Barion Pixel nuuvella

Nadira és Nadja -Az utolsó lélegzetig

Első fejezet
A Baleset
Aznap elég korán keltem, hiszen várt a suli, amivel még nem is lett volna baj, mert szerettem iskolába járni, viszont az éjszakai ima (Fadzsr) miatt, kimerülten és  fáradtan ébredtem. Szobám a kis házunk második emeletén volt Jamal-é mellett, szüleim pedig a nagyival lennt a földszinten a nappaliban szoktak aludni. A nappaliban leterített hatalmas perzsaszőnyegen volt egy kanapé, szembe vele a  régi típusú képcsöves tv készülék, a sarokban pedik egy vendégágy.  Ebből a helyiségből nyílt ajtó az utcára. Hátul volt édesanyám birodalma, a konyha. Nem túl nagy, mindössze egy kis konyhaszekrény, egy fafűtésű tűzhely, valamint négyszemélyes étkező asztal alkotta berendezését. A konyhából nyílt ajtó a hátsó kisudvarra. Ez éppen akkora volt, hogy családunkat ellássa  friss zöldségekkel. Szüleim vályogtéglából épült fallal rejtették el a kiváncsiskodó tekintetek elől. Kiskoromban rengeteget játszottam ott kisöcsémmel és barátnőmmel Amirával.  A kút mellett, melytől szüleink mindig óva intettek nehogy beleessünk, létra vezetett a tetőre, ahova a nyári estéken rendszeresen felmentem, hogyha  egy kis magányra vágytam. Jamallal néha ott is szoktunk aludni. Éppen emiatt vittünk fel matracokat és perzsa szőnyeget is, hogy kényelmesebbé varázsoljuk titkos kis rejtekhelyünket. Imádtam azokat az enyhe éjszakákat azoknak jellegzetes bájával, a lágy szellővel, a lassan sodródó Tigris kellemes illatával. Néha, amikor a túlparton a vidámparkban koncert volt, Jamallal még táncra is perdültünk a kicsiny háztetőkön. Kellemes emlékek, node visszatérve a reggelhez. Miután a tükör előtt eligazítottam hijábomat, és egy apró mosollyal nyugtáztam, hogy öltözékem színei jól harmonizálnak egymással, elindultam a földszint irányába. A régi, szőnyegekkel borított fa lépcső, ütemesen nyikorgott talpam alatt. Az étkezőbe érve, édesanyám így szólt:
- Nadira maradt még tegnapról egy kis falafel (fasírt féle) egyétek meg Jamallal, nekem el kell mennem a postára. Apád elvisz a kocsival. 
Ő tudniillik taxisofőrként kereste meg a betevőt már egészen kicsi korom óta.
- Jólvan édesanyám, menj csak!- feleltem, majd puszit nyomtam pirospozsgás arcára.
A becsukódó bejárati ajtótól kellemes szellő áradt szét a nappaliban. Mikor elmentek, bekapcsoltam a kistévét. Nyomasztóak voltak a hírek. Egy szélsőséges iszlamista csoport kezd terjeszkedni Irak nyugati és Szíria keleti részén. Csak remélni tudom, hogy a fegyveres erők időben visszaverik őket. Az hiányozna márcsak, hogy egy újabb háború szaggassa szét országunkat. Allah óvjon meg minket!-gondoltam, miközben öcsémmel a reggelinket fogyasztottuk. Láttam rajta nem szívesen néz a készülékre, ezért gyorsan átkapcsoltam egy mesecsatornára, majd hogy kissé eltereljem figyelmét, így szóltam:
-Várod már a sulit öcskös?
-Várom persze. A végét! Mégis mit gondoltál Nadira? Senki sem szeret iskolába járni. Én legalább is biztosan nem.-felelte teli szájjal.
-Én szeretek. Sok jó barátnőm van ott, és a tanárok sem vészesek.-válaszoltam, miközben enyhén megcsíptem arcát.
-Hát nem is tudom. Lenne inkább már nyári szünet.-válaszolta, s  tágra nyílt szemmel figyelte a megrajzolt karaktereket a tévében.
-Az is eljön egyszer öcskös. Elvégre már Június van. Egy hetet csak kibírsz.
-Ja. -dünnyögte szinte magának.
Mikor végeztünk, elmosogattam a tányérjainkat, nehogy később anyura maradjon, majd miután megmostam fogamat, felvettem iskolatáskám, kikapcsoltam a készüléket és lekapcsoltam a villanyt.
Hajnal volt még mikor kiléptünk, kezét fogva pici husipofi Jamal testvéremmel a járdára. Félig még  fenn volt a hold. A szemközti boltban már felvillant a fény, néhány utcai árus pedig már kirakta portékáját. Közben teherkocsik és robogók is jártak, melyek felkavarták az út porát. Jamal köhögni kezdett tőle, mire felé fordulva kezdtem mondani:
-Allahra mondom, minek tanuljunk, ha ez a sok tömör füst, teljesen ellepi az ember agyát. Még gondolkozni is nehéz. Na nézz ide husipofi!- mondtam majd leporoltam fejét.
-Mondtam, hogy ne szólíts husipofinak! Ez csak tartalék. -felelte, miközben vigyorogva megsímogatta hasát. 
-Ugyan mire tartalékolsz? Sok itt az éhes ember még a végén elkapnak és megesznek.- feleltem nevetve neki.
Közben Jamalnak lekonyult a feje, és elszomorodott.
