Barion Pixel nuuvella

Constantum

1. Illúzió

Megdördült az ég, robaja kitartóan visszhangzik a mesterséges tórendszer körüli hegyvonulatok közt. Szokatlan jelenség az év ezen időszakában. A sűrű, de szélcsendben nyugvó felhőtakaró szinte észrevehetetlenül lassú áramlással zárja homályába a távolban meredező, tompa sziklacsúcsokat. A hajnali derengésben odafent minden egyforma, szürke, unalmas, semmi sem utal vihar közeledtére.

A csónakunk sem imbolyog, a tükörsima vízfelszín fölé hajolva tökéletes részletességgel tudom kivenni a mai napon különösen is igénytelenre sikerült önmagamat. 

Vigasztal a tudat, hogy mindig van lejjebb, jelenleg nem is lennék hajlandó Apámmal máshol mutatkozni, mint egy civilizációtól távoli horgászparadicsomban. 

Már két hete viseli ugyanazt a szakadt pulóvert. Görbe és megtört teste bármelyik sáros lyukon kiférne, a farmerjára napokkal ezelőtt rákent és odaszáradt halbelsőségeknek pedig már saját személyisége, és egyre elviselhetetlenebb aurája van.  

Kitartóan markolássza a pecabotját, elszánt szoborrá meredve figyeli a végének legapróbb rezdülését is, mintha lenne bármi értelme annak, hogy itt ülünk. 

Mindennap kijár ide, amikor tudok, én is vele tartok. Különösen fontos neki a jelenlétem, amióta Anya elment. Nem beszél, soha nem is kérdez rólam semmit, de mivel igényem sincs rá, neki pedig elég, hogy nincs egyedül, teljesen jó így is a kicsit sem kínosnak érzett csend. 

Különös a természete, nem ismerek hozzá hasonlót. Eléggé magának való, szeret távol lenni mindentől és mindenkitől, de a totális magány már kikészíti.

Távol mindentől. A szerinte sportnak számító hobbiján túl az érintetlen természet miatt szereti ezt a helyet. Illúzió ez, semmi több, de próbál hinni benne. A hegyeken túl zsúfolt és végtelenül terjeszkedő városok tornyosulnak, mellettük pedig a szűkülő földterületek termékenységét próbálják egyre elkeseredettebb módszerekkel fenntartani.

Önámítás azt gondolnia, hogy itt minden más. Hiába tartja oázisnak a társadalomfejlődés sivatagjában, a Quiandao már évtizedek óta ugyanúgy az egyre élhetetlenebb népsűrűség mérgének áldozata, mint a világon már bármelyik, hazug módon nemzeti parknak titulált, lelakott turistalátványosság.

A tó felszínén nincs más ladik a miénken kívül… a szektorunkban. A húsz méteres oldalhosszúságú, génkezelt halakat szállító vascsövekkel határolt láthatatlan ketrecünkben. 

Még az előző évezredben töltötték fel vízzel a területet egy erőmű-projekt miatt, az így keletkezett ezernyi apró sziget közt ma már végeláthatatlan, egyforma tagokból álló bárkarengeteg lebeg mozdulatlanul a kékségben. Egymástól tökéletesen azonos távolságban, amit a semennyire sem áramvonalas úszóteknők aljára szerelt fúvókák hangtalan szinkronműködése a váratlan áramlatokat ellensúlyozva tart stabilan.

Miért is lenne hajó alakja a kis lélekvesztőnek, nem úszva érkezett, és nem is tart sehova. Illúzió ez is, az eredetinek szánalmas lebutítása. Egy csónak a hegyek közti kellemesnek tűnő tavacskán, amiben még egy tetves evezőlapát sincs.

Tévedés azt gondolni, hogy akkor legalább a fúvókák irányításával el tudja magát szórakoztatni az ember, ha csupán halálosan unatkozó kísérőként érkezik, mert természetesen központilag szabályozott a rendszer. Az északi parton fekvő épületben lévő számítógép vezérli, mint minden mást is a tó körül, az elektronika mostanra teljesen kiváltotta az élő személyzetet.

De legalább minden kontrollérzet helyett van itt egy gomb, alatta egy kommunikátorral. Szép nagy és piros, a hajó orrán. Vagy tatján, meghatározhatatlan, pont egyformán szögletes mindkét vége. A berendezés egy dologra jó, távozhat vele az, aki az idősávjának vége előtt elunja magát. 

- Ne már! - hallatszik a bosszankodó mormogás a szomszédos horgászállásból, egyszerre kapjuk oda a fejünket Apámmal.

Szokatlan errefelé a hangoskodás. Annak ellenére, hogy ide sokan társasággal, erőltetett családi program lebonyolítására érkeznek, íratlan szabály a másik nyugalmának tisztelete. 

Illetve különös helyi legenda, hogy ha zajongsz, akkor elijed a hal. Na persze… 

Úgyhogy aki nem szeretné, hogy kivesse magából a helyi mikrokultúra, az jobban teszi, ha úgy viselkedik, mint állítólag régen a könyvtárakban kellett, mikor még létezett igény a nyomtatott irodalomra.

- Ne csináld már, befizettem! - folytatódik az ingerült monológ, miközben a hajója jelzőgombja villogni kezd. Ja, igen, még egy dologra jó a felszerelt készülék…

- Ki az, Fiam? - kérdi Apám, aki éppen tőlem nem látja jól az illetőt.

- Az öreg Wang bácsi.

- Elfogyott a Kreditje, mi? - kérdi felszisszenve, ajkait némi kárörömmel mosolyra húzva.

- Úgy tűnik.

- Hát, ez ilyen. Másodszor játssza el a héten. Csak azt nem értem, hogy akkor miért foglal le ekkora idősávot.

- Pontosan tudod, Apa…

- Na?

- Mert ő is benne van a Nyolcasotokban, ne fárassz.

Nyolc elvetemült pecás, köztük az Öregem is, akik fejükbe vették, hogy az évek óta tartó úgynevezett szakmai vitájuknak elejét véve idén a halfogás mennyiségével eldöntik, ki közülük a Top 1. Közel az év vége, úgyhogy az őrület is egyre nagyobb teret nyer. Ketten már ki se jönnek, mert mindenüket elköltötték, a többiek viszont még kitartóan harcolnak a legnagyobb madár címéért.   

Igazságtalan verseny, ami csak egyféleképpen zárulhat, Zhao, a visszavonult bankár győzelmével.

- Az akkor így ennyi volt, szívás! Szevasz, Wang! - integet az idős ellenfél felé széles vigyorral.

- Most ezt komolyan kell? - felelem kissé csitítóan, kezd kellemetlen lenni a kéretlen tekinteteket vonzó szituáció.

- Ugye megrendelted a cuccot!

- Ja.

- De azokat, amiket mondtam neked?

- Igen, Apa, a tuningolt fajtákból, de nem teljesen mindegy? Pumpáltathatsz bármennyi tömegnövelt halat a szektorunkba, akár a katalógus aranyozott prémiumlistájáról is, Zhao mindig többet és nagyobbakat vesz, így többet is fog ki.

- Na, itt a lényeg - mutat rám megrögzött tekintettel. - Zhao egy kretén - folytatja mellém hajolva. 

Már okfejtése elején megcsapja az orrom, hogy bűzlik a piától. Hónapok óta masszívan iszik, szemei jó ideje vérvörösek.

- Egy városi, aki azt gondolja ért ehhez, pedig fingja sincs hozzá. És én majd megmutatom neki, hogy nem minden a pénz! A technika, az a lényeg. Majd meglátod, Kiu - fejtegeti teóriáját ismét felegyenesedve, maga elé bólogatva, a vizet elborult tekintettel szuggerálva. - Majd meglátod…

Képtelen vagyok palástolni az érzelmeimet, az iránta való sajnálatom leplezetlenül ül ki az arcomra. 

Anya halála óta nem találja önmagát, a hátrahagyott űrt olyan felszínes függőségekkel próbálja betölteni, amikkel legfeljebb a gondolatait tudja terelni, a legmélyebb és minden pillanatát átható fájdalmát sosem törli el. 

Dühös vagyok, saját magamra. Évek óta látom, ahogyan emészti magát, de a félárva gyerek áldozatszerepébe kényelmesedve nekem mindig is egyszerűbb volt tőle, vagy valami lehetetlen csodától várni a megoldást. 

Tizenhét évesen már igenis tudok tenni azért, hogy változzanak a dolgaink. Tovább kell lépnünk, leginkább neki.

A tó feletti kusza sínhálózaton keresztül meg is érkezett Wang ítélete, az úszóeszközét kiemelő villaszárak formájában. 

- Van még Kredit az alszámlán, te idióta! - fokozza tovább a hangerejét a szállítóeszköz közeledtét látva, miközben a leállítógomb alatti hangszóróba beszél, és ingerülten el is kezdi csapkodni az eszközt.

- Sajnálom Uram, a 4-es alszámlán rendelkezésre álló összeg 0 Kredit. Kérem, foglalja el az információs kijelzőn bemutatott A-pozíciót, amíg a transzportegység dokkol! Köszönöm a megértését! - hallatszik a kimért, nyugodt, teljesen érdektelen női hang.

- Jaj, de ne csinálják már! - folytatja erőszakos stílusát könyörgésre váltva. 

Nem adja fel egykönnyen, pedig egy érzelmektől teljesen mentes géppel beszélget. Jól mutatja az egyik legjellemzőbb különbséget az ember és az egyre elterjedtebb intelligens programok közt. 

Az automata sosem könyörög, mert nem remél. Az ember pedig még akkor is bízik, amikor minden tapasztalata azt súgja, esélytelen számára a kedvező kimenetel.

- Na, megvolt a harmadik is. Wang is kényszertávozik, igaz, ő már másodszor - szólal meg Apám elégedetten kísérve őt a tekintetével, miközben a csöpögő csónaktest a fejünk felett elhalad.

Nagyon vágja a vonatkozó szakzsargont, mintha emiatt a vélt extratudás miatt felsőbbrendűnek érezné magát, pedig nem veszi észre a lényeget. Itt az öreg az, aki ugyan akaratán kívül, de felszabadult a börtönéből.

Még tíz méterrel lejjebbről is halljuk, ahogy a vén fickó őrjöng magában, zeng tőle a környék.

- Engedd el, Wang, ennek az évnek már annyi! - kiáltja utána Apám hangos hahotával, kicsit most már tényleg túlfeszíti a dolgot.

- Ne már, kérlek! - arcomat tenyereimbe temetve csóválom a fejem, egyre gázosabb a helyzet, ahogy mindenki minket néz a környéken.

A szállítószerkezet ütemes kattogása a kiiktatandó felhasználó eltávolításával lassan elhalkul, már egyáltalán nem is látszik a kivehetetlen távolban húzódó partra mozgatott járműtest. 

Hosszú percek ketyegnek le, talán fél óra is eltelik, mikor megint dörögni kezd. Ez elég furcsa. Apámra pillantok, már ő is fel-feltekintget az égre.

- Úgy tűnik vihar lesz - töröm meg a régóta tartó teljes csendet.

- Vihar… hát persze - feleli különös kétkedéssel a hangjában. - Ilyenkor, Fiam?

- Akkor? Mi lenne? - kérdezem tőle, de egy ideig nem válaszol, mintha tudná a választ, de azt nem, hogy mit is feleljen.

- Semmi közünk hozzá - feleli dacosan, az ülésében fészkelődve.

- Mi van? - folytatom rögtön értetlenkedve, a váratlan válaszát meghallva.

- Majd elmúlik - feleli, miközben higgadtnak mutatja magát, de a kezében tartott horgászbotot láthatóan még erősebben kezdi markolászni, mikor ismét, még hangosabb dörej hallatszik a felhőkből. 

Egészen furcsának látom most őt, ezt az arcát még talán nem is ismerem. 

Úgy ül mellettem, mint egy férfi, akinek leginkább… talán bűntudata van. De miért? Nem Anya miatt, kicsit úgy érzem, ez talán most valami más. 

- Anyád kötötte - szólal meg rövid némasága után, nagyot sóhajtva.

Rám pillantva látja, hogy nem értem, miért mondta ezt, így egész testével felém fordulva folytatja.

- Ezt - csippent bele a pulóverébe szomorú lemondással. - Anyád kötötte, mikor téged várt. 

Nem is mond többet, de ami elsőre semmiségnek tűnt, annak most már pontosan értem a jelentését. Nem az arcomról olvasta le korábban, hogy megvetettem az ápolatlanságát, azt nem láthatta. 

A jelentéktelen mondata mellé párosuló, minden koncentrációmat magába szívó tekintetével most az ismert teljes világomat rengeti meg. 

Mindig is kiszámíthatónak tartottam őt, viszont ezt az oldalát még soha nem láttam, és kicsit meg is rémít vele. Úgy érzem, mintha valami kinyílna bennem, itt és most, és ezt ő teszi velem. 

Kedves és keserű mosolyra húzódik az arca. Látom őt, de valahogy másképp, mint ahogy valójában itt ül velem szemben. 

Ötvenéves ráncai mögött hosszabb életút húzódik, mint amit bármilyen emberi bőrfelület túl tudna élni. Felfogom a fájdalmát, de nem zúdítja rám egészen, szerinte talán ki sem bírnám. 

Valóban, bűntudat is kínozza, mert valamiféle feladata van. Vagy talán volt, de nem teljesítette, helyette itt van. De nem ő, valaki más, csak magát a létet érzem, az új létet. 

Zavaros az egész, de nem tudok megszólalni. Egy biztos, amit most tesz velem, az mindenemet kontroll alatt tartja.

- Azt hittem, hogy több időnk lesz, Kiu - folytatja, leszegett fejét csóválva behunyt szemmel. - Annyi mindent sajnálok… de már késő. 

Befejezte. Bármi is volt ez, valamiféle közvetlen kontaktus, már megszakadt. Már tudnék beszélni, de fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit kérdezzek. Eddig ő bénított meg egészen, most a döbbenet teszi.

- Túl alacsonyan vannak - folytatja felpillantva az ismét felhangzó mennydörgés irányába, még mindig ingatja a fejét. - Ez valami egész más, valami… - hebegi zavarodottan, de mégis összpontosítva, mintha az elmúlt hónapok aggasztó szétesettségét egy pillanat alatt helyre tette volna, különös belső tartalékokat mozgósítva.  

- Hát itt van – kerekednek ki a szemei a felismeréstől.

- Mégis ki? Apa, azt hiszem meg kell beszélnünk… - kezdeném az elmúlt percek képtelenségét értékelni, de mindketten egyszerre kapjuk tekintetünket a keleti hegygerinc felé.

Egyre erősebb, süvítő hang ütötte meg mindkettőnk fülét, a környező kenukat pillantva is egyre többen kezdenek arrafelé tekintgetni. A fokozódó nappali fényben sötét pontoknak tűnő tárgyak közelednek az oszladozó ködpárna alatt, érkezésük szabályos alakzatnak tűnik. 

- Kötelék - szólít meg Apám, miközben mosolyra húzódó ajkakkal rántja fel szemöldökét.

Értem, hogy erőltetett kukacoskodásával próbálja oldani az egyre feszültebbé váló hangulatomat, de most nem vagyok vevő rá.

A vadászgépek alig ötven méterrel a tó felett zúgnak el, hangsebesség környékén, elviselhetetlen dübörgést hagyva maguk mögött. 

Méteres hullámokat korbácsolnak, körülöttünk többen majdnem be is borulnak a vízbe. 

Nyugtalanság támad az egyenletesen elszórt tömeg tagjai közt, a morajlásból kivehető szavak alapján az okokat találgathatják.

A hadseregünk járművei voltak, felismertem a függőleges vezérsíkjuk jelzéseit, agresszív testbeszédükből ítélve pedig biztosan nem gyakorlatoznak.

Miután nyugati irányba távoztak, a négytagú rajból ketten kiváltak függőleges irányba, és egyenesen a korábban hallott dörgések irányába folytatták útjukat. Másodpercek alatt burkolja be őket a felhőréteg, a sértő hangjukat sem hallani tovább.

Többen idegesen kapkodnak a telefonjuk után, nem is hülyeség, biztos van naprakész infó a neten. Az enyém is itt van, valahol...

- Na jó, mennünk kell - szólal meg megint kissé idegesen, és felettem átnyúlva ráüt a pánikgombra.

- Te tudod, hogy mi történik, igaz? - kérdezem, de hiába, nem válaszol, csak az érkező markolóvillákat lesi.

Mások is látják a közeledő fuvarunkat, még a négy szektorral odébb ügyködő nagy Zhao is zaklatottan kezd fészkelődni. 

Süt róla az őrlődés. Most elhúzhatna Apámtól, de a kezében tartott mobilja alapján talán olyat láthatott, ami miatt most mégis ráver a pirosra.

Na, most már én is megnézem az enyémen, hogy mi történik. Meg is van, jó mélyen volt, francnak pakolja rá mindig a cuccait… 

- Itt is van – folytatja a mellettem várakozó a halk kerregéssel megérkező szerkezetet nyugtázva, majd gyorsan el is foglalja a megfelelő ülésben a helyét. - Hagyd már azt a szart! - szól rám, közben ingerülten kiüti kezemből a telót.

- Nyugi már! - felelem kitárt karral, tudom a dolgom.

- A súly nem fog stimmelni, ha azt nyomkodod! – okoskodik tovább, bár némiképp igaza is van.

Viszont hiába stresszeli magát, jól tudja, hogy muszáj nyugton ülnünk, mert a nagyon spéci biztonságtechnika miatt csak a súlyérzékelő megfelelő és folyamatos terhelése mellett ereszkedik le a négy kampó. Kivéve kényszertávozásnál, akkor valahogy semmivé válik a testi épség fontossága.  

Monoton és lassú zakatolással kezdünk a part felé tartani, tökéletes súlyelosztással, innen lehetetlen bármilyen fogást ingyen kicsempészni. Ingyen… Inkább anélkül, hogy másodszorra is kifizette volna az ember.

Utazás közben a mobilomat próbálom lábbal behúzni a padlóról, hogy legalább magam mellé helyezve tudjam görgetni a híreket. Nem érem el.

- Kössz, Apa…

Közben a halk morajlásból kiterjedt pánik kezd kialakulni alattunk, egymás után hallom a sorozatos gombnyomások pittyenéseit.

Mit láthattak a hírportálokon? Mindenki offolná a programot, de ennyi csónak egy időben való szállítására nincs felkészülve a rendszer.

Folyamatosan csattognak a sínrendszer váltói, szorgos hangyákként futkosnak rajtuk a szürke csáklyák. Már másokat is látok becsatlakozni mellénk a párhuzamos vágányokra.

Apám továbbra is csak a partot méregeti, idegesen jár a lába, ujjaival a térdein zongorázik.

- Ott. Mi az? - mutatok az égre, amerre a vadászok felrepültek.

Egy apró testet lehet látni a fellegek alatt, hirtelen lassul a zuhanása. Már egész jól kivehető, ez egy ember, aki ejtőernyőt nyitott. 

Az egyik pilóta lehet. Kigyulladt roncsdarabok közt ereszkedik a közeli dombok felé, amik több helyen lángba borítják alatta a száraz hegyoldalt.

Valami követi fentről. Sötét a színe, nagyobb a katonánál, és mintha szárnyai lennének. Valamiféle robotgépnek tűnik, nincs olyan madár, ami ekkora lenne. Hamar utoléri az ereszkedőt, széles és redőzött szárnyait kitárva lassítja le magát felette. 

Élelmes hackerek az online-térben egyre gyakrabban bukkannak különös harcászati fejlesztésekre, és osztják meg a nagy nyilvánossággal, de ennyire organikusnak tűnő szerkezetet még sosem láttam.

Valami elszabadult katonai kísérlet? Klasszik megfejtés lenne, de Apa a tekintetével azt érezteti, valami egészen másról van szó.

Az ismeretlen objektum mind a négy szabad nyúlványával megragadja az ernyőst, és darabokra tépi, akár egy ernyedt rongybabát.

A képtelen jelenettől százak sikoltanak fel a tavon. Többen tébolyultan a vízbe vetik magukat és őrült kapálózással próbálnak az északi part, vagy egy közeli kis sziget felé eljutni. 

Egyesek a sínrendszer tartóoszlopaira mászva akarnának a csónakunkra átugrani, de egyiküknek sem sikerül, mind visszazuhannak a mélybe. 

Férfiak, nők, fiatalok és idősek egyaránt próbálnak a szektorok szélén lebegő halcsövek akadálypályáján kétségbeesetten átbucskázni. A hálózat alatt lehetetlen elúszni, tíz méter mélyre nyúlik a cellákat elválasztó drótháló.

Végtelen és kilátástalan vállalkozás, a legközelebbi part is legalább ötven zóna lehet innen. De mivel emberek, bíznak az elérhetetlenben is, nem adják fel. 

Családok tuszkolják magukat előre összekapaszkodva, fuldokolva. Egyeseken mentőmellény is van, ami csak tovább lassítja a haladásukat. Talán tennünk kéne valamit? Innen fentről? Úgysem tudnánk mit. Áh, totál para, ami van, csak mi jussunk ki… 

Egy fiatal lány éppen alattunk próbálja a babáját átadni párjának az egyik vascső felett, alig egyéves lehet a kicsi és keservesen sír.

Belül én sem érzem magam most idősebbnek nála, pont annyira fogalmam sincs arról, hogy mi zajlik itt, mint neki. Ugyanúgy csak azt érzem, hogy nagy a baj.

- Ez rohadtul nem drón… - fakad ki belőlem a suttogás önkéntelenül, mikor meglátom, hogy az égi gyilkos már a tóban rekedt tömeg felé tart.

Reflexszerűen húzódok a bárka oldalfalának takarásába, magam sem értem, hogy miért. Talán csak a szimpla életösztön kezd munkálkodni bennem.

- Ülj vissza! - kiált rám Apa, mivel a súlyeltéréssel megállítottam a szerkezetet.

Nagyot fújva veszek erőt magamon, visszakúszok az ülésre, így a szállító megint halad. Képtelen vagyok az érkezőről levenni a szemem. Nem vagyok bátor, sosem voltam az, de a látványától most úgy érzem, a vér is megfagy bennem. Lángszínű szempárja alatt felizzik a torka, ezt látva többen megint felsikítanak.

Ismét hallom a süvítő hangot, most a felhők felől jön. Rakéta csapódik a felhördülő szörnyeteg testébe, majd a levegőben elporladó fekete darabjai közt lángolva érkező vadászgép irányíthatatlan dugóhúzóval az emberek közé zuhan.

Újabb hasonló lények érkeznek odafentről, talán ötöt látni, de most valami más is van a nyomukban. Világosabb a színük, belőlük kettőt tudok kivenni.

Nem bírom őket tovább nézni, mert miközben melegség kezdi elborítani az arcom, hunyorgásra késztet a horizont felől érkező, erős fénysugár.

- Apa?

Hirtelen minden figyelmemet elvonja a fentről közeledő veszélytől az, ami most feltűnt nyugat felé. Különös, mintha mágnesként vonzana magához. Talán csak eltájoltam magam, és keleti irányból látom, akkor pedig egyszerűen csak a…

- Az nem a Nap, Kiu - érkezik a fejemből kiolvasott következtetés helyre igazítása Apámtól, miközben a felzaklatott hangját megint higgadtabbra cserélte.

Feláll, mint akinek minden mindegy, amitől a szerkezet újból megtorpan.

- Most… most jobb, ha… feküdj a padlóra - mutat felém, miközben a közeledő jelenség fénye az egész testét elborítja. 

- De a transzport így…

- Csak csináld, amit mondtam neked! - kiált rám.

Megteszem, amit kér, már lent is vagyok hason, tarkómat a karjaim alá temetem. 

Még így, csukott szemen keresztül is vakít az egyre elviselhetetlenebb fény, közben olyan erős zúgást hallok, hogy ha nem múlik el másodperceken belül, szétreped a fejem. Apám rávetődik a hátamra, egész testével betakar.

Vége. Elmúlt minden rémes zaj, ami kínzott. Annyira felszabadító. Mintha újjászületnék. Felkel a hátamról, idegesen tapogatja magát. Talpra állít, most meg engem kezd paskolni.

- Jó…

- Elmondanád, mit csinálsz?

- Élünk!

- Jó hogy! - felelem értetlenül, nagyon nem világos, hogy mit próbál kinyögni.

- Nincs több idő - folytatja kikerekedett szemekkel, a döbbenettől visszarogyva a csónak ülésére. - Nem így kellene lennie… Nem így - ismételgeti, miközben csóválja a fejét, és sokkosan maga elé szegezi tekintetét.

Körülnézve az újjászületés érzése mellé vadiúj világ is társult. A hihetetlen égi fényjáték után a reggeli derengés visszatért, de az ezernyi apró sziget közé pillantva már nem látni odalent senkit. 

A sínhálózat több helyen összedőlt állványzata közt ezernyi ladik apróra tört roncsai hullámzanak a víz felszínén. 

Karomat előre nyújtva lehulló vízpermet áztatja tenyereimet, bármi is történt, a tó vízfelszínét egy pillanatra a magasba ránthatta.

Az égi támadók is köddé váltak, a közelünkben korábban koromfelhővé lett ismeretlen lény mintha sosem lett volna.

A hegyek mögötti városok felé minden irányban vörösen villong az ég alja, egyformán vérszínűre festi a fellegeket, és ami rögtön feltűnik, hogy Jinhua felhőkarcolóiból már egyet sem látok.

Most veszem csak észre, hogy folyamatosan ingatom a fejem, a testem akaratlanul is jelzi, hogy nagyon nem okés, ami történik.

- Ki kell jutnunk innen! - veszem át az irányítást az öregem jobb vállát megrázva, valahogy muszáj visszahúznom őt a valóságba.

Kiábrándult és semmibe bambuló tekintete megint rendeződni látszik, megérinti az arcom, miközben odahajolok hozzá. Bólogatni kezd. Felfogja, amit mondtam, megint velem van.

- Nincs bajod? - kérdi magához térve, közben egy pillanatra megragadja a karjaimat.

- Nincs. Mákunk van, nézd! - mutatok a vágányunk part felé vezető része felé.

- Épen maradt - feleli csodálkozva.

- Ja, úgyhogy pozícióba, aztán gyerünk - folytatom, de hiába, meg se moccan a rendszer.

Apám rögtön felpattan, ráver kettőt-hármat a gombra, majd visszaül, ahova kell, de végül semmi nem történik.

- Ez elszállt.

- A mobilomnak is annyi - mutatom felé a sötét kijelzőt. - A tied?

- Az is kuka - veszi ki a táskájából a haszontalanná vált, elsötétült készüléket.

- Hogy lehet? Az a… - csak keresem a szavakat arra, amit láttam.

- Igen. Attól simán lehet - feleli bólogatva.

Sercegést hallunk a hangszóróból, egyszerre lépünk oda. A zörejek lassan kivehető hangokká tisztulnak, ez emberi beszéd.

- Ki az? Hall valaki? - forgalmazza a távbeszélőbe Apám.

- Na, mi van, Taplókáim? - érkezik az összetéveszthetetlenül dohányfüstös hang.

- Wang? Te vagy az?

- Most aztán kéne egy fuvar, mi?

- Hol vagy, ember? - kérdezi tovább a horgászhaverját, megörülve az ismerős beszédnek.

- A főépületben. Miután itt néhány dolgot némi erőszak alkalmazásával számomra kielégítően elrendeztem, már pont mentem volna el, mikor beütött ez a fos.

- Ti is láttátok azt a rusnya…

- Wang, ezt majd később, figyelj! Ki kell juttatnod minket!

- Áh, én csak egy kényszertávozott vagyok, mit is értenék én a… hidraulikus-metro… vagy izé, mehalógiai rendszerekhez. 

- … mechatronikai rendszerekhez. Hát, te semmit, te vén piás - feleli bosszúsan, mert hallhatóan van is segítségünk, meg nincs is.

- Apa, ez most mindenképp kell?

- De ezt biztosan most próbáltad leolvasni valahonnan, akkor pedig jó helyen vagy! Látsz magad előtt egy panelt. Wang?

- Igen, itt állok, de miért is éri ez meg nekem?

- Hogy miért? Mert nem dugom le a torkodon azt a ványadt kis…- kezdené, de oldalba lököm őt, mert ezzel most nagyon nem oldjuk meg a dolgot. - Kint megbeszéljük, rendben?

- Azért ez elég karcsú felajánlás, te is beláthatod.

- Wang bácsi, kérlek! - csatlakozom a parttalanná váló beszélgetéshez, mire kis várakozás után reagál.

- Rendben Kölyök, de csak miattad. Az apádnak meg taníts egy kis jó modort!

- Oké, oké, csak haladjunk már - kapja apámtól a kelletlen választ. - Jobb oldalon felül van egy piros kar, azt húzd meg!

- Megvan.

- Most átállítottad a tartalék rendszerre. Tekerd fel a kijelző mutatóját a 18. csatornáig, és told meg az alatta lévő rudat előre.

- De itt leállt minden, nem fog beindulni.

- Ez egy függetlenített és manuális struktúra, ha szerencsénk van, működik.

- Honnan értesz így a metrórendszerekhez?

- Az nem metró, hanem… mindegy, innen-onnan – feleli Apám rejtélyesen.

- Így gondoltad? - kérdezi Wang, közben a transzporter megint elindul. 

A jármű a tartalékrendszer teljesítményétől elvárhatóan lassan, de legalább halad. A villaszárak görgői folyamatosan nyikorognak a több helyen deformált szerkezet illesztései közt.

Az idő eddig tisztulni látszott, most mégis különösen fakó, laza ködréteg kezd ülepedni a völgyben terülő tórendszerre. 

A hegyoldalba csapódott géproncs fákat perzselő maradványai miatt hangosan ropog az évtizedek óta már rohamosan hanyatló klímától ritkított erdő, a felizzó hőség kíméletlenül vet véget a megsárgult és korhadó vadon elnyújtott haldoklásának.

A terjedő lángok halványsárga fényüket a szétáradó párára szórják. A magasból tóduló jéghidegnek érzett levegővel szállingózó hópelyhek fagyos pokollá teszik a pillanatok alatt elnéptelenedett vidéket, amíg csak ellátni.

A kivehetetlen szürkés, sárgás hömpölygés, és a több irányból érkező, bizarr módon felhangzó kattogások miatt egyre inkább úrrá lesz rajtam a teljes kiszolgáltatottság miatti tehetetlenség mardosó érzése. 

Nem a sínhálózat elemeiből érkezik a különös zaj, ebben teljesen biztos vagyok, ez valami távolabbi. Valami, ami jóval magasabban van.

- Gyerünk már - hallom meg Apám ideges suttogását a ladik orrából.

Tisztul a kép előttünk, alig három kilométerre már látszik a központi épület fémszínű tömbje a zötykölődő csónakunkat fogadó széles pályaudvarral. 

Mi leszünk az elsők. Ha jól látom, nincs dokkolt hajótest a parton, ma is telt ház volt a tavon.

- Tizenöt perc és kint vagyunk - folytatja biztatóan, de minden relatív, és nekem az előttünk álló negyedóra most hosszabbnak tűnik bárminél.

Sötét árnyak ereszkednek a célállomást jelentő létesítményre, az öreg segítőnknek valószínűleg fogalma sincs, mi közelít felé.

- Szólnunk kell neki - indulnék a mikrofonhoz, de Apa megállít.

- Ne! - szól rám erélyesen, miközben a vállamat megfogja. - Akkor észrevesznek.

- Mik ezek? Te tudod, ugye? Valamiféle állatok?

- Olyasmi. Csak ezek mindenre rámennek, ami emberi, vagy… hasonló - magyarázza szűkszavúan az oldallemez takarásába húzva mindkettőnket.

Mozgolódásunktól a jármű ezúttal nem állt le, a manuális rendszert nem érdekli a megváltozott súlyelosztás.

- Nem gáz, hogy épp feléjük tartunk? Ez is itt iszonyúan nyikorog…

- Nem vészes, ezt még nem hallják, az út végét pedig majd megoldom. 

Ahogy közeledünk, egyre jobban látszanak az éjfekete lények. Ketten a tömb felett keringenek, ketten pedig a tetőn lévő ajtót felfeszítve hatolnak be a felső szintre. Szólnunk kell neki! Egyre erősebben bökdös a lelkiismeretem.

- Nem lehet. Erre a rádiófrekvenciára különösen is érzékenyek - feleli a ki nem mondott gondolataimra. - Azonnal tiszta célpontjaik lennénk.

Talán éppen emiatt a fura képessége miatt hiszem el, és teszem azt, amit mond. Vagy csak ezzel nyugtatom magam, és nyomom el az egyre szégyenteljesebb, undorítóan önző gyávaságom.  

Hangos robaj hallatszik a hatalmas turistakomplexumból, megtalálhatták Wangot.

- Szintről szintre rohan lefelé - szólal meg halkan, az öregem valahogyan érzi azt is, ami odabent történik. 

- Valamit muszáj tennünk, ezt már nem bírom nézni – csóválom a fejem, miközben a múzeumszint ablakait látom hangos csörömpölésekkel kitörni.

- Teszünk is! - folytatja, majd szemeit erősen behunyva koncentrálni kezd, és nagyot fújtat. – Balra! - súgja néhány másodperc elteltével, alig hallhatóan.

- Te beszélsz hozzá?

- Mondhatni. Inkább sugallom neki a helyes irányt - folytatja, mire remény tölt el, hogy talán mégsem vagyunk önzők, talán…

- Ki tudod hozni?

Apám rám néz, de nem azt látom az arcán, amit szeretnék. Most engem is bevon a képtelen telepátiába, már én is érzem Wang benyomásait. Megdöbbent a felismerés.

- Te nem kivinni akarod, hanem… Te… te átvered, mintha ő maga akarná ezt, pedig…

- Nyomd meg! - suttogja lemondóan.

Irdatlan robbanás rázza meg az objektumot. A raktárban lévő tartályok, amikben a csónakfúvókák üzemanyagát tárolták, az áramszünet miatt mostanra túlhevültek, Apám pedig Wangon keresztül kinyitotta az egyiket, ezzel a teljes épületet a levegőbe repítve.

- Mit tettél? - zuhanok a padlóra, de nem az elszabadult lökéshullámtól, hanem a megrendültségtől.

- Nem számít! - hajol oda hozzám és megrázza a vállamat, miközben mögötte a széttóduló tűzgomba tetejéről egy fényes csóvát látok az ég felé lövellni. - Nem számít. - ismétli, még egyet agresszívan tolva a vállaimon, majd ő is a ragyogó fénypont felé pillant, amíg el nem tűnik a felhőkben.

A lángok közt romokba dőlt épület melletti hangár jórészt épen maradt, de a detonáció erejétől szétrepült vasbeton tömbök a vágányunkat több helyen is meghajlították.

- Ez kicsit rázós lesz… - állapítja meg meglehetősen optimistán, szerintem nem fog elbírni minket a roskadozó állványzat.

Ahogy sejtettem. Fél perc sem telt el, és erős nyekkenéssel törik ketté felettünk az acélvályú, amitől a hátsó tartóvilláink a mélybe hullanak. Felfüggesztés hiányában a megreccsent fémteknőnk tatja is elkezd a víz felé zuhanni, de az elülső kampók hangos csikorgással még tovább vonszolnak minket előre.

Apám éppen elkapta az alkaromat, mielőtt kiestem volna a rettenetesen himbálózó kenuból, most egyik kezével engem, másikkal pedig mindkettőnket tart a függőlegessé vált padlólemezbe csavarozott, recsegő díszléc szélébe kapaszkodva. 

Gyenge a karja, nem fogja bírni… Valahogy meg kell kapaszkodnom, különben a nyomokban üzemanyagtól lángoló hullámok közé csapódok. Nem érem el, egyszerűen nem találok fogást a rohadt fagerendákon. 

Másodpercek alatt remegni kezd a válla, egyre kétségbeesettebb a tekintete.

Megint hallom a rémisztő kattogásokat az égből, a tűz ropogásán, és az omladozó szállítórendszer lármáján keresztül is tisztán ki lehet venni. 

Lángvörös szempárok nyílnak fel a kavargó ködben felettünk, gyorsan közelednek, a darabokra eső transzportegységünk lármája vonzhatja őket ide. 

- Kiu! – szólít meg, a hangsúlyában minden benne van, épp ezért nem akarom, hogy folytassa. – Rendben lesz minden, ezt itt megoldom.

Felpillant a hátborzongató zörejek irányába, majd fejét megcsóválva, de céltudatossá váló tekintettel néz vissza rám.

- Ismerd ki, ami benned szunnyad! – folytatja indokolatlanul ódivatú, szokatlan szavakkal. – Megmutattam, ami elindít az úton, a többi rajtad áll. És… Fiam! – hebegi kissé bizonytalanul. – Ez… Ez itt… ez nem a te dolgod! Te szabad vagy… te már nem szolgának születtél, hát élj vele, és menekülj minél messzebb mindentől! – suttogja, miközben szavait fogainak összeszorításával, és markának erős rántásával nyomatékosítja.

Iszonyú feszültség tombol benne, amit nagyon hosszú ideje rejtegethet. 

Észre sem vettem, de amíg beszélt, egész teste elkezdett ragyogni, elrongyolódott és koszos ruháján is átüt a fokozódó ereje.

- Van kiút.

Hozzám intézett utolsó szavait végső búcsúnak szánta, nem csak kienged a fogásából, de még tol is rajtam a mélység felé. 

Halálra rémít a törmelékekkel teli sötétség, ami alattam tátong. Felpillantva még utoljára látom Apámat, felette kristálytisztán kivehetővé válik a berepülő öt szárnyas bestia. 

Nem bírom nézni, ahogyan elérik őt. A fagyosnak érzett víz elborítja a testem, azonnal süllyedni kezdek. 

A felettem összecsapó hullámok homályán keresztül is vakít a fény, ami a félig leszakadt hajótestben gyúlt. A hirtelen feltűnő jelenség egy tompának hallott dörrenéssel amilyen hirtelen jött, úgy meg is szűnik.

Nagyon rosszul érkeztem. Ahogy leértem, azonnal vízzel kezdett megtelni a tüdőm, muszáj feljutnom a felszínre, bármi is vár ott. 

A testemet belülről mardosni kezdő folyadék kínján túl is felfogom, hogy valakivel most épp ugyanaz történik, ami velem. 

Vagy ez már a múlt, ami felsejlett bennem? Vagy talán még meg sem történt? 

Fogalmam sincs, hogy miként, de érzem azt, amit az idegen. Nem tudom azt sem, hogy merre, vagy egyáltalán ki lehet, de tehetetlenül lebeg a végtelen ürességnek érzett jéghideg víz alatt, miközben a lassú eszméletvesztése előtti utolsó gondolata, hogy végre felszabadult. De nem egy meghatározott helyről, hanem végre elengedheti a fullasztó múltját.

Visszatarthatatlan köhögés tör rám, ahogy kiérek a levegőre. Kapkodom a fejem minden irányba, amilyen gyorsan csak tudom, de nem látok sehol támadókat, csak valamiféle furán villongó csapadék pereg mindenfelé körülöttem. Apám keresem, de ő már nincs itt. Bármit is tett, elűzte a felénk zuhanó rémeket.

Talán a köhécselésem hangjára, amit messzire visz a vízfelszín, megint rossz előérzetet keltő árnyak kezdenek hatalmasodni az egyre sűrűbb párában. Nyugat és észak felől növekednek a ködpárnára vetülő foltjaik.

„Ismerd ki, ami benned szunnyad!” A furcsán közölt, divatjamúlt szavai lüktetnek a fejemben. 

Mintha évszázadokkal korábbról fogalmazta volna meg, de talán éppen ettől váltak halhatatlanná. Erővel tölt el Apa gondolatának elmémben elültetett magja, mintha burjánzó indákként kezdené átszőni a testemet. 

Egyre közelebbről hallom az aggasztó surrogásokat. Néhány másodpercem lehet, mire ideérnek, most mégis csökkenni kezd a pulzusom. Higgadtság tölt el, gyorsan pörögnek le előttem a szituáció legkülönbözőbb megoldásai, amikből a pillanat törtrésze alatt egyetlen lehetőség marad. Lefelé.

Nagy levegővel indulok el a sötétségbe, miközben lángtengerbe borul a tó felülete mögöttem. A fölém érkezett lények gerjesztik, újabb és újabb bosszús tűzcsóvával perzselik a tőlem alig néhány méterre hullámzó törmelékeket. 

Lövésem sincs még mindig, hogy mik lehetnek, de a víz talán a gyengéjük, mert a látványos puffogáson és heves szárnyverdesésen túl úgy tűnik, nem tudnak nekem ártani, ide már nem követnek tovább.

Az odafent tomboló, egyre kiterjedtebb tűzözön aranysárgára festi alattam a régen elárasztott, ősi város romjait. 

A többezer éves Shi Cheng is az ember ellentmondást nem tűrő terjeszkedésének prédájává vált, viszont a kihalt települést körülvevő víztömeg valahogyan eredeti állapotában konzerválta az egykor díszes épületeket.

Mindenki tudja, hogy itt van, a turistaparadicsomot mégis felhúzták negyven méterrel fölé. 

Esélyesen jobban fizet a tömegek számára nyitva álló, látványos horgásztó dupla, vagy a belépőt is beleértve tripla lehúzása, mint egy szimpla panorámaút a tófenéki kőhalmaz körül. Egy időben hobbibúvárok látogatták, de a fenti építkezések megkezdésével a hely teljesen elzárult a külvilágtól.

Miközben csökött mellúszással tartok a mélybe, rá kell ébrednem, a kényszerűen felelevenített történelem helyett talán nekem is jól jönne most egy légzőkészülék. 

Különös. Az ismert világom tapasztalata azt diktálja, lassan levegőt kell vennem, de az elmém egészen mást súg. 

Korábban másodpercekig, ha bírtam a víz alatt, most pedig még az erősödő, mégis egészen elviselhető nyomás mellett is semmiségnek tűnik a lent eltöltött perc.

Már alig dereng a felszínen izzó orkán fénye, de talán az ókori Oroszlánváros boltíves keleti kapuja felé tarthatok. 

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig is érdekelt a rég elfeledett, antik világ. Míg az emberek döntő többségét ma már a folyamatosan váltakozó, követhetetlen hóbortokat jelentő légüres trendek kötik le, engem sokkal jobban érdekel a régmúlt kiszámítható, elegáns, jóllehet lassú, de tartalmas értékeket éltető civilizációinak megismerése.

Nem hazudtak a leírások. Az elhagyott város falait jórészt eredeti formájában őrizte meg a Qiandao mesterséges medencéje, közelebbről viszont már jól látszanak a megmunkált kőtömbök erózió által lekerekített élei, és a hínárral szőtt, hatalmas sziklákkal torlasztolt városkapu. 

Kicsit lélekromboló az apránként pusztuló látványuk, mind azt jelzik, bárkik is voltak itt, bármennyire is élhették meg az életet tisztességesen és akárki számára példaértékűen, rajtam kívül már senkinek sem jelentenek semmit. 

De talán nincs is már, akinek… Valami mozog az iszapos fenéken. Esküszöm, láttam valamit, de mostanra eltűnt. Csak egy pillanat volt, talán csak képzelődtem. 

Fogy az oxigénem, most már kezdem érezni. Amit Apám ébresztett bennem, az ugyan kitágította a határaimat, de kopoltyúkat azért nem növesztett.

Kicsit megrettent a lenti szürkület ismeretlen világa, de biztos vagyok benne, hogy csak odalent találhatom meg a kiutat.

Van lent valami, ami… Valaki hirtelen elkapja a vállamat, hátulról, erősen markol, mintha satu közé szorítana. Ha tovább hagyom, eltöri a kulcscsontom. Kirántom magam a fogásából, megfordulok, egy nőt látok magam előtt. Idősnek látszik, ráncos az arca, ősz haja leng az áramlatokban. 

Elsüllyedt turistának tűnik, ő az első ember, akit a jelenség óta láttam. A szeme… Azok a szemek… nem önmaga. 

Ellöktem magamtól, ahogy csak tudtam, miközben mindketten elértük a tó fenekét. 

Furcsán rángatózik a teste, különösen akadozó, esetlen mozgással próbál elérni. Fejét rendszertelenül döntögeti a vállai felé, mintha engem méregetne közben. Folyton tátog, de nem jön ki levegő a szájából. 

Talán még fuldoklik? Ennyire mélyen és ilyen sok idő után? Kizárt, hogy élne, talán csak a még működő idegpályái rángatják…

Sikerül megvetnie a lábát, mintha tudatosan tenné. Megint jön, jobb karját előre nyújtva. Minden ember tekintetében látszik valamilyen érzelem, az övé teljesen hideg és érdektelen. Egy gyenge áramlat végül elsodorja a különös alakot, tehetetlen kapálózással olvad be a felvert üledék sötétjébe.

Gyerünk tovább, be a városba! A nyugalmam semmivé lett, a védekezés pedig sok tartalékot kivett, gyorsan meg kell találnom, ami ide vonzott. 

Más emberek is kilépnek a homályból, oldalról és fentről egyaránt érkeznek felém, a hatalmas nyomás miatt lassú és nehéz léptekkel közelednek. Egyre rosszabb ötletnek tűnik, hogy ész nélkül leúsztam a mélybe.

Átjutottam a sziklákkal elzárt főbejárat rései közt, talán nem követnek tovább.

Káprázni kezd a szemem, a gyülemlő széndioxid miatt egyre kevésbé tudok ellenállni a belégzési ingernek. 

Fentről érkezik valaki a romváros egykori utcájára, kitárt karokkal zuhan a nyakamba. A fejemet hátrarántva húz le a földre, testem egészen besüpped a hordalékos talajba. 

Felém kerülve látom, egy tizenéves srác az, még talán nálam is fiatalabb. 

Arca a dulakodás közben gyorsan foszladozik, a leszakadó bőrdarabok elsodródnak a sötétségbe. Véznának tűnik, mégis nagyon erősnek érzem őt, a fejemet akarja megharapni, alig bírom eltartani magamtól az alkarjaimmal. 

Hatalmas buborékokkal szökik a benntartott levegőm, közben valami már a lábamra is ráfogott, és a cipőmet próbálja átrágni. 

Nem látom, hogy mit csinál, azt sem tudom, többen vannak-e, mert a felém került fiú fáradhatatlanul küzd, hogy kivillantott fogaival belém marjon.

Nem bírom, talán ennyi volt. Sajnálom Apa, sajnálom…

Halvány fény dereng a lábaimnál, egyre csak közeledik. Hamar ideér, most talán a támadóim mögött állhat, de nem jön közelebb. Felszabadul a lábam, végre le tudom lökni magamról a kis mocskot. Felkavarodott az iszap, semmit sem látok magam körül. Próbálok felállni, de csak féltérdelésig jutok.

Másodpercek telnek el, megint jön a gyerek, nem adja fel. Kifáradtam, nem bírok ellenállni. Megragadja a nyakam, de a fénylő alak karja ekkor kinyúl a barna homályból, tenyerével megérinti a támadóm fejét, aki ettől átveszi a ragyogást, végül az áramlatokban feloldódva elporlad, mint egy szélben széthulló homokvár.

Nincs rajtam sérülés, talán csak az ájulás szélén képzeltem ide ezeket a… Megint itt van, de most nem egy újabb hibbant turistatestű rohadék, hanem a csillanó arcú megmentőm. 

Egészen lassan burkolózik ki a hömpölygésből. Jól látszik, hogy karmozdulataival ő maga irányítja a hullámokat, és a lekevésbé sem akar megijeszteni. 

Egyáltalán nem rémisztő. Húszas éveinek végén járó nőnek mutatja magát. Egészen vékonynak látom őt, hófehér és megszaggatott ruhájának számtalan hosszú rojtja lassan hullámzik a teste körül, a válla alá érő szőke haját pedig az arca előtt fodrozza az egyre tisztuló víz. 

Látom a tekintetét. Már alig tudok ébren lenni, de végtelen nyugalmat áraszt, ami belőle sugárzik. Végre teljesen látom őt… Anya? Nem, ő nem lehet, csak hasonlít rá, ez csupán illúzió. Már alig emlékszem az arcára. Lehetetlen… Hogyan? 

Ujjait lassan az enyémek közé fonja, teljesen valóságosnak érzem az érintését. Összeesek, nem bírom magam tovább tartani. 

Érzem, ahogy magához húz, gyengéden temeti arcomat a nyakába. Elindultunk. Fogalmam sincs, hová visz, de bízok benne. 

Lehet, hogy meghaltam, és mindenki ezt látja, mikor vége? Nem tudom, de egyre biztosabb, hogy ez nem ábránd, hanem itt és most megtörténik.

Nem bírom tovább, az önkéntelen reflexeim átveszik az irányítást, víz tódul be a légútjaimba. 

Óvatosan tett le egy sziklára, tükörsimának érzem a hátam alatt. Ez valamiféle központi terem lehetett régen, ahol vagyunk, széles, aranyozott helyiség a város alsóbb szintjén, de már képtelen vagyok körbenézni. 

Fölém hajol, aggódóan pillant rángatózni kezdő testemre, majd valamit a jobb tenyerembe nyom. Valami hengeres, érdes tárgyat adott át. 

Tapintásra sziklaszerű, de megmunkált. Rászorítja a tenyerem, mellkasomhoz emeli a karjaimmal együtt, majd a hajamat megsimítva végtelen békét árasztó mosolyával együtt foszlik szét előttem, végül ismét átveszi uralmát a félhomály. 

Ahogyan ő semmivé vált, a hűvös test elkezdett felmelegedni a kezemben, egyre jobban égeti a bőröm, pezseg körülöttem a víz.

A henger által gerjesztett apró buborékok a távol fodrozódó felszín halványsárga derengése felé szöknek, miközben számtalan újabb felém süllyedő emberalakot látok körvonalazódni a távolban.

Tehetetlen vagyok, csak haldokló nézője tudok lenni az eseményeknek.

Egy táguló fekete folt jelenik meg előttem, szempillantás alatt sosem érzett energiával szippant magába.

Eltűnt a mélység városa, az összefüggő feketeség maradt helyette. Már nem érzem a fulladás kínját, nem érzek… nem érzek semmit. Tudatomnál vagyok, de a testem mintha megszűnt volna. 

Lehet, hogy csak egy perc telt el ebben a vaksötétben, de évek óta is itt lehetek, képtelen volnék meghatározni.  

Nincsenek irányok, dimenziók, a fent ugyanaz, mint a lent. Semerre nem érzek senkit és semmit, megőrjít a környezet. 

Kint végtelen a sivárság, de bennem megállíthatatlan, őrült kavalkád dúl, a hely valahogyan láncreakcióként tágítja ki az elmém. Mintha egy másik univerzumba csöppenve, távolabbról megfigyelve értenék meg összefüggéseket. 

Ugyan semmit sem látok, most mégis olyan benyomásom támad, hogy kikerültem a teljes világnak képzelt terráriumomból, és a mindent átjáró sötétség apró belső villanásokkal tárná fel előttem a valóságot. 

Egészében látom az életemet egyetlen pillanatba sűrítve. Minden rejtély felnyílik. Nincs, ami leplezett marad, de egyszerre túl sok az impulzus. 

Mint egy kisgyerek, aki a tomboló szélviharban felkavart avarszőnyeg milliónyi színes leveléből minél többet megpróbál elkapni, és végül csak alig néhányat tud magához ragadni.

Bűntudat. Rettenetes önmarcangolás kínozta Apámat. Már értem, nem csak az eredeti feladata alóli kibúvásának emésztő érzése, hanem Anya miatt is. 

Hiába távoli tőlük a betegségre hajlamosság esendősége, a Földön mégis halálos kór miatt szenvedett. Apa mesélt róla, hogy milyen volt valójában, én már alig emlékszem rá. 

Tudta, mi van a víz alatt, nagyon… nagyon régről. Elhozta hát ide Anyát, a partra vitte neki a hengert, de először nem árulta el, mit tervez. Mikor Anya megértette, hogy a gyógymód felfedezéséig így akarja megóvni őt a haláltól, ellenkezni kezdett. Hiába kérte, hogy engedje el őt, Apa megrögzötten hitt a tárgy által felszabadítható, valamiféle hibernáló energiában. 

Beteljesült Anyám félelme. A kétségbeesett mentőakció félresiklott, Anya nem került át a másik helyre, de itt sem maradt, örökre megszűnt az entitása.

De akkor ki állt velem szemben az előbb? Valamiért nagyon hasonlított rá, de közben éreztem, hogy nem lehetett ő. Az előttem heverő számtalan igazság közül képtelen vagyok fellapozni a választ.

Annyi minden tódul át az elmémen, de túl egyszerű vagyok, kevés vagyok mindent egyszerre feldolgozni. 

Időm sincs tovább, húz az előttem felcsillanó fénysugár. Egyre szélesebbnek látom, vagy talán közeledik, támpont híján nem tudom meghatározni.

Valaki figyel. Nem a világosságból. Innen, a vaksötétből. Egészen közelről néz, de távolabb is ott van, mindent áthat ideát. 

Érzem a tekintetét. Valami élő, valami… valami elemien gonosz… Nem is értem, mit kelt bennem, de kibírhatatlanul gyötör, sosem éreztem még hasonlót, leírhatatlan a kín. Már látom a felnyíló, vibrálóan zöld szemeit közeledni felém…

Hatalmas csattanással szűnik meg a sötétség körülöttem, a csillagos égboltról zuhanok talán egy fenyves felé. Kiterjedt vízburok vesz körbe, ami a menetszélben szétporladó permetté válva egyre csak zsugorodik.

Becsapódtam a puha talajba, feltelt tüdőm csillapíthatatlan köhögéssel próbálja kilökni magából a folyadékot az alattam terülő jéghideg mohaszőnyegre. 

Valaki mellém térdel, kétségbeesetten próbálom eltolni magamtól az ismeretlent, de alig van erőm, mintha a Shi Cheng óta csak egy pillanat telt volna el. Szabadulnék tőle, de kétségbeesett kapálózásomat könnyedén hárítja.

- Nyugi! Nincs para! – hallom a higgadt női hangot, majd a földhöz fogja a könyökeimet. – Nyugi! – ismétli nyomatékosan, fölém hajolva.

Vállig érő, sötétbarna és kissé zilált haja félig az arcába lóg, félig pedig fekete dzsekijére borul. Nem sokkal lehet idősebb nálam.  

Megnyugtat a látvány, hogy a bőre nem foszladozik, kihúzott szemei sem tűnnek éppen elfajzottnak. Mindez bőven elég nekem ahhoz, hogy elhiggyem, régóta ő az első, aki talán nem akar megölni.

- Ha elengedlek, nem fogsz tovább kapálózni? – kérdezi, homlokát gyanakvóan ráncolva.

Nem válaszolok a kérdésére, csak hevesen zihálok a talajon. Nem baj, hogy nem tudja, de ha akarnék, se tudnék tovább ellenállást kifejteni vele szemben. 

Totál kész vagyok, de ezt egy szigorú és magabiztos fejcsóválás leple alatt próbálom titokban tartani.

- Helyes. Biztonságban vagy, gondolom ez most a legfontosabb, amit hallani szeretnél.

Elengedi a vállaimat, a sarkaira ül mellettem, és a jobb kézfejemet felkapva vizsgálgatja a tenyerem. Érzékennyé vált bőrömet égeti a legenyhébb érintése is.

- Mit csinálsz? – fakad ki belőlem, de nem felel, csak a szemeim elé tartja a szétnyitott markomat, szavak nélkül mutatja a válaszát.

Tekintetében azt látom, hogy szerinte a gesztusával most minden felmerülő kétségemet eloszlatja, de téved.

A saját kezemet nézve különös, mozaikos égésnyomokat látok, a mágikus rúd lenyomata lehet rajtam. 

Szívás, igen, de ennél nehezebb kérdéseket is hordoznak számomra a történtek, nem értem, mit akar a vörös bőrömmel kifejezni.

Mellé emeli a saját tenyerét is. 

Már régóta hegesedésnek indulhatott a sérülése, de a minta tökéletesen megegyezik az enyémmel. Hát ezért volt ilyen magabiztos az érdemi válasz helyett... 

- Azt hiszem, át kellene beszélnünk néhány dolgot – folytatja higgadt szavait, majd felállva elsétál mellőlem.


2. Porcelán

Újabb holttest, a harmadik a hónapban. Harminckét órája vagyok talpon, a meglangyosodott automatás kávé ízét is már alig érzem, szemeimet már csak az ereimben vér helyett keringő koffein képes kipeckelni. 

A kék fények egyre idegőrlőbb villogása mintha ütemes áramütésekkel csapkodná az idegrendszerem, kikészít ez az ügy. 

Még ki sem hűlt az előző tetthely, a zord időjárásnak is alig volt ideje megszaggatni az ötven méterre napokkal ezelőtt kihúzott jelzőkordont, máris újabb szalagot tekernek ki a talán néhány órája halott férfi köré.

A helyszínek különös egyezésének ellenére elszigetelt eseteknek tűntek eddig, de így, hogy Gonzalezzel megint ebben a nyomorult kőfejtőben szobrozunk, egészen más irányt kell vennie a nyomozásunknak.

Néha úgy érzem, hogy kettőnk közül csak én gondolkozok, de most már nekem is alig kattog az agyam, hunynom kellene egyet. Csak néhány órácskát. Tényleg, nem többet.

Ő bezzeg kifejezetten éber, beosztásban felettem állóként mindig nekem intézte az elmúlt napok éjszakai, eddig teljesen meddőnek mutatkozó, sablonos adatgyűjtéseket. 

Értem, hogy sokakat csak éjjel találunk ott, ahol szeretnénk, de ma már kevés errefelé az olyan környék, ahova szívem szerint fegyverrel az oldalamon is ne csak megerősítő erőkkel mennék be.

Szerinte persze önállóan is végrehajthatóak ezek a kis kiruccanások, meg majd úgyis a saját nehézségeimből tanulom meg, hogy kell terepen dolgozni. 

Baromság, évek óta ezzel jön. Még mindig újonc vagyok a szemében, pedig a kezdő lépések már számtalan közös üggyel ezelőtt megvoltak. Rég átformálódott már az utca, és ezt ő is látná, ha időnként kidugná az orrát az irodából a kötelező körökön túlmenően is.

Sosem volt igazi zsaru, legalábbis már akkor biztosan nem volt az, mikor megismertem. Hivatalnok, annak viszont tökéletes.  

Ezt várja el a szervezet, ügyes kattintásokkal hozni a számokat. Egyre automatizáltabb a rendszer, a meló jelentős részét a képernyő mögül meg tudjuk oldani, elfogadható szinten… 

Talán néhány év és minket is lecserélnek egy jól logikázó gépezetre. A program már állítólag készül, összeköti majd a bűnügyi nyilvántartások arcfelismerő funkcióját a térfigyelő és biztonsági kamerák rendszereivel, a közösségi oldalakat a cégek adattáraival, és még ki tudja mi mindent, hogy aztán az egészet egy füst alatt tudja feltörni egy félőrült, vagy csak simán pénzéhes kalóz. 

Biztos fasza lesz, talán az egészet majd egy robottestületre is rákötik, de egy épített konstrukcióból még a könnyű kiismerhetőség problémáján túllépve is mindig hiányozni fog a lényeg. 

A motiváció. Az akarat, ami akkor is tovább visz egy gyilkossági ügyben, mikor egy gép már mindenhogyan elment a falig.

Talán épp Gonzalez az érkező világ prototípusa. Múlt héten egy közös ebéd során elővezettem neki a verziómat, nem igazán volt vevő a poénra. Pedig a lelketlen robotok gyártása nem a jövő, hanem nagyban zajlik, és mi vagyunk a porhüvely.

Simán lezárna aktákat, amikben még lehetne tovább menni, de nem érdekli. Persze, könnyebb így, csak a munkaidő teljen le. 

Bosszantja, mikor újabb és újabb szálakkal kopogtatok az ajtaján, nagyokat sóhajtva próbálja megmagyarázni, miért bizonyíthatatlanok az elrugaszkodott elméleteim.

Bosszús most is. Gondterhelt tekintetén tükröződnek a legkülönbözőbb közszolgálati járművek teljesen felesleges és kibírhatatlan villongásai.  

Nem az előtte fekvő hulla teszi őt komorrá, hanem a tudat, hogy itt kell lennie. Szokatlanul zilált a ruhája is, a máskor mindig tükörsimára vasalt öltönye alól pocakos teste gyűrött sárga ing formájában mutatja meg magát. Szivar lóg a szájából, hagyományos, nyílt lánggal gyújtott relikvia. 

Egy önemésztő kor utolsó hírnökeként pózol a bűnügyi helyszín közepén, gyanakvóan bajuszát pödörgeti, mint aki épp nagyon gondolkozik. 

Én közben pontosan tudom, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy mi történik, de a tevékenysége legalább külsőleg jól mutat egy esetleges ellenőrzés, vagy a sajtó váratlan felbukkanása során.

- Na? – szólítom meg a veterán irodazsonglőrt, mivel úgy látom elakadtunk az intézkedésben.

- Mi? – kérdez vissza merengéséből.

- Szerinted? Még mindig sima öngyilkosságok? – folytatom, mire lassan kiveszi a szájából a füstölgőt, és elfintorodva nagyot fúj belőle a levegőbe.

- Nincs semmi, ami az ellenkezőjére utalna.

- Három ember? Nem telt el harminc nap az első óta? Mind ugyanott? Át kellene gondolnunk az álláspontunkat…

- Valamiféle rituális öngyilkosság lesz.

- Na persze…

- Láttunk már ilyet, Baker – feleli könnyeden egy precedensre hivatkozva, de azt az ügyet jól vittük végig, tökéletesen felderítettük a szekta tevékenységét. 

- Egyelőre nincs arra vonatkozóan adat, hogy bármilyen gyülekezet tagjai lennének, vagy bárkijük az lett volna a családjukból. Szerintem elég korai elvetni az idegenkezűséget – felelem, a rendfokozatának kijáró tiszteletet maximálisan megadva, mire ő maga elé dobja a leégett dohányt, és maradványait elnyomja az alvadt vérben fekvő férfi becsapódástól összetört arca melletti kőzúzalékon.

- A másik helyszínen mit mondtak, Nyomozó? – kérdezi felém fordulva halvány cinizmussal a megszólításában, kezeit lassan a hízott csípőjére téve, de előre tudja a válaszom.

A helyszínelők jelenleg két helyen is dolgoznak a fél mérföld széles kőbánya teknőjében. Az egyik csoport lent a gödör fenekén elemzi a halottat és környezetét, a másik brigád a fenti sziklaperemnél értékeli a nyomokat, ahonnan a férfi a mélybe zuhant.

- Amit legutóbb is – felelem kelletlenül.

- Halljam, azt akarom, hogy maga mondja ki! – folytatja követelőzően, megint oktatásra készül, már jól ismerem őt.

Rendszeresen érezteti velem a fölényességét, és nem csak a vélt tapasztalathiányom alapján gondolt szakmai elmaradottságom miatt, hanem pontosan tudom, hogy közvetve a bőrszínemet is bírálja ilyenkor.

Nevetséges, hogy még létezik olyan, mint ő. Évszázadok óta tart ez, és sosem fogják tudni kigazolni. Egy fekete nyomozó eredményei… jelentsenek azok akár megmentett emberéleteket, számára sosem lesznek makulátlanul fényesek.

Erőt kell vennem magamon, hogy higgadt maradjak. Hiszek abban, hogy amit teszek, az jó, és segít az embereken, így ahelyett, hogy megint felesleges személyeskedést kezdeményeznék, amiből egyébként is csak én tudnék rosszul kijönni a parancsnoki állomány előtt, tárgyilagosan felelek a kérdésére.

- Nincs idegen nyom. Csak az áldozat lábnyomai, egészen a bánya parkolójától a peremig. A lépéstávolságok alapján szimpla, egyenes sétával érte el a szirtet - felelem kérdésére a neki tetsző tényállást.

- Kamerák?

- Csak a parkolóban van kiszerelve, nem látszik semmi különös. Csak kiszállt a kocsijából, és lassan elindult a munkaterület felé, pont úgy, mint az előző.

- Áldozat… - feleli engem idézgetve, és közben felnevetve azon a meggyőződésemen, hogy egy gyilkosságsorozat zajlik épp. – Hogy is hívják az ilyen helyszíneket, Baker? – folytatja még kioktatóbb hangnemben.

- Tessék? – kérdezek vissza.

Nem értem őt, de nem válaszol az értetlenségemre, csak felmutat a sziklapárkányra. Talán sejtem, hogy mit akar, a feleltetés még nem zajlott le.

- Többes helyszín?

- Tagolt helyszín, Kolléga, tagolt helyszín – folytatja szájbarágósan, miközben jól tudom, hogy mindkét kifejezést ismeri a szakirodalom, de elengedem a témát. – És a tagolt helyszínek információit hogy értékeljük?

- Együtt, összességében – suttogom kissé unottan, miközben egyre megalázóbb, ahogy az egészségügyisek, járőrök, helyszínbiztosítók mind hallgatják a lekezelő leckét.

- Ez itt akár gyilkosságnak is tűnhet, vagy akár balesetnek, igen. De azokkal az információkkal ott… – folytatja, vastag ujjaival ismét a kőfal feletti helyszínelés reflektorfényeinek irányába mutogatva. – Így már sima öngyilkosság. Úgyhogy követjük az ilyen események vizsgálata során használt protokollt. Hallgasd meg az egy háztartásban élő hozzátartozókat… - kezdené az innen már ismert, szokásos mondókáját, mikor megcsörren a mobilja.

Kicsit félrevonul a beszélgetés közben. Két készüléke van, de nem a privát telefonján, hanem a szolgálatin hívták. 

Csak ebben az ügyben hívhatták, ő mégis fontoskodóan, titkolózva megy arrébb, mintha az előlem rejtegetett infótöbbletével is teljesen feleslegesen tovább akarná szélesítené köztünk a szintbéli különbségeket. 

- Rendben, ez minden? – hallom meg őt visszafordulva felém, még a telefonba beszélve. – Akkor ennyi, köszönöm. Majd még jelentkezem.

- Igen? – kérdezek rá az elhangzottakra, miközben újból mellém lépett.

- Az elemzők voltak. Az első két férfi közt továbbra sem találtak semmilyen kapcsolatot, viszont a második és a harmadik ugyanannál a cégnél dolgozott. Exile Bionics. Gyógyászati termékeket gyártó társaság. Génmódosítás, szövetregeneráció…

-… végtagok helyreállítása. Ismerem őket – folytatom az elkezdett felsorolását. – Az unokatestvéremet kezelték ott kísérleti szerekkel. Tengerészgyalogos volt, Líbia után szerelt le. Egy merénylet során bénult meg, a cég segítségével most újra tud járni. Tudom, hogy hol vannak. Intézem.

- Rendben – feleli a hallottak alapján egyetértően, mire el is indulok az utóbbi napokban túlságosan sokat is látott szolgálati verda felé, de még egyszer utánam szól – És Baker!

- Parancs?

- Aludjon egyet… Alig áll a lábán. Semmit sem old meg, ha félúton árokba borul valahol.

- Értettem – bólintom felé, meglepő a gondviselése.

- A jelentést holnap 18:00-ra várom – zárja le a beszélgetést már megszokottabban, irányítói minőségét továbbra is kiemelve.

Hát persze, a lényeg, hogy legyen minden jól és időben lepapírozva, a tartalom másodlagos.

Exile Bionics… Egészen másképp csengenek az új nyomot jelentő szavak nyolc óra alvás után. 

Korábban eltompult elmémben most ismét a kőfejtőben történtek lehetséges verziói cikáznak, miközben megközelítem a Carbondale melletti sűrű erdő közepén fekvő hatalmas üvegépület főbejáratát. 

Gonzalez pihenésre utasított, de lefekvés előtt még gyorsan utánanéztem a cégnek, utálok bárhova is felkészületlenül érkezni. 

Viszonylag új vállalat, kiugróan magas kezdőtőkével, az elmúlt öt évet tekintve Illinois területén a leggyorsabban növekvő magánintézmény. 

A tulajdonosokról nem sokat lehet tudni, de elképesztő pénzeket ölnek a kutatásaikba, amiket elsősorban háborúban megsérült amerikai katonákon tesztelnek szigorúan önkéntes alapon. 

Jók az eredményeik, a kuzinommal is csodát tettek. Nem hittem el, mikor újra láttam őt felém sétálni. A hivatalos statisztikák szerint is kiválóak a mutatóik. 

- Uram?

Állatokon vagy más élő szervezeteken való kísérletek nélkül, valahogyan pusztán computeres számítások alapján összeállított vegyületekkel képesek a pácienseik életminőségét javítani. A jelentéktelen kellékeknek vett szerencsétlen élőlények halomszámra való gyilkolászása nélkül… Gyönyörű, hibátlannak tűnő technológia. Már-már gyanúsan tökéletes.

- Elnézést, Uram! Tudok segíteni? – szólít meg a kedves hangú recepciós lány a hófehér információspult mögül, miközben laborköpenyben dolgukra siető egyforma emberek közt ámulattal bámulom az épület központi csarnokának közepén lassan forgó óriási, fordított háromszög alakú logót.

- Ja, igen, bocsánat… - lépek oda a megnyerő, kék kosztümös, sablonosan szőke és egyenes hajú alkalmazotthoz, majd jelvényt villantva folytatom. – Információkat szeretnék kérni két alkalmazottjukról.

- Az adatbázisban rá tudok keresni, hogy melyik részlegen dolgoznak, de bővebb tájékoztatást csak az adott osztályvezető tud majd adni.

- Tökéletes, köszönöm! Jacob Wright és Ethan Lewis – folytatom a második és harmadik áldozat nevével, mire az addig teljesen higgadt, kimért lány észrevehetően ideges lett.

- Valami probléma van, Kisasszony?

- Nem, dehogy, csak… Csak úgy tudom, hogy egy ideje egyikük sem jött be dolgozni – folytatja, majd lassan végigsimítja tenyerét a tarkóján. – Mármint… Mármint ezt látom a nyilvántartásból.

- Értem…

- Baj van, ha megkérdezhetem?

- Nyomozás van folyamatban, de ennél többet nem mondhatok.

- Ja, hát persze, bocsánat, csak… - hebegi, egyre különösebb a viselkedése.

- Esetleg el szeretne… kezdeném a tapogatódzást, de közbevág.

- Marketing. A Marketing Osztályon dolgoznak mindketten. Máris adok egy VIP vendégkártyát, azzal bármilyen 1. biztonsági szintű zónába be tud lépni. Az információs táblán láthatja, hol találja a részleget. Értesítem az osztályvezetőt.

- Oké… köszönöm – felelem a hirtelen eldarált monológra, mintha kicsit szabadulna tőlem.

Furcsa volt a viselkedése, de a jelvény láttán ez gyakran előfordul. A legtöbbször semmi extra nincs mögötte, csak általában ahol megjelenik egy nyomozó, ott jó dolgok nem szoktak történni, talán csak ez ült ki az arcára.

Monumentális épület, megszámlálhatatlan szárnya úgy szövi be a kiterjedt dombtetőt, mint a pókháló. Úgy nézem, a komplexum jócskán folytatódik a föld alatt is, de ami nekem kell, az a második emeleten van.

Azt mondta, minden 1. szintű zónába be tudok lépni. Egyelőre megelégszem ezzel, és az üzleti titkok megóvására irányuló törekvéseiket egészen addig nem húzom keresztül hivatalosan is, amíg azok a nyomozás érdekeivel nem lesznek ellentétesek.

Számtalan laboratórium mellett elhaladok a folyosón, mind üvegfalakkal elválasztottak. 

Kutatók serénykednek számítógépeikbe hajolva, mikroszkópok fölé görnyedve. Le a kalappal előttük, én biztos megőrülnék ettől a molyolástól.

Elvitathatatlan a fáradozásuk eredménye, a laborokkal szomszédos tornateremben egy fiatal férfit látok tolószékből támogatással lábra állni. Gyógytornász segíti őt talpra, határtalan öröm sugárzik a kezelt srác arcáról. 

A háborús áldozat rövidnadrágja alatt jobb lába több ponton hegesedett, stabilan támaszkodik rá, viszont a bal végtagja teljesen ép, sehol egy bőrhiba, óvatosan kezdi terhelni. Elképesztő. Nincs mesterséges támasztókar, fogaskerekek, villanymotor, csak maga az organikus, újszülött testrész.

- Lenyűgöző, igaz? – szakít ki merengésemből a mellém lépő fehérköpenyes hölgy.

Harmincas éveinek elején járhat, korombélinek tűnik. Göndör és sötét a haja, bőre világosbarna. Ha tippelnem kellene, elsőre mexikói felmenőkre gondolnék. Még felelni sem tudok neki, már a kezét nyújtja.

- Valeria Campos. Üdvözlöm! Értesítettek, hogy felkeresett minket – folytatja mosolyogva, majd tenyerét a mellkasához visszakapva tovább szorongatja maga előtt a sötétbarna mappáját.

- Üdv. Chris Baker. Igen… varázslatosnak látszik minden, ami történik - felelem tapogatódzóan, érkezésem okát megpróbálom minél fokozatosabban tálalni. - A Marketing Osztály vezetőjét keresném, azt mondták erre… - folytatom, de nem engedi befejeznem.

- Megtalált.

Kérdően, de barátságosan vonja fel szemöldökét, mire akaratlanul is végigpillantok korántsem marketinges megjelenésén, miközben a mappájába csúsztatott táblagépén kezd pötyögni. 

Alig látom, de talán egy belépési felületet tölt ki épp. Remek, ez volt a cél, most kellene egy kis idő…

- Talán nem erre számított?

- Nem, dehogy, csak azt gondoltam, tudja, egy ilyen osztály irányítója valahogy…

- Kevésbé fehér? - fejezi be gondolataimat.

- Igen, talán így a legpontosabb.

- Ne gondolja, hogy Ön az első, aki ezt mondja - folytatja elnevetgélve. - A piac elemzésén túl a mi feladatunk a körítés is, érti?

- Azt hiszem, igen.

- Hitelesebben tudjuk eladni ezt az egészet, ha magunk is kutatóknak látszunk, például a sajtótájékoztatók során.

- Világos. Azonban ha másnak adják ki magukat a nyilvánosság számára, akkor hogyan tudnak a felmerülő kérdésekre elfogadható szakmai válaszokat adni?

- A reklám úgy jó, ha egyszerű, világos, bárki számára befogadható. Ahhoz pedig hangzatos mondatok kellenek, és a minimális tartalom is elég - fejtegeti meglepő nyíltsággal. - A kétkedő riporterek DNS-szekvenciás és sejtproliferációs kérdéseire pedig megvannak a megfelelő sablonjaink. 

- Engem meggyőzött - felelem elismerően az üres szakszavakkal szándékosan kidíszített válaszára.

- Miben tudok segíteni, Nyomozó? Elnézést, csak most is egy interjúra sietnék.

Véget vetne a tartalmatlan kis bevezetésünknek, pedig ennél több idő kell.

- Hogy csinálják?

- Tessék?

- Az egész épületben gondolom Ön az, aki a legjobban el tudja nekem mondani, hogy mi a titok nyitja. Hogy csinálják? Mitől körözik le az összes gyógyszergyárat? Úgy tudom, ez az egyetlen, alig néhány hektáros területen és párszáz alkalmazottal működő épülete van a cégnek, mégis fényévekkel járnak a versenytársaik előtt. Hogyan képesek minderre? 

- Ez is a nyomozásuk része? - kérdi hitetlenkedve, talán szorítja az idő. Engem is.

- Minden a nyomozás része, ami segít megoldani az ügyet - felelem tárgyilagos komolysággal, de néhány kínos csendben eltelt másodperc elteltével mindketten elmosolyodunk, mivel a diplomatikus, de semmirekellően sémás mondatommal most hóhérakasztás történt.

- Nos, a lényeg az, hogy amíg a többi üzem a zöld szervezetek kezdeményezése miatti egyre komolyabb jogi szabályozástól fulladozik, addig az Exile a fejlesztési folyamataiból teljesen kiküszöbölte az állat- és más biológiai kísérletek. 

- Igen, erről hallottam.

- Az ENSZ által is elfogadott szoftverünk az egész állatvilág és az ember teljes génállományát veti össze az épp kutatott szerrel, majd tökéletesen modellezi le a hatóanyag aktuális fázisának lehetséges mellékhatásait, végül kiszámítja az összetevőinek megfelelő koncentrációját. 

- A kutatott szerrel - ismétlem a hallottakat. - Akkor, ha jól értem, a számításokat nem tudja a rendszerük minta nélkül elvégezni. 

- Azért ez ennyire nem egyszerű, de lényegében igen, leegyszerűsítve mondhatjuk így is, kell egy alapminta az analízishez.

- Mi a minta? Honnan szerzik be?

- A kutatóink állítják elő… Valójában mit szeretne megtudni? A recepción két nevet említett, Jacob Wright és Ethan Lewis, igaz? - kérdezi sürgetően, miközben nagyot sóhajtva, kissé idegesen kezdi készüléke kijelzőjén az ujjait húzogatni.

Wright haláláról már tudnak, de a második áldozatról még nem értesítettük őket a pánikkeltés elkerülése miatt. 

- Ja, igen. Nem tapasztaltak az elmúlt időszakban bármi furcsát velük kapcsolatban?

- Azon kívül, hogy Lewis ma nem csekkolt még be? - kérdezi, miközben szemeiben azt látom, hogy sejti, ezzel az alárendeltjével is történhetett valami. - Akkor… akkor ő is? - kérdezi nyugtalanul, a folyosó vadon felé néző óriási ablakán keresztül a távolba elmerengve.

- Nézze, semmi nem utal gyilkosságra, de utána kell néznünk a múltjuknak, és ki kell derítenünk, mi történhetett, hogy megelőzzük a…

- Mit? A következő esetet? - kérdi fejét ingatva, cinizmussal a hangjában. – A megnyugtatás nem az erőssége, Nyomozó! - emeli fel kissé ingerültté váló hangját.

- Ne híreszteljék, ha lehet! Sőt, kérem, hogy egyelőre ez az információ maradjon kettőnk közt. Lewis beteg, ez a hivatalos verzió, rendben? - folytatom halkabban, bizalmaskodóan közelebb húzódva hozzá.

- Rendben. Nem, azt hiszem, hogy semmi furcsát nem tapasztaltunk velük kapcsolatban. Családos, rendezett körülmények közt élő dolgozóinknak ismertük őket. Miután Wright halála kitudódott, mi is próbáltuk találgatni az okokat, de senki nem említett semmi érdemlegeset. Egyszerű, sales területtel megbízott munkatársak voltak, mindig pontosan érkeztek, jól végezték a dolgukat.

- Értem, azért köszönöm. Megtenné, hogy átküldi a kapitányságunknak a tejes háttéranyagukat?

- Természetesen, ahogy megérkezik a kutatási parancsuk az Exile központi e-mailcímére.

- Parancs, hát persze… - felelem kissé kiábrándultan az akadékosságát hallva, majd sarkon fordulva a kijárat felé indulok, de még befejezem a tájékoztatást. - A határozat kiküldése után huszonnégy órájuk lesz átküldeni a dokumentumokat. Minden jót, Hölgyem!

Exile Bionics… A kutatólaborok a jövő hófehér vitrinjeinek látszanak a mozgólépcső körül, ameddig csak ellátok. 

Az épületet körülvevő vadon és a központi, üvegkupolás csarnokba ültetett, harminc méteres mamutfenyő azt sugallja, a technológia tud együtt élni a természettel anélkül, hogy azt eltiporná, de mégis valamiért egyre gyanúsabbak az itteni üzelmek.

Masszívan fát vágnak, de sehol a forgács. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egészségügyi kutatásokat lehetetlen anélkül kivitelezni, hogy kicsit is bemocskolná az emberiség a kezét. Habár az is lehet, hogy nekem kellene elengednem a sötét múltat, mert a jövő talán itt és most történik előttem.

Akárhogy is, Campos beszámolója érthető, de valahogyan hiányos is volt. Talán majd többet megtudok az éppen kinyert adatokból.

- Nyomozó! - szólít meg egy ismerősen csengő női hang, miután már kiléptem az üvegpalotából.

- Parancsoljon, miben segíthetek? - fordulok az utánam siető recepciós lány felé.

- Nem tudom. Lehet, hogy semmiség, de… - folytatja tépelődve, ujjait maga előtt idegesen egymásba fűzögetve.

- Hölgyem, bármi segíthet - felelem hezitálására, miközben megérintem a vállát, és próbálok olyan megnyerő lenni, amennyire csak tőlem telik. - Mikor az előbb beszéltünk, és azt a két nevet felhoztam, az arca rögtön elvörösödött, alsó ajka alig észrevehetően, de remegni kezdett, a tekintetét pedig nyugtalanul kapkodta a monitor sarkai közt. Higgye el, tudok olvasni az emberek arcából, de még a vak is látja, hogy rágódik valamin. 

Szavaimat hallva egyre feszültebbé vált, idegesen kezd topogni, közben ujjperceit tördeli.

- Ne féljen megosztani, az is lehet, hogy semmiség, de elképzelhető, hogy óriási segítség nekünk.

- Kérem, ne szóljon a családnak arról, hogy beszéltünk! 

- Ez egyértelmű. Melyikük családjára gondol? 

- Ethannel jártunk - utal a legutóbbi áldozatra, a dolgok közepébe vágva. - Vagy hát, kavartunk. Semmi extra nem volt az elején, de aztán komolyabb lett az egész. Mindig titokban találkoztunk, munka után, mielőtt hazament volna a feleségéhez, és a két gyerekéhez - folytatja, miközben könny szökik oldalra lesütött és üveges tekintetébe. - Istenem, hogy mennyire utálom magam.

- Nem mondott semmi különöset, hogy mielőtt Öntől hazamegy, el kell ugrania még valahova, vagy ilyesmi?

- Nem.

- Nem viselkedett az utóbbi időben szokatlanul?

- Eleinte nem, minden annyira jó volt. Már amennyire egy titkolt szeretőnek jó lenni. De aztán valami megváltozott, többet akart.

- Mármint? - kérdezek vissza, miközben a kocsimhoz kísérem, és a diszkréció miatt magunkra csukjuk az ajtókat. - Több időt akart együtt tölteni?

A munkába igyekvő dolgozók közül néhányaknak feltűnik mellettem az egyenruhás lány, a meginduló pletykák miatt jó eséllyel lesz mit megmagyaráznia a kollégáinak, de láthatóan nem érdekli, hogy ki nézi. Mit tudhat? Nagyot sóhajtva folytatja.

- Szexuálisan. Többre vágyott. Olyasmire, amit én nem akartam, nem tudtam megadni neki. Tudja, én nem vagyok olyan.

- Pontosan mire gondol?

- Nézni akart. Mármint engem. Mással.

- És erre nem volt hajlandó.

- Én nem erre vágytam. Hogy csak egy eszköze legyek, Így szakítottunk. Viszont egyik este összefutottunk a városban. Jacob is vele volt, ott álltak a Moonlight előtt.

- Be is mentek?

- Nem tudom, csak egy pillanatra láttam őket.

- Akkor nem is találkoztak? 

- Nem, képtelen lettem volna odamenni hozzá, mert… Istenem, mint egy szerelmes tini - csóválja fejét, miközben szemeit törölgetve pillant ki az erdő felé.

- Sajnálom.

Nem mondom el neki, mi lett Lewis sorsa, de nem is kell. Tudja, hogy Wright halott, és látszik rajta, hogy magától is összerakta a történteket.

- Ismeri a Moonlight-ot? - kérdezi felém fordulva, zsebkendőjébe szipogva.

- Valamennyire - válaszolom szűkszavúan, mire unottan pillant felém, orrának és szemeinek törölgetésében megtorpanva. 

- Minden férfi ismeri a Moonlight-ot.

- Hallani hallottam róla, de nagyon nem az én árfekvésem. Jól fizethet az Exile, hogy Ethan és Jacob tudtak ott görbe estéket finanszírozni. Bocsánat - teszem hozzá, talán nyers volt a kijelentésem a gyász korai fázisában.

- Ne fáradjon, túl leszek rajta, is. De igaza van.

- Miben?

- A Moonlight nem egy fapados hely. Ethan jól keresett, de annyira azért nem, hogy a feleségének ne tűnt volna fel a dolog a közös számlájukon.

- Akkor? Talán Jacob fizette?

- Nem tudom. Megmondtam, egy ideje nem beszéltünk. Maga a nyomozó, hát nézzen utána! Én ennyit tudtam.

- Ezt is köszönöm, sokat segített vele.

Halkan kattan az ajtó zárszerkezete, miután a fiatal lány kiszállt a kocsiból, még szemeit törölgeti, miközben sietve visszasétál az épületbe. 

Szegény csaj, talán több esze lesz, mielőtt megtalálja egy újabb görény.

A zakóm zsebéből kiveszem az apró zöld LED-fénnyel villogó kütyüt, ideje felhívni miatta a kis Kockát. Ki fog akadni megint.

-  Mike?

- Mondjad - feleli megszokott félálomban, pedig lassan dél van.

- Küldtem át neked adatokat. Remélem.

- Nagyon jó... Mit csináljak vele?

- Talán nézd meg? Hogy átment-e?

- Ember, ma szabadnapom van. Majd holnap megnézem az őrsön.

