasonló parányi fényes szikrák jelennek meg a belül tomboló feszültségtől rázkódva fodrozódó gömb körül. Az ezernyi apró test kuszán kering, majd három külön helyre csoportosulva tündöklő, két emberi és egy angyalszerű testté állnak össze. Mindhárman ragyognak, arcukat éppen csak láttatják, de a fényár mögött ismerik egymás valódi, teljes mivoltát.

Az összepréselt világegyetem körül ott áll a fiú, aki a Márk és Pablo által Elragadtatásnak jelölt esemény során alászállva megszámlálhatatlan lelket vitt magával az égbe. Ott a férfinak látszó alak is, aki az utolsó arkangyal részére végső feladatát kínálta fel. Utolsóként egyesül a harmadik, a szárnyas lány. Arcra Vid kedvese, rögös útjának őrangyala, Gabriel megmentője, az arkangyal letűnt léte értelmének megtestesítője. Gyöngyfüzérként villanó kibontott haja karcsú vállaitól elemelkedve lebeg a légmentes térben, utolsóként, elmerengve érkezik oda a hármójuk által kreált körbe.

 A fiú előretolja jobbját, szinte a szikrázó gömb oldalához érinti. A férfi is kinyújtja karját, nyitott tenyerének kitárt ujjait a villongás alá helyezi. A kézfejeik által kreált mozaikban egyetlen tenyérnek helyet adó rész maradt, harmadik társukat figyelik, döntésére várnak. A lány mintha hezitálna egy kicsit, lesütött tekintetén mintha szomorúság mutatkozna. A másik kettőre pillant, békés mosoly az arcukon, a vakító fény tükröződik a szemükben. Minden gondolatát ismerik, tekintetükben nincs utalás, nincs kényszer. A lány szinte észrevehetetlenül kicsit bólint, lassú szempillantással, elmosolyodva nyújtja ki vékony ujjait, ezzel teljes felületén bezárva a szikrázó gömböt. 

Ők a hibátlan egység, hárman egyek. Három személy, de mégis egyetlen, öröktől fogva, és mindörökké. Egyenlő, tökéletes, mindenható.

Duzzad ujjaik közt a világ anyagát magába záró alakzat, túlnő végtagjaikon, majd hatalmas villanással robban szét milliárdnyi fényes darabjára, és árad szét a végtelenbe.

Döntés született. A teremtés jó. Ha az üdvösség kinyilvánulhatott egyszer, magától értetődően adódik, miért ne folytatódhatna, miért ne kaphatnák meg újabb és újabb, lélekkel ajándékozottak? Ismét fény árad hát a világba.

Fehér madárféle lény repül a halványzöld égen, széles szárnyaival vitorlázik a felhők felett. Árnyékát figyeli, amint a nappali fényben alatta suhanó, szabdalt halványlila fellegekre borul alatta. Dél körül járhat az idő. Az áramlatokat kihasználva a fő szárnya alatti kisebb, kiegészítő szárnyait is kitárja. Két pár, csőre alatt és felett húzódó szemei a türkizkék földfelszínt kémlelik odalent. Téglatest alakú, világosbarna kőépületeket lát, szorosan egymás mellett, nem merednek büszkén az ég felé, laposan terülnek el a növényzettel borított talajon, fejlődő civilizáció vívmányaiként. 

Nem száll le, hosszú vándorúton van, épp a magasba kapja fel testét egy kedvező fuvallat.

Oszlik a fakuló felhők alkotta szőnyeg a mélyben, határtalan ezüst dűnék látszanak a horizontig. Világoszöld tavat pillant meg az egybefüggő pusztaságban, kék lombok veszik körbe a víztükröt. Csábító itató a tikkasztó hőségben, de nem veszélytelen, ragadozók kedvenc helye a messziről kínálkozó oázis. Hatótávolságon kívüli a következő szélesebb, biztonságosabb édesvizet adó felület, kockáztatni kell hát.