-Te idétlen lány nem veszed észre,de szíven ütöttél szavaiddal.
-Bocsáss meg testvérem, szeretlek nagyon életem adnám érted.-mondtam, majd megöleltem, de ellökött magától és én elveszítve egyensúlyom, rázuhantam az útra. Kicsit megütöttem magam, nem fájt ugyan, de láttam Jamal nevetni kezd rajtam.
-Mindjárt elkaplak te kis falafel!-kiáltottam neki.
Majd miközben feltápászkodtam, egy kocsi dudájára lettem figyelmes a hátam mögül. Ijedtemben megugrottam, mire a hijabom lecsúszott fejemről. A kocsiban két férfi ült és nézett engem, majd aki kormány mögött ült, kiszólt nekem:
-Vedd vissza a hijabod te Allah szégyene!
Ezzel annyira feldühítettek, hogy én helyette dacból turbánt kötöttem magamnak, s nem törődve az illemmel feltettem azt a fejemre.
-Nézzenek oda Allah nevére. Azt hiszi hogyha turbánt köt magának, már egyenlő lesz egy férfival. -mondta társának, mire  én csak nevettem rajtuk.
-Még van merszed nevetni is?-mondta, majd a kormány mögött ülő magas szakállas férfi kiszállt a kocsijából, és merev arccal, ökölbe szorított kézzel elkezdett felénk jönni.
Jamal megragadta karomat, és gyors iramban behúzott a házunkba majd bezárta az ajtót. Dühösen, de halkan kezdte mondani:
-Mit csinálsz, elment az eszed? Ilyet egy nő nem csinálhat. Most majd szégyenkezhet a családunk miattad. Ráadásul látta a szemközti bolt tulajdonosa is, hogy a férfiakkal viaskodsz. Egy nő ilyet ne csináljon! -folytatta idegtől zihálva.
-Attól még hogy nőnek születtem, nem fogom hagyni hogy állatként kezeljenek. -feleltem kigúvadt szemmel és befeszült testtel.
-Ülj le!- mondta Jamal.
Helyette én inkább hátatfordítottam neki, felrohantam a lépcsőn, szobámba siettem és párnába temetett arccal zokogni kezdtem. 
Öcsém rövidesen utánam jött, és az ágyamhoz lépve, gyengéden simogatni kezdte hátam, majd folytatta:
-Bocsáss meg nővérem, hirtelen apám szavai jöttek ki belőlem. Tudod hogy egyenrangúnak tekintek minden nőt, téged akartalak csak megóvni.
Nem szóltam semmit csak néztem rá dühösen. 
-Husifasirt kéri megbocsátásodat. -felelte, mire én elnevettem magam, megtörölgettem szemeimet, s kissé felülve szorosan megöleltem közben pedig símogattam fejét.
-Szeretlek testvérem, ritka férfi lesz belőled ebben a rút világban, aki boldoggá teszi asszonyát. Biztos vagyok benne. -mondtam még könnyes szemmel de mosollyal arcomon.
-Nézd az órát!- kiáltotta Jamal- Mindjárt elkésünk.
Mire mindketten felugrottunk, kirohantunk a szobámból és leszaladtunk az ajtó felé, de még mielőtt teljesen leértünk volna, váratlanul kopogást hallottunk. 
-Ki az?- kérdeztem kissé rémülten.
-A két férfi az, akikkel még van megbeszélni valód. -jött a válasz.
Majd óvatosan kilestem az ablakon, résnyire kinyitottam, s ordítani kezdtem:
-Segítség!
Arra számítva, hogy az utca túloldalán lévő amerikai ellenörzőponton meghallja Ryan, akit egy hónapja ismertünk meg, miközben a boltban szeretett volna vásárolni, de mivel nem tudott arabul én segítettem neki fordítani. Mondtam is neki, hogy nekem köszönheti, nem veszett éhen, ezért ha segítség kell mindig legyen készenlétben.
-Ryan! -kiáltottam.
Eközben a szakállas férfi benyúlt az ablakon, én azonban rácsuktam azt az ujjaira, mire hangosan feljajdult. 
Ekkor az őrbódéból előtűnt Ryan félálmos feje, majd odasietett hozzánk. A két férfi hátra nézett, az egyik elfutott, a másikat nem engedtem,odacsukva tartottam az ujjait.
-Mi a baj Nadira? 
-Ezt a férfit takarítsd el innen! -válaszoltam nevetve, miközben a férfi jajgatva kérlelt hogy engedjem el.
-Hagyd csak rám, majd én elintézem.- felelte Ryan.
-De annyira tetszik, hogy most van hatalmam egy férfi felett. -feleltem, mire Ryan nevetve:
-Nadira, ha így viselkedsz pokolra fogsz jutni.
-Igazad van egye fene, ha nem lennék vallásos itt hagytam volna reggelig is.
Mondtam ,majd felhúztam az ablakot, Ryan pedig  félig  elővette fegyverét, mire a férfi ijedten szaladni kezdett, miközben kiáltotta: -Még visszajövök meglásd!
-Gyere csak, most úgy is még több amerikait helyeznek ide.-válaszoltam neki vigyorogva arabul, majd Ryan felé fordultam:
-Nézz a férfira és bólogassál.
-Miért kéne bólogatnom?
-Csak csináld!- feleltem, mire ő bólogatott a férfi pedig ránk se mert nézni többet.
-Mit mondtál neki Nadira?
-Majd később elmondom, most irány a suli!
Erre Jamal:
-De még Amira sem jött meg.