- Most kell. Kérlek! Fontos!

- Sokban lesz ez neked, a múltkorit pedig nem felejtettem el.

- Ha ezt még megnézed, esküszöm, hogy megveszem neked azt a nyomorult videokártyát.

- Hetek óta ezzel etetsz… Na, itt vagyok, mi kéne? - folytatja kómásan, de hallhatóan valamelyest összeszedte magát, talán már a monitor előtt ül.   

- 9:32-es kezdéssel küldtem neked adatokat, megvan?

- Igen, látom, de ez rohadtul nagy adattömeg, hogyan tudtad átküdeni?

- Megoldottam, lényegtelen. Most az a fontos, hogy…

- Egyáltalán nem lényegtelen, ezek, ezek privát céges adatok, a küldő pedig… hát én kinyírlak!

- Nyugi, Haver! - felelem, miközben ujjaimmal a szemeimet dörzsölgetem, nincs időm most a kirohanásaira.

- Te elvitted a Suckert?

- Könyörgöm, ne hívd már így, annyira gáz.

- Te elloptad a tulajdonomat! - nem is figyel rám, csak üvölt a telefonba, dobhártyámat szaggatja a jajgatása.

- Csak elhoztam egy időre, oké? Muszáj volt. Higgadtság van.

- Nem, nem, nem. Te betörtél a lezárt irodámba, Testvér!

- Ne testvérezz!

- És elloptad! Nem elhoztad, hanem mocskos tolvajként elloptad a cuccomat!

- Túlreagálod, Mikey! Mindenki tudja, hova dugod el a kulcsot. Ígérem, hogy mindenért kárpótollak, és még ma visszaviszem a kis adatszippantódat, de hidd el, hogy muszáj volt.

- Eszem megáll!

- Koncentrálj, kérlek! Exile Bionics. Egy táblagépen keresztül jutottam be a rendszerükbe.

- Mármint nem te.

- Mi?

- Nem te jutottál be, a Sucker volt.

- Ja, az. A lényeg, hogy mindenképp meg kell tudnom mindent a két halott tagról.

- Ezt hivatalos úton is kezdeményezhetted volna!

- Valamit titkol a cég. Ha papírral jönnénk, akkor megoldanák, hogy csak mi higgyük azt, mindent megkaptunk.

- Miért állna érdekükben? Gonzalez ki fog akadni rajtad. Megint. Csak mondom.

- Gyűjtsd ki, és rendszerezd az adatokat, amik a termelésükre, de elsősorban az anyagbeszerzésre vonatkoznak. Meg persze Wright és Lewis, róluk minden kell.

- Nincs az a bíró, amelyik ilyen adatbeszerzést engedélyezne. 

- Az adat már megvan, ne foglalkozz a többivel.

- Aha, és ha megtalálják a gépemen? Még ha törlöm is most rögtön, nagy ötlet volt online röptetni a szarságodat. Ezzel kirúgatsz minket, Chris, felfogtad? Vagy tudod mit? Ez már az a kategória, amiért guggolni fogunk a sitten. Most túlléptél egy határt.

- Ezt a részét elsikálom. 

- Beteg vagy, Ember!

- Csak csináld, amit kértem, köszi! - nyomatékosítom, mielőtt rányomom a hívást.

Jó ez a csend. Néha úgy érzem, hogy a bürokrácia és a rendszertől való félelem a legjobb haveromat is képes ellenem fordítani. Kiváló elemző, talán majd magától is rábukkan valamire, ami a rossz előérzetemet igazolja.

Szóval a Moonlight. Hallani róla érdekes dolgokat, a maga nemében egyedülálló szolgáltatásokat nyújt. Állítólag évszázadok óta működik, mindig jól tudott alkalmazkodni az aktuális trendekhez. Csak este nyitnak, talán érdemes lenne kötetlenül körbeszimatolni náluk. 

Az esti műsor előtt még befejezem Gonzalez szürkére vett jelentését, a pikánsnak ígérkező részleteket egyelőre megtartva későbbre.

Az Exile Bionics után alig tíz órával szinte hipnotizál a hófehér teliholdat formáló cégér csillagos éjszakába áradó fénye. Színháznak titulálják magukat, valójában pedig egyfajta night clubként működnek, ahol modern szórakoztatás zajlik modern kor tehetős fiai számára. 

Negyven méterével magasodik a környező épületek fölé a város főutcáján, a lekülönbözőbb éjszakai szolgáltatásoknak helyet adó korszerűen dizájnos, villogó épületek közül messziről kitűnik. 

A többi szórakoztató központ egymáshoz simulva egyetlen színgazdag tömbként vibrál, egyedül az előttem lévő töri meg a sormintát. 

A századokkal ezelőtti stílusú, de a sorozatos felújítások miatt még ma is eredeti állapotában megőrzött épület magányossága is jelzi, a Moonlight semmilyen sorba nem áll be, és még akkor is létezni fog, mikor a sokkal ifjabb szomszédjai már elhagyatott és düledező romokként fognak elporladni.

- Itt nem juthatsz át! - szólít meg a mellém lépő, százötven kilós, öltönyös biztonsági őr, miközben megfogja a vállamat.

Két méteres, kopasz fickó sötét szemüveggel, burjánzó sztereotípiáknak tökéletes táptalajául szolgáló az ábrázata.

- Látom, sok gyűrűs retro fantasy filmet néztél, de ahogy te nem süveges varázsló vagy, én sem vagyok átlagos vendég - felelem nagyképű mosollyal, a jelvényem arcába tolásával.

- Magasról leszarom, hogy ki vagy. Sokan próbálnak így potyázni közületek, de az biztos, hogy te itt kint maradsz, Öcsi! - folytatja, majd még közelebb lép.

Világos érv. Sem vele, sem a súlyával nem vitatkoznék tovább.

- Akkor hívd a főnököt, beszélnem kell vele - zárnám le a röpke és egyre kellemetlenebb testi kapcsolatunkat, de válasz helyett csak elkezd letolni a lépcsőn. - Gyilkossági ügyben nyomozok. Gondolom, te sem akarod, hogy a rossz döntésed miatt a főnököd holnap a Moonlight-ról, mint emberölési ügyben infókat rejtegető klubról olvasson.

Láthatóan érti az őt érintő probléma mibenlétét, mivel fokozatos és leküzdhetetlen eltávolításomat felfüggesztette. 

- Itt vársz, Kicsi! - dörmögi meglehetősen megalázóan, miközben kínos toporgással pillantok a körülöttünk befelé igyekvő maffiózók, üzletemberek, ismerős gengszterek felé.

Ideje eltenni nyakamból a nagyképűen kipakolt rendőrségi logót, az arcra kiosztható ezer évek alapján jelentős errefelé az erőfölényük. 

Nagyképű gondolat volt azt képzelni, hogy majd a nyílt utcán belém állnak a prémiumkategóriás vendégek, nem csak a mellém érők halk kuncogása, hanem szemük pillantása is jelzi, számukra semmi vagyok én is, és a megfelelően magas szintű kapcsolataikkal hatástalannak bizonyuló testületem is.

- Fogad téged - fordul ismét felém az imént lezajlott mobilos beszélgetését követően. - Gyere velem, Nyomikám! - folytatja, miközben lassú cammogással az épület mögötti hátsó bejárathoz kísér.

- Muszáj mindig hozzátenni ilyeneket? Elsőre is abszolút világos volt.

- Vedd át, Tüsi! - szól vissza hasonlóan tükörsima burájú társának, megbízva őt a főbejárat további felügyeletével.

Meg is érkeztünk, nyikorogva nyílik belülről a rozsdás vasajtó. Elég nagy a sötétség a tömbök mögötti sikátorban, talán rossz ötlet volt egyedül érkezni. 

Nincs más választásom, Gonzalez ilyenkorra már rég bevette az altatópiruláit. Ha hívnám se venné fel.

- Befelé… - förmed rám a hegyomlásnyi alak a bent pislákoló fény felé emelve karját, de valami még hiányzik, ezért kérdően, már-már kérően pillantok felé. - Kicsi! - így már rendben vagyunk, majdnem csalódtam benne, amit hetyke kacsintással tudok csak nyugtázni.

Nagyot csattan a kapu, mikor a hátam mögött bevágódik, még éppen be tudtam húzni a bal lábam a küszöbről.

- Egy élmény volt - mormogom hátrafelé halkan, már úgysem hallja.

Magamra maradtam. Lilás félhomály uralkodik idebent. Különös. Ahhoz képest, hogy milyen szorosan kísérgettek odakint gyakorlatilag közterületen és rendőrként, most önállóan haladok előre a szűk folyosó korhadt és recsegő parkettáján.

A Moonlight. Folyamatosan a legendás hely neve ventilál a fejemben.

Elmondhatom, hogy ingyen bejutottam az éjjeli bárok világhírű szentélyébe, így az őrsön még jobban fognak utálni. 

Vajon Wright és Lewis hogyan jutottak be? Méregdrága ez mindannyiunknak. Ha Mikey kiértékeli az adatokat, talán összeáll valami.

Sosem vonzottak a szélsőségek, de kíváncsiságból még tavaly nyáron eljátszottam a gondolattal, hogy magam is ellátogatok ide. 

Miért ne? A megrögzött agglegényélet kereteibe simán belefér az ilyesmi. Abba talán igen, de a pénztárcáméba már nem annyira, a Bahamákon all inclusive keretek közt töltött hetet hülye lettem volna elcserélni egyetlen éjszakáért.

Keveset tudni az itt zajló dolgokról. Az elülső bejáratnál elhelyezett szkennerkapu egészen távozásig deaktivál minden funkciót az elektromos készülékeken, így innen semmilyen kép vagy hanganyag nem juthat ki, egyedül a szájról szájra terjedő pletykák maradnak.

Azt mondják, olyan előadásokat tartanak itt, amik nem illegálisak, de a határát súrolják, éppen emiatt vonzzák a gazdag, újdonságokra vágyó közönséget.

Öltözőket, nyitott hálószobákat hagyok két oldalt magam mögött, kicsit kollégiumi hangulata van az épületrésznek. 

Harminc éves korig bezárólag látok magam előtt a helyiségek közt többeket elsuhanni. Fiúk és lányok, néhányan egyszerű pizsamában, mások pedig furcsa jelmezekben. Valamiféle fellépő ruha lehet rajtuk. Két lány surran el keresztben, egyforma zöld maskarában, de nem látom jól őket a halvány derengésben.

Most egy egészen fiatal lányka áll meg velem szemben a folyosón. Csak egy pillanatra, végignéz rajtam, majd el is tűnik a folyosó végén. Talán rosszul láttam, de szerintem tizenkét éves sem volt.

- Várj, nem tudnád megmondani, hogy… - sietnék utána, de a kuszává váló közlekedőben valaki hátulról megfogja a vállam.

- Kérem, hogy ne beszélgessen a személyzettel, Uram! - tesz helyre egy viszonylag jó modorú, szintén feketébe öltözött, napszemüveges biztonsági őr. 

Csak tudnám, mit érzékelhet a lencséken keresztül, én így is alig látok bármit.

- Rendben, nem akarok bajt. Tudna segíteni? Kicsit könnyű itt elkeveredni.

- Egy perc és ott van, szólhattok Lazarusnak - forgalmazza a fülébe dugott apró adóvevőjén keresztül, majd felém fordul. - A másodiknál balra, és fel a lépcsőn. Menjen, már várják!

Nem nézelődhetek tovább, megyek, amiért jöttem. A folyosó tetején egy vállig érő, ősz hajú fickó vár fehér öltönyben, fekete nyakkendővel. 

- Jó estét, Baker nyomozó! Minek köszönhetjük a látogatását? Már biztosan mondták idefelé, Lazarus vagyok - mutatkozik be készégesen a kezének előre nyújtásával, megfelelően viszonzom is a gesztust.

Tudta a nevem, pedig öt perce sem vagyok itt. Talán a vendégeitől. Láttam kint pár olyan formát, akivel volt már dolgom. 

- Chris Baker. Lazarus… - kérdeznék rá a vezetéknevére, egyrészt a kezdeményezés miatt, másrészt elég öntudatosan hangzik, hogy csak egy neve van.

- Tényleg nem tudja, vagy csak tesztel? - kérdez vissza tréfálkozóan elmosolyodva. - Tudja mit, legyen ez a házi feladat, ki vagyok én? - folytatja, majd íróasztalát megkerülve a karosszékébe ül, és felteszi a lábát a számítógép elé.

Érzem a lenézést az elhangzottakban. Egy nyomozó, aki azt sem tudja, hogy hova jött.

Számítógép. Kellenek az itteni anyagok is. A zakómon keresztül kapcsolom be a Suckert, talán kinyer valamit innen is Mikey csodaketyeréje.

Szerencsém van, hogy hátul, a szkennerkapuktól távol hoztak be, az adatszippantó apró zizzenéssel jelzi, hogy működik.

- Mr. Lazarus, elég kényes témában érkeztem - folytatom, miközben az ajtónál mögöttem álló két őr felé pillantok.

Egy ideig csak a tekintetemet fürkészi az öreg, gondolatainak cikázása közben ujjaival köröket rajzol a hegyes körszakállán, majd az emberei felé biccentve szólítja fel őket távozásra.

- Az ajtót is! – szól utánuk.

- Köszönöm a megértését.

- Nos? - tárja ki kezeit. - Miről lenne szó.

- Ha minden igaz, van két ügyfele. Ethan Lewis és Jacob Wright. 

- Nem rémlik a nevük.

- Valószínűleg nem kifejezett törzsvendégek, két középkorú férfi az Exile Bionicstól.

- Ja, igen, így már tudom. Néhányszor megfordultak nálunk. Mindig közös kabint kértek. Mit szeretne tudni róluk?

- Halottak – felelem kicsit sem kertelve. - Ami összeköti őket, az a munkájuk, és hogy nem olyan régen ezen a helyen látták őket utoljára - tálalom továbbra is a leghidegebb tényeket, hátha sikerül kiugrasztani a nyulat és le tudok olvasni valamit az arcáról.

- Sajnálatos. Viszont rengetegen megfordulnak nálunk. Nem hiszem, hogy pusztán a korábbi ittlétük ténye bármilyen megalapozott gyanút felvetne. Vagy rosszul gondolom, Baker nyomozó? - válaszol vissza kérdéssel, miközben a legapróbb rezdülést sem látom rajta, talán nincs is nyúl abban a bokorban.

- Azt tudja, hogy melyik előadást nézhették meg?

- Rákereshetek, ha annyira szeretné, egy pillanat az egész - feleli a géphez hajolva, a kijelzőt érintgetve. - Habár nem hiszem, hogy bármit számít, de Ön ezt biztosan jobban tudja – teszi hozzá, minden szavából fröcsköl a cinizmus, sajnos pontosan ismerem a hangsúlyokat, mindennap szembesülök vele. - Meg is van. Ó, hát persze.

- Igen?

- Holly. 

- Ez egy darab? Vagy művésznév?

- Utóbbi. Ő a mi büszkeségünk.

- Nem látta a főbejáratnál a ma esti műsorkiírást?

- Mit kellett volna látnom? Sajnos az egyik emberével összeakadtam, és…

- Ne csüggedjen, ez a szerencsenapja, Barátom! Ma este éppen ő lép fel - folytatja a székéből felállva, miközben az asztalon fekvő távirányítóját a szemközti fal felé fordítja.

A kapcsoló pittyenésével az ósdi, sötétbarna faburkolat a mennyezet felé indul, majd az egész fal redőnyként eltűnik a plafon mögött, és egy széles üvegfelület marad a helyén. 

- Csak bátran! - mutat udvariasan a hirtelen ott termett ablak felé.

Közelebb lépek, és már látom, hogy a pletykák nem hazudtak. Egy méretes, félgömb alakú csarnokra néz a sötétített üveg. 

A köríves falrésze mindenütt fekete, de a kupola csúcsáról a mélybe irányított reflektor oldalfelületen való megcsillanásai jelzik, mindenfelé hasonló helyiségek lehetnek, mint amiben most is vagyunk.

- Kabinokat említett?

- Ez a legnagyobb, a főterem. Harmincnyolc kabin tartozik hozzá. Eltérő szintek, más árkategóriák. Nézze csak! - mutat a kiterjedt helyiség alján mozgó fülke felé. - A lenti kabinok a legdrágábbak, mivel közelebb lehet őket tolni a színpad felé. 

- Nagyjából húsz méterre lehet tőlünk a színpad, nincs ez kicsit messze?

- Minden kabin gazdagon felszerelt olyan eszközökkel, amik nem csak jobb rálátást biztosítanak, de olyan érzületet is keltenek, mintha a kliens a történések részese lenne. Itt is van egy emóciógenerátor, ha igényli - mutat a helyiség sarkába épített, leginkább fogorvosi székhez hasonló szerkezetre.

- Ó, nem köszönöm, inkább csak megfigyelő lennék. - felelem tiltakozóan, majd a teremben kialszik az egyetlen fény is.

Fél perc telik el, ismét felragyog a fenti fényszóró, ezúttal halványrózsaszín árnyalatban. Lassú popzenét hallok felcsendülni magam körül, miközben lent is megváltoztak a dolgok. 

Az üresség helyett most egy világoskék takaróval borított ágyat látni a színpadon, mellette felnőtt méretű plüssjátékokkal és műanyagbabákkal. Megmozdul az egyik baba, darabos, szögletes mozgással sétál be középre.

Különös, de egyelőre nem tűnik többnek egy furcsa, színházi előadásnál.

- Csak lazuljon el - bök oldalba könyökével a zsebre dugott kezű, uralkodóan vigyorgó tulaj. - Élvezze a produkciót, most csak ennyi a dolga! A vendégem erre a körre.

- Lekötelez - felelem, de egészen másra figyelek. 

A Sucker rögzít a zsebemben, de közben muszáj írnom Mikenak, hogy azonnal kezdje is el kiértékelni. 

Működik a mobilom, nagyon megérte a hátsó ajtón érkezni. Megpróbálok minél rövidebben gépelni, a testemmel takarom a készülékem. 

- Küldök még. Elemezd! Keress összefüggést az előzővel - küldöm át az üzenetet, de nem olvassa rögtön, fél perc is eltelik, mire reagál.

- Anyád.

- Csináld!!

Ezt is látta, de nem válaszol. Remélem, hogy teszi a dolgát, mert agyonverem, ha megint besértődött.

Különös táncot lejt odalent a gyerekjátéknak öltözött lány. Különös, de valahogyan mégis vonzza a tekintetet. 

Rózsaszín haja a füle alá ér, egyenesre vasalt, akárcsak elöl a szeméig lógó frufruja. Fehér és rózsaszín pántos blúza alatt ugyanilyen színű rövid szoknya, hosszúszárú zokni, pink pántos cipő. 

Alig lehet tizenhat éves. Egészen furcsa a bőre. Sok cifra helyen voltam már adatgyűjtésen, rengeteg érdekes sminket láttam már klubokban, de az övé olyan, akár a porcelán. 

A reflektorfény visszaverődése a külsőjéről azt sugallja, lélektelen bábu vonaglik a színpadon, pedig az eszem jól tudja, nagyon is él, aki az előadást tartja. 

Arca rideg, érdektelen, de nem megtört, hű a megformált karakteréhez. Kitalálhatatlan, hogy mik a valódi érzelmei, kiválóan rejtegeti őket, vérprofinak tűnik.

Megmagyarázhatatlan érzés kerülget. Rettentően taszít a látványa, a lelkiismeretem elhúzna a lelátótól, de mégis néznem kell őt, bármit is tesz.

Egy másik alak is feltűnik a fény alatt, a sötétből burkolózik ki. Hosszú, sötét nadrágos férfi, csupasz és viszonylag jól kidolgozott felsőtesttel, fekete hóhér csuklyával a fején. Nem csupán betegelméjű díszlet, a maszk valószínűleg valami VR-technológiás kiegészítő lehet az emóciógenerátort használó vendégek vágyainak teljeskörű kielégítésére. 

Kezdem sejteni, miféle hely a Moonlight, visszatarthatatlanul is a vendéglátómra pillantok, aki szemöldöke húzgálásával bazsalyog vissza. 

Táncosokként közelítenek egymás felé, de a megszokott, egészen elegáns lépéseket néhány perc után valami teljesen más váltja fel. 

A patikamérlegen kimért, végtelenül pontosra kigyakorolt mozdulatok megmaradnak, de a tartalmuk negyvenöt percnyi, a fülledten messze túlmutató erotikába csap át. 

Tájékozottnak tartom magam, de több dolog történik meg odalent, mint amiről valaha is fogalmam volt.

Perverz megrögzöttséggel kezdem bámulni őt, testének legapróbb rezdülését is megfigyelem, amiből az elmém egy lórúgással próbál kitépni.

- Ez legális? - fakad ki belőlem remegő hangon a látottak elképesztő hatása alatt, miközben Lazarus undorítóan pedofil tekintettel figyeli a modern zenével kísért jelenetet.

- Bujaság - suttogja elmerengve, miközben kissé előre nyújtózkodó nyakának tövében világpolgári tetoválást veszek észre. 

Drága mulatság, nem telik rá bárkinek, de nem figyelem tovább ilyen feltűnően, mert felpillantva már felel is a kérdésemre.

- Teljesen legális. A technológia utóbbi évtizedben megindult elképesztő fejlődése lehetővé tette az oktatás hatékonyságának növelését, aminek eredményéül három éve fogadták el a törvényt, miszerint tizenkét éves kortól jogilag önálló, cselekvőképes az ember. 

- Ezt természetesen tudom, de ez… 

- Ez az eredménye, Barátom! - mutat kitárt karokkal a lent zajló abúzus felé.

- Ez mégis hogyan lehet törvényes? 

- Folyamatosan változnak a jogszabályok, emiatt egyre több a kiskapu is, nekem pedig aztán higgye el, kiváló jogi tanácsadóim vannak a kiskapukra. Úgyhogy a vonatkozó normák felsorolása helyett inkább csak megkérdezem, miért ne lenne törvényes? - felel megint kérdéssel.

Nem tudok mit mondani rá, mert végiggondolva igaza van. Hányinger, de igaza van.

Tiltakozik az elmém, pedig muszáj ismét rápillantanom fentről. Valamiért nem az érdekel, amit a testükkel tesznek, hanem mint ahogyan a fulladozó légszomját csillapítaná, úgy próbálok a tekintetében kétségbeesetten elmerülni. 

Hanyatt fekszik az ágyon, a csuklyás férfi egész testével takarja őt. Látom az arcát, tökéletesen szerepben marad a háromnegyed órás gyalázat ellenére is. 

Rám pillantott. Nem használom az emóciógenerátort, és nem is csak képzelem, egyenesen rám néz. Biztosan tudom, hogy lát is engem ezen a detektívtükörhöz hasonló ablakon keresztül is. 

Testének ütemes ringása közben egyet sem pislog. Miközben bal tenyerét a férfi tarkójához simítja, világosszürke szemeivel engem figyelve mintha egy pillanatra kizökkenne a szerepéből.

- Miért bámulsz engem, Christopher? - hallatszik a női suttogás.

Körbekapkodom tekintetemet Lazarus irodáján, de nem látom a hangszórót, ahonnan a hang jöhetett.

- Tessék? - jön ki belőlem halkan és önkéntelenül, miközben a lány elmosolyodik, gyakorlatilag kinevet engem, majd arca is a felette fekvő takarásába kerül.

- Mi az? - kérdi a mellettem álló.

- Nem hallotta?

- Mit?

- Ez, ez ő volt.

- Kicsit meg van szédülve, Cimbora! - teszi vállamra a tenyerét nevetve, majd visszasétál az asztalához, mint aki már elégszer látta a műsort.

- Nem! Tisztán hallottam, hogy… - biztos vagyok benne, hogy nem őrültem meg, de nem tudom tovább bizonygatni az igazam, mert elvonja a figyelmem, ahogyan a lány bőre halványan mintha ragyogni kezdene. - Látja ezt? - kérdezem Lazarust, miközben kicsit meggondolatlan és tudatlan gyermeknek érzem magam, ahogy a jéghideg nyomozó látszatát levetkőzve percről percre mindenre izgatottan csodálkozok rá. - Ilyen effekteket meg mégis hogyan csinálnak? - folytatom a faggatózást, miközben a rejtett fényforrásokat próbálom megtalálni odabent.

- Varázslat, Nyomozó! Varázslat - feleli gúnyosan mosolyogva, miközben széttárja kezeit.

- Az, hát persze.

Kialszanak a fények, a mienken kívül minden kabin kilátójára fémfüggöny ereszkedik. Már nem látom őt.

- Beszélnem kell vele.

- Kivel, Hollyval?

- Igen. 

- Hát hogyne. Tudja, hogy mennyien mondják ezt? Hogy muszáj beszélnem vele, meg életbevágó, meg jaj, csak most az egyszer? Bár már elgondolkodtam, hogy tartani fog fogadóórát, ahol aztán beszélgethet vele bárki kedvére, ha csenget elég Kreditet. De nem, akkor elmúlna a vágy, és véget érne a varázs.

- Természetesen az ügy miatt, Mr. Lazarus.

- Természetesen.

- Az ő fellépése után halt meg két ember. Igen, meg kell hallgatnom őt - emelem fel a hangom. - De ha így nem megy, holnap visszajöhetek egy idézéssel. Esetleg más kollégákkal, kutatási paranccsal… - ecsetelem a lehetőségeket, az asztalára támaszkodva.

- Jó, jó, hagyjuk ezt! Kap öt percet, de felügyelet mellett.

- Rendben, legyen úgy. 

Az asztalán lévő kezelőpanel egyik gombjára bök, mire két testőr belép az irodába.

- Kísérd le Hollyhoz!

- De főnök, most épp…

- 300 másodperce van, aztán az úr távozik - utal rám ellentmondást nem tűrő kijelentésével.

Egyetlen öltönyössel indulunk lefelé a lépcsőn, de az alján nem jobbra, a lakórészleg felé indulunk, hanem az ellenkező irányba.

- Bocs, azt hittem… Bár lehet, hogy kicsit én vagyok eltájolva.

- Holly még a főteremben van.

- Hogyhogy? Már véget ért a műsor, ha jól tudom.

- Tíz percig még ott szokott meditálni egyedül. Ne kérdezze, miért - folytatja a meglehetősen barátságos és megnyílt kísérő. - Mi sem tudjuk. Azt mondja, szüksége van rá, Lazarus pedig mindent megpróbál megadni a táncosainak.

- Táncosok…

- Meg is érkeztünk. Emlékszik? 300 másodperc, egy pillanattal sem több - fejezi be figyelmeztetését, majd kinyitja nekem a csarnok fekete ajtaját.

A vaksötét tárul elém, az orromig sem látok. A lakórészleg folyosójának mögöttem pislákoló fényei hamar semmivé válnak idebent.  

- Mit akar tőlem, Christopher? - hallom megint a fiatal lány suttogását.

Szavai hosszasan visszhangzanak körülöttem, talán csak a helyiség akusztikája okozza?

- Honnan tudja a nevem? - kérdezek vissza az előttem tátongó feketeség irányába, de nem válaszol. - Bocsánat, nem lehetne esetleg… - kiáltom el magam, de odakint Lazarus, vagy akárki is, hamarabb kitalálja a gondolatom, és nagy csattanással felkapcsolja a mennyezeti reflektorok egyikét.

Semleges fehér fény borítja el a színpadot. Holly egyedül ül az ágy szélén, háttal nekem. 

Amit eddig a valódi hajának hittem, most parókaként veti le magáról, és dobja maga mellé az ágyra. 

Felkötött, rézvörös és hullámos haja a háta közepéig tekeredik le, lengedezése lassan csillapodik. Hófehéren csillogó, makulátlan bőrét egész testén egyetlen, félig lehullott rózsaszín törölköző takarja el, mocskos fellépés után szükséges kelléknek tűnik. Jobb kezével lassan igazgatja haját, a másikkal pedig arcát egy kisebb rongyba temetve törölgeti.

A fény megvilágítja az ágy körül szerteszét heverő ruhákat, amik az emberi tisztességgel együtt kerültek a padlóra. Az erős lámpatest semmit sem enged láttatni a környezetünkben, de az is lehet, hogy csak ő vakít el engem ennyire.

- Honnan tudja a nevem? - ismétlem a korábbi kérdésem.

- Ez a legfontosabb kérdése, Nyomozó? - feleli vékony hangján halkan és kimérten, majd oldalra fordítja tekintetét, de nem néz rám.

Szavai lágy dallama nyomán émelyegni kezdek. Saját magamtól. Hogy voltam képes egy pillanatig is nőként tekinteni rá? Nem vagyok olyan… Mintha kiprovokálta volna. 

Vagy csak visszatarthatatlanul felhozta azt, ami valójában mégiscsak bennem szunnyad? Jogi szabályozás ide vagy oda, tudom, hogy helytelen, és esküszöm, el is temetem magamban, ami felébredt, vagy golyót repítek a saját fejembe.

- Mennyire ismeri, ismered az ügyfeleket? - próbálok a tárgyra térni, de már azt sem tudom, hogyan szólítsam meg, mert érett jelleműnek mutatja magát, mégis külsőre gyermeknek tűnik.

- Nem jobban, mint magát - feleli készségesen, de érezhetően falat húz közénk, mire felsóhajtva folytatom.

- Szeretsz itt lenni?

- Mármint?

- Itt, ebben a helyiségben. Az előadás lement, mégis itt maradtál.

- Otthonos - feleli a semmiben körbepillantva.

- Ez a fekete lyuk? - kérdezek vissza kétkedően.

- Mi az otthon magának?

- Nem is tudom, amit már megszoktam.

- Ugye? - bólogatja. - Egy ismerős hely… - folytatja elmerengve, miközben haját kezdi fésülni.

- Azok után, amik itt történtek, akkor sem értem, hogyan vagy képes…

- Fogalma sincs a kínról, Christopher. Nem tudja milyen érzés nagyon-nagyon sokáig kitéve lenni a folyamatos gyötrelemnek. - vág a szavamba, fokozó szavait nyomatékosítva, miközben felém is fordul egész testével, és mélyen a szemembe néz.

Gyötrelemről beszél, de azt érzem, hogy most nem csak Lazarus felnőtt játszóterére utal.

- Amikor annyira sokáig tart, hogy ha elmúlik, hiányérzet születik - folytatja ismét elfordulva, de bármiről is beszél, köze van ahhoz, hogy szeret a vaksötétben ülni egyedül. - Csak áll ott és bámul, vagy elmondja, amiért jött? - kérdi, de már nem is tudom, mit kérdezzek tőle, egészen a hatása alá kerültem az egész lényének.

- Vagy kérdezzek én? 

- Elárulod a neved? Nem a művésznevet, azt mindenki ismeri. A valódit.

- Számít? 

- Ez csak egy kérdés, semmi több.

- Amy - feleli, majd lesüti a szemeit. - De sokkal fontosabb kérdés most az, hogy mennyi lőszere van, Nyomozó? - érkezik tőle a meglehetősen váratlan kérdés.

- Hogy érti ezt?

- Elég arra, hogy kijusson innen?

- Miért is?

- Máskor legyen körültekintőbb, mikor keménykedik valakivel - magyarázza ködösen, de közben valahogyan bemászott a fejembe, és a jobb zsebem felé irányítja a tekintetemet. 

Basszus. Az adatszippantó! Ott fityeg a zsebem szélén, amikor Lazarus asztalára hajoltam, akkor csúszhatott előre. Odakapok, de már hiába, megállíthatatlanul zuhan a földre, koppanása hosszasan visszhangzik mindenfelé a csarnokban. 

Minden belassul körülöttem, az adrenalin szétárad az ereimben. Pontosan tudom, hogy ezerfelől figyelnek, talán a teremben is őrök gyűrűjében állok középen, céltáblaként megvilágítva. 

Mikey műszere gyanútlanul és kitartóan pislákol zölden a lábaimnál, mostanra már talán Lazarusnak is leesett, hogy a legjobb lapomat eddig elrejtettem előle.

Jól tudja, hogyan kell valakit nyomtalanul eltüntetni. Magyarázhat a jogi tanácsadóiról, nem a paragrafusok ügyeskedő értelmezésének eredménye, hogy eddig semmilyen szabálytalanságot nem találtak ebben a fertőben. 

Fegyverszánok csattanását hallom minden irányból, csőre kerültek a töltények. Szép nagy gebasz kerekedik.

- Segítek - hallom a suttogását a fejemben, fogalmam sincs, hogyan csinálja, és mit is szeretne, de a hely ismerőjeként engedek neki, egyedül esélyem sincs.

Eldördül az első lövés, vele egyszerre hajolok le előre. Jobbra pillantva még látom, ahogyan Amy mezítláb, a magára tekert törölközőjét tartva kihátrál a homályba.

Rövid utasításokkal irányítja az elmém. Irányok, láb és kézmozdulatok a testemtől, halálos lövések a fegyveremből. Kis kaliber, az ellenséges sortűz ropogása közben mégis azt hallom, ahogyan hajszálpontos találataim nyomán egymás után dőlnek a támadók körülöttem.

Több irányból érkeznek újabb és újabb öltönyösök, de egy pillanatra szabad út nyílt a lakórész folyosójára, amit meg kell ragadnom. 

Kijutottam a csarnokból. Teljesen sértetlenül, de nincs idő a rácsodálkozásra. Nagyjából emlékszem a hátsó ajtóhoz vezető útra, de egyszer voltam csak erre, egyedül esélytelen. 

A szövevényes közlekedőrendszerben Amy szerencsére továbbra is vezet engem.

Már látom a rozsdás vaskaput, a lány ezzel egy időben halkul el a fejemben.

Gránát koppan mögöttem az öreg fapadlón, másodperceken belül detonálni fog. Futás közben a kapu zárjára lőnék, de a pisztolyom szánja hátul maradt, üresre lőttem. Kiengedem a tárat, már tolom is be az újat. Gyors töltőfogás, és gondolkodás nélkül beleeresztek mindent a vasajtóba. 

A szitává lőtt kilincsre rúgok, és a kinti lépcsőről lezuhanva a téglafal takarásába vetődök be. Hatalmas robbanást követő lángcsóva csap ki az épületből, de a forró fénye gyorsan elillan. 

Hihetetlen, de a felfoghatatlan segítségemmel talán még meg is úszhatom ezt.

Pontosan tudom, hogy ezzel még nincs vége, gyerünk a kocsihoz. Pöccre indul, csikorgó kerekekkel menekülök el a Moonlight előtti parkolóból. 

A hátsó kamerából látom, ahogy Lazarus néhány embere még kirohan a főbejáraton, de már el is tűntem a sarkon. 

Egyenesen a kapitányságra? Ha így teszek, talán sosem láthatom a kinyert adatokat, és hiába kerülök be egy védelmi programba, előbb-utóbb úgyis megtalálják a módját, hogy kiiktassanak. 

Haza sem mehetek, ott fognak először keresni. Egy megoldás maradt.

- Vedd már fel Mikey - ütögetem a kormányt, miközben a mesterséges hangon üvöltő elektromos motor mellett is hallom, ahogy kicseng, de ez a szerencsétlen már megint nem tudom, hol van.

- Itt vagyok, Tesó! Figyelj, igazad volt. Itt valami nagyon nem… - kezdi, miután végre felvette.

- Hallgass meg, megyek hozzád!

- Te ide ne gyere, Ember!

- Fogd már be, légy szíves! - ordítok rá, ettől majd talán végre meghallgat.

- Összegezd az adatokat, öt perc és ott vagyok. Valami azt súgja, hogy a Moonlight és az Exile Bionics közt valamiféle titkos együttműködés zajlik. 

- Moonlight?

- A második adatállomány. Találkoztam ott valakivel, aki… Szóval nem is tudom, hogyan írjam le… szóval valamiféle furcsa képességei vannak. Keress rá az első áldozatra, a nyakamat rá, hogy ügyfél volt a klubban ő is.

- Oscar Turner, ugye?

- Igen. Szerepel a listában?

- Várj! Igen, egyszer járt ott, nem sokkal a másik kettő előtt.

- Az megvan, hogy melyik műsort nézte meg?

- Csak egy név van itt, gondolom, vagy nem is tudom, mi az.

- Holly.

- Honnan tudtad?

- Mindjárt ott vagyok!

- Te tudod, mi ez az egész? - kérdezné, de rányomom a telefont.

Hangosan nyekereg a szebb napokat is megélt karosszéria, miközben besodródok Mike utcájába. 

A füstölgő kerekű verdát megpadkázva huppogok fel a pázsitra, be egészen a fája alá. Biztosan keresni fogják a jelöletlen szolgálatit, de ott talán nem lesz annyira feltűnő.

- Mit művelsz, Haver? - kérdezi elém sietve egy szál alsónadrágban, fürdőköntösben, és szőrös papucsban a pocakos haverom.

- Gyere már! - sürgetem, miközben előtte elsietve lépek be az egyszintes kis tákolmányába.

- Mit műveltél a gyepemmel?!

- Majd megoldom, jönnél? 

Egy darabig csak széttárt karokkal és egy gőzölgő bögrével a kezében siratja a füvet, majd ugyanilyen pózban felém fordul kérdően. 

Groteszk és igénytelen látványa egy pillanatra kiszakít a néhány sarokra lezajlott súlyos szituációból.

- Istenem, hogy nézel ki már megint, komolyan! - jön ki belőlem szánakozóan.

- Igenis szoktam futni mostanában! - teszi méretes hasára a tenyereit.

- Tudom, a konzolon, de nem is arról beszélek. Áh, mindegy, haladjunk már! - legyintek felé.

- Talán szia, vagy valami?

Végre elindult utánam. A nappalija kész űrállomás. Monitorok, gépházak, búgó ventilátorok és szeméthegyek mindenfelé.

- Helyezd magad kényelembe - mutat rá az egyik szakadt fotelra, amin tudni se akarom milyen foltokat látok. 

Mindegy, leülök, nem akarom tovább sértegetni, nem a vérszívás miatt jöttem.

- Na, figyelj! Oda kitettem az Exile Bionics adatait, oda pedig a Moonlight infóit dekódolt, olvasható formátumban - mutat az asztal szélein álló két képernyő felé.

- Király vagy!

- Rengeteg az adat mindkét helyen. Ügyféllisták, statisztikák, beszámolók, üzleti találkozók jegyzőkönyvei, könyvelések, összességében száraz biznisz mindenfelé.

- Találtál valamit, ami a két hely összefonódására utal? Vagy akármit az Exile alapítóiról? 

- Akármit nem, de valamit igen.

- Ne fárassz…

- Neked lehet, hogy többet mond, nekem totál kínai. Az Exile legrégebbi iratai említenek valami Hivatalt, mindenhol nagy kezdőbetűvel, hogy ők alapították, vagy mi, de senki sincs sehol konkrétan megnevezve, csak ennyi, a semmitmondó név.

- És erről a Hivatalról van még valami?

- Nagyjából ennyi, illetve azon kívül, hogy tulajdonos, beszállító is, alapanyagokat szolgáltat a kutatásokhoz.

- A minták.

- Milyen minták?

- Amikor az Exile alkalmazottjával beszéltem, említette, hogy a hi-tech szoftverük minták alapján dolgozik, viszont azt is állította, hogy azokat a kutatóik állítják elő.

- Akkor hazudott. Legalábbis, itt mást írnak.

- A mintákról mit ír?

- Nem sokat, amit bármelyikünk értene, de a lényege az, hogy valami DNS-alapú, sejtregenerációt gyorsító vegyülettel machinálnak, illetve azt próbálják analizálni, és reprodukálni mesterséges úton. Merthogy véges a cucc elérhetősége.

- Véges?

- Aha, gázban van a cég, mert nincs több kísérleti alapanyag, és földi elemekből még nem tudták előállítani. Épp akkortájt fogyott el, amikor az első halott megjelent a kőfejtőben.

- Földi elemekből?

- Azt nem tudom, hogy honnan voltak a minták, de biztosan nem bányából és csákánnyal. Erről itt nincs adat, csak annyi, hogy ez a Hivatal szerezte minden alkalommal.

- Az Exile partnerei között nincs valami a Moonlight-ról? Lazarus. Lazarus, bakker, nem tudom a vezetéknevét, keress már rá a cégnyilvántartásban!

- Nem kell, itt van. Lazarus Hayden. Gondolom nem sok Lazarus létezik. Állandó vásárlója a gyárnak, kedvezményesen kapta a korai stádiumú, kísérleti szereket.

- Mi van, ha ez a Hivatal vagy Exile Bionics nem pusztán gyógyászati célokra használja a termékeit, hanem…

- Mire gondolsz?

- A Moonlight egyik fellépője, ő kizárt, hogy egy háborús veterán lett volna, biztosan nem kellett semmiből meggyógyítani. Nem is tudom, ő valahogyan inkább továbbfejlődött.

- Nem tudom, miről beszélsz, de ez már nagyon nem a mi asztalunk, Haver! Gonzaleznek majd ne így tálald, ha lehet, mert ezzel túlszárnyalod az eddigi összes elméletedet együttvéve.

- Bekaphatod. Te is látod, hogy valami nem oké ezeknél.

- Figyelj, itt még van valami. A Moonlight információi közt találtam egy naplófélét. A beágyazott adatok alapján ugyanazon a terminálon rögzítették az összes bejegyzést.

- Lazarus…

- Valamiféle kódnyelven írhatta, mert elég meredek dolgokról beszél.

- Említi valami ősi hazáját, Atlantiszt, ahol feltalálóféle volt, de megszökött, mielőtt mindennek vége lett. 

- Mindennek vége? – idézem rögtön a furcsa szavakat.

- Aha, meg ő is magyaráz a Hivatalról, hogy régen dolgozott nekik Bolívia fedőnéven, de aztán onnan is lelépett.

- Ez az Atlantisz gondolom egy újabb cég fedőneve lesz.

- Lehetséges, de várj, itt jön az izgalmasabb rész. Amúgy felmerült bennem, hogy csak be volt állva a fickó, mert említ hét személyt, akiket a Hivatal elől is eltitkolt, és akik állítása szerint az égből hullottak le, majd a régi otthonából lenyúlt szerekkel tartotta őket kordában. 

- Kordában? Minek?

- Nem tudom, így írta, ezekkel a szavakkal. A kezelésekre adott reakcióik alapján először a bibliai hét főbűn után nevezte el őket. Anyám, szektás faszkalap! Gondolom elkapott pár szerencsétlen suttyót, jól bedrogozta őket, megkínozta, aztán…

- Bujaság…

- Mi van?

- Meddig tartottak ki a szerei, nem írja?

- Körülbelül addig, amikor kapcsolatba lépett az Exile Bionics társasággal. De addigra már csak egyikük élt a hétből.

- Hogyan haltak meg? Nem írja? 

- Itt van. Megölték magukat, ahogy elmúlt a szer hatása. 

- Csak egy maradt, a legnagyobb műsorszám - csóválom a fejem.

- Ezek szerint te érted ezt? 

- Lazarus tudta, hogy lényegében a cég ennek a Hivatalnak alárendelt, így ha már nem is dolgozott nekik, és nem is fért hozzá az anyaghoz…

- Meg tudta tőlük vásárolni, valószínűleg álnéven. Jó eséllyel már a Hivatalhoz is azért akart bekerülni, hogy szerezzen a mintából a kis játékszereinek. De mondom, ez csak valami fikció lesz, vagy kódolt üzenet, különben a csávó a leírtak kronológiája alapján legalább, legalább kétezer éves lenne.

- Vajon minek írhatta le ezeket?

- Biztosíték valamire, vagy jelentések a Hivatala felé, vagy csak trófea, fingom sincs. Viszont ez semmivel nem visz közelebb minket a három hullához.

- Igazad van, az ügyünk ettől még nem áll össze. Mi van azzal a két taggal?

- Melyikkel?

- Wright és Lewis. Sales munkatársak voltak. Gondolom házaltak, hogy eladják más intézményeknek a mintából fejlesztett szert, nem?

- De, az Exile kimutatásai közt több magánkórház is szerepel, ahol sikerült üzletet kötniük.

- Tehát gondolom volt náluk a szerből mindig valamennyi. Mi van ha… Ennek a két lúzernek messze nem volt annyi zsetonja, hogy vendég lehessen a Moonlight-ban. Mi van ha, az volt az alkujuk, hogy szereznek a hatóanyagból, cserébe elmehetnek a műsorra.

- De miért kellett volna meghalniuk?

- Nem tudom, nem értem - töprengek el, mikor megcsörren a telefonom.

- Ki az?

- Gonzalez.

- Nem veszed fel?

- Nem lehet.

- Miért?

- Hosszú. A lényeg az, hogy volt egy kis fennakadás a Moonlight-nál, ami miatt nem igazán kéne olyan helyre mennem, ahol keresnek.

- Szóval fennakadás. Ezért jöttél ide?

- Nyugi, már megyek is!

- Kérem!

- Mit?

- Tudod te azt, most! - nyújtja felém a kezét, miközben rám sem néz.

- Ja, igen. Hát azzal van egy kis gond.

- Ne kezdd!  

- Igazából…

- Ne, ne, ne! Nem akarom, hogy kimondd a szádon, bocs, Mikey, de ott maradt a Sucker a Moonlight-ban - vinnyogja, mintha próbálna engem utánozni, még a csípőjét is kínosan rángatja hozzá.

- Kicsit sem ilyen a hangom.

- Leszarom! - mutat rám szigorú tekintettel, mire felsóhajtok, és elmondom neki a legfájóbbat.

- Oké. Bocs, Mikey, de ott maradt a Sucker a Moonlight-ban. Sajnálom. Ezt akartad?

- Ezt nem hiszem el - suttogja szemeit dörzsölgetve.

- Miközben lőttek rám! - folytatom felemelt hanggal, kicsit mentegetőzve.

- Az életművem.

- Visszaszerezzük.

- A kisbabám - pityergi, már egyáltalán nem is figyel rám.

- Na jó, most elmegyek, de visszajövök nemsokára - folytatom, mire sötét, göndör fürtjei alatti párás tekintetével felém pillant.

- Hová mész?

- El kell mennem a kőbányához. 

- Minek?

- Van ott valami. Kell lennie ott valami nyomnak, amit nem vettünk észre. Addig keress még kapcsolódási pontokat! Engedj be, ha megcsörgetlek!

- Maradjak itt egyedül? - kérdezi remegve, nem is értem, hogy mi a baja ezzel.

- Igen, te tiszta vagy, engem pedig itt biztosan nem keresnek, egyelőre megteszi, mint búvóhely.

- Ez így nem teljesen igaz.

- Mikey? - szólítom meg határozottan. - Mondd, hogy nem tudnak minket megtalálni az adatszippantó alapján!

Nem válaszol, csak elfintorodva vakarja a fejét, majd gondterhelten az ablak felé tekint.

- Mikey? - sürgetem meg a válaszát.

- Ez nem ilyen egyszerű. Ez nem olyan, mint a kutya nyakörvén a cím.

- De?

- De idővel visszafejthető.

- Életed fő műve, de nem tudtad kitörölni a tetves IP-címedet?

- Pont, hogy benne hagytam, hogy ha eltűnne, mint például ugye most, köszi, akkor a becsületes megtaláló visszahozza.

- Becsületes megtaláló? Hát te jó nagy barom vagy!

- De nyugi, akár hetekbe is telhet a cím visszakövetése - legyinti megnyugtatóan.

Erősödő süvítés hallatszik be a ház nyitott ablakán keresztül. Fény pislákol odakint. 

- Na ne… A földre! - kiáltom el magam, majd egy rakéta csapódik a kocsimba, a fél nappalit is széttépve.

A feltűnése alapján orbitális pályán keringő műholdról indították, ezek szerint Lazarusnak tényleg kiterjedt kapcsolati köre lehet.

- Hetekbe, mi? Nagy ötlet volt. Jól vagy? - szólok hangosan Mike felé, a tűz ropogásán felülkerekedve. 

- Aha - hallatszik az erőtlen válasza a törmelékek közül feltápászkodva.

- Mennünk kell, biztosan jön a gyalogság is hamarosan. Kocsid?

- A garázsban - válaszolja szédelegve. - De azt te nem vezeted!

- Nem lesz baja.

- Ezt a három szót te ki ne mondd többet a száddal! - rázza felém a mutatóujját.

- Az amúgy is egy roncs, nincs mit elrontani rajta - utalok az antik, belsőégésű relikviájára.

Hamarabb érek oda, mint ő, magamra is csukom gyorsan a vezető oldali ajtót, ezzel is leszögezve, ki fog vezetni.

- El kell mennünk a kapitányságra - lihegi, miután beült mellém.

- Nem lehet! Láttad, mit csináltak. Szerinted az őrsöt nem célozzák be ugyanígy? Valami nagyba tenyereltünk.

- Milyen tenyereltünk? Itt nincs semmilyen mi! Csak te! Én nem! 

- Már benne vagy.

- Hát rohadtul nem!

- Kiszállsz elmondani nekik is? - kérdezem tőle, miközben az utca végén még látok mögöttünk feltűnni néhány sötét terepjárót, mielőtt befordulunk a sarkon. - Talán nem láttak meg. Gép van nálad? 

- Nálam mindig van - feleli, majd előhúzza a hátsó ülésen tartott hátizsákjából a táblagépét.

- Remek. Meg tudnak minket találni ez alapján? 

- Nem, ez lenyomozhatatlan. Viszont a mobilodtól szabadulj meg! 

- Az épp a nappalidban olvad.

- Az jó, az enyém is - feleli egyre inkább beleélve magát a szituációba. 

Vadnyugatiasan fürkésző nézésével pásztázza a környéket, miközben az ablakkereten kitolt könyökével hasítja a menetszelet. 

Örülök, hogy ellazult, de eddig agyonparázott mindent, ez viszont már a ló túloldala. Vagy sokkos, vagy túl sok akciót nézett. 

-  Beléptél? - rántom ki őt az acéltekintetű merengéséből, a kezében tartott készülékére utalva.

- Ja, persze, mindjárt - feleli, és elkezdi pötyögni a belépési adatait.

- Azt ugye tudod, hogy ez nem egy mozi, nem jön másfél óra után a stáblista. Ha lelőnek, abszolút hulla leszel!

- Jaj, hagyjuk már - szisszen fel könnyeden, mint aki teljesen képben van a helyzet súlyosságával, és teljeskörűen uralja a helyzetet. - És ne pörgesd 2500-as fordulat fölé váltások között, rendben? Köszönöm - folytatja, miközben úgy füstöl a kipufogó, hogy a vak is látja, a járgánya az utolsó mérföldjeit rúgja.

- Most komolyan? Mindjárt kiesik a motor, nem hallod a főtengelyt? Fordulatszám, az, persze!

- Ne, ne! Semmi baja nincs. Csak most kicsit fáradt. 

- Oké, inkább hozd be a gépen a helyszín alaprajzát.

- Rendben, de miért is? 

- Még nem tudom. Megérzés.

Kihaltnak tűnik a bánya, amikor Mikey szakadt egyterűjével behajtunk a parkolóba, szerencsére senki nem számított arra, hogy visszatérünk a kezdetekhez. 

Már majdnem egy hónapja állnak itt a kitermelési munkálatok. A roncsunk ülepedő koromfelhőjén túl a Hold fényét visszaverve világít a kőzúzalékos, fakó teknő az éjszakában. 

Sötét fenyves határolja, beláthatatlan világnak teret adva a mélyén. Talán csak innen nézve egyhangúan fekete, odabent sokkal több részlet is láthatóvá válik annak, akinek megszokja a szeme a homályt. Talán ő is többet látott.

Hajnalodik. Mintha vörösödnének a nyugati horizont bárányfelhői, miközben lassan a medence pereme felé sétálok, kezemben Mike tabletjével.

Remélem, felfogta a szituáció komolyságát, és elhúz innen messzire, ha lát bárkit is közeledni az útról. Ha miattam meghalna, azt talán sosem tudnám helyretenni magamban.

A lábnyomok. Wright és Lewis nyomai mentén haladok, több nap is eltelt a haláluk közt, de nagyjából mindketten ugyanott lépkedtek. Nyílegyenesen sétáltak, egészen a széléig. Érthetetlen. Nem kényszerítették őket. Csak mentek, amíg meg nem haltak.

A mélyedés több irányból is megközelíthető, a vadon csupán a bánya túlsó felét határolja. Turner máshonnan, északi irányból érkezett, de ő is…

- Ugyanoda tartott - formálódnak szavakká a gondolataim. 

A talajra rogyok a tátongó mélységbe vezető szirt peremén, azt hiszem, hogy végre értem ezt! Hogy lehettem ennyire vak?

A táblagép kijelzőjére kitettem az áldozatok nyomvonalait. A három egyenes, ami valójában nagyjából kettő, a képzeletbeli meghosszabbításukban egyetlen pontban metszik egymást, éppen a bánya közepén. 

- Ott volt lent… - folytatom halkan.

- Fent - válaszol az ismerős női sugallat, ami olyan halkan simogatta a fülem, hogy akár a szél is lehetett volna, de nekem sokkal többet jelentett.

Hirtelen átrajzolódik előttem a tájkép. A sivár kőhalom élettel telik meg, halványrózsaszín árnyalatban körvonalazódik a kietlen teknőben a Moonlight főcsarnokának színpada.

A kabinok. Lewis és Wright közös helyiséget kaptak a mintákért cserébe, hát ezért sétáltak ugyanonnan a halálba, Oscar Turner pedig emiatt másik irányból.

- Te voltál. Mindhármukat megölted. Hívtad őket, és ők…

- Bűnösök mind - hallom megint a suttogását, de most erélyesebben, jóval elvakultabban.

- Miért pont ők? - kérdezném, de a kapcsolat megszakadt vele.

Motorzaj üti meg a fülem hátulról. Megtaláltak.

- Remélem, már messze jársz, Mikey.

Negyven férfi, a fekete sormintájuk közepén pedig a hófehér Lazarus közelít felém. Egyelőre nem látok a kezükben fegyvert, én viszont előrántom az enyémet. Mindre biztosan nem elég, de néhányat legalább le tudok szedni közülük.

- Megállni! - kiáltom Lazarusra szegezve a célzó gömböt, de még csak meg sem torpannak. - Utolsó figyelmeztetés! - ordítok ismét, majd egyet a levegőbe lövök.

Teljesen hatástalan ez is. Közelebb érve már látom, egyikük sem viseli a napszemüvegét, csak végtelenül vágyakozó tekintettel közelednek a szakadék felé.

Leeresztem a fegyvert, megértetettem, hogy teljesen felesleges a fenyegetőzés, hiába felém jönnek, egyáltalán nem miattam, vagy Mike miatt érkeztek.

Melegség borítja el a tarkómat. Lassan fordulok meg, de még mielőtt megpillantanám, már pontosan tudom, hogy ő is itt van.

Mozdulatlanul lebeg a mélység felett, porcelánteste fehéren világít a lábáig lobogó halványrózsaszín ruhája alatt. 

Tűzként lángoló, rézvörös haja oldalt lengedezik a miatta feltámadó fuvallatokban, karjait kitárva áttetszően világos ködöt gerjeszt maga körül. 

Szemei is rózsaszínben izzanak, de mintha rövid pillanatok erejéig zöldbe is vegyülne a színe, tekintete végtelenül elvetemült. Megrémít, de gyönyörű és ellenállhatatlan a látványa.

Ellenállhatatlan. Ahogyan ez a szó ismétlődik bennem, mintha léptem volna én is egyet a szakadék felé, pedig felfogom, hogy ha még egy métert megteszek előre, akkor végem.

Tehetetlenül hullanak a mélyben tornyosuló sziklákra a mellém érkezők. Nem csak Lazarus és csatlósai, de felismerek arcokat a Moonlight lépcsőjéről is. Mind a mélybe zuhannak, összetört testük a bányafenékre gurul, akárcsak a három korábbi áldozaté.

Beenged az elméjébe, mielőtt velem is végez. Szóval Turner, Wright, Lewis mind csak szárnypróbálgatások voltak a legfőbb műsorszám előtt?

Igazak voltak a naplóbejegyzések. Semmilyen kódnyelvről nincs szó, úgy voltak valódiak, ahogyan megírták őket. 

Nem evilági, mégis a Földön született. Az ő mértékeihez képest nagyon fiatalon került fogságba, a korát pedig Lazarus az ősidőkből megtartott hatóanyaggal befagyasztotta. 

Évszázadokon keresztül kínozták őt testvéreivel együtt a legmodernebb technológiák felhasználásával, a képességeik kifejezetten szexuális vágyakat teljesítő kiaknázására.

A tudatát és természetfeletti képességét bilincsbe verő vegyület elapadása óta rejtegeti tervezett lázadását, könnyen bealtatta készséges előadásaival a pénzéhes fogva tartóját.

Elérte, amit akart, most a lábai előtt heverő, több száz tagra duzzadt hullaszőnyegtől felkavart vérgőzös porfelhő lengi be a környezetét, már csak én maradtam idefent. 

A vörös párán keresztül is átüt a tekintetének ereje, hűen mutatja, hogy itt nincs senki számára menekvés. Rajtam a sor. Engem sem kímél.

- Miért? - hebegem a pszichés szorítása alatt minden erőmet összeszedve, miközben egyre erősebb zúgás támad a fejemben.

Nem felel, de úgyis tudom a választ. Ott voltam, láttam, néztem, és nem hogy nem tettem semmit ellene, még valahol talán vágytam is rá. 

Hideg bosszú ez, semmi több, amit teljesen megértek. Amit Lazarus tett vele, azt nem csak ő tette, hanem mindenki más is. Akik az ősi szert fejlesztették, akik bezárták őt és hat társát, akik kihasználták a szolgáltatásaikat, vagy aki csak tudott róla, de nem tett semmit. 

Mind megérdemeljük a halált. De akkor miért mentett meg? Talán ő maga is vívódik legbelül?

Tekintete most először válik bizonytalanná, amióta előttem vibrál. Nem gonosz, érzem rajta, de iszonyú harag tombol bensőjében. Megbánás, második esély… Mintha egyre csak ezt hallanám ventilálni benne.

- Elég volt, Ananiel! - kiáltja valaki a fenyves felől, talán északi irányból jött a hang. - Fejezd be, vagy véged!

Bárki is volt, a lány odakapja fejét, de közben továbbra sem ereszt el engem.

Fegyverlövések dördülnek, összesen kettő, gyorsan egymás után. Mesterlövész puska zaja, felismerem az ilyesmit. A törzsén találják oldalba Amyt, a becsapódások nyomán világító vére kifröccsen a ragyogó ruhája alól. 

Szemeinek erős fénye kialszik, lecsukja tekintetét, majd élettelenül a mélybe zuhan, végül halk puffanással csapódik be egy hatalmas markológép mellé.

Megszűnik rajtam a nyomás, ismét a magam ura vagyok. Már nem vonz magához, én mégis a mélybe rohanok utána. 

Ami az előbb kettőnk közt történt, egy életre hozzá kötött. Bármit megtennék érte, de nem úgy, mint aki szerelmet remél, inkább mintha feltétel nélküli felelősséget éreznék iránta. Óvni akarom őt, akár az életem árán is.

- Amy! - térdelek mellé a bányafenéken, az se érdekel, ha engem is leszednek az erdőből, nem halhat meg.

Hiába rázom a vállát, vagy fordítom magam felé az arcát, nem reagál. Kőkemény nyakát tapintva viszont még érzem gyengén, hogy van pulzusa, kórházba kell vinnem.

- Lépjen el a lénytől, Uram! - szólít fel meglehetősen hivatalosan a mellém érkező rövid hajú, sötét bevetési szerelést viselő nő, miközben a távcsöves puskát felém tartja.

Azonnal fegyverért nyúlnék, de hamar támadólag reagál a próbálkozásomra.

- Azt meg ne próbálja! - folytatja határozottan, majd közelebb lép Amyhez, és a fejéhez szegezi a fegyvert. 

- Ne! - kiáltom, közben pedig rárontok a nőre, de nem érem el, mert a tussal azonnal oldalba veri az arcom.

A talajra kerülök, képtelen vagyok felállni. Forog a világ, alig vagyok magamnál.

- Hagyd! - hallatszik a fiatal férfihang. - Nem ezért jöttünk!

- Te nem láttad egy pillanatra a szemét, Kiu? - kérdez vissza a tébolyult alak.

- Nem ő az, hidd el, érzem! 

Nem bírok tovább ébren maradni. Erőtlen a kezem, az övé mellé hullik a porba. Több méterre fekszik tőlem, mégis érzem az egyik ujja végét, kemény és hideg, akár a porcelán.

3. Álarc

Régóta sejtettem már, amit azon a reggelen a szeizmográf is visszaigazolt.

Emlékszem, a fény aznap halványlilás árnyalatban derengett be az ablakon, mikor álmos tekintettel a hálóból átbóklásztam a 0-24-ben zümmögő gépekhez. 

Még alig tudtam kinyitni a szemem, de a grafikon egyből felébresztett, azt a mintát kómás tekintettel is bármikor felismertem volna.

- Megindultak a kéreglemezek – mondtam ki halkan és visszatarthatatlanul.

- Hogy mondod, Szívem? – érkezett a lágyan csengő válasza, talán a fürdőből.

Emberöltők óta ismertem őt, mégis mindig az újdonság varázsával és végtelen békével töltött el, mikor hallhattam a hangját, akár egy pillanatra is. Ajándék volt vele minden együtt töltött perc, már bánom, hogy nem használtuk ki még jobban a nekünk megadatott időt.

- Elkezdődött – ismételtem a lényeget kicsit hangosabban.

A bolygó ezernyi pontján helyeztem ki szonárokat korábban, már akkor jól tudtam, hogy az együttes jelzésük alapján biztosan nem tévedtek.

Örökké hipnotizáló mosolyával sétált be a dolgozószobába, hullámos haját fésülgette a reggeli zuhany után. 

Sötétkék fürdőköntösével borított karjaival óvatosan fonta körbe hátulról a nyakam, miközben én lázasan ellenőriztem a monitoron az érzékelők jelentéseit. 

Miután mögém lépett, világosszőke tincsei halk kuncogás közben függönyként ereszkedtek le elém, kitakarva vele a kijelzők jelentős részét. 

Mindig ezt csinálta, és persze mindig akkor, amikor erősen koncentráltam volna valamire. Megőrjített, annyi év után is tudott néha hibbant tiniként viselkedni. Na jó, imádtam benne még ezt is.

- Így nehéz lesz, Kicsim.

- Bocsi, nem tudtam, hogy benne vagy valamiben - felelte, miközben tengerszínűen érdeklődő és ártatlanul pislogó tekintete egy fülemre adott apró csók után jobbról simult az arcomhoz.

- Hát persze, hogy nem - válaszoltam hitetlenül az ártatlannak tűnő kis megjegyzésére. - Na, ne már! - fakadt ki belőlem, mikor izgága ujjait a bordáim közt kezdtem érezni.

Nem vett komolyan, nevetgélve csiklandozott volna egészen addig, amíg le nem kopogom a rajtaütést, vagy ki nem sikerül provokálnia az ellentámadásom. 

Egy átlagos napon még talán bele is mentem volna a párbajba, de akkor hajnalban megtörtént az, amiről már egy ideje mindketten pontosan tudtuk, hogy csak idő kérdése, és az ajtónkon fog kopogtatni. 

Derekának fürge megragadásával már be is fordítottam magam elé, majd hirtelen megadással az ölemben landolt. 

Gyengéden simította végig puha tenyerét borostás arcomon, egy rövid időre ki is tudott szakítani vele a felmerült problémakörből, talán még le is hunytam a szemem néhány másodpercre.

- Szeretlek, Zon - törte meg a forró ölelése rövid, de annál halhatatlanabb emlékű csendjét.

- Én is szeretlek, nagyon! Tudod jól. Viszont most jobb, ha vetsz egy pillantást a monitorra. 

Az íróasztalon álló képernyők felé fordult, láttam a tekintetén, hogy további szavak nélkül is értette, a helyzet komoly, és nem tűrt halasztást. Vidám arca kicsit komorrá vált, mert tudta, valami véget ért. 

Mindketten láttunk már hasonlót, számtalanszor átéltük együtt, de akkor és ott el kellett indítanunk a felkészülési folyamatot.

- Elkezdődött?

- Nagyon úgy tűnik - sóhajtottam. - Ezek nem tűnnek kósza jelzavaroknak - mutattam a bal oldali kijelző felé, mire ráncolt homlokkal előrehajolva egyetértően kezdett bólogatni.

- Mennyi időnk van?

- Úgy három nap, de a biztonsági zóna körülbelül húsz óra.

- Pedig annyira jó volt itt minden.

- Tudom, talán a legjobb éránk volt. 

- Igen, és nem csak szerintünk. Mindegy, ez van. Szólok Nexnek, hogy dobjuk össze az utolsó közös ebédet.

- Rendben, viszont tudod… - kezdtem volna a lényegre utalni, de tisztában volt a prioritásokkal.

- Igen, nyilván szólok nekik, hogy a Hengereket is készítsék elő.

- Köszi, Kicsim! Én még ellenőrzök pár dolgot, aztán én is leporolom a mienket, és jövök.

- Csak ne sokáig időzz velük - fordult vissza felém a folyosóról, többet sejtető arckifejezéssel. - Mert ha lesz még kaja előtt időnk, csinálhatnánk még valami mást is itt utoljára - folytatta, majd óvatosan végigsimította kezét az ajtófélfán.

Az ilyesmit sosem kellett kétszer elmondania, így hát felpörgettem az ilyenkorra bevett protokoll folyamatát, egy-két lényegtelen dolgot ki is hagytam belőle, biztos ami biztos.

Hamar lezongoráztam a kötelező teendőket, minden szükséges ellenőrzést lefuttattam. 

A számítások igazolták az érzékelők által keltett gyanút, miszerint három napon belül mindennek szét kellett hullania idelent.

Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, mikor a pince bioszkennerrel felnyitott páncélszekrényéből kivettem a két Hengerünket. 

Párás tekintettel tekertem ki őket, mint valamiféle ősrégi, hajtogatható, világosbarna homokkőtáblákat. 

Díszes mintázatukat Periék mindig megszólták, pedig a kuszának tűnő domborműrendszer fontos szerepet töltött be az utazások alatti személyiségtorzulások kiküszöbölésében, és az Átlépések koordinálhatóságában.  

Minden alkalommal megkönnyeztem a végső ceremóniát, mert ahányszor csak megpillantottam a találmányaimat, elgondolkodtatott a látványuk. 

Nem csak kettő, hanem akár három, vagy több eszköz is heverhetett volna előttem a barkácsasztalon. Kisebbek, nagyobbak, a használóik méretétől függően.

Lett volna rá lehetőségünk, hogy többen legyünk, de az ilyen lét lemondásokkal is járt. A Hengerek működési rendszere csak akkor volt irányítható, ha a kapillárisvezetékeik hálójában a megfelelő vegyület kering.

Velanium. Évezredekbe telt, mire rájöttem, hogy erre az anyagra van szükség a forradalmi áttöréshez. Csak egyetlen olyan kort ismertünk, ahol a teremtett világban elérhető volt a szükséges kémiai elem, akkor is csupán egyetlen apró üvegcsével tudtam szerezni. Időtlen idők óta ez a zölden csillogó, zselés anyag az, ami a jövőnk zálogát jelenti.

Inia hamar tudomásul vette, hogy nagy az ár, de Nexa és Periel már nehezebben fogadták el, ami a túlélésünket jelentő eszközök mellé bónuszként járt. Világról világra kutatták az ultrán ritka molekula nyomait, de semmit sem találtak.

Az utolsó közös Átlépésünk előtt már talán mindketten belenyugodtak, hogy el kell fogadnunk azt is, ami nem csak nekik, hanem mindegyikünknek fájó. Ha élni akarunk, akkor utaznunk kell, így viszont, mivel csak négy Hengerünk van, nem lehetnek gyermekeink.

A pincéből visszatérve elképesztően jó illatokba sétáltam bele, a házon kívül sercegő húsok leküzdhetetlenül csábítottak ki a szabadba.

- Elég jól néz ki, Peri! - bólintottam elismerően az otthonaink előtt rögtönzött grillparty séfje felé. - Márványnyúl?

- Az hát! - felelte büszkén, miközben pácos ujjait a sárga kötényébe törölgette. - Évek óta tartogattam. Nex mondta, hogy mi van, ezért úgy voltam vele, hogy akkor ideje feldobni a rácsra.

- Jól vagy, Haver? - kérdeztem meg tőle, hiába a könnyed sütögetés, mégiscsak nagy változás előtt állunk.

- Naná. Nyomassuk! - pillant fel a gőzökből, ajkait mosolyra húzva, de az arcán látok némi megtörtséget.

Hosszú ideje figyeltem őt, a korábban kötött egyezségünkre tekintettel rendszeresen figyelmeztettem, hogy ebből bármikor ki lehet szállni, és aki továbbmegy, az viszi magával a többit irányító Alfahengert is. 

Az eszközök szinkronműködését biztosító eszköz minden Átlépésnél nálam volt, mivel talán én hittem leginkább az életstílusunk létjogosultságában, de beszéltünk már arról is, hogy ha Inia szeretné ezt az egészet abbahagyni, akkor én is vele maradok, a kontrollhenger pedig a barátainké lesz.

Sokáig lelkesnek láttam, nagyon-nagyon sokáig, de apránként kezdett kiveszni belőle valami. Talán éppen annak hiánya miatt, amin kívül mindenből kijutott nekünk. 

A lányok felváltva hozták ki a házainkból a mennyeinek ígérkező lakoma további kellékeit. 

Étkészletek, köretek, italok egymás után kerültek a végtelen pusztába kitett ebédlőasztalra, miközben a terítőt jelentéktelen erejű fuvallatok lökdösték.

Remek volt a hangulat. Perielt nyomasztotta valami, de alapvetően mindhármuk arcán örömet láttam. Rengeteg nehéz helyzeten voltunk már túl akkor, ezerszer szakíthattuk volna meg végleg egymással a kapcsolatunkat a kialakult, meglehetősen éles szituációk miatt, de végül mindig tudtuk tisztázni a történteket.  

Felhőtlen felnevetések közt zajlott a készülődés, jó volt rájuk nézni, de közben tudtam, mind sokat tanultunk a múlt eseményeiből. 

A szerencsére nagyon régóta tartó felhőtlen együttélésünket sokáig belengte a kimondatlan tény, hogy Nex és Periel mindig többet jelentettek egymásnak, mint Inia és én. Ezzel persze mi is így voltunk. Ha választanom kellett, gondolkodás nélkül a kedvesemet mentettem helyettük.

Számtalan necces szituációban okozott már konfliktust ez korábban, még magát az Átlépést is kockáztattuk kettővel ezelőtt, de végül leültünk és közösen beláttuk, ebben semmi megvetnivaló nincs. Az elfogadáson túl nincs mit tenni ezzel az íratlan, de nyilvánvalóan örökké fennálló belső szabállyal, egyszerűen csak számolnunk kell éles szituációkban azzal, hogy igenis mindannyiunkban él egy megmásíthatatlan fontossági sorrend.

- Nem gond, ha egy kicsit lelépek a Merengőhöz? Csak pár perc, és itt vagyok - kérdeztem tovább a szakácsunkat, mivel láttam, hogy nélkülem is kiválóan elboldogulnak.

- Dehogy, menj csak, megleszünk - felelte Periel.

Kellett egy kis idő, csak néhány utolsó pillanat, amit annak a világnak a páratlan adottságaiból, egyedülálló szépségeiből kiélvezhettem.

A horizontig érő pusztaság sivár, de mégis lenyűgöző egyhangúságát egyedül a messzi nyugaton tornyosulva kékellő hegyvonulatok törték meg, előttük a zöldvízű tóval a lankás, ezüstös homokdűnék közt.

A Merengő. Mi neveztük el így, hiszen senki más nem is láthatta rajtunk kívül. Már az Apocalyptumban építettük a pazar panorámával rendelkező, magányosan álló padot a semmi közepére. Kiválóan tudott ott meditálni az, aki szeretett elmélyülni a saját gondolataiban, azaz többnyire én.

Az otthonainktól lassan hátrálva figyeltem még egy darabig az apró közösségünk sürgését, mosolygásra késztetett a kialakított kis négyfős univerzumunk tökéletes meghittsége.

A két ház közt pihenő repülők kókadt szárnyaira ülepedett kristályszemcséken szivárványt vetve élesen csillant meg a vöröses napfény. 

Eszembe juttatta, hogy a közeli vadászaton kívül évek óta nem használtuk már őket. Amióta minden város elnémult, már nem is volt miért távolabb kalandozni. 

Talán tíz éve is éltünk már a pusztában, viszonylag hosszúra nyúltak a legutóbbi végidők.

Az univerzum. A végtelennek tűnő megfejthetetlen titkainak gondolatvilágával fordított vissza lépéseim irányába, végül nagy sóhajtással ültetett le a lassú korhadásnak indult tákolmányunkra.

A Merengőnél kellemesen langyos fénnyel melegítették tarkómat a Vörös Nap délelőtti sugarai, tudtam, hogy hamarosan az ébredő Zöld testvére követi őt. 

Előttem a lenyugvó Kéknek izzása kezdett eltűnni a hegyek mögött, színeik elegye egyformán lilára festette a légkört. 

Ideiglenes tünemény volt minden pillanata, aminek helyét hamarosan újabb árnyalatok vették át a kelet felől érkező égitestek közös játékaként. 

Tökéletes világban lehetett részünk a Hármas Nap gyűrűjében, az alkotója minden másodpercben őrületes színkavalkádot festett fölénk, mégis az utolsó pillanatáig nem bírtam megszokni. 

Az akkori ember nem ismerte az éjszaka fogalmát. A pihenés szükséges volt, mint bármely más helyen akármelyik fizikai testbe zárt élőlénynek, de az égbolt teljes sötétségének szépségéről fogalmuk sem volt.

Hiányzott a csillagok fényszennyezettség nélküli csillogása, nagyon bíztam benne, hogy a következő világban visszatér a varázslatos látványuk. 

Az emberiség végső időkre egybefutó kultúrái a három fénylő égitestben a teremtőjüket azonosították. Aki egy, de mégis három. Talán tényleg a festő művének jobb alsó sarkában szereplő aláírás voltak? Ki tudja.

Akárhogy is, ahogyan a csoda a szeizmológiai adatok alapján lassan a végéhez, úgy a haldokló csillaghármas folyamatosan egymáshoz közeledett.

Sokáig azt gondoltam, hogy ezúttal évezredek elteltével a csillagok préselődésében egy gigantikus közös robbanással ér véget az Apocalyptum, de aztán felismertem, hogy ennél sokkal korábbra tehető a planéta végzete. 

A számítások alapján megértettem, hogy a közeledő, hatalmas égitestek irdatlan gravitációs mezői már jóval azelőtt szét fogják kapni a Földet, mielőtt azok összeérnének egymással. 

Ezt támasztották alá a szenzorok jelzései is, közel volt a vég, ideje volt hát lelépni, mielőtt a repedező kéreg alatt szunnyadó forró magma elönti a felszínt.

Miközben visszafelé sétáltam, eszembe jutott, hogy az eddigi világvégi időkhöz képest az otthonunk ezúttal szokatlanul lassan és békésen múlt el. 

Sehol egy természeti katasztrófa, ami hirtelen elsöpörte a felszínt, vagy egy őrült főgonosz, aki tébolyult uralkodási vágyával kiirtotta volna az emberiséget. Csak simán eltelt az idő.

Rengetegszer átéltem már a véget, sokféle befejezést láttam már, de egy dolog sosem változik. Ha nincs külső fenyegetés, az emberiség önkezével kezdi elpusztítani saját magát, az eleve tág korlátain való gőgös és kényelmes túlterjeszkedésével. Semmi sem elég.

Így volt ez most is, tökéletes világot kaptak, de az éhségük lett a vesztük.

Szerencséjükre a Teremtő figyel, mindig a milliárdok kínlódásával járó utolsó lépés előtt takarítja le a sakktáblát, hogy aztán újra felállítsa a bábukat a kezdőpontra. 

Így történt legutóbb is, még időben magához vette övéit, ezzel megfogva a késsel hadonászó gyerek kezét, mielőtt kárt tett volna magában.

A végtelen csendet hagyta hátra, egészen addig, amíg a természet erői megteszik a dolgukat.

Csak mi maradtunk itt. A szökevények. Világok szökevényei.

Visszatérésemkor magasan járt már a Vörös, a Zöld pedig saját fényével borította el a keleti horizontot Inia mögött. Kérdően nézett rám, már messziről kiszúrtam az ilyenkor jellegzetes tekintetét, talán lekéstem valamit.

Inia életem legcsodálatosabb ajándéka volt, bármire képes lettem volna a boldogságáért, akár az életem árán is. 

Periel is így érez Nex iránt, néhányszor majdnem ott is hagytuk a fogunkat értük, de ott, annak az idilli világnak az utolsó napján csak az számított, hogy életben voltunk, mind a négyen.

Emberek, valaha azok voltak. Mindaddig, amíg Periellel ott nem hagytuk a fenti világot és a kötelezően leosztott szerepeinket a szerelemért. 

Miután megszöktünk, végül úgy alakult, hogy a barátommal évszázadokra megszakítottuk a kapcsolatot. 

Különös volt a lenti élet, jóval árnyaltabb, bonyolultabb mint amilyen a korábbi létünk volt. Végül összehozott minket a szükség, mivel mindkettőnket nagyobb erőkkel kezdtek keresni odafentről. Nem volt szokás, hogy a magunkfajták csak úgy lelépnek a kötelességüknek titulált feladat elől, nekünk viszont eszünk ágában nem volt visszamenni.

Önzőek voltunk, a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szabad lett volna-e az ő életüket is ilyen szinten megváltoztatni, de már mindegy, képtelenek voltunk megálljt parancsolni, képtelenek voltunk a legdrágább kincsünknek érzett szerelmünket a múlandóság röpke pillanatának kitenni. 

Üldözöttségünk idejére Nexet és Iniát már egymástól függetlenül halhatatlanná tettük a vérünkkel, és később aztán hiába mondtuk nekik, hogy az ő érdekükben nem találkozhatunk többet, ők továbbra sem hagytak el bennünket.

Átgondoltuk hát az általunk ismert világ lehetőségeit, amiket egyrészt a teremtett világban találhattunk meg, de azokat is számításba vettük, amik jóval túlmutattak a fizikai törvények által behatárolt dimenziókon. 

Miért kellett volna a világgal együtt Periellel nekünk is végleg elmúlnunk? 

Kedveseink egyenesen mehettek volna az égbe, de mivel mi oda nem térhettünk volna vissza soha, idelent nem lett volna semmilyen formában közös jövőnk. 

Mind a négyen elfogadtuk az ötletemet, így végül megszülettek a Hengerek.

Régen történt már, hogy útra keltünk együtt. Nexa az egyetlen, aki még számolta közülünk, hogy mennyi világot hagytunk már magunk mögött.

- Késtél. Már megint - szólított meg Inia a függőséget okozó hangján.

- Sajnálom, én csak… - hebegem, visszapillantva a nyugati vidékek felé. - Nem is tudom, ne haragudj!

- Gyere! - vág szinte a szavamba széles mosollyal, majd megragadja a kezem, és behúz magával a házba. 

Ismer engem, jobban, mint bárki. Tudja, hogy milyen vagyok, és tudja azt is, hogy mindennél fontosabb nekem, a pontatlanságomat pedig nem fogja az ellenkezője jelének betudni.

Délelőtt a Merengőnél egy kicsit, utána Iniával a hálóban már teljesen elvesztettem az időérzetemet, a pontosan kezdődő záróebéd volt az, ami visszazökkentett a szigorúan betartandó menetrendünkbe. 

Mindig is szürreális körítés járt a rituális étkezéshez, de azon az utolsó napon talán különösen is kijárt a szokatlan kiegészítőkből. A Vörös már a zeniten is túlhaladt felettünk, a Zöld is egyre magasabbra kúszva kezdett erőre kapni, homokszínű közös fényükkel járták át az atmoszférát.

A végtelennek tűnő ezüstsivatagban teljesen lecsendesült minden légmozgás, a legapróbb széllökések is megszűntek. A kellemesen meleg időjárás feltette a koronát a meseszerűre sikerült világ elhagyásának napjára. 

Tökéletesen négyzet alakú asztal, elvitathatatlanul egyenrangú felekként ültünk az oldalain, ez szövetségünk legfontosabb alapvetésének szimbóluma volt. 

Gazdagon felpakolt teríték jutott az utolsóra, jóval több, mint amennyit akár egy hét alatt is el tudtunk volna fogyasztani. 

Nem volt kinek hátrahagyni, emellett fogalmunk sem volt, hogy pontosan mi is vár minket odaát, ezért mindenkinek a kedvence kint volt előttünk. 

A készleteink az utolsó hónapokban már kezdtek megcsappanni, de évekig el tudtuk volna még látni magunkat elfogadható szinten.

Periel és én egyébként is csak alkalmanként és élvezeti szinten fogyasztottunk, évek óta pedig már úgy sem, mert nem volt létszükség számunkra a szerves vegyületbevitel, viszont Inia és Nex számára mindenképp kellett a materializált energia, így egyre szűkösebben jöttek ki a fejadagjaik.

A végidők állandó játékszabálya, hogy már nem születik élet. A megmaradt állatok már valahogyan ösztönösen nem párzanak, és a félretett magokat is bármilyen módszerekkel próbáltuk kisarjasztani, a talajban maradtak élettelenül. 

A természet szép lassan mindig elkezdte saját magát leépíteni. Először nehéz volt ezt megszokni, talán Inia viselte a legnehezebben az általában évekig is tartó nélkülözést, de aztán ő is elfogadta, hogy nem a rendszer működik rosszul, hanem mi voltunk ott, ahol nem volt keresnivalónk.

Igen, az átmenekítő eszközeinkkel hamarabb is leléphettünk volna, de a jövő bizonytalanságának tudatával minden pillanatát ki akartuk élvezni az ajándéknak, hogy élhettünk.

Sosem voltam az a kifejezett sírós alkat, de aznap már másodszorra szökött könny a szemembe. 

Hárman remek csapatmunkával gyakorlatilag a teljes készletünket elkészítették, mert vakon bíztak a számításaimban. Sosem kételkedtek, azonnal felálltak, mikor azt mondtam, hogy itt az idő. 

- Drágám, van szikrózsás saláta - húzott vissza a jelenünkbe Inia babonázó mosolyával, miközben a tálat felém nyújtotta.

- Nem mondod! Hogyan? - válaszoltam értetlenül, évekkel ezelőtt száradhatott el az utolsó példányuk is.

- Még mielőtt idejöttünk, lefagyasztottam két tövet. Gondoltam hátha örülni fogsz neki.

- Viccelsz? - feleltem nem valódi kérdéssel, miközben szemem is ösztönösen csukódott le a mámorító ízét megérezve.

Egy ideig nem szólalt meg senki, kiélveztük a nyelvünk által keltett és régen érzett legelemibb impulzusokat. 

Az ebéd még az előző életben folyt, de a rituálé részeként már az új lét kellékei is kint voltak előttünk. Ott volt a négy Henger, szorosan egymás mellé állítva az asztal közepére, hogy időnként rájuk pillanthassunk. 

Sokadik alkalom volt, mégis jobb volt így. Bíztunk a bevált technológiánkban, mégis mindig kicsit barátkoznunk kellett az utazás gondolatával, még nekem is. 

Az evőeszközök rendszertelen megcsendülésén túli némaságban legbelül mindenki készülgetett a következő, a periódus talán legfontosabb lépésére.  

Nex és Inia arcán egészen őszinte nyugalmat láttam, de az alig alkarhosszú kőoszlopok felett elpillantva Periel még mindig kissé gondterhelt tekintetét pillantottam meg.

Tudta, hogy leplezetlenül figyelem őt, de nem engedett be, lezárta előttem a csatornát.

- Beavatnátok? - kérdezte Nex, látva mindkettőnk kővé meredt tekintetét, jól ismerte az extra képességeinket.

- Perit kérdezd - tártam karom a barátom felé.

- Minden rendben? - kérdezte tovább kedvesét, mire Periel kicsit megállt az evésben, a kését és villáját tartó tenyereit a tányérja mellé helyezte, miközben alig észrevehetően csóválni kezdte a fejét.

Egy darabig nem szólalt meg, Nexa finoman simította meg vállát, mire Peri megtörte némaságát.

- Nem, nincs semmi amúgy, csak… - kezdte bizonytalanul, miközben arca fintorra húzásával az őt nyomasztó dolog jelentéktelenségét sugallta. 

- Csak? - feleltem, mire már mind a hárman őrá szegeztük tekintetünket.

- Ne már, Srácok! - reagálta a figyelem kellemetlen középpontjába kerülve.

Kicsit zárkózott, magának való volt mindig, ki nem állhatta a legkisebb rivaldafényt sem.

- Csak elég volt - folytatta, az előtte heverő köretelemeket céltalanul szúrogatva.

- Mármint?

- Nem úgy, dehogy. Csak ebből - pillantott fel az egyre zöldülő légkör felé.

- Nem jött be a hely? - kérdezte Inia. - Szerintem nem volt rossz. Mármint, azért voltak sokkal rosszabb periódusaink is.

- Persze, nem is az. Hanem ez, ami a jó után jön, ez a végtelenül sivár semmi.

- Az Apocalyptum ilyen, tudod jól - feleltem.