Alászáll a magányos utazó, a legbeláthatóbb, dús növényzettől mentes oldaláról lép az éltető nedvességhez. Felváltva pislognak alsó és felső szemei, miközben a folyadék felszínéhez hajol. Kinyílt vörös csőrének alsó kávája kettényílik oldalirányba, közte rugalmas lebeny feszül, mélyen mártja a tóba. Már frissítője lenyelése előtt felszáll, és folytatja útját, hiú reményt sem ad az esetlegesen rá leselkedő zsákmányszerzőknek.

Elégedett szempár kíséri nyomon a távolodó tollasnak röppályáját. A kiterjedt lombok árnyékában sötétszürke fatörzsnek támaszkodó alak áll keresztbefont karral, mozdulatlanul. A tó felett tűnik el a vándormadár az egyik gomolyfelhőben, kitartó megfigyelője a véget ért jelenet után már a másik irányba tekint a pusztában. 

Kisebb szürke, jellegtelen épületek faluja a távolban, széles folyó mellé települt emberek lakják.

Szomszédok nyitnak ajtót egyszerre, újságért hajolnak a lábtörlőjükhöz. Egymásra pillantanak, mosollyal köszönnek egymásra. A bal oldalinak szemmel láthatóan jó napja van, talán éppen a kedves üdvözlés befogadása miatt, de boldogan megy vissza a házba. A jobb félen lévő pedig eltünteti erőltetett vigyorát, unott tekintettel lép vissza az épületbe. Neki nehezebben indul a hétfő, de nem baj, legalább a másikat megörvendeztethette, az is valami.

Félmosollyal csóválja fejét a távoli megfigyelő. Teremtmények, mindenható által alkotott, esendő lények hihetetlen szeretettel, elképesztő vágyakkal és empátiával a szívükben. Az embereket figyelő alak nem felejt, sosem fog. A múlt Ősrobbanásokkal induló periódusai örökké fognak élni elméjében. Tudja, sok szenvedés vár még teremtményeire, természetükből, megadatott szabadságukból adódóan. Jól ismeri őket, így tudja, magára a földiek megteremtőjére is szenvedés vár, megint eljön majd az idő, mikor saját magával kell fizetnie, hogy megmentse teremtése legfőbb csodáit az üdvösség elvesztésétől. 

De megéri. Minden áldozatot megérnek. A kínnál még sokkal több derű is következik, amit alkotó az embernek, az ember alkotójának, ember a társának adni képes.

Ideje indulni. Fénycsóva hagyja el a tóparti kékellő lombokat, és a sárguló felhők feletti, dimenziók közti portálon át tűnik el az égen. Az örök egységet jelző háromszög még tündököl kicsit, mielőtt nyomtalanul bezárul. 

Eltűnése előtti vakító fénye mögött még felvillan a már benépesített, halhatatlan világ, a mindenki számára elérhető végtelen. 

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Eric Pascal 5 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az emberiség talán utolsó novembere, a pokol a Földet járja. Letűnt civilizáció kietlen országútján pontos koordinátákhoz száguldunk, mégis ismeretlen cél felé. Ki ül mellettem? Azt hittem, hogy ismerem, de már nem is tudom, ki ... vagy egyáltalán mi ő. Tekintete hipnotizál, de vajon bízhatok benne? Ki vagyok, és mit akarnak az egyre sűrűbb látomásaim? A felszínről újabb fénycsóva süvít el a nyugati horizont felhős égboltja felé, sötét vadásza a nyomában, utunk épp arra vezet. Utazótársam csőre rántotta fegyverét, nincs idő a csapongó gondolatokra. Most nem számít más, csak az adrenalinnal felfűtő következő percek, csakis a közvetlen túlélés.

Rövid összefoglaló

Az Apocalyptum-sorozat első része egy fiatal férfiról szól, aki szürke hétköznapjait éli, mígnem egyik reggel arra ébred, hogy az emberiség jelentős része eltűnt. Az új és kegyetlen világban segítségére siető ismerős idegen ráébreszti, többre hivatott, mint azt valaha is gondolta volna.

Olvasási idő

511 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Eric Pascal nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!