-Mindjárt megnézem hol lehet. -feleltem, majd kimentem az ajtón, balra fordulva megálltam az utcai kukánál, s kezdtem mondani:
-Láttad Ryant és elbújtál ahogy korábban is tetted, igaz Amira?
Amira gyerekkori barátunk volt, a szomszédban lakott, barna középhosszú haja volt nálam pedig vagy egy fejjel kisebb is.
-Nadira mit beszélsz? Csak sok volt itt a szemét és felszedtem. Nem bújkáltam. -felelte, miközben kissé lehajolva zavarában matatott az utcán. 
Amirának tetszett az amerikai, de öcsém iránt sem volt teljesen közömbös. Most én enyhén megcsíptem fülét és a házunkhoz vittem. 
-Nesze itt van Amira, Jamal!
-Szia Ryan, -mondta Amira,- szép a fegyvered.
-Melyik fegyvere? -kérdeztem vigyorogva.
Ryan úriemberhez méltóan nem nevetett, és nem hozta kellemetlen helyzetbe Amirát csak ennyit felelt:
-Majd suli után megnézhetitek hogyan tudok lőni vele. -terelte el a figyelmet kínos megjegyzésemről.
-Szia Amira! -mondta husipofi Jamal zavartan.
-Fázol hogy ennyire reszketsz?- kérdezte Amira.
-Hagyjuk, nem értheted. -legyintett Jamal.
Jamal szerette Amirát nagyon is de persze ezt nem merte volna elmondani neki. Eléggé lesújtotta, ahogy a lány az amerikai katonára nézett, őt pedig mellőzte.
-Allah kegyelmére elkésünk a suliból.-mondtam bosszankodva, mire Jamal:
-Akkor beteget jelentünk?
-Ha anyuék későn érnének vissza, bele is mennék, de most irány a suli.- feleltem, majd  felnéztem az égre, s vissza Jamalra- Annyira el fogunk késni, hogy holnap lehet betegen fogunk itthon feküdni, mert a késés miatt verést kapunk a tanárnőtől.
-Ne félj kölyök, elviszlek titeket a hummerral.-felelte Ryan.
-Komolyan mondod?- kérdeztük meglepődve, majd tettem hozzá- Ha sikerül elkerülni a késést,a cipődet is megcsókolom.
-Akkor siessünk, mert nagyon epekedit már a cipőm egy pusziért. -válaszolta széles mosollyal arcán.
Majd Ryan elindult a kocsiért az utca túloldalára, mi pedig szaladtunk utána libasorba, mintha csak az anyjukat követő kiskacsák lennénk. Mindig némi büszkeség töltött el ha Ryannel lógtunk, egyenruhája biztonságérzetet nyújtott.
Az út túloldalára érve megálltunk a hummer előtt. Hatalmas autónak tűnt, telis tele terepmintás festéssel. Miután felpattantunk rá, az amerikai beindította a motort, mi pedig kapaszkodtunk ahogy tudtunk, ahogy nagy sebességgel élesen az útra fordult. Szabad volt az utca, s a jármű csak úgy falta a métereket. A hídra érve feltűnt, milyen szép is a folyó a napfelkeltében. Inkább megmártóztam volna most benne, mint iskolába menjek. -gondoltam. Mire a széles főútra értünk, Ryan nagyobb gázt adott, mi pedig élveztük a sebességtől az arcunkba csapó szelet. Nagy emeletes házak közt haladtunk, és csupán egy egy elhaladó gyalogos lassította iramunkat. Az emberek gondolataikba merülve siettek a dolgukra, s talán a reggeli hiradó borzalmain rágódtak, ami titkon engem sem  hagyott nyugodni. Még halványan emlékeztem kislánykoromból Szaddam Husszein rezsimjére, és nem akartam újabb háborút. 
Pár percig haladtunk, mire az iskolához értünk. Ryan szépen lassan fékezett, ami enyhén nyikorgó hangot hallatott, mi pedig a lendülettől kissé előre dőltünk, majd vissza.
-Szenved a jármű a súlyom alatt.- törte meg a csendet Jamal.
Amira nagyot nevetett, megsímogatta Ryan hasát, majd így szólt:
-Jamal nem baj hogy van felesleg, majd ha fázom magamra terítem a hasadat.
Nekem pedig öröm árasztotta el a szívem, ahogy rájuk néztem. Szerettem volna mindkettejüket boldognak látni, főleg ha együtt lenénnek azok. De persze nem akartam kerítőt játszani.
Mire nagyon elgondolkodtam volna, már szálltunk is le a kocsiról, hiszen sietnünk kellett, mert már így is késésben voltunk. 
Az iskola kétszintes kőből készült egyszerű épület volt, a fiúk a földszinten a lányok pedig az emeleten tanultak. Mögötte egy kb százszor száz méteres udvar helyezkedett el, ahol tornagyakorlatokat szoktunk végezni. Ezt nagyon szerettem a futás kívételével, hiszen kissé kizökkentett a tanórák unalmas egyhangúságából. Tanárjainkat, bár néha szigorúak voltak, szerettük és tiszteltük.
 Irakban az oktatási rendszer mindig is komoly gondokkal küzködött. Kevés volt a pénz és a tanárok is hiányoztak sok helyen. Szaddam Husszein bukása után sok iskola megsérült vagy romokban hevert. Az évek során valamelyest javult a helyzet, mely főként külföldi segítségnek volt köszönhető.