- Mindenhol?

- Hogy érted?

- A világgazdasági és politikai helyzetekből, lemeztektonikából, meg még olyan dolgokból, amit nemcsak nem értek, de kimondani sem tudok, nagyjából mindig be tudod lőni, hogy körülbelül mikor jön a végidő, és ez nagyon jó, és hálás is vagyok érte, félre ne értsd…

- Most jön a de. Ne kertelj, Haver! Velem tudod, hogy nem kell. De amúgy lássuk be, lett volna időd beleásni magad a lemeztektonikába… - vettem fel a ritmusát a köztünk megszokott csipkelődés kezdeményezésével, könnyed és barátságos mosollyal az arcomon.

- De legközelebb igazán eltölthetnénk az utolsó éveket is valami kevésbé pusztulat helyen. Ez a hely - ingatta tovább a fejét - Áh, totál kikészít.

- Ezt nem lehet, tudod a szabályt! - vágja rá Nex. - A végítélet közben nem lehetünk olyan helyen, ahol civilizáció bármikor is létezett.

- Kiszámíthatatlan a Teremtő után felszökő Lélekhullám pusztítása - folytatta Inia. - Csak így biztonságos.

- Akkor legközelebb induljunk hamarabb, itt már nincs semmi keresnivalónk. - folytatta Periel, a négyes szövetségünkbe vetett hitében megingva.

- Élünk, Per - fogta meg Nex a párja kezét. - Ez az alapja ennek az egésznek, ezért csináljuk, és csak ez számít.

- Igen? A puszta létünk a cél? Vagy mi a cél? Meddig csináljuk még ezt?

- Figyelj, Peri! - ragadtam magamhoz a szót. - Kitalálunk valamit, ha úgy jobb neked. Mindent meg tudtunk eddig oldani, erre is lesz megfejtés - fejtegettem volna az ötletelésemet, de számomra meglepő mondattal vágott közbe.

- Lehet, hogy elég lenne a legvégén összebútoroznunk.

- Szóval erről van szó? Eleged van a pofámból?

- Ne legyél nevetséges, Tesó! Csak annyi, hogy nem élünk egymás nyakán évekig, persze összejárhatunk, mondjuk társasozni, érted - folytatta elkomolytalankodva a felvetését.

- Nem akarjuk rátok erőltetni magunkat, azt azért remélem, hogy tudjátok – válaszolom az eddig is magától értetődőt.

- Fel sem merült - vágta rá Nex.

- Ez is a szabályrendszerünk része, mi döntöttünk róla közösen, mind a négyen elfogadtuk. Nem véletlenül, mert van értelme - folytatta Inia. - Nem kockáztathatjuk meg, hogy egy váratlan esemény miatt bárki is irányítatlanul lépjen át.

- Persze, nyilván - felelte Periel.

- Figyelj, ahogy lesz az új helyen megfelelő technológia, feltérképezem a potenciális fenyegetéseket, és azon leszek, hogy keressek egy olyan helyet, ami távol van minden lélekkel rendelkező létformától, a lehetséges apokaliptikus veszélyektől, és ahol lehetőleg a hálószobátok ablaka se egy végtelen sivatagra néz - folytattam érdemi koncepcióval reagálva a felmerült problémára. - Mit szólsz? 

- Aha, feltérképezed… Mint a Velaniumot.

- Most komolyan? - tárom ki kezeim értetlenül, úgy tűnt, hogy a barátomnak eléggé a másikba beleállós napja volt. - Igazságtalan, amit csinálsz. Tudod jól, hogy kerestem. Nagyon is. Nem telt el úgy éra, hogy ne tettem volna meg mindent az anyagért. Gigavállalkozások ezreit hoztam létre, hogy valahogyan mesterségesen elő lehessen állítani. Felforgattam érte minden követ nem csak idelent, de legutóbb még az aszteroidabányászatot is sikerült beindítanom. Semmi nem indokolja a sejtelmes hangsúlyodat. Egyébként bármelyikünk kereshette volna, csak mondom. Csak valahogy könnyebb volt azt mondani, hogy a másik már úgyis rajta van az ügyön.

- Zon! - szólít meg Nexa.

- Tudod, hogy igazam van - felelek neki rögtön, mire egyetértően süti le a szemeit. - Talán ezen kellene legközelebb változtatnunk, nem az otthonaink fekvésén. Bocs mindenkitől, azt hiszem, jóllaktam! Isteni volt a márványsült - fejeztem be részemről a beszélgetést, és inkább bementem a házba, magam mögött hagyva nekik a kínos pillanatokat.

Nem szerettem a súrlódásokat, főleg nem lényeges szituációk előtt, és mi lett volna fontosabb annál a napnál.

Gyors léptek közeledtek, a ház körüli sóderon ropogtak, majd az előtér fapadlóján kopogtak végig, amíg okozójuk meg nem állt a nappali bejáratánál.

- Gyere!

- Biztos? - kérdezett vissza Inia bizonytalanul. - Hagylak, ha egyedül lennél.

- Nem, dehogy - fordultam felé a kanapéról, mire azonnal szorosan mellém ülve a nyakamhoz bújt, karjaival átölelte a derekam.

- Ők is tudják, hogy nem volt igaza.

- Nem számít, valami nem stimmel Periellel. Bár tudnám, hogy micsoda.

- Talán csak kicsit besokallt.

- Nem, ez valami más lesz. Sosem láttam ennyire, nem is tudom… kétségbeesetten halandónak, érted?

Újabb lépteket hallok, a teraszunkon állt meg. Már valamelyest beenged a fejébe, erős a bűntudata.

- Elindulunk a Merengőhöz, addig tudtok beszélni - folytatta Inia, miközben kibújt a karjaimból. Tudta, hogy mennünk kell.

- Szeretlek, Kicsim - szóltam utána, miközben utoljára én is kifelé kezdtem sétálni az otthonunkból.

Szerettem ott élni, az összes repedését és kopását az enyémnek éreztem. Rossz volt belegondolni, hogy a legszentebb menedékünknek napokon belül még az atomjai is megszűnnek létezni.

- Bocs, barom voltam. Nem gondolkodtam, csak beszéltem - szólít meg a tornác korlátjának támaszkodó, ősrégi cimborám.

- Ez így van jól. Őszinteség nélkül nem tudunk működni.

- Nem az őszinteség beszélt belőlem. Hanem az űr, ami egyre csak tágul. Itt bent.

- A Velanium miatt? Mármint ami a hiányával jár?

- Nem is tudom, talán. De van itt valami más is. Halhatatlanok vagyunk, mégis úgy érzem, hogy ez a dolog apránként emészti az életösztönöm, és lassan elpusztít.

- Miért nem beszéltél eddig erről? - kérdeztem vissza, de válla megvonása után egy ideig csak csóválta a fejét a messzi hegyláncot fürkészve.

- Egyébként is gondolkodtam már.

- Micsodán?

- Hogy talán nekem a következő Átlépés lesz az utolsó. Mármint nem emiatt a szarság miatt bennem, hanem amúgy is. Érted, hogy leteszem a Hengert - folytatta, legbelül sejtettem és féltem is attól, hogy ezt mondja. - Nex tud róla, belement.

- Ez most komoly? Mármint…

- Fogd fel úgy, hogy lesz plusz két Hengered. De egyet ígérj meg, Barátom! Ne csináljatok hármas ikreket - oldaná a nyomottá váló hangulatot.

- Ez nem te vagy, csak ez a valami beszél belőled. Nyugi, a halandóság nem a profilunk. Kiderítjük, hogy mi ez, és túlleszünk rajta! Ígérem, lesz bőven időnk megoldani.

- Idő… Igazán jó barát és kiváló vezető vagy - fordult felém.

- Nem vagyok vezető. Tudod, hogy sosem akartam az lenni. Nem hiszek benne, közös döntések vannak, ebben áll a jövőnk.

- Ez a lényeg, sosem akartad, pedig többször szavaztunk róla, hogy hivatalosan is kijárjon neked a tisztség. 

- Hivatalosan, tisztség, hasztalan szavak, semmi több.

- És igazad van, keveset képeztem eddig magam, ezen változtatnom kell. Viszont rengeteg mindent átéltem már, ahogy te is. Birodalmak sorát láttam felemelkedni és elbukni, ami többek közt egy dologra mindenképp megtanított. Tudod, miről ismerszik meg a jó vezető? Az igazi, a vérbeli főnök? - kérdezte, mire felé fordítottam tekintetem. - Hogy nem vágyik rá. Ezért a lényegesebb szempontokról nem vonja el figyelmét a becsvágy. Csak a cél lebeg előtte, a rábízottak érdekeinek szolgálata. Csak gondold ezt végig rád nézve, és kicsit vetkőzd le végre azt a tenyérbemászó önbizalomhiányodat, Haver! - taglalta a meggyőződését, ami tagadhatatlanul nagyon jólesett. 

Szavai nyomán a kezembe helyezte a kék posztóba csavart Alfahengert, majd ujjaimat erősen a felületéhez nyomta. 

- Nem véletlen, hogy ez nálad van. Nem lehetne jobb helyen, Zon! Ezt nagyon komolyan mondom! - fejezte be, egyszer elismerően megpaskolva a jobb vállamat, majd ő is elindult a Merengő felé, markában az utazóeszközével.

A lányok értek oda elsőnek, utána Periel a gondolataiba mélyedve, végül én zártam a sort. Néha még megtorpantam, de korántsem bizonytalanság miatt, hanem hogy hátra-hátrapillantsak a remek kis búvóhelyünkre.

Az asztalt le sem szedtük, szabadon vitték a feltámadó szellők a használt szalvétákat. 

Mindig különös érzés volt az ajtót utolsóként becsukni és felfogni, hogy hiába a modernné öregedett civilizációnk nyomai, már senki nem fogja látni, itt járt az emberiség. Viszont minden kezdődik elölről.

A szívemben gyermeki izgatottsággal fordultam ismét a társaim felé, akik már elfoglalták a düledező padocska mellett a megszokott pozíciójukat.

- Akkor mehet? - kérdeztem tőlük, miközben utolsó lépésemmel bezártam a körünket.

- Persze.

- Csináljuk!

- Jó hogy.

Az egyetértő, mosolygós bólintások mellé beérkeztek a könnyeden közvetített és egyedileg megszokott jóváhagyások, mintha ezután csak a sarokra ugrottunk volna le tejért.

Ott még fogalmunk sem volt arról, hogy mi tör ránk hamarosan, teljesen gyanútlanul tekertük ki a Hengereket. 

A kigörgetett lapokat az arcunkra helyeztük, széleik a tarkónkon automatikusan kapcsolódtak össze, fejtetőnkhöz is pontosan simulva, hibátlanul zárult a rendszer.

- Akkor indítás. 3, 2, 1 és mehet - koordináltam az előkészületeket magabiztos higgadtsággal.

A sisakká nyílt eszközök jobb halántéki részén szinkronban nyomtuk be az indítógombot, innen már nem volt visszaút. 

A Velanium tündöklően zöld fénye protokoll szerint áradt szét a szerkezetek agykoponyát burkoló felszíni hálózataiban, mellyel egy időben az álarc orrészt fedően elöl lelógó része a szemünk előtt tökéletes ritmusban vált sötétítetten áttetszővé.

- Működik, ez azért mindig megkönnyebbülés, nem? - sóhajtottam, mivel évmilliókig nem szoktuk őket aktiválni. 

Nex és Inia értik a poént, vigyorgó ajkaik kivillannak a maszkok alól, de Periel fejét ingatva, baltaarccal áll tovább.

- Minden okés, Peri?

- Hagyd őt, Zon, tudod, hogy Átlépés előtt mindig kicsit össze van szorulva - szívta kicsit a vérét Nex.

- Csak haladjunk, essünk túl rajta - felelte kelletlenül, kicsit megilletődve. - És amúgy meg köszi, Drágám! - fordította fejét párja felé.

- Jól van, Srácok, amíg teljesen feláll a rendszer, inkább lőjük be a célt. Jó lesz az előző beállításokkal? 

- Arra gondolsz, amikor a gleccseren landoltunk? - kérdezett vissza Nex, miközben lassan elkezdett felkavarodni alattunk az ezüstpor. - Iniával évekig koplaltunk, de a legrosszabb, hogy el kellett viselnünk Peri nyafogását.

- Szétfagytam. Te nem voltál még odafent, ott jó meleg van, azt szoktam meg, nem való nekem a sarkvidéki hideg - magyarázkodott Periel.

- Az kettővel ezelőtt volt, ebben a világban megúsztuk a jégkorszakot, emlékezzetek csak vissza - vetettem véget a röpke családi vitának.

- Nekem mindegy, de egy délebbre eső Átlépőpontra nem tudnál rábökni? Csak egy párezer kilométerrel lejjebbire - kérlelt Peri.

- Megpróbálom, de nem játszok a tűréshatárral, annyit nem ér.

- Csak nem akarok megint fázni, köszi.

- Rendben. Ellenvetés? - kérdeztem körbe, a többiek csóválták a fejüket. - Időszak? Jó a múltkori? 4,65 M? Már jó eséllyel megszűnnek az erős vulkanikus tevékenységek, a légkör rendben lesz, és a szerves táplálékkal sem lesz gond - kérdeztem tovább a paramétereket, miközben továbbgerjedt körülöttünk a szerkezeteink által közösen erősített homokörvény, és az arcunk előtti kijelzőnkbe ágyazott adatképernyő mindenkinél egyformán megjelent.

- Nem lehetne 4,67? - akadékoskodott megint a legrégebbi társam.

- Most tényleg folytatod, Mackó? - vonta kérdőre Nex.

- Szóval Mackó - nem tudtam szó nélkül elmenni mellette, ezt még nem hallottam.

- Leszállnátok rólam?

- Húszmillió évekkel dobálózunk, csak mondom - szólt közbe Inia.

- Utánanéztem – magyarázta tovább Periel.

- Te? Mégis minek, Haver?

- A statisztikák szerint sokkal kevesebb a glaciális esélye, ha a 4,67 milliárdot célozzuk be.

- Statisztikák… - adtam hangot kétkedésemnek.

- Igen. 

- Kinek a statisztikái?

- Az enyémek - folytatta, karjait összefonva. - Mert? - kéri ki magának, de senki nem válaszol a finoman is hiteltelennek nevezhető információra.

- Oké, legyen 4,67. De ez nem játék, mindenki kell hozzá. Mehet? - erősítettem rá a kérdésemre, mire mindenki bólint.

- Nagyon remélem, hogy nem a semmiért dobunk el annyi évet - tette hozzá Inia.

Minden készen állt. Az energiamező kezdett felpörögni, az ezüstszemcsék kavalkádja kuszán csapott fel körülöttünk, már alig láttunk valamit a környezetünkből. 

Nem is figyeltük különösebben, ilyenkor már egészen más kötötte le a gondolatainkat.

Összekapaszkodtak az alkarjaink, tekintetünk középpontját kizárólag a bezárult körünkben folyamatosan szikrázva táguló fekete folt jelentette.

- Itt van - szólalt meg Periel, de akkor még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. - Ránk talált - suttogta, az erőtér egyre erősödő zúgása miatt alig hallhatóan, majd elképedt tekintettel engedte el a karunkat, és levette fejéről a burát.

Hatalmasat hibáztunk. Sosem lett volna szabad kiengednem őt a fogásomból.

- Mit művelsz?! Vedd vissza, Per!

Egy órának éreztem akkor minden másodpercet. Nex és én egyszerre és kétségbeesetten hadonászva próbáltuk visszatenni rá a maszkot, miközben mindketten erősen fogtuk Iniát is, hogy legalább hármunk közt ne szakadjon meg a kontaktus. 

Esélyünk sem volt, folyamatosan hátrált, két próbálkozás után már el sem értük őt. 

Halálfélelem ült ki a barátom arcára, nagyon megijesztett vele, közben pedig mintha zöld fényt láttam volna a pupilláiban tükröződni. 

Talán a felemelkedő Nap sugarai? Vagy meghibásodott a sisakja, és a Velanium bejutott a szervezetébe? Sosem derült ki, de biztos vagyok benne, hogy egy harmadik, ismeretlen verzió volt az igaz. 

Szólongattam, mindenhogy, kívül is és belül is, ahogyan csak bírtam, de hiába, nem volt ott velünk, semmire sem reagált. Csak a félelmét éreztem, képtelen volt kommunikálni.

- Muszáj megállítanunk - szakította ki magát Nex a közös kapcsolatunkból.

- Ne, várj, Nex! - kiáltottam az ösztönösen szerelme felé lépő lány felé, mert tudtam, a fekete portálunk egyre tágul, és másodperceink vannak hátra, amíg beszippant minket.

Megállíthatatlan volt ő is. Gyorsan felmértem a helyzetet, két lehetőségem maradt. Bezárom Iniával a kört, és társainkat hátrahagyva lelépünk, vagy pedig elengedem Iniát, valahogy visszahúzom őket magunk közé, és együtt húzunk el.

Hamar felcsendültek bennem Periel nekem intézett utolsó szavai a jó vezető ismérveiről. Miattam jutottunk el eddig, felelősséggel tartozom mindegyikükért.

Kiengedtem hát Iniát a szorításomból. Karom a karján, tenyerem a tenyerén csúszott végig, mielőtt végleg elengedték egymást utolsó ujjperceink is. 

Sosem felejtem el a plexin keresztül áttetsző tekintetét. Rémült volt, és elhagyott. Sokkosan csillogtak tengerkék szemei, de közben éreztem, tudta azt is, amit teszek éppen, az nem választás kérdése. Még tartotta felém bal kezét, de egyre csak távolodtunk. Belül kettészakadtam, az érzelmeim és a kötelességtudat téptek szét.

Nex és én próbáltuk lefogni Perielt, de egyszerűen nem bírtunk vele. Jóval erősebb volt akkor, mint amilyennek korábbról ismertem, simán kirántotta magát karjaink bilincséből, rongybabákként lökött minket a talajra.

- Nézzétek, már itt van - mutatott fel maga elé. 

Az egészen feltárult, sötét átjáró felé intett, de még mindig nem értettem, hogy miről beszél.

Szinte utazási szélességűre tágult már a kapu, mindünket húzni kezdte maga felé.

- Mi van itt, Periel? - ordítottam felé a feltámadó szél hangzavarában, mert belépillantva éreztem, hogy nem simán a feltűnt portálról beszél.

- Megint látod őt? - kérdezte tovább Nex.

- Miről beszéltek? Nincs odabent semmi!

- Ne engedj neki, Szívem! Tarts ki! - kiabált neki a lány, és felkelve megint megpróbálta feladni rá a maszkot.

- Zon! - sikította közben Inia az emberméretűvé nyílt Átlépőpontunktól lassan kihátrálva.

- Maradj ott! Jövünk! Ebből elég volt, Peri!

Perielnek rontottam azzal, hogy lefogom, visszarángatom a láncba, és véget vetek a hirtelen kerekedett, képtelen közjátéknak, de kudarcot vallottam. 

Egyszerre értünk oda párjával, de Periel a sziklakemény sisakkal leverte Nex fejéről az álarcot, ami ettől automatikusan Hengerré ugrott össze a homokba fúródva. 

Az őrülttekintetű ezután sem állt le, ugyanazon lendülettel, visszakézből szétzúzta a fejemen a maszkom navigációs indítógombját. 

A földre rogytam, ahogy a felnyílt halántékomba beáramlott a Velanium. Borzalmas volt, ahogyan elkezdett lángba borulni a láncreakcióképpen megsemmisülő eszközöm. 

Elviselhetetlen fájdalom járt át a bőrömben és az ereimben savként terjedő anyag miatt. 

Tébolyultan vergődtem a talajon, de már lehetetlen volt levenni a burát. Egyetlen dologra tudtam csak gondolni, a szerelmemre, aki ott állt egyedül, kiszolgáltatottan. 

Az arcomra olvadó képernyőn keresztül még láttam, ahogy a megbolondult Periel nagy lendítéssel a tőle néhány méterre álló Inia felé hajította a kőoszloppá záródó eszközét. 

Az izzó műanyag mardosása miatt képtelen voltam végig nyitva tartani a szemem, egy pillantással később a megtámadott kedvesem már a földön feküdt. 

Nem volt eszméleténél, Hengere a vérző feje mellett összecsukódva szikrázott a porban. Nem láttam Lélekcsóvát felszökni, ott még életben kellett, hogy legyen.

Nex odakúszott a fejéről levert Hengerhez, Periellel egyszerre fogtak rá, majd mindhármunkat beszippantott a portálunk.

A kiszámíthatatlan és pokoli sötétség várt rám az eseményhorizonton túl. 

A Hengerek feladata nemcsak az új világba való átjutás biztosítása volt, hanem egyetlen pillanatnak éreztetni mindazt, ami az odaát uralkodó semmiben egyszerre jelent másodpercet és évmilliókat a kilépésig.

Hát akkor bizony minden pillanatát éreztem. Nem az arcomat emésztő fájdalomnak, a testi érzület ott teljesen megszűnik, hanem a bensőmben gyilkoló érzésnek, amit Inia utolsó tekintete hagyott hátra. 

Nem jutott át, egyedül ő nem. Talán feljutott később a fenti világba, mikor szétesett a bolygó? Volt lelke, a Teremtőnek magához kellett vennie őt.

Ő nem válogat, mindenkit hív, aki elfogadja a végtelen szeretetét. Az egyetlen mentőövem ez volt a feketeségben hánykolódva, ami megóvott az elmémet átszövő fénytelenség fulladásától.

Periel mit láthatott a dimenzióhatáron túl? 

Semmi sincs odaát. Se hang, se egy kósza villanás, csak azok, akik oda kerülünk, egymástól beláthatatlanul távol.

Eddig akárhányszor átléptük a küszöböt, tudatos, jól komponált utazást tudtam biztosítani, az ösvény porából egyet sem kellett szippantani, de akkor úgy éreztem, hogy karok és lábak nélkül kúszok végig az út minden egyes centijén, és fogalmam sem volt, melyik buckán túl vár a kínlódás vége.

Távol. Értelmetlen a fogalom azon a vidéken. Korlátolt fizikai világból vett, meglehetősen ostoba, hirtelen kigondolt viszonyítás volt tőlem, de erre csak akkor, megannyi Átlépés után jöttem rá. 

A túlvilág normális utazóeszköz nélkül sokkal többet tárt fel előttem, mint azt valaha is gondoltam volna, azonban nem saját magából, hanem a teremtett világok működéséből, nagyszabású összefüggéseiből.

A saját jellemét megtartotta magának, vagy csak kevés voltam ahhoz, hogy megértsem. Vagy talán a korlátlansága miatt szabályai sincsenek? 

A Hengerek kifejlesztése során azt az érzést kelthettem a szövetségünkben, hogy jól értem, ami itt zajlik, Inia, Nex és Peri talán emiatt is tartottak velem olyan könnyen a semmibe, pedig ez messze nem volt igaz. 

Én csak a létrehozott univerzumok mechanizmusait láttam át, ami már bőven elég volt a maszkok téridő-lokátorának megalkotásához.

Riasztóan kietlen hely, mégis mindig milliárdok ideiglenes szállását is jelentette a végítéletig. 

A lélekkel megáldottak könnyen veszik az ottlét megpróbáltatásait, haláluk után csupán szempillantásnak érzik az ott töltött időt, mielőtt a Lélekhullámmal méltó és végső hazájukba léphetnek. 

Talán Inia is felkerült már, bárcsak úgy lenne. Sosem hallottam felőle többé. 

És bárcsak követhettem volna őt, de a magamfajtákra vonatkozó szabályok kemények és sarkosak, soha többé nem léphetem át a régi otthonom határát.

Felizzott a Velanium. A sisakoknak védőpajzsként is kellett volna működniük, hogy az átutazásnak kitett testünket a dimenziókban kiterjedt alakjukban tartsák meg odaát is. 

Mivel az enyém tönkrement, szerveim és szöveteim sem voltak, de az entitásommal egyesült és még az előző világban beprogramozott anyag mégis működésbe tudott lépni a semmiben.

Az elmémben éreztem minden egyes kölcsönhatást, ami a ritka elemnek atomjai közt zajlott. Tudtam, hogy közel már az új Átlépőpont. 

Közben eszembe jutott Nex és Periel, akik éppen csak rá tudtak markolni a lány eszközére, irányítatlanul és remény nélkül hánykolódhattak valahol a végtelen bizonytalanságban.

Végre megláttam a fehér fényt. Nekem sosem azt jelentette, mint amit egy oda került léleknek. 

Őt a végső otthonába vezette a portál, engem viszont egy újabb Földre.

Szokásos csattanással kaptam vissza a testem, és vele együtt az ezerfokos olvadék kínját is az arcomon. Talán száz métert is zuhantam, mire becsapódtam a talajba.

Puha, lápos, hideg. Akármennyire is nehéznek éreztem a feladatot, fel kellett állnom, mert elkezdett húzni az iszap a mélybe. 

Semmit sem láttam. Amíg teljesen ki nem hűlt az arcom, a szöveti regeneráció nem tudott megindulni.

A jobb kezemmel ki tudtam tapogatni valamit, talán egy fa gyökere volt. Megragadtam, és visszatarthatatlan nyögésekkel rángattam ki magam a futóhomok szorításából.

Órákig is feküdhettem az aljnövényzeten, képtelen voltam megmozdulni. Csobogást hallottam a bal fülem felől, de egyetlen szikrányi erőm sem volt ahhoz, hogy belemártsam forrásába az arcom, pedig még mindig rettenetesen égetett a maszk.

Óriási szerencsém volt, hogy buja növényzeten landoltam. A sejtjeim a műanyag megdermedése után azonnal kapcsolatot létesítettek a helyi organikus szervezetekkel, együtt gyorsan felépítették a roncsolódott szöveteimet.

Végre láttam színeket, formákat. Meghökkentett a látvány, körülöttem minden zöld volt. Hmm, zöld. Elsőre nevetséges színleosztásnak találtam a növényzet számára, de hamar túllendültem, láttam már cifrább mintákat is. 

Végigtapogattam az arcom, kemény volt, akár a kő, semmilyen mimikára nem voltam már képes. A lávaforró polimer a nyakamig folyt, eltávolíthatatlanul eggyé vált a bőrömmel.

A hajam. Kínosan ügyeltem rá mindig, hogy tökéletesen legyen belőve, de a fejem érintgetve felismertem, hogy mindez már a múlté.

A megsemmisült Hengerből visszamaradt érdes felületet érintve el kellett fogadnom, hogy a meghibásodott navigátor a koponyacsontomig perzselte mindenem, semmit sem hagyott hátra.

Nem bírtam pislogni. Nem nagy tett, de egy rohadt pislantásra sem voltam képes. A mellettem csörgedező kristálytiszta patak fölé hajoltam és könny szökött a szemembe. 

Egy mattfekete arcot láttam visszatükröződni, szemhéj és ajkak nélkül, elrejthetetlen fogsorral.

Ösztönösen kaptam fel a pulóverem kapucniját, pedig nyilvánvalóan nem láthatott senki.

Senki, csak én, én pedig végtelenül hiú voltam, amióta az eszemet tudom. 

A népemből származók mind kissé beképzeltek, ki jobban, ki kevésbé. Mindig is a felsőbbrendűségünk egyik szimbólumának tartottuk, hogy arcunk feltűnőbb, mint az átlagemberé.

A szoborszerű feltűnőség megmaradt, de be kellett látnom, hogy a szó pozitív színezete örökre eltűnt.

Bizonytalanul álltam fel, az ingoványban nehezen tudtam megvetni a lábam. A felettem is bezárult, szövevényes dzsungelben csak egy irányból láttam fényt az indák közt, el is indultam az irányába, hátha valami tisztásra vezet.

Fogalmam sincs, meddig botorkálhattam térdig a mocsárban, sötétség és fény sokszor váltotta egymást, mielőtt a kitűzött célt elértem.

Egy folyópartra jutottam ki. Széles és bővízű hömpölygés volt, barna hordaléka erős sodrással áramlott előttem. Nem tűnt veszélytelennek, egyszer majdnem bele is csúsztam. 

Fekete sportcipőm felismerhetetlenül sáros volt, foszladozott orrán keresztül kikandikáltak a lábujjaim. Meg is szabadultam az elhasználódott lábbeliktől, inkább tehernek számítottak akkor, mint hasznos kellékeknek.

Kellemesen meleg idő volt, Perielnek és a megkérdőjelezhető statisztikáinak tetszett volna az aktuális klíma.

Görnyedt háttal, sarkaimon ülve bámultam a vizet. Fogalmam sem volt, hogy egyedül merre tovább, sosem volt tervem a szólóban való folytatásra. 

Kicsit talán már akkor feladtam, mert rádöbbentem, hogy valójában kizárólag Inia boldogságáért éltem, ő viszont nincs velem soha többé, így mi értelme az egésznek?

Az atmoszféra ezúttal kék. A citromsárga és magányos csillag előtt időnként fehér felhőfoszlányokat sodor a szél. Érdekes kombináció, de végül is megszokható. Remek helyszín lesz arra, hogy lezárjak mindent.

Sokszor eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, de mindig tovább lendített, hogy talán Inia lát engem, és nem törhetem össze őt azzal, hogy megszűnök létezni. 

Az új világban sosem éreztem őt ténylegesen magam mellett, viszont a gondolataimban mindig ott volt, hogy talán baromság, de a Mennyek határtalansága ellenére ő is inkább velem lenne, és ezért figyelemmel kíséri a sorsom. 

Biztosan örült volna annak, ha folytatom a kutatásaimat, ha ismét felépítem és továbbviszem azt, amit korábban elkezdtem. 

Az igazság az, hogy mindezt hamar elengedtem, és valójában semmit sem kezdtem magammal, csak éltem bele a világba, céltalanul.

A felhalmozott tudást egyetlen dologra használtam fel. A kémiai elemek nem sokban különböztek az előzőektől, ami kellett a rövidtávú tervemhez, azt találtam. 

Kezdetleges kohászati eljárással megmunkálható fémet állítottam elő, amiből aztán szablyát formáltam. Mindennap ránéztem a kihegyezett pengére, de végül elég sokáig halogattam a saját kivégzésem. 

32.348.264, ennyi évet vártam végül. Hosszú idő volt, felfoghatatlanul hosszú. Bőven kijutott a jégkorszakokból, a világpusztító viharokból, de ez a lápvidék valahogy mindig újjá tudott születni.

Számtalan dolog változott, a szemem láttára zajlott le az evolúció. Az apró hüllők és rágcsálók emberméretű vadakká fejlődtek, a hatalmas páfrányok helyét mérsékeltövi lombhullatók vették át. 

Még az érkezésem előtt valami letarolhatta az egész bolygót, nem egy jelét láttam az akkor még csak vélt kataklizma előtt burjánzó, másféle életnek. 

Gigantikus fosszíliák hevertek a föld alatt, nagyobbak, mint amilyet előtte bármikor láttam volna. Érdekes lett volna, ha a kezdeményezést továbbviszi a Teremtő, de valamiért másképp alakult. 

De miért? Miért végzett azzal, amit addig felépített? Felfoghatatlan. Példátlan. 

Ott még nem tudtam az igazságot, de az ősrégi belső szenzoraim az évezredek során egyre erősebben jeleztek valamit, aminek szorosan köze volt a rég lezajlott világkatasztrófához. 

Furcsa érzést keltett, mert olyan volt, mintha egy testvéremet érezném, viszont elképesztően erősnek fogtam fel őt, ráadásul nem az égből, nem is a felszínről, hanem a Föld magja felől éreztem az energiáját.

Akkoriban csak ketten voltunk idelent, néha be is engedett az elméjébe a messzi távolból. A céljait nem fedte fel előttem, de eltökélt volt a meggyőződésében, iszonyúan elvetemült.

Rajta keresztül értettem meg, nem önszántából él a kéreg alatt, az érkezésem előtt történteket pedig nem aszteroida okozta. 

Amikor felismertem, hogy ki ő, és milyen szerepet tölt be az új univerzum történetében, még többet akartam. Folyton kerestem a csatornáját, éveken át bombáztam volna a kérdéseimmel, de egyik napról a másikra eltűnt. Vagy kijutott a mélyből, vagy megszűnt létezni, vagy talán csak besokallt tőlem?  

Sosem derült ki számomra, de azon a ponton az egyetlen társaságomat is elvesztettem.

Újabb földtörténeti korok teltek el, ismét totális magányban, ahol csak a végtelenül burjánzó természet volt jelen és én.

Jól emlékszem a változás napjára, szokatlan motoszkálás ütötte meg a fülem. Nem a megszokott négylábú vadak avarban sercegő léptei voltak, annál ütemesebb zörejek. 

Már szinte nem is emlékeztem rá, milyen az, mikor ember közelít, de végül összetéveszthetetlenül felismertem a jellegzetes hangját.

Többen voltak. Először csak egyiküket vettem észre, de néhány perccel később másokra is felfigyeltem, három irányból közelítettek. 

Nem véletlenül botlottak belém, célirányosan jöttek. Miattam. 

A lopakodó mozgásukat, halk suttogásukat kilométerekről meghallottam, a kezükben szorongatott szerszámok csörgése az érzékeny hallásom nélkül is tisztán kivehető volt. Dél felől láttam meg az első csapatot. Hárman voltak, fáklyákkal és kaszákkal érkeztek, az egyiküknél valami nevetséges buzogányféle is volt. 

Most komolyan? Az első emberek, akikkel találkozok időtlen idők óta, és ők is a véremet akarják? 

Ruhájuk egészen fejlettnek tűnt, legalábbis modernebbnek, mint amire számítottam. Különálló nadrág, és talán posztóból szőtt felsőrész volt a viseletük. 

Az észak felől jövők kezében villanó, szépen megmunkált kardok is alátámasztották, gyorsléptű civilizáció alakult ki a lápon túl. Talán én is láttam volna, a közelgő veszéllyel együtt, de helyette inkább csak magammal voltam elfoglalva, így fogalmam sem volt, mi jött létre a folyón túl. 

Már mindegy volt. Azonnal kioltottam az esti tábortüzemet, napszaknak megfelelően kaptam magamra a fekete birkabundákat. Csak az arcom lógott ki belőle, tökéletesen olvadtam be a homályba.

Ők is eloltották a fényeiket, hogy szokja a szemük a sötétet, de hiába. Lassúak. Emberek, úgyhogy gyalázatosan lassúak.

Hamar a nyugatiak mögé osontam, az utolsó, leszakadt férfi alól kihúztam a lábait. Szánalmasan esett orra, de rögtön meg is fordult a hátára. 

Rám nézett és rémület ült ki az arcára. Ja, már el is felejtettem, az arcom kinézete semmit sem javult, nem csoda, ha halálfélelem kerülgette.  

- Itt… - kezdett volna ordibálni, de rávetettem magam és befogtam a száját.

- Kussolsz - csitítgattam suttogva, miközben könyökeimmel a karjaira nehezedtem.

Hevesen szuszogott, szinte nyüszített félelmében. Felpillantottam, bamba társai már rég továbbmentek, teljesen magára maradt. 

Az elméjébe hatolva hamar megtanultam a beszédüket, két légvétele után már a saját nyelvjárásán folytattam.

- Miért vagytok itt?

Nem láttam belé kielégítően, a félelme minden gondolatát elborította, használhatatlan volt.

- Ha leveszem a kezem, és sikongatni kezdesz a haverjaid után, akkor ezt fogom beléd tolni - utaltam a ruhám alól előhúzott, egészen más célra szánt szablyára.

Látta a pengét, felfogta, amit mondtam neki, foszlottan barna fejfedője alatt hevesen kezdett bólogatni az ötvenéves fickó. Nem tűnt veszélyesnek, leginkább egyszerű földművesnek látszott. 

De mit akarhattak tőlem? Nem vettem el tőlük semmit, a létezésükről sem tudtam.

-  Megértetted, Öreg? Nem viccelek. Ha megmoccansz, esküszöm, hogy véged! - nyomatékosítottam, mert a paraszt még mindig erősen ficánkolt.

Végül lassan lenyugtatta magát, együttműködőnek tűnt, el is emeltem a kezem. Persze egyből ordibálva a mellette heverő baltája után nyúlt.

- Gyertek, itt… - folytatta jajveszékelését, de a mondat végére már nem maradt ideje, kénytelen voltam az állkapcsa alól a koponyájába hatolni.

Meghallották. Kezdtek összeállni a csapataik, gyorsan kellett cselekednem. A félelemre építve sötét démonként surrantam el köztük, zilálva az erőiken. 

Éreztem, hogy engem tartanak az ördögüknek, pedig a félelem volt az igazi ellenségük. Egy alaptalan félelem az ismeretlentől. 

Talán láthattak korábban úgy, hogy észre sem vettem? Aztán a kinézetem alapján elkezdtek kombinálni? Könnyen lehet, jó ideje nem figyeltem már az érzékeimre. 

Az ismeretlen gyakran szül félelmet, mivel kiszámíthatatlanok a szándékai, és így fenyegetést jelent. Evolúciós fegyver ez a hozzáállás, de kontroll nélkül már mérgező és a környezetét rombolja.

Ha pedig már fennáll a gondolt fenyegetettség, akkor a kiiktatására a legegyszerűbb módszer a forrásának megszüntetése. 

Hányszor láttam már ezt. Legyen az idegen kultúra, vagy csak egy munkahelyi rivális, annyira unalmas.

Fogalmuk sincs róla, hogy teljesen ártalmatlan vagyok rájuk nézve, egyedül élek az erdő mélyén, és nincsenek is ennél komolyabb ambícióim.

„Kiiktatni a fenyegetés forrását”, talán én sem voltam jobb náluk?

Semmit sem számított, hogy valójában mennyire voltam veszélyes. Már biztosan éreztem, hogy nem tudtam volna őket meggyőzni a békés szándékaimról, főleg úgy nem, hogy az egyik harcostársuk már elesett.

Egy célom volt, minél kevesebbet megölni közülük. Utálok gyilkolni. Alapvetően is taszított minden formája, ráadásul csak egy betolakodó voltam a megújult Földön, így még kevésbé éreztem feljogosítva magam, hogy bármilyen szinten beavatkozzak a civilizációjuk fejlődésébe.

A támadókat végül szerencsére sikerült futásra bírnom. Azon az egyen kívül senkinek sem kellett meghalnia.

Surranó árnyak, hirtelen csattogások, horrori hördülések és sejtelmes füttyögések. 

Világosban inkább szánalmas kabaré, de a sötétség leple alatt hatásos módszer volt arra, hogy magukat kőkeménynek gondoló férfiak iszkoljanak ki az erdőből, akár a rettegő nyulak. 

A száradó gyökérrendszerben való esetlen botladozásuk közben átnedvesedett nadrágjukat húzgálták, rozsdás bökőiket pedig szanaszét dobálták a menekülésük közben.  

Sorban ugráltak be a csónakjaikba, versenyen nem láttam még embereket így evezni, mosolyra fakasztott a látványuk.

A csobogásuk lassan elnémult, vele együtt hervadt le a röpke jókedvem is. Méltó módon temettem el a kollektív félelmünk áldozatát, távol a táboromtól, de közel a folyóhoz. 

Kettős célom volt vele. Egyrészt a végtisztesség megadása, ennyi minden embernek kijár. Az életemre tört, valóban, de jó eséllyel a családját akarta csak megvédeni azzal, hogy elpusztítja a rájuk leselkedő gonoszt.

A másik szándékom volt megmutatni nekik, hogy nem egy barbár szörnyeteg él a vadonban. Tudtam, hogy visszajönnek, az ilyenek gyáván elfutnak, de aztán mindig visszajönnek. Háromszorosan.

Megástam a sírt, pusztakézzel, de nem mélyre. Ha a családjához temetnék később, akkor vigyék.

A horizont felett lebegő Hold erőtlenül szürke fénye gyengén vibrált a folyó fodros vizén tükröződve, mögötte a túlparton hevenyészetten kihúzott facsónakoktól vezettek tovább lábnyomok a világosan csillogó homokszemcséken. 

A mindig intenzív sodrású folyam másik oldalán elterülve zöldellő dombok közt éjjeli fények pislákolását pillantottam meg. Apró település lehetett alig néhány házzal, onnan jöhettek az egyszerűnek tűnő falusiak.

Eszem ágában nem volt felkeresni őket, pedig tudtam, hogy csak idő kérdése, és megint hegyes szuronnyal előre fognak majd elmasírozni felém. 

Egyszerűen nem érdekelt. Inia nélkül már valahogy semmi sem. Csak visszasétáltam a hamvadó tűzrakóm mellé, ahogy bármikor máskor, és bámultam a parazsat, akár az éjjeli égboltot, amíg ki nem aludt az utolsó apró narancssárga csillagocska is.

Szokatlanul telt a következő nap, az előző éjjel eseményei pörögtek le a fejemben újra és újra. Kicsit ostoroztam magam a történtek miatt, hogy talán találhattam volna jobb megoldást is, de már kár volt rágódni rajta. 

Szinte az egész napot a part közelében töltöttem, a halott férfi mellett. Csak bámultam a kéményekből felszálló fekete füstöt, ahogy átszínezte a falu feletti türkizszínű, majd alkonyati izzásba forduló égboltot. 

Valamennyire beleláttam az ottaniak lelkébe. Nem külön-külön, ahhoz túl messze voltak, régen használtam már előtte a képességemet nagy hatótávon, rendesen berozsdásodtam. Inkább csak egy közös érzület volt, ami elért engem. 

Megtámadtak, valóban, de távolról sem agresszív nép volt az övék. Békében éltek, remek kis közösséget alkottak, számtalan pozitív impulzus érte el akkor a bensőm miattuk.

Elnyomás. A rajtam kívülin túl az egyetlen negatív szignáljuk talán ebben a szóban volt összefoglalható. 

Idegen hatalom fennhatósága alatt álltak, ahogy az egész vidék, már emberöltők óta. Megszokták, de beárnyékolta a mindennapjaikat.

Nem érdekeltek tovább a részletek, a nap végére elhatároztam magam. 

Ha megint jönnek, nem lesz több vérontás, nincs jogom hozzá. A Teremtő talán így jelzi, hogy ideje leállni? 

Legközelebb nem oltom ki a táborom lángját, ellenállás nélkül engedem őket közel magamhoz, aztán hagyom, hogy megtegyék, ami talán csillapítja a félelmüket.

A döntésem melletti mély elköteleződés tudatával gyújtottam meg késő este a tüzet, miközben végig az járt a fejemben, hogy talán az lesz az utolsó. 

Semmi bizonytalanság nem volt bennem, szentül hittem, hogy így kell lennie, és ezzel még cselekszem valami hasznosat.

Egy életet összegző nappal után újra leszállt az este. Az oldalamon fekve fürkésztem a lángok lenyűgözően véletlenszerű fényjátékát, mikor ismét emberi hangok érték el a fülemet.

Máris? Nem gondoltam volna, hogy csupán egy nap is elég nekik a bátorságuk összeszedéséhez. Hát legyen, hű maradok a tervemhez, jöjjenek csak!

Nagyot sóhajtva egyenesedtem fel, az öreg rönkön az érkezőknek háttal ülve vártam az ismeretlen hóhérokat, szememet lehunyva szellemültem át, hogy megéljek minden egyes utolsó pillanatot.

- Halkan!

- A lábad elé figyelj! - érkezett az óvatlan beszéd, alig száz méterről.

Hirtelen kaptam oldalra a fejem, teljesen biztos voltam benne, hogy nem a tegnapiak tértek vissza, határozottan gyermeki hangokat hallottam.

Na, ehhez semmi kedvem. Nem értettem, mégis mi a fenét kerestek ott.

- Meghallja!

- Fogd már be!

Nem, ők biztosan nem azért jöttek, hogy végezzenek velem. Csak kíváncsi gyerekek voltak. Hallhatták a pletykákat a tegnapiakról. Nyilván semmi okuk nem volt félni tőlem, de ennél azért lehetett volna több életösztönük.

Ebből majd tanulnak, gondoltam. Hárman voltak, két fiú, és egy kislány, mégis olyan lármával jöttek, mintha legalább hatan lettek volna. 

Talán még a nyolcéves kort sem érték el. Úgy voltam vele, hogy bőven megteszik a hangeffektek is. Az is elég, ha becsokiznak, szükségtelen eredmény lett volna a maradandó lelki sérülés.

A kövérkés ikerpár nagy mellénnyel érkezett, ami egészen a titokban elkötött csónak partot éréséig tartott, a sűrű vadonban megtett három lépés után már mindketten reszkettek. 

Pontosan le tudtam követni őket, pusztán az elmémmel, minden belső rezdülésüket éreztem. A lány már nehezebb ügy volt, nem adta könnyen magát. 

Elsőre elégnek gondoltam egy kis nyomasztást, csak finoman, hátha annyi is elég.

- Húzzunk innen - szólalt meg az egyik fiú.

- Félsz? - válaszolt neki a lány.

- Ez nagyon nem volt jó ötlet - erősített rá a másik. 

- Helyes, menjetek csak szépen haza! - suttogtam magamban.

- Nem lehettek ennyire beszariak - becsmérelte őket a legkisebb.

Akkor jöhetnek a hangok. Huhogások, morgások, hördülések, tökéletes kombó a hasonló gyerkőcöknek, Periellel már régen is elég jól szórakoztunk a nagyképű ifjúság megtörésén. 

A lányok persze infantilis kreténeknek hívtak minket miatta, de akkor is megérte.

- Na jó, nekem ennyi volt - folytatta az egyik kissrác.

- Nekem is, nem félek, csak őrültség itt maradni - magyarázkodott a másik. - Te nem jössz, Mila?

- Gyávák, menjetek csak anyucihoz!

- Ahogy gondolod! Szia! - még be sem fejezte az első, már sarkon is fordult tesójával, végül rengő pocakkal kocogtak ki a rengetegből.

A leány nem állt meg, úgy ötven méterről közeledett tovább, ráerősítettem hát kicsit a pszichikai nyomásra.

Lassan felállva fordultam felé, majd kitártam a bundát a hátamon, mintha a lobogó tűz előtt hatalmas denevérszárnyak rajzolódnának ki.

Hatástalan volt, a lángfény halványsárga remegése jól kivehetően tükröződött rezzenéstelen arcáról. Egyenesen a szemembe nézett, pedig a szőrmecsuklyám sötétjébe burkoltam az egész arcom. Ő mégis látott.

- Nem félted az életed, Bolond? - suttogtam közvetlenül az elméjében visszhangozva.

Semmit sem felelt, gondolati szinten sem reagált, csak jött tovább. Rongyos kis ruhájára vetült a táborom izzása, befont, szőke haját kinőtt és elszakadt sapkaféle fedte.

Nem hagyhattam, hogy megközelítsen. Sosem bántottam volna, de ki tudja, mit okoztam volna benne, ha közelebb ér. Hibbantnak gondoltam, hogy még mindig nem torpant meg, ideje volt kijátszani az adut. 

- Szóval nem vagyok elég ijesztő neked? Akkor lásd, mi vagyok valójában! - sugalltam tovább, majd ledobtam az állatbőrt a fejemről.

Semmit sem ért, épp ellenkezőleg. Felfoghatatlan dolgot tett, sosem éreztem előtte hozzá foghatót. 

Kékellő szempárja térdre kényszerített. Az összerogyásom pillanatában ért oda, és apró tenyereivel két oldalról finoman megfogta az arcom. Emlékszem, jéghideg volt mindkét keze, de alig éreztem a páncéllá dermedt álarcomon keresztül.

Elmosolyodott, végtelen béke áradt belőle. Látott engem. De egyáltalán nem úgy, ahogyan ott fizikai valómban térdeltem. Másképp. Mélyebbre tekintett, eredeti külsőmmel nézett le rám.

Képtelen voltam megmozdulni, érintése mindenemet átjárta, kontroll alatt tartotta az utolsó atomot is a testemben. 

- Egyáltalán nem vagy ijesztő, Zoniel! - szólalt meg vékonyan csengő, hatéves hangján. - Dehogy. Csak elveszett, egy kicsit. - folytatta, majd kicsiny markait finom simítással vette le az arcomról.

Lassan sétált el a tűz mellett, majd leült a túloldali fagerendára. Döbbent tekintetemmel követtem őt. Kicsit sem félt, minden lépését pontosan és méltóságteljesen mérte ki. 

Nem szólalt meg, csak ült, percekig néztük egymást. Ezerképpen próbáltam a tudatába hatolni, de nem hagyta. Próbáltam őt megfejteni, kívül-belül, de egy ideig nem jöttem rá, ki lehetett, aki velem szemben gubbasztott. Aztán egy aprócska jelet vettem észre a testén.

- Hat ujjad van a bal kezeden. Ismertem olyat, mint amilyen te is vagy?

- Valóban? Mi lennék én?

- Te egy sámán vagy. Láttam hasonlókat. Messze nem ilyen erőseket, de minden összevág.

- Sámán - ismételte mosolyogva. 

- Igen, csak még te sem tudod. De idővel megtanulod kiaknázni a képességeidet.

- Hívj annak, ha úgy neked jó, nekem teljesen mindegy.

- Szeretnéd, ha máshogy hívnálak?

- Mila. Ha így hívsz, az nekem tökéletesen megfelel. 

- Miért jöttél? Gondolom, hogy nem a megszólításod egyeztetése miatt.

- Ők küldtek? Tudod, a falusiak.

- Senki sem küldött.

- Akkor a két kövér gyerek. Sejtették, hogy valami zizi van veled, és ők vettek rá erre, ugye? Hogy jó vicc lesz.

- Találgathatsz reggelig, senki sem mondta, hogy jöjjek. Közvetlenül legalábbis nem - folytatta különös szavait, de nem értettem a valódi jelentésüket.

- Akkor? Biztosan van oka, hogy itt vagy.

- Segítened kell!

- Nekem? - nevettem el magam - Mégis miben? Csak egy erdőben remetéskedő vén bolond vagyok. Tudom, nem látszik, de már nagyon-nagyon-nagyon öreg. 

- A népemnek. Éheznek. Évtizedek óta. Nem bírják tovább.

- A te népednek? A te néped el akarta választani a testemet a fejemtől.

- Nem tudják, mit cselekszenek.

- És te azt várod, hogy segítsek nekik? - kérdeztem rá a lehetetlennek ható kérésére.

Eközben sejtettem, hogy az elnyomást gyakorló hódítókról beszél, akiket tegnap éjjel kiéreztem a falut belengő baljós hangulatból.

- És ha valamiért bele is mennék, mit tehetnék én egyedül? Mennyien vannak, százan? Ezren? Tízezren?

- Sokan - felelte tömören, továbbra is rezzenéstelenül.

- Ha jól sejtem, nem csak a ti falutokat szállták meg, hanem még sok másikat is, igaz? Nem igazán szoktak egynél megállni az ilyenek.

- Országokat.

- Fasza.

- Tessék?

- Mindegy. Miből gondolod, hogy én, még egyszer mondom, egy suttyó a susnyásból, majd leigáz egy ki tudja, hogy mekkora sereget?

- Jó vezető vagy.

- Aha, mert ez ennyi, és meg is vagyunk. Amúgy nem vagyok az, mit is tudhatnál rólam - folytattam értetlenül az egyre abszurdabbá váló beszélgetésen felhúzva magam, majd váratlanul felállt, és elindult vissza a sötétségbe. - Most meg hová indulsz?  

- Te is tudod, hogy így helyes. Illetve még nem tudod, de majd tudni fogod - fordította vissza tekintetét felém, majd rálépett az ösvényre.

- A barátaid már leléptek a csónakkal. Mégis hogyan szeretnél átjutni? - kérdeztem őt tovább, miközben elindultam utána a holdfényes éjjeli félhomályba.

Nem válaszolt, csak ment előre töretlenül, a vadon szűk csapásán a folyó felé.

- Várj már! Hová akarsz menni? - bombáztam aggályaimmal, mivel úszóeszköz nélkül lehetetlen volt átjutni a túlpartra.- Meg fogsz fagyni idekint, mire megvirrad.

Mintha meg sem hallott volna, csak tette, amit kigondolt és odalépett közvetlenül a víz mellé.

- Ésszel, Kislány! Még belecsúszol!

Magabiztosan fordult meg felém. Fogalmam sem volt, hogy mire készül, először csak apró csoszogásokkal hátrált tovább.

- Most szórakozol velem? - kérdeztem kissé aggódóan.

Habár csak most ismertem meg, nem szerettem volna, ha baja esik.

Az utolsó pillanatban még rám mosolygott, végül hanyatt dőlt, egyenesen a jeges habok közé.

Rögtön odaléptem a part szélére, de már alig láttam őt, elragadta a sodrás. Másodpercek alatt húsz méterre sodorta a megáradt folyam.

- Ezt nem hiszem el. - mormogtam, gondolkodás nélkül vetettem utána magam. 

Pontosan tudtam, hogy így egy percet sem fog kibírni, vagy lerántja egy örvény, vagy nekicsapódik egy sziklának, vagy csak simán megfullad.

Volt időm megtanulni rendesen úszni, de akkor kétségbeesett, őrült kapálózással próbáltam utolérni őt a réteges állatruházatom súlya alatt. Nem bizonyult jó ötletnek mindenestül a vízbe ugrani.

Elértem a karját, de akkorra már messze elsodródtunk az otthonom partjától. 

A túloldal közelebbinek tűnt, az erőm is kezdett elhagyni, gyorsan nekivágtam hát az útnak, karomban az eszméletét vesztő kicsiny, de annál furcsább idegennel.

Az utolsó karcsapásoknál már nem volt magánál, de a fejét végig a víz felett tartottam, mert a légzése rendben volt.

Kivetődtem vele a homokra. Pár liter benyelt víz után visszatarthatatlan köhögés tört rám, de össze kellett szednem magam. 

Fagypont körüli hőmérséklet uralkodott azon a téli éjszakán, a tehetetlen gyermek teste pillanatok alatt kezdett teljesen kihűlni. A fejemen lévő birkabőr még valamelyest száraz volt, azonnal lekaptam magamról, és ronggyá ázott testére terítettem.

- Mila! - ráztam meg a vállát. - Ébresztő, Kislány! - folytattam, de nem reagált, csukott szemeivel mintha csak békésen aludt volna.

Odahajoltam az arcához, továbbra is éreztem az ajkait ütemesen elhagyó, egyre hidegebb páráját.

Alátűrtem a bundát, de nem bírtam eléggé melegen tartani. Valamit tennem kellett, elkezdtem körbekapkodni tekintetemet a környezetünkön. 

Épp a lehetőségeket pörgettem magamban, mikor a homokszéli mezőn megpillantottam az ikerpárt, köztük egy felnőtt nővel, mögöttük pedig ismerős ábrázatú férfiakkal. Fogalmam sincs mennyien voltak, talán egy tucatnyian is lehettek, de nem volt időm számolgatni.

Kezdetleges fegyvereiket a kezükben tartották, de nem léptek közelebb, talán a hirtelen mozdulataikra adott reakcióimtól féltették a kislányt.

Nem volt idő az állóháborúra, meghoztam az akkor helyesnek tűnő döntést. 

Felálltam Mila mellől, és tisztes távolba húzódtam, közben tenyereimet előre tartva jeleztem, hogy nem akarok bajt, csak segíteni szerettem volna.

A hosszú, sötét hajú nő két másik falusival azonnal a lányhoz sietett, ernyedt testét a karjaiba felkapta, majd visszalépett a biztonságosnak érzett népe körébe.

Szétázott ruhámból csurgott a fagyos víz, már nem is éreztem a végtagjaimat, közben hevesen ziháltam, az összeesés kerülgetett engem is.

A hölgy egy pillanatra visszafordult felém, de felfedett arcomat nem torzszülöttet illető undorral nézte, hanem végtelen hála volt a szemében.

- Köszönöm! - tátogta, majd eltűnt a lánnyal a sztyeppe lankás buckája mögött.

Az egyik robusztusabb fickó még ott maradt velem. Először azt gondoltam, hogy szemmel akar csak tartani, nem csinálok-e valami ostobaságot, amíg levonulnak a helyszínről, de aztán megláttam az erősen markolt kardját a kezében, ami egészen mást sejtetett. 

Mikor mindenki elment már, még bámult engem egy darabig, de nem mozdult. A külsőmet méregette, közben elszántságot láttam a szemében.

Nem bírtam tovább ott állni, térdre rogytam, elkészültem az erőmmel. Kitártam a karom oldalra, lehajtottam a fejem előre, készen álltam a halálra.

Egy perc is eltelt talán, mikor ránéztem, sosem bírtam a huzavonát. Ő lassan felém bólintott, és biccentését elismerő pislantással kísérte, majd tokjába tolta a kivont pengét. 

Jólesett, hogy pozitívan értékelte a történteket, de alapvetően inkább meglepettség töltött el, hogy nem akarja az életem, amit egyébként már önként odaadtam volna.

Hátrálni kezdett tőlem, de közben még a távoli folyókanyarulat felé pillantott északi irányba. Ott állt a gyerekek által elkötött és partra húzott csónak, az idegen kimondott szavak nélkül kínálta fel hazajutásomat.

Az otthon melege. Számomra nagyon régóta a szabad ég alatti puritán létet jelentette, de a tábortűz kellemes forrósága akkor minden hiányérzetemet kielégítette. Mintha maga az izzó hamu járta volna át az ereimet, gyorsan megtelt élettel a testem.

Már egy hét is eltelt Mila látogatása óta, de még mindig egyetlen percre sem tudtam szabadulni a szürreális találkozásunk eseményeitől. 

Rövid, de minden elemében lényegesnek érzett közléseinek jelentőségét próbáltam találgatni. 

Először érthetetlen volt számomra, hogy miért vetette magát a sodrásba, csak egy zakkant gyerek kiszámíthatatlan tettének tartottam, de ami utána a parton következett, messzire tartó gondolatmenetet játszott le bennem.

Vajon jól van? Egy idő után csak ez járt a fejemben, de eszem ágában nem volt távol élő és ritkán látott nagybácsiként meglátogatni, annyira azért nem melegedtünk össze a családdal.

Talán sosem jön többet? Egyre biztosabb voltam abban, hogy látogatása ugyan maradandó élmény, de teljesen egyedi is volt.

Ismét alkonyodott, mikor lépteket hallottam a part felől. Elég népszerű voltam akkoriban, már eleve arccal az ösvény felé ülve vártam az esetleges vendégeket a lobogó lángok túloldaláról. 

Talán visszatért? Titkon reménykedtem benne kicsit.

Nem ő volt az, hanem egy negyven évvel idősebb férfi. Feltűnt, hogy a ruhája nem volt díszes, inkább egyszerű, akár az elődeié, de valahogyan rendezettebbnek, tisztábbnak tűnt náluk. 

Őszülő szakálla formára volt vágva, haja frissen mosott hatást keltett, tiszta körmei és hibátlanul sima tenyere sem mindennapi robotról árulkodott. 

A faluból érkezett, ez kétségtelen volt, de valamiféle vezető lehetett. Üresek voltak a kezei, sem fegyvert, sem hátsó szándékot nem hozott magával.

Kicsit tartott tőlem. Ahogy egyre közelebb ért a narancssárga fényhez, úgy váltak bizonytalanabbá a léptei, de végül elérte a táborom határát. 

A fejemre húztam a megmaradt, hófehér bundámat és el is fordítottam tekintetemet a ropogó tűz felé. Meglehetősen zavart a burámat leplezetlenül vizslató és kissé fintorgó tekintete.

- Bocsáss meg! - hajtott fejet. - Nem akartam faragatlan lenni. - folytatta különös és indokolatlan hízelgéssel a hangjában.

- Nem gond, nem volt időm sminkelni - legyintettem könnyeden.

- Hogy mondod? - felelt kérdéssel értetlenül, mindig nehezen szokom meg az átállást, még évszázadokig nem használhatok ilyen szavakat.

- Csak az arcom… Mindegy, hagyjuk. 

- Nem, nem amiatt. Hanem ami korábban történt. Hiba volt a népemtől, hogy zargattak téged. Már tudjuk, hogy nem vagy veszélyes, csak tudod…

- Féltek. Tudom, azt összeraktam.

- Sajnálom - folytatta homlokát ráncolva, őszintének tűnt.

- Végül is, én is sajnálom, amit történt. De nem én támadtam rá.

- Felesleges magyarázkodnod, mi hibáztunk - gesztikulál tenyereivel felém, majd megérinti a saját mellkasát.

- Az emberetek ott van a parton. A ti dolgotok, mit tesztek vele - sóhajtottam, de már akkor sejtettem, hogy nem csak bocsánatért esedezni jött. - Van még valami? - kérdeztem rá a még kimondatlanra meglehetősen nyersen, mindig is célorientált voltam, nem szerettem a mellébeszélést.

Először mély hallgatásba burkolózott, mint aki nem tudja, hogyan tálalja a szándékait. 

Furcsa volt, egészen odáig irányította a beszélgetést, de ahogyan a valódi okot kellett előhoznia, mintha kereste volna a szavakat.

- Régóta szenvedünk már az idegen hatalomtól. Elviszik az állatainkat, harcképesnek látszó férfiakat ölnek meg.

- Ha ezért jöttél, akkor ne is folytasd, ez nem az én küzdelmem. Feleslegen volt az út.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani, figyelmeztettek rá. De valamiért mégis hittem abban, hogy te segíthetsz nekünk.

- Hát tévedtél. Nem avatkozom a világ dolgaiba, eddig sem tettem, és ezután sem fogom, végeztem mindennel és mindenkivel, ami odakint van.

- Mindenkivel?

- Mire célzol? - kérdeztem vissza, mire felsóhajtott, és a lombok közt felszálló pernyét kezdte fürkészni a tekintetével.

- A leány. Fontos nekünk.

- Mi van vele? - kérdeztem rá palástolhatatlan izgalommal.

- Van benne valami, amit sosem értettük igazán. Megérez dolgokat. Tudta, hogy melyik évben hova érdemes vetnünk, tudta, hogy mikor érkeznek a zsarnokok, hogy elrejthessük előlük a gyermekeinket.

- Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem lenne?

- De aztán megtörtént az, ami után te megmentetted őt - folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdésem. - Belázasodott, napokba telt mire jobban lett, így nem is tudott minket figyelmeztetni.

- Mire? - folytattam faggatózásom egyre idegesebben, de a férfi először nem felelt, csak sóhajtozott. - Mondd már, Ember!

- Hogy jönnek! Elvitték őt. És a többi leányt is.

- Miért vitték el őket? Hová?

- Ne legyél naiv. Sajátjukként fogják felnevelni, hogy aztán a játékszereik…

- Baromság! - vágtam rá feldúltan, miközben ingerültségemben felálltam a tűztől, és a sötétség felé fordulva csóváltam a fejem. - Csak azért mondod ezt, hogy magad mellé állíts!

- Megnézheted magad is, ha szeretnéd. A túlparton a délre vezető úton fél nap alatt gyalogszerrel elérheted a várat, ahol…

- Nem kérdeztem, hogy hol van! - kiáltottam rá, miközben határozottan rászegeztem mutatóujjam. - Ne is kezdj el úgy beszélni, mintha kicsit is érdekelnének a néped dolgai! - folytattam nyomatékosan, mire ő ingatva lehajtotta a fejét.

- A népem nem. De Mila, tudom, hogy ő igen.

- Nem tudsz te semmit rólam.

- Lázálmai voltak - folytatta, mire lassan felé fordultam, csuklyám alól kipillantva azt láttam tekintetében, hogy nem kamuzik, minden szava igaz. - Rólad beszélt, hogy te lehetsz a megoldás. Nagyon megkedvelhetett téged. Aztán mondott még valamit, de értelmetlennek tűnt.

- Mit mondott?

- Tüzelt a teste, fogalma sem volt, hogy mit beszél.

- Mit mondott Mila?

- Egy szót ismételgetett. Inia. Fogalmam sincs, mit jelenthet. Meg hogy örökké, ezt is többször elmondta. Neked talán többet mond.

- Talán… - suttogtam magamban, megint a homályos távolba merengve.

- Ennyi. Mindegy, ne haragudj, hogy zavartalak - zárta le beszélgetésünket, majd nehézkesen felállva hazaindult.

- Ember! - szóltam utána. - A győzelem nem csak a tűzerőn múlik. Kérdezd azokat, aki elsőként látogattak meg engem! Sokszor az is elég, ha jó húrok pendülnek meg - adtam át neki útravalóul gondolataimat, miközben ő utoljára tetőtől talpig végigpillantott az ábrázatomon.

- Félelem?

- Félelem - bólintottam felé, majd töprengő arccal eltűnt a sötétségben.

Nem csak ő tipródott azon az éjszakán. Hiába játszottam az érdektelent, nem hagyott nyugodni a kislányok, de legfőképp Mila elrablásának híre.

Iniát emlegette, nem lehetett véletlen. A kislány nekem akart üzenni a polgármesterféle fazonon keresztül? Vagy talán néhai kedvesem szólított meg két másik ember közbevetésével? 

Vagy csak egy báb voltam, és valójában Mila mozgatta a szálakat?

A saját élete kockáztatásával végül is elérte, hogy ne jelentsen rám veszélyt a népe. De vajon miért? Mit akart tőlem? A saját elrablását nem rendezhette meg, a rá leselkedő veszély valósnak látszott.

Számtalan kérdés járt a fejemben, mikor már azon kaptam magam, hogy másnap délelőtt a déli irányba tartó földúton sétáltam. Az akkori közlekedés ütőere lehetett, számtalan pata- és keréknyom száraz göröngyeit láttam a lábaim előtt.

Borongós idő volt, gyengén szállingózott a hó a levegőben, de a korán beköszöntő tél apró kristályai még nem tudtak fehérleplű nyomot hagyni a végtelenül kietlen, sárguló fűcsomókkal borított lankákon. 

Félnapi járóföld, nekem talán kicsit hosszabb. Hidegálló, kilós bocskoraim, és a hátamra nehezedő bundák súlya alatt többnek tűnt könnyed kirándulásnál, mégis az járt a fejemben, talán jobb lenne letérni az ösvényről, mielőtt idegenekbe botlanék.

Akkor tudatosult csak bennem, hogy a környéket állítólagosan leigázók főhadiszállása felé tarthatok, ehhez képest az öreg szablyámon kívül semmilyen kényszerítőeszközt nem vittem magammal. 

Az út mentén heverő vértek és lándzsák látványai egyesével kocogtatták meg a vállamat, tapintatosan próbálták jelezni, hogy talán nem vagyok normális. 

Mások korábban valószínűleg komoly páncélzattal indultak csatába errefelé, én pedig csak magamat vittem. 

Mindegy, nem akartam feltétlenül háborúzni, sem területeket felszabadítani, sem más magasztos célnak eleget tenni, csakis Mila miatt vittek előre a lábaim.

Nem volt már messze a leányok börtöne, egyre erősebben kezdtem érezni a kis sámánlány jelenlétét. 

A puszta tudat, hogy életben volt, reménnyel és erővel töltött el. Viszont közelebb érve már éreztem a társait is, a közös rettegésük miatt váltam percről percre egyre elszántabbá. 

Folyamatosan spannoltak fel az egyre tisztábban kivehető benyomásaik. 

Szóval játékszerek? A sanyargatóik impulzusait is egyre inkább felfogtam. Tisztán éreztem, hogy az idősebbek úgynevezett átnevelése már kezdetét is vette. Teremtőm, csak tizenkettő volt a legidősebbjük. 

Önkéntelenül is szaporázni kezdtem lépteimet a völgyben terülő erdő fái közt, észrevétlenül és egyre felbőszültebben suhantam végig a lombok alatt.

A törzsek közt már messziről megpillantottam a szabályos kőhalmot, helyi népektől elfoglalt várnak tűnt a környék legmagasabb dombjának tetején. Évszázadok óta állhatott már, vastag sziklafalait legalább négy bástya határolta, mindegyik tele volt őrszemekkel. 

Meglehet, hogy viszonylag sokan voltak odafent, de többjük figyelme lankadt volt, csak néhányan koncentráltak a hódoltságból leselkedő veszélyekre. Legalábbis koncentráltak volna, de nem tudtak kiszúrni, ahogy a völgy sziklái közt lapultam, és értékeltem a lehetőségeimet.

Különös fejfedőket viseltek, fehér kendőből tekert, főként piros és kék színű csúcsban végződő turbánokat láttam rajtuk. Oldalukon kard, hátukon íj és nyilak, klasszikus leosztás, a hatásos fegyverek elkészítésére valahogy mindig elsők közt jött rá az emberiség.

Érzésre száznál is több katona lehetett odabent, én pedig egyedül voltam, viszont egyre kevésbé fogta fel az elmém Milát, ezért mindenképp lépnem kellett.

Egyre jobban kaparta tudatomat a fogvatartottak néma segélykiáltása, ideje volt mozgósítanom magamban azt, amit születésemkor megkaptam, és ami hosszú ideje csak kihasználatlanul szunnyadt bennem.

A várkapu zárva volt, én viszont nem voltam hajlandó addig várni, amíg kinyitják. Úgy döntöttem, hogy a magam módján kopogok be.

Nyíltan előléptem az erdőből, kihúztam a más sorsra szánt szablyát a bundám alól, majd kitárt kezekkel, lassan közelítettem az erődítmény felé. Nem taktikáztam, nem voltam rászorulva.

Több tucatnyi fegyveres acélszerszámai egyszerre csilingeltek a fülemben, ahogyan kivonták őket tokjaikból. Feszített íjak sora szegeződött felém, a meggyújtott nyilak célkeresztjében a homlokon közepe állt.

- Csak nyugalom! - szólítottam meg őket az anyanyelvükön a várfaltól tisztes távolságban megállva.

Egyikük sem szólalt meg. Ötvenen néztünk farkasszemet, de a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha épp kószált volna arra egy.

- Van itt valaki, akivel tudnék, nem is tudom, tárgyalni? Ez így eléggé túszdrámás, tudom, de… Mindegy is, szóljatok valami főnöknek, köszi! Megvárom - folytattam, mire tanácstalanul néztek össze egymás közt. 

Pusmogni kezdtek, mire egyikük hátraintett a fejével, társa pedig lelépett a falról.

- Erről van szó - nyugtáztam a hírnök futását látva.

Egy perc sem telt el, megjelent egy újabb alak, díszesebb szerelés volt rajta, mint a többin, ennyi nekem elég is volt.

- Szóval te vagy itt a góré?

- Mit akarsz itt? - felelte kérdés formájában az ősz kecskeszakállú, aranyfülbevalós, kihúzott szemű tag.

- Tegnap úgy tudom, hogy hoztatok ide olyanokat, akik nem igazán akartak jönni. Csak őket akarom, és már itt sem vagyok - mutogattam magam felé.

Utólag visszagondolva kicsit talán túlzottan is lazán kezeltem a szituációt, de már nem igazán volt mit elvesztenem, az értéktelen életemen kívül régóta semmim sem volt már.

Nem igazán sikerült a szóvivőt meggyőznöm, felszisszenő mosollyal jelezte, hogy kicsit sem vesz komolyan.

- Kotródj innen, szerencsés Bolond! - közölte lenézően, majd elindult vissza a fal takarásába, de még egy kicsit szóval tartottam.

- Szerencsés? Miért is?

- Miért? Mert szerencsés napot választottál, nem lövetlek le az arcátlanságodért. A maskarádból ítélve valami elmeháborodott lehetsz a környékről, menj vissza oda, ahonnan jöttél, és ne lássalak többé!

- Lehet, nem értetted az elejét jól. Nem baj, akkor mondom lassabban. Szóval vannak a lányok. Tudod, akiket elraboltatok. Ők lejönnek ide mellém, ti pedig…

- Velünk pedig mi lesz, Bolond? - támaszkodott fel a várfal peremére.

- Ti pedig élhettek tovább, ha békén hagyjátok a falusiakat, ez az alku.

- Hát így állunk – nevette el magát. - Fura szerzet vagy. Megmutatom, hogy nálunk mi az alku. Számítottunk rá, hogy majd a hitvány parasztok közül valaki idetolja a képét - folytatta, majd biccentésére az egyik katona valamit lehajított a kapu elé.

Tompán puffant a talajon, egy szalmazsák volt, három fej gördült ki belőle. Száz méterre is állhattam a vártól, a testrészek mégis egészen a lábamig elgurultak.

- Remélem, megjegyezted az arcukat. Hogy legyen mit mesélned a barátaidnak. Ne gyertek ide többet, ne keressétek a többi lányt sem! Ők már az enyémek.

- Lazarus!

- Hogy van merszed…

- Kimondani a neved? Tán titok? - feleltem, majd hátrahajtottam a csuklyát a fejemről.

Felhördült a százfősre duzzadt védvonal odafent, tanácstalanul kezdtek összepillantani, sosem láttak még hozzám hasonló rémet. Talán démonnak hittek, reméltem is, az volt a cél.

- Beléd látok, ahogyan titeket is látlak mellette. Egytől egyig - mutattam végig rajtuk a szablya hegyével.

Kirepült az egyik nyíl. Nem kapott parancsot, de idegességében képtelen volt tovább tartani az egyikük, könnyedén csaptam félre előlem a vágóeszközömmel.

- Tudom, hogy féltek, idáig bűzlik. És esküszöm, ha átadtátok volna őket érintetlenül, elsétáltam volna. De ezért itt? - mutattam a lábam elé, mintha csak szőke, vörös és barna parókák hevernének előttem. - Ezért most megdöglötök a picsába.

- Tűz! - ordította el magát a parancsnok, szavai nyomán égő nyílzápor kezdett felém tartani.

Begyújtottam a belső lángomat, évmilliárdokkal azelőtt használtam utoljára. Reméltem, hogy soha többet nem is kell merítenem belőle, de a célt akkor szentnek éreztem. 

Helyére toltam a pengémet, szikrázóan sárgán izzottak a szemeim, tenyereimben pedig hasonló színű energiahullámok kezdtek felgyülemleni. 

Akaratlanul is bólogatni kezdtem, mikor felfogtam, hogy a szárnyaimon kívül minden Elsőrangú képességem megmaradt.

A testem elé nyitott pajzsburok felemésztette a nyilakat, úgy hamvadtak el, akár a száraz faág a kazán égésterében. Testemig már csak úgy jutottak el, mint a fűrészpor.

Megint feszültek az íjak, már el is kezdték a magasba tartani őket, de akkor én következtem. Egykor arkangyal voltam, ideje volt, hogy azok a mocskok kapjanak belőle egy kis ízelítőt. 

Középsűrűségű impulzuslöketekkel borítottam el a sziklafalat, a becsapódó sugárnyaláboktól úgy omlott le, akár egy homokvár. 

Százak vesztek oda azonnal, de Lazarus nem volt köztük, visszavonulhatott a védvonal mögötti épületbe.

A kavargó porban további katonák rohantak elő a kőromok közül, őrült ordibálás közepette, de nem jelentettek valódi fenyegetést. Nevetségesnek éreztem magam, mikor rájöttem, éppen nem sokkal előtte határoztam el magam, hogy egyetlen életet sem oltok ki többé, viszont ahogy közeledett a roham, csak egyre vérszomjasabbá váltam.

Nyilak csapódtak több harcos arcába is előttem, hanyatt vágódva terültek el a talajon. 

A korabeli lövedékek hangosan fütyültek el a fülem mellett, szinte eltaláltak, egyértelmű volt, hogy a hátam mögül érkeztek.

Könny szökött a visszavett fényerejű szemembe, mikor megfordultam, és megláttam, hogy megérkezett az erősítés. Nem a jelentős harcérték, hanem az egységük miatt dobbant meg a szívem. 

Elérzékenyültem, mikor megpillantottam magamat, a saját arcom kis gagyi másolatait. 

Rengetegen voltak. Barna és fehér bundába öltözött, ördögire festett álarcot viselő, agancsos emberek közelítettek égő parittyákkal, kardokkal, buzogányokkal. 

Szörnyetegeknek látszódtak, de valójában csak bátor szívű földművesek voltak. 

Végtelenül elszánt csatakiáltással rontottak rá a diktatúra szolgáira, akik sorra torpantak meg a várromból kirohanásukban. 

Még össze sem ért mellettem a két sereg, a turbános népség már futásnak is eredt ellenkező irányba. Pengéiket elhajigálva, fejvesztve menekültek mind, ki a várból, el a végtelen pusztába.

- Hagyd! - fogtam meg a mellém érő rémalak karját, mire feltolta a homlokára az álarcát, a polgi volt az. 

- Miért? Most le tudjuk vadászni az összeset!

- Hadd menjenek! Gondolom, nem ők az egyetlenek. Vigyék csak hírül, mi történt ma itt - folytattam, mire heves zihálása közben egy nagyobbat sóhajtott.

- Félelem?

- Félelem, Barátom - mosolyogtam vissza rá, és megpaskoltam a vállát. - Fogjátok az álarcokat, és vigyetek belőle a környező falvakba! Sokszorozzátok! Használjátok ki az hatalmát, amíg az ellenség szóbeszédeiben még él a rettegés - folytattam, mire egyetértően bólogatott.

- Szóval ezek azok a bizonyos húrok.

- Sosem a valódi tűzerő számít. De ezt már mintha mondtam volna, inkább megyek a lányokért.

- Látunk még, Uram? - kérdezett utánam a község vezetője.

- Ha átjöttök a folyón. Bár inkább ne! Hálás lennék, ha leszállnátok rólam.

- Rendben - felelte nevetve, majd utánam küldte az egyik álarcost, hogy segítsen a mentésben.

Ülepedni kezdett a külső védőfalon belüli por, a belső várkastély úgy tűnik, hogy épségben megúszta a kopogtatásomat. Elnéptelenedett a teljes épület, éreztem, hogy nem maradtak támadók. 

A központi torony tetejébe vezető csigalépcsőn apró lábak tapicskolását hallottam meg. Alig kaptam fel a fejem, már oda is értek elém a gyermeki foglyok. Öten lehettek, ha jól emlékszem.

Hangos sikításban törtek ki, halálra rémülten menekültek le mellettem a lépcsőn.

- Basszus, a csuklya! - vettem észre a hiányosságom, talán még a szemeim is vibrálhattak kicsit, ahogy visszatértem a készenléti energiaszintre.

- Nyugi lányok, velünk van! - emelte fel a velem tartó marcona fickó az álarcát a feje tetejéig.

Értetlenül álltak a helyzet előtt, de a sok megpróbáltatás ellenére, és az ismerősük szavainak hála, talán már nem voltak úgy berezelve tőlem.

- Bocs, én nem tudom feltolni az arcom - szólaltam meg, de leplezni próbált fintorgásukkal jelezték, hogy annyira nem voltak vevők rám. - Mila hol van? – kérdeztem, de vonakodtak válaszolni.

- Nyugodtan felelj neki, Leány! – noszogatta az álarcos az egyiket.

- Az emeleti teremben. - felelte a legidősebb. - Rendben, van még valaki bárhol itt közületek? - Nem, mind megvagyunk. Illetve hárman…

- Tudom - fojtottam belé a példastatuálásra szánt áldozatokra vonatkozó, még valószínűleg hosszú évekig vele lévő, lelkét kínzó gondolatait. - Sajnálom. Lazarus?

- Ki?

- Az ősz szakállas férfi, vezetőféle.

- Ő már az első dörgés után elmenekült. Lóháton ügetett a látóhatár felé - felelte, de nem örültem neki, legszívesebben pusztakézzel vettem volna le a vén rohadéknak fejét.

- Vidd őket biztonságos helyre! - szóltam az egyetlen nagykorúhoz rajtam kívül, mire a maszkos férfi bólintott.

- Gyertek!

Mila kijuttatása miatt lépcsőztem tovább a magasra kanyargós kőoszlop homályában, de egészen másképp terveztem a menekítést, mint ahogyan azt a lentiek várták. 

Gyéren szálló por áramlott a keskeny lőréseken át beszűrődő derengésben, a hűvös szél hókristályokat kevert a levegőben kószáló hamvak közé. 

Aranycsövekkel leszorított vörös szőnyeg hullámzott alattam fokról fokra felfelé, mintha csak nekem terítették volna le. 

Gyalázatos mulatságok emlékeit őrizték, női méltóságot kizsákmányoló tömegrituálék szemtanúi voltak. Felemelő érzéssel töltött el, hogy a brutális tivornyáknak örökre véget vetettem a vidéken. 

Régóta először reménnyel telt meg a szívem, bár a saját sorsomra semmilyen befolyással nem volt, mégis megmozgatott a jó ügy eredményes szolgálata. 

Bíztam abban, hogy majd sikerül a történtekkel termékeny pletykákat indítani, amik egyszer talán legendává növik ki magukat, és akkor pedig sikerülhet szélesebb régiókat is felszabadítaniuk.

- Mila? - szólongattam őt a visszahangzóan széles csigafolyosó tetejére érve, de a saját ekhómon kívül senki sem válaszolt. 

Lobogó fáklyákkal szegélyezett, rövid közlekedő vezetett az emeleti terembe, ahol a vörös szín mindent elborító padlószőnyeggé és oldalfalakká nőtte ki magát. 

Hófehér szőrmebundák, aranykeretes és tizennyolcas karikával pecsételhető festmények díszítették a meglehetősen felnőtt-tartalmúra hangolt helyiséget. 

Székek, kanapék, ágyak és egy sötét ablak, ami talán egy másik szobára nézhetett. Itt tartotta a lányokat a beteg állat, végtelenül bosszantott, hogy végül meg tudott lépni.

Végre megpillantottam, akiért jöttem, a szoba túlsó sarkában ült egy kanapé mögött összekucorodva. Törökülésben bámult maga elé, sokkosnak tűnt.

- Mila! Jól vagy, Kislány? - kérdeztem őt, de nem felelt, csak lassan felpillantva kezdett bólogatni. - Nem bántottak? - kérdeztem tovább, mire szerencsére ingatni kezdte a fejét.

Átkarolta a nyakam, én pedig önkéntelenül is karjaimba zártam kicsiny testét. 

Ősrégi emóciókat szakított fel bennem, már szinte el is felejtettem, milyen érzés szeretve lenni. 

Miatta alig tudtam koncentrálni a legfontosabb körülményre, hogy nagyon óvatosnak kellett lennem. A harcra fokozott energiaszintem még nem csillapodott le teljesen, egyetlen rossz mozdulat, és összeroppant volna a kezeim közt.

Egy idő után oldotta a nyakam szorítását, és visszaült a falhoz. A tenyereit simítgatta egymáson, elmerengve babrálta a tizenegyedik ujját.

- Vége van - suttogtam neki, miközben sarkaimra ültem vele szemben.

- Nem szeretnék itt lenni - felelte komor tekintettel.

- Tudom, kiviszlek, gyere! Azért jöttem. - válaszoltam neki, és már elkezdtem felállni, mikor folytatta.

- Nem. Úgy értem, itt - folytatta, a feje fölött lévő ablakon kipillantva.

Szavainak sugallata megerősített abban, hogy amit eredetileg tenni készültem, de talán már elhessegettem, mégis az volt a helyénvaló döntés. Apró sóhajtás után húzódtam közelebb hozzá, majd levettem a csuklyám.

- Úgy érzed, nem vagy idevaló?

- Feladatom van, tudom, hogy így van. De nem itt. Amikor alszom, akkor megérzek dolgokat. Nem csak apróságokat a közeljövőből, hanem…

- Összefüggéseket - feleltem.

Már biztos voltam benne, hogy ő pontosan az, aminek korábban gondoltam. Sámán, boszorkány, varázsló, vagy csak simán mágus. Ugyanannak az ismeretlen képességnek lustán leegyszerűsített kifejezése. Egyszerűbb ködös megjelöléssel tartani tőle, mint megérteni a jelenséget. 

Pedig pontosan leírható a mechanizmus, kutattam a hozzá hasonlók agytevékenységét. 

Képesek arra, hogy az alvási stádiumaik REM-fázisában lelki szinten Henger vagy bármilyen kütyü nélkül portált nyissanak, és átlépjenek a dimenziókon túli helyre, ahonnan az erejüket merítik az úgynevezett varázslataikhoz, és ahol az elméjük számára kitárul a világ. 

Ezt élhettem át én is a legutóbbi Átlépés során, mikor a sisakot nélkülözve sodródtam a túloldalon.

Ott fogtam fel valamit, valami igazán távlati hatásút. Ugyanazt, ami talán őt is megérintette. Mennie kellett, és én tudtam is a módját.

- Figyelj! Van egy lehetőség, de bátornak kell lenned hozzá. - folytattam, mire láttam rajta némi megilletődöttséget. - Én is érzem, amit te. Először őrültségnek gondoltam, de talán tényleg ez a te utad. Ez az egész, hogy találkoztunk, nem lehet véletlen, és már biztosan tudom, nem merül ki az értelme abban, hogy a felszabadulásuk ikonjává tetted a rusnya képem.

- El tudsz innen vinni engem?

- Igazából volna rá egy mód. Tudod, van a véremben egy anyag, a Ve… - kezdeném taglalni, de látom rajta, hogy egyáltalán nem érdeklik a részletek, teljesen megbízik bennem, már csak a helyzet megoldását várja. - Mindegy. Amit adni tudok neked, az egyetlen út. 

- Hová?

- A jövőbe. Azon a helyen keresztül, ahol éjjelente járni szoktál. Ha átjuttatlak, talán száz, vagy ezer évek is eltelnek, mire kijöhetsz onnan. Fogalmam sincs, hogy mikor térsz vissza, sajnos nem tudom irányítani.  