-Már csak egy percünk van hogy beérjünk, Ryan ezer hála neked. -feleltem, majd futólépésben siettünk az épület felé, miközben szandáljaink csattogtak a fényesre csiszolt köveken. Ryan eközben integetve nekünk, távozott.
Jamal hamar eltűnt a folyosók űtvesztőjében, de nekünk Amirával még meg kellett másznunk a végeláthatatlannak tűnő lépcsőfokokat. Attól tartottunk valami ismerős tanár esetleg meglát minket, de szerencsére senki sem volt ott. Mikor a tantermünk ajtajához értünk, hevesen dobogó szívvel nyomtam le a kilincset. Persze amilyen szerencsések voltunk, akkor nyitottunk be mikor már mindenki a helyén volt, és az összes szempár ránk szegeződött.
-Nézd  Amira nincs itt a tanárnő, nem kapunk verést. -mondtam megkönnyebbülve, mire Amira:
-Te. Nézz oda! -mutatott az utolsó padra.
-Allah!- kiáltottam ijedten. 
-Nem Allah. -jött a válasz a tanárnőtől.
Salma, negyven év körüli fiatalos asszony volt, aki puszta jelenlétével és szigorával képes volt csendre inteni a diákokat. Ennek ellenére nagyon szerettük, még akkor is ha esetenként pálcájával körmünkre ütve, büntetett minket csínytevésünkért. Azért nem vettük észre, mert épp lehajolt néhány papírlapért. 
-Akarom mondani, nagyon örülök tanárnő hogy látom. -Amira is rákezdett- Már féltünk, hogy esetleg nem jön, vagy lebetegedett.
Majd egymásra néztünk, és szinte láttam lelki szemeimmel, ugyanarra gondolunk, milyen kínos és átlátszó hazugságot is találtunk ki.
-Reggel elestünk. -feleltem, Amira pedig folytatta- Nagyot estünk, de még ennek ellenére is siettünk nehogy elkéssünk.
-Ó ti szegény lányok.- válaszolta rezzenéstelen arccal a tanárnő, miközben megigazította fején a hijábot.
Csak reménykedtem, hogy elhiszi szavainkat és a büntetést elkerülhetjük.
-Menjetek a helyetekre, most nem kaptok verést. 
Nagy teher esett le a vállunkról. Gyorsan lépdelve elhaladtunk mellette, s leültünk a hátsó padba majd  elővettük könyveinket.
-Nadira és Amira!-szólt a tanár, mire mi szinte egyszerre kérdeztük:
-Igen?
-Van eszetek, látom szeretitek egymást, hogy egy ilyen hazugságot találtatok ki. Ezt becsülöm, de nektek háromszor annyi leckét adok mára.
-Végül is a verést elkerültük, inkább tanulunk. -feleltük megkönnyebbülve- Köszönjük tanárnő, hogy megkegyelmezett nekünk.
-Folytassuk az órát.- mondta a többieknek, majd elkezdte a tananyagot a táblára írni.
Nagyon unalmasan teltek a percek. A kréta nyikorgásától már szinte megfájdult a fejünk. Néma csend volt, csak a fali óra kattoggását lehetett hallani , ami szinte az agyamba is beleégett. Igazából elkondolkodtam, hogy amennyire fontosnak tartottam a tanulást, annyira el is vette a kedvem az egésztől, mert amíg a fiúk szakmát végezhettek, saját keresettel a zsebükben mászkálhattak , addig mi csak főzést, vallástant és egyéb háztartásbeli dolgokról tanultunk. Egyszerűen taszított a gondolat, hogy egy férfinak alárendeljem magamat, ráadásul úgy, hogy a saját nememhez vonzódom. Csupán a puszta gondolattól is, hogy egy férfi hozzám ér kirázott a hideg. Ez most ki is ült rajtam, mert Amira  megjegyezte:
-Miért lettél libabőrös, hiszen meleg van itt? Talán lázas vagy? 
Majd felém hajolt, és kezével hozzáért homlokomhoz. Ettől a szívem elkezdett hevesebben verni. Allah bocsássa meg, de nem tudtam levenni szemem Amira hajáról, mely kivillant a hijábja alól. Vajon Így érezhet egy férfi is, mikor egy hajtincs kilóg a nőnek? -elmélkedtem magamban. Félreértés ne essék, Amirát barátként szerettem, nem szerelmből, de a testi vonzódás ettől függetlenül létrejött.
-Hahó Nadira, -kocogtatta meg a fejem- miért bambulsz?
-Visszajöttem, -válaszoltam, -csak magával ragadott egy furcsa érzés és eluralkodott rajtam a képzelet világa. Ne aggódj nem vagyok beteg. - fogtam meg a kezét és finoman félretoltam.
-Furcsa érzés? -kérdezte   enyhén elfordított tekintettel- Csak nem Ryan fészkelte bele magát a fejedbe?
Mit is válaszolhatnék, az igazat semmi esetre sem, hadd higyje hogy Ryan iránt érzek valamit.
-De egy szót se neki. Amúgy tudom, hogy neked is tetszik. - mondtam miközben mutató ujjam a szám elé helyeztem.
-Nem mondok el neki semmit ígérem. Egyébként én sem kezdenék idősebb férfival. -felelte, majd a csöngetés vetett véget beszélgetésünknek.
A tanár nem vette észre, hogy sugdolózunk, mert majd harminc gyerek volt a terembe zsúfolva.
Miután a tanárnő elhagyta a termet, táskáinkból előhalásztuk a  reggelinket.
-Te mit hoztál Amira?-kérdeztem, miközben kezét figyeltem, amint kibontja az ezüstös csomagolást.
-Sajtos szendvicset.-felelte barátnőm.
-Hm. Az enyém tojásos. Nem akarsz cserélni?-kérdeztem mosolyogva.
-Nekem mindegy. Azt is szeretem.-felelte, miközben felém nyújtotta reggelijét.
-Hm. Jól néz ki. -mondtam kissé felvillanyozva, miközben enni kezdtem barátnőm szendvicsét.
Lassan felálltunk asztalunktól, és a  terem kitárt ablakához léptünk, ahonnan áradt be a nyári napfény és szellő, energiával feltöltve minket az unalmas óra után. A párkányra könyökölve majszoltuk reggelinket, miközben az udvaron futkározó társainkat figyeltük.
-Nézd, ott van Jamal!- mutatott Amira az öcsémre, majd a kenyérből tépett egy darabot, kis galacsint formált belőle, s testvérem felé hajította.
-Szia husipofi!-kiáltottam, miközben barátnőm példáját követve dobálni kezdtem öcsémet.
Mikor észrevett minket, mérgesen motyogott valamit, majd az iskola rejtekébe húzódott előlünk, mi pedig Amirával csak nevettünk rajta.
Barátnőmre néztem, miközben szendvicsébe harapott.-Istenem de szép vagy Amira.-gondoltam- Miért is nem születtem fiúnak? Majd előretekintve mélyet sóhajtva élveztem tovább a nyári szellőt. Rossz érzés volt, hogy nekem nincs, és valószínűleg soha nem is lehet párom. Az előítéletek, ahogy a világ többi részén, Irakban is fellelhetők. Rossz, hogy azok az emberek, akik másnak születtek egész életükre rabságra vannak ítélve. Hiszen ugyan kivel oszthatnák meg érzéseiket, ha sokszor a saját családjuknak sem mernek beszélni róla.
Miután elfogyasztottuk reggelinket, épp csöngettek, mi pedig visszasiettünk padunkhoz s leültünk. Salma asszony szinte  másodperc pontosan lépett be, mint ahogy az mindig is lenni szokott, mi pedig fejünk az asztalra hajtva, halgatni kezdtük a szörnyen unalmas órát.
Bár szerettem a sulit, a legtöbb órát kínlódva ültem végig. A testnevelést és a történelmet szerettem, a többi viszont szörnyen untatott, és nem ragadta meg a fantáziámat. De márcsak a barátnőim miatt is érdemes volt iskolába járni.
Amira is, és én is egyre nyűgösebbé váltunk. Csak a nyári szünetre tudtam gondolni. -Az utolsó hét.-gondoltam- Kibírod Nadira. Ezután a reggeli hírek felé terelődtek gondolataim. Nem akartam, hogy egy ilyen rémes dolog beárnyékolja a szünidőmet. Elég volt a háborúkból.
Az órák nagyon lassan teltek.  Már a negyediknél járhattunk, mikor így szóltam barátnőmhöz, fejemet kezemmel támasztva:
-Amira én ezt már nem bírom. Csinálj valamit!
Válasza kissé meglepett.
-Jól van csinálok.-felelte, miközben kezét felemelve jelentkezett.
Salma asszony, miután észrevette, ahogy barátnőm ágaskodik, így szólt:
-Igen Amira?
-Tanárnő, nagyon kell pisilnem. Kimehet wc-re? -kérdezte Amira, mire Salma asszony órájára pillantva:
-Na jólvan. Két percet kapsz.
Ettől Amira felpattant, és a padok közt szlalomozva, kiviharzott a teremből.
-Mi járhat a fejedben?-gondoltam, majd pár perccel később megszólalt az iskola tűzriasztója.
-Úristen Amira mit műveltél?-gondoltam, miközben alig bírtam visszatartani nevetésem.
Az egész iskolát megtöltötte a sziréna és a gyerekzsivaly hangja, ahogy tódultak kifelé az épületből. Salma asszony meglepetten pillantott ki az ablakon, majd miután engedélyt adott a távozásra, Amira és a saját táskámat felkapva követtem társaimat. Mindenki nézett egymásra, miközben kérdezgették mi történhetett? Akkora volt a torlódás a folyosókon, hogy mindenki ide oda lökdösődött. Közel öt percbe telt, mire kikecmeregve udvarra, megpillantottam nevető barátnőmet.
-Mit csináltál Amira?-kérdeztem kíváncsian szaladva oda hozzá.
-Semmit, csak beütöttem a tűzjelzőt. -felelte még mindig nevetve.
Mikor már mind a háromszáz diák az udvaron volt, igazgatónk a köpcös Ahmed úr, tenyerét kétszer összecsapva, ily módon csendre intve a diákokat így szólt:
-Na jól van gyerekek. Mivel nem derült ki mi okozta a riasztást, a tanítás ma elmarad. Hazamehettek. A hírtől mind a háromszáz gyerek örömujjongásban tört ki.
-Mehetünk haza. -mondtam boldogan-És ezt mind neked köszönhetjük Amira.
Mentálisan már lefáradtunk, barátnőm akciója azonban kissé felvidított, miközben az utca felé indultunk. 
-Husipofi te még itt vagy? Nem szoktál megvárni engem.-vettem észre öcsémet az egyik pálmafa törzsének mámaszkodva.