- Érezni fogok mindent ott, úgy, mint mikor alszom?

- Fogalmam sincs, de ha találgatnom kellene, akkor igen, érezni fogod. De hogy hosszú időnek, vagy csak pillanatoknak fog tűnni, vagy egyiknek se, azt már sajnos nem tudom. Nem ködösítek, ez vár rád, Mila! - taglaltam a kilátásokat, mire megint maga elé kezdett pislogni. - Sajnálom, de…

- És veled mi lesz?

- Velem? - kérdeztem elmosolyodva. - Semmi extra, majd elheverészek, gondolom, az úgyis jól…

- Nem. Mi lesz veled, utazóként? - faggatózott tovább, mert tökéletesen átlátta a helyzetet.

Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy egyrészt valószínűleg mindvégig belelátott a múltamba, másrészt pedig a totális ismeretlen előtt állva is képes volt önzetlenül érdeklődni a szánalmas jövőmet illetően.

- Hát, egyetlen útra elegendő zselé maradt az ereimben. A sisakom ezt korábban jól konzerválta, ez volt az alapvető feladata, de az anyag a biológiai rendszerben a használat során eloxidálódik, így… - fejtegettem, de feleszméltem, hogy megint kicsit elragadott precíziót követelő múltam, és talán egy szavamat sem érti. - Szóval az utazásoknak ezzel vége lesz számomra.

- Tehát itt ragadsz.

- Nem számít. Még egy világ ide vagy oda? Nincs jelentősége. Te viszont nagy dolgokra vagy még hivatott, és most ezt érezzük mindketten. Neked adom. Neked akarom adni ezt! - folytattam határozottan, miközben odahajoltam hozzá, és megfogtam mindkét tenyeremmel az arcát. - Készen állsz?

- Igen - bólintotta, miközben könny csordult ki a szemeiből a sorsomat megértve.

- Rendben - mosolyogtam rá egészen közelről.

- Mit tegyek?

- Csak fogd meg a kezem! - feleltem, mire markocskáit a kézfejeimhez emelte.

Kinyílt a kétszárnyú ablak mellettünk, ahogyan az erőtér kezdett apránként megerősödni. 

Az egyre intenzívebb havazás pelyhei örvényleni kezdtek körülöttünk, miközben a feltámadó energiamező hamar széttépte az egész felső szintet.

Hatalmas robajjal omlott le alattunk a torony, de az impulzusburok miatt mi mégis fent maradtunk a levegőben. 

Sokan láthatták, ami történik, de egyáltalán nem érdekelt, csakis Mila számított akkor. Óriási volt az összedőlő sziklaerőd lármája, ő mégsem nyitotta ki a szemét egyetlen pillanatra sem. 

Nagyon bátran viselkedett. Szőkén lobogó haja alatt arcbőrét átjárta a testemből átáramolva felragyogó Velanium ereje, békés mosolya jelezte, hogy teljesen átadta magát a feltámadó energiáknak. 

Ő is hatással volt rám. Nem szólt semmit, de nem is kellett, a tettei beszéltek. Hideg volt odafent, fénylő tenyerein át mégis melegség járta át a belsőm.

Felnyitotta szemeit, kék íriszében a régi arcomat láttam visszatükröződni. Ő vágott neki nagy utazásnak, végső gesztusával mégis én voltam az, aki útravalót kapott. 

Mikor már legbelül magam is kezdtem belenyugodni, utolsó szavaival azt sugallta, nem vagyok szörnyeteg.

Gigantikus durranással zárta őt magába a sötétség, a megszűnő erőtér robbanása egy száz méterekre lévő dombtetőre hajított el a várromtól. 

Még láttam a falusiakat lent a völgyben, számítottam arra, hogy utánam erednek, de rökönyödöttségükből eszmélve végül nem támadtak rám, egyszerűen csak hazasétáltak. 

Talán egyszerűbb lett volna, ha mégis végeznek velem, mert úgy éreztem, hogy bevégeztetett az utolsó feladatom is.

Évszázadok teltek el az ostrom óta. A történtek legendává lettek, a legenda mozgalommá vált, a mozgalom pedig a zsarnokság elkergetésének és a tél kiűzésének szimbólumaként évente megtartott egyhetes karnevállá alakult.

Ilyenkor még én is visszatérek a civilizációba, csak úgy nosztalgiázni kicsit.

- Ez egy szép mese uram, de továbbra sem magyarázza meg, hogy miért fetreng a bank bejárata előtt!

- Most tényleg? Ne csinálja már! Itt tépem magának a számat a múlt nagy tetteiről, aztán ilyen piti dolgokkal jön? Csak megpihentem egy hangyányit, ennyi.

- Pihenjen máshol! Nem maradhat itt, rossz benyomást kelt az emberekben.

- Rossz benyomás. Rég nem arról szól már ez az egész, mint amit régen szolgált. Uniós elvárások? Hagyjuk már!

- Nem Uniós elvárás, hogy távozzon, hanem köznyugalmi. Rossz fényt vet az ünnepre, ha piásan vergődik a járdán, ráadásul beöltözve.

- Miből gondolja, hogy ittam?

- Megmérhetjük, van nálam hiteles szonda, ami alapján azonnal megbírságolhatom, ha eléri a kritikus szintet - folytatja okoskodóan, mire csak legyintek rá.

Sokat változott a világ, bizonyos fokon túl már ittas sem lehet az ember közterületen, még akkor sem, ha semmilyen járművet nem tervez vezetni.

- Akkor mondom másképp. - emeli fel hangját, miután körbenéz maga körül a városban hömpölygő sokaságon. - Rendőrség! A törvény nevében…

- Jó, jó, jó - csitítgatom a buzgómócsing járőrfiúcskát, és inkább elkezdek feltápászkodni. - Erre semmi szükség, Főnök!

- Ne akarja, hogy bevigyem, Cimbora! - folytatja halkabban, bizalmaskodóan, miközben a bilincsénél kezd matatni.

- Ne fenyegess - mormogom cinikusan, mire közelebb lép hozzám. - Nyugi, felálltam! Ezt akartad? Állok. Nem fekszek, állok. Látod?

- Szedje össze magát! Végezze a dolgát! - zárja le az észosztást, majd beül a kocsiba és elhivatott, alig húszéves tekintetével elhajt a helyszínről. 

Végezzem a dolgom? Összekevert a többiekkel. 

Szeretek ilyenkor az utcákon sétálni, sok hozzám hasonló kinézetű maskarás járja az utcákat, nem érzem magam a társadalmon kívülinek. 

Fényképezkednek, összeállnak, táncolnak, integetnek, összességében kiszolgálják az igényeket. A legtöbbjüknek csak egy buli, kevesen ismerik már közülük a valódi regét.

Soha többé nem hallottam Mila felől, a jelenlétét sem éreztem már többé.  

Talán még mindig odaát van? Nem tudom, de úgy vagyok vele, hogy majd egyszer úgyis kinyílik számára a portál, ha eljön az ő ideje. Jobban ismeri az útját, mint bárki más. 

Talán majd felkeres egyszer, de az is lehet, hogy nem. Lesz, ahogy lennie kell, a Teremtő mindig úgy mozgatja a szálakat, hogy a szabad akarattal együttműködve a lehető legjobban járjon a világ.

- Bocsánat, Uram! Szabadna egy fotót? - szólít meg egy középkorú nő, megszakítva a merengésemet, miközben a bazárok standjai közt sétálgatok a tömegben. 

Nem szeretem az ilyesmit, meg elég tolakodónak is tűnik, de miért ne, nem kerül semmibe.

Nyolcéves, szeplős fiúcska áll mellette, jól látszik, hogy fintorog mindenen. Talán már lefotózták néhány hasonló fickóval, és lenézéssel pillant a történésekre, nem nagyon érdekli a fesztivál.

- Anya, menjünk már, annyira szemétrevaló ez a hely.

- Mindjárt, Szívem, de még kell egy kép, hogy gyorsan fellőjem az oldalamra. Mehet? - fordul hozzám, majd odahajolok hozzájuk, és már kattan is az erőltetett vigyorú szelfi.

Fintorogni kezd a kép láttán, a vaku miatt megvillanhatott a csuklyával takart valódi ábrázatom, jól láthatóan taszítja a kijelzőről visszatetsző groteszk arcberendezésem.

- Fúj, ezt biztos, hogy nem teszem ki. Gusztustalan. Már ne haragudjon, de kezdenie kellene valamit az álarcával, mert így megrémülnek magától a gyerekek! - tudálékoskodik aranygyűrűs ujjaival mutogatva. – Gyere, menjünk, végeztünk itt! – húzza fel az orrát sarkon fordulva, de még visszafordul, és egy újabb megjegyzést tesz. - Szerintem ez akkor sem szabályos így!

 - Szerintem meg baszódjál meg - felelem halkan, ünnep ide vagy oda, ezt nem tudtam visszafojtani.

- Hogy mit mondott?

- Bocsánat! Illetlen voltam. Baszódjon meg, kedves Hölgyem! - pontosítom mondandómat, miközben elegánsan meghajolok előtte, ahogyan ez a beöltözöttektől az utóbbi időben már íratlan elvárássá vált. 

- Mégis, mégis hogy képzeli? - hebegi ledöbbenve.

- Hú, ez nagyon szarul néz ki, Tesó! – állapítja meg a gyerek végtelenül unottan, miután anyja kezéből kivette a mobilját, és az elkészült fényképre pillantott.

Ebből elég volt, ideje modort tanulniuk. Nagyot markolok a mellettem megsült gesztenyék alatt kihűlt koromból, három gyengéd paskolás jár belőle a kis takonynak az arcára.

- Á, te gyökér!

- Mit nyafogsz? Így már tényleg tesóknak nézünk ki - felelem higgadtan, közben körülöttünk már mindenki minket néz és megbotránkozóan sugdolózik.

- Még egy fotó, Hölgyem? – hajolok kicsit közelebb előzékenyen a spontán elmaszkírozott és a kezdeti döbbenettől lemerevedett emberkéhez. 

- Ezért fel fogom jelenteni, maga állat! - ordibálja tébolyultan a nő fényes lakkcipőjével a betonon toporzékolva, a gyerek pedig visítozva kezd hisztizni a lábainál.  

- És ezért mi jár, Asszonyom? - folytatom a tisztelet kikívánt megszólításának eleget téve, majd még egyet merítek a fekete szutyokból, és egyenesen a hófehér hermelinbundájának vágom, kicsit kap belőle a kissrác is, de annyi baj legyen - Na, most végeztünk – zárom le a beszélgetésünket, majd középső ujjaim magasba mutatásával hátat fordítva már fel is szívódok az ikertestvéreim közt.

Ez jólesett, évtizedekkel ezelőtti körülményeket idézett. Ma már ellaposodott a hangulat, a nemzetközire butított elvárásokat szolgálja a világörökséggé avatott ceremóniahét. 

Persze nem csak hitványan felszínes látogatókkal lehet találkozni, akadnak még olyanok, akik átérzik az álarc jelentőségét. 

Léteznek még, akik tisztában vannak vele, hogy a maszkosok felszerelése sokkal többről szólt régen, mint ijesztő farsangi ruhába öltözni.

Generációról generációra adják át hitelesen a régi idők emlékeit a modern várossá nőtt falu lakóinak leszármazottai.  

Éppen meg is pillantok magam előtt egy kislányt, talán annyi idős, mint Mila lehetett akkoriban.

Hosszú barna haja két fonatban fut ki a barna sapkája alól, megszeppenve vizsgálgat engem. 

Megállásra késztet a figyelme, talán másnak lát engem, mint a többi szőrmébe öltözöttet? Áh, csak bemagyarázom…

Kicsit tart tőlem. Édesanyja kezét szorongatja, aki épp egy rég nem látott ismerősével beszélget. Szája szélét harapdálja, viszont zöld szemeiben egyáltalán nem félelem, hanem mintha tisztelet csillogna. 

Lassan guggolok le vele szemben, a legkevésbé sem szeretném megijeszteni, még ilyen távolról sem. 

Jobb kesztyűjével a szeme elé csúszott sapkáját igazgatja, hogy jobban lásson, kézmelegítője feltűnően feszes a kisujji részén.

Édesanyjára néz, és finoman meghúzza a karját. Önként enged be a fejébe, már tudom, hogy mit fog mondani neki. 

Azt, ami büszke mosolyra késztet, és ami a régióban mindörökre a szabadság elvitathatatlan szavává vált.

- Nézd, Anya, ott egy Busó!


4. Talentumok

Nagyvárosban eltévedt őzgidának éreztem magam, amikor rám talált az erdő közepén. 

Ahogyan az ismert világom percenként és folyamatosan tágult a mai napig felfoghatatlan kataklizmát követően, úgy voltam egyre naivabb és kiszolgáltatottabb az elképzeléseimnél sokkal szélesebb világegyetem alig néhány dimenziójának lakójaként.

Megmentőm az információéhségemet próbálta gyorsan csillapítani, de még a maga nyers stílusával is időnként meg-megtorpant, mikor látta, hogy kezdenek befogadhatatlanná válni számomra a feltárt valóság morzsái.

- Várj meg! Biztonságos helyre kell mennünk! - kiáltottam utána, miközben a sűrű és sötét vadonból a távoli reflektorfény felé sétált előttem.

- Gyerünk, Fiú! - felelte kegyetlen egyszerűséggel, esze ágában nem volt lassítani a kedvemért. 

Még mindig angolul szólt hozzám, de képben vagyok a nyelvével, nem jelentett akadályt a kommunikációnkban. 

Rendkívül bizalmatlan volt velem eleinte, és talán ezért szűkszavú is, ami viszont már megnehezítette a kapcsolatteremtésünket.

- De nem bírom! - nyöszörögtem, miközben az avarban rejtőző kövek közt bukdácsoltam, mivel a tó mélye után még mindig alig kaptam levegőt.

Milliónyi kérdés ostromolta elmém kapuját, de ott még csak a túlélési ösztönnek voltam képes teret engedni.

- Egyedül voltál?

- Tessék?

- Mikor rámarkoltál a Hengerre. Egyedül voltál? - ismételte kérdését.

Érdekelhette a reakcióm, mert akkor először torpant meg, hogy megvárja a választ.

- Igen, egyedül - feleltem, jobbnak éreztem a bizalmatlanságot kölcsönösen fenntartani, aminek keretében inkább elhallgattam azt, aki a furcsa kőoszlopot a kezembe adta.

- Akkor bírod.

- Most szórakozol? Ne már! Mindjárt elájulok - folytattam egyre nehézkesebben, egyszer még a térdeimre is lerogytam.

- Ha megfogtad úgy, hogy fel volt tekerve, és ennek ellenére aktiválódott, akkor csak valami nagyágyú lehetsz.

- Nem értem, miről beszélsz.

- Hát persze, hogy nem - válaszolta gúnyosan, egyáltalán nem hitt a feleletemnek.

- Nem. Nem kamuzok. Elmondanád, mi ez?

- Csak szippants mélyeket az oxigéndús vidéki levegőből, és megint topon leszel - magyarázta meglehetősen lekezelően, mint aki naponta találkozik hasonló esettel.

Már épp kezdett nagyon idegesíteni a nemtörődömsége, mikor rájöttem, hogy amit mond, működik. 

Miután lehiggadtam, és nem csak felületes légvételekkel hiperventilláltam, hanem két igazi légvétellel a tüdőm legmélyebb hörgőcskéit is kitágítottam, azonnal elmúlt a légszomjam, mintha a fulladásközeli állapotom csak tévképzet lett volna.

- Na ugye - nyugtázta a villámgyors regenerációt. - Haladjunk, Csődör! - folytatta sürgetésemet még mindig flegma modorával, és az előző eszmefuttatására ráerősítő indokolatlan megszólításainak folytatásával.

- Hogy értetted? Mégis mi vagyok?

- Na, ne hülyíts! - csóválta fejét, amit még a szememet égető fényszórópár előtt is jól láttam, pedig még mindig jócskán a háta mögött kullogtam.

- Komolyan! Miért bírtam ki mélyen a víz alatt már nem is tudom, hány percig? - adtam elő nyíltan a közelmúlt eseményeinek ízelítőjét, ideje volt kezdeményeznie valamelyikünknek a kártyalapok kiterítését.

A kérdésem nyomán megint megtorpant, de ezúttal nem miattam, hanem odaért a járgányához. 

Járó motorral várt minket az elhagyatott terepjáró, halkan búgott elektromos motorja a díszrács mögött. Tengerentúli típus volt, ehhez illeszkedő rendszámmal. 

- Ez mégis hogyan? - kérdeztem meg magamtól félhangosan.

Ha lehetséges, az addigiakhoz képest még jobban összezavarodtam. 

- Mégis hol a francban vagyok? - faggatóztam tovább, félig-meddig magamnak szegezve a problémát, hiszen már én is sejtettem a képtelen a választ.

A különös alak persze nem válaszolt, hanem csak jobb bakancsával fellépett a vezető oldali küszöbre, karjaival pedig rátámaszkodott a nyitott ajtó felső peremére. 

Egy ideig csak félrehúzott ajkakkal tanakodott magában, néha elhunyorodott a tekintetem kifürkészve, miközben én ázott verébként szűköltem a kocsi távolsági fényei előtt.

- Most mi lesz? - kérdeztem az egyre kínosabb szitu továbbgördítési lehetőségeit sürgetve, eléggé megalázó volt a semmi közepén tudatlan idegenként némán fuvarért könyörögni.

- Neked tényleg fogalmad sincs, hogy mi vagy - szólalt meg, miután végre felismerte a már rég kimondott valóságot.

- Nagy megállapítás. 

- Hát beszarás - nevetett a helyzetemnek számára komikus voltán felszisszenve, majd értetlenül kezdte ingatni fejét, és fáradt szemeit dörzsölgette. - Na, gyere! Elviszlek, most!

Nem derült ki, hogy hová, de úgy éreztem, hogy vele kell tartanom, mert az armageddon minden jelét nélkülöző környezeten végignézve már abban sem voltam biztos, hogy pontosan mikor is van az a most.

Amit alig néhány perce átéltem a filmszakadás túloldalán, az nem a képzeletem műve volt. 

Apám az előbb halt meg egy világméretűnek tűnő katasztrófában, itt pedig semmi nyoma nincs a pusztításnak.

Adta magát, hogy beszálljak az idegen járműbe, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy akkor az volt a helyes döntés.

- Mit csinálsz? - förmedt rám a meglehetősen katonás habitusú nő, miközben az autórádióját kezdtem babrálni útközben.

- Csak megérzés - feleltem tartalmatlan válaszként, miközben féltem attól, amit az először sistergő hangszórókon keresztül meg fogok majd hallani.

Ahogy sejtettem. A csapból is folyó migrációs krízisen kívül sehol nem közöltek híreket globális, vagy akár Kínát sújtó csapásról. Viszont a dátum… 

- Nem, ezt biztosan nem mondhatta - suttogtam.

- Mi bajod?

- Add a mobilod!

- Dehogy adom!

- Add már! Mi a dátum?

- Tessék?

- Mi a mai dátum!? - kérdeztem rákiáltva idegességemben, majd kikaptam a szélvédőre szerelt tartójából az eszközt.

- Add csak vissza szépen!

- Ez nem lehet igaz - folytattam elképedve, miközben fejemet hátradöntöttem a támlára, ő pedig kikapta kezemből a telóját.

- Mi van?

- Ez fél éve volt.

- Mi volt fél éve?

- A mai dátum, fél évvel ezelőtt volt, mit nem értesz rajta? - folytattam, majd megfogtam mindkét kezemmel a nyakam, úgy éreztem, hogy talán megbolondultam.

Rögtön a fékbe taposott, csikorgó kerekekkel álltunk meg a hegyvidéki országút közepén.  

Felém fordult, de az arcán nem láttam meglepettséget. Legalábbis nem úgy nézett rám, mint egy őrültre.

- Miért jöttél vissza?

- Tököm se akart visszajönni!

- Akkor? Valahogy csak képes voltál a múltba jönni. Mármint a te múltadba.

- Na, nem. Ez a beszélgetés most nem zajlik le.

- A leggázabb az egészben, hogy látom rajtad, nem hazudsz. Teljesen vakon vagy.

- Leállnál végre ezzel az alázással? Elsőre is világos volt. Kezdesz unalmas lenni.

- Hogy voltál képes úgy visszajönni, hogy nem is… - merengett el az út közepén álló kocsi előtt hömpölygő ködfoszlányokban. - Mire gondoltál? Tudod, amikor visszatekerted a filmet. Mi járt a fejedben?

- Nem is tudom, mondjuk az, hogy mindjárt kinyiffanok egy tó fenekén?

- És még? Valami csak volt még. Csakis a fajtád képes ilyesmire.

- A fajtám? 

- Nézz magadra! A szemeid - intett az arcom felé. - Összetéveszthetetlen. Plusz viszonylag jóképű fiúka vagy.

- Te se vagy rossz csaj, azt meg kell hagyni, de… - dobtam vissza a labdát, viszont sötéten hullámzó tincsei mögött elszigorodó nézésével némán fojtotta belém a szót. - Bocs, most túlléptem a határon.

- Hát túl, Öcsi! - nyomatékosította határozottan aljasnak érzett közeledésem elutasítását. - Tényleg nem vágod? Az öregeid közül valaki? Esetleg mindketten? Semmit nem beszéltek róla? Hogy honnan származol? Egyikük sem mutatott gyanús jeleket? Érted! Olyan paranormál dolgokat? - folytatta, mire leperegtek előttem a közelmúlt történései.

- Feltűnt ez, az.

- Mire gondoltál, amikor beszippantott a portál? - kérdezte ismét, egyértelműen a végtelennek tűnő űrre utalva.

- Portál - ismételtem őt, mert még mindig hihetetlen, hogy ilyen szavakat használunk.

- Az a sötét folt, vagy lyuk. Nem mindegy? Mi járt a fejedben?

- Nem is tudom, hogy jó lenne nem ott lenni, hogy jó lenne mindent visszacsinálni, mintha meg sem történt volna.

- Gondoltál konkrét helyre vagy időre?

- Nem. Csak simán arra, hogy ami volt, az ne történjen meg.

- Ez megmagyarázza, hogy miért sodródtál így el odaát.

- Elsodródtam? - kérdeztem vissza a szakavatottnak tűnő idegen megállapítására.   

- Kínát említetted.

- Ja. Zhejiang tartomány, csak nagyjából fél évvel később.

- Mesélj el mindent! De tényleg mindent, részletesen. Nem messze van egy házam, ott…

- Dehogy megyek! Mármint ne érts félre! Köszi, hogy szállást adnál, meg minden, de haza kell jutnom, figyelmeztetnem kell…

- Eszedbe ne jusson! Nem változtathatsz a dolgok folyásán.

- Ha belegondolok, már az is változtatás, hogy itt beszélgetünk, vagy nem? Például mielőtt visszajöttem, kellett, hogy legyen egy olyan éned, akivel én nem találkoztam, igaz?

- Gondolod?

- Igen. Miért, tán nem így van? 

- Ismerted azt az énemet talán? - kérdezett vissza, de elsőre értelmetlenségnek tűnt a felvetése.

- Micsoda? Nem. De másképp nem lehet.

- Csak azt próbálom mondani, hogy ne akard ezt az idődolgot túlbonyolítani, csak simán nem tehetsz meg bármit, érted?

- Baromság!

- Láttál odaát valakit?

- Nem, senki nem volt ott.

- Biztos? 

- Igen. 

- Ismertem olyat, aki járt ott. Éppen úgy, mint te, ő is visszafelé mozgott az időben. Igaz, ő tudatosan - folytatta egy pillanatra megremegő szempilláival kísérve. - Miután kilépett a túloldalon, már nem volt az, aki régen volt - folytatta ködösítve.

- Mindig kicsit zavart volt, sosem tudott már teljesen ott lenni a jelenben, mintha fejben egészen máshol járt volna, olyan volt, mint…

- Mint akit megőrjítettek a látottak? 

- Nem, inkább mint akit üldözőbe vettek.

Eszembe jutott az a különös árny, amit a fény túloldalán nem is tudtam élőlényként értelmezni, inkább talán csak egy rossz benyomás volt, és szinte el is felejtettem. Így viszont, hogy ő is említette, többnek tűnt rossz emléknél. 

Számtalan kérdésem volt, de akkor csak egy érdekelt igazán, és erre direktben rá is tértem.

- Mi volt az? A valami odaát.

- Ő sem tudta. Vagy csak nem akarta elárulni. Csak egy homályos folt volt, ami sötétebb, mint maga a hely. A színtiszta gonoszként tudta jellemezni az entitását, bár mindig kissé drámai volt, amikor olyan sztorikat mesélt, ahol csak ő volt jelen. - mosolyodott el egy pillanatra nosztalgiája közben. - De egy bizonyos. Miután a zöld szemeibe pillantott, a tekintetétől sosem tudott többé szabadulni. Nem tudott enni, aludni, de még lélegezni sem anélkül, hogy ne lebegett volna előtte a szempár.

- Zöld szemeibe. Ez nem hangzik jól - feleltem nagyot nyelve.

- De szerencsére te nem láttad, így mázlid van. 

- Úgy-úgy, szerencsére - suttogtam, miközben a műszerfal egyik jelentéktelen pontjára szegeződött a tekintetem, és félelem kezdte átjárni minden porcikámat.

Eleget tettem a kérésének, és nem rejtegettem tovább a múltam. Nem volt egy nagy életút, az utazásunk idejébe bőven belefért a kissé szánalmasan egyszerű történetem részletesebb verziója is, pedig alig húsz percre lakott a becsapódásom helyétől.

Minden reakcióját feszülten próbáltam kifigyelni. Akkor lestem a mimikáját leginkább, amikor rövid bevezető után a horgászparadicsom eseményeire tértem, de nem volt mit látni, az arca egy pillanatra sem rezdült a legegzotikusabb részeknél sem.

Az egysíkú tekintetének látványa mégis érthetetlen nyugalommal töltött el, talán mert azt sugallta nekem akkor, hogy hiába zökkent ki fejemben a világ, van egy stabil, tapasztalt pont az összeomlott rendszeremben.

- Szóval így ér véget ezúttal - suttogta.

- Te láttál már ilyet?

- Hasonlót igen, de ez… Gondolom, arra már rájöttél, hogy tágabb a világ, mint ahogyan azt eddig képzelted - folytatta kicsit lehangoltabb, de sokkal őszintébbnek tűnő hangnemre váltva.

- Igen, az átjött. 

- Nem tűnsz fenyegetésnek - fordult felém, miközben a hegyi szerpentinen zötykölődtünk. - Elmesélem neked én is a történetem, de ahhoz jobb lesz, ha előbb eszel valamit. 

- Jól hangzik.

- És fürödj meg! Bűzlesz, mint egy rohadó halászháló. 

Továbbra is kérdések ezrei háborogtak bennem, mégis végtelen türelemmel vártam végig teljes némaságban a röpke utazás utolsó perceit.

Hajnalodni kezdett az elsuhanó sűrű vadonon túli havas hegycsúcsok felett. Folyamatosan vált az út egyre meredekebbé és rosszabb minőségűvé. 

Megszűntek az elágazások, szűk csapás vezetett tovább a durvaszemcsés burkolaton, a tükrök két oldalt az egyre alacsonyabb fenyves tagjainak lombjain kopogtak végig. 

Ahogy feljebb értünk, úgy vált egyre kietlenebbé a táj, és úgy vált egyre hihetetlenebbé a beígért ház valódisága is.

De bíztam benne. Annak ellenére, hogy a kocsi kerékbarázdáin túl nem láttam más járműtől származó nyomokat a murván, nem rendült meg a hitem, hogy az utam igenis vele és arrafelé vezet.

A lassan eltűnő erdő sivár sziklarengeteggé vált odafent, az egysávos nyomvályú itt-ott még az összkerékhajtású verdát is próbára tette, miközben az alaszkai május hófedte buckái közt bukdácsoltunk el vele.

Az út az egyik méretesebb csúcs lába felé tartott. Először nem láttam, de aztán a hegyes sziklák közt feltűnt egy hasadék, ami egyenesen a hegy gyomrába vezetett minket. 

Talán egy percig is tartott odabent a közel vízszintes átjutásunk, a kora reggelibe forduló narancssárga súrlófény a géppel vájt sziklafalakról verődött vissza a járat mélyén.

Kiértünk a csatornából, egyenesen a semmibe vezetett. Az út véget ért, de egy megfordulásra alkalmas kiszögellésen és egy minden irányban legalább száz méteres sziklafalon kívül semmi nem várt ránk a túloldalon.

Valahogy éreztem, hogy ez lesz. Nemhogy ház, de egy rozoga bódé sem állt ott. Hogy is állt volna, talpalatnyi helye sem volt bármilyen építménynek. 

- Megérkeztünk - törte meg a csendet, de nem éreztem át a mondandójának létjogosultságát.

A motor leállítása után kezébe vette az indítókulcsot, majd kiszállt a kocsiból. Én akkor még nem szálltam ki, nem láttam értelmét, inkább bent maradtam a melegben.

- Na? Nem jössz? - noszogatott, vonakodva tettem át lábamat a küszöbön.

A sárga árnyalatait egyre világosabbra váltó Nap észrevétlenül lassan bújt ki egész alakjában a horizont mögül, megmutatva az alattunk terülő végtelenül zöldellő erdőterületet, és a messzi távolban tornyosulva hófehéren csillogó hegygerincet.

Lenyűgözött a látványa, még sosem láttam előtte emberektől távoli, érintetlen természetet. 

Ugyanazon az egy helyen éltem le addigi életem, keleten pedig nagyon másról szólt a lét. 

Nem is gondoltam, hogy létezik még olyan hely a bolygón, ahol nem vetette meg az ember a lábát.

- Nem rossz, mi? - kérdezte mosolygósan mellém lépve.

A távolban egy tisztás rajzolódott ki, mellette nyomokban megtépázott fákat is láttam. Ismerős helyszín, ott foghattam talajt a lombok mélyén.   

Az elképesztő panorámának több dologról is sikerült ideiglenesen elvonnia a figyelmemet.  

Nedves ruhám időközben keményre fagyott a sarkvidéki szellőkben, de ennél még egy sokkal fontosabb kérdés is újból megfogalmazódott bennem. 

- Mit is keresünk itt? - fordultam felé.

Megszólalásommal egyszerre a slusszkulcs mellé fűzött távirányítóra nyomott, majd apró csippanása nyomán megindult mellettünk jobb oldalt a fél hegyoldal. 

Kiterjedt területen kezdett a sziklafal a mélybe mozdulni, kicsit talán össze is rezzentem a kezdeti robajától. 

Egy idő után inkább precízen méretezett és tervszerűen nyíló kapunak tűnt, mintsem random hegyomlásnak, mert a gigantikus tömb nem zuhant le, csak lassan ereszkedett, és mozgása közben egy előbukkanó hatalmas fémszerkezet tartotta stabilan.

Miután a kőpajzs leállt, már meg is pillantottam a fullos kéglit felette, ahogyan méretes acélkarok csúsztatták ki a hegy mélyéből a semmi fölé. 

Üvegfalú nappali, bútorokkal gazdagon felszerelt napozóterasz, ami elsőre feltűnt.  

Nem hazudott, tényleg van háza. Tízfős családnak is bőven kényelmes villaként bújt elő az irdatlan méretű veremből.

De miért rejtette el, és miért kellett az egészet egy szinte függőleges falra pakolni a semmi közepére?

Fogalmam sem volt még akkor ennek az egésznek az értelméről, ahogyan azt is homály fedte számomra, miért nyílt fel az építmény tetőrészéből egy spéci radarrendszer, aminek elemei mind egy adott pontra néztek az erdő felett. 

- Ez tényleg indokolt? - kérdeztem rá kétkedően a túlzottnak érzett felhajtásra.

- Gyere, kapd össze magad odabent, a hülye kérdéseket pedig tartogasd reggeli utánra.

Megvolt a zuhany, egy gyors kaja is, majd a tényfeltáró csevej. Utóbbi két napig tartott, talán hatot pislogtam közben, de lehet, hogy csak ötöt. 

Az agyamba vésődött minden egyes szó, és a retinámba égett az elhangzottakat kísérő tekintete.

Őszinte volt, valamelyest már akkor is belé láttam, és ezáltal igaznak is tűnt minden, az utolsó szóig. Igaznak kell lennie annak is, amit rólam mondott. 

Őrülten hangzott, és egyben nagyképűségnek is éreztem elhinni a képességeimről felállított verzióját, de nem tudtam belekötni a logikus gondolatmenetébe, így akadékoskodás helyett inkább lehetőséget kerestem az újonnan feltárult világban.

Rázúdítottam a kérdéseimet, ő készségesen válaszolt meg mindent, aminek a meghatározhatatlan ideje gyűjtögetett ismeretei nem szabtak határt. 

Végsőként nyíltan magyarázatot kértem tőle arra, hogy miért hagy életben. Már elmondtam neki a helyet, ahol a Hengert találtam, és ahol az valószínűleg most is van. 

Az én olvasatomban ezután már csak teher voltam neki. Egy potenciális veszélyforrás, aki ha kontroll nélkül lelép, talán összekuszálja a történelemnek már egyszer lezajlott eseményeit.

Tömörre és ködösre fogott válasza alapján azon túl, hogy időtlen idők óta várta a szerelmét, a felbukkanásommal úgy gondolta, hogy az élettől új küldetést kapott. 

Szentül hitte, hogy a vég, amit láttam, ugyan elkerülhetetlen, de legyőzhető, és ehhez én is kellek.

A képességeim kiismerése hónapokig tartó kiképzésbe fordult, mely során egyre irányíthatóbbá formáltam, és szélesebbre tártam a gondolatlátást. 

Szerinte tisztavérű angyalok gyermekének lenni kiszámíthatatlan dolog. 

Örökölhetőek a felmenők képességei, akár sokszorosan is, de előfordulhat, hogy csupán egyes adottságaikat veszik át az utódok, azok viszont elődeikhez képest sokkal magasabb szintre fejleszthetők. 

Úgy tűnik, nekem a mások fejében való turkálás jutott. Milyen nyomorult dolog, de ha ezt már korábban tudtam volna, évek óta pókereznék, és az öregemmel nagylábon tölthettük volna az utolsó éveinket.

Egy viszont egyre biztosabbá vált, amiről a kiképzőm magyarázott, szárnyak, felhőképző pára, de főleg azok az atommenő sugárnyalábok, azoknak persze szikrányi nyomuk sem volt, olyat bezzeg nem dobott a gép.

Próbáltam. Sokszor. Talán ez az adottság érdekelt volna a legjobban. Milyen tuti hatalom. Ezer módon kíséreltük meg kicsikarni testemből az energiavető tenyereket, de a hegybe vájt és lőteremnek kijelölt betonteknőben folytatott idétlen hadonászáson, és a szállásadóm sírva nevetésén túl semmilyen érdemi hatást nem sikerült kiváltani.

Rendszeresen látogatnak minket odafentről a hozzám hasonlók, amiket kicsempészett, titkos fájlokból tudtam meg. 

Órákon át böngésztem napi szinten egy titkos szervezetnél Mongólia ügynökként eltöltött évei során rögzített feljegyzéseit, melyek egy nagyközönségtől elrejtett, az ismertnél sokkal színesebb világegyetemet tártak fel előttem.

A teremtés titkolt oldalának sötétjében furcsa kódrendszerben összegzett madárszárnyas lények, pokolbéli szörnyetegek, és többek közt mágikus tárgyak húzódtak.  

Először a felét se értettem, de a lényeg, ami nekem lejött az egészből, hogy a kéreg alatti organizmusok fenyegetése nagyon is valós volt, és ha az úgynevezett Apocalyptum beköszöntével mindez majd korlátok nélkül rá fog ömleni a világra, többnek kell lennem, mint egy kétségbeesetten pislogó tini, aki reménykedik, hogy jó esetben csak a felcsapó Lélekhullám ragadja őt el.

A Lélekhullám. A felszedett tudás birtokában talán lennék már inkább az a pikk-pakk felszippantott tudatlan srác, aki ugyan áldott tudatlanságban élt, de rendelkezik a lét legnagyobb ajándékával. 

Felmerült, hogy anyám talán ember volt, és akkor nekem is megvan a jegyem a fényes portálon túlra, de Nexa analizálta a vérem, és nem voltak jó hírei. 

Vegytiszta égi harcos testnedvei buzognak bennem. Kimondva jól hangzott, de mikor felfogtam, hogy a végtelenül fiatalnak kínált életem huszonöt éves korom után csak egy álságos halhatatlanság, ami egy csapásra örökre megszűnhet a szó legridegebb értelmében, inkább magam mögött hagytam volna a kiképzést, vele együtt pedig mindent és mindenkit.

Megléphető volt, de azzal sem magamon, sem a terven nem segítettem volna.

Mindegy, mára már teljesen túltettem magam a témán, ezt dobta a gép, nincs választásom. Mivel nincs halál utáni második esélyem, így élnem kell, és a társam technológiájával ez talán hosszútávon működhet is.

Ennek érdekében számos lőfegyver kezelése vált rutinná, közben pedig a leghatékonyabb közelharci technikákat is nagyjából elsajátítottam. 

Leginkább az erőnléti edzések terheltek meg, de a felkarolóm szerint túlságosan nyüzüge voltam, ahogyan ő jellemzett, amivel én persze messzemenőkig nem értettem egyet, de szerinte muszáj volt kezdenünk valamit a véleménye szerint szánalmasan satnya izomzatommal.

Hosszú út volt, és a borsófehérjéből kotyvasztott turmixának gondolatától a mai napig kiráz a hideg, de tény, hogy hatásosnak bizonyult az edzésterve. Nincs min csodálkoznom, volt ideje kitanulni akármit. 

Időtlen idők óta járja már a folyton megújuló univerzumot, pedig már rég fent lehetne a lelkének valódi otthonában. Itt tartja őt egy olyan kötelék, amiről én legfeljebb csak álmodni tudok, hogy részese lehetek egyszer hasonlónak.

Száztíz napja tart a felkészítésem, egyik sem zajlott le ugyanúgy, az összes napkelte újabb meglepetést, más kihívást tartogatott. Vagy magamról, vagy a külvilágról, de mindig kicsit többet tudtam meg. A képzési metódus elég kemény tempót diktált, viszont egy dologban az összes nap ugyanolyan volt.

Az esték. Nexa számára az összes nap lezárása sérthetetlenül egyformán kellett, hogy megtörténjen. A hófehér kanapén ülve figyeltem meg a rituáléját. 

Én jellegtelen melegítőben gubbasztottam a tévé előtt, szerettem így lenni, otthon is mindig ezt csináltam, ő viszont sosem viselte ugyanazt.

Koktélruhák, kisestélyik, sosem adta lejjebb. Őrületes ruhatára lehetett, mert minden egyes nap mást vett fel. Sosem volt sokáig a fürdőben, mégis mindig úgy lépett ki onnan, mintha órákat ült volna egy filmstúdió sminkjében. 

Totál felesleges időtöltésnek tartottam, ő az a típus, akinek még ébredés után sem érdemes alakítania magán, úgy tökéletes a külsője, ahogy van. 

Ezt talán ő is tudta, mégis minden alkonyatkor kicsit szebbnek, többnek akar tűnni, még az átlagon felüli valóságánál is.

Nyilván nem miattam tette, szerintem a szüleim sem éltek még, amikor ő már a reménytelennek tűnő szertartását kitartóan és napi szinten végezte. 

Egy pohár rozéval ül most is a teraszon, és az eget kémleli. Hisz benne, hogy az iszonyúan várt vendége majd egyszer hajnali háromkor érkezik el hozzá, mert ő is akkor zuhant le az Átlépőpontból.  

Meg kell hagyni, a teóriáját alátámasztja, hogy én is éppen akkor érkeztem.

Teljesen nem érti ő sem a túlvilág mechanizmusát, de úgy tűnik, evilági műszerekkel kielégítően tudja mérni a szunnyadó portál aktivitását. Előttem körülbelül egy órával már tudta, hogy érkezni fog valaki odaátról. Hát nem engem várt, de egyelőre velem kell beérnie.

A szenzorai kapcsán legutóbb valami fotonsűrűségről magyarázott, de talán néhányszor elkalandoztam. 

Többször támadt már nézeteltérésünk abból, hogy amit ő lényegesnek talált átadni, abból néha engem csak annyi kötött le, hogy mozgott a szája.

Egyfajta főpróbának is betudhatott volna engem, mert a jelzőrendszere láthatóan jól működik, ő mégis ott ücsörög már este kilenckor, a feltűnésem semmit sem változtatott a megszokott rítuson. 

Felfoghatatlan az odaadása, egyetlen pillanatra sem kockáztatja, hogy védtelenül kizuhanó szerelme majd akár egy pillanatig is magára maradjon.

Talán téved? Ha helyesen gondoltam világvégének a Qiandao eseményeit, akkor hamarosan nem lesz hova érkeznie a sodródó utazónak. Legalábbis ebben a világban már nem.

Még korábban megfejtették az egykori barátaival, az Átlépőpontok állandóak, mindegyik ugyanazzal a rá jellemző állapotvektorral leírható hely. Ami tehát ebben a világban a Föld felszínének közelében felnyíló portál, az a következőben is bolygóközeli kapu lesz. 

Vagy talán már rég ideért, csak nem tud róla? Egy másik bejáraton át? De akkor miért nem jött el érte? 

Talán csak valami tirpák a fickó. Akárhogy is, Nexa kifut az időből, a jelen univerzum idejéből. Ő mégis töretlenül kitart.

Rövid ideje ismerem őt, de az már most lejött, hogy nem fog leállni. Ha itt nem találja meg, akit keres, akkor folytatja a kutatást utána a következő érában, majd az azutániban, és tovább, egészen az örökkévalóságig.

Aggódom érte. A házban kétszemélyes ágyban alszik, de csakis a jobb oldalon, a másik felén a takaró még ébredéskor is élére vasaltan marad meg.

Az egyik fürdőben tartalékpohár és -fogkefe áll tökéletesen pozícionálva és érintetlenül a tükör alatti polcon, több szekrény esetében pedig kínosan ügyel arra, hogy mindenképp üresen kell maradniuk. 

Az életétre telepedett egész kompozíció koronája persze akkor is az este. Eddig csak némán lestem a szeánszait, a mai az első alkalom, hogy kimerészkedek utána a teraszra. 

Nem bírom tovább tétlenül nézni a személyes és kilátástalan tragédiáját.

- Szabad? - teszem fel neki félve a kérdést a küszöbhöz érve. 

Jobb oldalon ezüstkapoccsal felcsatolt haját megfodrozza a szél, miközben sóvárgás könnyeitől párás tekintettel pillant vissza rám a válla felett, ahogy az erkély fakorlátján támaszkodik. 

Ma kéket visel, földig érő, a holdfényt minden apró pontján szikrázva visszatükröző ruhakölteményt. A vállpántjai közt derekáig csupasz, világosbarna hátbőrén játszik a nappaliban gyújtott illatgyertyák meleg színű remegése.

Talán festeni sem lehetne nála szebbet, ő mégsem azért érdekel, amiért bármely férfi leküzdhetetlen kísértésbe tudna esni, ha rá néz. Sosem közeledtem hozzá úgy, ahogyan az amúgy is teljesen felesleges és nevetséges lenne, most sem ez hajt. 

- Persze, gyere csak! - feleli kicsit erőltetett mosollyal.

- Szólj, ha terhedre vagyok, és már húzok is el! Nem szeretnék olyat tenni, ami…

- Nem vagy a terhemre, Kiu! És fogoly sem vagy, teljesen szabad bejárásod van bárhova itt.

- Nem erről van szó. Majdnem négy hónapom volt, hogy leléceljek innen, és nem tettem.

- Tudod, hogy nem… - folytatná, miközben mellé lépek, de én folytatom helyette, mert ismerem a gondolatait.

- Tudom. Csak azt akartam mondani, hogy a legkevésbé sem érzem magam fogolynak. Nagyon jó voltál hozzám, és hálával tartozom neked.

- Miért mondod ezt?

- Mert most rajtam a sor, hogy végre tegyek érted valamit.

- Úgymint? 

- Tudom, hogy ez fontos neked - pillantok végig gyönyörű ruháján, és az előttünk terülő, holdfénnyel beragyogott rengetegen. - És tudom azt is, hogy ez sokkal többről szól nálad, mint szimpla várakozás, de pont ezért vettem a bátorságot, hogy kijöjjek hozzád. 

- Még mindig nem értelek.

- Már te sem tudod, mióta vagy egyedül idefent, így nem is volt olyan, aki szólni tudott volna neked.

- Miről? - kérdezi kissé gyanakvóba forduló hangnemben. 

- Hogy gyere be és bízd rá végre magad a szonárra. Pontosan teszi a dolgát a rendszer. Ha egy baktérium áttántorog odaátról, azt is előre fogja jelezni. 

- Ezért igazán kár volt kijönnöd - kapja el rólam tekintetét elutasítóan.

- Szerintem neked is jobb lenne, ha megpróbálnád kicsit terelni a gondolataidat.

- És? Mi legyen? Társasozzunk? - kérdezi gúnyosan.

- Akármit. Nekem az is jó. Ha annyi értelme volt az érkezésemnek, hogy leülünk dobókockát hajigálni, már akkor is megérte. 

- Nem udvari bolondnak jöttél, hogy szórakoztass engem.

- És amúgy sosem voltam a társaság közepe, ettől a célorientált kiképzős dologtól viszont már én is kezdek becsavarodni. Mármint, tudom, elmesélted a múltad, de arról sosem beszéltél, hogy mi van veled. Érted? Úgy aktuálisan. Sima, kötetlen beszélgetés. Hogy mi bánt, vagy mi okoz örömet, és most nem arra gondolok, amikor felnyalatod velem a küzdőtermet. Tudom, hogy az bejön.

- Az legalább vicces - mosolyodik el, a bal szemöldökét egy pillanatra felrántva, ez bezzeg tetszik neki. 

- Ja, nagyon, én is jól szoktam mulatni. Még hogy nem vagyok az udvari bolondod. De nem erről beszélek.

- Belém látsz. Olvasd ki, ami érdekel!

- Ne legyél már ilyen! Attól nem adod ki a dolgot.

- Megtisztelő, hogy a pszichiáterem akarsz lenni, de nincs szükségem lelki fröccsre.

- Csak arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk többet. Szerintem ez nem olyan nagy kérés - bököm ki a lényeget, miután sorozatosan és szánalmasan a lelke köré húzott várfalnak csapódtam. - Ha magad miatt nem, legalább miattam. - győzködöm tovább, mire bosszúsan fújtatott egyet.

- Rendben, ha annyira akarod, akkor beszélgessünk - feleli, de inkább csak szabadulna tőlem. - Ne nézz így!

- Hogy?

- Olyan kiolvasósan. Ha beszélgetni fogunk, akkor viszont tabu lesz neked az agyam!

- Simán benne vagyok.

Megfüttyent egy pillanatra a riasztó, a belső gépteremből jött a hangja. Egyszerre kapjuk oda a fejünket.

- Ez a radar - suttogom elképedt tekintettel, mire egy pillanatig csak nézzük egymást, majd egyszerre kezdünk átrohanni a nappalin, egyenesen a gépterembe.

- Újabb látogató?

- Nem, ez csak az Entitáslokátor - állapítja meg csalódottan. 

- Aha, mi a bánat az az Entitáslokátor?

- Talán ha figyelnél, amikor hozzád beszélek - feleli ingerülten, majd hirtelen tarkón vág a semmiből.

- Muszáj ezt?

- Komolyan, minek tanítalak?! - folytatja kikelve magából.

- Jó, ez valami kereső, ami megtalál… - hebegem, miközben azzal a rosszfajta nézésével tekint vissza rám, ami után általában napokig szoktam szívni a küzdőtéren. -  Lényeket?

- Ne erőlködj! De amúgy nagy zseni vagy, igen, benne van a nevében is. Többször elmondtam már, hogy még a második napon vettem tőled vért, amivel fel tudott állni a keresőrendszer. 

- Miért kellett? - kérdezem meg naivan, mire szemeiben azt a választ látom, hogy rosszkor és rossz helyen feltett kérdéssel hozakodtam elő. - Bocs, tényleg nem figyeltem. Akkor épp kavarogtam a gondolataim.

- Hát persze. Azok neked valahogy mindig csak kavarognak valahol. A működésének lényege, hogy a ti véretek, aminek meglétében az erőtök rejlik, radioaktív sugárzást bocsát ki. Mivel egyik ismert sugárzáshoz sem fogható a természete, ezért a Hivatalnál omega-sugárzásnak neveztük el, de nem megyek bele jobban, mert csak vaksötétet látok a szemedben.

- Nem vagy vicces.

- A sugárzást alapesetben az érfalatok semlegesíti, ezért nem pusztul ki minden körülöttetek idelent a vérgőzös csatározásaitok után.

- Azt mondtad, alapesetben?

- Amikor egy angyal megsérül, kifolyik a vére, de rögtön ólommá is dermed, ezért csak elenyésző ideig bocsátja ki a részecskéket.

- De téged gondolom, hogy nem ez érdekel.

- Nem hát. Amikor használod a képességed, akkor a sugárzás bizonyos fokig a testeden is túllép. Tudod, gondolatfejtés, impulzusvetés, repülés, és még megannyi dolog, amire te sajnos nem… - folytatná a sort, mivel a napokig tartó szívatásom már kezdetét is vette.

- Lapozhatnánk?

- A lényeg, hogy a sugárzás ekkor tartósabb ideig fennáll. Nem káros a külvilágra, de…

- Mérhető.

- Tudsz te, ha akarsz. Igen, mérhető, az érzékelőim pedig jelenleg tízezer kilométeres hatósugárral dolgoznak, de tervezem bővíteni. Viszont egy ilyen jelet bármilyen lényegtelen jelenség okozhat. Folyamatos vérzés, apró energiahasználatok, akármilyen lényegtelen esemény. Például ha több kisebb sugárzást érzékel a rendszer kis területen, ott feltehetően Beavatkozás zajlik a fentiek részéről. Ők pedig ahogy jönnek, úgy el is tűnnek lekövethetetlenül, éppen ezért a rendszer regisztrálja a történteket, de külön nem értesít róla.

- Ja, remek lenne, ha egész nap füttyögne a cucc.

- Ha viszont ugyanarról a helyről nagyobb időközzel erősebb lökéseket észlelnek a jelfogók…

- Ott jó eséllyel olyat találni, mint amilyen én is vagyok.

- Pontosan, méghozzá nem is akármilyet ezúttal - folytatja a forgószékében hátradőlve. - Eddig kétszer bocsátotta ki a nagy erejű impulzust, ezért jelzett be a rendszer most először.

Magát hátralökve enged oda a képernyőhöz, a térképen pontosan látszik a sugárzás forrása.

- Ez a függőleges csík itt - mutatok rá a pont melletti számozott skálához kapcsolódó zöld oszlopra. - Ez mi?

- Az a feltűnt entitás sugárzási szintje, a Hivatal által kitalált mértékegységben mérve.

- És ez itt - bökök ujjammal a képernyő bal felső sarkába, hasonló ábrát látni ott is, csak kisebbet.

- Hol? Nem látom - hajol közelebb.

- Itt. Ez a kis szar.

- Ja, az csak a referenciaérték, semmi extra - feleli, de érzem, hogy ködösít.

- Referencia, az olyan, mint egy átlag, nem?

- Nem így mondanám, inkább, mint egy alapmennyiség. Ahhoz viszonyítható majd később a többi bejövő érték. Egyelőre kevés mintából tudok dolgozni, de tényleg nem lényeg. 

- Honnan van a minta? Azért hallod, elég szánalmas egy szint - felelem felnevetve.

- Tőled. Amikor használod az erőd, amikor úgy rendesen, totálban nyomod, vagy hogyan is szoktad mondani? Tudod, a gondolatolvasásra - feleli, nem is tudok megszólalni. - Ez van, Nagyágyú -folytatja, majd vállamra paskolva kilép a helyiségből. - Holnap ötkor kelünk! - zárja le a beszélgetésünket a szoftver találata miatt meglehetősen fellelkesülve.

Hamar el is jött a reggel, alig tudtam aludni. Lassan esett le, de Nex az Entitáslokátort nyilvánvalóan a kedvese miatt építette meg, a véremmel pedig üzembe helyezte. A hosszútávú terv részeként hozzám hasonló sorsú angyalivadékot találni inkább csak másodlagos célnak tűnik.   

- Minden készen áll a nyolcvanórás kocsikázásra - sóhajtom, miután az utolsó lőszeres doboz is bekerült a csomagtartóba. - De biztosan szükséges ez? - fordulok a házból kilépő hátizsákos felé.

- Nem tudjuk, mivel állunk szemben. Tudod, hogy miért vagyok még életben?

- Kitalálom. A borsófehérjés turmixtól?

- Mert annak idején mindig a lehető legjobban bebiztosítottuk magunkat. Idegen helyen még mosdóba se mentünk egyedül és fegyver nélkül. Ne akard tudni, milyen helyzetekben jött már jól a golyó.

- Útközben biztosan meg kell állnunk, és hidd el, én igenis be fogom húzni a WC ajtaját magam mögött.

- Nem ez a lényeg. Amit viszünk, az a kötelező minimum.

- Visszafelé be kellene szereznünk ezt-azt. Leapadt a készlet - folytatom a helyzetjelentést, miután a kocsiajtót lendületesen magamra csuktam. - A garázst bezártad? - kérdezem a mellém ülőtől, de korán reggel nem vevő a sziporkára. 

Álmos tekintettel pittyent rá a távirányítóra, amitől a ház egyetlen perc alatt úgy tűnik el a sziklában nyomtalanul, mintha az elmúlt hónapokat csak képzeltem volna.

Régen jártam már a villa falain kívül. Csak havi szinten, és akkor is csupán bevásárlás erejéig szoktunk leugrani a városba, most mégsem érzem bármilyen szintű kiszabadulásnak az utazást.  

Tökéletes világot hozott létre idefent, a legkevésbé sem hiányzik a zsúfolt, és mindenen áttaposó civilizáció.

Remélem, hogy minden rendben lesz, és egyben visszatérünk ide néhány napon belül. Ha minden jól megy, akkor már talán hárman fogjuk átlépni a küszöböt.

Magamon is csodálkozok, mennyire higgadt tudok lenni, miközben ismét belépek az emberek múltbéli világába, viszont a nyugalom Nexről már sokkal kevésbé mondható el.

Feszülten mered a közeledő országút felé, ujjaival lázasan zongorázik a kormányon, közben alsó ajkát harapdálja. 

- Ez így hosszú lesz. - szólítom meg többet sejtetve, mert még le sem értünk a hegyről, ő már emelkedett pulzusszámmal kanyarodik ki az aszfaltra.

- Tessék?

- Sosem láttalak még ennyire izgatottnak.

- Dehogy vagyok izgatott - szisszen fel a komolytalannak tartott észrevételemen.

- Ragaszkodtál hozzá, hogy végig vezess…

- Jó, hogy. Gyerek vagy - vágja rá a megszokott lelki sündisznópózából.

- És tudom, hogy az ő vére is benned folyik, ami felturbózza az állóképességed, de nem pöröghetsz így végig, nem fogsz tudni koncentrálni. Pont akkor, amikor majd a lényeg következne. Emlékszel? Látom, mi zajlik benned.

- Megegyeztünk, hogy leállsz ezzel.

- Persze! Amint elkezdünk dumálni - emlékeztetem mosolyogva az alkunk másik kikötésére.

- Csak nyugi. Pontosan beterveztem a pihenőket. Minden rendben lesz, oké? - feleli higgadtnak tűnő csapatkapitányként, de közben pontosan érzem, mi zajlik benne.

Megterhelő a számára, hogy úgy érzi, felelősséggel tartozik irántam. Az ősi szövetségükben sosem ő volt az irányító, most mégis neki kell majd a helyzetszülte taktikai műveletet levezényelnie úgy, hogy egyikünk se fogjon talajt.

De nem ez teszi őt igazán feszültté, hanem a sokkal kézenfekvőbb körülmény. Csak rá tud gondolni, így a riasztó jelzése óta rögeszméjévé vált a többnapos küldetésünk.

- Talán ő lesz ott. Tudom, hogy ezt reméled, hiába is tagadnád. Én is nagyon örülnék neki, hidd el! Csak nem szeretném, ha már előre beleélnéd magad, mert objektíven nézve kicsi rá az esély.

- Légvonalban nincs háromezer mérföld, simán belefér ekkora sodródás, mert ugyanaz az Átlépőpont szívta be.

- Látod? Pont erről beszélek.

Nem felel, csak lassan pislant egyet, miután mély levegővétele hangosan távozott az orrán át. Naiv gyereknek tart, de tudja, hogy most igazam van, és azzal is tisztában van, hogy maximálisan tisztelem őt, csakis neki akarok jót a tanácsaimmal. 

Egy óra is eltelik néma csendben, én töröm meg, ahogy egyre több közlekedési táblán látom meg a kanadai határ közeledtét.

- Nem lesz gáz ebből? - kérdezek rá a rohamosan érkező akadályra, a táblák feliratai felé mutatva.

- Van érvényes ID-kódod innentől Dél-Afrikáig. Még a hatodik napon vittelek fel a rendszerbe. Ott van jobb oldalt a nyakadon, eddig nem is láttad? - kérdezi hitetlenkedve, mire rögtön lenyitom a napellenzőt. - Mondjuk fura is volt, hogy nem kérdeztél róla.

A pólómat lejjebb húzva meg is pillantom a tükörben az átlagos méretű anyajegynél alig nagyobb, sötét mintát ábrázoló tetoválást. Leginkább egy normál, kör alakú ID-kódhoz hasonlít, de azt mindenki a személyi kártyájára kapja, és nem a testére. Az azonosító tetkó tiltása még úgy tudom, hogy emberjogi előírás. 

- Ezt meg mikor csináltad? - kérem számon rajta a személyes életterembe való betörését.

- Megmondtam, a hatodik…

- Te éjjel belopóztál, amikor aludtam, és…

- Nem kellett lopózni, még a nyelved is kilógott a nyáladtól ázó párnára, úgy horkoltál. Ráégettem a kulcscsontod tövére, aztán ennyi. Nem értem, mit kell nyafogni, inkább örülhetnél. Más millió Krediteket fizet érte, te meg ingyen kaptad.

- Ilyen jól állsz?

- Anyagilag? Nem panaszkodok, de a feltörő program hivatali cucc, jól jön, ha az ügynököknek észrevétlenül kell országok közt utazniuk.

- Gondolom, azért a feketepiacon sem rossz az értéke - fordulok felé a nyakam birizgálását abbahagyva. - Ne mondd, hogy csak a te úgynevezett Hivatalod tudott bejutni a rendszerbe.

- Nyilván eltűnni is tökéletes, de rajtunk kívül még senkinek sem sikerült. De minek is alvilági úton hozzájutni, mikor az ENSZ tálcán kínálja. Nem egy csempész csúszott ki a kezeim közül annak idején, mikor még ügynökként dolgoztam. De amúgy te nem is hallottál erről az univerzális ID-kódos dologról? Ennyire nem élhettél burokban.

- De, vágom, hogy mi ez, viszont sosem foglalkoztam vele úgy, hogy egyszer nekem is lesz. Csak azt nem értem, hogy az ENSZ ebbe miért ment bele. Ezzel a bűnözők kezére játszanak, és pont a nagykutyákéra.   

- Ne legyél ilyen jóhiszemű. A vízválság miatti migrációs krízis már globális kereteket öltött, annak kezelése pedig rengeteg…

- Zsé. - fejeztem be a mondatát.

- Mérhetetlen pénzösszegeket emészt fel a víztartalékok átcsoportosítása, és a tömegek féken tartása - fejtegette a válságkezelés gyalázatos hátterét, mire nem is tudtam hirtelen mit felelni. - Gratulálok, te vagy az első kínai, aki teljes jogú Világpolgárként szelheti át Amerikát. Persze csak mi tudjuk a valódi származásod. Mivel te most Ázsiában is létezel egy fiatalabb kiadásban, új személyazonosságra volt szükséged. Mostantól egy amerikai vagy, aki Alaszkában született, a szüleid meghaltak, de a jóságos unokatesód volt olyan rendi, és magához vett.

- Ez lennél te? Nézz már ránk!

- Túl sokat nyavalyogsz, mondták már? 

- Ezt amúgy nem regisztrálják? Mármint nem fog feltűnni, hogy a kiscsávó méregdrága jeggyel szaladgál a kontinensen? 

- Nem, a magas ár mellé diszkréció is jár, sehol nem rögzítik az ellenőrzéseket. Mondtam, lehetsz bármilyen tömeggyilkos vagy terroristavezér, ha tele a zsebed, ezzel a tetoválással örökre köddé tudsz válni.

- A cél pedig ugye szentesíti az eszközt.

- Nagyon költői, de inkább vegyük át a saját feladatunkat! Tehát. Lehetséges verziók? 

Elkezdtük átismételni a kialakuló helyzethez idomuló terv részleteit. Nem éppen erre gondoltam, mikor tegnap felvetettem a lelkizés lehetőségét, de legalább gyorsabban telik majd el így az idő, és addig sem őrlődik a szokásos dolgain.

- Ugye? - szólal meg a végtelennek tűnő utazásunk egyik jelentős pontján. - Megmondtam, hogy sima ügy, megyünk, mint forró kés a vajban - néz hátra a visszapillantóban, Kanada déli határától való távolodásunkat elégedetten nyugtázva.

Még meg kell szoknom az ódivatú hasonlatait, de nem teszem őket szóvá, jóval idősebb, mint amilyennek tűnik.

Az ellenőrző állomás közvilágítását magunk mögött hagyva csillogó gyűrű tűnik fel a kristálytiszta éjszaka magasában. 

Az aeromobilok folyamatosan terjedő, globális hálózatával utazási időben sokkal jobban jártunk volna, de amiért Nexa óvatosságból sziklafalba építette otthonát, egy idő után nekem is nyilvánvalóvá vált, hogy ki fogja zárni a toronyiránti közlekedés lehetőségét is. 

Ha van választása, akkor jobban bízik a stabil talajban, mint a feltörekvő technológia szeszélyeiben.  

- Mi ez a hang? - kérdezek rá a hirtelen támadt zajra.

A műszerfalra pattintott telójából jöhetett, kijelzője vakítóan világítja be a sötét utasteret.

- A szonár. Az egyiket kint hagytam a sziklafelszínhez közel, az jelzett be, mi pedig online kapjuk, bármit is észlel a villa. Ha jól látom, ugyanonnan jött, mint az előző kettő jelzés.

- Egyre sűrűbb.

- Úgy tűnik, igen, csökken a jelzés forrásának nyugalmi tartománya. Bármi is az, egyre gyakrabban használja az erejét. Jobb, ha belehúzunk.

- Mennyire vagyunk?

- Három államon kell még átjutnunk, szerintem pihenéssel együtt is huszonnégy órán belül odaérünk.

- Talán pont jól is jön ki, nézd ezt! - bökök rá a képernyőn megjelent elemzésre. - A rendszer az időminta alapján kiszámolta a következő lehetséges löket pillanatát - folytatom, mire egyetértő bólintással nehezedik rá jobb lába az energiapedálra.

Észak-Dakota, Minnesota, Iowa. Csak apró megyéknek tűnnek, ahogyan sorban magunk mögött hagyjuk őket Nexa fokozott tempójának köszönhetően.

- Nem akarsz megállni még egyszer?

- Csak add a kávét!

- Oké - felelem, nem mernék már vitatkozni vele.

- A távcsövet beállítottad?

- Száz méter és szélcsend.

- Alapnak jó lesz, majd a helyszínen korrigálunk. A negyvenötös tárak?

- Kettő a fegyverekben, négy pedig a táskában, de megnézem még egyszer - fordulok hátra az ülésen lévő sporttáskáért, mikor meglátom, hogy a nyitott hátizsákjából néhány centi hosszan kilóg egy aranyszínű rojt. 

Mintha nem is láttam volna, tovább ellenőrzöm a muníciót, de közben nem tudok szabadulni attól, hogy újabb eshetőséget kell tudatosítanom magamban. 

Ha nem az vár minket, akit megrögzötten remél, talán annyira összeomlik, hogy rajtam fog múlni, kijövünk-e a területről élve, vagy sem.  

Útközben veszem magamra a bevetési dzsekit. Úgy csatolom fel a taktikai övet, mintha mindig is ezt csináltam volna, pedig néhány hónapja egy génkezelt hal megakasztása volt a legnagyobb buli az életemben.

- Itt be jobbra, az már ott a célterület előttünk - javasolom az útirányt, mire egyetértően tekeri el a kormányt, majd a fenyves sűrűjében leállítja a kocsit.

- Láttál elöl bárkit? - kérdezi suttogva, egészen közel lehetünk a jelzési ponthoz.

- Azt hiszem, nem.

Elhagyatott környéknek tűnik, egyelőre nehéz elképzelni, hogy bárkivel is találkozni fogunk.

Nexa is felszerelkezik. Másodpercek alatt és szemérmetlenül alakul talpig kommandóssá, látszik rajta a rutin. Alig győzök illedelmesen és kínosan fejvakarva elfordulni, ő már el is készült.

- Gyerünk! - folytatja még mindig nagyon óvatos hangerővel.

Ahogyan egymás mellett osonunk, törzsről törzsre előre lépve kezd elhagyni a bátorságom. 

A legrosszabb, hogy azt sem tudom, túlzás-e a magunkra szíjazott fegyverarzenál, vagy nevetségesen kevés lesz egy testünket talán könnyed csettintéssel szétszakító lénnyel szemben.

Az idegen világrend turistájaként csak arra kell koncentrálnom, hogy Nex ért az ilyesmihez, más választás hiányában teljesen rábízhatom magam az idegenvezetőre.

- Bízom benned, Mongólia - sóhajtom kimondott gondolatom, miközben ingatom fejem.

- Ne hívj így! - bök oldalba.

- Mert? Nem ezt csináltad évekig?

- Annak már vége. És különben is, ultragáz - fintorogja becsmérlően végignézve rajtam, majd tovább töri előttünk az utat, az ágakat mesterlövészpuskájának csövével félretolva.

Ritkult az erdő, már látszik a célterület. Tisztes távolban állunk meg a szakadék előtt, jó rálátásunk van a jelzőrendszer által meghatározott pontra.

Nexa kinyitja a méretes fegyver támasztólábait, majd a talajra helyezését követően halk kattanással csőre tolja az elefánt leterítésére is alkalmas kaliberű lőszert.

Talán tíz perc is eltelt már, amióta a hideg avaron hasalunk, de semmi sem történt.

- Idő? - kérdi, mire a rám bízott készülékre pillantok.

- Fél órán belül vagyunk, de ha tartja magát az eddigi üteméhez, akkor bármikor felbukkanhat.

- Hallottad ezt? – folytatja. Sóder sercegésének tűnt a zaj.

- Ott! - mutatok az előttünk terülő széles sziklamedence bal oldala felé, mire odakapja a fegyver csövét, és a beállított távcsővel követi nyomon az alakot.

- Fekete férfi, átlagos zakóban, körülbelül harminc éves lehet. Rá tudsz állni paranormálban?

- Próbálok. Erősen töpreng valamin, nagyon gyorsan pörög az agya, nem bírom lekövetni, csak szavakat, érzéseket tudok elkapni.

- Ő lehet az? - kérdezi azonnal, de egyre csak csóválom a fejem.

- Nem tűnik annak.

- Kiu? - kérdezi újra, mert rövid, tömör és határozott kommunikációt vár el innentől.

- Nem. Szerintem nem ő az. Ő egy ember - folytatom, miközben mindketten végignézzük, ahogy a szakadék széléig sétál, és ott a földre roskad. - Mi az a kezében?- veszem észre a világító tárgyat a karjaiban.

- Valami elektronikai eszköz, talán táblagép, de nem tudom kivenni a kijelzőjét.

- Beszéljünk vele!

- Nem! - vágja rá azonnal és ellentmondást nem tűrve.

- Itt vagyunk a semmi közepén. Ez a fickó szintén itt van, most. Nem lehet véletlen, tudhat valamit. 

- Tartjuk magunkat a tervhez. Csinálj róla képeket! Ha nem jön a lény, akkor lenyomozzuk, ki ez az alak - adja ki az utasítását, és mivel jó ötletnek tűnik, azonnal kattintom is a fotókat.

Ráközelítve a képernyőn keresztül látom, ahogy megfordul, észrevett valakit.

- Nex?

- Látom. Mások is érkeznek, elég sokan, talán ötvenen is jönnek.

- Mi a franc folyik itt? - kérdezem értetlenül, de alig érek a végére, meleg levegő kezdi elborítani a kezeimet, amihez halvány fény párosul.

- Ott! - fordítja át a lövészfegyvert a gigantikus teknő másik oldalára, hamarabb észrevette a váratlan jelenség forrását, mint én.

Egy rózsaszín ruhás lány lép el a sziklaperemről, és emelkedik a szakadék fölé. Nincs szárnya, ő mégis itt lebeg előttünk, miközben egész testében ragyog, és az érkezőket figyeli.

Alig térek magamhoz, de Nex kétszer erősen oldalba vág. Valószínűleg már többször is megszólított, csak nem vettem észre.

- Kiu? Kapd össze magad! Mindent tudni akarok róla - mutat a magasban levitáló felé, miközben a puskát a távcsövön keresztül a testére szegezi.

- Nem könnyű - felelem, pedig iszonyúan próbálok koncentrálni, sokkal nehezebb esetnek tűnik bármely eddigi próbálkozásomnál. - Mintha elektromos árammal átjárt szögesdrótot húzna fel mindenhova maga köré - folytatom, miközben szaporábban kezdem venni a levegőt.

Egyre kellemetlenebb a makacssága, de azzal győzködöm magam, hogy a rossz érzületek csak a fejemben léteznek.

- Észrevett?

- Szerintem nem, de marhára fáj. 

- Ilyen az, ha egy angyal ellenáll. Gyerünk, be kell jutnod! - sürget tovább, mikor végre úgy érzem, hogy átvágtam a kerítést.  

Sokkal könnyebb lett minden, szinte zavartalanul tudok elkezdeni olvasni benne, még a szememet is ki tudom nyitni közben.

Kizökkent az elém táruló látvány. Embertömegek zuhannak le előtte a semmibe, játékbabákként csapódnak neki a mélyben húzódó sziklaszirteknek.

- Játékbaba? - mondtam ki hangosan, mert a szó nem a sajátomként fogalmazódott meg bennem. - Ő volt.

- Kiu, koncentrálj! - próbál Nexa az előttünk kialakuló horrorról visszatéríteni eredeti feladatomhoz.

- Ananiel. Ez a neve. A régi neve.

- Tovább!

- Vérszomj tombol a szívében. Bosszú az övéiért.

- Fenyegetést jelent?

- Nem, ránk nem. Csak a bűnösökre?

- Remek, egy messiástudatú angyal.

- Nem, le fog állni, ha már mindenki, aki bántotta…

- Nem érdekel, ezt nem folytathatja - feleli egyre hangosabban, majd mikor már csak egy ember van fent talpon, Nexa hirtelen elkiáltja magát. - Elég volt, Ananiel!

- Mi a fenét művelsz? - csitítom erélyesen a társam, mivel a terv ezen részére nem emlékszem, pedig most esküszöm, hogy végig figyeltem.

- Megmentek egy életet - feleli a szirt felé indult, utolsóként maradt férfira utalva. - Fejezd be, vagy véged!

A magasban lebegő lény felénk fordul, szemei világítanak, szinte kiégetik a retinámat. Impozáns talentumok vannak a birtokában, de nem úgy tűnik, hogy jóra használná őket. 

Nexa kétszer is meghúzza az elsütőbillentyűt, vele egy időben a vakító fény végre megszűnik.

- Gyerünk! - húz magával az arcomba csapódó ágak közt, még alig látok a káprázattól.

- Lelőtted őt! - szólítom meg számonkérően.

- Nem lesz baja, muszáj volt leszedni.

Végre megint látok. Lent vagyunk a kőbánya fenekén, már fel is tűnt előttünk a lány, ahogyan az elsőként látott férfi szólongatja. Ismerheti őt, biztosan nem először találkoznak.

- Lépjen el a lénytől, Uram! - szólítja fel őt társam, és rászegezi a fegyverét.

Rendőrségi jelvény lóg az ismeretlen nyakában, mibe keveredhettünk?

- Azt meg ne próbálja! - figyelmezteti tovább a csak nem nyugvó nyomozófélét, aki pisztolyért nyúlt volna. 

- Ne! - kiáltja válaszként, és ráront Nexára, talán azt hihette, hogy végezni akarunk a lánnyal.

A fegyvertokomhoz nyúlok, de Nex megoldotta a szituációt. Nem akarunk mi senkit megölni, ezért előre sejthetően kapott is a fickó egy tust az arcába, amitől ártalmatlanítva a földre kerül.

Legalábbis úgy volt. A lény, és a férfi is fekszenek, a társam mégis megint ráfogja a fegyvert a rézhajúra. Ujja megint a ravaszon, mit művel? 

- Hagyd! Nem ezért jöttünk!

- Te nem láttad egy pillanatra a szemét, Kiu? - kérdi, miközben felrémlett, hogy a vakító fénynyaláb mintha nyomokban zölden is villant volna.

- Nem ő az, hidd el, érzem! 

- Mégis honnan veszed, hogy nem ő az? - fordul felém, gyanakvóan lép közelebb. - Azt mondtad, hogy nem láttad a Zöldszeműt. 

- Nem is tudom.

- Kiu? 

- Nem tudom, hogy mit láttam, oké?

- Óriási bajban vagy, Fiú - guggol le fejét fogva az eszméletlenek közé, miután rájön, hogy találkoztam már a lénnyel, és a puskát a porba hajítja idegességében.

- De biztos vagyok benne, hogy nem ő az. Ő talán csak látta a Zöldszeműt, nem tudom.

- Tudnunk kell, mi jár az agyában - ingatja tovább a fejét, miközben meredten bámulja a lányt.

- Legfeljebb kellene. Nincs magánál, így nehéz lesz. 

- Na jó, elég ebből, bontunk innen.

- Velük mi lesz?

- Mindkettőt visszük, a többit fent kitaláljuk - feleli határozottan, és elkezdi a rendőr ruházatát átvizsgálni.

- Mégis mi a rák folyik itt? - érkezik a kétségbeesett kérdés Nexa túloldaláról.

Egy alacsony, göndör hajú alak araszol felénk halk és ideges lihegés közepette, miközben a talaj felé tartott pisztolyának vége remeg, mint a kocsonya.

- Ott álljon meg! - szólítom fel fenyegetően. 

Bal tenyeremet előre tartva noszogatom megtorpanásra, miközben megint ráfogok az oldalamon pihenő fegyveremre. 

- Jól vagy, Chris? - folytatja remegő hangon, láthatóan a földön fekvőhöz beszél. - Mondj már valamit, Haver!

- Nem lesz baja - próbálom nyugtatni, miközben lassan közelebb lépek hozzá.

Hasztalan volt a csitítgatása, könnyes szemekkel tolja ki előre a kezében lévő veszélyes eszközt.

- Azt kurvára tedd le, Pocak! - áll hozzá kicsit másképp Nexa, rászegezve a fölről felkapott puskát, mire a tag megáll, de a cső még mindig az arcomba meredezik. 

- Mi ez a… - nyüszíti, miközben a mellettünk tornyosulva bűzlő hullahegy felé fordítja sokkos tekintetét.

- Mikey! - szólítom meg őt, mire odakapja felém a fejét.

- Ez most nem segít - jegyzi meg Nexa a röpke gondolatlátás alkalmazására.

- Nem akarunk bajt. A barátodat megmentettük. Érte jöttünk - mutatok a mellettem fekvő lényre. - Ereszd le a fegyvert! - folytatom minél higgadtabbnak tűnve, de közben a torkomban dobog a szívem. 

Nex is látja, hogy működik a dolog, ahogy a férfi leereszti a fegyverét, ő is úgy lép el az ájult nyomozótól, és engedi le a puskát.

- Ébredj, Chris! Hallod, Tesó? - rángatja a barátja vállát.

- Mit kerestek itt? - kérdezi őt Nexa, de a férfi nem figyel rá, csak a barátját próbálja feléleszteni, ezért a társam odalép mellé, és leguggolva szólítja meg. - Mikey, igaz? Beszélnünk kell egymáshoz. - győzködi, vicces, hogy épp ő jön a megnyílással. - Honnan tudtátok, hogy ő itt lesz - mutat a mellettem terülő vörös hajú lány felé, mire a megszólított először nem akar felelni, de aztán belátja, hogy talán így lesz a legjobb.

- Chris nyomozott egy ügyben. Találtunk fájlokat, abban volt valami Hivatal, és végül itt kötöttünk ki. Dióhéjban - teszi hozzá, fejét oldalra biccentve.

- Szóval Hivatal, érdekes. És mégis honnan szereztétek ezeket a fájlokat?

- Az Exile Bonicstól, tudja, a…

- Ne folytasd, ismerem a céget, most már világos, hogy nem hazudsz.

- Jó, hogy nem. Meg van még a Moonlight, a night club nem messze innen.

- Nem ismerem.

- Ne már! - vágja rá.

- Te ismered a Moonlight-ot? - fordul felém értetlenül Nexa, mire felelhetném, hogy nem, de hazudnék vele. - Mégis honnan ismered ezt a helyet a világ túlsó feléről? 

- Mit mondhatnék? Tájékozott vagyok.

- Tájékozott? 

- A Moonlight-ot mindenki ismeri - feleljük egyszerre a különös figurával, mire Nexa csak felhúzott szemöldökkel csóválja a fejét. 

- Mindegy, nem érdekel. A lényeg, Mikey, hogy ha illetéktelenül beleolvasol titkos hivatali iratokba az bizony neked nem jó. Hacsak nem vagy az ügynökük. Az vagy? - kérdezi, de értetlen és bamba tekinteten kiül nem kap más feleletet. - Sejtettem.

- Mi az, hogy az nem jó nekem? - kérdi, mire Nex a férfi kormos arcán végighúzza a mutatóujját, majd a saját orra elé húzza.

- Mit művel?

- Ez stacionárius pályán keringő lőállásból kilőtt rakétából származó robbanóanyag bomlásterméke - fejti ki megállapítását. 

- Ja, egy ilyen szétkapta a nappalimat, mert?

- Életed végéig menekülhetsz mostantól a nappalidat szétkapó rakéta kisebb-nagyobb testvéreitől. Innentől te is és a cimbid is gyakorlatilag mindketten halott emberek vagytok - folytatja teljesen szenvtelenül, majd feláll a férfi mellől.

- Ne már, biztosan van valami megoldás.

- Tulajdonképpen van - érkezett Nexa válasza a négy jelenlévőt végigmérve.

- Biztos ezt akarod? - kérdezem tőle a fejébe látva.

Nem felel, de mindegy is, mert már döntött. Összemérhetetlenül jelentősebb az élettapasztalata, stratégiailag sokkal ésszerűbb döntéseket tud hozni nálam, így további kétkedés nélkül fogadom el az álláspontját.

- Nincs jól a lány - jelzem neki az apadni nem akaró vérzésére utalva, az ólommá dermedt testfolyadékja már több centi vastagon tornyosul a dereka mellett.

- Csak két lövést kapott összesen, ne viccelj! Holnapra már nyoma se lesz - feleli legyintve, de mintha egy kicsit elkönnyelműsködné a dolgot.

Nem vall rá, messziről jöttünk el idáig. Furcsa, hogy így áll hozzá, talán a csalódottsága okozza? Nem erre számított, mást remélt a szonár jelzésének középpontjában.  

Innentől pedig még ha magának sem vallja be, de valahol tesz erre az egészre.

- Teljesen le van gyengülve - folytatom, miután egy pillanatra a lány összeomló elméjébe láttam.

Nem figyelnek rám, a jövőről értekezve ébresztgetik a másikat, miközben pontosan érzem, a jelen még az angyal megmentéséről kellene, hogy szóljon. 

A lezajlott vérfürdőt ő okozta, de annyira legyengítették az események, hogy képtelen regenerálni magát úgy, ahogyan azt Nexa várná tőle.

Különös kék fény árasztja el a kézfejeimet, de időnként zöldbe vegyülő villanásokat is látok. 

A testemből áramlik halványan a karomba, és gyülemlik fel az ujjaim végén. Nem értem, hogy mi történik, csak az jár a fejemben, hogy meg akarom menteni őt az elmúlástól.

Megszűnik a környezetünk, a végtagjaimba áradó pára színe mindent elborít. Nincs már fent vagy lent, csak a végtelenül hömpölygő köd körülöttünk. 

Néhány másodpercig még hallom a velem lévők beszélgetését, de mint egy süllyedő búvár, egyre halkabban és tompábban fogom fel a szavaikat. 

Bármi is történik, csak én érzékelem, ők ebből semmit sem látnak. Tovább merülök a kék hullámok közé, míg végül teljesen elhalkul az utolsó zörej is.

Leírhatatlan, amit a tenyereim bizsergése kelt bennem. Fogalmam sincs, hogy mire jó, de ösztönösen a sérülése köré helyezem mindkét kezem. 

Akár egy igazi angyalnak, talán nekem is van még más képességem is a gondolatok fürkészésén túl?

- Igazi vagy. Igazibb bárkinél - suttogja a fejemben.

Nincs magánál, de ennyit még ki tudott az elméjéből préselni. Talán fel sem fogta, amit sugallt, de a tudata bizonyos fokig talán itt van velem a semmiben.

Érzem a lövedékeket, ahogyan energiahullámaimmal ólom- és rézionokká oldódva semlegesíti őket a vére, felfogom a gyorsan felépülő szöveteit, amint eredeti formájukká hegednek össze.

Bal tenyeremet elveszem az összezáródó, hófehér bőréről, és csillogó ruhája felett egészen az arcáig emelem. 

Nem értem, mit teszek, nem a közvetlen tudatom irányít engem. Tiszta szívemből akarom minden mozdulatomat, de valahogyan mégsem tudom, mi lesz a következő.

Élénkkéken ereszkedő ködfátyol borul tenyerem nyomán a testére. Miközben félig fölé hajolok, tükörsima és jéghideg arcbőrén simítom végig ujjaimat.

Nem tűnik élő szövetnek, mégsem taszít a tapintása. Épp ellenkezőleg. Teljesen idegen, mégis ráébreszt, hogy mindenre vágyom, ami hozzá kapcsolódik. A gondolataira, az emlékeire, a figyelmére, a gyengeségeire, mindenre, ami valaha is a része volt.

Már érzem a felébredő tudatát. Az enyém melegsége az ő forróságra szomjazó elméjével egy pillanatra összeolvad, ellentétes pólusú, kék és rózsaszín párafoszlányokként kezdünk kavarogni egymásban. Nem tudom, hogy hol vagyunk. Bárhol is van a hely, vagy talán éppen sehol, nem érdekel, itt maradnék vele örökre.

De ahogy kicsit is feltöltődik, már bizalmatlanul taszít is el magától.

- Ébredj, Amy! - suttogom a fülébe, mire lassan felnyitja szemeit.


5. Totem

Évekig szolgáltam a bevetésieknél, jól kiképeztek a váratlan helyzetek szakszerű és hidegvérű kezelésére. 

A villájukban töltött negyedik nap után viszont úgy éreztem magam, mint egy friss felszerelő, aki leplezetlen ámulattal csodálkozik rá a feltárt világ minden egyes információmorzsájára.  

Minden szavukat elhittem, a srác és Amy röpke bemutatója alapján már nem volt helye a messzemenőkig racionális elmém kétkedésének.

Még most sem fogtam fel igazán, hogy közéjük kerültem, de Mikey és én beláttuk, tényleg nincs más választásunk, mint csatlakozni hozzájuk.

Szinte tegnap volt, hogy gyomorforgató boncolásokon és izzasztó kihallgatásokon vettem részt, nem sokkal utána pedig már életemnek talán legfontosabb és egyben legelrugaszkodottabb műveletére készültem rá egy apró sziget repterén landolva. 

Valóban, akkor még az új létforma volt a kizárólagos esélyünk a túlélésre. 

Csupán bő egy hónap az idők végéig? Nem hangzott fényesen, de legalább biztos helyen húzhattuk meg magunkat a nagy tűzijátékig, és nekünk ez elég is volt, szimpla emberekként nem volt más tervünk az egykori elemzővel.

Nexa az egyetlen, aki tudta, miként rejtőzhetünk el a Hivatal mindent látó szeme elől anélkül, hogy a kibertértől távoli kietlen pusztában kőkori körülmények közt kellett volna vegetálnunk. Jóllehet, a globális ügynökhálózat idő közben megismert módszerei alapján valószínűleg úgy is megtaláltak volna minket.

Soha többet nem élhettem már úgy a világban, hogy ne kellett volna folyton a hátam mögé pillantani. Ennek ellenére belső békével töltött el a tudat, hogy amit a szüleim születésemtől fogva próbáltak átadni, és amiben megingathatatlanul hittek, amiben milliárdnyian hisznek, mind igaz.

Ki így, ki úgy. Ki egyetlen Teremtőhöz imádkozva, ki pedig megannyi istenében bízva, de mind sejtik azt, amit bizonyítékok alapján következtető emberként már én is biztosan tudok. Nincs végső elmúlás az ember számára. Van élet a halál után. 

A túlvilág létezik, csak kívánni kell a mindennek alkotóját, mikor a Nexa régi szövetsége által Lélekhullámnak elnevezett jelenséggel magához hív.

Addig viszont dolgunk volt, így feszült figyelemmel hallgattam végig az alaszkai hegyekben megtartott utolsó eligazítást.

Előtte reggel még fogalmam sem volt Nexa újonnan szerzett információiról, ahogyan arról sem, hogy a kilátásba helyezett egyszerű bujkálás helyett hamarosan kész akciótervvel fog elénk állni. 

Kiu, Mikey és ő jó ideje lázasan értekeztek a gépteremben, de engem egészen más kötött le akkor. Amyt figyeltem a konyha egyik bárszékéről, ahogy a nappaliban gubbasztott, és egyenesen a felkelő Napba bámult.

A megtett útra kapott világpolgári tetoválását sötét foltként világították meg a sugarak, közben olyat láttam porcelánarcán, ami a kőbányában lezajlottak, és az út során történt hosszú beszélgetéseink után elképzelhetetlennek tűnt.

Megnyugvást. A Moonlight-tal kapcsolatos feladata bevégeztének felszabadító érzésével tekintett ki az ablakon, mert szörnyű és hosszan elnyúló korszakot tudott lezárni az életében.

Egyre csak azt éreztem, bármit is alakít még a sors, egyáltalán nem lesz már szüksége arra, hogy bébiszitterkedjek felette, bőven elég lesz az is, ha rendes bátyként csak távolról óvom őt a világ idejéből hátralévő hetekben.

- Ez érdekes lesz - huppant le mellém Mike a konyhaasztalhoz. - A felét se értettem, de érdekes lesz.

Semmi konkrétumot nem mondott, szokása volt az ilyesmi, mintha ismernem kellett volna az éppen eszébe jutó gondolatait. 

Kiu leült a kanapéra. Amy mellé, mégis tisztes távolban tőle. Testtartásában próbált lazának tűnni, de még éppen nem tahónak hatni, miközben lopott másodpercekig zavartan pillantgatott a lány felé. 

Önkéntelenül is gyanakvóan húztam fel a szemöldököm, mert mintha cuki kis tiniszerelem lett volna részéről kibontakozóban.

- Jól vagy? - bökte ki a kérdést a lány felé, mire lassú bólogatást és kedves mosolyt kapott válaszul Kiu. - Az jó. Az arcod. Már bocs, de feltűnő, és előbb-utóbb az lenne a gáz, ha nem kérdeznék rá, csak kínosan kerülgetném a dolgot.

- Semmi gond. Ajándék volt. Egy férfitól. Legalábbis ő ajándéknak tartotta.

- Sajnálom. Nem zavar?

- Már megszoktam.

- Az összetétele úgy tűnik, hogy… - feszegette tovább szerintem elfogadható határon túl a témát, de Amy mégsem zárkózott el tőle.

- Melamin-formaldehid az alapja, a vérembe fecskendezve épült be a bőrsejtjeimbe.

- Zsír! - szólalt meg Mike mellettem, a nyílt beszélgetésükbe szintén belehallgatózva.

- Komolyan ezt mondtad? - kérdeztem rá értetlenül a tapintatlanságára.

- Most miért? - felelte kitárt karokkal. - Nézd meg, tisztára menőn néz ki. Manapság kész vagyonokat fizetnek ilyen jellegű beavatkozásokért - folytatta, miközben egy joghurtos fedőt nyalogatva indult el feléjük.  

- Mondjuk azért, mert ez egészen másról szólt a Moonlight-ban, te gyökér!

- Nem gáz, Chris! Tényleg! - felelte a vitatott arc tulajdonosa.

- Megfoghatom? - dobta le magát Mike a fiatalok közé, és közben a lány felé fordult. - Voltam nem olyan régen egy gamer kiállításon, és még nem került ki a piacra, de volt egy játék, amiben pont így nézett ki a… 

- Mi van? Nem! - fakadt ki Kiu ösztönösen, miközben Mike kezeivel Amy körül hadonászva és arcába mászva lendült bele az érdekfeszítőnek gondolt témájába. - Minek fogdosnád, Ember? Vagy hát, akarod, hogy megfogja? Nyilván a te döntésed, én semmiben nem akarlak befolyásolni - folytatta zavartan, csak összevissza hebegett.

- Nem is tudom - felelte értetlenül.

- Édes Istenem - sóhajtottam halkan, miközben leplezetlenül emeltem arcom elé a tenyerem az egyre bizarrabb szituáció tanújaként.

Nem tűnt a srác túl nagy csajozógépnek, de alapvetően rendesnek látszott. Ha lett volna még időnk, talán tudtam volna adni neki egy-két ízléses tippet, de végül egészen másképp alakult a sorsunk.

Talán nem is beszélgettek még a kőfejtő óta, pedig valami biztosan történt ott köztük. 

Amikor magamhoz tértem a sóderben, csak annyit láttam, hogy Kiu Amy fölé hajolt, valamit súgott a fülébe, és egy idő után a lány felébredt. 

Mindkettőjük arcából olvasva meg voltam győződve arról, hogy a szituációt csak mi, kívülállók láttuk olyan egyszerűnek, amilyennek az emberi szemmel tűnt.

Sosem kérdeztem rá, semmi közöm nem volt az érthetetlenül természetfeletti dolgaikhoz, engem csak az érdekelt, hogy Amyt boldognak lássam.

Akármennyire is hihetetlen volt számomra, egyre többször láttam rajta örömöt, mikor a bárgyú angyalfiú közelében volt. 

Más világ, egészen másképp működő kémiával. Ez lehetett a kulcs, mert emberként és földi körülmények közt hiába stimmelt a koruk, az ifjú titán még ha az utolsó hímnemű élőlény lett volna a bolygón, akkor sem tudott volna kilépni a barátzónából. 

Egy gyors pillantás a folyosón, leplezetten feszült fészkelődés a vacsoráknál, gyanús csatornaváltás esténként romantikus sorozatra, miközben a srác a konyhában mosogat. 

Kiválóan olvastam a jelekből, ahogyan szerintem mindenki más is itt a valódi megszólítotton kívül, a végtelenül bamba Kiu számára viszont egyáltalán nem esett le a dolog.

- De értsd már meg, a Me Too óta nem tehetsz fel ilyen kérdést! - folytatta emelkedett hangerővel Kiu.

Amikor ismét rájuk figyeltem, már felállva vitatkozott a két ökör, miközben Amy a kanapé háttámlájára felkönyökölve csukott szemmel, és meglehetősen unottan hallgatta őket.

- Oké, akkor hogy kérdezed meg az ilyet, na? Úgy, hogy nemileg, meg erkölcsileg, meg mindenhogy korrekt legyen?

- Sehogy, Ember! Nem kérdezel ilyet és kész! Tökre baromság!

- Mi ez a lárma, Uraim? - kérdezte a nappaliba lépő Nexa egy tablettel a kezében. - Tényleg? Nem volt jobb dolgotok ennél? - int feléjük az eszközzel.

- Semmi extra, csak tartottam egy kis illemleckét az újoncnak - felelt Kiu meglehetősen becsmérlő hangnemben.

- Tudod te kit oktassál, Kishaver?

- Jó, elég ebből! - vetett véget az egyre köpködősebb csörtének Nexa.

- Becsavarodok tőled, Öcsém - sóhajtotta Mike a heverőre hátradőlve.

- Nyugalom, lesz alkalmatok kiszellőztetni a fejeteket, ugyanis kicsit kiruccanunk. Mármint, ha benne vagytok.

- Hová megyünk? - kérdezett vissza Mikey.

- Ibizára - érkezett a válasz.

- Indulhatunk - nyugtázta az útba igazított.

- Én azért megvárnám a részleteket, Zsenikém! - tette hozzá Kiu, miközben a kanapé mögé sétált, és karba tett kézzel megállt a terasz tolóajtaja mellett.

- Teszek a részletekre. Ibiza? Tőlem vadászhattok bármilyen ocsmányságra, engem kitesztek a White Lotus-nál és három napra megvagyok - tette fel könnyeden a kezét. - Le akarom húzni a bakancslistámról.

Én egyelőre nem szóltam közbe, inkább megvártam, mi bontakozik ki a témából.

- Azért ennyire nem egyszerű, viszont… - folytatta volna Nexa, de Kiu közbeszólt.

- Nem bulizni megyünk, Új fiú!

- De rendben, ha minden terv szerint sikerül, akkor maradhatunk egy napot - fejezte be mondatát Nexa, ami a legrégebbi társának láthatóan nem tetszett.

- Igen! - mutatott hátra széles hahotával Mike.

- Te ittál? - érezte meg szájszagát a srác a levegőbe szippantva.

- Csak egy kortyocskát, hagyjad már! - felelte a túlzottan is jó kedélyű.

- Nem lehetsz részeg reggel nyolckor, Mike - fűztem hozzá halkan, a felfokozott idegállapotának csitítására. 

- Ibiza, jövök! - folytatta valami egészen szürreális dallammal, majd elkezdte hozzá rázni a telt csípőjét is, én éreztem magam kellemetlenül helyette is.

- Szerintem nyugodtan kezdd - fordultam Nexához. - Ez nem lesz jobb, hidd el nekem! - intettem masszív szégyenérzettel a haverom felé a pulton könyökölve.

- Mint már tudjátok, a világ nem ér véget odafent a csillagokkal, sokkal több rétege van, mint ahogyan azt az emberek hiszik.

- Ja, ezen már túl vagyunk - kacsintott felé a kábult tekintetű elemző, mire a nő elégedetlenül ingatta meg a fejét, nagyon nem tetszett neki Mike szétcsapott ábrázata.

- És ahonnan én jövök, az ugye egy korábbi univerzum - ismételte történetét. - Amit az utazáshoz használtunk, az pedig…

- A dimenziók közti tér, vagy hogyan is mondtad - folytattam az időnként felhuhogó haveromról elvonva az egyre türelmetlenebb figyelmét.

- Igen, lényegében. Mi tulajdonképpen úgy hívtuk…

- Constantum - szólalt meg Amy. - A hely neve Constantum.

- Igen, ebben a világban így is ismert. Az ember Őskáosznak nevezte el. A semmi, amiből Isten létrehozta a kozmoszt. A lélek pillanatnak érzett otthona a halál után, mielőtt az öröklétbe lép. 

- Börtön a bűnbaknak. Menedék az üldözöttnek - folytatta a fiatal lány a különös felsorolását maga elé merengve, de körbepillantva senki sem értette, hogy miről beszél. 

- A nevet, amit használtál, először Atlantisz vette át, majd a Hivatal is ekként említette, amikor először találkozott a hely egyik Átlépőpontjával.

- Ősidők óta tudtak róla az angyalok.

- Miért nevezték így? - csatlakoztam a párbeszédükhöz a szokatlanul idősnek hangzó névre rákérdezve.

- Konstans. Vagyis állandó. Nem? - folytatta a magát kissé összekapó Mike. - Matematikában, fizikában gyakran használt fogalom.

- Az egyetlen hely, ahol semmi sem változik - felelte a hallottakra Amy. - Ott nincs tér, nincs idő, csak a végtelen semmi.

- Honnan tudod mindezt? - kérdeztem meg a lányt, mivel ősidőkre hivatkozott, ő viszont az angyali huszonötéves csúcskort sem érte még el.

- Jártam ott.

- Erről olvastunk Lazarus mappáiban, Chris! - ismerte fel a hallottak jelentőségét Mike, mire egyetértően bólogatni kezdtem, mert már nekem is derengeni kezdett a történet.

- Azt tudjuk, hogy mi történt, miután kijöttél onnan, de hogyan kerültél be? - kérdeztem tovább a porcelántestűt.

- Miután hat ikertestvéremmel világra hozott minket anyánk, el kellett rejteni minket.

- Miért? Ez csodálatos dolog lehetett?

- Szigorú világ az angyalok társadalma. Parancsokra, háborúzásra épül. Nincs helye angyalok közti szerelemnek, hát még az utódok nemzésének - folytatta maga elé meredve, közben megremegett a szempillája. - Már a Földön születtünk, ott is rejtettek el minket.

- Nem kellene, hogy a hátadon legyenek, tudod? Tollak, végtagok - folytatta Mike

- Aki a fenti világon kívül, nem egyenesen a Teremtő kezétől születik, az nem lehet tökéletes angyal, ezt alaptörvénynek véltük, az égi tisztaságot szimbolizáló tulajdonság mindig is hiányozni fog a testünkről.

- Véltétek? - idézte rögtön vissza a hallottakat Mike.

- Nem tudtunk mindent az Ő szabályairól. Egyes gondolatmenetei a még a legbeavatottabb elsőrangú angyalok számára is megfejthetetlenek voltak. Erre van a közhely, tudod, az útjai, hogy kifürkészhetetlenek.

- Világos. Azt mondtad, szárnyak nélkül születtél. Mégis tudsz repülni - jegyezte meg Mike a kőfejtőnél látottakra utalva.

- Az csak egy szárny, nem több látványos testrésznél. A tudatunk viszont angyali, és azon múlik minden.

- Azt akarod mondani, hogy… - lép hozzá közelebb Kiu, karjai összefonódását oldva.

- Igen. Ott van benned minden, csak el kell hinned, és aztán persze jön a rengeteg gyakorlás.

- Miért kellett végül elhagynotok a Földet? - irányítottam vissza eredeti medrébe a gondolatmenetét.

- Mert az egyikük tudta, hogy ránk fognak találni.

- Az egyikük? - kérdeztem vissza.

- Egy arkangyal. A megmaradt maroknyi hírszerző feje. Nem csak a Földről, hanem óvatosságból a saját seregének tagjai közül is gyűjtötte az információkat. 

- Kicsit üldözési mániás volt, nem? - nevetett fel Mike.

- Az életünk múlt rajta - tette helyre a lány. - Tudta, hogy csak idő kérdése és megtalálnak minket. Hitt abban, hogy a létünk igenis jó, és az élet senkitől sem vehető el. Emellett nagyon erős is volt, talán testvéreinél is magasabb volt az energiaszintje, de sosem fitogtatta. Sőt, inkább kerülte a Méllyel folytatott harcokat. 

- A Mély? Ez az a pokoltéma, amiről a Hivatal fájljaiban folyton sztoriznak? - kérdezett közbe Mike megint, mire Amy bólintott.

- Megvolt hozzá a képessége, hogy egyedül, pusztakézzel nyisson portált a Constamtumba úgy, hogy hozzávetőlegesen azt is meghatározza, az mikor fog ismét kinyílni nekünk. Michael, a vezér sejtette, hogy testvére mit tett, de sosem tudta rábizonyítani. Akkoriban még nem vetette meg lábát mindenhol az ember, de a hírszerző tudta, hogy csak idő kérdése, és elfoglalják majd a Földet. Remélte, hogy miután kikerültünk a rohamosan terjedő civilizációba, könnyebben tudunk majd elrejtőzni az angyalok bosszúja elől. 

- Bosszú? Milyen jó arcok. Aztán végül nem így lett - tette hozzá Mike magához képest is meglehetősen nyersen. - Mármint ők nem találtak rátok, oké, viszont olyan bajba csöppentetek, amire a jótevőtök sem számított.

- Hát nem. Az emberek örökre ebbe a nyomorult tizenhat éves testbe zártak.

- Nem tudsz tovább öregedni? - kérdeztem rá arra, amit már sejtettem.

- Külsőleg már nem, az injekciókúra gondoskodott róla. Így, ebben a formában voltam a hasznukra - folyatta elmerengve és gyűlölettel a szemében. - De sosem hibáztattam érte az arkangyalt, nem tudhatta, mi vár ránk a jövőben. Csak helyesen akart cselekedni, és akkor ez tűnt a megfelelő döntésnek.

- Említetted, hogy az emberek is ismerték ezt a helyet. A ti utazásotok miatt jöttek rá? - folytattam faggatózásom.

- Nem, ez jóval azelőtt történt, hogy kiléptünk volna a Constantumból.

- Akkor honnan tudsz róla? - kérdi Mike.

- Lazarustól. Mesélt történeteket a múltjáról. Atlantiszi polgárnak született, később egy reaktorrobbanás miatt hagyta el az otthonát. Egy szomszédos szigeten lévő, Tartarosznak nevezett helyőrségükhöz hajózott át, ahonnan aztán szélsőséges nézetei miatt el kellett menekülnie. Viszont előtte még észleltek valamit a parton, aminek ő is tanúja volt. A robbanás után angyalok szálltak le a szigetre, és a leírások szerint sosem látott fekete portált nyitva tüntették el az egyiküket maguk közül. Kép- és hangrögzítéssel követték az eseményt, de az egyetlen szó, amit az égiek beszédéből értettek, az csak ennyi volt, Constantum.

- Miért tehettek ilyet? - folytatta kérdései sorát Mike. - Mármint ezek az angyalok?

- Lazarus sem tudta, de nekem teljesen világos volt. Büntetésből. A személyleírása alapján ugyanaz az angyal lehetett, aki minket megmentett. Gabriel. Sosem láttam még előtte ilyen megtorlást, őt hibáztathatták az atomrobbanás miatt. Michaelnek pedig a mi eltüntetésünk módjával maga a pórul járt hírszerző adta az ötletet, hogy miként leckéztessék meg őt a társai. Sosem éreztem többé a jelenlétét, talán még most is odaát van valahol - fejezte be a történetét Amy, mire egy rövid időre mindenki elcsendesült.

Még Nexa sem folytatta, amit elkezdett, az előadottak információi között talán még az ő számára is volt újdonság. 

A vezetőnk nyilvánvalóan nem véletlenül hozta fel a dimenziókon túli világot korábban, már akkor sejtettem, hogy a tervhez szorosan kapcsolódhat a különös hely, ennek pedig ő hamarosan hangot is adott.

- Amiért szóba hoztam a Constantumot, talán már sejtitek, maga a túlélés. A világvége, amit Kiu már látott, meg fog történni, elkerülhetetlenül. Számtalanszor láttam már, nincs erő, ami meg tudná akadályozni. De ez így helyes, ez az…

- Ez az élet rendje? Most az jön? - fejezte be Nexa mondatát Mike felszisszenve, és fejét ingatva.

- Minél előbb fogadod el, annál könnyebb lesz továbblépni.

- Elfogadás? Nézz magadra! Már bocs, utazol az univerzumok közt, hogy életben maradj, pedig van lelked, és ezzel jegyed is a paradicsomba. Mégis évmilliárdok óta ezt nyomatod. Ez neked elfogadás?

- Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű - vágott közbe Kiu, mentorát megvédve, mivel sokkal jobban ismerte a múltját, mint Mikey.

- Hagyd, Kiu! - csóválta a fejét Nexa.

- Miért akarsz Ibizára menni? - szóltam közbe, mert megint kezdtünk kicsit elkanyarodni a vélelmezett tárgytól.

- Van egy eszköz, amivel a világvége ugyan nem gátolható meg, de túlélhető.

- A Hengerekre gondolsz? Szerintem mind olvastuk a feljegyzésekben - pontosította Mike.

- Igen. Szóval napok óta figyelek egy érdekes, de kódolt levelezést a Tanács és az egyik ügynök közt.

- Milyen Tanács?

- A Hivatal központi szerve, igaz? - kérdeztem rá, mert rémlett, hogy már volt róla szó, vagy olvastam valamelyik fájlban.   

- Igen. A titkos üzenetváltásokat simán a neten bonyolítják, nyílt fiókok felhasználásával, én pedig készítettem egy algoritmust, ami a szóhasználatok alapján szűri az esetlegesen lényeges maileket. 

- Ezt szerintem ugorhatjuk, én is dolgozok hasonlóval - folytatta a kocka irodista kissé nagyképűen.

- Hát persze. Az üzenetek alapján, ha jó a fordítás, akkor egy mexikói építkezésen megtalálták az egyik Hengert. Egy helyi csempész pedig napokon belül át fogja adni azt a Hivatalnak. Szerencsére még maga a szervezet sem tudja, hogy mit talált, egyelőre csak egy szokatlan totemet látnak benne.

- Miért érdekli a Hivatalt egy egyszerű totem? - tettem fel a logikai láncban soron következő kérdést.

- Mert habár azték mintákra hasonlító szimbólumokat hordozó szimpla ereklyének tűnik, a helyi archeológusok vizsgálatai azt állapították meg, hogy a valódi eredete mind térben, mind időben meghatározhatatlan. Az egyik szakértő eljutott odáig, hogy saját szakmai tekintélyét kockáztatva leírta, meggyőződése szerint a tárgy nem evilági eszköz. Ennek híre a szolgálati ideje alatt kiépített kiváló kapcsolatai útján elérte a Hivatal mexikói ügynökét is, csak éppen kicsit megkésve.

- Mivel késett el? – kérdezte Mike.

- Értesült róla, hogy a totemet ellopták, és már messze az illetékességi területén túl járt. A levelezés a svájci ügynök és a Tanács közt folyt, neki sikerült végül rábukkannia arra, akinél jelenleg a Henger van.

- Sikerült rávennie a csempészt, hogy adja el neki? 

- Eredetileg egy orosz milliárdoshoz került volna, de az ügynök többet ajánlott. Megtehette, a Hivatalnak gyakorlatilag korlátlanok az erőforrásai. Az átadás holnapután lesz.

- Ibizán - vette fel a ritmust egykori társam. - Pöpec. És ez miért is jó hír? Chris és én nemzetközi elfogatóparancs alapján lehetünk körözöttek, miközben űrrakéták várnak indulásra készen, koponyáinkkal a célkeresztjükben. 

- Megmondtam. Ezzel túlélhető a világvége. Egy gyors akcióval még rejtve tudlak titeket tartani a Hivatal elől. Az Interpol meg, ha kerülöd a kamerákat, akkor jelentéktelen.

- De ez csak egy – akadékoskodott tovább az egykori munkatársam.

- Ahonnan Kiu jött, ott van még egy. Nem tudta olyan erősen tartani, mikor belépett a Constantumba, hogy magával is húzza, ezért az most is ott van a Qiandao fenekén. De azért még nem mehetünk el.

- Miért nem? 

- Mert Kiu a jelenben még nem fogta meg, így nem is jött ide vissza.

- De itt van, akkor már nem mindegy?

- Ez nem így működik.

- Akkor? Hogy? - problémázott tovább Mike.

- Nem tudom! - kilátott rá a türelmét vesztő Nexa. - Nem tudom mindenre a választ! Erre szerintem senki sem tudja. Fogalmam sincs, mi történne akkor, ha a víz alatti Hengert idő előtt akár egy métert is elmozdítanánk a helyéről, és Kiu nem találná meg az Apocalyptum kezdete után. Pont ezért azt mondom, maradjunk annál a verziónál, aminek ismerjük a lépéseit. - folytatta, mire Mike végül egyetértően bólogatott. - Nem várom, hogy jöjjetek velünk. Mike, Chris! Nyugodtan várjátok meg itt a végét. A házban biztos helyetek lesz. Sosem járt ezen a földön senki. Magasan vagyunk, így a portál is közelebb van, minimális az esélye, hogy felrepülve bármi is elkapjon titeket a Lélekhullámba olvadásotok előtt. Viszont Kiu, Amy, nekünk utaznunk kell - magyarázta a fiatalok lélek nélküli természetére, és a saját végtelennek és külső szemlélőként értelmetlennek is tűnő várakozására utalva.

- Veletek megyünk - feleltem, mire Mike kivételével mindenki csodálkozva pillantott rám. - Beszéltünk már erről az eshetőségről korábban - biccentettem a barátom felé, aki magához képest összeszedetten és határozottan bólintott vissza. - Hogy ha segítségre lesz szükségetek, még a vége előtt, akkor mi hogyan fogunk cselekedni. 

- Nincs mit megbeszélnünk róla, csináljuk! - fejezte be mondandómat remek cimborám, néha nagyon idegesítő a kreténkedése, de a szíve a helyén van.

- Rendben. Ha ennek vége, és a mexikói Henger már nálunk lesz, akkor visszajövünk ide, és ahogyan eredetileg is terveztük, a kellő pillanatban biztosítjuk majd a feljutásotokat - válaszolta Nexa. 

- Ez még mindig csak kettő – kezdett számolgatni Mike.

- Hogy érted?

- Qiandao, Mexikó. Ez csak két Henger. Hárman vagytok. Nem jön ki a matek.

- Kettővel már talán be tudok mérni még egyet.

- Négy volt, igaz?

- Igen. Az utolsó pillanatban legutóbb nagy volt a kavarodás, csak annyit láttam, hogy az egyik ott hevert Inia mellett, a másikra pedig ketten fogtunk rá. Ezek sértetlenek voltak, szerintem ez a kettő van meg. A harmadik épp ráégett az egyik társam fejére, a negyedik pedig talán még működött, mikor eljöttem. Az esetleg még ott lehet valahol.

- Ha ott voltak, akkor most hogyan lehetnek itt?

- Mi van? - szólalt meg értetlenül Kiu, valóban kibogozhatatlan kérdésnek tűnt, de Nexa helyén tudta kezelni.

- Jogos kérdés. Ha nem kerültek be az előző világ utolsó portálján keresztül a Hengerek a Constantumba, akkor hogyan lehetnek itt, és miért nem szűntek meg a korábbi kozmosszal együtt?

- Ja, valahogy így - helyeselt Mike.

- Átjárja őket a Velanium. Az eszközök feltalálója úgy programozta be ezt az anyagot, hogy még az aktuális világ megszűnése utáni Őskáoszban is összetartsa a Hengereket, és a következő teremtéskor pedig juttassa is ki onnan az átszőtt tárgyakat. Biztonsági protokoll neccesebb helyzetekre.

- Mint a csuklódra kötött öltözőkulcs, mielőtt fejest ugrassz a medencébe. Ha kicsúszik a kezedből, akkor sem merül el. - egyszerűsítette le a dolgot a lassan józanodó.

- Ja, nagyjából.

- Szóval holnapután várható az átadás. Tudunk pontosabbat? - tértem rá a terv érdemi részére, mert végre olyan területre kerültünk, amihez én is értek.

- Tudjuk, hogy melyik hotelben foglalt szobát, és hogy pontban 23:00-kor történik meg.

- A konkrét helyszín… - folytattam volna, de Nexa már válaszolt is.

- A pontos szobaszám nem jön ki a levelezésből. Azt az Intéző már maga foglalhatta.

- Intéző?

- Ügynök, kém, bérgyilkos, végrehajtó. Hivatali összefoglaló zsargon a hálózat tagjaira - magyarázta Kiu, felkészültségben több hónap helyzeti előnye van hozzám képest.

- Személyleírás? Akár róla, vagy a csempészről?

- Nincs, születési adatok sincsenek, ott kell majd néhány dolgot improvizálnunk.

- A konkrét szobafoglalását megoldom - jegyezte meg Mike. - Használhatom a masináidat?

- Persze - válaszolta Nexa értetlenül, de bízott a társunk hozzáértésében. - Csak bátran, Kocka!

- Köszi - hálálkodott büszkén biccentve, majd elindult a másik szoba felé.

- Ez nem bók volt, ugye tudod? - szólt utána Kiu, de az izgatottan távozó Mikey már valószínűleg nem is hallotta az újabb ekézést.

- Akkor lesz szobaszám, remek! - nyugtázta Nexa. 

- A szobaszám mellé pedig már lesz fényképünk. Gondolom Ibizán is érvényesek a nemzetközi szabályok - utaltam az idén elfogadott egyezményre, mely szerint minden szálláshelyen fotó készül a szolgáltatást igénybe vevőről.

- Gondolom, igen. Nívós hotelről van szó, nem hiszem, hogy problémáznának ezzel.

- Nívós hotel, sok-sok kamerával - vetettem fel a személyes megjelenésünk aggályait.

- Világpolgár vagy új személyazonossággal.

- Hiába, Mike arca és az enyém a régi. Ahogy az első arcfelismerő kiszúr, jönnek is a töltetek.

- Belenyúlhatok az Interpol rendszerébe, onnan veszi a Hivatal is a rátok vonatkozó infói érdemi részét. Mire rájönnek, hogy valaki babrált a nyilvántartásban, már ismét Alaszkában leszünk - fejtette ki módszerét az exintéző, amivel engem ezen a téren teljesen meggyőzött.

- Még mindig kicsit ködös a dolog. Nem rossz, amink van, de mindent tudnunk kell előre, ami tudható. A hotelről van tervrajzunk?

- Tipikus ibizai szálloda - mutatott végig a kinyomtatott és nappali asztalra kiterített metszeten Nexa. - Három étterem, hétszázötvenkettő szoba, négy felvonó, egy bár, és a földszinten egy méretes…

- Szórakozóhely. Ez lesz az. Itt lesz az átadás.

- Miből gondolod? - lépett közelebb Kiu a meggyőződésemet megkérdőjelezve.

- Félhomály, tomboló tömeg, dübörgő zene, tökéletes. Én biztosan ezt választanám. Itt csinálják meg, higgyétek el.

- Oké, egynek jó, de vegyünk számításba más lehetőségeket is - figyelmeztetett a házigazda. 

- Egyetértek - feleltem a jogos felvetésre.

- A megérzéseim azt súgják, hogy igazad lehet, Chris! Nem tudom megmagyarázni, de valamiért ezt érzem a jövőnek. - szólt hozzá Amy konkrétumok nélkül, de úgy tűnt, elég volt ahhoz, hogy Nexát is magával húzza a feltevés.

- Rendben, ez lesz akkor az elsődleges verziónk, de maradjunk józanok!

- Kiu, Amy! Ti lent lesztek itt, én pedig majd fent a bárrészen. Ki kell bérelnünk előre egy kocsit. Egyterűt, lehetőleg furgont, és legyen sötét, jellegtelen darab.

- Megoldom - vágta rá Nexa.

- Fel kell mérnünk az épületben minden érkezési és távozási lehetőséget, a biztonsági személyzet létszámát, összetételét, váltási idejét. És kell pontos leírás erről a Hengerről is - kezdtem meg a felkészülési folyamatot feszített tempóban, mivel szorított minket a határidő.

Láthatóan mindegyikük hallgatott a tanácsaimra, egy pillanatig sem kérdőjelezték meg az alakuló közös tervre vonatkozó ötleteimet, pedig alig ismertek még.

Bizakodó tekintetük örömmel töltött el, mert amióta az ismeretlen világba csöppentem, akkor először végre hasznosnak éreztem magam. 

Alig telt el harminc óra a tervrajz böngészése után, máris a spanyol bulisziget repterén landoltunk. 

Elégedetten pillantottam végig az utastéren, mikor kiszállás előtt a poggyászomat szedtem össze. 

Négy csapattárs négy teljesen különböző létből érkezve, de összekovácsolódva figyelte reménytelien csillogó szemekkel a leszállópályát a két lélektelennek túléléséért.

Nexa nagyon jó szervező volt. A felfoghatatlan ideje gyűjtött tapasztalata és a jelen univerzumban kiépített kapcsolati rendszere olyan olajozottá tette a felkészülési folyamatot, ami ismert hírszerzési keretek között elképzelhetetlen lett volna.

Összemérhetetlenül rutinosabb nálam bármiben, mégis őszinte figyelemmel és egyenrangúként hallgatta meg hozzászólásaimat. 

Tudta, hogy Kínában pontosan hol volt a másik Henger. Az információ birtokában bármikor eltehette volna Kiut láb alól, és léphetett volna tovább a következő világegyetembe, a párjának kutatását és az eszelős szinten bebiztosított életvitelét folytatva, mégis szárnyai alá vette a fiatalarcú angyalbarátainkat.

Mike majdnem fél napot szöszölt valamin a villa műhelyében, nem akarta részletezni, hogy min ügyködött, de közben végig sikert láttam a tekintetében, ami nekem éppen elég volt magyarázatnak.

Kétségtelenül beszari alaknak ismertem korábban, annak idején mégis odalépett a fegyveresek elé, hogy kiszabadítson engem a kőfejtő szorult helyzetéből, és mégis eljött a srácok megmentéséért is, a saját élete kockáztatásának teljes tudatával. 

Igaz barátom volt, a repülőgéphez tolt lépcsőn már olyan bátorságú férfiként láttam lelépkedni, amilyet bármely hírszerzési ügynökség kapkodva fogadott volna. 

Mindig is nagy álma volt az ilyesfajta meló, bízott abban, hogy egyszer talán része is lehet benne.

Amy és Kiu. Két angyalarcú lény, izgatott és zavarban lévő gyerekekként pillantottak egymásra az üléseken, de úgy tűnt, hogy a földhözragadt kapcsolatteremtésük jege szép lassan kezdett köztük feloldódni.  

Ideje volt, mert nemcsak, hogy értük csináljuk ezt az egészet, de ahogyan a Henger átadási helyéről meg voltam győződve, úgy voltam teljesen biztos abban, hogy a jövő az övék lesz. Ha ez a világ elmúlik, ők lesznek az itt történtek utolsó hírmondói a soron következő univerzum számára.

Mert meg kell ismerniük a múltat, akárkik is érkeznek majd miutánunk. 

A földi lét csupán egy próbatétel a lelkek számára? Állatok és növények, angyalok és szörnyetegek, eszmék és korok, mind csak díszletek és statiszták lennének az emberi szív vizsgájának színpadán?

Nem lehet, hogy az emberiség évezredei nyom nélkül olvadjanak be a végtelen sötétbe az utolsó másodpercben.

Emlékeznek rá majd az üdvözült lelkek? Sztorizgatnak majd odafent Tutanhamonról, Akhilleuszról, Hitlerről, Gandhiról, Bin Ladenről, Mandeláról, liberalizmusról, kommunizmusról, lájkokról és hashtag-ekről? Talán. És ha nem?

Jó vagy rossz, felemelő vagy eltipró, mind a részei voltak annak, amik itt történtek, nem múlhat el semminek az emléke az atomok megszűnésével együtt.

- Megjöttünk, Cimbi! - szólal meg mellettem a bőröndjét vonszoló, színes virágos inget és rózsaszínen villogó keretes napszemüveget viselő Mike. - Az örök party fővárosa. Tudtad, hogy tizenhárom éve nem volt itt olyan, de egyetlen másodpercig sem, hogy a szigeten egyik klubban sem pörgött DJ-szett?

- Nagyon szép - feleltem neki, de nem osztoztam a lelkesedésében, a művelet elemein kattogott az agyam. - Nem úgy volt, hogy kerüljük a feltűnést?

- A csaj azt mondta, mindent lezsírozott. Érinthetetlenek vagyunk, Tesó! - folytatta hangosan, jobb karját pacsira emelve.

- Ha túlleszünk ezen, akkor majd jöhet a high five, addig is irány a raktár a dokkoknál.

- Lazíts, Öreg! Lehet, hogy ez lesz az utolsó bulink. Sőt, belegondolva, tutira ez lesz az utolsó bulink - mélázott el a cudar igazságon. - Azért ez elég lelombozó, nem? Ezeknek meg itt, nézd meg, fogalmuk sincs semmiről - pillantott végig a reptérről távozó színes tömeg tagjain.

- Csak jussunk el addig!

- Oké, de akkor iszunk - torpant meg komolyra fagyott arccal. - Ha meglesz a cucc. De úgy rendesen. Nem ám úgy kortyolgatunk, szürcsölgetünk, hanem odaverünk Ibizának! Na?

- Persze, iszunk, csak gyere már!

- Ott a kocsi - szólalt meg Amy és Kiu túloldaláról Nexa, állával előre intve - Ilyenre gondoltál?

- Tökéletes. A technika?

- Öt órán belül állni fog a rendszer.

- Mike?

- Tudom a dolgom, meglesz minden. Összerakjuk hamar a cuccot a kiscsajjal.

- Szólnál a bongyorkának, hogy ne hívjon így? - kérdezte Nexa, feltehetően tőlem. - Hoztam plusz egy golyót orvosságként a megjegyzéseire.

- Au, de harapósak vagyunk ma - felelte a majomparádénak öltözött technikus a jobbom felől. - Viszont az esti fellépés előtt fix, hogy kiáztatom magam a jakuzziban.

- Nekem mindegy, hogy hogyan, csak fürödj meg, mert innen is elhányom magam - jegyezte meg Amy, felsőjét az orráig húzva.

- Ez csak parfüm, ingyen adták a gépen.

- Gáz vagy, Mikey!

Az utunk egyenesen a tárolótelepre vezetett, ahol Nexa és Mike azonnal munkához is láttak a berendelt eszközök üzemkésszé alakításával. 

Amy és Kiu egy másik kocsival velem tartottak a hotelbe, hogy becsekkoljunk, és kicsit felmérjük a terepet.

Hamar besötétedett, a műszaki eszközökért felelős két tagunk időben el is foglalta felállítási helyét a kémverdává tuningolt, szürke furgonnal a tengerparti hotel bejáratától alig ötven méterre a főút túloldalán.

- A füles mindenkinél bent van? - kérdeztem, mire mindenki lejelentkezett, tartották a megbeszélt kezdés időpontját. - Rendben, innentől ne nyúlkáljatok a fületekhez, mert feltűnő, és anélkül is tisztán érthető.

- Szerintem nem kell Ádámtól és Évától kezdeni, Haver, mindenki tudja a dolgát - felelte Mike, nem is erőltettem tovább a gyorstalpalót.

Amy és Kiu a bárban ültek egy asztalnál, én nem messze tőlük a pultot támasztottam egy pohár whisky mellett. A recepcióra hibátlan rálátásom volt, rengetegen érkeztek akkortájt.

- Chris, szerintem indulhatsz - forgalmazta néhány perc elteltével a közös csatornán Nexa.

- Most kicsit kevesebben vannak. Jelzek, ha mehet - válaszoltam, majd elindultam a porta felé.

- Az Intézőknél biztonsági előírás, hogy nem érkezhetnek a hasonló találkozókra túl korán, de most már biztosan itt kell lennie.

- Rendben - feleltem, miközben odaléptem a felszabadult egyik recepcióshoz.

- Segíthetek, Uram? Csak nincs valami gond? - szólított meg a kedves mosolyú hölgy.

A sok vendég ellenére úgy tűnik, hogy emlékezett rám délutánról. Valamiért megjegyezhető fejem van, ami most nem feltétlenül jön jól.

- Nem, nincs semmi probléma, épp ellenkezőleg. Szeretném meghosszabbítani a foglalást egy nappal - feleltem, közben a nadrágzsebemben lévő jeladóra pittyentve jeleztem Mikenak, és körbepillantottam a viszonylag sűrűn portyázgató, fegyveres biztonsági őrökön.

- Oké, Haver indítom - felelte, majd néhány másodperc után tovább folytatta megszólalását. - Most majd meglátjuk, emlékezetből össze tudtam-e rakni.

Gyorsan telt az idő, az alkalmazott már majdnem végzett is, mikor Mike még mindig nem jelentkezett. Mi lesz már?

- Úgy tűnik, működik. Egy isten vagyok! Hölgyeim, Uraim, a Sucker2 életre kelt!

- Ez csak valami rossz vicc? Mi ez a gázos név? - szólt közbe Kiu.

- Több fegyelmet, Emberek - suttogtam elfordulva a pulttól.

- Tessék? - kérdezte a szállással kapcsolatos módosításomat regisztráló nő, valószínűleg meghallhatott.

- Chris, még ott kell maradnod! Pörögnek az adatok, de kicsit lassú, egyelőre ennyit tud a rendszer.

- Ja, semmi, semmi! Nagy gond lenne, ha megtoldaná még egy nappal?

- Nem, dehogy, már rögzítem is - felelte, de a robotszerűen felvett széles mosolya kezdett kicsit lelohadni a hátam mögött gyülemlő sor láttán.

- Rendben, megvan a lista - szólalt meg Nexa, szintén a járgányból, így az álságos ügyintézés udvarias befejezése és sűrű bocsánatkérések után ott is hagytam a pultot.

- Innentől ti jöttök, Nex!

- Csináljuk, de nem tudom, mennyi idő. Ráengedem az algoritmust, abban minden eddig használt intézői álnév szerepel - felelte, majd visszasétáltam a bárba.

Hosszú és idegőrlő rádiócsend vette kezdetét, talán tizenöt perc is eltelt.

- Na? - kérdeztem türelmetlenül.

- Még semmi, a szoftver még nem adott találatot, de közben manuálisan is nézzük.

- Várj csak! - szólalt meg Mike. - Ezt nézd!

- Igazad lehet - felelte Nexa.

- Mi az? - kapcsolódtam be.

- Alicia Bern - válaszolt konkrét névvel.

- Miért is ő?

- Az Intéző fedőneve a levelezések során Svájc volt. A rábízott ország alapján.

- Bern pedig a fővárosa - vettem fel a ritmust. - Jók vagytok.

- 342. szoba, megkezdett fogyasztása még nincs, de már fent kell lennie - folytatta Nex.

- Személyleírás a becsekkolás alapján?

- Huszonéves, hosszú, sötétbarna hajú és fehér bőrű nő. Testékszer, tetoválás nem látszik. Bejelentkezésnél fekete dzsekit viselt. Az arckép alapján ennyit tudunk, de lefuttatom az arcképelemzőt is gyorsan - fejtette ki Nexa.

- Kiu, te jössz!

- Úton - felelte, majd elindult terv szerint a megjelölt hotelszoba felé az extraképességeivel körbeszimatolni.

- Bent van, tisztán érzem - folytatta, miután felért az ügynök által használt helyiséghez. - Viszont elég furcsa.

- Mi furcsa, Kiu?

- Nem tudom, csak zavaros az elméje.

- Fenyegetést jelenthet? - kérdezte Nex. - Fegyver lehet nála?

- Nem, nincs, csak olyan…

- Milyen, Kiu? Ha gond van, szólj, és leállunk. De ha nincs, akkor haladjunk! - beszélt tovább Nex.

- Nem. Nincs semmi. Bent van.

- Egyedül?

- Igen.

- Rendben, fél órán belül találka, már valószínűleg nem fog vacsorázni, egyenesen megy majd az átvételi helyre.

- Már a második hordár bámul meg idefent - jegyezte meg a fiú tíz perccel később.

- Leváltalak, Kölyök! Ki fognak szúrni. Semmi szükség arra, hogy rád hívjanak egy biztiőrt. Ha meglátsz a folyosó végén, gyere vissza, Amyhez - feleltem, majd felmentem a harmadikra.

Nagyjából tizenöt percet tébláboltam a folyosó végén, mikor végre kinyílt a 342-es ajtaja.

- Készenlét, szerintem indulunk.

Hát nem erre számítottam. Millió módja van a szem megcsalásának, a látvány manapság nem csak sminkkel, tetoválásokkal, implantátumokkal és holografikus effektekkel formálható, hanem évek óta már a sejtszintű testmódosítások burjánzó világát éljük. 

Ő viszont egészen más. A lány, aki előlépett a folyosóra, még egy biotechnológiai világkiállításon felvonultatott szupermodellek közé sem olvadt volna be hétköznapiként, pedig egy gramm mesterséges beavatkozás sem történt még a szépségén.

Ritka már a hozzá hasonló, természetes varázslatként jött velem szemben a folyosón.  

- Szemben. - ébresztettem magam a röpke ámulatból.

- Ismételd! - kérte Nexa.

- A hátsó lépcsőt használja - suttogtam meglepetten, miközben elfordulva a fal takarásába húzódtam. 

- Igen, megvan a kamerán. Csak töröld meg a szád, Chris, mire odaér, mert innen látszik, hogy csöpög a nyálad - felelte Nexa epésen.

- Én veled vagyok, Haver, brutál a csaj!

- Persze, Szívem! Holnapután indulunk - beszéltem a hirtelen fülemhez kapott mobilomba terelésképpen, miközben utánafordulva a mellettem elsétáló ügynöklányra pillantottam.

Hosszú, barna haját igazgatta, ahogy kibontva borult a jobb vállára. Pánt nélküli, testhezálló ruhája a térdei felett ért véget, karcsú alakján a szivárvány összes színét keverően vibrált a korántsem hétköznapi szerkója.

Bal kezében sötét dzsekit láttam, vékonynak és szűknek látszódott, de a forró ibizai éjszakákon is csak az legfázósabbak kiegészítője lehetett, ami rögtön fel is tűnt.   

Viszont más is emlékezetes maradt az estéről, nem csak az árulkodó kabáttal megtoldott páratlan megjelenése. 

A tekintete. Az elem, ami talán még kevésbé illett bele a tökéletes összképébe. Csak a másodperc törtrészéig találkozott a tekintetünk, de így is kiváló lehetősége nyílt a mimika olvasására annak, akit képeztek az ilyesmire.

Közönnyel palástolt végtelen szomorúság kavargott a szemében. Talán az intézői élet okozta kezdeti kiégés jele volt, mert túl sok rémtettet látott már? 

Kiábrándultság. Talán ebben a szóban összpontosult minden, amit az íriszéből visszatükröződni láttam, mikor egy pillanatra rám nézett. Nem vagyok egy főnyeremény, de ott úgy éreztem, valójában nem is nekem szólt a megvetése, hanem talán mindenkinek. 

- A dzseki lesz mostantól a főszereplő. Alighanem az alá csempészve fogja felvinni a Hengert a szobába, nemigen van módja másképp kijuttatnia észrevétlenül a táncterekről - informáltam a többieket, miközben próbáltam visszatérni a valóságba.

- Igazad lehet. Amy, Kiu? Hallottátok?

- Tisztán.

- Átvesszük kamerán, Chris! - szólított meg Nexa. - Gyere le a túloldalon, mert már így is visszapillantgatott rád.

- Talán jó vagy nála - tette hozzá Mike.

- Szép lenne, de nem vagyunk egy súlycsoport. Nexnek igaza van, elkopott a célszemélynél az arcom. Ha követem, akkor fel fogok tűnni neki. Amy, induljatok el a bulihelyre! - adtam ki az utasítást, de egy ideig nem válaszolt. - Amy? Kiu? 

- Úton - válaszolta végre a lány.

- Követjük! Belépett a négyes tánctérre, de innen vakok vagyunk. Van kamera, de rengeteg a holttér, és rosszak a fényviszonyok. Ti jöttök srácok, innentől rajtatok múlik! - magyarázta Mike.

- Ne túl közelről, de lássatok rá az átadásra! Tudnunk kell, ha megvan a cucc - folytattam, de semmi reakció nem érkezett, már megint. - Amy?

- Megoldjuk, nincs para! - felelte.

- Nagyobb feszességet, ha kérhetem! Ne feledjétek, kikért vagyunk itt.

- Nem lesz gáz - tette hozzá nyugtatóan Kiu, de akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire egy húron kezdtek pendülni.

- Innentől minimálisan forgalmazzunk! A csempészt nem ismerem, de a fajtáját igen. Mindnél van hullámdetektor, ami szűri és jelzi neki a gyanúsan sűrű adásokat a közelében. Úgyhogy röviden szólva, innentől csendet kérek odalent! - figyelmeztetett a furgonból irányító exügynök.

Igazán betartották a fiatalok, amit kértek tőlük, talán fél óra is eltelt a napoknak tűnő rádiócsendben.

Idegesen járó lábakkal figyeltem a bulirészleg lejáratán keresztül felszűrődő színes villanásokat, miközben a mélynyomók ütemes dübörgése az alkoholszármazék utolsó cseppjeit fodrozta az üresedő poharam fenekén.

- Még egy kört, legyen szíves! - kértem ki a következőt, de közben képtelen voltam levenni a szemem a forgalmas lépcsőről.

- Chris, nem kellene idő előtt kiütnöd magad - tette meg építő észrevételét Nexa.

- Nyugi, bírom! Hol a francban vannak már? A csempész ennyire biztosan nem óvatlan.

- Te… Te meg hogyan? Gabriel? Ez lehetetlen - szólalt meg Amy döbbent hangon.

- Nem ő az, Amy! Látom őt, emlékszel? - felelte Kiu. - Koncentrálj! Csak hasonlít rá, ennyi.

- Minden rendben? - kérdezte gyanakvóan Nexa. - Mi történt?

- Semmi, minden rendben - jelentette Kiu. - Úgy tűnik, hogy megvolt az átadás.

- Úgy tűnik? - ismételtem értetlenül. - Láttad a Hengert, vagy sem?

- Nála van. Az ügynöknél. Elindult felfele, talán a szobájába. Amy a nyomában, én jövök a hátsó lépcső felől.

- És a csempész? - kérdezte Nexa. - Hogy nézett ki?

- Azt nem tudjuk.

- Mi van? Volt kontakt, de nem láttátok a fickót? - faggatóztam tovább.

- Nagy volt a kavar, de nem mindegy? Úgysem kell nekünk. 

- Rendben, haladjunk - sóhajtottam.

Bosszantott a fegyelmezetlenségük, de végül hamar lehiggadtam, hisz még csak gyerekek. 

- Nex! Terasz?

- Úgy látom, hogy nyitva hagyta.

- Mákunk van, így talán végig észrevétlenek tudunk maradni. Menjen a drón - folytattam a volt ügynökünk milliméternyi hivatali kütyüjére utalva.

- Két percet bír csak az aksija, biztosan lőhetjük? - kérte a megerősítést Mikey.

- Igen, mert ha felér és becsukja előttünk, akkor annyi a csendes akciónak. 

- Rendben, úton a Kibermoszkitó - nyugtázta az idegesítő elnevezéseit bővítve, amire már inkább nem is reagáltam.

Az eszköz indítását követően meg is láttam az Intézőt kifordulni a lenti fényekből. 

Ugyanúgy fogta a dzsekijét, mint addig, de Kiu nem tévedett, volt a fekete ruhadarab alatt valami. A lány vérhiggadt volt, kicsit sem sietett, valószínűleg nem először csinálhatott hasonlót.

Amy mögötte, én érkeztem leghátul, alig másfél perc alatt ráfordultunk a harmadik szint folyosójára.

- Bent van - előzött meg minket Kiu.

- Mike, hogy állsz? 

- Szemből érkezek a pálmafa mellett, már pont húzná el a terasz ajtaját - felelte, miközben a repülő eszközre szerelt mikrokamera segítségével vezette célhoz a vegyületet. 

- Siess! Egyenesen a nyaki ütőérbe! Úgy azonnal hat.

- Próbálom. Basszus, rengeteg a sirály! Ha rámar az egyik, az drága falat lesz - motyogta erősen koncentrálva, miközben lassan már mindhárman odaértünk a szoba bejáratához.

- A pénz a legkevesebb, ha elszúrod - jegyezte meg Nexa.

- Mi lesz, Mike? - suttogtam.

- Sikerült. Lent van a csaj. A teraszajtó mellett fekszik az ágy mögött.

- Szép munka! Gyere ki onnan, pár másodpercig még bírnia kell a drónnak, nem hagyhatunk nyomot.

- Kint - érkezett a megnyugtató jelentése.

- Amy, Kiu! Ti jöttök - hívtam oda őket a szoba elé.

Ekkor jött az a rész, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan csinálják, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy működött, sokszor elgyakorolták laborkörülmények közt. 

A fiú legfőbb ereje a látása volt. Először élőlényeken élesítette, de később rájött, hogy bizonyos fokig élettelen mechanizmusok működését is fel tudta fogni.

A lány adottságai közt a leghasznosabb akkor a szuggesztió, mások befolyásolásának képessége volt, ami a kísérletek során úgy tűnt, kiválóan volt kombinálható Kiu készségével. 

- Gyerünk srácok - suttogtam, ahogyan az angyalfiú keze a mágneskártyával nyitható záron, Amy jobb tenyere pedig a társa vállán pihent.

- Ettől nem lesz gyorsabb - felelte sürgetésemre a lány erősen hunyorogóan koncentrálva, miközben én idegesen kapkodtam a fejem a folyosó két vége közt.

Fél perc után aztán végre zöldre pittyent a szerkezet, közben halk kattanással oldott ki a zárnyelv.

- Kinyílt - tolmácsoltam a kintieknek. - Befelé! - folytattam, a következő fázisba átlépve.

- Chris, lehet, hogy semmi, de több egyforma tag tart a hotel bejárata felé, és közben néha hátrafordulva szkennelik a környéket - jegyezte meg Mike, miközben odaléptünk az elkábított ügynök mellé.

- Arcfelismerő?

- Nem dob ki semmit - felelte Nexa.

- Mennyien vannak?

- Úgy harmincan. Négyen megálltak kint, a többiek már bementek.

- Harmincan? Ez valami vicc?

- Mondom, szerintem csak egy gazdag csókát hoztak mulatni. Valószínűleg semmi, de tudjatok róla!

- Nem látjátok a kamerákon, hogy merre mennek? - kérdeztem, miközben kipillantottam a teraszon, és láttam is néhány egyforma fekete kocsit a bejárattól nem messze.

- Az első emeleten járnak, minden kanyarban ott marad egy páros. Ismerős koreográfia, és szép nagyok is, Haver - közvetítette a látottakat Mike.

- Valóban. Sietnünk kell - figyelmeztettem a velem lévő két fiatalt, majd az ingem alól előhúztam a tépőzárral felerősített kamuhengert.

Haszontalan, de pontosan egyező kinézetű másolat, Nexa gondosan ügyelt a részletekre. Kiu egy ronggyal nyúlt be az ágyon heverő dzseki alá, mind megörültünk, mikor kihúzta onnan a mexikóiak által azték totemnek hitt varázstárgyat.

- Na? Mit mondtam? - folytatta önelégülten, mire ismét kattant a bejárati ajtó zárszerkezete.

- Srácok? 

- Nem mi csináljuk - felelte Amy, miközben Kiura pillantott.

Azonnal rámarkoltam a pisztolyomra, ami addig a hónaljtokomban lapult. Kinyílt az ajtó, és olyat láttam belépni rajta, aki azonnal töltőfogásra késztetett.

- Lazarus? - fakadt ki Amy, miközben a fegyverem csövét az érkezőnek arcára szegeztem.

Gyors voltam, de nem eléggé. Mielőtt homloka a célgömböm elé került volna, a fehér öltönyös a jobb kezével maga elé tolta aranyozott revolverét, baljából pedig egy citromszínben szikrázó apró gyöngyöt hullajtott ki. 

A tündöklő fénypont elérte a bordó szőnyeget. Miután szilánkjaira tört, különös ereje apró villanással áradt szét belőle lökéshullámként a szoba teljes oldalfelületén, mennyezetén és padlóján. 

A sárga impulzus az ösztönösen és azonnal felbőszülő Amy rózsaszínben izzani kezdő dühös szemeit, és Kiu kék színben ragyogni kezdő tenyereit egyszerre oltotta ki, mindketten térdre rogytak mellettem.

Amíg az elillant jelenség őket lefegyverezte, én semmilyen hatást nem éreztem magamon.

- Mi történik? - kérdezte a lökéshullámtól pillanatra megrecsegő csatornán keresztül az idegesebb hangú Nexa. - Küldtünk még egy csupasz drónt megfigyelni, még sosem láttam ilyet.

- Valami hivatali cucc lesz - felelte Mike.

- Hivatal? - kérdezte nevetve a hegesedő arcú és bicegve közelítő bordélyvezető. - Az atlantiszi technológia hitvány piócái. - folytatta, majd nagyképűen kivette bal füléből a mienkhez hasonló adóvevőjét.

- Ott állj meg! - szólítottam fel, miközben egyedül lépkedett egyre közelebb, testőrei pedig a folyosóról követték tekintetükkel a főnöküket. - Mióta figyelsz minket?

- Számít ez? - folytatta mosolyogva - De ha annyira érdekel, legyen elég annyi, hogy amióta leszálltatok a szigeten, azóta minden lépésetekről tudunk.

- Először csak a kiscsaj miatt érkeztem.

- Sosem megyek vissza hozzád, te rohadék!

- Nem? És hogyan tervezel megakadályozni benne, Cicám? - hajolt közelebb Amyhez. - Az én tulajdonom vagy örökre, ha tetszik, ha nem - folytatta, mire a lány arca remegni kezdett a haragtól.

Szemei néha korábbi fényében villantak fel, próbált kitörni a láthatatlan fogásból, de moccanni sem bírt. 

- Úgy, úgy! Kapálózz csak, Kislány! Hasztalan bármi, amit teszel. De ne aggódj, mire kettőt pislantasz azokkal a gyönyörű szemeiddel, már megint a színpadon leszel - folytatta, majd egy újabb sárga gömböt eresztett közvetlenül a fejére, ami gyorsan illanóan szétterjedt a bőrén, Amy pedig ájultan terült el a földön. - Félmunkát végeztél velem, Holly, és ezt örökre bánni fogod.

- Esküszöm, hogy lelőlek, ha még egy lépést teszel! - folytattam ingerülten csóválva a fejem, sosem éreztem még magam ennyire eltökéltnek. 

- Igen, Baker? Mégis hogyan tervezel lelépni a kis csapatoddal? - kérdezte a koponyája felé meredező lövedékcső ellenére elképesztő nyugalommal, miközben válla felett hátrapillantott a gépfegyveres őrzőire. - Tudod, mit? Ne válaszolj! Inkább majd én. Szóval ott tartottam, hogy az angyalbigéért érkeztem erre a lepra helyre, de amikor elkezdtem belehallgatni a messzemenőkig érdekesnek bizonyult beszélgetéseitekbe, úgy döntöttem, hogy kibővítem az igényeimet. 

- Sokat pofázol feleslegesen, mondták már?

- Az első pillanattól bosszantasz, Baker! Egy rohadt kavics vagy a sarkam alatt. Na, mindegy, felejtsük is el most egy pillanatra, hogy a fél Moonlight beomlott miattad.

- Az nem miattam volt, jobban is megválogathatnád a világtalan embereidet.  

- Egy eszköz, amivel univerzumról univerzumra tovább lehet költözni? Felbecsülhetetlen az értéke. - folytatta gondolatmenetét, mintha meg sem hallott volna. - Az évezredek során megszerettem a pénzt, nagyon-nagyon megszerettem, de ez már az a kategória, amit hiba lenne kreditesíteni. A totemnek hála, az örök élet most új értelmet nyert.

- Totem? Fogalmad sincs, miről beszélsz.

- Nincs?

- Nem tudod, hogyan működik, csak a halálodba repülsz vele. Belőlünk pedig sosem szeded ki a titkát!

- Jaj, te aztán egy igazi hős vagy. Az igazság bátor védelmezője. Azt hiszed, kell bármi is a fejetekből? Jelenleg koloncok vagytok a nyakamban. Felkenődött trágya a cipőm talpán, amitől alig várom, hogy végre megszabaduljak. Ha már ennyire kíváncsi vagy, hát elmondom. Még Holly és testvérei előtt találkoztam egy angyallal. Ő is a sötét portálon keresztül érkezett. Gyámoltalan volt és védtelen, azt se tudta, merre van arccal. Tökéletes alanya volt a kísérleteimnek, ami többek közt az igazságszérumok fejlesztésére is kiterjedt.

- Nagyszerű. És? Mit akarsz ezzel, te gyökér? - kérdeztem a velem szemben állótól?

- Mielőtt haszontalanná vált számomra, eldalolta a legrejtettebb titkait is. Mesélt egyedileg kifejlesztett, mágikus tárgyakról és képtelen utazásokról, amiket akkor csak furcsa mellékhatásokként jelentkező zagyvaságnak gondoltam, de így, így már egészen másképp fest mindaz, amit kiszedtem belőle.

- Hogy hívták? - kérdezte Nexa a fülemben remegő hangon.

- Mi volt a neve? - kérdeztem meg hangosan, de csak kaján vigyort kaptam válaszul.

- A nevét! - üvöltötte tovább rettegően, de nem kellett ismételnem a kérdést, Lazarus felelt.

- Ó, nem kell neked az a név. Pontosan tudod, ki volt az, Nexa! - mondta ki hangosan a társam nevét úgy, hogy ő is hallja a fülesemen keresztül.- Neked a minden, nekem csak egy patkány a laborom egyik ketrecében.

- Mit tettél vele? - kérdeztem tovább, miközben pontosan tudtam, hogy Lazarus mit szabadított el szavaival.

- Csak amit általában a kísérleti állatokkal szoktak, miután szemétté válik a kihűlt testük - folytatta szörnyetegi dicsekvését.

Kiu közben jobb felemen iszonyatos nyögésekkel, fogát összeszorítva próbált kiszabadulni a láthatatlan szorításból.

- Mennyire cuki, nézzenek oda! Hős lovagként mentené meg a kis szerelmét, egyem meg! - folytatta elnevetgélve a fiú kínjain, miközben erősödő fegyverropogás, és menekülő emberek sikolya hallatszódott az épület alsóbb szintjeiről.

- Hallod ezt, Lazarus? Érted jön.

- Hát persze… Na, megmondom, mi lesz most. Viszem a lányt, viszem a Hengert, ti pedig mentek golyóval a fejetekben a Földközi-tenger fenekére.

- Fogalmad sincs, mire képes egy bosszúszomjas nő.

- Csak egy senki, aki felett rég eljárt az idő, és akitől most én átveszem az univerzumközi bérletet - folytatta, miközben a durrogások robaja egyre fokozódott.

Nexa akkor talán már az emeleten járhatott. Az ajtóban álló őrök egyszerre emelték fel irányába a gépkarabélyokat, és indultak el a lépcső felé, mikor hirtelen megszűnt a sortüzének zaja.

- Látod? Ennyi. Csak egy utolsó hiszti volt, semmi több. A múlté már ő is, akárcsak az angyalkája - nyugtázta a megszűnt robajt, pedig egy pillanatra mintha már aggodalmat láttam volna rajta. - Azt pedig most ideadod szépen! - folytatta, miközben a hozzá közel térdelő Kiuhoz lépett, aki a tehetetlensége ellenére még erősen szorította a Hengert.

Ismét megszólaltak a fegyverek, de ekkor már csak a fekete öltönyösöké hallatszódott.

Megörültem az újabb ropogás közt felsejlő zörejeknek, mert tisztában voltam az ősidők óta harcoló társam képességeivel.

- Dehogy. Csak fegyvert váltott. Hallod a halálhörgéseket? Hallod a torokban gyülemlő vér fröcskölésének morajait? - sugalltam a megint egyre bizonytalanabbnak tűnő gyilkosnak, aki talán önkéntelenül is, de egyre közelebb araszolt a teraszajtóhoz, miközben a pisztolyát rólam Amy fejére irányította. 

Szabad kezével a másik pisztolyáért nyúlt, ami előhúzva az előző ikertestvérének tűnt. 

Habozás nélkül lőtt a hasamba, képtelen voltam talpon maradni, vagy bárhogyan is viszonozni a tüzet.

- Tudom, mi hajt, Baker! - folytatta megint mosolyra húzódó ajkaival. - Az arcodra van írva. Sosem húznád meg a ravaszt, ha azzal kockáztatnád őt. Inkább meghalsz itt, de nem fogsz lelőni, amíg veszélyben van az élete. Szánalmas vagy.

Alig tudtam ébren maradni, de Nexa ekkor végre megjelent az ajtóban. 

Az alkarjára erősített pántból kinyílt fekete pajzsának hegyes alsó csúcsáról élénkpiros vér csöpögött, akárcsak jobbjában tartott katanája pengéjének éléről.

Vörösre festett arca szavak nélkül mesélte el a harminc zsoldoson át vezető útjának történetét. Nincs az a fegyver, ami képes lett volna őt akkor megállítani.

Lazarus azért próbára tette. A két pisztolyból tizenegyszer lőtt rá, de a rárontó amazon a fegyvereivel mindent hárított. A kard már épp lesújtott volna a fehérruhásnak nyakára, amikor az kivetette magát a terasz korlátján.

Még hallottam az őt váró aeromobil felbúgó motorját, ahogyan szempillantás alatt az égbe menekítette.

Nexa őrült ordítással lépett vissza a helyiségbe, őrjöngve ütött bele kettőt az egyik öltözőszekrény tükrébe.

A nyomás megszűnt az angyalainkon, mindhárom szövetségesem egyszerre hajolt oda hozzám, miközben a langyos testfolyadék szétáradt a hátam alatt.

Nem tudtam megszólalni, a garatomat elöntő vér a tüdőm felé kezdett lefolyni.

- Kiviszünk, Chris! Nem fogsz meghalni! - szólalt meg biztatóan Nexa, egy pillanatra ki tudta zárni szerelme elvesztésének tébolyító hírét.

Karjaimat felemeltem magam elé, pirosra színezett ujjaim úgy remegtek, mintha egy fagyos, téli mezőn feküdnék.

- Majd én! - csúszott mellém Kiu.

Éreztem a kezének melegét a hasamon, de semmi javulás nem történt.

- Bassza meg! Teljesen leszívott az a fény! - folytatta idegesen, miközben megfogtam a kezét, és szemeimmel tudtam csak jelezni neki, hogy nincs semmi baj.

Elfogadtam, hogy eddig jutottam, kész voltam meghalni értük és az ügyünkért.

- Felébred - szólalt meg Nexa Kiu felett a mellettem heverő ügynökre pillantva, én pedig jobbra fordítva fejem láttam, hogy tényleg kezd megmozdulni.

- Múlik az altató hatása - kapcsolódott be Mikey a fülünkön keresztül.

- Intézem! - vágta rá Amy, és egyből az idegen lányhoz lépett.

- Nem foghatod meg! - folytatta Mike. - Fogalmunk sincs, mit teszel vele, még sosem csináltad! Ezért használtuk az injekciót, nem emlékeztek?

- Nincs helye most az óvatosságnak, gyerünk! - felelte Nexa, mire Amy megérintette a svájci kezét.

Az angyallány pupillái kitágultak, és a plafon egyik pontjára szegeződtek. Eleve bizonytalan volt a kerülendő behatás kimenetele, de azt mind biztosan tudtuk, hogy ennek nem így kellett volna történnie.

- Amy! - kiáltozta Kiu, de hiába szólongatta, a lány kizárta a külvilágot.

Úgy tűnt, hogy az Intézőt sikerült visszaaltatnia, de láttam rajta, hogy iszonyatos kínokat élhetett át.

Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott, ahogyan azt sem, hogy emberi elmével lehetséges-e kezelni az ilyesmit, de pontosan tudtam a dolgom. 

Minden erőmet összeszedve Amy felé fordultam, és megérintettem a lábát.

Őrjöngő vihar tombolását éreztem angyali társamon keresztül a fiatal svájci ügynök elméjében, ahogyan azt is felfogtam, hogy tettem miatt Amyről végre lekerült a pszichikai nyomás.

Békés és ártalmatlan idegennek tűnt, ahogyan a padlószőnyegen feküdt, és talán még ő maga sem fogta fel a tudata rejtett bugyrába zárt valódi énjét, de féktelen harag dübörgött benne, ami csak arra várt, hogy atombombaként szabaduljon rá a világra.

Valahogyan szólnom kellett volna a többieknek, mert amit akkor láttam, az alapjaiban rengette meg a küldetésünket, viszont képtelen voltam elengedni Amy bokáját, és egyetlen hangot sem bírtam kinyögni. 

Sosem éreztem még hasonló fájdalmat, a fiatal társam testén átvezetett impulzusok tompítatlanul csapódtak a harmatgyenge emberi tudatomba.

Mielőtt megszűnt a külvilág, még hallottam, ahogyan Kiu és Nex próbáltak segíteni, de utolsó erőmet összeszedve, egy szót még ki tudtam tuszkolni magamból feléjük.

- Ne.

Pontosan átláttam, hogy ezt a terhet most nekem kell egyedül elcipelnem, különben csak olyan tudta volna a hátára venni, aki sokkal többet veszíthet nálam.

Lehetetlen volt, hogy kinyissam a szemem, de azt érzékeltem, ahogyan vér serken elő a könnytáskáimból, amint az agyi artériáim egymás után durrantak el a koponyám alatt.

Lassan peregnek most le előttem az utolsó emlékeim képkockái is, de záródó emberi tudatom egyre csak azt suttogja, végső tettem nem volt hiábavaló. Semmi sem volt hiábavaló.

Már érzem a kietlenül sötét Constantum húzását. Attól, hogy a nyomás átvételével sikerült Amy életét megmentem, a Földön még veszélyek ezrei leselkednek rá, viszont most mégis el kell oldanom a kötésünket. 

Már van vele más, aki őrülten vágyik rá, és ezért mindeneként óvni is fogja őt, bármilyen áron.

A hozzá fűző kötelékem erejét fel tudnám használni, és ellen tudnék állni vele a végtelen semmi vonzásának, de talán örökre két világ közt ragadnék. 

Nem a Nexa által feltárt bizonyítékok hatására hagyom, hogy elnyeljen a homály, hanem mert már megérintett az Ő jelenléte, és hiszek abban, hogy bátran vethetem oda magam a sötétnek, utána a mindenség forrása engem is magához fog hívni. Érzem a végtelen szeretetét, a részese akarok lenni örökre.

Kiu szerint csak egy hónap múlva kell érkeznie a Lélekhullámnak, de a sötétségbe lépve azonnalinak érzem, ahogyan fény borítja be a lelkem, majd kirepülök vele a világosságba.

Milliárdnyian szállunk az ég felé a végtelen ragyogásban. Látom a szüleimet, közelebbinek érzem őket magamhoz, mint életem során bármikor.

Ott van Mikey is. Ezek szerint ő is meghalt végül, de szerencsére őt sem ragadták el a kéreg alattiak. Teljesen másnak hat, mint ahogyan emberi testbe zárva láttam őt. A személyisége a régi, de behatárolt fizikum nélkül még szoknom kell a lényét.

- Fent találkozunk, Haver - sugallja szavak nélkül a benyomást.

Közben látom azokat is, akikkel dolgom volt az életem során. Régen aljas gengszterekként nyomorították meg mások életét, most az önzővé és hatalomvágyóvá formáló társadalom mocskától lecsupaszított, elemien jó lényegük emelkedik velünk az égbe. Szívből megbánták tetteiket, az Ő szabályai szerint pedig mindenkinek jár a fenti lét, kivétel nélkül.

Nem sajnálom tőlük, és nem is tartom igazságtalannak a kegyelmét, mert már rólam is lehullottak az emberi esendőségbe záró és ellenérzéseket szító bilincsek. 

A hatalmas világközi kapuhoz közeledve egyre inkább érzem, hogy az igazi otthon léte egészen más alapokra fog épülni. 

Sosem feledett rendőri énemmel értelmezve egyetlen egyszerű törvény létezik, ami odafent inkább mindenki számára közös és legfőképp önkéntes életfilozófia, univerzumok ezrei óta még senkinek nem jutott eszébe áthágni. 

Látom magunk előtt a mindennek forrását, a Három egyikeként erős és kecses szárnycsapásokkal repül a mélybe közöttünk. 

Megérzem a gondolatait, ahogyan elsuhan mellettem. Sokkal összetettebbek, mint amit még a kitárult elmémmel is fel tudnék fogni, de annyit megértek belőle, hogy ha meg akarja óvni lent ragadt teremtményeit, akkor fel kell keresnie valakit. Egy volt arkangyalt, aki… De nem látok tovább, mert a felfogott impulzusokat elnyomja valami más.

Tudja. Egyre csak ezt a szót érzem ki belőle. Tudja, hogy hogyan végződik. Talán sosem sikerül az elemien gonosszá vált gyermekét hazahívnia, mégis elindul a nyájtól leszakadt teremtménye megmentéséért. Még érzi benne a jót, és végtelenül vágyik a szeretetére.


6. Nélküledvilág

Elérkezett az Apocalyptum. Az ötvenhatodik. Vagy ez már az ötvenhetedik? Ki számolja az ilyesmit, már nem tudom nyomon követni.

Pontosan jött. Kiunak hála, ezúttal felkészülten ért minket a világvége. 

Christ tisztességesen eltemettük. Ahogyan életében előszeretettel úszott az árral szemben, önmagához hűen úgy halt meg bátran, igazi hősként. 

Sokat vitáztunk Ibiza után, hogy ott várjuk-e meg az utolsó másodpercet a kiszabaduló lelke útjának bebiztosítására, de végül a kétkedőink is belátták, hogy a tragédia esélye igencsak elhanyagolható volt.

Megszámlálhatatlan ember halt már meg azon a szigeten kábítószerek és más pszichoaktív anyagok túladagolásától, ezért az onnan felcsapó masszív Lélekhullámból nem volt az a D3-as kategóriájú lény, ami ki tudott volna rántani akár egyetlen fénycsóvát is. 

A döntést véglegesen és közösen hoztuk meg, a különös mágiával átjárt svájci Intézőt hátrahagyva, miután minden nyomot eltakarítottunk a szobában, végül sietve jöttünk el, mert sürgős feladat állt még előttünk. 

A világvégéig fennmaradó időben éjjel-nappal tanulmányoztuk a megszerzett Hengert a villában. Bűntudat gyötört, hogy az utolsó pármilliót leszámítva évmilliárdok óta birtokoltam, mégis most kezdtem el először igazán megnézni.

Helyrehozhatatlan hiba volt részemről a lustaságom. Könnyebb volt úgy élni, hogy más majd ért hozzá, hogy más majd megoldja, más majd intézi a jövőnket. 

Túl sokat tettünk Zonira, belepihenve tápláltuk az önteltségét, ő volt nekünk az a bizonyos más.

Eddig csak sodródtam a könnyű hátszéllel, de ezúttal ezrével kellett új képességeket elsajátítanom, hogy a saját lábamon megállva életben tudjak maradni.

Ha időben kiismertem volna a mágikus rúd minden rejtélyét, talán Téged is megmenthettelek volna? Ez az aljas kérdés gyötör napról napra. 

Kétségbeesetten próbálom felmerülésekor terelni a figyelmemet, mert ha engedek a megindított gondolatmenetnek, talán beleőrülök az önostorozásba. 

Mi lett volna, ha… A mondatkezdet, ami az ember számára a vegytiszta méreg önpusztító szétáradásának érzületét kelti, valójában azonban vakcina az ostobaság ellen. Oltás, ami segít, hogy a jövőben ugyanazokat a hibákat már ne kövessük el. 

Tanultam a hibámból, pozitív gondolatokkal feszültem neki a frissen megkaparintott álarc megfigyelésének.  

Becsukva, kinyitva. Elölről, hátulról. Mindenhogyan analizáltuk, minden eszközömmel, amim csak volt, és minden eljárással, amit a Hivatalnál megismertem.

Nem jutottunk előrébb. Mike tizenöt kilót fogyott az utolsó hetekben, napi két órákat sem aludt összesen a labor pultjára terülve. A srácok is odatették magukat, mindannyiunknak naphosszat káprázott a szemünk a tapogatózó impulzusaiktól, de minden erőlködésünk hiábavaló volt. 

Sehogy sem tudtuk bemérni a harmadik Hengert, és a megismert tulajdonságai alapján már abban sem voltam biztos, hogy a tó mélyén rejtőzködővel együtt sikerülni fog.

A civilizáció utolsó napján aztán elengedtük Mikeyt. Nyugat felől érkezett a mindent beragyogó fényfelhő, társunk úgy repült fel utána a magasba, hogy a teste villanását követően nem hagyott hátra semmit magából. 

Ritka az ilyesmi, csak a legjobbak fejezik be a halandó létet ennyire elegánsan.

Mielőtt a terasz korlátjához lépett, még egyszer hátrapillantott ránk. Nem mondott semmit, de szemei bocsánatért könyörögtek. Az ifjú angyalokkal közös láncot alkotva adtam át neki Kiun keresztül az üzenetet, hogy nem volt mit bánnia. 

Minden tőle telhetőt megtett, mind láttuk, hogy még az utolsó percekben is lázasan számolta a függvényeket. 

Hárman maradtunk a korántsem idilli befejezésre. Meteorzápor, napkitörés, földrengés, vegyi fegyverek, szökőár, nukleáris háború, mesterséges intelligencia, halálos vírus, mindben volt már részem Veled, némelyikből többször is kijutott, de ez most egészen más kategória volt.

Szokásosan indultak a végnapok. Az utolsó híradások szerint a Közel-Kelet fölé pozícionált fehér portál bezáródása után elnéptelenedett városok klasszikus zombitanyákká alakultak, és a már ismert módon kezdték felzabálni azokat, akik ideiglenesen még itt maradtak. 

Kiu története alapján eleve sejtettem, hogy ez a világvége sem lesz könnyebb a többinél, a beköszöntött valóság azonban még a legrosszabb verziómon is túltett.

Eddig háromszor láttam hasonlót, amikor teremtett entitáson múlt a bolygó sorsa. 

Egy őrült, megalomániás angyal, aki letér az útról, aztán a bolygó rejtett bugyraiban gyilkolásra kitenyésztett organizmusait ráengedi az emberiségre. 

Ismerős cselekmény, de ez most mégis kicsit másképp alakult. A túlvilági lény haragja ezúttal az egész Földre ki tudott terjedni, teremtményei pedig jóval erősebbnek, gyorsabbnak születtek elődeiknél. A lelkeket még egy atlantiszi anyag segítségével képesek is megragadni, majd a Mélybe rántani a földkéreg megnyílt hasadékain keresztül.

Ahogy ismerlek, már a felhozatal fele is elég lenne neked ahhoz, hogy rágni kezd Zon fülét, a mielőbbi lécelést sürgetve.

Amy hallomásból mesélt történetei szerint a minden rossz okozójaként számon tartott angyal árulása is rendhagyó volt, a saját társai taszították ki maguk közül néhány követőjével együtt egy bolygóra kiterjedő kataklizmát okozva. Nem volt tárgyalás, nem volt párbeszéd, csak az ítélet.

Mindegy, nem a mi dolgunk. A világ így vagy úgy, bosszúvágy pusztításától sújtva vagy anélkül, de egyszer úgyis széthullik, ez a legfőbb törvény idelent.

Egészen más motivál, amióta elmentél. A fiatalok úgy tudják, a második Henger begyűjtésével esélyünk lesz a harmadik megtalálására is, de egyre kevésbé hiszek abban, hogy működőképes volt még annyira az Iniához vágott sisakod, hogy egyben át tudott volna jutni a Constantumon.

Tudom, mi gyötört akkor, nem voltál önmagad. És tudom azt is, hogy mi végzett Iniával, hogy mi ölt meg téged is valójában. 

Nem Lazarus volt, ő csupán egy közbevetett eszköz a sors végtelen folyamatában. 

Persze mámorító elégtétellel töltött volna el, ha egyszer még a kezeim közé tudtam volna keríteni, de Ibiza után már sosem akadtam a nyomára. 

Eleinte még az is kísértett, hogy ne szedjem ki Amy testéből a néhai birtoklójának nyomkövetőjét, hanem inkább felhasználjam őt az Atlantiszból származó szörnyeteg következő látogatásának kiprovokálására, de soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni.

Chris halála után a napjaim felét Lazarus felkutatása tette ki, minden létező követ megmozgattam. Viszont régen ő is Intéző volt, így pontosan ismerte a módját, hogy hogyan váljon köddé a világ számára. 

Már napok óta nem foglalkoztat a gyűlölete. Valószínűleg már úgyis odafent van, vagy ha nem, majd jelentéktelen porszemként kerül át a véget nem érő semmibe, ha még akkor is képtelen lesz elfogadni a Teremtőjét. Kit érdekel! 

Mindig együtt adtunk nevet az otthonunknak. Még talán mindet fel is tudnám sorolni. 

Hűtőmágnesek helyett ezeket gyűjtögettük a fejünkben, de a halálhíredig fogalmam sem volt ennek az univerzumnak a legtalálóbb tulajdonságáról. 

Ahogy egyedül egy vacsorát sem kezdtünk el, úgy eszem ágába nem jutott a legutóbbi kozmoszt nélküled elkeresztelni.

Nélküled. Lazarus kegyetlen szavai után már pontosan tudtam, mit jelent számomra ez a hely.

Naiv újszülöttnek éreztem magam, mikor egyedül zuhantam le az égből ötvenmillió évvel ezelőtt, de mára tökéletesen felkészültem a végidőkre. 

Tudod, hogy utálok repülni, de a saját kezűleg dízelhajtásúvá alakított aeromobil pöccre indult elkerülhetetlen útjára a Bering-tenger jeges hullámai felett a magányosan elnevezett Nélküledvilágban.

- Mit írsz, Nex? - kérdezte Kiu, miközben a visszapillantón keresztül vettük fel a szemkontaktust egymással.

Robotpilóta irányította az évek óta nem használt és lehetetlen pontjairól vészjósló nyikorgást hallató lélekvesztőt, így volt ideje a srácnak engem méregetnie.

- Semmi extra - feleltem a menetiránynak merőleges hátsó sorból, miközben már a velem szemben ülő Amy tekintetét is az arcomon éreztem. - Most mi van? Nincs jobb dolgotok, mint engem bámulni? Tényleg semmi, csak úgy írogatok.

- Időnként elmosolyodva és könnyes szemekkel lila színű, kulcsos noteszba nem szoktak az emberek csak úgy írogatni - jegyezte meg a lány.

- Csak emlékek. Nem is tudom, hogy minek, vagy kinek, csak úgy leírom.

- Mint egy naplót - foglalta össze Amy.

- Dehogy napló, nem vagyok valami szerelmes kamasz - folytattam szemeimet törölgetve. - Csak úgy érzem, hogy talán segít. Továbblépni, vagy nem tudom. 

- Tökre jó, amit csinálsz - hajolt előre a kezemet megfogva és mélyen a szemembe nézve. - És tudom, hogy már mondtam, de sajnálom a barátodat. Igazán jó arc lehetett azok alapján, amiket meséltél róla. Plusz téged is megfogott valamivel, ami nem lehetett egyszerű - folytatta, mire mindketten egyszerre nevettük el magunkat.

- Hát, jó nagy barom lehetett, az biztos - tette hozzá Kiu.

- Jaj, fogd már be, te idióta! - felelte unottan Amy, mire a fiú a szemöldökét felrántva mosolyodott el.

Egyik nyers szavát sem gondolta komolyan, a lány szintén mosolyra húzta a száját.

Néma csendben telt az utazás hátralévő része, ezernyi gondolat járt mindhármunk fejében.  

Különböző életutak más benyomásai, mégis a rövidtávú célokban teljes egységgé forrva a vég küszöbén.

- Megérkeztünk - sóhajtotta Kiu, miközben a teljes üvegfelületű buránk alól tekintett ki oldalt a Qiandao ezer apró tompa csúcsú szigete által határolt tórendszerre.

A srác hiteles képet festett korábban az itt történtekről, a lélekáradatot követő D3-as hordák a megmaradt állványszerkezeteket is porig rombolták a túlélők után kutatva.

- Oda! - intett ki az ablakon, miközben a járgány körkörösen kezdett ereszkedni az egyik apró szárazföld felé.

Egy felfüggesztett, félig a vízbe lógó transzportegységre mutatott, tekintete alapján rossz emlékeket szakított fel benne a látvány. 

A landolásunk helyszíne alig száz méterre volt apja elvesztésének pontjától, jó helyválasztásnak tűnt a mélység megközelítéséhez a talpalatnyi sziget.

A talaj felé irányított fúvókák magasra kavarták körülöttünk a korai napfelkelte aranysárgán csillogó homokszemcséit, miközben pillanatról pillanatra kezdett egyre világosodni az ég. 

- Varázslatos hely lehetett régen - jegyezte meg a homokba süppedő léptű és ámulattal körbenéző Amy, a füstölgő romhalmaz mögött képes volt meglátni a vidék szépségét.

- Nem volt egy nagy szám, még fénykorában sem - felelte a járműből utolsóként kiszálló házigazda. - Persze, szép környezet, de fullos tömegnyomor, hányinger kerülget, ha ránézek. - folytatta ünneprontóan. - Az öregemnek persze bejött, mindennap itt volt - mutogatott végig a nyugodt víztükrön, miközben ruháját igazgatta.

- Folyton idős emberként beszélsz róla - vetette fel Amy. - Értem, hogy az apád volt, de mindig, amikor említed, úgy hat, mintha korosabbnak emlékeznél rá. Mármint külsőleg is, mintha túllépte volna a huszonötös felső határt.

- Ez így van. 

- Mennyi idősnek láttad őt?

- Talán negyven, negyvenöt?

- Ez hogyan lehetséges?

- Elképzelhető, hogy… - magyaráztam volna bekapcsolódva, de végül Kiu felelt a talányra.

- Sokáig gondolkodtam róla, miután megtudtam, hogy mi vagyok. Lassan összeállt a kép - kezdte fejtegetni.

Előrébb sétált, majd megállt a víz peremén, és az egyre ülepedő köd felé kezdett merengeni maga elé. 

- A Constantum miatt. Mikor Anyámnak portált akart nyitni a gyógymód megtalálásáig, mindenét feláldozta, legalábbis majdnem mindenét. Egy utolsó löketre azért még maradt ereje, hogy megmentsen engem később - sóhajtotta elhaló hangon, miközben a távoli fémrácsról lógó csónakroncsot figyelte.

- Sokat gondolsz rájuk? - lépett mellé Amy, miközben a fiú vállát megsimította, ujjaira egészen ráhúzta a pulóverét, kicsit fázhatott az egyre zuhanó hőmérséklet miatt. 

- Előfordul, de Anyám nem több emlékeknél, Apám pedig kiakadna, ha keseregni látna őmiatta, úgyhogy inkább nem, nem szoktam rájuk sokat gondolni - magyarázta az ősei iránti érzelmeinek elfojtását, majd erőltetetten, de kedvességet sugárzóan elmosolyodott kérdezője felé. 