-Nem is téged vártalak.- válaszolta fennhangon fintorgó arccal.
-Barátaid elvileg nincsenek, akkor kit vártál? Csak nem..?
-Nem, semmilyen lány nincs a dologba.-vágta rá.
Amira csak kíváncsian hallgatta Jamallal a beszélgetésünket. 
-Rám vártál ugye? -kérdezte Amira.
Abban a pillanatban remegni kezdtek a lábai. Titkolhatta a dolgokat, de a teste mást mutatott. Azt hittem be vallja neki de ellenállt. Csak jobbra mutatott, mi pedig odanéztünk.
-Ryan itt van mondta Jamal. Azért remegtem mert alig várom, hogy megmutassa a lövés tudását.
-De aranyos vagy husipofi.-mondta Amira, mire Jamal még nagyobb remegésbe kezdett.
Amirával csak kuncogtunk, hiszen sejtette, hogy miatta van az egész. 
-Gyertek kölykök szólt közbe oda nekünk Ryan. 
Intettünk neki, mire folytatta:
-Indítom a motort és kezdek gyorsulni, aki fel tud kapaszkodni, az jön velem, aki nem az nem.
-Úgyse mered megcsinálni.-feleltem, de Ryan elindult a kocsival, mi pedig elkezdtünk eszeveszettül futni utána.
-Állj már meg!-kiáltottuk lihegve, mire ő persze lelassított, hogy fel tudjunk rá szállni.
Miután táskánkat hátradobtuk bemásztunk a terepjáróba. Majd Ryan lassan kigördült az útra.
-Milyen volt a napotok kölykök?-kérdezte napszemüveggel a fején, arcát vakargatva.
-Csak a szokásos, megtanultuk mennyire fontos  egy férfi a családban, szinte nélkülözhetetlen.-mondta Jamal.
-Mindjárt nevetek. - válaszoltam morcos fejjel- Ha annyira nélkülözhetetlenek, akkor mossanak főzzenek a házba, ha már a nő csak gyereknemzésre van.-mire Ryan:
-Sajnos nem vagyok otthon az arab szokásokban, de ezzel nem értek egyet. A nők ugyanolyan egyenértékűek, se több se kevesebb mint egy férfi. 
-Igazad van Ryan.- felelte Jamal. -Hiába tömik ilyenekkel a fejemet, ha feleségem lesz soha nem fogom lekezelni, sőt becsben fogom tartani.
-Ha egyáltalán lesz feleséged. Még fel sem tudod vállalni az érzéseid.-vetettem oda kissé sértődötten.
-Elég legyen.-mondta Ryan, aki napszemüvegét lejjebb csúsztatva mélyen a szemembe nézett, majd öcsémre.
-Jamal lesz feleséged, nektek pedig férjeitek lányok. Ki tudja lehet hogy katona férjed lesz Nadira.
-Csak annyi hasznát venném egy katonának, hogy házörzőnek használjam, semmi másra.- mondtam az amerikainak, mire ő csak nevetett.
-Legyen úgy te lány, ha szerelmes a férfi, bármit megtesz, hogy a nő kedvében járjon. 
Mikor ezt mondta elfogott egy kellemetlen érzés, de elnyomtam magamban.
- Inkább nézd az utat, és menjünk kikapcsolódni. -válaszoltam egykedvűen.
Közben a gyerekek, akik mellett elhaladtunk, mind irigykedve néztek ránk, hogy egy amerikaival utaztunk. De nem értettem miért, nem volt se több se kevesebb az araboknál, csak egy ember, persze olyan ember akit szinte  bátyámként szerettem. Az amerikaiakat sokan tisztelték a környéken, mivel Szaddam bukása után, ha ideiglenesen is de megteremtették a békét Irakban és egy élhetőbb életet biztosítottak nekünk.
Kellemes volt az idő, miközben száguldottunk keresztül a városon. Az utca jobb és bal oldalán egyaránt árusok kínálták portékáikat. Néhány ablakban fennt a házakban férfiak dohányoztak az utat szemlélve. Átlagos nap volt ez, én azonban valahogy mégis úgy éreztem, hogy más mint a többi. Furcsa érzés volt, de nem tudtam megmagyarázni. 
Tizenöt perc múlva kietlen helyen álltunk meg. Lassan kecmeregtünk ki a járműből, majd kezeim a derekamra rakva kinyújtóztattam hátamat. Körbenéztem, valami régi lakótelepnek nézett ki, középen egy nagy térrel körülötte pedig betört ablakú épületekkel. 
Ryan, miután elővette fegyverét, részletesen bemutatta annak működését. Amirát a fegyver nem, de az amerikai egyenruhája elkápráztatta. Engem magával ragadott a lőfegyver. Persze nem gyilkos eszközként tekintettem rá, hanem pajzsként. Ha használnom is kéne, csak önvédelemből  lőnék vele, akkor se ejtenék halálos sebet a támadón. Jamal légpuskával lőtt már, mitöbb elég jól is, hiszen nagybátyám már kiskorában megtanította rá. Éles lővegyverrel azonban még nem volt dolga, ezekhez erősebb kezekre volt szükség.
-Megfoghatom?- kérdezte Jamal izgatottan.
-Óvatosan kölyök,- simogatta meg öcsém fejét Ryan- kiszedem a lőszert és nyugodtan próbáld csak ki.
Így is lett, de mivel elég gyenge volt, két hüvelykujjával tudta csak lenyomni a fegyver ravaszát, de majd befingott alatta. Sikerült is lenyomnia, de az eldördült, a lövedék egyenesen fel az égbe szállt.