- Sietnünk kell, bármikor visszajöhetnek - jeleztem társaimnak a sürgető körülményt a leült hangulat lezárására, a démoni szörnyetegekre utalva.

- Nem jönnek vissza - felelte Amy.

- Miből gondolod? - kérdeztem vissza kétkedően.

- Amit már átnéztek, oda nem térnek vissza, az angyali hírszerzők megfigyelései ezt állapították meg. 

- Az a hírszerző, aki miatt aztán Atlantisz is elbukott? - feleltem korábbi elbeszélése alapján az információ hitelességét megkérdőjelezve, közben elkezdtem kipakolni a csomagtartóból a búvárpalackokat.

- Ez csak legenda, a nevének bemocskolására létrejött szóbeszéd, semmi több.

- Furcsa ez a köd, már az orrunkig sem látunk - szólalt meg Kiu, mikor körbepillantva már én is láttam, hogy a fakó masszában a látótávolság talán ötven méternél is kisebbre csökkent. - Ez így normális?

- A legtöbb Apocalyptum ilyen. A légkör hőmérsékletének hirtelen csökkenése és a bolygó egyes részein uralkodó klíma teljes felborulása okozza, ahogyan a mindent felfűtő csillag szép lassan elkezd kihűlni.

- Elég lehangolóan hangzik.

- Hát, nem is arra teremtették a Napotokat, hogy bárki is legyen még errefelé ilyenkor.

- Meddig tart? - kérdezett tovább Kiu, miközben odalépett mellém, és segíteni kezdett a felszerelés összeállításában.

- Nagyon változó. Tíz év, egy hónap, néhány nap. A tiétek elég gyors, ahogy nézem - feleltem, de pontos számot nem tudtam volna neki mondani.

- Nekem nem kell - jegyezte meg Amy, miközben mellénk guggolt. 

- Micsoda? - kérdezte Kiu. - De hát miattad is hoztuk.

- Akkor sem kell, simán bírni fogom - folytatta ismét felállva, és a tó felé lépve kezdte szuggerálni a vizet.

- Most mit csinálsz? - tárta ki értetlenül a karját Kiu. - A tavat nem tudod meggyőzni arról, hogy ne öljön meg, ha elfogy odalent az oxigéned.

- Nem lesz gond. Ha neked megy szabadtüdővel, akkor nekem is.

- Ez nem valami verseny, Baby! Mármint Amy!

- Mit mondtál? - fordult a fiú felé megrökönyödve a megszólított.

- Bocs! Amy. Azt akartam mondani, csak annyira hasonló, kicsúszott… - hebegte megrettenve, miközben a lány közelebb sétált hozzá.

- Soha többé ne hívj így! - mutatott a társa megszeppent arcára.

- Értettem - felelte vékonyabb hangon, szemeit megbánóan behunyva.

- Jól van, Csaj, azért ki ne végezd - tettem hozzá nevetve az indokolatlan kirohanásához.

- Soha! - ismételte szigorú tekintettel.

- Felfogtam, sajnálom. Biztos nem kell? Tényleg jól jöhet - emelte fel maga mellé a felszerelést Kiu, de őszinte arcára az újabb dörgedelemtől való félelem ült ki.

- Ezek után? Jó hogy palack nélkül megyek - felelte ismét elfordulva és felhergelve magát, miközben egyre mélyebbeket lélegzett, és hevesen csóválta hozzá a fejét. - Eszem megáll!

- Kiu, akkor maradj őrködni, csak majd navigálj - folytattam, miközben magamra vettem a súlyos tartályokat.

- Ne, várjatok! - felelte rögtön. - Én megyek.

- Ezt már megbeszéltük. Nem kockáztathatjuk, hogy esetleg bepánikolj.

- Nem fogok. A hátamon futkos a hideg, hogy újra lemegyek oda, de csak én tudom a pontos helyet. Így lesz a leggyorsabb - válaszolta, miközben elszántság tükröződött a tekintetéből, teljesen meggyőzött a rátermettségéről.

Közben Amynek a jelentéktelen bakitól bosszús arca az imént hallott tökös kijelentés miatt elismerő pillantásba fordult, ahogyan ismét a srác mellé lépett.

- Ugye nem fogsz félúton megfojtani? - mutatott rá könnyeden a lányra, aki fejét ingatva mosolyra húzta ajkait. 

- Bolond egy srác vagy.

- Amúgy a bőröd nem fog gátolni az úszásban? - kérdezte, miközben elkezdtek besétálni a vízbe. - Mármint nem nehéz, vagy ilyesmi?

- Egyáltalán nem, ráadásul ezt aztán harapdálhatják majd ezek a búvárzombik, karcolást sem tudnak ejteni rajta.

 - Azért majd direkt ne told a szájukba, ha nem muszáj - felelte a fiú, de az utolsó szavait már szinte alig hallottam az egyre sűrűbben gomolygó pára miatt.

Hamar beburkolta őket a szürke homály. Hosszú időre maradtam egyedül, az egyformán fakóvá vált környezetemet csak a világoskéken fénylő, áramvonalas repülőkarosszéria törte meg mögöttem.

Az egyre magasabban járó napfény gyenge átszűrődésének szórt fénye már húsz méterre se engedett ellátni. A gyors reagálásra alkalmatlan körülmények miatt még oldalamon a kibiztosított gépkarabéllyal is régen éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, mint akkor, magányosan a homokban gubbasztva.

Megbeszéltük, hogy Kiu jelezni fog az elmémen keresztül, de egyetlen hangot sem hallottam felőlük már húsz perce. 

Tudtak vigyázni magukra, efelől kétségem sem volt. Az utóbbi hetekben már mindkettőjüknek sikerült magukból impulzuslöketnek mondható energiafoszlányokat kiengedni, pedig egyiküknek sem ez a fő profilja.

Napról napra erősödtek, doppingolta őket az állandó versengés, és a másik folyamatos cukkolása. 

Óvodások. Egész nap ment a verbális hajhúzogatás. Kezdett meglehetősen az agyamra menni, ahogyan kerülgették egymást, de talán pont emiatt fejlődtek rohamosan, én pedig hülye lettem volna a kibontakozásuk útjába állni.

Mégis kezdett némi aggodalom eluralkodni rajtam, mikor az időnként felsejlő vízfodrozódások elérték a partvonalat. 

A fél órához közelítve már tökéletesen átéreztem Chris idegességét, mikor az ibizai bárpultnál hiába várta az adásukat. 

Ütemes vízcsobogás ütötte meg a fülem bal felől, egyre közeledett. Gyorsan vált egyre kivehetőbbé a moraj, bizonytalan lépéseknek hangzott.

A zaj felé fordultam a fegyvert célra tartva, egy hangot sem adtam ki, nem akartam felfedni a pozícióm.

Az egyre sekélyebb vízben való gázolás zöreje mellé köhögés társult, végre tisztán felismertem a forrását, azonnal ledobtam a fegyvert a homokba.

- Amy! Basszus, mi történt? - rohantam oda rögtön a kezét a szájához emelő, csuromvizesre ázott lányhoz.

- Nem bírtam - felelte levegőért kapkodva.

- És Kiu?

- Ő még lent van - mutatott a tó felett is kavargó fakó pára irányába.

- És a Henger?

- Már pont megszerezte, mikor elfogyott az oxigénem - rogyott le a partra hevesen zihálva, én pedig szorosan mellé ülve rá is terítettem jéghidegre hűlt ruhájára a szárazon kint hagyott dzsekijét.

- Köszönöm - vacogta, miközben le sem vette rólam a szemét.

- Jól vagy? 

- Igen, csak néhány zombi majdnem elkapott, de megúsztam - felelte remegő hangon, miközben végigpillantottam csupasz karjain.

Vágásokkal volt tele a hófehér műanyagféle bőre, a horzsolások mentén pedig ólommá alvadt vércsíkokat láttam.  

- Amúgy a bőröd nem fog gátolni az úszásban? Mármint nem nehéz, vagy ilyesmi?

- Egyáltalán nem, ráadásul ezt aztán harapdálhatják majd ezek a búvárzombik, karcolást sem tudnak ejteni rajta - sejlett fel bennem az angyalok legutóbbi beszélgetése, aminek hatására óvatosan és észrevétlenül kicsit távolabb húzódtam tőle. 

Továbbra is bámult, egy pislantás erejéig sem vette le rólam a szemét, közben testének remegése teljesen abbamaradt.

Próbáltam higgadt maradni, pedig a szívemet a fülemben éreztem dübörögni. 

Átpillantottam a válla felett, majd egy vaskos, végtelenül tekergő, lila és eres izomköteget láttam, ami a vízből indulva egyenesen az Amynek tűnő alakba olvadt. 

- Mi a… fasz?! - tátogtam halkan suttogva a beteges bábjátékot felismerve.

Miközben ujjaim óvatos lépkedésével megpróbáltam elérni a korábban könnyelműen elhajított fegyveremet, megrándult a nyaka, hirtelen és többszöri pislogással kapta tekintetét a mozgó kézfejem felé, majd vissza az arcomra.

Jobbnak láttam felhagyni a puskám elérésének kísérletével, kezemet inkább az oldalamon lévő, jóval kisebb kaliberű pisztoly felé kezdtem csúsztatni.

Az ismerős ábrázatban végződő nyúlvány, azonnal felegyenesedett, még a lábfejei is elemelkedtek a talajról.  

Kígyóként tekergett el mögöttem az organikus nyaláb, miközben a lány testének tűnő feji része lebegve került a jobb oldalamra, és a talajon közelebb kúszva orrával kezdte szimatolni a használni tervezett fegyvercsövet. 

Viszonylag hangos sóhajtásokkal próbáltam rendezni a pulzusom, miközben a lehetőségeimen kezdett kattogni az agyam.

Bármi is volt, iszonyatosan erősnek és nagynak tűnt, biztosan tudtam, hogy amit látok belőle, az nem a teljes teremtmény. Odanyúlhatok a géppuskáért, talán még el is tudnám sütni, de talán végzetes hiba lenne. Hamar lebeszéltem magamat a hirtelen ellenállásról.

Érdeklődve vizsgálgatott mindent, ami megmozdult, azaz főleg engem, mintha most látná először a felszínt. Sosem láttam hozzá hasonlót, fogalmam sem volt, mit tegyek.

- Nex! - hallottam meg végre Kiut a fejemben.

- Hallasz? - próbálkoztam meg a válasszal az általa nyitott csatornán keresztül, mivel Veled régen működött így a kommunikáció távolról is.

- Igen. A legfontosabb, hogy meg ne mozdulj!

- Jól vagytok?

- Semmi bajunk, már úton vagyunk felfele, jövünk, ahogy csak bírunk!

- Kicsit pöröghetnétek, mert mindjárt eldurran az agyam ettől a tekergő, nyálkás borzalomtól - folytattam, miközben a lény már egészen ráfonódott a testemre.

- Amíg nyugodt vagy, addig ő is!

- Ettől nem lett jobb! Mi a halál ez?

- Nos, a rövid, vagy a hosszabb változat érdekel?

- Ne idegesíts! - feleltem, miközben egyre szorosabbra fűzte magát a mellkasomon. 

Hűvös volt és sikamlós. A bőre alatt ütemesen és sárgán izzott fel a lüktető vére, miközben az Amy testébe alakuló vége közvetlenül az arcom előtt lebegett. És megrögzötten bámult, megállás nélkül csak bámult.

- Új értelmet nyert számomra a kifejezés odalent, hogy ha a falak mesélni tudnának… - kezdett könnyeden sztorizni a felszín felé tartó fiú.

- A lényeget! Mivel állunk szemben?

- A Hengert már évezredekkel ezelőtt megtalálták a közelben élők a kőzetbe ágyazva. A korabeli tudósok szerint sehogy sem illett a környezetébe, így a megmagyarázhatatlan múltja miatt isteni eredetet tulajdonítottak neki. Szentélyt emeltek köré, ami végül Shi Cheng városává nőtte ki magát. 

- Kiu, nem érdekel a teljes maszlag, idefent elég gázos a helyzet! - vágtam közbe, mialatt egyre erősebb szorítást éreztem az egész törzsemen.

A megjelent lény talán fel sem fogta, hogy árt nekem, érdeklődő tekintettel fürkészte az arcom, miközben egyre nehezebben mentek a levegővételek.

Már a karjaimat sem tudtam mozdítani, egészen körülfont a nyakamtól egészen a derekamig. 

- Kíváncsiak voltak a város irányítói. - folytatta a kicsit sem érdeklő történelemleckét. - Nem véletlenül nevezték a helyet Kelet Atlantiszának. A Henger megtalálási helyén repedéseket észleltek a kőzetben, amik a város falain túlra vezettek. Ott aztán a tompa hegycsúcsok közt a mélybe tartva barlangokká szélesedtek, végül olyat találtak, ami miatt örökre evakuálták a várost. Évszázadokkal később a Hivatal is elkezdett érdeklődni a hely iránt, éppen a váratlan elnéptelenedés miatt. A Hengert jól elrejtették a helyiek, mielőtt elvándoroltak volna, így azt az illetékes akkori Intéző nem találta meg, de a mélyben szunnyadó élőlényt igen. A ránézéssel vizsgálható tulajdonságai alapján a Mély egyik teremtményének vélte, de mivel elpusztíthatatlannak tűnt, egy megoldást látott hibernált állapotának megtartására. Meggyőzte az ország döntéshozóit, hogy páratlan energiaforrást jelentene a régiónak, ha elárasztanák a hegyek közt húzódó medencét, és vízerőművet építenének a közelbe. Terve sikeresnek tűnt, de most, az Apocalyptum beköszöntével mégis aktiválódott. Hiába a jéghideg víztömeg, semmit sem ér. Mindvégig arra volt programozva, hogy most keljen fel.

- Elég ebből, nem bírom tovább! - szólaltam meg ismét.

Értettem, hogy teljes képet akart adni arról, mivel állunk szemben, de az eszméletvesztés határán képtelen voltam elfogadni a terjengős magyarázatát.

Minden erőmet összeszedtem, sikerült vele kiszabadítanom a jobb kézfejem. Előkapartam tokjából a pisztolyom, és a csövet a felületére rászorítva a nyálkás nyúlványba lőttem egyet a csípőm alatt.

Nyüszítve oldotta a szorítását, miközben kiverte kezemből a fegyvert. 

Az Amynek tűnő csáp a fekete farmernek és kék trikónak ható felületén egyformán lilává változott, már csak a feje hasonlított a lányéra. Kígyószerű nyelvével sziszegett felém agresszívan, miközben a fél méteresre nyitott szájában sorakozó, tűhegyes ezüstfogakkal próbált rámarni a fejemre.

Kimozogtam a támadásokat, de nem állt le, ostorcsapásokként próbált lesújtani rám újra és újra, amitől végül a talajra kerültem. Megnyomtam bal alkaromon a fekete gombot, a pajzsom legyezőként nyílt ki rögtön elém.

Fülsértően karistolódtak borotvaéles agyarai a páncélernyő túloldalán, mialatt egyre mélyebbre kerültem a homokon az egymás utáni agresszív lökéseitől.

A felhasználatlan búvárpalackok mellett megvillant a kardom, karnyújtáson belül volt, nem haboztam. Egyetlen suhintással nyisszantottam le a húsköteg már egészében lila rágószervvé alakult végét.

Narancssárgán izzó folyadék ömlött ki belőle, sercegve érte el a víz felületét. 

Gőzfelhő szökött nyomában a magasba, majd a nyaláb visszahúzódott a felszín alá. Ismerős testnedv, a mesében szereplő néhai Intéző teóriája helyesnek látszott.

Megremegett a talaj a hátam alatt, ütemes földrengések sorozata vette kezdetét. Miközben a délelőtti köd oszlásnak indult, egyre távolabbi szigeteket láttam meg.

Hullámok kezdtek fodrozódni, de nem a szél miatt, egy falevél sem rezdült mögöttem a fákon, hanem a kéreg rezdülései okozták.

A talajmozgás elkezdte széttördelni a tóból meredező számtalan hegycsúcsot, egyre nagyobb sziklák formájában kezdett a mélybe omlani a kőzet.

A meginduló hegyoldalak kiterjedt bokorcsoportokat, hatalmas fákat sodortak sárlavinaként a vízbe, majd a szürke kőzettől is lecsupaszított ormok helyén hegyes és fekete földkéreg maradt meg.

Nem kéreglemez volt, hamar rá kellett jönnöm. Ismerős mintázat, mozaikszerű darabjai közt pedig hevült sárga fény lüktetett. Már felfogtam, mindez nem szikla, hanem kültakaró. A teljes nemzeti parkot lefedő, és azon is jócskán túlnyúló bőrfelület.

Amíg csak elláttam, mindenfelé ugyanez történt, sorban tűntek elő a monumentális szarvaknak látszó testrészek, mikor ismét csobogást hallottam a közelemből.

Azonnal kitoltam előre a felkapott pisztolyom, erősen zihált közben a mellkasom, kétszázon pörgött a pulzusom.

- Nyugalom, csak mi vagyunk! - botladozott ki a vízből Kiu és Amy, a fiú ezúttal már nem a fejemben szólt.

- Aha, persze, lássam a lábatokat!

- Mi van?

- Forduljatok meg! - kiáltottam bizalmatlanul. - Körbe, pörgés! Gyerünk! - folytattam, mire mindketten értetlenül pillantottak egymásra, de kezüket felemelve gyorsan eleget tettek az ellenőrzésnek. - Rendben. - nyugtáztam, majd fejcsóválva rohantak tovább a part felé.

- Mit tettél, Nex? - vont kérdőre Kiu emelkedett hangerővel és nagy levegőket szippantva, miközben az összeomló tájra mutatott.

- Igen, jól vagyok, kössz a kérdést!

- Mondtam, hogy ne bántsd! 

- Nem nagyon volt más lehetőségem!

- Nem indították be, legalábbis magának Lucifernek kellett volna, de valamiért mégsem volt ott, hogy megtegye.

- Mi van? - feleltem röviden kérdéssel, mert nem értettem a mondandója lényegét, talán belelátott a lénybe?

- A fő, hogy még ő sem tudja, hogy micsoda. Amit először megtapasztalt a létezésből, hála neked, az az erőszak, így…

- Nézd már meg mekkora! Komolyan ez a 9 milliméteres nokedli fájt neki? - kérdeztem az jelentéktelennek tűnő csúzlimat magam elé emelve.

- Ez egy tapogatója, nagyon érzékeny.

- De nagyon kiművelődtél odalent.

- Mintha egy óriásnak a nyelvcsapját megcsípnéd egy fogóval.

- Az meg mi a franc? - kapcsolódott be Amy.

- A nyelvcsap? Más néven uvula, tudod, hátul a szádban… - kezdte volna magyarázni ajkait szélesre tárva Kiu.

- Istenem, lépjünk már tovább! A lényeg, hogy könnyen bepöccen. Mekkora ez a dög? - kérdeztem, miközben mindannyian külön egyeztetés nélkül, a búvárfelszerelést hátrahagyva vetődtünk be a hullámozva repedező talaj feletti utastérbe.

- Hosszában? Negyven, ötven kilométer?

- Most csak szórakozol? - kérdeztem vissza a felfoghatatlanul csengő szavaira.

- Nem tudom pontosan, de brutál nagy.

- Húzzatok be! - kiáltotta Amy, miközben a földrezgések miatt majdnem hanyatt esett, de még Kiu elkapta a kezét, és magához vonta. - Mik ezek a rengések? Ki fog törni innen? - folytatta, már az ülésbe huppanva.

- Nem, ez egyelőre csak annyi, hogy elkezdett lélegezni, és nem kellene megvárnunk, amikor nyújtózkodni is fog - felelte a nálunk sokkal többet felfogó srác.

Kicsit köhögő motorral emelkedett fel az aeromobil, a végidőkre átalakított égéstérből fekete füst pöfögött ki a csomagtartó feletti kéményen.

- Annyi spéci cuccod van, Nex! Tényleg ezt a rottyra vágott roncsot kellett elhoznunk? - faggatózott Kiu.

- Ha tudni akarod, nem kockáztathattunk - kezdtem magyarázni a kormány mögül. - Az Apocalyptum a legtöbb elektromos motort ki szokta lőni, de ez akkor is megy, ha már mindenhol lekapcsolták a villanyt - fejtegettem, de alig tudtam befejezni, mert a karosszéria hátsó részének csapódott valami hátulról.

Dobhártyát kínzó, ismerős kaparászásnak hatott, már akkor sejtettem a forrását.

- Ez meg mi volt? - reagálta Amy.

- Kiu, nézd meg! Innen nem látom - szóltam hátra, mivel hatvan méter magasan megtorpant az emelkedésünk.

- Egy újabb csáp, rátekeredett a bal hátsó kerékre! - ellenőrizte Kiu. - Talán a legjobb lenne, ha… - folytatta volna, de már hamarabb döntést hoztam.

- Megoldom, nagyon elegem van ebből a helyből - jegyeztem meg, majd a bal hátsó emelőfúvókát a megragadott kerék felé irányítottam.

- Ne, ne, ne! - ordítozta Kiu a csomagtérből, de már nem foglalkoztam vele.

Hallottam a lény visítását, ahogyan húsát perzselte az intenzív hő, másodperceken belül le is szakadt rólunk. 

- Most ezt miért? - kérdezte a fiú.

- Hogy ne csapódjunk az egyik szarvának? - vázoltam a tettem magától értetődő okát költői kérdésként.

- Nem érted! Itt maradt volna valószínűleg örökre a föld alatt, de így, mindent elrontottál. Világpusztításra hozta létre az arkangyal. Két dolga van, rombolni és zabálni.

- Mint a Lélekfaló? - kérdezte Amy, miközben egyre magasabbra tudtunk jutni.

- Nagyjából. De ennek egész más a testfelépítése, és nem is tud átjárót feszíteni az Első Világba, csak elraktározza a lelkeket.

- Ti meg mi a jó életről beszéltek? - fakadt ki belőlem hátranézve, mikor észrevettem, hogy tudatlan hallgatóságként egy egyre szürreálisabb beszélgetésbe csöppentem.

A darabjaira hulló domborzatot figyeltem alattunk, miközben az járt a fejemben, hogy más univerzumok ismerőjeként nekem kellene lennem a tapasztaltabbnak, mégis már olyan szavakat használnak egymás közt, ami alapján egyértelműen túlnőttek rajtam a helyi ismereteik.

Hiába, egyrészt angyalok, extra képességek birtokosai, én pedig nem vagyok több egy angyalvérrel tuningolt embernél, másrészt pedig ez az ő világuk, ahol én csak egy betolakodó lehetek.

- Már értem, miért hívták az elárasztott helyet Oroszlánvárosnak - jegyezte meg Amy, miközben mindannyian a mélyben körvonalazódó organizmus láthatóvá vált torzóját figyeltük a foszladozó felhők alatt.

A Qiandao medencéje csupán a lény mellkasát rejtette maga alá, a horizont felé tekergő farkát már a távoli termőföldek alól rántotta elő, szikrázó porvihart gerjesztve a látóhatárban.

Az emelkedő felsőteste útjában álló irdatlan víztömeg gyorsan illanó izzadságcseppként vált köddé a levegőben, miután fekete bőre alatt felizzott a szervezete.

Hegynyi háttüskéit nedves bundaként kezdte megrázni, a rajta maradt utolsó sziklatömbök apró kristályszemcséknek tűntek, ahogyan a semmibe hullottak a teste körül.

A mozgolódása miatt felvert föld és kőzet finom pernyévé zúzott fuvallatainak elektrosztatikája hirtelen elcikázó villámokkal sújtotta a formálódó földfelszínt a gigantikus sötétsége körül. 

Komótos behemót volt, az egyik milliárd tonnás mellső végtagját lassan vetette meg a közeli metropolisz külkerületében, miközben mordulásait a szélvédőnk rázkódása mögött közvetlenül a gyomromban éreztem remegni.

Hamar elsötétedett az ég. Még alig fogtam fel, hogy mi történik alattunk, a feltámadó orkán az egyre sötétedő homokhurrikán barnává festett háttere előtt papírrepülőként kezdte verdesni menekülésünk szebb napokat is látott tákolmányát.

Mert tákolmány volt, a törzsét egyre inkább próbára tevő körülmények miatt ezt be kellett látnom, de a rosszul hangzó valóságot sosem vallottam volna be nekik.

A rengeteg törmelék miatt egyre többször hagyott ki a motor. A hatos hajtóműrendszer egyes tagjai néha elsötétültek, de a számítógép jól végezte a dolgát, a működő társak felhasználásával ügyesen korrigálta a röppályát, a karosszériát viszonylag vízszintesen tudta tartani.

Egy darabig úgy tűnt, a computer megoldja magától a feladatát, de aztán az egyre kiszámíthatatlanabb időjárás miatt elkezdtünk komolyabban imbolyogni.

- Ez, ez legyőzhetetlen, húzzunk el innen! Reménykedjünk, hogy másfelé lesz dolga - dünnyögtem ösztönösen, még mindig a lényt bámulva, nem bírtam szabadulni a dermesztő látványától.

Megragadtam a botkormányt, átvettem a robotpilótától az irányítást, hogy magam találjak optimális menekülési utat. 

- Igen? Fél percen belül el tudsz távolodni úgy száz kilométerre? Nagyjából annyi időbe telik neki, hogy utánunk kapjon. Nem. Ennek itt és most kell véget vetnünk - ismerte fel a srác határozottan azt, amit akkor őrültségnek tartottam. 

- Nem fog kiszúrni! - kiabáltam az üvegburának verődő kőzetszemcsék egyre nagyobb hangzavarában.

- Már most is minket figyel - felelte Kiu az elmémben, nem erőlködött tovább az ordibálás fárasztó és emberi eszközével.

Kellett neki az erő, másra gyűjtögette, tisztán éreztem rajta. Hátrapillantva láttam a lehunyt szemeit, ahogyan az ajtókilincshez nyúl.

- Kiu? - szólította meg Amy a merevítőelemekbe kapaszkodva.

Ő is látta, hogy az angyal készül valamire, de a fiú még neki sem válaszolt, csak kilökte az ajtót, és felállt a küszöbre.

- Ne csináld, kérlek! - folytatta a lány, sosem láttam még semmin ennyire aggódni.

- Nem lesz baj - felelte bizonytalanul. - Áh, leszarom - folytatta elszántan, majd hirtelen visszalépett az utastérbe, és megcsókolta Amyt.

A lány két kézzel fogta meg a távozni készülő arcát, majd szorosan karjaiba fonta a tarkóját. Nem akarta elengedni Kiut, aki viszont eltolta magától, mert tudta, hogy nincs sok ideje.

- Nem ütöttél meg - mosolyodott el az angyalsrác. - Sokszor elképzeltem ezt, de minden alkalommal péppé vertél utána.

- Beteg vagy - húzta még egyszer homlokához válaszként, miközben könny csordult ki erősen behunyt szemeiből. - Repülni sem tudsz! Könyörgöm, maradj! - kiáltotta utána Amy, de már késő volt, Kiu a mélybe vetődött.

- Figyelj jól! Tudom, mit akarsz. Láttam már ilyet, de ahhoz mindent, de tényleg mindent el kell engedned - szóltam utána a még mindig nyitott elmecsatornánkon. - Egyetlen dolgot tarthatsz bent, azt, amibe kapaszkodhatsz, ami erőt ad neked, amire a leginkább vágysz.

Nem felelt, de tudtam, hogy hall engem, és hamar meg fogja találni magától is a teljesen egyértelmű mentőövet. Elméjének porcelánfehér és rézvörös mentőmellényét.

Nem hezitált, sosem láttam még őt ennyire elszántnak. Ösztönösen ugrott ki mérföldekkel a talaj felett a semmibe, mert érezte, hogy van benne valami különleges angyali erő, amiről ő sem érti még, hogy konkrétan micsoda, de felfogta, hogy összpontosítható, a legmélyebb vágyával párosítva pedig felhasználható. 

Nagyon ritka adottság, csak angyal és angyal ivadéka képes az ilyesmire.

A gépet kicsit oldalára döntöttem, hogy lássuk, mi történik a mélyben.

A robusztus szörnyeteg észlelte, ahogyan Kiu egyenesen felé zuhan, fejét felemelve ki is tárta a városméretű tölcsért formáló száját, amiben háztömbnyi agyarak várták apró prédájukat a lelket rejtő zsákmány reményében.

Sárgán izzó nyolc szeme az óriási verem bejáratánál fürkészte a szabadesésben érkezőt, a reflektorokként világító organikus védelmi rendszer pedig ki is szúrta azt, amitől tartottam.

- Rájött! - szóltam ismét, visszatarthatatlanul tört ki belőlem a felismerés.

Méreteihez képest gyorsan zárult be a kolosszális üreg, így Kiu már egyenesen a lény elhúzódó és gyémántkemény homloka felé tartott.

Amy látta, hogy félre fog siklani az ifjú angyal terve, és hatástalanul fog a szarvai közé csapódni, gondolkodás nélkül vetette utána magát a mélybe. 

Megszólalni sem volt időm, mire észrevettem, hogy mire készül, már száz méterekkel alattam járt.

- Totál lényegtelen - felelte a bezáródó szájüreg miatt korábban közölt megrettenésemre Kiu halálos nyugalommal.

Mosolyra húzódtak ajkai, nem láttam közvetlenül, de tisztán éreztem a teljes belső békéjét, ahogyan azt is, hogy végre teljesen áttörte az emberi gondolatrendszere visszatartó gátjait, és olyan erő öntötte el a testét, aminek semmilyen anyag nem tudta útját állni.

Szikrázó, zöld csillagnak láttam őt odafentről, emberi alakjában teljesen megszűnt létezni. Folyamatosan pulzáló és végtelenbe tartó energialöketek hagyták el a lecsupaszított entitását. 

Az aeromobilt is elérték a hullámok, de apró fémes nyekergéseket leszámítva nem tettek kárt benne. 

A másodpercenként induló zöld frekvenciája a távolban épen maradt földfelszíni növényzetet is érintetlenül hagyta, így egyértelmű volt, hogy habár az energia minden irányba terjedni látszott, az ereje valójában egyetlen irányba összpontosult, csakis a cél megsemmisítésére.

Lüktetése akadálytalanul szaggatta fel a lent tekergő titán sérthetetlennek tűnő páncélját, majd alig tudtam behunyni a szemem a behatolási ponton támadt vakító villanás elől, egy utolsó energialökettel már belülről robbant szét a rettentő rém teste.

Tudod, sosem gondoltam volna, hogy a Veled együtt átélteknél fogok látni még hajmeresztőbbet, de a kisebb állam méretű pokoloroszlán felfelé tóduló fordított meteorzápora elől húzgálni a botkormányt még a te kizökkenthetetlen pupilláidat is adrenalinnal tágította volna ki. 

Túléltem. A mezoszférába felkerült, majd a felszínre visszahulló sziklaszerű darabok levegőtől felizzó tömbjeinek újbóli megjelenését is.

Sosem manővereztem még csak hasonló szituációban sem, a városszéli hiperbe is mindig te vezettél, igazán büszke lettél volna rám a füstölgő kőesőben lavírozva. 

Ha ott lettél volna… De nem voltál, ahogyan most sem vagy itt. Lassan már felfogom, hogy nem, ahogyan már nem vagy sehol máshol sem. Te nem figyelsz engem, mert már nem létezel.

Az elvesztésed nem rúgta fel az értékrendemet. Fent lebegve végig azon rágódtam, hogy a mélybe zuhant társaim után toljam-e a személyrepülő irányítórúdját, de közben a józan eszem sem hagyott el.

Ha veszítek a nehezen elért magasságból, a jármű talán örökre lent ragad, a kavargó porszemek rögtön kikezdenék a turbinákat. Ha viszont tétlenül várok az égben, talán miattam fog véget érni az útjuk. 

Az egymásnak feszülő érvek egyre nagyobb nyomásként nehezedtek a botkormányt markoló tenyereimre, a bőrkesztyűn keresztül is éreztem az izzadó ujjbegyeim stressztől görcsös rándulásait. 

A robbanás centrumának helyén gomolygó fekete füstöt egyre idegesebben figyelve spannoltam a saját elmém, mert sürgősen el kellett határoznom magam.

A fiatalok alig húsz percen belül már másodszorra tettek ki a várakozás idegőrlő bizonytalanságának. Többször próbáltam kommunikálni Kiuval, de sehogy sem jelezte, hogy hall engem.

Fehér villongás gyúlt a fenevad után maradt kráter mélyén, a magasba szállt fel, egyenesen felém.

Közelebb érve Amy alakja rajzolódott ki, jobb kezének rózsaszín erőteréhez a mélybe zuhant fiú bal tenyerével csatlakozott rá a saját fényével keltett mező segítségével. 

A lány húzta magukat az égbe világító szemeivel, Kiu alig volt magánál.

Nem értek a másikhoz közvetlenül, mégis erős kötelék fűzte őket össze. A kapcsolódási pontjuk egyetlen védőburkot táplált körülöttük, az egymásban örvénylő színeik vegyülete nyomtalanul emésztett fel minden törmeléket, ami csak az útjukba került. 

Kettős érzéseim voltak. Örültem, hogy életben vannak, de egyre inkább aggasztott Kiu szokatlan és változó színkarakterisztikája. 

Tudható, hogy a szülés útján világra jött angyaloké mind különböző, de sosem változik. 

Amy csak időnként villan zölden, de a fiú teljes erőből és letagadhatatlanul árasztotta ugyanezt a fényt az előbb.

Talán csak véletlen az egybeesés? Nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy a felettébb gyanúsan gyorsan fejlődő srácnak főként a kék a domináns fénye, de talán köze lehet ahhoz a zöldszemű szörnyeteghez, aki Lazarus keze által Veled is végzett. 

Az angyalfiú látta őt, ahogy te is, mégsem borítja el úgy az elméjét, mint ahogyan a tiédet sújtotta.

- Megvan a Henger? - tettem fel elsőként a kérdést, miután Amy az energiamezőjével beemelte Kiut a felnyitott utastérbe.

- Persze, hogy meg - felelte a lány, társa pólóját óvatosan felhúzva, majd megpillantottam a testére szíjazott, összetekert álarcot.

- Amúgy jól vagy?

- Kedves tőled a sorrend, de már megszoktam, és amúgy igen, jól vagyok - felelte kelletlenül, miközben kormos ajkaival levegő után kapkodott.

- Most komolyan! Nem lyuggattak ki valahol? - folytattam, miközben hátrafordulva a testét kezdtem tapogatni.

- Mondom, hogy nem, mit babrálsz? - lökte el értetlen kamaszként a karom.

Ösztönösen kezdtem nyúlkálni felé, olyan már nekem, mintha a fogadott öcsém lenne. 

- Le kéne tenni a gépet valahol, nem? - folytatta a fiú.

- De! Gyorsan nézzük meg, mit tud a kettő együtt.

- Ez volt az, amit én megfogtam legutóbb? - mutatott rá a kezembe vett, világhatárokon túlra utaztató eszközre. - Szárazon még sosem láttam - folytatta még mindig erősen levegő után kapkodva.

- Pedig ez az. Nézd a múltbéli éned alig pár órája feketén ráégett bőrdarabjait! - magyaráztam, miközben a Henger érdes, nyomokban kozmált felületére mutattam.

- Ez undorító - nyugtázta Kiu, majd fáradtan leeresztette fejét a padlóra.

Egyre sürgetőbbnek éreztem a dolgom, mert ahogyan a porfelhők felé emelkedtünk, azonnal feltűnt a visszaszámlálás legjellemzőbb jelensége.

Fiatal utazótársaim úgy hitték, velük fogok tartani, egyelőre meg is hagytam őket ebben a tudatban, gondosan elzártam Kiu elől a valóságot. 

Pedig egyértelmű lehetett volna nekik, hogy mennyire is motivál a túlélés Lazarus szavai óta, Nélküled egészen átértékelődött bennem a puszta lét jelentősége.

Akár hazudhatott is volna, de nem tette. Tudom, hogy nem. 

Láttam az önelégült szemeiben, hogy akkor újraélte a szadizmus minden egyes pillanatát.

- A Nap. Nézzétek! - mutattam az egyre halványuló égitest felé.

Dél körül járhatott az idő, de gyengülő narancsos fénye a távoli csillagok apró tündökléseit sem tudta elnyomni.

- Mennyire jöttünk fel, Nex? - kérdezte a feltápászkodó és viharvert arcával szintén mellém került fiú. – Vagy, mégis meddig voltam kiütve?

- Ez a feketeség nem a világűr, és alkonyat sincs, ez csak a Napotok, ahogyan lassan lejár az ideje - feleltem, majd a hátsó ülésre visszaülő Amyhez fordulva folytattam. - Kivennéd a táskából a szolárszkennert? A feketében van.

- Melyik az? Van itt pár kütyü.

- A fémes színű, olyan, mint egy vastag pisztoly.

- Megvan, tessék! - nyújtotta felém.

- Csak tartsd a Nap felé.

- Így? Aha, mit mutat a kijelzője?

- Semmit. Koppints rá a felületére, érintős! Meg fog jelenni egy színes panel.

- Megvan. De miért nem csinálod inkább te? Nem gyorsabb és egyszerűbb úgy? - tárta ki egyik kezét értetlenül, miközben a műszer megjelenő adatait nézte. 

- Hogy te is megtanuld. Sosem tudhatjátok, mit hoz a jövő - feleltem, mire Kiu is csatlakozott Amyhez, együtt vizslatták tovább a pörgő táblázatot.

- Na? Mit ír? Jobb oldalon középen ki kellett, hogy adjon egy számot. Nagyobb, mint a mellette lévők.

- 15.

- Rendben.

- Ez most jó vagy rossz? - kérdezte a srác, miközben tanácstalanul egymásra pillantottak.

- Néhány nap. Annyi van hátra. Talán egy hét.

- Az szívás - állapította meg röviden Kiu. - Megérte akkor a gyorstalpaló.

- Minden tanulás hasznos.

- Persze, de minek? Gondolom, a hi-tech eszközöket nem tudjuk átjuttatni, ilyet meg biztos, hogy magamtól nem tudok építeni.

- Még nem. 

- Arra! - mutatott ki a szélvédőn Amy mellém hajolva. - Az jónak tűnik.

Elég magasan jártunk már ahhoz, hogy látszódjon a Föld görbülete, és ahhoz is, hogy angyali szemeik ki tudjanak szúrni biztonságosnak tűnő területeket. 

Miután messze magunk mögött hagytuk a sötéten kavargó, és még a távolból is fényes villámokat magába fojtó viharfelhőket, elkezdtünk ereszkedni a nyugodtnak tűnő síkság felé.

Az ablakra fagyott jégvirágok egymás után párologtak el, közben a légnyomás újbóli emelkedése miatt visszatérő acélnyihogások jelezték, hamarosan elérjük a felszínt. 

Bal hátsó kerék híján nagyot döccent járművünk a végtelennek tűnő kősivatagba érkezve, a felálló Kiu még az ülésből is kizuhant, mikor a félig oldalára dőlt tákolmány hajtóműveit leállítottam.

Amy visszatartotta a nevetését, de apró szisszenések így is kicsusszantak a nyomorultul padlón guruló társa láttán.

- Haha, jó poén. Egyáltalán kibír ez még egy felszállást? - kérdezte a derültség tárgya a dzsekijét porolgatva, kicsit terelni próbálta magáról a figyelmet.

- Megteszi. Amíg szükségünk lesz rá, addig még egyben lesz - feleltem a turbinák leállítását követő kötelező protokoll szerinti műszerellenőrzés közben.

- Csodás - folytatta némi hitetlenséggel, majd beletúrt a szanaszét álló sötét hajába, és kilépett a fedélzetről.

- Üzemanyag?

- Két és fél kanna van még - válaszolta a lány hátulról.

- Hát, drukkoljatok, hogy ne legyen messze a harmadik Henger.

Ismerős táj fogadott, mikor kiléptem a géptörzsből. Rég volt már, hogy felelőse voltam a régiónak, talán még lepusztultabbnak hatott, mint mikor legutóbb láttam.

Évszázadokkal ezelőtt gyönyörű részei is voltak még, egymást érték a lelket üdítő panorámájú oázisok, de mostanra csak az arcomat fagyasztó szellők maradtak, ahogyan tornádóvá duzzadva örvénylő homokot csavargattak a távolban elterülő, sivár dombvonulatok felett. 

Hosszú évtizedek óta folyamatosan vágtuk tönkre a klímát, de sosem nyomasztott igazán, rengetegszer néztem már végig Veled együtt a technológiai fejlődésbe öltöztetett pusztítást.

Sehol egy tereptárgy, semmi, ami arra utalna, bármikor is létezett itt az élet, Zoniel ideális adottságokkal bíró területnek jelentette volna ki a világvége utáni tengődés lebonyolítására.

Tudtam, hogy ő is átjutott, régebben rendszeresen éreztem a jelenlétét. 

Annak idején az őrület kerülgetett a kizárhatatlan szignálja miatt, szüntelenül és kétségbeesetten kereste utazótársait. Globális vészjelzését hosszú évekig mindennap hallgattam, mire végre megunta, és nem maradt más utána, csak az áldott csend.

Számtalanszor lett volna alkalmam kapcsolatba lépni vele, de képtelen voltam a történtek után odalépni elé úgy, hogy ne törjek az életére.

Amikor a katasztrófa bekövetkezett, talán ha adott volna egy percet, hogy elménk összefonódásával megnyugtassalak Téged, ahogyan azt a Zöldszemű gyötrelmei óta naponta meg is tettem, akkor sosem engedted volna ki kezedből a sisakot, Inia sem ragadt volna ott, és még most is mind együtt lennénk.

De nem, neki minden másodpercet kontroll alatt kellett tartania, mindenről tudni szeretett volna, mindenbe bele akart szólni. 

Értünk tette? A jó célért cselekedte? Nem érdekel már, hogy mivel takarózott, a tette számít, azzal pedig mindent elrontott.

Beavathattuk volna korábban a dimezióközi árny miatti kínjaidra használt kezelésünk módjába? Lehetséges, de valódi gyógymódot úgysem tudott volna rá találni, ahogyan a Velanium problémáját sem tudta megoldani. 

Folyton terelte a témát, mikor az anyagról kérdeztük, sosem árulta el, hol bukkant rá a ritkának mondott elemre. Talán csak büszkeségből kerülte a dolgot, és ő maga sem akarta elfogadni, hogy nem mindenható.

- Na? Mongólia? Te tulajdonképpen hazaértél, nem igaz? - lépett mellém Kiu, a messzeséget kémlelve.

- Az már régen volt - feleltem neki, bakancsommal az előttem lévő kavicsba pöccintve.

Felmerült gondolataim után kiábrándultan, kicsit az egész világban csalódva fordultam vissza az ütött-kopott aeromobil felé.

Meglepett, amit láttam. A géptest mellett már állt az asztal, rajta és mellette minden műszer a maga rendeltetési helyén egymással összhangban be volt üzemelve, mintha az alaszkai gépterem egyik sarkát bámulnám.

- Nem gondoltam volna, hogy nélkülem is menni fog… - jegyeztem meg halkan, de bizakodóan.

- Néhány csatlakozót még mi is össze tudunk dugni - felelte Kiu, miközben odaléptünk a szempillantás alatt összerakott munkaállomáshoz.

Amy a rendszert irányító táblagépen pötyögött, közben a repülő felnyitott motorterének akkumulátorából érkező vezetékeket igazgatta.

Jó volt látni, ahogyan egyre inkább ráhangolódnak a témára. Angyalok, rendkívüli képességekkel, de idővel majd ők is be fogják látni, hogy messze nem lesz elég a Hengerek és a természetfeletti erejük birtoklása. 

Ez az élet nem egy végtelen hullám, amihez elég a szörfdeszka és egy hangulatos naplemente. 

Érteniük kell az idelent uralkodó, mindig kicsit más fizikai törvényeket, ha vendégekként évmilliárdokig túl akarnak élni az entitásuk számára idegen környezetben. 

- Le is futtattátok a rendszerdiagnosztikát? 

- Persze, éles minden. A letapogatók már dolgoznak - fejtette ki, miközben az asztal melletti dobogóra helyezett Hengerek körül mozgó robotkarok felé intett. 

- Viszont… - folytatta a lány, de megtorpant, miközben a szorgosan dolgozó vörös lézernyalábokra pillantott.

- Viszont?

- Semmi - folytatta kiábrándultan. - Semmit nem talált, amibe kapaszkodhatnánk.  

- Mutasd! - vettem át a kezelőmonitort, majd átnéztem az eddig feltárt paramétereket. - Sejtettem - folytattam suttogva.

- Mi az? - kérdezte Kiu összefont karokkal.

- Az összetételük azonos, de a méretük kicsit eltérő.

- Ahogyan a koponyáitok mérete is, ahhoz igazodott a cucc - fejezte be a mondatot Kiu.

- Igen. Azt reméltem, hogy teljesen egyformák lesznek, akkor legalább a tömeglokátor tudott volna kezdeni vele valamit.

- A tömeglokátor? - kérdezett vissza a fiú értetlenül, mire Amy oldalba bökte.

- Sosem figyelsz - csóválta a fejét, ő legalább tudta, hogy az entitáskereső lett erre a célra átalakítva az utolsó hónapban.

Nevetséges, hogy Kiu órákig adogatta hozzá az alkatrészeket, sosem értettem, hogy ilyen helyzetekben mégis merre jár éppen a fejében.

- Akkor adj meg a rendszernek szélesebb keresési tartományt! - javasolta a lány.

- Nincs értelme. Hiába kivételes tárgyak, a váz összetétele korántsem ritkaság, ezrével léteznek már hasonló súlyú, ugyanilyen anyagból készült eszközök.

- És a Velanium bennük? Az ugyanannyi, nem? - folytatta Kiu.

- De, az megegyezik, viszont a lokátor nem tudja befogadni, hogy aztán az alapján végezzen keresést.

- Miért?

- Mert ismeretlen számára. Nem tud vele számolni, mert nem érti, hogyan számolja. Mintha egy tál lencsét próbálnál meg összeszámolni úgy, hogy nem nyúlhatsz a tálhoz. - fejtettem ki a probléma lényegét, mire Kiu a Hengerek falában zölden felragyogó érrendszert kezdte fürkészni.

- És az Átlépőpontok? Arra nem adott szűkebb találatot?

- Megnéztem, de semmi. Mármint a két eszköz naplóadatai megerősítették a korábban sejtett átlépési helyeket, de a földrajzi mintájuk alapján is túl sok variáció maradt ahhoz, hogy mindent átnézzünk, évekbe telne. 

- Ha egyáltalán átjött - tette hozzá Amy. - Igaz? - pillantott rám kérdően, mire csak elhúztam a szám.

De igaza volt, ezt a lehetőséget is számon kellett tartanunk még akkor is, ha a Bétahenger nem deaktiválódott. Talán szólnom kellene nekik erről az apróságról.

- Akkor jöjjön a legegyszerűbb módszer. Amy? Készen állsz?

- Nem hiszem, hogy menne - válaszolta elutasítóan.

- Legalább próbáljuk meg, nincs vesztenivalónk!

- Végül is - felelte, majd kesztyűt húzva kivette a Hengereket a vizsgálópultról, és az asztalhoz emelte őket.

A kőoszlopoknak helyet csinálva kicsit megtolta a központi számítógépet az alkarjával, amitől dominószerűen zuhant le minden a földre, apró darabokra tört a teljes berendezés.

- Upsz - tette hozzá könnyeden, de igazán nem hatotta meg a dolog, mert tudta, hogy már nem sokat vesztettünk velük.

- Már úgyis teljesen mindegy - legyintettem. - Megtudtuk, amit akartunk, innentől már semmi hasznuk.

- Csináljuk! - sóhajtotta, és beállt Kiu mögé a már megszokott pozícióba.

- Nehogy hozzá érj! - figyelmeztettem a fiút, mialatt tenyerével gyorsan közelített az oszlopok felé. - Semmi szükség rá, hogy megint időutazz. 

- Nyugi. Ha ennyire hülye lennék, akkor már tudnánk róla, nem?

- Ebbe az időhurkos dologba most ne menjünk bele - ingattam a fejem.

- Mind tudjuk, hogy hülye vagy - tette hozzá Amy.

- Jól van. Látom, mindenkinek átment a lényeg - felelte a gondolatmenet indítója.

A srác leguggolt, a lány pedig hátulról a vállára tette a kezét. Saját színeikkel izzott fel a tenyerük, hamar erős zúgás támadt körülöttük. 

Mindent beleadtak, nem láttam még őket ennyire koncentrálni kapcsolt tudatállapotban. 

Percek is elteltek, közben akaratlanul is kihátráltam kicsit a körülöttük felkavarodó homokot látva.

Amy nyitotta fel elsőként a szemét, vízszintesig lebegő hajhullámai visszaereszkedtek a vállára, majd csalódottan lépett hátra, és zsebre dugott kézzel a transzporterünk oldalának dőlt. 

Kiu is felébredt átszellemüléséből, bosszúsan könyökölt rá a térdére, miközben le sem vette a szemét a kiismerhetetlen totemekről.

Egyikük sem szólt, de nem is volt rá szükség, a testbeszédük mindent elárult.

- Így nem indulhattok el - csóváltam a fejem idegességemben, kényszeresen kezdtem a számat harapdálni.

- Jó, hogy nem. Nincs mindegyikünknek sisakja.

- Nem csak azért. Megfelelő irányítás nélkül őrültség útnak indulni a Constantumba. Hiába a működő álarcok, ha nincs köztük egyetlen vezérlő sem.

- Miféle vezérlő? - tette fel kérdését a fiú.

- Navigáció nélkül csupán véletlenszerű kilépést tudtak volna számukra biztosítani, amire akár akkor is sor kerülhet, amikor még vulkánok alakítják a felszínt, vagy még talán a bolygó sem állt össze egyetlen Földdé. Élhetetlen körülmények, biztos halál. 

- Egy többit vezérlő henger? Miről beszélsz? - pillantott fel rám Kiu, korábbi kérdését kibővítve.

- A Hengereknek van egy bizonyos hierarchiája. Biztonsági intézkedés szorult helyzetekre. 

- Mint a másik dolog, amit Mike az öltözőszekrényes hasonlattal magyarázott?

- Ja, hogyne. A navigációt az úgynevezett Alfahenger irányítja, ez az, amiről már beszéltem nektek, és amelyik jó eséllyel nem jutott át ebbe a világba. Ha az Alfahenger valamiért lekapcsolódik a négytagú hálózatról, ennek oka lehet megsemmisülés, vagy hibás működés, a helyét azonnal a Bétahenger veszi át, a maszk monitorján egy új, vezérlő funkció feloldásával. 

- Ez volt gondolom Perielnél korábban. 

- Igen, így osztottuk le, ő volt közülünk a második legerősebb entitás. Mivel az Ibizán megszerzett Henger paneljén ez a jogosultság nem volt aktív, ezért úgy véltem, hogy az a svájcitól lopott rúd vagy Iniának a Gammahengere, vagy az én Deltám.

- Erről mégis mikor akartál mesélni, Nex? - tette meg várható szemrehányását Kiu ingerülten.

- Nem volt jelentősége. Azt reméltem, hogy a tóban talált Hengerben meglesz a navigációs funkció, de most már látom, hogy ugyanúgy hiányzik belőle.  

- Azt remélted? Ennél azért nagyobb fegyelemre és pontosságra van szükség ilyen helyzetben. Éppen te szoktad ezt mondani. Ez nem egy elhanyagolható körülmény. Nem beszélve arról, hogy már nem egyedül vagy a pályán, így kötelességed lett volna szólnod nekünk, egy csapat vagyunk! - tette hozzá a közelebb lépő Amy beleköthetetlenül.

- Teljesen igazatok van, Srácok, sajnálom! Viszont ez azt jelenti, hogy a Bétahenger még üzemképes valahol.

- Teljesen mindegy, sosem találjuk meg - állapította meg Kiu, miután a porból a kezébe vett egyik alkatrészt messzire hajította. - Nem is értem, mi értelme volt ennek az elcseszett megoldásnak. 

- Hogy mindenképp együtt maradjunk. Biztonsági megoldás, hogy csak egyetlen célállomás lehessen.

- Ez nem biztonság, hanem egy felesleges lakat. Baromság az egész. A két biztonsági intézkedése egymás ellen tud dolgozni, ezzel szépen mattot is adott a rendszerének. Jó nagy kretén lehetett a tervező haverotok, lett volna hozzá néhány építő jellegű kritikám - folytatta csípőre tett kézzel, a véget nem érően elnyúló sivatag felé elfordulva tőlünk.

- Ami azt illeti, egy megoldásunk még maradt - kezdtem az ötletem felvetését, mire mindketten elkezdtek rám figyelni. - Ha már szóba hoztad, ismerem a tervezőt.

- Mármint ismerted. Elégett odaát. Lapozzunk! - reagálta flegmán Kiu.

- Ezt nem mondtam, csak annyit, hogy láttam, ahogyan az arcára ég a sisakja. Ő is átjött, tudom is, hogy hol van.

- Szóval tudod, hol van, aki építette a Hengereket - ismételt bólogatva Kiu. - Oké, most próbálok úgy hozzáállni ehhez az egészhez, mivel meglehetősen kardinális, hogy mintha már ezt egyszer mondtad volna, habár ugye rohadtul nem. És most nem én voltam, aki nem figyelt, mert erre biztosan emlékeznék. Szóval mindezt félretéve, szigorúan a célra összpontosítva tárgyilagosan megkérdezem, mi a retkes francért is nem kerestük még fel ezt a csókát? - folytatta higgadtnak tűnően, de közben majd felrobbant az idegességtől, nyaki erei csak úgy dülledtek a méregtől. 

- Mert nem volt rá szükségünk. Nélküle is boldogultunk.

- Boldogultunk? Megáll az eszem! - fakadt ki hangosan. - Talán nem kellett volna az éppen csak boldogulás helyett mindent bevetni?!

- Az a férfi teljesen megőrült! - vetettem ordítozásai közé az indokomat. - Fogtam a jelzését, még nagyon, nagyon régen. Még amikor mindketten idekerültünk. Tudtam is, hogy hol van. 

- Hogyan? Koordinátákat morzézott? Ütemesen pittyegte a füledben? - kérdezett tovább gúnyosan. 

- Dehogy. Úgy nyitott köztünk csatornát, ahogyan te szoktál. És nem, nyilván nem térképet rajzolt a fejemben, hanem, nem is tudom, éreztem a helyét. Sosem mozdult el onnan. Én keresztülvándoroltam az egész világon Periel után, ő pedig végig ugyanott volt. Talán feladta az egészet.

- Ezért lenne őrült? Akkor semmit sem tudsz róla, azóta, hogy ebben a világban él - szólalt meg Amy. - A korábbi sztorijaid alapján pedig rendes tagnak tűnik.

- A vészjelzése után sokáig nem hallottam felőle, aztán úgy ötszáz évvel ezelőtt háború dúlta azt a környéket. Falvak és várak váltak a földdel egyenlővé.

- És? Ez még nem biztos, hogy az ő hibája.

- Háromszázan haltak meg a hódítók egyik erődjének lerombolásakor, a korabeli feljegyzések alapján egy olyan démon támadta meg falait, ami képes volt pusztakézzel darabjaira szedni az egészet. Villanó kezek, égő szempár. Nem volt számomra kérdés, hogy ki tette. 

- Az író démonnak nevezte, de az elnyomás alól szabaduló nép talán az angyalának - világította meg Amy az érem másik oldalát, miközben láthatóan a saját múltjának bilincset szakító emlékeiben kezdett elmerülni.


7. Vándor

Lila fényben gyulladt ki a teszt lámpája, nem akartam elhinni a könyörtelen színét. A fehér műanyagdarabot a kezemben tartva rengeteg év a jövő számtalan variációjában pörgött le előttem néhány másodperc alatt.

A fájdalommal teli képzetek miatt az ájulás kerülgetett azon a reggelen, lerogytam a szőnyegre, de aztán hamar összeszedtem magam. Erősnek kellett maradnom, mert már előre éreztem, hogy fontos nap állt előttünk.

Bármely átlagember számára felhőtlen boldogságot jelentett volna az aprócska jelzőfény híre, de az eszköz tanúsága szerint a létformánk egyik legalapvetőbb szabályát rúgtuk fel óvatlanságunkkal.

Úgy éreztem, hogy kettészakadok, miközben a fürdőszoba tükrével farkasszemet nézve mély légvételekkel próbáltam meggyőzni magam arról, hogy minden rendben lesz.

Az indikátor gondos megsemmisítése után félretettem a kérlelhetetlenül fennálló körülményt, és határozottan léptem ki az ajtón. 

A napindító zuhany gőze a mennyezet felé szökve foszlott szét az előszobába vezető folyosón.

Már ébren volt. Lázasan figyelte a monitorokat, és talán észre sem vette, hogy én is rég felkeltem az ágyból, amilyen szétszórt tudott lenni néha.

Nem egyszer fordult elő, hogy percekig tartó technológiai és logikai okfejtésekbe bonyolódott a paplanommal, mert a hanyagul és felpúpozva hátrahagyott ágynemű alapján azt gondolta, épp alatta dörzsölgetem a szemeim, és már korán reggel csakis a tudományos szösszenetire vágyom. 

Mókás volt olyankor a háta mögött állva és az ajtófélfát támasztva végighallgatni a legújabb mérnöki felfedezéseinek lelkes eszmefuttatásait. 

A felét se értettem, és amúgy szerintem senki se, de a csúcspont akkor is mindig az volt, mikor a legdrámaibb résznél észrevétlenül mögé settenkedtem, aztán teli tüdőből belefújtam hátulról a fülébe. 

Néha úgy kergetőztünk a lakásban, mint az infantilis kölykök, de nem bírtam megunni a szívatását.

A végtelenbe visszanyúló közös emlékeinkbe kapaszkodva léptem oda hozzá, szemeibe nézve akkor egészen el tudtam felejteni azt a baljósnak értékelhető tényt, amivel alig néhány perccel előtte szembesültem. 

A kihelyezett szenzoroktól beérkezett és jövőnket meghatározó adatok alapján már nem értek meglepetésként a kedvesem szavai, a gyors helyzetelemzés után rögtön el is kezdtem az ilyenkor szokásos felkészülési metódust, és az utolsó rituálénk előkészületét. 

Utólag visszagondolva sorsszerű rendeltetés lehetett, hogy a két különleges eseményről éppen ugyanazon a napon szereztem tudomást.

Eleinte bizonytalan voltam, hogy mikor és hogyan tálaljam, vagy egyáltalán elmondjam-e neki, de mivel kiderült, hogy szinte azonnal indulnunk kellett, a kérdés magától értetődően napolódott el az egyirányú expedíció utánra.

Ebéd közben is csak őt figyeltem. Boldogságot láttam az arcán, megnyugvással töltötte el, hogy annyi év után is mindannyian életben vagyunk. 

Végig az járt a fejemben, hogy minden, amit csak tett, azt négyünkért tette, mindig a közös túlélésünk volt neki az első. Még akkor is, ha a két társunk ezt néha megkérdőjelezte.

Ismertem őt, minden gondolata nyitott könyv volt számomra, még az utazásunk hajtóanyagának forrását is képes volt titkon feltárni előttem. Mikor megtudtam, hogy honnan és miként szerezte az elérhetetlen elemet, már megértettem az utazótársaink előtti rejtélyességének okát. 

A többieket talán erkölcsi aggályok miatt furdalta volna a lelkiismeretük, jobb volt meghagyni őket az áldott tudatlanságban.

Nehéz szívvel hagytam hátra az otthonunkat. Bármeddig képes lettem volna ott maradni, de megtanultam, hogy semmi olyat nem szabad szorongatnunk, ami idővel elmúlik, amit előbb vagy utóbb, de hátra kell hagyni.

Az életfilozófiánk miatt ismét megrémítettek a reggel történtek, még a végső láncban állva sem tudtam szabadulni a lila jelzőfény emlékétől. 

Őrjítő érzés volt bevallanom magamnak, hogy hiába kapaszkodtunk annyi érán át legdrágább kincsünkként a fejünkre húzható burákba, mégis már akkor biztosan tudtam, hogy ha egyszer megszületik a bennem növekvő élet, habozás nélkül fogom neki odaadni a túlélésemet jelentő relikviát.

Nem is ismertem, sőt, alig néhány órája tudtam a vélhető létezéséről, mégis bármit megtettem volna érte az első pillanattól kezdve.

Még alig fogtam fel, hogy talán anya leszek, de már az járt a fejemben, hogy a mellettem álló szerelmem nélkül képtelen leszek ezt végigcsinálni. 

A mindig megnyugtató tekintetének reményében pillantottam rá, ő viszont akkor elengedte a kezem, örökre. Talán ez is sorszerű volt? Üzenet az univerzumtól, hogy mire számítsak az élet további részétől?

Felfoghatatlan dulakodás támadt előttem a szövetségünk tagjai közt, miközben a világközi kapu már szinte teljesen felnyílt. Azóta sem értettem meg, hogy mi történt akkor a kősivatagban. 

Az utolsó emlékem a portál mellett felém repülő sisak volt, ami leverte rólam az álarcom, és a földre terített. 

A behatás után rettenetesen fájt a fejem, talán a bal halántékom is felrepedt. Iszonyatosan zúgtak a füleim, semmit sem hallottam miattuk a külvilágból, közben pedig még a szememet is képtelen voltam kinyitni.

Egészen elvesztették érzékszerveim a valóságot. Az átjáró aktív volt, és tudtam, hogy nincs sok időm. Azzal is tisztában voltam, hogy a maszkom valahol ott kell, hogy legyen összecsukódva mellettem a porban. 

Ha ráfogok, akkor ki tudja, mikor jutok ki majd a sötétségből, de legalább megadom az esélyt nem csak magamnak, hanem a magzatnak is. 

Ez motivált, amikor minden erőmet összeszedve őrülten kezdtem kutatni a tárgy után, de a karjaimon kívül semmilyen testrészem nem bírtam mozgatni. 

Eltartott egy darabig, de végül megtaláltam, ott volt karnyújtásnyi távon belül a bal derekamnál. Dombormintás felületét megragadtam, és a mellkasomhoz emeltem. Szorítottam, ahogy csak tudtam.

Ahogyan hozzáértem, már éreztem is a vákuum leküzdhetetlen szívását.

Megtettem, ami akkor tőlem tellett, akkor már a tudatom is könnyebben hagyott fel a harccal, ellenállás nélkül adta át magát az eszméletvesztés nyugalmának.

Az ájulás előtt már nem volt erőm újra kitekerni, nemhogy fejemre venni a sisakot, mégis semminek éreztem a dimenziók közti helyen töltött időt. 

A sötét káosz az előző helyről érkező állapotomat hibernálta, majd adta át a következő világ számára, ezért tudtam elkerülni az élethossznak érzett fekete semminek bámulását.

Talán szerencsésnek mondhattam magam a történtek alakulása miatt, mindig szerettem optimistán hozzáállni a legkilátástalanabb dolgokhoz is. 

Ha éberen léptem volna át a homályba, biztosan megbomlott elmével jöttem volna ki onnan, hiába magyarázta Zon annyiszor a félelmem tudományosan igazolt alaptalanságát.

A tudomány az ő tudománya volt, a tényként beállított kijelentése pedig csak feltételezés.

Az álarc utazási zajokat tompító hatása híján az új univerzumba lépés csattanása ébresztett a talán valaha létezett legrövidebb kómából. 

Ami egyből feltűnt, hogy üresek voltak a kezeim, nem tudtam magammal rántani a Hengert az előző otthonunkból. 

Alig egy perce még az áldottnak tartható állapotom miatt töprengtem a jövőn, később már minden nélkül zuhantam le egy ismeretlen Átlépőponton keresztül egy vadidegen világba.

Még mindig semmit sem láttam akkor. Az elhajított bura fejemre mért csapása továbbra is a hatása alatt tartott. 

Kétségbeestem, hogy talán örökre megvakított, akkor pedig semmi esélyem sincs a túlélésre.

A füleim zúgása egyre inkább csillapodott, a sípolás helyét a menetszél morajlása vette át. Nagyon sokáig tartott a szabadesés, a másodperceket számolva már így is jóval tovább, mint amit a testem a közelgő becsapódáskor el tudott volna viselni.

Zon külön jelölést használt az ilyen portálokra, a Hengerek navigációs rendszeréből vörös zónaként zárta ki a halálos magasságban felnyíló átjárókat.

Az eltelt idő alapján több ezer méter magasan léphettem be a fizikai törvények által uralt térbe. Fogalmam sem volt, hogy vajon melyik pillanatban fog elérni a vég.

A zuhanás fuvallatának zúgását valami egészen más kezdte elnyomni. A karjaimat nedvesítő felhőréteget elérve ismerős dübörgések ütötték meg a füleimet. Durranások, szárnysurranások, elzúgó energianyalábok közös szimfóniája.

Háború zenéje, amit fényes nyíláson át érkező lények szoktak kelteni. 

Utolsó kiáltásaik mellett testüket perzselő lángcsóvák sercegését, különös hördülések és sziszegések dermesztő összhatását is érzékeltem. 

Vajon mikkel küzdhettek? Akkor még csak sejtettem, hogy a válaszban később egy olyan sereg organizmusai szerepelnek, amikhez hasonlókkal időnként már szembe kellett néznünk korábbi utazásaink során.

Ez nem lehet igaz… Egyre csak ez járt a fejemben, miközben a sors képtelen fintoraként éppen egy légi csatán kellett keresztülesnem. 

Néha egészen közelinek éreztem az arcomat melegítve felcsapó, intenzív hőlöketeket, de végül sértetlenül átjutottam az újabb sűrű felhőzetbe.

Valami elkapta a karom. Érdes volt, és erősen kezdte szorítani a csuklóm. Másik kezemmel odakaptam, bőrhatású kesztyűt tapogattam ki, ami valamiféle puha páncélingben folytatódott a megragadóm karján.

Hatalmas szárnyai lehettek, erős csapásai helikopter turbinájaként kezdték kavarni körülöttünk a levegőt. 

Nehezen, de sikerült lassítania a sebességünket, hallottam a nyögéseit, miközben már mindkét kezével a bal alkaromba kapaszkodott. Egyetlen dologban voltam akkor biztos, hogy a megmentésemen dolgozott.

Éreztem a tanácstalanságát, mert még mindig túl gyorsak voltunk. Irányt változtatva kezdett húzni nem csak felfelé, de oldalra is, akkor már úgy éreztem, hogy azonnal kiszakad a vállam.

Továbbra sem eresztett. Sőt, még szorosabbra vette szorítását, közben a küzdelem hevétől egyszer fel is ordított fölöttem. 

Végül vízbe csapódtam, rögtön utána a szárnyas védelmezőmet is hallottam közvetlenül mellettem csobbanni. 

Nem tétovázott, újra elkapta tehetetlenül süllyedni kezdő testem, és felszín alatti szárnymozdulatokkal a közeli partra vonszolt.

Még mindig nem láttam semmit, de a teljes vakság nem volt elég, már a folyadékkal feltelt füleim is elkezdtek cserbenhagyni.

- Jól vagyok! - egyre csak ezt hajtogattam, bízva abban, hogy érti a szavaimat.

Levette a kesztyűjét, a csupasz tenyerének melegségét éreztem a jobb arcfelemen. 

Sosem tudtam meg végül, milyen idegpályákat is roncsolt fejemben a Henger ütése, de már nem is érdekelt, mikor újból láttam a színeket és a formákat.

Egy emberi arc rajzolódott ki előttem, csuromvizesen csöpögő sötétbarna hajú férfi volt fehér csuklyával, barna színű, valamiféle szövetvérttel a törzse előtt, szélesre tárt és hófehér tollazattal a hátán.

Hevesen verdesett velük, a tollai közt rekedt vízcseppektől szabadult meg terebélyes mozdulataival.

A korábbi változataihoz képesti apró eltérésekkel sem volt kétségem afelől, hogy miféle lénnyel van dolgom. 

A testemet gyógyító és bőrömet megszárító közvetlen kontaktusának erejét ellene felhasználva azonnal feltérképeztem, hogy minimális létszámú populációkban ugyan, de már létezik az emberiség, és a halandók gyorsan megtanult egyszerű nyelvezetének leplével szólítottam meg őt.  

- Miért tetted, Angyal?

Először nem felelt, csak tekintetével méregetett, miközben sarkaira ült velem szemben a zöld dzsungellel határolt, kék víztükörrel borított tó partján. 

A buja növényzeten túli távolban egy hegycsúcsot láttam, fehér hó fedte a legmagasabb szikláit. 

Nagy sóhajtással töprengett el magában, miközben próbáltam olvasni a fejében, de az előző besurranásomból okulva már nem engedett be ismét.

- Miért nem felelsz? Nem érted a szavaim?

- Csak gondolkodom - felelte az Első Világ egyetemes angyali nyelvén, amit én is jól ismertem, de nem mutattam ki, hogy értem őt.

- Ez miféle nyelv? - kérdeztem tovább értetlennek tűnően.

- Csak nekem akarsz hazudni, vagy te magad is elhiszed, hogy ember vagy? - folytatta a korabeli emberi nyelven. - Előttem nem kell titkolóznod - tette hozzá mosolyogva.

Nagyon erősnek éreztem mentálisan, arkangyali szintű nyomást gyakorolt rám, aminek hiába is próbáltam volna ellenállni, én valamiért mégis ragaszkodtam az időtlen idők óta fenntartott álcámhoz.

- Zoniel is tudja?

- Őt hagyd ki ebből! - feleltem a kérdésére elutasítóan, mert úgy éreztem, hogy nem személyes ismeretség miatt tudta a nevét, hanem a fejemben való vájkálása eredményeként mondta ki.

- Miért titkoltad előtte? - kérdezte meglepően barátságos hangnemben.

Egészen furcsa érzés kerített hatalmába. Teljesen idegenként néztünk farkasszemet, egy fekete portálon keresztül zuhantam le az univerzumába, mégsem ennek miértjét kérdezte meg elsőnek, hanem mintha mindezen már túl lennénk, jobban érdekelte egy élethosszig tartó, földhözragadt hazugság indoka.  

Mindent nem tudott kiolvasni belőlem, elég ideje biztosan nem volt rá, ő mégis a leglényegtelenebbnek érzett dologgal kezdte mondanivalóját.

- Nem is tudom - kezdtem a választ, a kezdeti védelmi pozíciót teljesen feladva, mert biztos voltam benne, hogy a rossz minden formája távol áll a különös beállítottságú megmentőmtől.

- Dehogynem - vágta rá, miközben állát a térdén könyöklő jobb tenyerébe eresztette őszinte érdeklődéssel az arcán.

- Akkor miért nem feleled meg magad? - kérdeztem szükségtelen és nagyképűen ható közbevetésén felhúzva magam. 

- A választ nem tudom, csak azt, hogy te igen - felelte, még mindig az arcán volt az egyre idegesítőbb mosolya.

- Menekültem. Mikor találkoztam vele. Nem tudta, de már rég szökevény voltam, az emberek közt éltem a szárnyaim leégetése után már hosszú ideje. Eleinte benne sem bíztam, kémnek hittem, akit fentről küldtek utánam, hogy bizonyítékot gyűjtsön a valódi kilétemet illetően.

- Nem minden hírszerző rossz szándékú.

- Erre aztán én is rájöttem, de nagyon sokáig voltunk együtt abban a hiszemben, hogy ember vagyok, így már féltem felfedni előtte a valódi énem. Biztos voltam benne, hogy a hazugságom miatt örökre el fog hagyni engem. Képtelen lettem volna nélküle élni, nem láttam más megoldást, mint fenntartani előtte a halandóság látszatát. A vérembe oltott angyali folyadékja aztán kapóra jött az örök fiatalságom magyarázatára.

- Miért menekültél el? - faggatózott tovább, különös módon egyáltalán nem ment bele arkangyaloktól megszokott, szónokias erkölcsi ítélkezésbe.

- Nagyjából azért, amiért te inkább utánam vetetted magad ahelyett, hogy küzdenél valami mások által nemesnek mondott eszméért odafent - válaszoltam, mire meghökkenést, de közben elismerést is láttam a szemeiben.

- Szóval kiégetted - ismételte, hallhatóan nem volt számára ismeretlen a különleges angyali képességek önkéntes hátrahagyásának módszere.  

- Igen, ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy elrejtőzzek. 

- Úgy látom, hogy minden adottságodat nem iktattad ki - utalt az elméjébe való behatolási kísérleteimre. - Nem féltél, hogy így rád találnak?

- El tudom fojtani. Idejét sem tudom, mikor használtam utoljára. Azt bezzeg meg sem kérdezed, hogy honnan jöttem? Elég furcsa egy szerzet vagy… - jegyeztem volna meg bővebben, de hamar lereagálta.

- Nincs szükségem rá, ami kell, azt már tudom - felelte, mert korábbi felvetésemmel ellentétben már minden lényegeset áttöltött az elméjébe.

- Te Elsőrangú vagy, igaz? - kérdeztem, de szavakkal nem válaszolt, csak szemei lassú pillantásával jelezte feleletét. - Akkor te talán tudod… - faggatóztam volna, de már folytatta is gondolatomat.

- Harmincnyolcezer földi évvel és negyvenként nappal ezelőtt hallgatott el a vészjelzése. Igen, jó régen megérkezett már, alig győztem a társaim elől elrejteni őt.

- Istenem, az nem lehet, hogy… fakadtam ki.

- Nem. Életben van. Ha szeretnéd, meg is mutathatom neked, hogy hol - folytatta válaszát. – De biztosan tudni akarod? - kérdezte határozottan.

- Hogyne akarnám, semmit sem akarok jobban!

- Hát jó - sóhajtotta, majd tenyerét homlokomra emelve mutatta meg a helyet. - De tudnod kell, hogy megváltozott - folytatta, majd lassan felállt, és elindult a tó felé. 

- Nem érdekel. Tudom, hogy ki ő valójában, bármit is tett vele ez a világ.

- Valóban? - torpant meg, majd bal válla felett még rám pillantott, és tovább beszélt. - Azt is átgondoltad, hogy amikor elé állsz a hét gyermekkel, mit fogsz mondani?

- Hét gyermek - hebegtem a feldolgozhatatlan szavait meghallva.

- Ki akarod majd tenni Zonielt annak a kínnak, hogy tudatod vele, mivel mégsem vagy ember, az utódaitok is lélek nélkül születnek, akik közül pedig legfeljebb kettőt tudtok tovább juttatni egy következő univerzumba? Én a helyedben indulás helyett inkább ezen gondolkodnék, Inia!

Kíméletlen szavai után a lecsendesült égi háború nyomán oszladozó felhőket kezdte kémlelni, majd a környezetünkben foszló ködfátyol illanását nyugtázta bólogatásával.  

A szárazföldi fronton is sikert arathattak, tekintete győzelemről árulkodott.

A beszélgetésünk során elgémberedett szárnyízületeit kezdte apró mozgatásokkal bemelegíteni, majd felrepült a tó fölé, és felém fordulva az elmémen keresztül szólt hozzám.

- A közelben van egy település, Beavatkozásunkkal többek közt őket is védtük. Alig százan vannak, rendes emberek. Ott biztonságban világra tudod hozni a kicsiket. A döntés egyedül a tied, de a következményei már mindegyikőtökre kihatnak, ezt sose feledd! - fejezte be, majd két erős csapással eltűnt a fellegekben.

Életre szóló kedvesem akkor alig háromezer kilométerre volt tőlem, az arkangyal szavai mégis képzeletbeli súlyokként nehezedtek a néhány másodperce még hosszú vándorútra készülő lábaimra. 

Bármennyire is nehéz volt elfogadnom, igaza volt, egyedül kellett viselnem az elnyújtott hazugságom következményeit.

Eszelős üvöltéssel engedtem ki magamból a fájdalom feszültségét, egyáltalán nem érdekelt, hogy az ismeretlen vadonban éppen milyen veszélyek leselkedtek rám.

A magzatok meggyilkolása is átfutott rajtam egy pillanatra. 

A helyzetemet felismerve eleinte egyáltalán nem rémített meg a gondolat, hogy még mielőtt tudatukra ébrednének, véget vetek ennek a rémálomnak, és egyetlen pihenő nélkül futok Zoniel karjaiba, de nem tettem. Az élet végül győzött a halál felett.

A keserves sírásból felszívva magam elindultam a hanyagul mutatott civilizáció felé egy nyolcunknak élhető jövő reményében.

Órákig botorkáltam a kusza indák, és lombokig érő páfrányok közt, mire ritkulni kezdtek előttem a fák.

Az erdőn túl egyszerű kunyhók álltak a tisztáson, vékony törzsekből kötözött falaik és tetőszerkezeteik kezdetleges technológiáról árulkodtak.

A füstölgő tűzrakó körül gyerekek fogócskáztak nevetgélve, egy idősebbnek tűnő nő pedig növényszárakat fosztott meg terméseitől, egy fából faragott tálba pergett kezeiből a gyűjtögetett élelem.

Ruhájuk állatbőrből készült, se fém, se más díszítőelem, csak a puszta funkció.

Minden pillantásommal a harci eszközeiket kerestem, mindig a fegyverek tükrözik a leghitelesebben egy adott társadalom fejlettségi szintjét.

Hosszú, kihegyezett nyársak sorakoztak az egyik viskó falának támasztva, némelyik végén pattintott kővel kiegészített szúróelemeket is láttam.

Tudnom kellett, hogy ez akkor hi-tech felszerelésnek számított, vagy csak ez a horda volt ennyire elavult, ezért a megmaradt egyetlen extraképességemet kezdtem bevetni.  

Miközben a bozótban lapulva a populáció tagjainak elméjét kezdtem észrevétlenül és a magamfajták számára minél kevésbé kiszúrható hullámokkal felderíteni, egyre bátrabb mozdulatokkal kezdtem tovább tépkedni a szebb napokat is látott, fehér nyári ruhámat.

A kedvencem volt, de nagyon nem illett a korszak képébe, ezért az utolsó szövetdarabjáig összesároztam a feltűnés elkerülése érdekében. 

Csak néhány nagyobb markolás után jöttem rá, hogy a sáron túl egyéb gusztustalan egzotikumok is voltak a talajban. 

Mániákusan ügyeltem régen a tökéletes sminkre, egy puccos éttermi vacsora előtt Zont az őrületbe tudtam kergetni a szerinte órákig tartó készülődésemmel, de a dzsungel mélyén letelepedett törzs küszöbén állva levetkőztem a gátlásaimat, és még a hajamat sem kíméltem.

Rasztásan ható csimbókjaimból csak úgy potyogtak az undorító göbök, visszatarthatatlanul öklendezni kezdtem a mindenemből áradni kezdő rohadásszagtól. Talán sosem néztem még ki annyira gányul, mint akkor.  

Begyűjtöttem a szükséges információkat, az árnyékból kilépve indulhatott a színházi produkció.

Egy szomszédos testvértelepülés menekültjeként érkeztem, a sztorim szerint pedig az egészen korrekten túlvilági démonoknak gondolt lények támadása a teljes falut elpusztította rajtam, azaz a szerencsétlen terhes nőn kívül.

Kicsit más viselkedés, kicsit más dialektus, mint az övék, a kiolvasottak alapján teljesen hitelesen alakítottam a közelben leigázott nép utolsó és kiszolgáltatott hírmondóját.

Az egyszerű gondolataikat látva pillanatok alatt épültem be a mikrokultúrájukba, hetek alatt rutinná alakítottam minden szokásukat.

Kedvesek voltak mindannyian, mindenkinek megvolt a maga feladatköre. 

Annyiféle feladatból vettem ki a részem, amennyi csak belefért egy napba. Nem csak az elfogadásom szolgálatában tettem, hanem minél inkább próbáltam terelni a figyelmemet arról, ami végig a legjobban fájt.

Vajon jól volt? Éhezett a maga angyali módján? Fázott? Egyedül volt, vagy talált társakat? Szabadon élt, vagy talán zsarnokok kínozták?

Nem kockáztathattam nagyobb energialöketeket, hogy utánajárjak a szívemet mardosó gondolataimnak, mert az arkangyal elméjéből kisejlett érzések alapján ez az égi társadalom sem volt liberálisabb, mint az előző ötven. 

Ha megtalálnak, esélyünk sincs a túlélésre, ezért minden erőmmel Zon elfelejtésén voltam.

A feledéssel való küszködés tizenöt éves állóháborúba fordult, nem telt el úgy óra, hogy ne jártak volna körülötte a gondolataim.

Sosem voltam még annyira eltökélt, mint az eltelt bő évtizedben. A gyermekeinkért erős maradtam, és mélyen elrejtettem magamban a veszélybe sodró vágyaim kiteljesedését.

Két hónap alatt megszülettek. Nehéz volt eleinte kimagyarázni a dolgot, mert az egyhangú trópusi klíma ellenére is bárki képes volt számolni a napokat.

Öt lány és két fiú. Nem volt könnyű velük, de volt segítségem, apa híján a közösség saját gyermekeként nevelte őket. 

Végül nem maradt más választásom, el kellett mondanom az igazságot. Szerencsére az egyszerű népekben az a legjobb, hogy a legkevésbé sem racionális, elnagyolt világképükbe sokkal könnyebb betuszkolni az angyalgyermekeket, mint egy fejlettebb és önteltebb társadalom realitásába.

Nehéz is lett volna rejtegetni előlük a valóságot, az első fényes horzsolásaik begyűjtésével már kezdhettem is a magyarázkodást a törzsfőnöknél.

Hiába égettem ki a képességeim jelentős részét, ők mégis ragyogó vérrel születtek. Nem volt min csodálkoznom, hisz Zoniel elsőrangú vére is az ereikben folyt, ami minden körülmények közt dominálja a harmadrangú, végrehajtói szintű testfolyadékom.

A zuhanástól megóvó arkangyalom sokszor visszatért hozzánk, de egyáltalán nem bántam a jelenlétét. A törzsbéliek is szívesen fogadták őt, mert jól tudták, hogy a korábbi megmentőik egyik harcosa látogatott el hozzájuk.

Az első alkalommal csodálkoztam, hogy eljött, de hamar ráébredtem az igazságra. Mivel ő mutatott rá a hét testvér túlélésére, onnantól úgy érezte, felelősséggel tartozik irántuk.

Csak gyors látogatásokra volt lehetősége, hosszabb idő már feltűnést keltett volna odafent az Első Világban. 

Szüntelen tanította őket a történetükre, én pedig egyetértettem a metódusával. Tudniuk kellett, hogy minek születtek, mert csak így érthették meg, miként lehet a képességeiket kordában tartani.

Amíg az Elsőrangú az adottságaik átérzését tárta fel előttük, addig én a rejtőzködés ismerőjeként a leplezés leghatékonyabb fortélyait mutattam meg nekik. 

Azt hittem, örökké tarthat a helyzetünkhöz képest idilli állapot, de aztán egy napon a fiúk felnőtt kíséret nélkül, egyedül indultak el a rengetegbe. 

A férfivá avatásukra készültek, ami egy meghatározott fajú, nemű és korú élőlény szertartási keretek közt való leölésében történhetett meg. 

Klasszikus barbár szokás, ami minden emberiség fejlődési folyamatában jelen volt, és habár messzemenőkig nem értettem vele egyet, el kellett fogadnom a halandó szabályok korlátait.

Félresiklott a gyakorlás, túl nagy prédába botlottak. A kardfogú fenevad kettéroppantotta volna Erielt, ha testvére nem robbantja le a fenevad fejét pusztakézzel.

Nyers, kontroll nélküli, érzelmek által irányított impulzuslöket volt, a vérvonaltól függetlenül is kristálytisztán belém hasított, pedig messze jártak.

Ha én éreztem, akkor egy Másodrangú akár másik kontinensről is simán felfoghatta, egy arkangyal érzékeit pedig még a fenti világban is elérhette.  

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Mivel elenyésző volt annak esélye, hogy egyetlen hithű angyal sem fogta be a fiam jelét, célzott csatornát próbáltam nyitni az éppen messze járó segítőnk felé.

Szükségtelen volt, már az óvatlan gyermeki energiahasználatkor elindulhatott, perceken belül rám is nyitotta a kunyhó ajtaját. 

Arca rémültnek, de mégis összeszedettnek tűnt, láthatóan már fel volt készülve erre az eshetőségre.

- Nincs sok időnk.

- Meghallották?

- Én igen, meglehetősen távolról. Mielőtt átléptem a kaput, Michael épp egy kisebb csapatot összeszedve indult el lefelé. Bezárta az elméjét, csak egy szűkebb kört avatott be a tervébe, én nem voltam köztük.

- Akkor hát ennyi volt?

- Sajnálom - csóválta szánakozóan a fejét, közben mintha könny szökött volna a szemeibe.

- Ezért jöttél? Hogy sajnálkozz?

- Nem. Segíteni akarok!

- Mit tehetnénk? Négyen képesek csak az impulzuslöketre, repülni még csupán hárman tudnak… - részleteztem volna azt, amit ő is pontosan tudott.

- Teljesen mindegy. Michael már tudja, hogy léteznek, így bárhol megtalálja őket. Még ha harcképesek lennének, a vezér akkor is fél kézzel végezne velük.

- Akkor? Várjuk a halált? Ezért jöttél, Hírmondó?

- Van egy megoldás. Igazából te magad adtad az ötletet. 