-Azta! Ezt most kilőttem az űrbe?- kérdezte elképedve.
Ryan megijedt, és kikapta öcsém kezéből a fegyvert, mi pedig Amirával majd megszakadtunk a nevetéstől. Úgy látszik a csőben maradt még egy lövedék.
-Nézzétek meg nem látta -e senki, még a végén azt hiszik rátok támadok. -mondta idegesen az amerikai.
-Nyugi Ryan nincs itt senki. -feleltem vigyorogva.
-Nem ütötted meg magad?- kérdezte Jamaltól.
-Semmi bajom. -mire Ryan:
-Megnyugodtam, életemben nem öltem még senkit, és remélem nem is lesz rá alkalmam. Csak a kalandvágy hozott a hadseregbe.
-Nincs is semmi szép a gyilkolásban, nagyon is tisztelünk emiatt öregfiú.-válaszoltam megveregetve vállát.
-Öregfiú? Te komolyan le öregeztél?- felelte, majd felkapott a vállára- Jamal keress egy ágyút és kilőjük a nővéredet is az űrbe.
-Tetszik az ötlet parancsnok.- válaszolta nevetve Jamal, mire  Amira is elmosolyodott.
-Na de lerteszlek, mert még a végén leszakad a vállam. Amira téged is felkapjalak? -kérdezte Ryan.
-Engem Jamal emeljen meg. 
Jamal összerezzent, s kezdte mondani:
-Gyere, a fejem fölé emellek.
Amira Jamal nyakába kapaszkodott, de ahogy megemelte  már dőltek is el, szétterülve a poros úton. Lassan kecmeregtek fel, miközben nevetve porolták le ruháikat.
-Ott egy szekér Ryan húzz el minket rajta. -mutattam egy rozoga  és törött fa szerkezetre, olyanra amit szamarak után szoktak kötni. 
Nem szólt semmit, de nem is ellenkezett inkább csendben követett minket. Talpunk alól minden lépés után  kis porfelhők szálltak fel. Mikor odaértünk egy darabig csak némán néztük, majd Amira, Jamal és én felmásztunk rá. A durva megmunkálatlan szálkás fa szinte horzsolta bőröm miközben kapaszkodtam rajta.
Ryan  megmarkolta a szekér végét, majd a kíntól torzult arccal tolni kezdte, mi pedig kiáltottuk, hogy -Gyí paci- de ő két méter után szinte kiköpte tüdejét és nem bírta tovább. Sokat nevettünk rajta, ahogy szerencsétlenkedik.
Szerettem öcsémmel és barátnőmmel önfeledten szórakozni délutánonként. Mindig alig vártuk, hogy véget érjen az iskola és mehessünk szórakozni egyet. Sosem felejtem el azokat az estéket. Az igazi gyermekkor volt. Nem úgy, mint a mai fiataloknál, akik csak a tévé előtt ülnek és a közösségi hálókon lógnak. Vajon milyen csínytevésekről fognak ők mesélni unokáiknak? Egész életüket a média teszi ki, ezzel észre sem véve az élet apró örömeit. Mi sosem voltunk gazdagok, mégis úgy éreztük, megvan mindenünk. Az apró dolgoknak éltünk. Élveztük a napot, a szelet, az esőt, miközben órákon át csavarogtunk.
Míg bohóckodtunk, lassan kezdett már lemenni a nap. Amira is mondta, hogy indulni kéne, mert a szülei már várják haza, de mivel nincs  testvére, így  be kell segítenie a házimunkába. Otthon nagyon szófogadó lány volt, de amikor velem lógott  minden csínyból kivette a részét.
 A hummerhoz léptünk, majd először Ryan ült be utána Jamal és Amira hátra én pedig az anyósülésre huppantam. Lábam a szélvédőre raktam és kissé elfeküdve az ülésen, élveztem az ablakon beszűrődő napfényt. Hosszú nap volt ez, legalábbis az eleje. Megfigyeltem a suliban ugyanis sokkal lasabban telik az idő, mint amikor szórakozunk. 
Az autó rázkódni kezdett alattam, ahogy Ryan beindította a motort. Nagyobb hangja volt, mint a szokványos városi autóknak, éppen ezen tulajdonsága miatt, szinte már kilóméterekről is meghallottam közeledését. Kissé oldalra billentünk, ahogy éles fordulót véve kikanyarodott a főútra. Erős karjával bekapcsolta a rádiót, ami minden kis huppanónál egy egy másodpercre elnémult. Szélsebesen haladtunk a lemenő nap fényében, miközben Ryan néha egy katonatársát megpillantva, hosszasan megnyomta a dudát. Emberek sietős léptekkel mentek haza a munkából, vagy épp a mecsetbe tartottak, hogy el ne szalasszák a délutáni imádságot. 
Rövid autóutat követően , az amerikai rákanyarodott kis utcánkra, majd még egy keveset haladva, a slusszkulcsot elfordítva leállította a járművét.
Már besötétedett mire hazaértünk. Miután Jamal és Amira elköszöntek, leszálltak a kocsiról, de Ryan odaszólt hozzám, hogy ne szálljak ki, mert szeretne velem beszélni. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de gondoltam fontos lehet, így hát nem haboztam, s táskám a földre dobva be huppantam az anyósülésre.