- Miről beszélsz?

- Idelent nem tudjuk elrejteni őket, az Első Világ pedig nyilvánvalóan ki van zárva. Egy hely maradt.

- Az kizárt. Egyetlen Henger helyét sem ismerem. És egyébként is beláthatatlan következményei lennének rájuk nézve, ha irányítatlanul lépnének a sötétségbe.

- Nem feltétlenül kell hozzájuk bármilyen eszköz.

- Eddig két angyalról hallottam, akinek sikerült. Ki lenne képes ilyesmire? Magunk vagyunk - magyaráztam ingerülten, de nem felelt, így rögtön világossá is vált a válasz. - Te? Már ne is haragudj, de nem hiszem, hogy képes lennél rá.

- Tudsz jobb megoldást? - kérdezett vissza, mire nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.

- Ha sikerül is felnyitnod egy portált, attól még nem tudod irányítani a túlvilági folyamatokat - folytattam kis hezitálás után.

- Meg kell próbálnunk!

- Jártál már ott? Fogalmad sincs, mi vár rájuk odaát!

- Nem jártam, de ismerem a helyet, tudom a működésének lényegét, és azt hiszem, hogy képes vagyok erre - erősködött, mire szóbeli válasz helyett elé állva levettem a kesztyűit és szemébe nézve megfogtam a kezeit.

Egy darabig csak fürkésztem a tekintetét, elképesztően magabiztosnak tűnt. 

A tudatunk kapcsolásán keresztül sugalltam neki a megfelelőnek tűnő kilépési időt. 

Az eddigi világok tapasztalataiból merítve saccoltam be a kort, amikor talán már fognak létezni akkora kiterjedésű társadalmak, hogy megfelelő rejtőzködéssel egyiküket se találják meg.  

- El ne szúrd! - tettem hozzá fejemet ingatva, miközben úgy kezdtem szorongatni a karját, mint tizenöt évvel ezelőtt ő az enyémet, mikor beléptem a légtérbe.

Nem válaszolt, csak elszánt tekintettel sarkon fordult, és kiviharzott a kunyhóból.

Követtem őt. A délelőtti napsütésben gyors léptekkel sétált ki a törzs főterét jelentő kőfaragvány mellé, majd szavak nélkül hívta magához mind a hetet.

Aggódva pillantgatott a kósza felhőfoszlányok felett éppen felnyílva világító égi portál felé.

A fiúk a botrányosan végződő vadászat után az erdőből botorkáltak elő, a lányok pedig a szomszédos kunyhókból rohantak oda az arkangyalhoz.

- Az eddigi legfontosabb döntésetek előtt álltok! - szólította meg a köré gyűlt gyermekeimet mosolyogva, idő híján rögtön a dolgok közepébe vágva. - El kell mennetek innen. Akik onnan érkeznek, egyáltalán nem baráti szándékkal jönnek - folytatta az ég felé mutatva, miközben kesztyűit harckész állapotba hozva húzta vissza tenyereire. - Nem fogok hazudni, meg akarnak ölni titeket. Mind egy szálig.

Nem kertelt, nem volt ideje finomabb módon tálalni. A távolból figyelve képtelen voltam visszafojtani a sírásomat, ahogyan a rémült és egymásra pillantó tekinteteiket láttam.

Hiába takargattam az arcom, többen is látták, hogy a magát mindig keménynek mutató édesanyjuk ezúttal nem tudott erős maradni.

- De ha megfogjátok a vállam, talán van remény - folytatta az arkangyal közéjük guggolva. - Nem kínálok biztos rejteket, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy sikerül-e ez az egész, de ez legalább egy esély - fejezte be mondandója érdemi részét, mire csak néma és bizonytalan pislogásokat kapott válaszként - Tudom, sosem voltam jó meggyőzésből, de higgyétek el, ez most az egyetlen lehetőségeket!

Mindig hallgattak rá, apjuk helyett apjuk volt évekig, vakon bíztak benne.

Szavai után egymás után érkeztek vállaira a tenyerek. Mielőtt behunyta a szemeit, még egyszer mindegyikük arcán végigpillantott.

A törzs tagjai közben elkezdtek összeverődni a lakórészek közti területen, mind tanúi voltak a történteknek.

Morajlani, sikítozni kezdett a sokaság, miközben az ég felé mutogattak.

Nem leselkedett veszély rájuk a Mélyből, a fehérszárnyúak mégis feléjük indultak, ez pedig félelemmel töltötte el őket.

- Ha átértetek, ki kell égetnetek mindent az angyali entitásotok magján kívül, csak így élhettek majd túl az emberek közt. De soha, soha ne feledjétek, hogy kik vagytok valójában! - fejezte be az Elsőrangú az utolsó szavait, majd a fejük felett szikrázva felfeszülő sötét átjárón keresztül a hét angyalom eltűnt a semmiben.

A portál azonnal bezárult, ahogyan az arkangyal a talajra zuhant. Éppen csak addig tudta nyitva tartani, amíg mindenki átért.

- Gyere! - szólongattam, miközben mellé siettem, és próbáltam őt felkarolni.

- Menekülj! - felelte erőtlenül, miközben alig néhány kilós angyali testét próbáltam óvatosan felemelni.

- Egy fenét! Nem hagylak itt nekik.

- Ki tudom magyarázni - nyöszörögte.

- Hát persze. Gyerünk! – folytattam kétkedve, majd ahogy erőre kapott, a falu szélét elérve már szinte teljesen önállóan futott a mezőn át a vadon felé.

- Csak egy sötét foltot láthattak. Nem fogják tudni összerakni, hogy mit tettünk, nem lesz baj! - győzködött tovább a tisztás határán megállva, miközben társai elérték a felszínt.

Az öt angyal lassú és fenyegető léptekkel járkált az emberek közt, gyanakvó tekintetükkel méregették a törzs tagjait.

A vezérnek tűnő alak az összes gyermekhez odahajolt, a tekintetüket próbálta kifürkészni. Megragadta az egyik kislány arcát, és kedve szerint forgatgatta tenyereiben.

- Ne tedd ezt, Michael. Nem erre születtél - suttogta magában az arkangyal, miközben már a bozótból figyeltük az eseményeket.

- Fejezd be! - szóltam rá halkan, mert láttam, amint az égi vezető felénk kapja a fejét, és a falu határából a fákat kezdi vizslatni.

Talán egy perc is eltelt a feszült csendben, mire az egyik fehér harcos mellé lépett és rákérdezett töprengése okára. 

Válaszként csak a fejét csóválta a távolt fürkésző szárnyas alak, majd együtt visszatértek a néphez. 

Egyetlen szót sem tudtak kiszedni belőlük, a becsület mindennél fontosabb volt az akkor élt ember számára.

Fel voltak készítve az ilyesmire, már korábban megéreztem, hogy hasznos tudássá válhat számukra a pszichikai nyomás kiállásának képessége. 

Egyszerű halandóként is megvannak a trükkjei az elme kiismerhetetlenségének, az angyalok hiába kezdtek kutakodni a fejükben, semmi érdemlegeset nem találtak.

Bosszús szárnycsapásokkal emelkedtek vissza a felhők fölé, egy közös hangrobbanás után nyomtalanul tűntek el az égen.

- Menekülj innen! - szólított meg a lent maradt megmentőnk.

- Hiába, úgyis megtalálnak.

- Te jól tudsz rejtőzködni, idővel fel fognak hagyni a kereséseddel - magyarázta búcsúképpen, majd mikor kilépett volna ismét a tisztásra nélkülem, megragadtam a karját.

- Ne! Kérlek!

- Mit művelsz?

- Segítened kell!

- Nem is azért vonszoltál idáig, hogy elmenekíts a társaimtól, igaz? - kérdezte a valódi célomat kiismerve. - Figyelj, most rögtön nem tudlak téged is a gyerekek után küldeni! Talán egy hónap múlva. Teljesen kifáradtam, regenerálódnom kell.

- Nem, most szeretném! - vágtam közbe.

- Őrültség. Ha újra megpróbálom, akkor… Te nem is őket akarod követni, hanem… - ébredt rá legjobban vágyott szándékomra, mire könnyeimmel küzdve kezdtem bólogatni. 

- Bolond vagy, ha ezt magadtól akarod. 

- Csak szeretem őt. Képtelen vagyok tovább létezni így - sírtam el magam a talajra rogyva.

- Örökre ott fogsz ragadni. A lelken kívül nincs az az erő, ami onnan bárhova is visszahúzzon.

- Nem érdekel - suttogtam, miközben mellém térdelt.

- Talán még ehhez is kevés energiám maradt, és akkor pedig…

- Tudom. De inkább meghalok, mert ezt nem akarom tovább érezni. Nem tudok tovább erős maradni. Miattuk az voltam, éveken át játszottam a szerepem, de eddig bírtam. Csak tedd meg, és ne gondolj többet rám!

Nagy sóhajtással helyezte tarkómra az egyik kezét, egészen közel hajolt homlokával az enyémhez, szinte összeért a bőrünk.

Rettentő feszültség tombolt bennem, könnytől csöpögő ajkaim visszatarthatatlanul remegtek.

- Tudnod kell, hogy én nem…

- Csak csináld! - kiáltottam rá, mire további kétkedés nélkül a mellkasomra mért hatalmas ütéssel taszított ki a testemből. 

A sötétségbe lépve láttam, ahogyan az arkangyal az élettelenül összecsukló testem mellett térdel, és tenyerével porrá égeti maradványaimat. Minden nyomot gondosan eltüntetett.

Michael szállt le mögé, majd megragadta a vállát.

- Mit művelsz itt, Gabriel? - förmedt rá erélyes hangján, de a magyarázatot már nem értettem.

Mintha kívülről néztem volna az akváriumba zárt univerzumot. Egészen más volt, mint a Henger birtokában odaát lenni. 

Azt kaptam, amit a legyengült angyal tettétől reméltem. Láttam a teremtett világot, de már nem voltam a bilincsekbe záró dimenzióihoz kötve.

Habár testem már sosem volt többé, a tér bármely pontjára szempillantás alatt be tudtam lépni.

Gabriel megmondta, nincs az az erő, ami ebből az állapotból ki tudott volna szabadítani, lélek híján örökre itt ragadtam. 

Itt? Nem az aktuális univerzum, de nem is a dimenziókon túli őskáosz.

Sosem voltam a tudományok embere, de arra a helyre talán még sosem született szó. Talán a Sehol lett volna a legjobb kifejezés rá, ha mindenáron nevet kellett volna adnom neki az első angyali felfedezőjeként. 

Tisztán láttam mindent, ami a világban történik, és nem csak a tér, de az idő sem jelentett akadályt. 

Egyetlen vízióba sűrítve láttam mindazt, ami éppen akkor zajlott le a kozmoszban. Vele együtt élőnek éreztem azt is, ami már rég elmúlt, viszont az is feltárult előttem, amiről azt gondoltam, hogy még nem történt meg. 

A jövő is a jelenem volt. A világból felfogott összkép arra szólított, hogy még nem pihenhetek meg. Volt egy utolsó feladatom, mielőtt azt tehettem volna, amit a legjobban kívántam.

A Hengerek, láttam az összeset. Az új világra megmaradt mindhárom rúd teljes útja előttem állt nyitott könyvként, de csak egy volt, aminek sorsára befolyással kellett lennem.

Segítenem kellett a mélybe úszó fiúnak, különben minden elbukott volna. 

Csak egy gyermekem élhette túl a hétből, akárhogyan is játszódtak le előttem a lehetséges jövők változatai. 

A hat testvér elmúlása elkerülhetetlen és sorszerű volt. El kellett fogadnom, hogy a Teremtő akaratával semmi sem történhet ellentétesen.

Kiléptem hát a dimenziók által uralt környezetbe a tó fenekén, a megrettent srác édesanyjának arcát próbáltam utánozni a ködös emlékeit olvasva, nehogy kísértő szellemnek véljen, és ijedtében mélyet szippantson a Qiandao vizéből. 

Kezébe adtam a Hengert, megóvva őt a fulladástól. Egyedül ő lehetett később képes arra, hogy megmentse az utolsó lányom életét.

A végső feladatom elrendezésével már csak az volt hátra, hogy végre azzal legyek, akit a legjobban szerettem. 

A holt kétségtelenül ismertem, az igazi kérdés valójában a mikor volt.

Felkereshettem volna akkor, amikor boldogabb időszakát élte, amikor felszabadította a kizsigerelt népet az idegen fennhatóság alól, amikor érezte, hogy van értelme az életének.

Végignézhettem volna újra és újra a legnagyobb örömeit ebben a nyomorúságosan alakult létében, de az igazi szeretet nem lehet önző, nekem pedig semmi sem volt fontosabb nála.  

Akkor léptem be végül az életébe, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. 

Mikor annyira egyedül volt, hogy a mérhetetlen tudását arra az egy dologra használta, hogy fegyvert kovácsoljon magának a saját szívének átdöfésére.

Én láttam őt, de ő engem soha. Jobbnak tartottam így, képtelen lett volna elviselni a tényt, hogy mivé lettem. Minden fagyos estén láthatatlan árnyként fontam át karjaimmal a kialvó tábortüze mellett görnyedő hátát, a pengével szemezve szüntelenül csak azt súgtam neki, még ne!

Szerettem, amennyire csak ki tudtam fejezni. Vele voltam, amennyire a lét törvényei azt megengedték. Örökké emlékezni fogok azokra az éjszakákra, olyan gyengéden ölelt álmában, hogy talán ő is elhitte, nem csupán egy ábránd vagyok a számára.

Örökre az övé voltam, mindenemet feláldoztam érte, de sosem hoztam a tudomására, mert akkor mindent leromboltam volna.

A Sehol mindent megmutatott, ami angyal számára felfogható, mégis csak a takarójában képzelten fekve értettem meg, hogy mi az ok, és mi a következmény. 

Kellettem neki a büszke jövőjéért. Amit akkoriban tettem, az segítette őt tovább, hogy a későbbi nagy pillanatait véghezvihesse.

Csakis egyetlen dologra tudtam gondolni azokon a jeges éjszakákon. Egyre jobban gyötört, hogy legszívesebben közvetlenül a fülébe suttognám, de akkor felfedem a kilétem. 

Képtelen voltam magamban tartani, meg kellett tudnia, hogy nincs egyedül. Hogy itt vagyok neki! Milát valamiféle varázslónak gondolta. Nem tudta a teljes igazságot, de lényegtelen is volt. Csak az számított, hogy akkoriban senkire sem figyelt jobban, mint arra a titokzatos gyermekre. 

Az utolsó együtt töltött éjszakánkat követő sugallatom lágy szellőként járta át a közelben lévő kislány tudatát, mely üzenetemet az egész létem értelmét jelentőnek végül boldogan adta át.

- Örökké!  


8. Fátyoltánc

Még most sem fogom fel, hogy az egyetlen megoldáshoz vezető út ezen a lepra vidéken visz keresztül minket.

A fél világot átutaztuk a túlélés reményében, ezért nagyon remélem, hogy megérte a rakásnyi démoni lényen keresztülverekedni magunkat.

Igaz, sokat nem tettem az ügy érdekében, nagyjából végigfetrengtem az utat a hátsó ülésen. 

A tó alatti rusnya óriás sokat kivett, még most sem érzem magam a réginek, de Amy gyorsan regenerálódó tartalékai szerencsére az egész repülés során fullon voltak, így az időnként ránk törő fekete rajok az egyre erősebb lány látványos rózsaszín tűzijátékainak hamvaivá lettek.

Még élünk, és a rövidtávú tervnek megfelelő időben értünk földet Közép-Európában. 

Ez tűnt az egyetlen járható lehetőségnek, Nexa felvetésén kívül más kósza ötletet nem is tudtunk felhozni, én azonban mégis egyre kevésbé hiszek benne, hogy a homályos posvány mélyén tényleg ott vár minket az a géniuszféle alak. 

Az állítólagosan ragyogó elméjű tudós, aki aztán egy csapásra minden gondunkat meg fogja oldani percekkel a végső határidő előtt? Annak ellenére, hogy azt nekünk fél év alatt, társamnak meg földtörténeti korok óta sem sikerült? Na persze.

Talán ez is csak egy megvezetés a titkolt távlati céljainak szolgálatában? A Góbi-sivatag fejleményei alapján már megrendült a bizalmam Nexa valódi motivációjában. 

Hiába ismerem fél éve minden percét, és hiába mentettük már meg kölcsönösen egymás életét többször is, kezdek torkig lenni a féligazságaival.

Ezerszer próbáltam titkon olvasni a valóságát, de jól tudja leplezni gondolatait. 

Érzi a törekvéseim, de már nem is teszi szóvá, hogy zavarja az erőlködésem, egyszerűen csak kizár, mint aki zaklatója mobilszámát látva megelégelően kinyomja a hívást.

Érthetetlen számomra, hogy miért nem avat be. Érzem rajta, hogy nem akar nekünk rosszat, de a túlélésen túl még mindig hajtja valami. 

Valami a szerelme felé. Ő rég halott, ezt Nexa is tudja, de képtelen elfogadni. Hiába állítja folyton az ellenkezőjét, az elmúlt párjának írt naplóját még a légi járműből való kiszállásunk előtt egy perccel is lázasan körmölte a térdein. 

Talán csak szégyelli az érzést, hogy gyerekes a viselkedése, és csupán ennyi a titkolózásának tárgya? 

Lehetetlen kihúzni belőle az igazságot, a több beszélgetésre vonatkozóan kötött szóbeli egyezségünk már talán örökre semmissé vált.

Hárman maradtunk. Életünk legfontosabb órái előtt állunk, mégis csak a társaim felében tudok bízni maradéktalanul, ami jelen helyzetben nem egy kifejezetten jó arány.

Amy elég hallgatag, ő sem beszél túl sokat, csak amennyit nagyon muszáj. 

Folyton a gondolataiban mereng, merev tekintettel bámul a távolba. Nem kell belélátnom ahhoz, hogy tudjam, állandóan a gyalázattal teli múltján kattog. A bosszúja valamelyest felszabadította, de az emlékeit sosem fogja eltörölni.

Sosem tudnék a fejébe mászni, pedig tudom, hogy nem állna ellen. Bárki más elméjét lelkifurdalás nélkül feszegetném, de az övének cincálása valahogy elképzelhetetlen számomra. Amit sejtek belőle, azt mind a tekintetével és tetteivel adja át nekem. 

Ő korántsem rágódik annyit a közös jelenünkön, mint én. Nem csak a vezetőnk auráját egyre inkább belengő bizalmatlanság kérdésén siklik tovább könnyedén, hanem általánosságban a jövőnkre vonatkozóan felállított teóriáink sem izgatják túlzottan. 

Nálam sokkal könnyebben adja át magát a történéseknek. Bámulatos, ahogy különösebb elvárások nélkül veszi fel az adott helyzet ritmusát, és emiatt sokkal könnyebben is tud akklimatizálódni. 

Egy belőlem hiányzó angyali adottság volna ez is? Talán csak a múltja formálta ilyenné. 

Mindenesetre, amíg én fejemet körbekapkodva kapálózok a képzeletbeli vadvízi hullámok közt mentőmellény után, ő a jelent megélve csak lazán felfekszik az áramlatokra, és még a szemeit is képes higgadtan lehunyni a halálos habok valódi veszélyét átérezve. 

Zakkant egy csaj, de pont ezért tudom, hogy minden rezdülése őszinte.

Ja, kicsit hibbant, ezt ő is tudja, de éppen ezért sokkal türelmesebbnek kell lennem vele, mint eddig. 

Kevesen sétálnának most mellettem viszonylag ép elmével azok után, amiken neki keresztül kellett mennie. 

Önzőnek érzem magam, mert most is azon jár az eszem, hogy talán nem vagyok közömbös a számára. Ezt többször kimutatta felém. Vagy csak túlértékeltem a gesztusait?

Az alagsori buli Ibizán, miközben Chris idegesen sutyorgott a fülünkbe, a Qiandao sötétjének nyomása, ahol ő a kezemet gyengéden megfogva húzott egyre mélyebbre, a Pokoloroszlán darabokra hulló lávagyomrának melegsége, amitől közös pajzsunk védte meg összeforró testünket.

Legtöbbjük meglehetősen gázos szituáció volt ahhoz, hogy randinak merjem nevezni, de ott legalább mindent elfelejtve tudtunk kilépni a valóságunkból egymásért. Azok a röpke pillanatok voltak azok, amik a szorult helyzetek ellenére csakis a mieink voltak.

Ezerszer próbálom újra átélni a történteket a fejemben, észérvekkel győzködöm magam arról, hogy esetleg egyszer majd lehet köztünk valami. 

Talán kevés vagyok neki. Ő csupán látszatra tizenhat, én viszont tényleg csak tizenhét vagyok. Mindegy, felesleges tipródni, elég a szemét figyelnem, mert semmit sem rejt el előlem. A szeme pedig azt üzeni, nincs semmi baj, csak lassítanom kell.

- Csak lassan! – figyelmeztet Nexa előttem lopakodva, de nem a lány miatt tette, hanem mert majdnem pofára estem egy keresztbe álló gyökérben. – Figyelj a lábad elé! – sutyorogja tovább, a köztünk araszoló Amy pedig már visszafojthatatlan kuncogásba kezdett.

- Marhára vicces - jegyzem meg kínomban, minél gyorsabban próbálom felkaparni magam négykézlábról. 

Alig néhány órán belül már másodszorra vagyok a komédia tárgya, jobb lesz összerántanom magam, és visszatérnem a valóságba.

- Amúgy meddig gázolunk még a susnyásban? – jegyzem meg kelletlenül, elegem van az arcomba csapódó ágak csípéseiből.

- Nincs messze – feleli tartalmatlanul, érezhetően csak a megnyugtatásom a célja.

Hiába próbálkozik, egyre jobban aggaszt, hogy már húsz perce magunk mögött hagytuk az aeromobilt, és a sűrű vadon növényzete miatt szinte zéró látótávolságban caplatunk előre a sötétségben.

Az összezárt lombokat enyhe szellő rezgeti a fejünk felett. A derült égbolt holdfényének csupán halvány éjszakai derengést engednek a sárguló falevelek, alig szűrődik át ragyogása a talajszintre. 

Néhány méteren kiszélesedik a járható ösvénynek nem mondható csapás, az aprócska rétre ereszkedő ködfátyolba ágyazva fakó fénysugár előtt csillognak a semmiből pergő hókristályok.

Folyamatosan hűl a levegő, angyali tűrőképességemet is egyre jobban teszi próbára. 

Amy is vacog, összehúzott testén keresztbe font karjaival szorongatja vékony dzsekijét. Nem erre készültünk, ideje lenne végre odaérnünk az ígért helyre.

Sárga remegés pislákol előttünk, a törzsek közt villantja meg magát időnként. Közelebb érve lobogó lángnak tűnik, ösztönösen zárkózok fel az előttem botorkálókhoz.

- Megfagyok.

- Én is – feleli Amy didergően visszapillantva rám, de velem ellentétben nem fokozza a tempóját, inkább gyanakodva kapkodja tekintetét a környező sötétségbe.

- Hallasz valamit? – suttogom tovább.

- Csak ésszel! – szólal meg Nexa, miközben megtorpant elöl.

Ugyanaz lehet az oka, mint amiért a fiatal lány is visszavett a lendületből. 

Az előttünk pattogó tábortűz körül egy üres fekhely, mellette pedig korhadt rönkök látszanak. Alig szenesedett fadarabok lógnak ki az izzásból, nem régen hagyhatták el az arcom melegítésével csábító helyet. 

Legszívesebben odarohannék a lángok mellé, de két társam a testbeszédével közli, hogy korai még örülni. 

Lassú léptekkel kezdik a sötétség leplében megbújva két oldalról körbeosonni a talpalatnyi tisztást, miközben a vezetőnk tűzkész állapotba hozta a markában tartott pisztolyát.

Korábban nyugtatni próbált, de a fák közti feszült kutatást kezdeményezően eltűnve egyáltalán nem érte el a kívánt hatást.

Magam maradtam, csak sejteni tudom, hogy a többiek merrefelé lehetnek épp. 

Bekapcsolhatnám a biológiai szenzorom, gyorsan feltérképezhetném a gondolkodni képes élőlényeket az egész erdő területén, de azzal egyből fel is fedném magunkat.

Nexa szerint egy megőrült elsőrangúval van dolgunk, ami a Lucifer nevű világpusztító főangyal Amyn keresztül megismert története után azt súgja, hogy nem kéne hátsó szándékkal telepatikus úton spontán ráköszönnöm.

Tanácstalan tipródásom közben a lobogás fölötti sötétség felé szálló parazsakat figyelem, ahogyan a csillagok felé szökve tűnnek el a lombok magasságában. 

Sok apró izzás, ami úgy alszik ki, ahogyan a pontszerűen csillogó égitestek is egymás után hunyják le szemüket az univerzum tervszerű lezárása előtt.

Két nagyobb világító pernye is elindult felfelé, de egy ponton megálltak a levegőben. 

Különös, a sok kicsiny ragyogás tovább repül körülöttük, de ez a kettő valamiért most fixen felém meredezik fejmagasságban, akár egy sárgán világító szempár.

Megremegnek a lábaim, mikor rájövök, hogy valami a tűz mögül bámul engem. Csak a szemeit látom, ellenállhatatlanul hipnotizál, és másodpercek alatt teljesen hatalmába kerít. 

Sokat gyakoroltam a legjelentősebb képességem védelmének megerősítését, de hiába vetek be mindent, az elmém acélpajzsnak hitt páncélját alufóliaként hántja szét, és néz be oda, ahova csak akar. 

Összemérhetetlenül erősebb nálam, a puszta tekintetével rá tudna venni, hogy soha többet ne lélegezzek tovább. Mit akarhat tőlem? És hol van mindenki, amikor ez történik? 

Már kétségbeesetten kiáltanék utánuk, de nem engedi, csendre intve csóválja az egyre inkább megmutatkozó, rémisztő arcát. 

Hófehér, fedetlen fogsorával vigyorog koromfekete arca, az orra helyén lévő két apró sötét nyílásából forró pára gomolyog elő a fejéből.

Másodperceim lehetnek hátra, mielőtt végez velem, érzem a közölt benyomásaiból. Beindítanám a Pokoloroszlánt is elintéző folyamatomat, de lehetetlen, minden funkciómat kiiktatta. 

Tehetetlen rongybabaként állok előtte, közben pedig füleimben hallom visszhangzani az őrült, vérszomjas kacaját.

- Zon, engedd már el - hallom meg Nexa unott hangját.

- Jól van, na, csak szívtalak… Tedd le magad, Kiscsávó! – szólal meg saját hangján az alak könnyed stílusban, és úgy kínál hellyel, mintha az imént semmi sem történt volna köztünk.

- Hogy mi? – kérdezem meg heves lihegés közepette értetlenül a földre rogyva, mire válasz helyett csak egyszerűen felnevet a bundába öltözött férfi.

Mialatt visszakaptam az irányítást, és a földre kerültem, Nexa a férfi háta mögül lépett elő, és ült le mellé az egyik fatörzsre, Amy pedig egy távolabbi padkezdeményt választva helyezte magát tisztes távolból kényelembe.

- Bocs, Kiu! Ő már csak ilyen – folytatja Nex a fickó helyett is szégyenkezve, miközben azt még mindig rázza a röhögés.

- Most mi van?! – kérdezem tovább kikelve magamból, karjaimat a talajon kitárva, de nem felelnek, csak tovább folytatódik a kuncogás.

- Ne mondd, hogy nem volt poén! Láttad az arcát?– fordul oda az idegen egykori társához, mire a megszólított a fejét csóválva pillant fel az égre, és végül ő is felszisszenve, kicsit kínjában elmosolyodik.

- Végül is de, kicsit.

- Na, elmentek ti… – sóhajtom nyögésbe fordulóan, miközben magamat porolgatva bosszúsan tápászkodok fel.

Már amikor épp azt hinném, hogy befejeződött az alázásom, olyankor az élet még mindig rá tud tenni egy lapáttal. Lassan megszokom, hogy az ág is húz, és talán sosem leszek a kiszemeltem számára férfi.

- Fáztok? – kérdezi az idegen a dideregve kuporgó lány felé fordulva, mire ő visszabólint.

Rám is vet egy pillantást a házigazda, de én inkább magamat keménynek mutatva figyelem tovább törökülésben a tüzet.

A szőrmébe öltözött még a némán megadott válaszom előtt elindult a fekhelye felé. 

Lassú, kimért léptekkel cammog el a tűz előtt. Nehezen tesz meg minden centit, mintha ólomsúlyú emlékei miatt világméretű fájdalom nyilallna belé minden egyes mozdulatánál. 

Az infantilizmus hahotája mögé rejtette volna gyengeségét, de most olvasás nélkül is egyértelműen látom rajta, hogy csak a leküzdhetetlen szomorúsága gyötrelmeit próbálta palástolni előttünk.

A korábbi univerzum elhagyásakor bekövetkezett tragédia nyomait viseli az arcán. 

Nex többször is részletesen mesélt a katasztrófa pillanatairól, de a drámaian előadott története alapján elképzelt eredmény meg sem közelíti a horrorisztikus valóságot.

Keményre égett műanyag arcát csuklyája mögé rejtve próbálja takargatni kíváncsi tekinteteink elől, de a halvány remegésben is jól látszik, ahogyan az időnként könnybe lábadó szemein csillogva törik meg a fény. 

Hatalmas benne az erő, mégis annyira elesett, hogy még pislogni sem tud. Ha legalább néhány pillanatra félre tudná söpörni a történetének nyomasztását, de az élet még a szemhéjait is elvette tőle.

Bolondot csinált belőlem a társaim előtt. Lehetséges, de már egyáltalán nem vagyok rá dühös. 

A volt Intéző sokat mesélt néhai szövetségük mind a négy tagjáról, a férfi gyászosra fordult múltjának felrémlett szakaszai miatt pedig már a kezdeti ellenérzéseimet mostanra egészen felváltotta a legmélyebb sajnálat.

Amy hátára teríti az egyik állatbundát, majd visszaindul a másik társam felé.  A lány azonnal feláll, és a többiek előtt határozott lépésekkel átsétál mellém. 

Balfelemen ül le a földre, egészen szorosan mellém, rézhaja hullámai közt kipillantva egyenesen az arcomba mosolyog, és mindkettőnket betakar hátulról az előbb kapott melegítőjével. 

Egyetlen szót sem szólt közben, és a pillantása nem volt több röpke tizedmásodpercnél, de nem is kell túlgondolkodnom azt, amiben eleve minden benne volt.

Váratlan figyelmességétől akaratlan mosolyra húzódik az én arcom is. 

Kicsit zavartan kapkodom tekintetemet a random sötétség irányába, miközben lassan a vállamra hajtja a fejét, és karját az enyém alá csúsztatva megfogja a kezem.

Kívülről csak szárnyaszegett és fagyoskodó angyalcsemetéknek látszódhatunk számukra, de idebent a rózsaszín és a kék ködfátyol egymásban kavargó örök táncát érzem megint élénknek és valódinak.

Tévedés volt azt gondolnom, hogy Nex és Zoniel bármennyire is minket figyelnek, pont nem érdekli őket, hogy mi történik a tűztől kicsit távolabb. 

Amyvel annyira elvesztettem a valóságot, hogy mikor ismét a feladatunkra kezdek koncentrálni, már egy megindult beszélgetésbe kezdek belehallgatni.

- De ki tudod iktatni? - kérdi társam a vendéglátótól.

- Kizárt. Direkt úgy terveztem, hogy távolról ne lehessen belepiszkálni - feleli a csuklyás a komótosan kimért és mély hangján dörmögve.

A teste az univerzumokon átívelő egyetemes törvénynek megfelelő korban jár, de a fejére égett álarc intenzív hője a huszonöt éves torkát sem kímélte. 

Ha nem tudnám, hogy mi ő, egy hetvenéves ember szavainak hallanám a megjegyzéseit.

- A remek biztonságtechnikai cuccról beszéltek? - venném fel a ritmust közbeszólva.

- Kiu, kérlek - ingatja lehajtott fejét Nex, miközben lecsukja szemeit, mert érzi a kritikát a hangomban.

- Az Alfa, Béta, satöbbi Hengerek?

- Mire célzol? - kérdezi a visszavonult arkangyal.

- Remélem, már átlátod, hogy extrém baromság volt beletenni…

- A rendszer tökéletes. 

- Aha, azért ülünk most itt a hangulatos tábortűz körül.

- Huszonhétmilliárd évig működött hibátlanul. Háromszor köszönhettük az életünket ennek az extrém baromságnak. Ha kitalálsz valamit, ami ennyi ideig elketyeg, akkor meghallgatom az észrevételeidet, addig pedig hagyd az agyalást az öregekre, Kiscsikó!

- Zon, ezzel nem jutunk előrébb.

- Nem szeretem, ha olyan osztja az észt, aki nem volt ott. Fogalma sincs, mi történt akkor a Merengőnél.

- Beszéltem neki a történtekről, de igen, igazad van - folytatja Nexa, miközben leteremtően pillant rám.

- A hierarchia nem kapcsolható ki. Amíg Periel Bétahengere működőképes, addig nála az irányítás, legyen az jelenleg bárhol is.

- Be tudod mérni? - kérdi tovább egykori szövetségese.

- Az Alfával be tudtam volna. Talán még ilyen állapotban is - int a saját arca felé. - Ha a Velanium még meglenne a véremben.

- Mi lett vele? - kérdezek rá az anyag sorsára.

- Felhasználtam.

- Mégis mire?

- Jó célra - feleli szűkszavúan, de nem firtatom tovább, láthatóan nem akar róla bővebben beszámolni.

- Tudom, hogy már ezerszer kérdeztük, és sosem mondtad el.

- Nex, hagyjuk ezt!

- Tudnom kell! Talán tudnánk megoldást találni. 

- Áh, esélytelen, hidd el!

- Zon, nem vagy isten! - szól rá megelégelően az ősi utazótársa. - Nem kell egyedül neked gondolkodnod, nem kell mindent egyedül megoldanod! Sosem kellett volna. Régen is négyen voltunk, csak nem fogadtad el!

- Jaj, ne kezdd már megint!

- Hallgass meg. Azért nem hallgattál meg minket, mert úgy érezted, hogy egyedül te tudhatsz mindent. Te kutattál a legtöbbet? Igen. Te tanultál végig érákat, amíg mi éltük nagylábon a világunkat? Igen, lehet. Te voltál köztünk messze a legokosabb, ezt senki sem vonta kétségbe. De bárkinek eszébe juthat olyasmi, amire esetleg te nem gondolsz. A kozmoszok sora gigantikus, nincs az a lény, aki mindent látott, te sem vagy ilyen. Ki tudja, bármelyikünk tapasztalhatott olyat, amit te nem. Meg tudod cáfolni ezt? Egzakt ember vagy, tessék!

- Nem.

- Nem hát! - vágja rá még mindig emelkedett hangerővel. - Remek vezető voltál, de ezt sosem tudtad elfogadni, nem vagy mindentudó, a Teremtőn kívül senki sem az.

- Nem voltam vezető.

- Ne fárassz - feleli Nex unottan, mire Zoniel sóhajtva feláll, és közelebb sétál a tűzhöz.

Most először látni rajta bizonytalanságot, Amyvel egymásra is pillantunk meglepettségünkben.

Talán egy perc is eltelik úgy, hogy csak áll némán, és keresztbefont karjait a vastag ruházatába rejti.

Az égre pillantva figyeli a csillagokat, majd megszólal.

- Szóval tudni akarod, honnan volt a Velanium?

- Nézz körbe! Hova titkolnád tovább? Valószínűleg már nem utazunk többet.

- Hát jó. Nem mi voltunk az elsők. Ti azt hittétek, de nem. Voltak már előttünk is. Illetve volt valaki. Hogy ő volt-e az, aki először használta univerzumugrásra a Constantumot, azt nem tudom, de én nem ismertem rajta kívül mást.

- Constantum? Honnan ismered a szót? Sosem hívtuk így régen, ebben a világban használták először a kifejezést.

- Nex, most tényleg ilyennél akarsz leragadni? Amióta kiszálltatok abból a romhalmazból, minden emléketeket ismerem - feleli nagyképűen, miközben feltűnően megbámulja Amyt.

A lány nem tudta mire vélni a dolgot, szavai közben egyszer még a háta mögé is elpillantott, annyira nem hitte el, hogy Zoniel valamiért huzamosabb időre kipécézte magának. 

- Az a valaki, akit említettél. Ő jött rá, hogyan lehet utazni odaát? - kérdezem az eredeti témához visszakanyarodva.

- Amikor otthagytam az első otthonomat…

- A Mennyekről beszélsz? Első Világ. Más szinonimát nem ismerek rá.

- Igen, de sziporkázás helyett inkább vedd fel némán a fonalat, Kishaver! - fojtja belém a szót, pedig én tényleg csak próbálom inni a szavait.

- Nem értem, mit kell ezen kiakadni.

- Amikor otthagytam az otthonomat, a Földön minden időmet annak szenteltem, hogy a meglévő világképemet tovább szélesítsem. Miután megismertem a szerelmet, egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, az élet. Képtelen voltam elfogadni, hogy lélek nélkül születtünk, és emiatt majd el fogunk egyszer múlni nyomtalanul. Biztos voltam benne, hogy a túlélésünk csakis a Constantumon keresztül képzelhető el, de azt akkor még csak sejtettem, hogy a kozmoszok sorozatosan újjászületnek más és más teremtményekkel.

- Miből gondoltad, hogy ismétlődik?

- A fenti világ elképesztően hatalmas. Nincs ami hozzá fogható. Ha minden univerzumot összeadok, amiben eddig jártunk, akkora sem lesz, mint a Földetek bármely sivatagának legkisebb homokszeme a Nap méretéhez képest. Rettentően nagy hely, de minek? Miért ekkora, ha csupán egy világegyetem során létező angyalok és lelkek töltik meg? 

- Nem találkoztatok odafent másokkal? Érted, más periódusok angyalai, más emberek.

- Lehetetlen volt, teremtett lény számára felfoghatatlan a felépítése. Ne úgy képzeld el, hogy például elindulsz azon az ösvényen, és akkor kiszámíthatóan elérsz valahova, nem. Az Első Világ egészen másképp működik.

- Nem értem, de talán pont erről beszélsz - felelem kicsit összezavarodva.

- Pontosan. Emellett a lenti világot is tanulmányoztam. A világegyetem az ősrobbanás után tágul, majd egy ponton megáll, és elkezd zsugorodni. És? Meddig zsugorodik?

- Amíg egyetlen atomnál is kisebb ponttá össze nem olvad. Igen, ezt már középiskolában is tanítják – válaszolom a váratlanul feltett kérdésére.

- Zon, kicsit elkalandoztál - jegyzi meg Nexa.

- A lényeg, hogy rájöttem, kell lennie egy következő világnak a Mennyeken kívül, ahogyan előttünk is biztosan volt már egy, vagy akár több is. Ebben a feltevésben bízva tanulmányoztam az Átlépőpontokat, mígnem egyik nap végre megtörtént az áttörés.

- Nagyon drámai, de jöhetne a lényeg. Mi történt?

- Nem ajánlom, hogy tovább szájalj velem, Fiú!

- Ne már, Srácok! - szólal meg Nexa ismét a helyes irányba terelve az eszmefuttatást.

- Valaki kizuhant a portálon keresztül. Azonnal elé rohantam, alig volt magánál. Utólag kiderült, hogy egy angyal volt, egy pokolian erős angyal, sosem találkoztam vele hasonlóval. Illetve egyszer jóval később, de az már a ti világotokban történt. Neki semmi köze a régi szárnyashoz, csak a hatalma hasonló, ő már ebben a periódusban született odafent. Nem találkoztunk, de kommunikáltunk. Távol volt, és valamiért a kéreg alatti mélységbe zárva élt - magyarázza Zoniel, mire értetlenül nézünk össze Nexával.

- Lucifer - suttogja Amy, a tomboló tüzet bámulva a vállamról.

- Oké, Lucifer, de neki semmi köze a régi angyalhoz.

- Ja.

- Tehát ha jól értem, ez a titokzatos utazó egy olyan arkangyal volt, mint Lucifer, a jelen világot pusztító legerősebb lény. És mindez egy nagyjából ötven világgal ezelőtt, igaz? Csak hogy értsem - tisztáztam volna a tényállást, de konkrétan nem válaszolt, csak bólintva folytatta a történetét.

- Ötvenhét univerzummal ezelőtt az Átlépőpontból lezuhant angyal Elsőrangú volt, és egy még korábbi világból érkezett. Valamiféle kemény, dombormintás ruha volt rajta, tapintásra olyan, akár a kő. A teljes fejét, mellkasát, karját, és lábait befedte. A különös öltözéket hálószerűen átszőtte egy pulzálóan ragyogó, zöld folyadék.

- A Velanium - mondom ki feltételezésem, de ennyire szerintem a többiek is képesek voltak tartani a lépést.

- Igen, később már tudtam, hogy az volt a Velanium. Az angyal haldoklott. Próbáltam rajta segíteni, de menthetetlen volt. Sejtszinten pusztította valami. Minden alkotóelemét egyszerre, lassan és visszafordíthatatlanul zabálta fel. 

- Mi volt a baja?

- Akkor még nem tudtam. Csak az tűnt fel, hogy a zöld hajtóanyaga nem töltötte ki teljesen a ruháját.

- Fogyott a Velanium? - kérdezi megdöbbenve Nexa, mely észrevételre Zoniel bólintott egyet. - De az hogyan lehet? A Hengerekben végtelenül kering az üzemanyag, vagy nem?

- Mert én már megoldottam a cirkuláció problémáját. Kering, akár a vér az erekben, így már végtelenszer felhasználható. Az ismeretlen angyal rendszere, habár zseniálisra sikerült, mondjuk úgy, az 1.0-ás verzió volt.

- Még mindig nem beszéltél arról, hogy honnan van a cucc - világítok rá a továbbra is bent tartott titokra.

- Az utazó angyal eleinte nem volt egyedül. Ketten szöktek meg fentről. Akárcsak Periel és én, ők sem akartak semmilyen csatasorba beállni. Az egyiküket azonban megtalálták a korabeli felderítők, és megölték. Testvére a puszta elméjével felnyitott egy portált a Constantumba, és képes volt visszamenni abba az időbe, amikor fivére még élt.

- Minden eszköz nélkül? Ráadásul időben visszafelé mozgásra tudta használni a Constantumot? Lehetetlen - állapítja meg Nexa kételkedve. 

- Pedig megtette. Visszament, és az égi igazságosztók rajtaütése során, mivel már ugye hárman voltak, meg tudta menteni a testvérét, de ő maga, a megmentő elbukott. 

- Meghalt, aki visszament az időben?

- Nem is akárhogy. A Visszautazó megmentő a csata után megölte a múltbéli önmagát. Gondolta, így majd elvarrja az időugrással összekuszált szálakat. A megmentett angyal látta, ahogyan egy zöld árnyék az időben visszautazott társa után nyúlt a sötétség nyitva maradt kapuján keresztül, és bármennyire is volt hatalmas erejű, egyetlen szempillantás alatt semmié porlasztotta, végül a túlvilági árny bezárta a portált.

- A Zöldszemű - merengek el szavain, miközben a vér is megfagy bennem a hallottak miatt.

Egyre világosabb képem van róla, hogy mit láttam odaát fél éve, és egyre riasztóbb a különös szörnyeteg természete miatti jövőképem.

- A megmentett angyaltestvér egyedül maradt, de nem kesergett, hanem meglátta a lehetőséget az időutazó fivére halálában. Olyanok voltak, mint az emberek közt az ikerpárok. Tudta, hogy ha a másiknak sikerült a portált kifeszíteni, akkor neki is menni fog. Megtette azt, amit a testvére korábban, de ő ezúttal az látottak többlettudásával vágott neki az akciónak. Kinyitotta a portált, ugyanúgy. Visszament az időben, ugyanúgy. Testvérét is megmentette, de mielőtt elkapta volna őt a Constantumban tanyázó szörnyeteg, megtette azt, amely lépést a másik angyal korábban kihagyta. 

- Bezárta a kaput - értette meg Nexa a sztori lényegét.

- Az elméjével. Ha ki tudta nyitni, be is tudta csukni. Jól kellett időzítenie, mert kilépve a Constantumból, azonnal át kellett töltenie fiatalabb énje tudatába a saját emlékeit. Ahogy sikerült neki, a visszautazott önmagát már el is érte az árny, így azonnal semmivé lett, de az összezsugorodó átjáró még lenyesett egy darabot a lény karjából. A megszerzett testrész maradványa a portál eltűnése után zselés zöld anyagként csöpögött a szikláról. Az angyal, aki először menekült, aztán halott, majd időugrással megmentett volt, végül pedig visszautazva önfeláldozó megmentővé vált, hozzájuttatta az alig néhány órával ifjabb önmagát minden idők kétségtelenül legritkább eleméhez. Hosszú ideig tanulmányozta, majd megépítette a ruhát, amiben tovább tudott utazni, túlélve az Apocalyptumot. 

- És a megmentett testvére?

- Elváltak útjaik, nem értettek egyet abban, hogy jár-e nekik az élet a világvégén túl is. Hátrahagyta őt, és nélküle lépett át a következő, majd a következő világba.

- Értem, hogy megszerezte a Velaniumot, és értem azt is, hogy hogyan vált magányos utazóvá, de azt nem, hogy ha tudott szimplán az elméjével kaput nyitni az Őskáoszba, sőt, időben meghatározott pontra való visszajutásra is tudta használni, akkor azt miért nem tudta megugrani, hogy átlépjen a semmibe, és majd egy következő világegyetemben kilépjen onnan. Velanium, kőruha és más lehetetlen kellékek nélkül? - térek ki a történet vakfoltjára.

- Nincs az a teremtmény, ami képes lenne a Velanium nélkül ekkora időt áthidalva pontosan irányítva kijönni onnan. Sokféleképpen mértem már az anyagot, rengeteg különböző faj energetikájával közösen és izoláltan is elemeztem. Hidd el, nincs az az organizmus, ami magától ilyet tudna.

- Hogy jutottál hozzá az anyaghoz? - kérdi Nex. - Amikor erről kérdeztünk korábban, mindig bűntudat gyötört, csak úgy ordított rólad. Megölted őt, igaz? Hogy megszerezd tőle - kérdezi tovább, mire Zoniel felsóhajtva folytatja.

- Nem. Sosem lettem volna képes rá. De miután mindent elmesélt, tétlenül néztem, hogy meghal.

- Az előbb azt mondtad, hogy gyógyíthatatlan volt - jegyzem meg korábbi kijelentésére visszautalva.

- Igen, úgy tűnt.

- Úgy tűnt?

- Nem vizsgáltam meg minden eshetőséget. Könnyebb volt elengedni a kezét, és…

- És egyúttal átvenni tőle a kincsét - fejezi be Nexa a mondatot csalódottan.

- Ostorozhatsz, megvethetsz, tegyél belátásod szerint, nem érdekel. Évmilliárdokat adtam nektek - magyarázza, de Nex csak a tenyereibe temeti arcát a hallottak után. - A ruházatában maradt Velanium éppen elég volt arra, hogy feltöltsem a Hengereket. Kicsit felfejlesztettem az öltözékét. Felesleges volt a teljes testet fedni, csak az elme köré kellett a bura, úgy működött a legjobb hatásfokkal.

- Miért üldözte a Zöldszemű? - folytatom kérdéseim sorát.

- Tessék?

- Amy járt odaát, de nem látta a lényt. Te és Nexa is voltatok a Constantumban, ti sem találkoztatok vele. Az a nagymenő régi angyal viszont pont ugyanúgy volt odaát, mégis érezte az árny jelenlétét, Periel dettó, rólam nem is beszélve. Véletlenszerű? Vagy van valami…

- Mert mi nem mentünk vissza az időben, de ti igen - vágja rá Nexa.

- Ez nem állja meg a helyét, Periel nem mozgott visszafelé ugyebár - válaszolom a hülyeségnek tűnő feltevésére, de nem válaszol, csak mereven a tüzet kezdi szuggerálni

- Mondd csak el neki! - noszogatja Zoniel.

- Miről beszéltek?

- Mondd csak el, amit már egy ideje tudok. Mondd el, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek titkai voltak. Nem kellett volna beavatnotok? Éreztem, hogy valami nem stimmel, mégsem beszéltetek róla!

- Periel is visszament. Éppen azért, amiért az az angyal. Hogy megmentsen valakit.

- Ki volt az?

- Egyszer meghaltam. Ő mesélte - kezdi mondanivalóját könnybe lábadó szemekkel, de még el sem hiszem, hogy tényleg azt hallom, ami elhagyta az ajkait. 

- Tessék?

- Két kozmosszal ezelőtt történt egy baleset… nem éltem túl. Periel képtelen volt elviselni, hogy nem vagyok többé. Nem pusztán az elméje erejével, de a Hengert felhasználva vissza tudott menni, hogy aznap máshová menjünk túrázni. Túléltem, de ahogy Zon történetében a régi utazóknak, neki is be kellett zárnia az időhurkot. A néhány évvel fiatalabb önmagát győzte meg, hogy lépjen le tőlünk, és a Hengerrel egy meghatározott időben térjen vissza megmenteni engem, majd mindent adjon át az utána következő fiatal változatának. Meg kell hagyni, meglehetősen szürreális volt átélni azt a hármunk közt megtörtént beszélgetést.

- Nem biztos, hogy tudlak követni, de az biztos, hogy a Hengerek össze vannak kötve, igaz?

- Igen.

- Akkor hogyan lehet, hogy Periel az ő Bétahengerével…

- Az az Alfahenger volt. Ellopta Zonieltől. Ideiglenesen függetlenítette, aztán csak simán rámarkolt. És pont úgy, mint te a Qiandao mélyén, végül nem vitte magával a Hengert a múltjába. Az utazás után pedig törölte a naplóadatokat, végül visszakapcsolta az Alfát a rendszerbe, hogy Zonnak ne tűnjön fel a magánakció. Az idősebb Periel nem csak az időpontokat, hanem az Alfahengerhez való hozzájutás módszerét is továbbadta az utódjának. Sokáig gondolkoztam később, hogy Periel vajon csak kétszer, vagy milliószor tört be Zonielék házába akkoriban.

- Ne agyalj annyit az időn! - feleltem. - Ezt éppen te mondtad nekem régebben - folytattam, mire sírása közben kicsit elmosolyodott a tőle lopott idézet miatt.

Amyvel mindketten elgondolkoztunk Nexa meglehetősen különös történetén. 

Ő az élő bizonyítéka annak, hogy a sorszerűség és az eleve elrendelt életút jóval árnyaltabb kérdés, mint amilyennek azt eddig képzeltük.

Talán hetekbe, hónapokba telne minden elhangzottat megemésztenem, de nincs időnk az ilyesmire, vészesen fogynak odafent a csillagok. 

- Úgyhogy Periel is látta a Zöldszeműt. - folytatta Nex a szemeit törölgetve. - Mert visszafelé haladt. Ha csak előre mész a Constantumban, az nem időutazás, csak szimpla várakozás addig, amíg ideát megváltoznak a dolgok. De ha árral szemben mész, az már más téma, amiatt a Zöldszemű úgy tűnik, hogy eléggé begőzöl.

- Csodás. Tehát előbb vagy utóbb, de kinyír. Lényegében - összegzem a hallottak rám vonatkozó konkrétumát lesújtóan.

- Nem tudni, hogy mennyi idő. A régen utazó angyalra és Perielre is másképp hatott, fogalmunk sincs, hogy… - fejtené ki Zoniel ismereteit, de nem tudom kivárni a számomra semmitmondónak ígérkező szavait.

- Hogy? Hogy megzakkanok, vagy csak úgy simán meghalok miatta? Ezek a lehetőségek? Hát, köszi szépen, egyik sem vonz igazán - folytatom kissé leplezetlen lemondással, mire Amy erősebben kezdi szorítani magához a karom.

- Nem ismerjük a természetét, igazából azt sem tudjuk, hogy mi ez. Még az is lehet, hogy téged békén fog hagyni. Láttam benned az előbb, hogy egyáltalán nem gyötri az elméd.

- Alig fél éve történt. Nem hiszem, hogy ennyiből érdemben lehetne következtetni bármire.

- Igaza van – jegyzi meg elutasító szavaimra helyeselve Nexa. – Bár én még sosem láttam, Periel óta tudom, hogy létezik, és nem hagy menekvést senkinek, aki megszegi az egyetlen szabályát.

- Ezt miből gondolod? – kérdi Zoniel a régi társa felé fordulva.

- Feketelyukak. Nagyon régóta figyelem őket. Olyanok, mint az állandóan nyitva lévő…

- Átlépőpontok. Tudom, rég felismertem már, hogy egyirányú átjárók az eseményhorizonton keresztül a Constantumba. De miért fontos ez?

- Mert én rájöttem, hogy mitől jönnek létre.

- A gravitációs összeomlás miatt, ez szimpla fizika.

- Látod, erről beszéltem! A tudományok embereként azt hiszed, mindenkinél okosabb vagy. A matematika a Bibliád, ezért nem is látsz túl a határain.

- Akkor? Szerinted mégis mi hozza őket létre?

- A Zöldszemű.

- Ez nevetséges – legyinti fejcsóválva a szőrmeruhás kutató.

- Amikor Kiu visszajött, a fekete lyukak száma ugrásszerűen kezdett el megnövekedni a világűrben. Egyre csak keletkeznek, pedig semmilyen kozmológiai esemény nem indokolja, hogy létre tudjanak jönni.

- És mi lenne a célja? Elkapni a srácot? – folytatja hitetlenkedve a torzult arcú tudós.

- Hogy megszüntesse az anomáliát. Apránként falja fel az univerzumot, azért, hogy visszaállítsa a rendet.

- Érdekes elmélet, de korántsem megalapozott, azt be kell látnod.

- Csak azért, mert az általad ismert világból indulsz ki, még nem utasíthatod el azt, ami még felfedetlen.

- Egy pillanatra feltételezzük, hogy igazad van. Oké. De akkor miért nem nyit kaput közvetlenül a srác mellett? Vagy miért nem tett így azokkal, akik korábban utaztak az időben? 

- Talán mert valamelyest ugyan tud hatást gyakorolni a kiszemelt áldozataira, de nem képes a saját határán túl látni, ezért véletlenszerűen szakítja át a téridő egyes pontjait. Ezt támasztja alá, hogy akiket eddig elkapott, mindegyikük saját maga nyitotta ki az átjárót neki.

Zoniel nem válaszolt a felvázolt elképzelésre, mert be kellett látnia, hogy az okfejtésre érdemi cáfolattal egyelőre nem tudott előhuzakodni.

Egy időre a néma hallgatás lett az úr a tábortűz köré gyűltek közt, engem viszont már egyre jobban feszélyez az azonosítatlan túlvilági lény fenyegetése. 

- Na jó, a lényeg, hogy ehhez a Velaniumhoz eléggé rázós hozzájutni. Akkor ezt a verziót talán ki is lőhetjük - állapítottam meg a kerekedett hosszabb csendet megtörve.

- Nem feltétlenül.

- De, feltétlenül, Nex - feleli mogorván a mellette ülő. – Gondolom, nem akarsz kitenni még valakit a Zöldszeműnek, azért, hogy újabb időhurkot hozzunk létre.

- Dehogy, nem erre gondolok. Hanem rájuk – int felénk tekintetével, de egyáltalán nem világos, hogy miről beszél. – Az időnként zöld színkarakterisztikájukra.

- Jaj, ne már – felelem unottan – Ennek semmi köze hozzá.

- Nincs? Honnan tudod? Talán a véretekben van valami, ami erre a lényre hasonlít.

- Igaza van, Nexa. Semmi közük a Zöldszeműhöz – csatlakozik a férfi a kijelentésemhez.

- Miért vagy ebben ennyire biztos?

- A fiú alig tizenhét éves. Angyalok gyermeke, éppen az ereje használatának és a karaktere alakulásának hajnalán. A zöld szín csak a túlvilági látogatása miatt keveredett a spektrumába. Hatással volt rá, gyorsította a fejlődését, de pont úgy, mint egy fertőzést, a szervezete ki fogja hordani ezt is, és a végén megmarad majd a tisztán kék magja.

- Mámorító - nyugtázom egykedvűen a személyes dolgaimban történt kéretlen kutakodást. – Az alsógatyám színét nem beszéljük meg? 

- A lány más tészta, de a lényegen nem változtat – folytatja a fickó az elemzést.

- Ő nem látta a zöld árnyat, mégis időnként hordozza a színét. A szemében látni – magyarázza Nexa.

- Ő nem látta, de Periel igen – válaszolja Zoniel.

- Lazarus kísérletezett rajtam rengeteg anyaggal, köztük angyalvérrel is – töri meg csendjét Amy. – Perielé is köztük lehetett.

- Magam is így vélem – bólint a bundát viselő.

Ezúttal Nexa az, aki elnémul. Úgy tűnik, hogy a Velanium előállítására vonatkozó terve ezzel be is dőlt. 

- Ezért jöttünk el idáig? – vonom kérdőre őt, de nem válaszol. – Ezt az időpocsékolást - csóválom a fejem bosszúsan, miközben felállok Amy mellől, és idegességemben kicsit elsétálok a tűztől a tisztás szélére.

Így nem indulhatunk el a Constamtumba. Az útnak csupán az extra szolgáltatása, hogy esetleg elragadhat magával a rém, de ami már ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy mi lesz Amyvel.

Én előbb-utóbb úgyis meghalok, a zöld rohadék elől úgy látszik, hogy nincs menekvés, de a lány hogyan fog élhető körülmények közt kikeveredni a káoszból? 

- Amikor a Hengereket felvesszük… - kezdek felvetni egy kósza ötletet. - Amikor a fejünkre kerülnek, és protokoll szerint aktiváljuk őket, akkor fel kell nyílnia a kapunak. Még az Alfa- vagy annak híján a Bétahenger nélkül is, ugye?

- Igen, csak önmagában a portálhoz nem kell a Béta – feleli az eszközök feltalálója.

- Akkor pedig a Zöldszemű egyből megtalál. Mint Perielt, mikor megkattant a legutóbbi világugrásotok előtt.

- Valószínűleg ott lesz, igen, de ez miért is jó?

- Mert lépéselőnyben leszünk – érti meg Nexa. – Ha akkor és ott lesz, ahol és amikor mi akarjuk, akkor talán le is szedhetjük.

- Mégis hogyan ölnétek meg? – kérdi Amy jogosan.

- Élőlény, tehát elpusztítható – feleli egyszerűen Zoniel.

- De a Teremtő is egy… - folytatná aggályát a lány, de a megkérdezett nem engedi befejezni.

- Ő egészen más, összehasonlíthatatlan dolgokról beszélsz. Ő nem mérhető. Mennyire érezted erősnek a lényt, Kölyök? – fordul felém a csuklyás.

- Már mihez képest?

- Teljesen mindegy. Mit éreztél odaát?

- Nem is tudom, brutál energiabomba, mondjuk háromszor erősebb, mint te. De jót kérdezel, fogalmam sincs, hogy…

- Lényegtelen. A fő, hogy tudod kategorizálni, vagyis mérhető. A Teremtő mellett ilyet sosem éreznél, mert számunkra felfoghatatlan a hatalma. Ha a zöld árnyékot erőteljesnek érezted, az jó, akkor elpusztítható.

- És mégis hogyan tervezed?

- Az arkangyallal. Aki a mélységbe zárva élt. Ő az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy fel tudja venni a kesztyűt.

- Lucifer? Most csak viccelsz, ugye? Az az angyal őrült. Az égi seregnek is csak együttes erővel sikerült letaszítania. Miből gondolod, hogy neked sikerül majd vele együttműködnöd? – vonja kérdőre Amy.

- Ez akár működhet is – teszi hozzá meglepően az idősebb lány.

- Hogyan? Leültök és megdumáljátok vele? Már bocs, de az pont nem a profilod, Nex!

- Nem vagy vicces, Kiu – feleli fanyalgóan.

- Most tényleg. Amiket mesélt róla Amy, nem lehet egy bűbájos alak, és jó eséllyel ő ennek az univerzumnak a mumusa, aki most is épp a bolygó felrobbantásán ügyködhet.

Nexa először válaszolt volna valamit, már ki is nyitotta a száját, de végül eltöprengve bent tartotta mondandóját. 

Mindkét sokat látott utazó erősen koncentrálva fürkészi az egyre gyengébben lobogó lángokat, szinte hallani, ahogyan a megoldást keresve dübörög időtlen elméjük.

Talán egy perc is eltelik, mikor hirtelen kitágul a régi ügynök tekintete, és térdeire támaszkodásából felegyenesedve Zonielre pillant. A társa csak bólogatni kezd, de nem szól semmit.

- Beavatnátok? – kérdi Amy a kódolt kommunikációjukat megpillantva.

- A Zsugorpont.

- Igen, ott kell majd lennie.

- Hahó! Használnátok értelmes szavakat is? – folytatja a lány miután megelégelte a belsőleg folytatott beszélgetésüket. – Mégis mi az a Zsugorpont?

- Egy hely, amit általában messzire el szoktunk kerülni – magyarázza Nexa. – Mi neveztük el így. Egy olyan fix pont a térben, ami minden univerzumban ugyanott van, és amibe a Teremtő az utolsó pillanatban a teljes teremtett kozmoszt bezsúfolja, hogy aztán új ősrobbanással kezdje meg a következő világot.

- Valamiért mindig ugyanoda teszi. Ott ér véget minden, de általában azt már nem várjuk meg – teszi hozzá az arkangyal.

- Háromszor azért majdnem beszívtuk.

- Kétszer. A harmadikat csak ti reagáltátok túl.

- Mindegy. A hely mérhető, és ebben a világban is létezik. 

- És tudod, hol van? – folytatom a faggatózást, miközben azt sem tudom, mire kérdeztem rá.

- Évekkel ezelőtt lokalizáltam. A Thai-öböl felett van, és körülbelül ötven kilométer magasan.

- És ez miért is jó nekünk?

- Azért van ott, mert a Teremtő tudja, hogy azon a helyen ér véget minden. Tényleg úgy tűnik, hogy ez a Lucifer a ti világotok gyilkosa, sosem láttam még olyat, hogy bármi is képes legyen lelkeket foglyul ejteni. Fogalmam sincs, hogy merre járhat éppen, de egyet én is nagyon valószínűnek tartok. A végső harcnál ő is jelen lesz.

- Nem tudod őt bemérni? Azt mondtad, korábban sikerült.

- Igen, korábban, de nagyon régóta nem éreztem már őt, még talán most is rejtőzködhet valahol. 

- Mivel akarjátok meggyőzni?

- A vég elkerülhetetlen, ezt el kell fogadnia. Viszont a két Hengerrel a birtokunkban túlélést kínálunk neki.

- Micsoda? Hogy őt is át akarjátok tolni? – tör ki belőlem a döbbenet hatására.

- Titeket, és szükségszerűen őt is, igen. – feleli Zoniel, miközben Nexával egymásra pillantanak. - Csak vele van esélyetek, én már kevés vagyok az ilyesmihez.

- És ti? Veletek mi lesz? – kérdi Amy.

- Nem beszélhetek Nex nevében, de én már elengedtem ezt az egészet. Nincs miért folytatnom.

- A tiétek a jövő. Periel nélkül már nekem sincs maradásom.

- De hát akkor…  

- Nyugi, nekem megvan a jegyem. Az igazi áldozat az Zonielé.

- Teszek rá – feleli egyszerűen az életunt Elsőrangú a vállát vonva.

- És Lucifer? – folytatja a rózsaszín karakterű. – Miért gondoljátok, hogy nem lép le egyedül?

- Ezért leszünk négyen. Hogy ilyen kellemetlenség ne történhessen meg – válaszolja Nexa, mire a lány hitetlenül kezdi forgatni a szemeit.

A két veterán túlélő határozottan távolodik el a tűz mellől, gyorsan beburkolja őket a vadon sötétje. 

További egyeztetés nélkül indultak el az aeromobilhoz vezető csapáson, nincs bennük kétség afelől, hogy merre vezet tovább a közös utunk. 

Én még azért jócskán bizonytalan vagyok, de a korombélinek tűnő lányon is azt látom, hiába élt már meg mindenféle szélsőséget, és hiába sodródik nálam sokkal könnyebben az árral, egyelőre neki is emésztenie kell az elhangzottakat.

Feláldoznák értünk saját magukat? Ennyi év túlélésért folytatott küzdelem után? Csak úgy? Ennyire fontosak lennénk nekik? 

Kizárt, hogy Zoniel szívébe beloptam volna magam, de talán Amy felé érez némi rokonszenvet. 

Én teljesen hidegen hagytam ezt a nomádként tengődő tagot, de a lányt rendszeresen olyan különös tekintettel figyelgette, amit egyelőre nem tudok hova tenni.

Vagy talán az áldozatukkal járó tervük csak első látszatra ígérkezik nemes tettnek, és valójában belefáradtak az életbe? 

Ha nincs a hamarosan lezajló eseményeknek valódi tétje a számukra, akkor bízhatunk abban, hogy tényleg szívükön viselik a sorsunkat az egyre feszültebbé váló körülmények közt?

Talán jobb lenne csak simán felkapni a sisakokat most rögtön, és lelépni a világvége elől, bízva a szerencsénkben. 

Itt vannak nálunk. Kommandós combtokba tolva feszülnek a lábainknak, csak egyetlen mozdulat lenne.

Ezerszer láttuk, hogyan tekerhetők ki, és rengetegszer átvettük a működésük metodikáját.

Nem vagyok egyedül, Amy is erősen szemez a sziklaszerű rúddal az oldalán, miközben nagyokat sóhajtozik. 

Átérzem a dilemmáját, talán ideje lenne komolyan elgondolkodnunk azon, hogy felhagyunk a mások ötletei utáni szaladgálással, és végre elkezdünk mi diktálni.

Egy kavicsot morzsolgatok az ujjaim közt, vagy talán csak egy keményebb földdarabot. Fogalmam sincs, csak muszáj valamit babrálnom, hogy levezessem valamin az egyre hatalmasodó idegességemet.

Időközben beborult felettünk az ég, a kezdetleges tábor felett hiányzó lombkorona helyén egyre nagyobb pelyhekben kezd peregni a hó.

A tűz már alig pislákol, jól hallani a vízcseppekké olvadó csapadék sercegését, amint a kialvó parázsba hullva válik apró gőzgömböcskékké.

- Ki fog aludni – suttogja a vállaim mögötti rönkön ülő, miközben óvatosan megsimítja a hátam.

Érzem rajta, hogy egyáltalán nem a lángokról beszél, hanem az életet jelentő Napunk izzásának elmúlása aggasztja.  

Én felpillantok rá, de ő nem néz vissza felém, hanem a szálló éjszakai pernyére emeli tekintetét. A narancssárga vibrálás porcelánbaba arcán játszik, képtelen vagyok róla levenni a szemeimet. 

Észrevett. Zavart tekintettel húzza be nyakába a szőrmét, alig látom az arcát. 

Takargatja magát, a gyengeségének tartja a módosított bőrét. Gyönyörű lehetett régen, ahogyan most is tökéletes. Fogalma sincs, hogy ha engedné, örökké tudnám nézni őt így.

Bár tisztában lenne vele, hogy nem tudna olyan tulajdonságot feltárni előttem, ami után már nem pillantanék rá ugyanúgy, mint most, de nem lehet. Akkor ajtóstul rontanék be. 

Megőrjít, hogy valami azt súgja, a kilincset sem foghatom meg, pedig már legszívesebben falat bontanék.

Elménk közös rituáléja megbabonázott. Senki sem tanított rá, de erre nem is kell. Mostanra felfogtam, hogy ez olyan angyaldolog lehet. 

Ragyogó páráink vegyülése nem az emlékek feltárásáról, nem is a félelmek, boldogságok megmutatásáról, és nem is a korábbi tettek bevallásáról, vagy szándékok kinyilvánításáról szól. 

A tiszta entitásunk, az elemi létünk teljes átadása történik meg benne. Mindenféle sallang torzítása nélkül kínáltuk fel legmélyebb önmagunkat a másiknak.

A különös táncra nem létezik emberi szó, éppen ezért vagyok boldog, hogy a részese lehettem.

Zsugorpont, eseményhorizont, ezek bezzeg léteznek. Mesterkélt szakszavak egy számomra teljesen érdektelen világból. A felét se értettem a tudományos értekezésüknek, de nem is érdekel. 

A lényeg számomra, hogy az állandó pont nem az a hely, amit ők annak tartanak, nem az az atomnál is kisebb tér, ahova összeomlik majd az univerzum, hanem az a valaki, aki mellett éppen most is a földön guggolok ebben az őrült világban. 

Ő az, aki mellől egy lépést sem fogok mozdulni, mert ami a páráink kavarodásaként egyre szorosabban kötött minket egymáshoz, arról úgy érzem, hogy sziklaszilárd és megingathatatlan.

Bármit is szeretne, én vele tartok. Ha ráfog a Hengerre, én is elkezdem felcsatolni a maszkom.

- Mi legyen? – kérdi hosszabb csend után.

Egy ideig nem szólalok meg, csak ösztönösen csóválom a fejem. Fontos döntést bízott rám, a seregnyi talán közt kell a helyes ösvényt megválasztanunk.

- Szerintem adjunk egy esélyt ennek – felelem, mire mosolyogva visszapillant rám, és kicsit bizonytalanul, de végül is bólint néhányat. 

A melegítő takarót a rönkön hagyva indulunk vissza mi is a transzporterhez. A vaksötét erdőben töröm az utat, miközben Amy szorosan mögöttem követ engem.

Kicsit végre férfiként viselkedhetek, ahogyan halványan kékellő tenyereimet harckészen tartom magam mellett, hogy bármilyen felmerülő támadástól meg tudjam óvni őt. 

Vagy talán csak ő figyel rá, hogy annak tarthassam magam, mert fontos neki az önbecsülésem?

Minden apró rezdülésre figyelek, abból pedig van bőven a sűrű rengetegben. 

Furcsa zörejek érik el a fülem. Valamiféle kistestű állat csörtethetett el a közeli bokrok alatt. Mire odakaptam a fejem, a hullámzó leveleken kívül már nyoma sem volt. 

Sosem hallottam hozzá foghatót. Szörcsögött, mint egy öreg mopsz, de közben sziszegett, akár egy kígyó. Pedig nem kígyó volt, hallottam, ahogyan kapkodta a lábait.

A távolabbi törzsek közt apró, sárga fényeket látok feltűnni, minta parányi parazsak lennének. Rövid másodpercekig látszódnak csupán, majd ki is alszanak, közben egyre gyakoribbá válnak körülöttünk a dús aljnövényzet zörgései.

Amy is látja, amit én, több sem kell neki ahhoz, hogy halvány fényével tűzkészre gyújtsa a karjait mögöttem.

Fakó ködszőnyeg hömpölyög a bokánkig, szinte nem is látszik előttünk a csapás, emlékezetből hatolunk keresztül a bozótokkal telepakolt járaton. 

Nexék is átjutottak, Zoniel pedig szólna, ha gáz lenne. Ez a tudat nyugtat, miközben érzem, hogy valami elsiklott a lábaim közt. 

Vaskos, tömzsi teste volt, éles körmei még a bakancsomon keresztül is külön-külön kellemetlenül nyomták meg a lábujjaimat. 

- Csak nyugi - suttogom magam mögé. - Mindjárt ott vagyunk.

- Nem lövünk, amíg nem muszáj! - feleli, mire egyetértően bólintok hátra.

Az apró reccsenések fokozódó lármává kezdenek kibontakozni, már minden irányból halljuk a rikoltásaikat. Mindketten pontosan tudjuk, nem egy hétköznapi vadaspark látogatói vagyunk.

Amy hirtelen felsikolt. Próbálta visszafojtani, de végül kiszökött a száján. 

- Mi az? Jól vagy? - fordulok meg.

- Semmi bajom, csak húzzunk innen! Valami belekapott a hajamba.

Alig tudja befejezni, mikor kettőnk közt elrepül egy sötét árny. Tenyérnyi sem volt a teste, de bőrszárnya széltében akkora volt, mint a karom. 

Fülsiketítően visított el Amy előtt, és nagyon gyorsan szállt. Mire felfogtam, már be is olvadt fent a lombok közé.

- Na jó, pörgessük meg kicsit a dolgokat - teszem meg javaslatom, mire az erőltetett menet kocogásba fordul.

Kint vannak mögöttünk az ösvényen, hallom a lábaik csobogását a lápos talajon, ahogyan követnek minket.

- Basszus!

- Mi az?

- Az egyik rámart a bokámra! - feleli Amy.

- Átharapta a bőröd?

- Ne legyél nevetséges, csak kezdenek felidegelni. Ki tudja, mennyien vannak.

Miközben hátrafelé beszélek, az egyik lény a mellkasomnak csattan, előre kitartott lábaival ragadta meg a bőröm. Nem sértett fel, de azonnal ledöntött a lábaimról. Sikerül elkapnom a nyakát és az egyik mellső lábát. 

Lángvörösek az apró szemei. Hegyes, hosszú füleivel, és fekete szárnyaival meredezik felém, közben agyamig hatoló üveghangon vijjogva kapálózik a kezeim közt.

Borotvaéles fogai mögött tűz gyullad a torkában, de mielőtt szétperzselné az arcom, a lány lerobbantja rózsaszín löketével a teremtmény fejét. 

Az impulzus néhány törzzsel odébb csapódik a talajba, az útjába kerülő fák dominóként és hatalmas robajjal dőlnek el.

Azonnal ellököm magamtól a kezemben maradt rángatózó testet, a lávaforró vértől fröcskölő nyaka világítótoronyként jelöli meg pozíciónkat a félhomályban. 

- Köszi.

- Szivi! Jössz? - nyújtja a kezét, és már megyünk is tovább.

Hatalmas sárga szempár meredezik velem szemben az ösvényen, egyetlen méter sem választ el tőle, azonnal megtorpanok, és tenyereimet felemelem magam elé, hogy védjem Amyt, ahogy csak tudom.

A szempár előtti köd oszladozni kezd, ismerős hang dörmögését hallom meg.

- Mi van, Srácok? Lebontjátok a kecómat?

- A francba már, Ember! Muszáj mindig ezt? - vonom kérdőre az izgalomtól zihálva, az infarktus kerülget miatta.

- Micsoda? - kérdi álságos értetlenkedéssel, miközben megint kacarászni kezd a hangyás remete.

- Ez, ez a szem izé. Muszáj mindig reflektoroznod vele? - felelem hevesen az arca felé mutogatva és a megfelelő szavakat keresve, majd végre kilépünk a Hold által bevilágított, biztonságosabbnak tűnő tisztásra.

- Miért? Amúgy nem értem, hogy miért vagy úgy berezelve. Tudod milyen jók ezek a kis férgek kisütve?

- Bolond vagy, Öreg! Meg kezdj már magaddal valamit, mert kiég a retinám. Mit kell kérkedni ezzel? - intek ismét az arca felé, miközben ő lemaradva megáll a mező szélén.

- Csak nem megijedtél tőle?

- Csak, csak állj le, oké?! Mit szívatod a népet? - kiáltok rá zavaromban, kicsit tényleg para volt, ahogyan rám szegezte a lámpáit.

- Szerintem amúgy menő - jegyzi meg Amy.

- Te kivel vagy?

- Látod, a Kiscsaj tudja a dörgést - mutatja felé az öklét, képzeletbeli pacsira emelve. - De jól van, beszari - mormogja tovább, majd kioltja a szemei fényét.

- Tessék? – kérdezek vissza az újabb becsmérlésre.

- Most mi van. Lekapcsoltam. Már így se jó neked? - kérdez vissza kezeit kitárva, miközben a természetes éjszakai fények megvilágítják a dülledő, fehér szemeit.

- Hát, Haver, inkább tedd vissza a fényszórókat, ez így tényleg nagyon ergya - állapítom meg a szomorú igazságot a fejemet vakarászva.

- Vegyél vissza, Fiú! Tudd a helyed - feleli közelebb lépve és határozottan rám mutatva.

- Mert?

- Ebből elég, induljunk! - vet véget az ártatlan beszélgetésünknek Nexa, miközben a pilótaállásból elkezdi felpörgetni a turbinákat. - A szolárszkenner szerint nincs sok időnk, és még a fél bolygót meg kellene kerülnünk, úgyhogy az összeméregetés helyett kapkodjátok magatokat!

- A szolárszkenner éjszaka is működik? Nem figyeltem minden részletre, de a neve miatt érzek némi ellentmondást.

- Ez a gyerek mindig ennyire pofoznivaló? - kérdi a bundás tahó a gép leghátsó sorába leheveredve.

- Igen, működik. És igen, tényleg nem figyelsz soha, mert többször elmondtam már, hogy a Holdról visszaverődő sugárzás alapján is tud mérni.

- Csak próbára teszel, sosem mondtál ilyet. Ugye?

- De, sajnos igen. Mindegy, már feladtam. Mindig bólogatsz, de mintha egy páfrányhoz beszélnék - feleli a botkormánynál ülő, miközben a gép lassan elemelkedik a talajról.

- Ne már! Most komolyan mondtad már?

- Többször is mondta, még reagáltál is. Bocs, de kicsit tényleg gáz vagy, Kiu - teszi hozzá Amy sóhajtva, miközben unottan bámul ki az ablakon.

A fickó széles vicsorral hajol mellém, egy pillanatra össze is rezzenek tőle, még a szőrméjével félig eltakarva is kiráz a hideg a megszokhatatlan ábrázatától.

- Na, szakadjál le rólam… – rázom meg a vállam, miután lesajnálóan rápaskolt hátulról. 

Megszokta már az európai lápvidék mélyén eltöltött hosszú évek magányát. A helyében ezernyi kérdésem lenne akármelyikünkhöz, de ő csak összefonja karjait, csuklyáját a fejére húzza, és sáros bocskorát felpakolva, magzatpozícióban elfekszik a teljes hátsó ülésen. 

Nexa beszélt a közös múltjukról, egészen másképp képzeltem el őt élőben. Jóval nyitottabb személyiségre számítottam, de talán csak azért nem barátkozik, mert már úgyis mindent kivont belőlünk, ami érdekelte.

Úgy tűnik, hogy hajnalodik a keleti horizonton, de az órámra pillantva már látom, hogy régen elmúlt már a reggel.

Az erőtlen csillagunk alig pislákol az égen, még magasan a dombok fölé kúszva sem bántja a szemem.

A megbütykölt repülőnk hangsebességgel hasít a troposzféra felső határán, egyenesen a narancsszínben fodrozódó égitest felé, de Nexa mégsem veszi fel az állandóan érzékeny pupillái védelmére a napszemüvegét. 

Meleg fénye korábban az életet jelentette ezen a kék bolygón, jelenlegi állapota viszont egy szimpla reggeli derengés előidézésére sem képes.

Órák telnek el a hat hajtómű időnként megszakadó dübörgése felett ülve. A csúcsra járatott rendszer rázkódása közben pillanatokra kihagyó turbinákkal együtt a szívem dobogása is szinkronban torpan meg. 

A váratlan időpontokban megszaggatott zúgás egyre jobban cincálja az idegeimet, mert tudtommal négyünk közül csak Amy képes önerőből a levegőben maradni. A nagy terveinkkel elég ciki lenne most meghalni.

- Jól vagy? – szólít meg a géptörzs másik oldalán velem szemben ülő, totál nyugodt lány. – Csak mert eléggé sápadtnak tűnsz.

- Azt mondod? – mosolygok vissza rá kicsit erőltetetten, végigpillantva a testén.

- Jó, nem annyira, mint én, de fehér vagy, mint a fal – jegyzi meg gyanakvó tekintettel, majd a térdeimet szorongató kezeimet magam elé emelve ellenőrzöm az állítását.

A gyenge fényviszonyok ellenére is látom, hogy reszketnek az ujjaim, ideje lehiggadnom.

- Semmi bajom, csak nem szeretem a rozsdás tákolmányokat, főleg nem húszezer méteren.

- Nem ültél még aeromobilban korábban? – kérdez tovább, feszült tartásom testbeszédéből vonhatta le a következtetését.

- Nexa előtt nem. Nem igazán futotta nekünk luxuscikkekre. De nem is bánom, mert most már legalább tudom, hogy gyűlölök repülni.

- Közeledünk – fordul hátra a pilóta, miközben óvatos ereszkedésbe kezd.

- Hol vagyunk? – kérdezem meg tőle a háttámlájára felkönyökölve, miután előremásztam a tízszemélyes jármű első soráig.

A szélvédőn kipillantva már látom, hogy a korábbi szántóföldeket felváltotta a végtelenbe érő feketeség.

- A Bengáli-öböl felett, nem régen hagytuk el India partjait. Egy órán belül ott leszünk. Ébreszd fel Zonielt!

- Rendben – válaszolom kicsit fanyalgóan, majd Amy előtt ellépve a jármű hátsó részéhez hajolok. – Jó reggelt! – köszönök rá erélyesen az órák óta szundítóra, mert felül kell kerekednem az erőművek zaján. – Jó reggelt! – ismétlem még hangosabban, mert semmi reakció nem érkezik.

- Piszkáld meg! – javasolja elölről Nexa

- Hülye vagy? Hozzá nem nyúlok - utasítom el ötletét, inkább csak fintorogva, két ujjal megfogom a fejére húzott leplet, és óvatosan bepillantok alá.

Ismét összerezzenek, ahogy meglátom a felnyitott szemeit. Minden alkalommal halálra rémít, képtelen vagyok a durván karakteres arcát megszokni.

- Ébren van, csak megint vicceskedik. Na, jó poén volt, most már felkelhetsz! – intek felé, de meg sem moccan. – Nex, ez nem mozdul.

A megszólított bosszúsan kapcsolja be a robotpilótát, majd magát kicsatolva az ülésből hátrajön mellém.

- Mit bénázol már, Kiu? Zon! – kezdi megrázni a vállát, de nem reagál.

- Most akkor meghalt, vagy mi? 

- Egy fenét! Nem érzed rajta az alkoholt? Lassan én is beállok tőle. Zon? Ébresztő! 

- Nem tudok túllépni ezen a szemhéjas dolgon - jut eszembe, amit nem is olyan régen mesélt a tábortűznél a csóka.

Szinte el is felejtettem, hogy neki csak egyféle szemmimikája van. Rossz lehet így aludni, már értem a sötétítést.

- Kelj már fel! – kiált rá, és jobb híján ad egy pofont a szögletesen fekete arcára.

A piás angyal végre feleszmél, artikulálatlanul hőbörögve és kapálózva ül fel, miközben sárga fényében kezd kivillanni ruhája alól a bal tenyere.

- Nyugi! - fogom le a támadásra emelt végtagot, mielőtt én is begyújtom a lángom. 

- Ja? Csak ti vagytok? – vakarja meg szabad kezével a fejét a bundán keresztül. - Sokat aludtam? – kezdi magát térben és időben orientálni. - Arra emlékszem, hogy a srác a talajon vergődik valamivel, aztán filmszakadás. Hol vagyunk? – pillant körbe a félhomályban, miközben az orrnyílásaiból folyó sűrű, vöröses és barnás váladékot nagy szippantás közepette keni el az állán.

- Hú, nagyon szét vagy csúszva - jegyzi meg Nexa.

- Srácok? – szólal meg Amy. – Az meg mégis mi a szar ott? – mutat ki a szélvédőn, tőle egyáltalán nem megszokottan nyers stílusban. 

Szárnyas fekete démonok állják el az utunkat, már én is látom őket. Talán tíz kilométerre is lehet a raj, de a jelenlegi sebességünkkel másodperceken belül oda fogunk érni.

Bár furcsa, hogy ilyen magasan járnak, de Amy intézett már el hasonlókat, a sebességünk miatt viszont most nem tudja kinyitni az utastér ajtaját.

Nexa olyan gyorsan kezdi visszaküzdeni magát a pilótaállásig, amennyire csak tudja, mert a robotüzemmód még mindig egyenesen a blokád felé visz minket.

- Csak lassítsd le a gépet, Amy leszedi őket! – javasolom, miközben Nexet követem előre.

- Még mindig nem látod? – kérdez vissza a lány. – Ez nem raj, ez csak egyetlen lény!

Látszik, hogy a tapasztalat Nex kezében van. Nem beszél, nem kérdez, nem hezitál, csak gyors helyzetértékelés után azonnal cselekszik. Igazi túlélő.

Előre nyújtózva eléri a botkormányt, és meg is tolja a műszerfal felé, amennyire csak tudja. 

A jármű meredek zuhanásba kezd, mire én a padlótól elemelkedve a tarkómmal rögtön és védhetetlenül nekiverődök az átlátszó és megreccsenő tetőnek, mire minden elsötétül.

Moccanni sem bírok, és a szemeimet is csak rövid pillanatokra tudom kinyitni, az ütésnek koponyámra mért ereje miatt folyamatosan az eszméletvesztés határán billegek. 

A hallásom helyén csak monoton sípolás maradt, bőrömet pedig iszonyú forróság önti el. 

Csak apró pislantások képkockáiban látom a világot. Szilánkjaira szakad felettem a repülő plexiburája, a géptörzs elemeire hulló karosszériája ezernyi füstölgő fémhulladékként oszlik szét a nyomunkban az égbolton. 

Hatalmas méretű, sötét árny úszik el a fekete koromcsíkunk felett, a sorozatosan cserbenhagyó szemeim csak egy óriási és homályos foltnak tudták felfogni. 

Mielőtt eltűnt a látómezőmből, hófehéren világító szemeivel még egyszer felénk pillantott a lángoló üzemanyag sötét csóváján át.

Valakit hátrahagytunk. A csomagtartó megmaradt csonkjának csapódott a teste, mielőtt tehetetlenül kirepült a széteső utastérből, talán Nex lehetett. 

Elmúlt az őrült rázkódás. A szétpergő és száraz falevélként zuhanó romhalmaz, a fekete tengervíz melletti zöld szárazföld, majd a csillagos délutáni égbolt egymás utáni másodpercekben mutatják meg magukat.

Még félájultan is felfogom, hogy utazótársamat követve én is kikerültem a levegőbe, és szabadesésben zuhanok a halálba. 

Neki mindjárt véget ér a megpróbáltatása, és mehet fel az égbe, én viszont szárnytalan angyalként csak meghalni kaphatok engedélyt.

De nem baj, így is megérte. Miatta és a pillanatainkért minden megérte.

A testemet beborító tűz a menetszélben fekete füstcsóvává formálódott át felettem, a ruhámat égető rettentő forróságot felváltották a hűvös légáramlatok és, és még valami a jobb karomnál. 

Erősen kezdi szorítani a csuklóm, miközben rózsaszín gőze ellenállhatatlanul betódul a tudatomba. Jó eséllyel az elménk utolsó közös fátyoltánca ez, de a csupasz lényén kívül most van vele még valami. 

Egy emlék, de nem az övé, hanem jóval korábbi, ajándékba kapta. Az édesanyjától?

Úgy szorongat most engem fizikai testemben, ahogyan egyszer a gondolat eredeti tulajdonosának kezét is szorították, hogy aztán esélyt adhasson az életre hét törvényen kívüli számára.

Rózsaszín és kék. Csupán két árnyalat a sok közül, melyet olyan létforma tagjai birtokolhatnak, akiket egyszerű teremtmények gőgösen törvényen kívülinek jelentettek ki. 

Mégis mi alapján? A saját maguk által felállított értékrendbe mi már nem férünk bele? 

Vajon az állítólagos világpusztító arkangyal is így járt, akivel szót kellett volna értenünk, ha nem buktunk volna el idő előtt? Letaszítása előtt vele kapcsolatban is tárgyalás nélkül született meg az ítélet? 

A hét gyermeknek csak négy egymásból következő joga maradt. Bujkálni, menekülni, szenvedni és meghalni, ebben a kizárólagos sorrendben.

Bárcsak túléltem volna ezt az egész rémálmot, szívesen átadnám a történteket a jövő univerzuma számára. Talán tanultak volna valamit belőle, vagy talán nem. Ha én nem is, majd ő megteszi.

Már nem érzem az emléket. Nem érzek semmit, csak őt, ahogyan a fehér fényben kavarog körülöttem. Talán földet értünk, és éppen véget ér az utam, csak nem akar elengedni?

Apró és tisztán kékkarakterű gömbbé sűrűsödtem, Amy hiába próbálkozik egyre kétségbeesettebben apró és élénk színű nyalábokkal befurakodni a magomba, nem engedem neki. 

Már nem akarom tovább hátráltatni. Mindig csak kolonc voltam a nyakában, sokkal gyorsabban fejlődött bármiben, mint én. Még talán nem akarja elfogadni, de valójában nincs szüksége rám.

Zöld foszlányok kezdik körülszőni az apróvá zsugorodott lényegem, megint kezdődik.

Sosem beszéltem neki róla, ahogyan senkinek sem. Még Zoniel sem érezte rajtam a tüneteket, pedig a Zöldszemű egy ideje már kerülget engem. 

Minden álmomban megjelenik, és most újra itt van, de valóságosabbnak tűnik, mint bármikor eddig. 

Önkéntelenül is tágulni kezdek, ellenállás nélkül hatolna át rajtam vastag és könyörtelen csóváival, de a rózsaszín pára pajzsként kezd gomolyogni körülöttem. 

Szorosan simul rám, és kicsiny, de harcos nyalábokkal bök oda minden támadóan közeledő nyúlvány felé. 

A zöld feladja, a rózsaszín érintésektől gyorsan elrántja tapogatóit, és hamar semmivé foszlik körülöttünk. 

Szikrázni kezd a védelmezőm, apró kisülései leginkább egy távoli vihar tompa villanásaira hasonlítanak. Hallom a simogatóan lágy suttogását, miközben élettel feltöltő villámaival mindenemet beburkolja.

- Ébredj!

9. Tűzsziget

- Ébredj! – szólongat tovább, de már a saját hangján és ordítva, felül akar kerekedni a rettentő robajon.

Lassan kezdek magamhoz térni, de még alig látok bármit is körülöttem. 

A homály egyre élesebb, a tompa dübörgés pedig jól behatárolható irányokból érkező robbanásokká válik.

- Kelj fel, mennünk kell! – kiált rám megint, de nem vár tovább arra, hogy összeszedjem magam, hanem a hónom alá nyúl, és felkarol a vállaimnál fogva. 

Még alig érzem a lábam, de próbálom megtartani magam, és egyáltalán felfogni, hogy mi is történt körülöttem. 

Szinte az orromig sem látok, a tengerparton keveredett porvihar csak kósza villanásokban tárja fel előttem a zajló eseményeket. A társam tekintete alapján próbálok tájékozódni, az viszont semmi jót nem sugall.

Tőle ismeretlen idegességgel kapkodja szemeit az egyforma homokködben felhangzó dörrenések felé, miközben nyitott szájjal hevesen kapkod levegőért. 

Arcát két párhuzamos fekete vágás sebezte meg egymás mellett, a homlokától indulva törte fel hófehér bőrét a bal szemöldökén keresztül egészen az álláig. 

Rézszínű haja, és égett ruhája csupa korom, oldalából pedig fényes folyadék csurog a farmerjára.

- Te vérzel! – nyöszörgöm hangosan a tomboló szélben, miközben próbálom minden képességemet a regenerálódásra összpontosítani.

- Nem számít, ki kell innen keverednünk!

Semmit sem tettem tudtommal, mégis jobban kész vagyok, mint a legkeményebb edzésnapunk végén, még mindig nem visznek normálisan a lábaim.

Sajog a hátam. A húsz kilométeres zuhanás miatt lehet, de komolyabban nem sérültem meg. 

Már értem, engem is fel tudott használni. Nem tudok repülni, de a testünk lassítására belőlem is képes volt energiát meríteni.

- Mi történt? Valamit mondj! Mi ez az egész?

- Lazarus, az történt! – feleli Amy, miközben kienged karjaiból a homokszéli erdőt elérve. – Mennem kell! – folytatja, és már sarkon is fordul.

Miután elsétált tőlem, dzsekije hátán rózsaszín párafoszlányok jelentek meg, amik most harmonikus hullámzással egyre csak gyülemlenek, és két oszladozó formába tömörülnek.

Ideiglenes testrészeknek tűnnek, széles pillangószárnyakként lengedeznek a hátán.

- Hogy mi? Nem hagyhatsz itt, segíteni akarok! – kiabálok utána egy sziklára feltámaszkodva, majd óriási csattanás mellé párosuló hördülés után lávaeső kezd hullani az égből egyenesen a távozó lány felé.

Kinyújtom a karom, és az összekuporodó teste fölé lökött impulzussal formálok felette egy hevenyészett, és gyengén pislákoló pajzsot. 

Rozzant tákolmány, és alig két másodpercig bírom, de a célnak pont megfelel, mert szerencsére ennyi idő alatt a zuhatag is éppen elapadt, talán egy szétszakadó D3-as lehetett.

- Még gyenge vagy! Szedd össze magad, és aztán gyere!

- Hogy a francba talált ránk? A jeladódat Nexa kiszedte, nem?

- A bőröm! – ordítja vissza tébolyultan. - Az a kibaszott bőröm! – mar bele a saját arcába gyűlölettől remegő ujjaival. – Ez volt végig a célja vele. Nem a mikrochip, hanem ez volt a valódi jeladó. Hogy bárhol rám találjon.

- Mégis hogyan?

- Egyedi ötvözet, nincs párja a Földön. Ezért be is tudta mérni. Végig figyelt minket, csak arra várt, hogy végre kiderüljön, mire készülünk.

- Segítek, már egész jól vagyok! – indulok el felé, de még lerogyok a térdeimre.

- De nem baj, jó hogy itt van. Fel fogom nyitni a mellkasát.

- Ne, Amy! – nyúlok felé, de azonnal eltűnik a szinte földig érő barna felhőben.

Angyal vagyok, ideje felnőni a kiváltságaimhoz. Csak néhány mély és higgadt levegő, Nexa már rámutatott korábban a módszerre.

Működik. Ahogyan a régebbi Qiandao után is, másodpercek alatt rendeződik a szervezetem az utolsó sejtig.

Elszántan és tenyereim felfokozott begyújtásával sétálok ki a homokra, közben a fejem fölül egy nagyobb légáramlat végre kifújja a kavargó törmeléket.

Mégis meddig voltam kiütve? Egyre csak ez jár a fejemben, ahogyan a lángba borultan oszladozó homokfelhőket megpillantom. 

Az éjjelinek tűnő égboltot a levegőben szerteszét gomolygó füstcsóvák takarják ki, a végéhez közelítő légi csatának már az utolsó harcosai küzdenek egymással.

Nem olyan Beavatkozás történt, amilyenekről Amy korábban mesélt, itt csupán egy háromfős sereg feszült a támadói ellen.

A féltérdelő Nexa arca előtt a vállába támasztott gépkarabély ropog, de néhány lövedék után leürül a tárja. Úgy tűnik, hogy nincs tartalék, de nem is keresi, a talajra ejtve engedi el a fegyverét. 

Sötét árnyak tartanak felé a barna homályból, a hátáról előhúzott pengéjével, és a karjából kinyíló pajzzsal várja őket harckész pozícióban.

Mégis hogyan lehetséges ez? Láttam, ahogyan kiesik az utastérből, mégis itt van. 

Amy engem mentett meg, így nem maradhatott rá is ideje. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de túlélte. 

Ösztönösen indulok el felé, közben kiburkolóznak a támadók is. Lángcsóváik megelőzik őket, vékony és egyenes sugárban törnek a talajon félregördülő társamra, mindkettő hatástalanul csapódik nyomában a tengerpart felszínébe.

A harmadikat viszont már nem tudja kimozogni, hanem a páncélt maga fölé emelve hárítja a pusztító tüzet.

Voltam már jelen D3-as támadásnál, de ez valahogyan más. Jóval fegyelmezettebb, taktikusabb a koreográfiájuk, és a lángjuk is olyan koncentrált, mint egy keskeny lézernyaláb. 

Berepülve mindhárman egyszerre rontanak rá a szárnytalanra, legfeljebb egyet, ha ki fog tudni iktatni közülük.

Rajtam a sor, elég ideje gerjesztem már a löketeket ahhoz, hogy végre szabadjára engedjem őket. Még nem láttak meg, ezt kell most kihasználnom. 

Megérte annyit gyakorolni mozgó célpontokra a villa kiképzőtermében, a testükbe vágódó impulzusok a röppályájukról eltérítve taszítják a démoni árnyakat a hullámok közé.

Őrült kapálózásba kezdenek, de már esélyük sincs, a hideg víz behatol a kérges szöveteikbe, és másodpercek alatt élettelenül sercegő sziklákként süllyeszti őket a mélybe.

Nexnek maradt az utolsó. Könnyen megoldotta, mire felé pillantok, már a kard végéről rázza lábai mellé a talajon elporladó ellenfelének izzó testnedvét.

- Mik ezek? – kérdezek rá a különös teremtményekre a volt ügynök mellé rohanva.

Válasz helyett lehajol a földre, és a fekete támadó után visszamaradt sötét foltból előtúr valamit a homokból, végül felém hajítja.

Elkapva először csak az tűnik fel, hogy valamiféle fémkehely lehet, ami égeti a tenyerem, de jobban megnézve már egészen másra hasonlít. Összetett szerkezet, nagyjából kúp alakú, egy lyukkal a közepén, az oldalából pedig szétszakadt láncok lógnak.

- Mi ez a szájkosár? – mondom ki, ami először eszembe jut a különös maszkról.

- Valami olyasmi. Nem láttad a szemüket? – kérdez vissza vérző ajkaival, és intenzíven levegő után kapkodva.

- Csak azt hittem, rosszul látok – felelem a rövid pillanat erejéig megfigyeltekre visszaemlékezve.

Ugyanaz a D-kategóriásoktól szokatlan fehér színkarakter tűnt fel a démonok arcán, mint amit már korábban a hatalmas égi támadón is láttam.

- Miért ilyenek?

- Lazarus tehette. Tudtommal mi is kísérleteztünk sikertelenül ilyenekkel, de ehhez semmi közünk, ez antik fejlesztés – emeli fel hegyes pengéjének csúcsát a tenyereimben tartott ólomnehéz harci eszköz felé.

- Hol van Amy? – folytatom a lényegre térve, a legkevésbé sem érdekel most az atlantiszi história újabb fejezete.

- Ott fent – int állával a tenger fölé, miközben szinte teljesen eloszlanak a támadók szárnyaival gerjesztett porfelhők.

Egy maradt. Naná, hogy a legnagyobb. Már nincs kétségem afelől, hogy ezt láttam odafent a sztratoszférából lecsapni ránk. 

Gigantikus bőrszárnyait lengeti maga mellett, több méteres hullámfrontokat korbácsolva tartja magát a levegőben. 

Alakra egy tízemeletes háztömb méretű D3-asnak tűnik, de a feje tökéletes mása a Zheijang alá temetett megaszörnyetegnek. 

Ez a dög közel sem akkora, de felismerem az arcnak nem nevezhető feji végét, tölcsér alakú szájszervvel és szemeinek elrendezésével konfrontálódni feledhetetlen élményt jelentett korábban.

- Zoniel már jó ideje próbálja leszedni, de szívós egy állat – kommentálja a látottakat.

Az arkangyal szárnyak nélkül köröz a lény felett. Hátából narancsos fénynyalábokat eresztve lebeg a magasban, miközben kilőtt energiacsóváival próbál lyukat ütni a kolosszális testen.

Hatalmas dörrenésekkel csapódnak be az impulzusai, de túl vastag a teremtmény bőre, apró lökdöséseket leszámítva semmilyen érdemi hatást nem tudnak kiváltani.

- Amyből sokat kivett, hogy le tudjon tenni téged, de úgy tűnik, hogy hamar összeszedte magát – nyugtázza azt, amit én még csak most látok meg.

Már a lány is a sötét teremtmény körül kering, de ő kifejezetten a szárnyai tövét próbálja célozni. 

Először nem láttam, de most egy pillanatra feltűnt Lazarus a fenevad hátán meredező szarvak közti fülkében, őt próbálja élénken tündöklő nyalábjaival kilőni. 

Minden találat hatástalan. A szörnyeteg a méretei miatt lassan, de mindent kimozog, a testébe vágódó sugarak pedig karcolást sem ejtenek rajta.

Rettentő kiterjedésű, fehér lángcsóva hagyja el az ezerfogú szájnyílását, hosszú másodpercekig kitartja, Zoniel alig tud előle elmenekülni a víz alá. 

Kimászik a partra, széttépi a ránedvesedett szőrméit, és idegesen a földre vágja őket. 

Bosszúsan csóválja a fejét, és a száját törölgeti. Saját magát spannolva rácsap kétoldalt a lábaira, majd ökölbe szorítja a kezét, és a jóval szabadabb mozgást engedő, ősi világutazó szettjében ismét elrugaszkodik a talajról.

Nexa tehetetlen idelentről, és egyelőre magamat sem érzem egy súlycsoportúnak az Amy után hadonászó döggel. 

A korábbi megvillanásomtól megfeküdne, de hiába kaptam össze magam, arra az energiaszintre még nem vagyok eléggé feltöltődve.

- Mi ez? Valami ismeretlen típusú D4-es? Mint a tónál?

- Nem tudom, sosem láttam még hasonlót sem. Hasonlít arra az organizmusra, de valahogyan más. A Pokoloroszlán, a Démonok, vagy amit ti Lélekfalónak hívtok, a kültakarójukon látszik, hogy részei a rendszernek, de ez nem olyan. 

- Hát?

- Bármi is ez, nem a Mélyben készült.

- Ott van, most le tudom kapni a hátáról! – nyújtom előre a kezem, miközben megint megpillantom Lazarust a titán hátán.

- Hagyd, túl messze van, csak bekavarsz nekik! Valamivel irányítja, ahogyan a többit is – utal a legyőzöttekre.

- Hogyan képes rá?

- Fogalmam sincs, de nézd az arcát! Valahogy közvetlen kapcsolatban van vele – folytatja, mire én is megpillantom a különös kontakt jeleit.

Ahogyan a kiiktatott démonoknak, fehéren világít az ősz hajú férfi szeme is. Véletlenszerűnek tűnik és alig észrevehető az apró vibrálása, de teljes összhangban remeg a bestiáéval. 

Véget kell vetnünk az állóháborúnak, az angyalaink láthatóan kezdenek kifáradni, a gépesített rém viszont úgy tűnik, hogy akár örökké is bírná a levegőben.

Nexa azt mondta, hogy ne lőjek, mert béna vagyok. Nem így mondta, de ez volt a lényege. Másban viszont én vagyok a legjobb, meg kell próbálnom!

Gyorsan elérem Lazarus elméjét, de ahogy sejtettem, valami újabb ügyeskedéssel védi. 

Az érzés egy szín képében fejeződik ki bennem. Sárga. Ismerős árnyalat, Ibizán találkoztunk vele, pajzsként védi a tudatát. Akkor teljesen lebénított, de azóta jóval erősebb lettem. 

Nem értem, hogy hogyan működik a varázsszere, de nem is lényeges. Nexa már biztosan megfejtette. Rémlik, hogy talán magyarázott is róla valamit, de most csak az a fontos, hogy biztosan tudom, nem lehetetlen átszakítani. 

Csak egy apró rés kell a pajzson, utána pedig egy parányi, önkéntelen és visszafoghatatlan reflex, ami ellehetetleníti az elfajzott lovának tűzgyújtását.

Bent vagyok. Észre sem vett, és már reped is az elmepáncél vékony hasadéka Lazarus milliméternyire felnyitott ajkainak formájában. 

Fel sem fogja, hogy miattam vesz most mély levegőt a kis kalitkájában. Csak egy jelentéktelen testi folyamatnak éli meg, de a rákapcsolt háziállatkája most vele szinkronban végez elnyújtott belégzést.

- Menj! – csatolom rá magam Zoniel elméjére is, mert szabad útja nyílt.

- Biztos, Kölyök?

- Csináld már! – ordítom a fejében, és suttogom kimondott szavakkal is.

Lezuhanok a homokba, a túlerőltetett behatolás miatt megint lenulláztam magam.

Nexa rám pillant, meglepett tekintettel figyeli összezuhanó testemet. Még nem érti, hogy mi történt, de fejét az ég felé emelve már összerakja.

Zoniel a beáramló légtömeggel együtt narancsos üstökösként ront be a rém száján, de ezúttal nem kell tartania a lángoló torkától. Másodpercek alatt szedi szét a lágyabb részeit, kintről csak tombolásának robaja hallatszik. 

A masszív vértet nem tudná belülről felszakítani, de nem is akarja, nincs szüksége rá.  

Miután végzett, a leálló szervezet a vízbe zuhan. Magasra csapó vízfüggöny indul meg minden irányba, az angyal pedig kirepül a süllyedő tölcsérből, miközben a szörnyszülött utolsó szemeinek fénye is kialszik a hullámokat elérve.

- Komolyan? – fogja fel Nexa a szürreális és elsőre nevetségesnek tűnő megásíttatás sikerét.

- Most mi van? Működött? Működött. Ennyi – felelem a tenger felé mutatva, miközben mindketten az elcsendesülő hullámokat figyeljük.

A közeli zajok teljesen megszűntek, helyüket egészen távolinak tűnő dördülések veszik át. Igaza lehetett a Zsugorponttal, a végső csata morajlását hallhatjuk épp.

- Már ott kellene lennünk – csóválja fejét Nex, miközben Zoniel leszáll mellénk a talajra, majd oldalán végiggördül, és hanyatt elterül mellettünk a kristályos parton.

Erősen pulzál a mellkasa, oxigénért kapkod, olvadt műanyaggal borított légcsövében hangosan szörcsög a tengervíz. Nagyot köhint, kifröccsen szájából az átlátszóan habzó folyadék, majd oldalára fordulva kezdi köpködni a nyálát.

- Jól vagy, Haver? – kérdezek rá a szavak nélküli nyűglődésére.

- Szép volt, Kölyök – jegyzi meg hangos lihegéssel, közben megpaskolja a karnyújtáson belülre került vállam. – Nem túl elegáns, de szép volt. A lány hol van? – kérdi behunyt szemmel, mire Amy feltör a hullámok közül, rózsaszín pajzsán belül a robosztus lény egykori irányítójával.

Mellénk repülnek, majd a lány öt méteres magasságban engedi ki a burokból a bosszantó atlantiszit.

Nagyot nyekkenve ér földet köztünk a kényszeresen mindig fehér öltönyt viselő alak, de rögtön felpattan, pedig lábai már több ponton is eltörtek, a szájából pedig vér folyik. 

Erősnek mutatja magát, de láthatóan nincs jól, Amy rendesen helybenhagyta odalent.

- Ne erőlködj, azt a silány gyártmányt tengervíz után kukázhatod – jegyzi meg Nexa unottan, mikor meglátja, hogy a végsőkig földi életébe kapaszkodó halandó előkapta a revolverét.

Néhányan még csak felé sem fordulnak, fenyegetése egészen jelentéktelennek tűnik köztünk.

- Nincs hatalmatok felettem – feleli őrült tekintettel, miközben célkeresztjének központjában folyamatosan négyünket cserélgeti.

- Minek hagytad életben? Kezd nagyon unalmas lenni a csávó - állapítom meg egykedvűen a szánalmas szavaira.

- Szerinted? Ha meg tudnám ölni, még élne?

- Micsoda? – kérdezek vissza, mire Lazarus csak eszelősen kezd röhögni.

- Hát nem értitek? Semmit sem tehettek ellenem. Megsebezhettek, de megölni nem tudtok!

- Mit pofázik ez? – kérdezek tovább értetlenül.

- Immortalium. Tehát megcsináltátok, tetves rohadékok - csóválja fejét Nexa a tenger felé fordulva, miközben csípőre teszi kezeit.

- Oké, most már jöhet a szokásos kommentár - sürgetem a beavatásomat.

- A Hivatal Szent Grálja. Egy anyag, ami ha átjárja a gazdáját, legyőzhetetlenné teszi a testet. Lehetetlen, hogy sikerült neki, csak hazudik - legyinti korábbi állítását megmásítva.

- Miért lenne az? – kérdezi tenyérviszkető vigyorral a férfi. - Mondd neked valamit az, hogy Exile Bionics? Vagy már rég volt, hogy ügynökként nyomon követted az eseményeket?

- Teljesen mindegy, hogy ki fejleszti, ahhoz rengeteg…

- Hibrid kell? Ember és angyal, angyal és állat, növény és angyal, angyal és arkangyal? Mindnek a magja bennem van már, többszörösen is – pillant kuncogva Amyre, miközben a hat testvérének áldozatát látom a tekintetében.

A lány a ragyogni kezdő kezeivel rontana neki, de a felkelő Zoniel azonnal megállítja őt.

- Hagyd!

- Szétkapom, itt helyben!

- Nem! Azt hiszem, tudom, hogy miről beszélt Nex, de ez a tetű nem kamuzott, már tényleg benne van az entitásában, tisztán látom én is – folytatja a sárgafényű arkangyal.

- Ha élőlény, akkor elpusztítható, te mondtad! – törne ki a lány a fogásból, mindenáron végezne élete megrontójával.

- Ha bántod, csak erősebb lesz!

- Szerintetek mégis mi történik a félsziget túloldalán? – mutat Lazarus fehér zakóujjával a messzi dörgések felé. - A hibrideké a jövő. A D1-es csak most ébredt tudatára - folytatja a volt bolíviai Intéző hivatali szakzsargonnal. - Még talán fel sem fogta, hogy csatlósa pollenjét szippantva angyal és növény hibridjét vegyítette a DNS-ébe, amivel megtöbbszörözte a képességeit. Hát még azzal, amit néhány perce tett. A Gabrielből leszakított kar nedve. Arkangyal és isten? Felfoghatatlan hatalom – suttogja a messzeséget bámulva.

- Valaki érti, hogy miről beszél ez a gyökér?

- Remiel, a leghűségesebb Letaszítottja. Én értem – feleli Amy.

- Az jó, mert én csak annyit, hogy gyorsan végeznünk kell valahogy ezzel a mocskokkal! – emelem fel előre a kéken izzani kezdő jobb tenyerem.

- Csak ő kellett neked, igaz? Nem is a Hengerek, hanem a D1-es ereje – szólal meg a régóta csendben töprengő Nexa. - Rájöttél, hogy ha sikerül Lucifernek isteni tartalmú vért szereznie, onnantól megállíthatatlan lesz.

- A Henger csak extra, de tudjátok mit? Megtarthatjátok a szemeteteket, már érzem, hogy egyáltalán nincs szükségem rá. Ami kell, az nem messze vár odaát – int fejével az egyre erősebb robajok irányába. 

- Minek jöttél akkor ide? - kérdezi meg Nexa a szüntelenül fölényeskedőtől.

- Reméltem, hogy Hollandia megszerzi nekem, amire szükségem van, de már fél órája megszűnt a pulzusjele. Túl korán fedte fel a lapjait. Az emberiség érdekeinek elvakult szolgája. Milyen nyomorult. Felesleges volt társulnom vele. De nem baj, akkor majd elintézem ezt is én magam.

- Nem mész sehova! – kiáltok rá, és kilövöm a tenyeremben gerjedő energianyalábot.

- Kiu, ne! – ordít rám Nexa.

A mellkasán találom el, de felszívja, mint a szivacs, közben pedig olyan érzésem támad, mintha engem talált volna el a saját impulzusom. 

Az intenzív fájdalomtól megint a földre kerülök. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben sokkal többet vagyok a talajon, mint talpon, de már kezdem megszokni a gyötrelem ízét.

- Tehettek velem bármit, csak ellenállóbb leszek tőle – tárja ki kezeit büszkén. 

- Igaza van, így már a világvége sem végezne vele – szólít meg a fejemben Zoniel, azonnal megértem, hogy most én leszek köztünk az összekötő. – Javaslat? – tolmácsolom tovább az elhangzottakat a többiek felé.

- Megoldom – vágja rá Nexa.

- Mégis hogyan? – kérdi Zoniel.

- Húzzatok innen, most! – folytatja némán, de közben rettentően szúrósan pillant rá mindegyikünkre.

Elindul az arca méretétől megrészegült Lazarus felé, de közben még megáll, és jobb kézzel megragadja Zoniel inggallérját.

- Kiviszed őket, ha belepusztulsz is! – szuggerálja tovább, majd nyomatékosításul nagyot tol a mellkasán, és tovább sétál.

- Úgy lesz! Tökös egy csaj vagy, hallod! 

- Csak menjetek! – feleli a közös csatornánkon.

- Na ide figyelj, te szarházi! Ideje, hogy felnőtt nőkkel kezdj! – szól oda kiszemeltjének hangosan.

- Én a helyedben megállnék – figyelmezteti a vén atlantiszi a megállíthatatlan tekintetű társunkat, majd félrehúzza a zakóját.

Nadrágszíján citrom, és fehér színben villongó gyöngyök sorakoznak felcsatolva, de Nexa nem várja meg, hogy bármelyikhez is hozzá tudjon nyúlni, előrántott pisztolyával kilövi az öreg bal tenyerét.

A saját tenyere is átszakad, de hang nélkül, a levegőbe nagyot szívva és fogát összeszorítva halad tovább előre.

- Gyertek! – szólít meg minket Zoniel, és sietve mindhárman elindulunk az erdő felé.

- Nyugi, Kislány! Mégis mi a terved, te… – kérdezné, de nem tud tovább beszélni, mert Nex két ütéssel és egy karfeszítéssel a földre viszi őt.

A saját szája repedt fel, és a saját vállát törte ki. Felordít a fájdalomtól, de egy pillanatra sem áll meg. Már nem bír Lazarussal, simán két vállra fekteti a lányt. 

Nexa minden erejét összeszedi, kirántja kezét a szorításból, és fegyverét az ellenfele halántékának szegezi.

- Ennyi? Ez volt a nagy terved? Te szánalmas bolond! Hát még mindig nem fogtad fel, ki vagyok?

- Annyira sokat pofázol feleslegesen – sóhajtja flegmán kinevetve a fenyegető szavakat, majd a fegyver csövét Lazarusról a saját halántékára helyezi át.

Egyetlen lövés, és Nexa megállíthatatlanul tör az égbe. Pontosan tudta, hogy az univerzum legerősebb fegyvere rejtőzik benne, nincs az a teremtmény, ami Exilium nélkül meg tudna állítani egy felszökő lélekcsóvát.

Lazarusnál a varázsbabjai közt éppen nem volt ilyen cucc, Immortalium pedig ide vagy oda, pillanatok alatt apró darabokra szakad a teste. 

Miközben a kivégzett férfiból kiszabaduló energia lökéshulláma elől a földre vetjük magunkat, fülsiketítő sistergése hosszú másodpercekig elviselhetetlenül szúrja a dobhártyám.

Visszapillantva még meglátom, ahogyan két egymást követő fénynyaláb tart a megmaradt csillagok felé.

Bosszant a gyorsan távolodó páros jelenség, de el kell fogadnom az Ő legfontosabb és örök érvényű törvényét.

A detonáció lökéshulláma kilométerekkel előttünk is tövestül törte ki a pálmákat, hatalmas síkság maradt a korábbi dzsungel helyén.

- Elkéstünk – szólal meg Zoniel, miközben szemeiben a lángba boruló égboltot pillantom meg.

Azonnal hátrakapom a fejem, és azt látom, hogy darabokra hullik felettünk a Hold, és milliárd tonnás darabjai épp a Föld felszíne felé száguldanak gigantikus aszteroidák formájában.

- Akkor hát? Ennyi volt – állapítom meg, miközben az első meteor becsapódik a Thai-öbölbe.

Megrázkódik a föld, alig bírunk talpon maradni. Amy arcán tehetetlen kétségbeesést látok, Zoniel pedig zavart tekintettel próbál kitalálni valami utolsó utáni lehetőséget.

A meteorbecsapódás óriási és elviselhetetlen villanással éri el a retinámat, csukott szemen keresztül is égeti a látásom. 

Elérte a felszínt a következő tűzgolyó is, alig ötven kilométerre vágódhatott a tengerbe. Több kilométer magas cunami tart a szárazföld felé, miközben egy harmadik irányból tűzözön érkezik felénk. Másodperceken belül vége, semmit sem fogunk érezni.

- Egy esélyünk még van! Talán ha… - mereng el Zoniel, miközben minden irányból rettenetesen dübörög a közeledő kataklizma.

- Ha hiszel benne, csináld! – kiáltok rá, nincs idő már semmire.

Erősen ráfog a karjainkra, szinte letépi a csuklómat. Bekebelez minket a sötétség, de azonnal ki is dob magából.

Együtt maradtunk, mindhárman élünk. A felénk tóduló világvége egyetlen pillanat alatt vált semmivé. 

Éjszaka lehet, de egyetlen csillag sincs már odafent. Az égbolt visszaszámlálása alapján időben nem mentünk sehova, de a térben fogalmam sincs, hogy merre járhatunk. 

Körbenézve annyit tudok, hogy egy bokros hegycsúcson állunk, és nincs magasabb hely a mienknél, ameddig csak ellátok.

Társaim hozzám hasonlóan forgolódnak, de láthatóan ők sem tudnak behatárolni minket.

Egyetlen támpontot látni, a vaksötétet az ég vörösen derengő alja töri meg, de nem hajnalodik, mert minden irányban egyszerre izzik a horizont.  

Folyamatosan kap erőre a lángszínű világosság, egyre többet mutat meg a környezetünkből.

- Hol vagyunk?

- Őszintén? - kérdezi a mellettem forgolódó arkangyal. - Fogalmam sincs.

- Sikerült - állapítja meg Amy.

- Mi is? - kérdezek vissza, mert nem világos a pillanatnyi örömének oka.

- Ami a régi angyalikreknek. Pusztakézzel. Vagány - nyugtázza elismerően.

- Persze, nagyon jó, de hogyan kerültünk ide? Azt sem tudod, hova hoztál?

- Csak annyit akartam, hogy minél távolabb legyünk onnan, ahol az előbb voltunk. Nem gondoltam át, hogy konkrétan hova menjünk. Őszintén szólva, ebben a világban semennyire sem képeztem magam földrajzból - magyarázza az ősidők óta önkéntes száműzetésben remetéskedő. 

- Zseniális. 

- Amúgy szívesen. Nehogy azt hidd ám, hogy a Zsugorpontnál sokkal jobb! Még ha találkoztunk is volna Luciferrel, életképtelen terv volt.

- Ezt meg hogy érted?

- Ne legyél már ennyire naiv! Mit gondolsz, Nexa miért éppen ott akart titeket átdobni?

- Mert ott volt a D1-es. Lucifer. Talán nem azért?

- A ti Luciferetek harmatgyenge a Zöldszeműhöz képest, hiába a hibridek, hiába bármi. Nem evilági teremtmény, sőt, azt sem tudjuk, teremtmény-e egyáltalán. Akármi is, Nexa is pontosan tudta, hogy ez simán evilági lénnyel nem fog menni.

Szavai hosszú gondolatmenetet indítanak bennem, aminek a vége mindenhogyan az a képtelen feltételezés, hogy akit Lazarus fejében is láttam, ő volt Nexa igazi célja.

Gabriel, az arkangyal, és legfőképpen az, aki belé költözött. Maga a Teremtő volt, a Három egyikeként, aki segített neki szembeszállni a földkéreg alatt megtébolyult főangyallal. Őt akarta felhasználni, hogy Perielt megbosszulva elpusztítsa a Constantum zöld árnyékát?

Amyt és engem a gyermekeinek tekintett, de már tudom, hogy a fontossági sorrendjében a szerelme mellé sosem tudtunk volna felkerülni.

Még a rég elmúlt kedvese mellett is csak másodikak lehettünk, és ezt csak most fogom fel. 

Keménynek mutatom magam, de a célként kitűzött sziklaszilárd férfinak lenni most mindennél nehezebbnek tűnik.

Nagyot sóhajtok, de visszatarthatatlanul könny szökik a szemembe. Elhagyatott érzés bevallanom magamnak, hogy megszerettem őt, mert szándékával végül cserbenhagyott engem.

- Sose felejtsd el az utolsó tettét. - szólal meg Zoniel, miközben tudtom nélkül végig nyomon követte a következtetéseimet. - És sose felejts el második esélyt adni, Kölyök! A megbocsátás a Teremtőd egyik legfontosabb üzenete. Nexa igazán jó ember volt, hősként mentett meg titeket!

Szavai az utolsó szóig igazak. Nexa mindvégig vigyázott rám, méltatlan az emlékét bármilyen módon is besározni.

Empátia. Sokat kell még gyakorolnom. Ha az én szerelmemről lett volna szó, talán én sem tudtam volna végig józanul gondolkodni.

Most viszont éppen az ő élete forog kockán, amit az én létem árán is meg fogok menteni. Valahogy.

- És te? Miért tetted ezt? Miért hoztál ide minket? Így csak elnyújtod az elkerülhetetlent - kérdezek rá a jelenünkre, most nincs helye a múlt további értékelésének.

- Ez így nem igaz, még van esélyetek. 

- Hogyan?

- Emlékeztek a Bétahengerre?

- Igen, amit nem tudsz kiiktatni.

- Így van, én nem is. De az ott - mutat a távoli vörös gyűrű remegésére. - Az már el tudja intézni.

- Nem tudlak követni.

- Gondolom, az már mindenkinek lejött, hogy nem a pirkadat érkezik a látóhatárból - utal ködösen a bolygó távoli pontjáról érkező tűzáradatra.

- Ja, az átjött, hogy előbb-utóbb itt is az lesz, mint ahonnan eljöttünk. De miért jön mindenhonnan egyszerre?

- A Föld nagyjából gömb alakú. Képzeld el úgy, mint egy puha gumilabdát. Ha valahol megbököd a felszínét, a minden irányba terjedő hullám éppen a túloldalán ugyanúgy egyetlen pontba fog összefutni.

- Mi vagyunk az a pont.

- A legtávolabbi pont. Mivel mindenhonnan egyszerre közeledik, úgy tűnik, hogy tényleg bejött a kívánságom.

- És mi a terv? Miért hoztál ide minket?

- A felszínt formáló világkatasztrófa talán elintézi a Hengert is. Ha nincs túl mélyen, akkor bárhol is van a Földön, az intenzív hő szét fogja szedni.

- Ha nincs túl mélyen?

- Ha nincs túl mélyen - ismétli a fejét egy pillanat erejéig oldalra biccentve.

- Ez nem hangzik túl kiszámíthatóan.

- A semminél több.

- Akkor nincs más dolgunk, mint feltenni a sisakot, és szimplán várni, hogy a Béta megsemmisülése után egyszer csak elérhetővé váljon a kezelőpanelon a navigációs funkció?

- Lényegében. Nálad van a Gamma, neked kell majd figyelned. De jól kell időzítened, mert ha túl hamar kezditek gerjeszteni a portálnyitó láncreakciót, akkor…

- Akkor a Zöldszemű fog várni a túloldalon, mielőtt leléphetnénk, vágom! - fejezem be lassan és kimérten közölt mondatát, miközben a válla felett az egyre közelebb érő lángfrontot figyelem.

- Peru - szólal meg Amy. - Peruban vagyunk, nézzétek! - mutat a völgy irányába.

A nappali fényerejűvé erősödött vörös derengés megvilágítja a völgyben elterülő Machu Picchu romvárosát, akaratlanul is hangulatos helyszínt talált nekünk befejezésre a visszavonult világutazó.

Csak miattunk teszi, már semmi kétségem sincs felőle, hogy szerinte mi vagyunk neki az utolsók, akik értelmet adnak az életének.

Mindvégig felfoghatatlan szerencsénk volt segítőinkkel. Ha nem vettek volna a szárnyaik alá, Amyvel már hónapok óta nem is léteznénk. 

Vakszerencse? Vagy sorsszerűség? Már semmiben sem vagyok biztos. A tér és az azon kívüli káoszvilág, az időhurkok és az egymás utáni univerzumok miatt a korábban világos értelemmel bíró fogalmak jelentései már elhomályosodnak a fejemben.

- Gyerünk, kezdhetitek! - bólint a Hengerek tervezője nagyot fújtatva, miközben belátható távolságon belülre ér a narancsszínű tenger.

Az egész világ lángokban áll. Semmi sem marad épen a közeledő tűzfüggöny nyomában, céljához hűen Lucifernek sikerült pokollá változtatnia az egész bolygót.

Talán száz kilométer még, amíg ideér a hullám, de már most alig lehet kibírni a vég forróságát.

Esetlen mozdulatokkal helyezzük fel a kitekert Hengereket. Az elmélet megvan, de még sosem viseltük őket. 

Zoniel gondosan ellenőrzi, hogy megfelelően záródtak-e az eszközök. Ha jól olvasok a tekintetéből, akkor nem tapasztalt rendellenességet.

- Jó. A rendszer felállt, jól korrigálja a méretbeli eltéréseket. A cirkulációs processzor is elérte az üzemi fordulatszámot - állapítja meg mindhármunk számára megnyugtatóan. - Indíthatjátok! Két Hengerrel lassabb lesz a nyitás, de nem sokkal.

Megnyomjuk a halántékunknál a gombot, mindkettőnk arca előtt áttetszővé válik az eddig teljesen sötét képernyő.

Rengeteg számsor és táblázat pörög előttem, de én csak a velem szemben álló Amy szemeit lesem. 

Ő sem a megjelenő értékeket nézi, hanem meredten engem figyel. Egyikünk sem pislog, kár lenne tagadni, hogy mindketten iszonyúan félünk. 

Rengeteg bizonytalanságot látok a tekintetében, de felmelegít, amint azt érzem rajta, hogy egyetlen dologban viszont teljesen biztos, és az én vagyok.

- Még nem jelent meg? - kérdi Zoniel a navigációt illetően.

- Nem, még nem - pillantok a képernyő üres bal alsó sarkába.

- Jó, akkor kicsit mélyebben van a Béta, de nincs gond, még megjelenhet. Kell egy kis idő, amíg a felszíni kőzet átforrósodik. Ha elérhető lesz a funkció, nem kell állítani semmin, a legutóbbi kilépési zónát fogja átvenni, ami teljesen jó is lesz nektek.

Felnyílt előttünk a kapu, egészen hatalmas, sokkal kisebbre számítottam. 

El is kezdett húzni minket maga felé a tátongó sötétség, de Amyvel stabilan meg tudjuk vetni a lábunkat a hegytető szikláiban. Megfogja a kezem, leheletfinoman csúsztatta be ujjait az enyémek közé, de most már erősen kulcsolja.

Egyre hangosabban dübörög a környezetünk, közben a felnyílt kapu hatalmas port kezdett kavarni a hegytető környékén.

- Semmi?

- Nem, semmi - felelem, de Zoniel most már nem nyugtat, csak mélyen hallgat.

- Most mi… Látom. Itt van - pillantom meg megint azt, aki éjszakánként kísért, mire Amy jobban megszorítja a kezem, ahogyan szemben állunk a csúcs melletti Átlépőponttal.

- Nem engedlek el! - szól felém pillantva, miközben a sisakja alól kilógó rézhaját mindenfelé fújják a feltámadt fuvallatok.

Erősen fogjuk egymást, de a bőrünket égető orkán szinte lefúj minket a tetőről.

- Elkezdett felém nyúlni! - közvetítem azt, amit csak én láthatok.

- Nem hagyom! - kiáltja Amy a tomboló szélviharban, és rózsaszín pajzsát azonnal felhúzza körénk. 

Követem őt, én is minden energiámat a burokra összpontosítom. Közös színeink úgy keverednek a tündöklő páncélunk felszínén, mint a vékony szappanbuborék árnyalatai.

- Még mindig itt van?

- Bejutott! Mindjárt az arcomnál van! - válaszolom rémülten, mire a lány nagyobb intenzitásra kapcsol. 

Erős zúgás támad körülöttem, közben már alig látom a külvilágot.

A Zöldszemű ettől egy pillanatra megtorpan, de aztán tovább fúrja magát az arcom felé.

- Nem bírom jobban! - sikítja a lány, majd hatalmas robaj hallatszódik a hátunk mögül. 

Zoniel az, minden erejével azon van, hogy a tenyereiből áradó folyamatos sárga energiaáramával távol tartsa a lényt.

- Add át! - nyögi az arkangyal, mire rögtön leképezem a tudatában azt, amit átélek.

Már ő is látja a Zöldszeműt, így még koncentráltabban tartja őt távol, miközben Amy és én a ragyogó hárítófalunkat próbáljuk erősen tartani. 

Nem bírunk vele. Nem hogy legyőzni, megállítani sem tudjuk, milliméterről milliméterre közelít az apró zöld nyúlvány vége az arcom felé.

- Ne - suttogja elmémben Zoniel.

- Mi az, mi történik, Zon? - kérdezem meg azonnal, mert tudom, hogy nem a másodperceken belül elsüllyedő tűzszigetünket jelentő hegycsúcsról beszél.

Nem felel, de érzem, ahogyan sárga karaktere folyamatosan válik egyre zöldebb árnyalatúvá.

- Ne, ne, ne! Ne engedj neki!

- Nem bírom! - feleli nyöszörögve, mert már elvenni sem tudja az energiasugarát a Zöldszeműről.

Látom a segítőnk kitartott impulzusnyalábját, ahogyan a társam és az én vállam közt hátrakúszva apránként elzöldül.

Rózsaszín és kék, sárga és zöld. Ketten egymásért, ketten egymás ellen. 

- Zoniel? Beszélj hozzám! Zon! - kiáltozom, miközben végre megjelent a navigáció. - A Bétának annyi! Indítom!

Azonnal elvégzem a függőleges irányú pupillamozgásokat, a rendszer be is veszi a parancsot, mire a lábunk elemelkedik a talajtól. 

Csak a szívem dobbanását hallom. Tudom, hogy őrülten ver, mégis két másodpercenkéntinek érzem az ütemét a csigalassúnak megélt valóságban. 

Az egyenletes döngések mellé hátulról érkező halk csengés társul, a sötétség pedig egyre csak tágul előttünk. 

Hátrapillantva Zonielt látom, ahogyan a kapu előtt utánunk lép, miután a hátáról előhúzta a még meglévő szablyáját. 

Szemei már zölden izzanak, nyoma sincs régi önmagának, de már képtelen vagyok bármit is tenni ellene.

Tétlenül nézem végig, ahogyan a rozsdás penge behatol köztünk a pajzsunk alá, és az összekulcsolt ujjainknál kettévágja a tenyereink szorítását.

A felcsapó lángözön előtt beszippant mindkettőnket a sötétség. Amy és én már hiába kapunk egymás után csonkított kezeinkkel, végül egymástól elszakítva sodródunk át a semmibe.  


10. Szirmok

Megjött az újság. Szokás szerint hangosan koppant az ajtó megreccsenő üvegén, mielőtt a terasz padlójára esett. Számítottam rá, mindig nagyjából ugyanakkor érkezik. 

Berepedt miatta a bejárat vékony ablaka, ez volt az utolsó csepp. Azonnal ajtót nyitok, hogy végre elkapjam a kicsit sem finomkodó postás nyakát, de mire kiérek, már hűlt helye sincs. 

Bosszant a flegma módszere, mert van szabványos levélládám. Még rá is írtam egy cetlire, hogy mi a dolga. Elegem van, holnap rajtaütök.

Imádom a híreket böngészni. Már létezik az internet, még a mindentől távoli puszta legutolsó házában is maximális a jelerősség, ezért rég le is mondtam az előfizetést, de valamiért továbbra is érkezik ez a napilap. 

Mindegy, fejben úgysem tudom elengedni a hagyományos olvasás hangulatát. 

Ráadásul itt van ez az illat. A frissen feltekert nyomtatványba minden reggel megunhatatlanul tudok beleszippantani.

Gyönyörű idő van ma is, a halványzöld égbolton már magasan járó Nap csak ritkán bújik el a szerteszét kószáló lila felhőfoszlányok mögé. 

Szerintem kimegyek futni egyet, az ideális körülmények sajnos nem teszik lehetővé, hogy újabb kifogást találjak rá.

- Anya, nem jössz? - csendül fel a megszokott reggeli gyermekhang a szomszédomból.

Alessia áll a teraszon. Épp úgy, mint én, ő sem tud leszokni a papíralapú sajtóról, csak épp ő fizet is érte. Hiába, látszatra vagyunk csupán fiatalok, az ósdi szokásaink megmutatják, hogy mindketten őskövületnek számítunk ebben a fiatal világban. 

Kedves mosollyal üdvözöl, mint mindig, én pedig erőltetett vigyorral reagálok, ahogyan szoktam. 

Szivárványszínű nyári ruhája a térde alatt fodrozódik, hosszú barna hajának hullámait arca körül lengeti a reggeli szellő, miközben kiveszi a ládából a postát. 

Boldognak látom, viszont ott van a tekintetében egy árnyalatnyi, de örökre szóló szomorúság is, amit talán csak az tud észrevenni, aki már időtlen idők óta ismeri őt.

Nem vagyok egy irigykedő típus, de nem tudom túltenni magam azon, hogy két gyerek után is elképesztő formában van. 

Többször írt már nekem edzéstervet, de képtelenség tartani a keményen diktált követelményeit. Speciális étrendet állított fel nekem a melamin-formaldehid bőröm puhítására, már én érzem magam kellemetlenül, hogy nálam is lelkiismeretesebben küzd a műanyag alatti izmaimon elért eredményeink láthatóbbá tételéért. 

- Jövök, Kicsim! - válaszolja, miközben a négyéves kislánya megjelenik mögötte az ajtóban. - Apának is szóltál? - fogja meg a kezét, majd visszalépnek a nappalijukba.

- Még nem.

- Akkor menj!

- Te sem láttad a postást? - szólok át neki, mire újra kilép a tornácra és készségesen válaszol.

- Nem. Miért? - csóválja a fejét, és kicsit hunyorog a Nappal szemben, tenyerét pedig a szemei fölé emeli.

- Semmi. Csak… ez az új postás, aki még csak néhány napja jár ide, szóval… Te találkoztál már vele?

- Nem, azt hiszem. Most, hogy mondod, még nem láttam. 

- Hát én sem - merengek magam elé meglepődve.

- Baj van?

- Nem, dehogy, csak beszélnem kellene vele a kézbesítés módjáról - magyarázom diszkréten az egyre bosszantóbb napindításokat.

- Nem jössz át? Csináltam…

- Nem, köszönöm, már reggeliztem.

- Oké, de nem úszod meg többet! - figyelmeztet elmosolyodva. - Akkor délután tali a gyűlésen!

- Rendben, sziasztok! - köszönök el, de még kihallatszik, ahogyan a kislány megszólal.

- Apa azt mondta, hogy jön, de még gyorsan lezuhanyzik… - tolmácsolja kicsit akadozva, de hajszálpontosan idézve az elhangzottakat, majd még mond valamit, de azt már nem értem, vékony hangja teljesen elhalkul odabent.

Egyedül maradtam a színes virágokkal végigültetett utcafronton. Egyedül, mint ahogyan érkeztem. 

Közösségben élek, de megszoktam, hogy valójában magányos vagyok nélküled.

Sokáig kerestelek, keresztül-kasul bejártam a világot a legmagasabb hegycsúcstól a legmélyebb tengeri árokig, de végül sosem találtam rád. Talán még el sem jöttél.

Évezredekkel ezelőtt feladtam, hogy valaha is megtalállak, már épp lesújtott volna rám saját kezem formájában az őrület, mikor Alessia rám talált.

A falu már létezett, Remiellel hozták létre jóval azelőtt, hogy kiléptem a Constantumból. 

Az otthonom most egy hely azoknak, akik nem tartoznak sehová. Nem emberek, de nem is közvetlenül a Teremtő keze által létrehozott, égi angyalok. Éppen olyanok, mint én.

Az emberek és az odafent született angyalok nem változnak, mindentől félnek, amit nem ismernek. 

Az alapítóink annyit tudtak elérni, hogy megkapjuk a legkietlenebb, a korábbi Izlandhoz hasonló méretű szigetet, hogy üldöztetés nélkül, de persze szigorúan ellenőrzött keretek között élhessünk.

Nem Alessia volt, aki az egész mozgalmat kezdeményezte, hanem egy arkangyal, aki még előtte érkezett le ebbe az univerzumba. Sosem árulta el a nevét, jelentéktelen körülménynek ítélte meg a jövő nemzedékei számára, de az ő örökérvényű tetteit vitte tovább a régi univerzum Intézője. 

Alessia is csak hallomásból mesélt róla, de a személyisége alapján egyre biztosabb vagyok abban, hogy az a titokzatos valaki Gabriel volt. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de ő is átjuthatott ide. 

A falubéli angyalok pletykái szerint amilyen hirtelen feltűnt a nyilvánosság előtt, ugyanolyan hirtelen vált köddé, senki sem tudja, hogy mi lett vele.

Intéző. Ma már csak mosolyogva gondolok vissza azokra a sötét időkre, amik most nem tűnnek többnek egy félig elfeledett rémálomnál.

Pontosan tudom, hogy ki volt a településvezető szomszédom az előző helyen. Számtalan neve közül csak a legtöbbet használtakra emlékszem. Svájc, D1-es, Lucifer. 

Ma már semmit sem jelentenek ezek a szavak, itt senki nem tartja számon azt, ami évmilliárdokkal ezelőtt nyomtalanul elmúlt. 

Mindenkinek jár a második esély, én pedig nem fogom bemocskolni a jelenünk univerzumában tiszta szívvel elért jótékonykodásának eredményeit.

Jóban vagyunk, de fogalmam sincs, hogy mi történt vele, sosem beszélt a megváltozásáról. 

Én már ilyennek ismertem meg, mintha nem is ugyanaz az Alessia lenne, aki az előző világot felégette.

Egyre többet merengek el a gondolataimban. Sosem voltam az az elbambuló típus, de kicsit már olyan lettem, mint amilyennek téged ismertelek. Fénykép helyett a természetem formálásával viszlek magammal mindenhova a szívemben.

Lassítottál a közeledéseden. Tisztán éreztem az utolsó napokban. Bár ne tetted volna!

Nem törtél be a fejembe, mert annyira tiszteltél, mint soha senki más. 

Akármikor megtehetted volna, nem álltam volna ellen egy pillanatig sem, de te még titkon sem néztél belém soha. 

Pedig ha láttad volna! Az első másodperctől fogva a tiéd volt mindenem. 

Ahogyan a gyógyító párád átkarolt, biztosan tudtam, örökre melletted akarok lenni, és milliószor akarom újra és újra átélni azt, amit a kőbánya mélyén tettél velem.

Hosszú ideje próbálom elnyomni magamban a kínt, de folyton felszínre tör. 

Rettentő haraggal tölt el magammal szemben, hogy nem voltam kiismerhetőbb. Talán elutasítónak éreztél az elménken kívüli fizikai valóságban?

Annyira könnyelmű volt azt gondolnom, hogy mivel senkihez sem vagy fogható a számomra, ezért ráérünk még finoman és lassan kibontakozva kimondani a legfontosabbat.

Rossz felfogás volt tőlem, mert sosincs olyan, hogy ráérünk. Sosem tudjuk, hogy mennyi idő adatik meg valójában, ezért minden pillanatot meg kellett volna ragadnom, hogy kimondjam, szeretlek!

A házam előtti merengésemben annyira elvesztettem a valóságot, hogy észre sem vettem, valaki végig figyelt. 

Csak a szemem sarkából láttam meg a falu határán túli oázis pálmatörzsei közt, de mire odakaptam a fejem, már el is tűnt. 

Talán egy férfi volt, de túl rövid ideig mutatta meg magát ahhoz, hogy… Te voltál? Dehogy, még csak nem is hasonlított rád. 

Le kell állnom már ezzel. Valószínűleg csak a szomszédból lehetett valaki. Elég sokan járnak arra sétálni, meglehetősen festői környék az érzékeny szemek számára.

Az értelmetlen toporgás helyett inkább átveszem végre a pizsamát, és nekivágok a mára tervezett sivatagi körnek, hogy kitisztítsam a fejem.

Harminc kilométer a kietlen pusztában. Heti négyszer lekocogom, a jóleső fáradtság eltompít mindent, ami hasztalanul gyötörné a tudatomat.

Ma sem tudok könnyek nélkül elindulni, kicsit meg is folyt miattuk a krém, amit a gyógyíthatatlan vágásaimra kell rendszeresen felkennem. 

A biogyantás csíkokkal foltozott bőrömet muszáj indulás előtt minden alkalommal lekezelni, különben a napnak mind a kilencvennégy órájában fújó keleti szél kiszárítja a mesterséges heget, és akkor tovább fog peregni arcomról a műanyag a horzsolások körül. 

Mindegy, már nem megyek vissza, egy alkalom nem a világ.

Az ezüstös kősivatagban végigkanyargó csapásomtól messze vezető műúton megpillantok egy szokatlan járművet. Kicsi, kétkerekű, biztosan nem az ilyenkor menetrendszerű teherszállító az. 

Jobban megnézve már látom, hogy egy biciklivel erősen tekerő alak tűnt fel az aszfalton. 

Szokatlan. Az egyetlen család, aki használ még ilyen eszközt, sosem délelőtt jön ki pedálozni, főleg nem kedden.

Sötét táskát hord az oldalán, és felismerem a jellegzetes egyenruháját is.

- Hé! - kiáltok utána. - Várjon meg, kérem! - integetek hevesen a dűnék közül, mivel rájöttem, hogy most nyakon csíphetem végre az új postást.

Nem áll meg, még csak nem is lassít. Talán túlságosan diplomatikus voltam? 

Biztos, hogy hallott, mennyire pofátlan. Nem hagyom ám magam, lábmunkában senki nem nyom le, még úgy sem, ha az illető nyeregben ül.

Ideje elővenni a rejtett angyali tartalékokat, és kicsit emelni az iramon. 

Hamar sikerül felvenni a tempóját, amint kiérek az országútra. Érkezik is szemből a szokásos teherkocsi, a sofőr tátott szájjal bámulja meg a postást futva üldöző, melegítős kiscsajt, mire csak elégedetlenül tárom ki a kezeim felé. Nem értem, mi bámulni való van ezen?

Letér az útról, az elektromos kerékpár vastag kerekei majdnem negyvennel farolnak rá a murvás ösvényre.

- Állj már meg, hova mész? - kiabálok rá, de nem reagál.

Különös, a többi mindig kocsival jött, ez valami újonnan bevezetett rendszer lehet nyári időszakokra. 

De minek tért le? A postahivatal még tovább lett volna a főúton, húsz kilométerrel odébb a kikötőnél.

- Nem akarlak bántani, állj már meg! Csak beszélni akarok! - ordibálom kitartóan, de ő megállás nélkül csak teker, mint az őrült, egyenesen a tengerparti dombok közé.

Egyre magasabbra nyúló, kék lombok közt vezet tovább a szűkülő ösvény, de egyikünk sem adja fel, most már csak azért is utolérem, lesz mit megbeszélnünk.

Elkezdtem fáradni, húsz kilométer extra terepfutás nem volt mára betervezve. A harmadik domb után, mikor meglátom a negyediket, egy pillanatra meg is torpanok fújni egyet.

- Hát ezt komolyan nem hiszem el - suttogom lihegve, majd térdeimre csapva rohanok is tovább.

Elfogyott az út, a postás ledobta a táskáját és a biciklijét is a talajra, majd az egyre meredekebb, sűrű növényzetben kezdett futni tovább a dombtető felé. 

Most látom csak, hogy egészen kis termetű emberkével van dolgom, esetlenül bukdácsol a gallyak és apró sziklák közti bozótosban a csúcs irányába.

Az elhagyott és testméretével arányos felszerelése mellé érve néhány másodpercre megállok. Nagyon sietős a dolga, még a bicaj első kereke is forog a levegőben.

- Már gyerekek is lehetnek postások? - szólongatom még mindig, de semmire sem reagál, csak tör előre. - Hát jó.

Folytatom az egyre bizarrabbá váló fogócskát, de néhány perc után elvesztem a nyomait. Sehol sem látom őt, egyedül maradtam a sűrű vadon hegyoldalában. 

A távolból parti sziklákat verdeső hullámok zaja éri el a fülem, közel lehet az óceán.

A déli napfény keresztülszűrődik előttem a törzseken, ritkulni látszik az erdő. 

Egy apró tisztásra értem, de ez még messze nem a hegytető. A talpalatnyi virágos rétet előttem egy meredek sziklatömb határolja, képtelenség rajta pusztakézzel felmászni. 

Sehol egy tovább vezető út, vagy akár egy állati csapás, csak a kék rengeteg mindenfelé, és egy keskeny hasadék a fal tövében.

Másfelé nem mehetett, én is épp beférek. Most már nem fordulok vissza, ha idáig eljöttem.

Áttuszkolom magam a résen, éppen csak átfértem, de bent vagyok. A túloldalán kiszélesedett a barlang, könnyedén fel tudok állni.

A kőzetrétegeken számtalan helyről jut át a napfény, a falakról csörgedező víz felületén megtörve szinte nappali világosság uralkodik idebent.

Kék indák és borostyánlevelek lógnak be a hatalmas üreg fenti nyílásain át, a halk cseppenések zenéje váratlan és végtelen nyugalommal áraszt el. 

Különös érzés kerít hatalmába, van valami a helyben, amire angyali énem egyből fogékonyan reagált.

Sorban szakítja fel bennem a morzsányi emlékeim hegeit, ahogyan egy szabályosnak tűnő, megint szűkebb sziklafolyosón haladok előre. 

Az állandó fehér fény elsötétül, helyét ezerszínű felvillanások veszik át.

- Igazad lehet. Amy, Kiu? Hallottátok? - hallom füleimben visszhangzani az ismerős rádióforgalmazást.

- Tisztán.

- Átvesszük kamerán, Chris! Gyere le a túloldalon, mert már így is visszapillantgatott rád.

- Talán jó vagy nála.

- Szép lenne, de nem vagyunk egy súlycsoport. Nexnek igaza van, elkopott a célszemélynél az arcom. Ha követem, akkor fel fogok tűnni neki. Amy, induljatok el a bulihelyre! Amy? Kiu? 

- Úton - hallom meg ismét a saját hangom. 

Már tudom, hogy hol vagyok. Jó érzés újra átélni, még úgy is, hogy ez az egész egyértelműen csak a fejemben zajlik. 

- Követjük! Belépett a négyes tánctérre, de innen vakok vagyunk. Van kamera, de rengeteg a holttér, és rosszak a fényviszonyok. Ti jöttök srácok, innentől rajtatok múlik!

- Ne túl közelről, de lássatok rá az átadásra! Tudnunk kell, ha megvan a cucc. Amy?

- Megoldjuk, nincs para!

- Nagyobb feszességet, ha kérhetem! Ne feledjétek, kikért vagyunk itt.

- Nem lesz gáz.

A talajra rogyok, és visszatarthatatlanul elsírom magam, ahogy annyi idő után meghallom a hangodat. Kristálytisztának érzem, mintha itt lennél velem.

- Gyere! - suttogja az előttem álló, miközben könnyeim közt felpillantok.  

Téged látlak mosolyogva felém nyújtani a karodat, az ibizai ruhádat viseled. 

Talán megőrültem, de eszembe sem jut, hogy ne fogjam meg a kezed. Ugyanúgy húzol magaddal az alagsori party zónába, mint azon az estén.

Mindent úgy élek át, ahogyan akkor történt. Emlékszem a mindent kizáró táncunkra, a testünk minden gátlásunkat levetkőző összesimulására. 

Emlékszem minden egyes pillanatra, az illatodra, a bőröd melegére, a lágy simogatásaidra, a folyton váltakozó fényeket tükröző szemed számtalan színére.

Emlékszem Alessiára is, ahogyan az önmagáról még nem tudó Gabriellel találkozott, és ahogyan az ügyünk érdekében próbáltad terelni a figyelmemet az egykori mentorom jelenlétéről.

Csodálatos volt minden együtt töltött másodperc, semmit sem bántam meg. 

Hiába próbálta az éjszakát beárnyékolni az arkangyal váratlan felbukkanása. Ha akkor még nem is tudtam hova tenni a dolgot, az egész mégis tökéletes volt, mert veled lehettem. Már nem látlak, szétfoszlottál előttem a sötétben, akárcsak az egész emlék is körülöttem.

A sötét folyosó maradt, de legalább látni a végét. Megint szélesedik a barlang, zsákutcába értem. 

Egy apró kürtőn szökik be fentről a fény, de már meg is akad a szemem a kis szökevényen, a Nap vékony sávban világítja meg a kicsiny postást előttem.

Felém fordul, de nem szólal meg. Simlis sapkájától csak a száját látom, nem tűnik idegesnek. Szőke, vállig érő hajú kislánynak látszik, alig lehet tíz éves, még sosem láttam korábban őt.

Félreáll előlem a homályba, a helyén egy virágot látok a falon az ég felé meredni, egyenesen a napfény útjában tündököl.

Hosszú, vékony szárával kapaszkodik a függőleges kőfal oldalába, türkizkéken csillanó szirmaival leginkább valami ismeretlen nárciszfélének tűnik.

- Mégis mi ez a hely? - fordulnék a kislány felé, de már sehol sem látom őt.

Közvetlenül a csodás szirmok mellett feltűnik egy apró véset a sziklában. Kör alakú, mintája pedig egy ismerős domborművet ábrázol. 

Ki tudom piszkálni pereménél fogva a kőzetből, az apró szikladarab halk puffanással esik le elém a kavicsok közé. 

A fejem fölül beszűrődő fény megvilágítja a keletkezett nyílást, van odabent valami.

Nehezen, de sikerül kihúznom az üreg tartalmát. Azonnal a számhoz kapok, és megint sírva fakadok, ahogy felfogom, hogy a Hengeredet tartom a kezemben, és mindazt az elmúlást, amit ez jelent nekem.

Nem bírok talpon maradni, percekig tartó zokogás tör rám a talajon összegörnyedve.

Semmi értelme ennek az egésznek így. Soha többet nem akarom már elhagyni ezt a helyet, itt és most véget vetek mindennek!

Ismét felállok, rózsaszínen vibrálni kezdő tenyeremet magam fölé emelem, de mikor még egyszer utoljára a Henger helyére pillantok, meglátom, hogy van odabent még valami más is. 

Óvatosan húzom ki, érzésre nagyon vékonynak és törékenynek tűnik.

Könnyűfém pótujjaimmal egy sárgult papírdarabot szorongatok, kibontogatva értem meg, hogy a nekem hagyott leveledet olvasom éppen. 

Amy!

Ha ezt a levelet nem együtt olvassuk, és közben nem nosztalgiázok el idegesítően hosszasan erről a gázos időszakomról, akkor sajnos nem bírtam a Zöldszeművel.  

Régóta küzdök már vele, hidd el, hogy tényleg mindent megpróbáltam, de lehetetlen bármit is tenni ellene. 

Harcolok, amíg csak erőmből telik, viszont egy ideje már nagyon nem stimmel velem valami.  Akárhogy is lesz, nem mehetek el anélkül, hogy néhány dolgot ne tudnál az itt történtekről.

Egy világvégét hagytunk hátra együtt, de mégis elszakítva, itt pedig máris egy újabb világvégébe csöppentem.

Nagyon remélem, hogy neked jobb időszak fog kijutni, mint nekem, mert az életem évtizedekig arról a menekülésről szólt, amit együtt csak az utolsó percekben kellett átélnünk. Tudom, hogy még nem jártál itt.  

Honnan tudhatnám? Most biztosan ezt tátogod a gyönyörű ajkaiddal. 

Azt fogod mondani, hogy megnőtt az arcom, de ha hiszed, ha nem, mostanra annyira kigyúrtam az agyam, hogy mindenhonnan felfognám a jelenlétedet, vagy akár érezném az emlékeid lenyomatát, bárhol is jártál a világban korábban.

Mikor átértem, Lucifer már itt volt. Igen, Lucifer, ezt most kivételesen nem néztem be, tényleg ő volt! 

Csak utólag tudtam meg, hogy Gabriel korántsem tudta legyőzni őt. Dehogy… A D1-es az utolsó csapást magába szívva arra használta fel az isteni energiát, hogy portált nyitva átlője magát a Constantumon keresztül az új világba.

Tudom, perverzül hangzik, de tényleg így volt, végig ez volt a terve. Tudta, hogy a Teremtő erejével kiegészített arkangyalt nem fogja tudni lenyomni, így inkább továbbállt oda, ahol ő áll a tápláléklánc csúcsán.

Már égett a bolygó, mikor levettem a sisakom. Először azt hittem, hogy még mindig az előző Földön vagyok, pedig nem, Zoniel tökéletesen állította be a navigációt.

Már létezett az ember, és egészen élhető korszak is lett volna alapjáraton, ha a megkattant, és fékezhetetlen erőre szert tett lény nem pusztított volna el mindent az útjában.

Menekültem előle, mint mindenki más is, de én közben követtem is. Milliókat gyilkolt le tomboló haragjában, az égből alászálló seregek akkor sem tehettek volna semmit ellene, ha felkészülten érte volna őket a dimenzióikon túli támadás.

Szüntelenül próbáltam megfejteni a gyengéjét, hisz az minden főgonosznak van, nem? 

Most biztos fintorogsz, hogy milyen gyerekes vagyok. Most meg azon mosolyogsz, hogy mennyire ismerlek. 

Sokáig hittem a gyengeségében, de aztán elfogadtam, hogy nem egy képregényben szerepelek. 

Már pont feladtam volna ezt az emberiséget megmentős témát, mikor az egyik teljesen jellegtelen falunál olyan történt, ami néhány perc leforgása alatt mindent megváltoztatott.  A korábban széthullott világ főangyalát, a nagy Lucifert a féktelen hódításában megállították. 

A valaha létezett legnagyobb hatalmú teremtményt térdre kényszerítette, de nem egy nála is hatalmasabb szuperhős, nem egy fekete lyuk, vagy a Zöldszemű, csupán egy gyermek.

Egy egyszerű, rongyos kislány, aki a tűzben álló város utcáján elé állt egyetlen szó nélkül. Semmit sem tett, a hatalmas sárkány mégis a szemem láttára zsugorodott össze.

Ha más meséli, kizárt, hogy elhiszem, de saját tulajdon szemeimmel láttam, ahogyan az arkangyal rettentő teste emberméretűvé lett, és egy szivárványruhás lányként sietett oda a gyermekhez.

Odaguggolt elé, Milának szólította, és gondolkodás nélkül magához ölelte őt. 

Akkora volt a megdöbbenés, hogy még a katonák gépfegyverei is elnémultak. A világszinten összefogott, közös hadsereg tagjai értetlenül forgolódtak egymás felé, közben a harci helikopterek pedig tüzelés nélkül lebegtek körülötte szerte a légtérben.     

Az igazi döbbenet csak ezután következett. Nem tudom, hogy miről beszéltek összeölelkezve, de ahogyan az arkangyal elengedte a lánykát, kettőjük közt megjelent egy világos hajú és fekete bevetési ruhába öltözött férfi a betonon fekve. 

Ahogyan ez megtörtént, Lucifer az elméjével leégette a saját szárnyait, és egy hatalmas villanással lemondott minden megszerzett energiájáról. 

A kislány kihátrálva eltűnt az oda özönlő fegyveresek közt, akik rávetették magukat a hirtelen megjelent férfit átkaroló és magát teljesen feladó lányra.

A többit valószínűleg te is ismered. Az évszázadokig tartó tárgyalásokat, az angyalok világával kötött egyezményeket, végtelen bürokrácia, amire most kár a papírt pazarolnom.

Végül soha nem léptem kapcsolatba Alessiával. Ja, igen, a neve. Volt időm összerakni ezt-azt.

A régi szövetségeink tagjaiból felszívott emlékeket egymással értelmezve már rájöttem, hogy a Lucifer névnek miféle szinonimái voltak még.  

Megtehettem volna, hogy felkeresem, mert amikor szabadon engedték, egy olyan angyalt engedtek ki a fegyházból, akiből minden hiányzott, ami korábban őt gonosszá tette. 

Ott voltam, mikor nyolcszázötvenhét év után törvényesen kiszabadult, a kamerák és villanó vakuk kereszttüzében pedig az őt váró angyali szerelme nyakába ugrott határtalan örömében. 

Szükségem volt rá, de nem kerestem fel személyesen, inkább csak közvetetten adtam át neki azt, amit a büntetési ideje közben idekint elértem.  

Csak ő kellett a kirakósba. Egy világhírű celeb, aki rémtetteit megbánva jótékony turnékba kezd a világ körül. A tökéletes recept ahhoz, hogy sikerre lehessen vinni egy eszmét. Zárójelben az én eltökélt céljaimat.

Már a korábbi Földön is sejtettem, de a második tapasztalatom alapján már teljesen megbizonyosodtam az emberi természet egyik legkülönösebb oldaláról.

Semmit sem számít, hogy életed során jót vagy rosszat tettél, a lényeg, hogy híres legyél. A közvélemény a média hatására iszonyúan gyorsan tud formálódni, csupán jókor kell a megfelelő húrokat megpendíteni.

Alessia megváltozása teljesen őszinte volt, de közben mesterien használta fel az évszázadokon át tartó valóságshow rivaldafényét arra, hogy a leggyűlöltebb és legfélelmetesebb teremtményből egy jó útra tért és rokonszenves botrányhőssé váljon az emberek szemében.

Végig erre építettem, amíg raboskodott, mindent alaposan elterveztem. 

Képzeld! Még repülni is megtanultam, hogy a fentieknél hatásosabban tudjak kopogtatni.

Egyszer-kétszer beleharaptam a homokba, mire sikerült stabilan a levegőben maradnom, minden civilizációtól távol próbálkoztam az ön- és közveszélyes szárnypróbálgatásaimmal, de aztán nagy nyüglődés útján csak összejött.  

Nem bíztam a ruhatervezői képességeimben, viszont úgy alakult, hogy az ikarosziként felragasztott tollaimmal végül sikerült elrejtenem a kék párámat. Mindenkivel elhitettem, hogy én is a korábbi világból jöttem, csak kicsit később. A szemükben én lettem Gabriel, a világpusztító démonjuk nagy-nagy ellenfele. 

Nem tagadom, jó érzés volt egyszer az életben valakinek lenni, még akkor is, ha csak illúzió volt az egész.

A mentorodról szóló történeteid és a jelenkor angyalainak fejében élő elvárások alapján formáltam meg őt, szerintem amúgy egészen jól sikerült hoznom a karakterét. 

Persze név nélkül, mert később sem akartam lebukni esetlegesen felbukkanó régi ismerősök miatt, akik aztán végül nem jöttek.

Tudom, most valószínűleg nem érted, hogy miért tettem így, és miért nem lett volna sokkal egyszerűbb önmagamként bemutatkozni. 

Hatásosabb belépőnek ígérkezett Elsőrangúként érkezni ahelyett, hogy kicsi Kiu csicska angyalgyerkőcként bizonytalanul behahózik a Mennyek kapuján, aki ráadásul még csak nem is fent jött létre, hagyományos teremtői úton.

Bocs, tudom, hogy mindketten a másik módon születtünk, de talán megérted, hogy szükségszerű volt. 

A saját testvérüktől kellett hallaniuk a rasszizmussal való mindennemű leszámolás igényét, nem pedig annak a csoportnak a tagjától, akik eleve nem tudnak olyat mondani, amit bármilyen szinten is megfontolnának. 

Tárgyalások kezdődtek angyal és ember közt egy szigetről, ahol földi keretek közt született angyalok viszonylag szabadon élhetnek. 

Már csak egy dolog hiányzott, Alessia volt a pezsgőtabletta, ami a nyugvó vízbe dobva elhozta végül az igazi változást.

Amikor belépsz majd ebbe a világba, ha minden terv szerint megy, már egy olyan univerzumba fogsz csöppenni, ahol angyal és ember megfér egymás mellett titkolózás, háborúzás, alá- és fölérendeltségi viszony nélkül.  

Persze csak ha végül Ő is így látja helyesnek. Ő sosem mutatta meg magát eddig nyíltan, úgy értelmetlenné is válnának a lelkek próbatételére létrehozott kozmoszai.

Nyíltan. Hosszú időbe telt, mire leesett, hogy mindvégig ott volt többünkkel is. 

Akkor kezdett motoszkálni bennem, amikor Alessia hátrahagyta a szárnyait. 

Eddigi életem során, akiben akartam, mindenkiben tudtam valamilyen szinten olvasni, de abban az utolsóként felégetett faluban az a kislány, akiről egyébként azóta sem tudja senki, hogy hová lett, na, ő megfejthetetlen volt számomra. 

Nem volt az elméje körül semmilyen pajzs. Ott volt előttem azon az éjszakán teljesen feltárulva, mindenféle leplek nélkül, mégsem volt fogalmam arról, hogy mivel állok szemben. Aztán eszembe jutottak Zoniel emlékei, ő is egy hasonló gyermekről őrzött meg a fejében pillanatokat. 

Ugyanaz a lány volt az. Őt mentette ki a folyóból, és ezzel az angyal saját maga vált megmentetté. Ő volt, aki miatt aztán milliókat tudott Zon megmenteni álarcos mozgalmat indítva, és aki miatt végül lemondott az utolsó utazásáról is. 

Ha nem mond le a túléléséről Miláért, akkor a vén remete már nem lett volna ott, hogy átsegítsen minket az új világba. 

Ez a Mila talán előre tudta, hogy ha életben maradunk, akkor segíthetek elindulni az angyaloknak és az embereknek egy közös úton, és mindennel csakis ez volt a célja?

Kifürkészhetetlen maradt számomra, mert nem teremtmény. Már pontosan tudom, hogy ki Ő. Engem is megtisztelt azzal, hogy találkozhattam vele, ő mutatta meg ezt a helyet sok-sok évvel ezelőtt. 

Mikor ide vezetett, akkor kezdtem el megírni ezt a levelet, mert teljesen világossá vált, hogy miként fog végződni a harcom a Zöldszeművel. 

Megértettem, hogy nem élni, vagy elmélkedni hozott ide, habár van a barlangnak egy bizonyos kellemes varázsa, hanem az utolsó, legfontosabb tetteimnek helyet adó ravatalomat mutatta meg.

Igen, a Zöldszemű. Muszáj kicsit írnom róla. Semmi baja, él és virul. Zoniel egy karcolást sem ejtett rajta, mielőtt megszállta őt a lény. 

Napról napra emészt fel engem még így távolról is, teljesen tehetetlen vagyok ellene.

Ő nem felejt. Behajtja a büntetést azon, aki megszegi az egyetlen szabályát. Számtalan dolgot megfejtettem, amíg vártam rád, de a zöld homály végül nem került közéjük. 

Sosem jöttem rá, hogy ki is vagy mi is ő. Talán az időnek valamiféle őrzője, vagy talán maga az idő.

Nexa magyarázott egyszer valamit a fekete lyukakról, hogy szerinte azokat is a zöld szörnyeteg hozza létre, bár bevallom, kicsit elkalandoztam.

Az viszont köztudott, hogy a fekete lyuk közelében másképp telik az idő, szóval a feltevésem akár… Áh, fene se tudja, már amúgy is elengedtem ezt az árnyszörnyes dolgot.

Egy biztos. Ha lett volna lehetőségünk a közös életre, akkor távol állt volna tőlem, hogy bármiben minimálisan is korlátozzalak téged, de így már egy dolgot határozottan megtiltok. Nem utazhatsz vissza az időben, hogy azzal megments engem!

Nem a világ miatt. A világ így vagy úgy, de mindig létezni fog, hanem miattad.

A Zöldszemű nem gonosz, teljesen szenvtelen. A kényszerű kapcsolatunk alapján már abban sem vagyok biztos, hogy élő, de az az egy teljesen biztos, hogy sehogy sincs előle menekvés.

Lehetőség a közös életre? Csak ez lökött engem tovább óráról órára. A remény, hogy egyszer talán majd veled lehetek, és végre minden társadalmi, meg erkölcsi, meg még mit tudom én, hogy milyen gátlást levetkőzve adhatjuk át magunkat egymásnak taktikázgatás és az elutasítástól való félelem nélkül. 

Persze, utólag mindig könnyű okosnak lenni, de ezzel talán már elkéstem.  

A különös üregrendszer sok igazságot feltárt előttem itt, például rólunk is. Közös emlékeket. Nem kellett volna lassítanom, ugye? Aha, már rájöttem. 

Ja, igen, még valami eszembe jutott. Az angyalokkal való számtalan találkozásom során megértettem egy eléggé lényeges dolgot. 

Habár nem egy apróság, senkinek sem beszéltem róla, és nem is fogok, mert úgy gondolom, hogy annak beláthatatlan következményei lennének. 

Minden kihasználatlan időmet arra fordítottam, hogy erőltetetten és folyamatosan tágítsam a határaimat. 

Ennek eredményeképp az utóbbi hónapokban már arra is ki tudtam terjeszteni a képességemet, hogy ellássak egészen az angyali entitások magjáig. 

Ezt korábban sosem tudtam megugrani, talán senki se. Na, megint nagyképű vagyok, bocs.

De röviden a lényeg, hogy találkoztam vele. Zoniellel! Komolyan! Igen, itt, ebben a világban! Először én sem hittem el.

Nem jutott át, de mégis megjelent itt. Ő maga sem tudta, hogy ki volt korábban, egészen máshogyan is nézett ki, de én láttam azt, amit talán senki más eddig. 

A személyiségének angyali magja valahogyan megmaradt ugyanolyannak. 

Végül nem avattam be, pedig legszívesebben nagy pacsi után megöleltem volna, még úgy is, hogy lövése sem volt róla, ki vagyok én. 

Ezúttal nem volt arkangyal, csak egy harmadrangú felderítőként láttam viszont, de olyan biztosnak éreztem a jelenlétét, mint hogy én itt és most létezem.

Először azt gondoltam, hogy valamit félreértek, vagy rosszul fogom fel a benyomásaimat, de aztán jött Gabriel is, végül pedig a szüleim, akik minden kétségemet eloszlatták.

Senki előtt nem fedtem fel, hogy ők kik voltak régen, vagy én ki is vagyok, csak bolondnak néztek volna amúgy is, inkább csak tovább kutakodtam. 

Elemezni kezdtem a mostani univerzum elesett angyalainak emléklenyomatait, és a még élő angyalok magjait, majd mindent összevetve megérkezett a heuréka! 

Az az angyal, amelyik az előző univerzumban meghal, az a következőben mit sem tudva magáról újjászületik. 

Igen, a lélek az igazi kiváltság, de ránk sem vár a végső elmúlás, Amy!

Hihetetlen felfedezés, még mostanáig sem hiszem el, hogy így van, de teljesen biztos vagyok abban, hogy amit felismerni véltem az adatok alapján, és amiről lehet, hogy jelenleg csak a Teremtő és mi tudunk, az nem csak az én őrültségem, hanem a mindenki elől rejtve lévő valóság.   

Most talán sírsz miattam, remélem is. De nem, csak viccelek, nem érek annyit, ezúton határozottan megtiltom! Jó, ez már a második tiltás. Ha egyszer újra találkozhatunk, nem leszek ilyen parancsolgatós, ígérem.

Ja, és még valami. A virág előtted. Ha már nincs ott, akkor semmi. De ha még ott van, akkor annyi, hogy igazából az, az úgy én vagyok. Nagyjából. 

Hosszú sztori, egy Remiel nevű fickó fejéből nyúltam a trükköt. Tudod, ő volt az, akit Lucifernek sikerült saját erejéből előhozni magából, mikor leállt a gyilkolászással.

Szóval a Zöldszemű mostanra elintézett, szomorú, ja, de ha beleszippantasz a virágba, akkor pollenjével az elmém megmentett magját juttatod át a tudatodba. 

Úgyhogy most halott is vagyok, meg úgy nem is. Kicsit ködösek már a határok.

Ha magadba szívsz, akkor a mostani emlékeimmel örökre veled maradok, de sosem tudsz kiszedni magadból, Alessiának is épphogy sikerült Remiellel a mutatvány. 

A másik lehetőség, hogy ha már nincs szükséged rám, akkor csak leszakítasz a szárról, akkor azonnal meghalok. Nem gáz, teljesen megértem, ha elfelejtenél inkább, és továbblépnél... Nyugi, semmit sem fogok érezni.

A harmadik verzió kicsit komplikáltabb, mint az eddigiek. A helyedben csak akkor választanám, ha még találkoznál velem egyszer. 

Ebben az esetben nem lenne baj, ha átjutnál a következő világba is, mert az emlékeid csak úgy maradnak meg, ha a mostani éneddel maradsz életben.

Ha még a következő világban is el fogsz tudni viselni, és arra vetemedsz, hogy felkeress engem, akkor majd légyszi fejleszd a gondolatlátásod! Persze csak ha épp nincs más dolgod.

Ha én képes voltam az angyali elmemagokig eljutni, akkor neked is hamar menni fog! Tudjuk, hogy mindig leköröztél mindenben, ebben is simán túlteszel majd rajtam, és pillanatok alatt rám fogsz találni.

A levél mellé odatettem a Hengerem. Remélem, hogy még ott van, és a tied is működik.

Ha magaddal hozod őket, és te is szeretnéd, akkor tőlem folytathatjuk az éppen csak elkezdődött utazásunkat, ameddig csak tarthat.

Ha benne vagy, akkor keress fel, engedj magadhoz, ölelj szorosan, és legyünk együtt, mondjuk… örökké? Szeretlek! Kiu.

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Eric Pascal 5 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Otthon. Világegyetemek magányos átutazójaként már nem tudom, mit is jelent számomra. Merre járhatsz? Csak ez jár a fejemben, amióta a fekete portálon át lezuhantam ebbe a különös világba. Kék víz, zöld dombok, fehéren fodrozódó felhők, neked is tetszene itt. Egyszer majd te is kilépsz a Zöldszemű sötétségének fogságából? Az ázott verébként érkezett angyalsrácnak sikerült. Most tőlem várja a csodát, ahogyan a másik három szövetségesem is az elvárásaival méreget. Más képességek, de egy cél, túlélni a napokon belül elszabaduló túlélhetetlent.

Rövid összefoglaló

Az Apocalyptum-sorozat harmadik része egy szövetségről szól, melynek célja segíteni a végidők túlélését azoknak, akikre az univerzum széthullása után a végső elmúlás vár. Egyikük idővel ráébred, társának olyan titkolt tervei vannak, melyek a jelenlegi és a következő világok sorsáról is dönthetnek.

Olvasási idő

425 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Eric Pascal nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!