-Újabb aggasztó híreket kaptunk, biztos te is hallottál róla, hogy egy szélsőséges iszlamista csoport kezd tett terjeszkedni a térségben. Ezért minket ma éjszaka kivezényelnek az országból, mivel túl kevesen vagyunk, hogy feltartóztassuk őket, mi csak békefenntartói szerepet töltöttünk  be itt. -mondta, majd rövid hezitálást követően folytatta- Ezért valamit el akarok mondani neked. Azt hiszem szeretlek Nadira.
Lélegzetem is elállt, mikor ezt kimondta. Mit is mondhatnék? Egyáltalán nem örültem neki. Nem csak a nemi identitásom miatt, hanem tudtam Amirának tetszik a fiú. Ezért kis tétovázás után, magam elé tekintve, miközben kezeimmel a kulccsomómat babráltam, így szóltam:
-Ryan helyes férfi vagy, de nem vagyok képes viszonozni az érzéseidet.
Erre ő szomorúan maga elé  nézett, s tette hozzá:
-Talán másik férfi van a szívedben?
-Nincs senki, de most elmondom neked, testileg is és lelkileg is a  lányokhoz vonzódom.
-Elég nehéz helyzet. -válaszolta- Lehet idővel megszereted a férfiakat is. Esetleg egy búcsú puszit kérhetnék tőled? -kérdezte, miközben nézett rám búskomor tekintettel.
Legyen-gondoltam adok egy esélyt magamnak, lehet hogy a férfiakat szeretem, csak mivel lányiskolába járok ezért kezdtem csak el hozzájuk vonzódni. 
-Behunyom a szemem és adjad. -mondtam mély sóhaj kíséretében.
Ryan lekapcsolta a kocsiban a villanyt, felém fordult, megfogta fejemet és szájon puszilt, majd nyelvével megnedvesítette ajkaimat. De őszintén szólva, és semmit nem éreztem azon kívül, hogy nyálas lettem és le akartam törölni de gyorsan. 
-Milyen volt?- kérdezte Ryan reménykedve.
-Köszi a szájpuszit, ezzel végleg eldőlt bennem a válasz, a nőket szeretem. De legalább kaptam puszit most már boldogan halok meg. 
-Kevesen mondhatják el, hogy egy homoszexuális lány, önként ad férfinak ilyet. Ne aggódj miattam, reménytelen érzés fog most el, de könnyebben vészelem át, az érzelmi hullámvasútat, hogy legalább nem más férfiért epekedsz. Vigyázz magadra Nadira. -mondta az amerikai szomorkásan.
-Te is Ryan. -feleltem, majd megöleltem, és enyhén könnyezni kezdtem. 
Örömet akartam neki szerezni, de csak nagyob lett a bánata. Miután kikászmálódtam  a kocsiból, még néztem egy darabig ahogy Ryan visszatámolyog az őrbódéba, felkapcsolja  a villanyt, majd rágyújt egy cigire és lehúzza a redőnyt. Sajnáltam szegényt, de én tényleg csak barátként tudtam rá tekinteni. Talán egy nap talál majd magának egy lányt, aki igazán szereti.-gondoltam, majd körülnéztem az úttesten s átrohantam egészen házunk kapujáig.
A nyikorgó kilincset lenyomva, beléptem az épületbe, s átvettem a papucsomat. A villany már égett mindenhol. Anyám a vacsorát főzte, apa még nem érkezett meg, nagyi pedig Jamallal beszélgetett. -Sziasztok- köszöntem, mire ők rám pillantva mosolyogva viszonozták.
-Hogy telt a napod lányom?-kérdezte anyám, miközben megsem fordulva az ételt kavargatta.
-Csak a szokásos anyu. De most felmegyek picit. Még leckét is kell írnom. -füllentettem, és meg sem várva válaszukat a feljáró felé siettem. Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, miközben a recsegő fokokat kettesével másztam meg, jobb kezemmel a korlátba kapaszkodva. A szobámba lépve becsuktam magam mögött az ajtót, majd háttal nekitámaszkodva fohászkodni kezdtem.- Allah mi a terved velem? -néztem fel a pókhálós, itt ott repedezett vakolatra- Miért nem tudok férfit szeretni? Ráadásul egy olyant, aki viszontszeret és még elnyomni sem akarna. De te erre kárhoztattál, hogy a saját nememhez vonzódjak, ráadásul egy ilyen elnyomó országban. Táskámat a földre hajítva az ágyamhoz léptem, majd jóleső érzéssel, háttal belehuppantam. Kifújni sem volt időm magamat, mert ekkor valaki kopogott az ajtón.
-Nadira, -szólalt meg a nagyi, résnyire bedugva fejét, miközben én az ágyon fekve intettem neki, hogy jöjjön be nyugodtan.
Ő papucsában lassan odalépett ágyamhoz, leült mellém, majd így szólt:
-Mi nyomja a szíved kincsem?
-Allah szégyene lettem. Tudod miért mondom. -feleltem búvalbélelt arccal.
-Dehogy lettél.- mondta nyugodt hangján, miközben fejem a karjaiba tartotta, s folytatta:
- Neked ez az út van kikövezve gyermekem. Végig fogod vinni és emiatt ne legyen bűntudatod.
Mondatától elsírtam magam, majd szorosan megöleltem a nagyit. Annyira szerettem, hiszen nekem ő volt a titkaim doboza, amibe mindent bele pakolhattam és tudtam, senki nem fogja megtudni az érzéseimet.
-Drága unokám, örülök, hogy vagytok nekem, szeretlek titeket. Más öregasszony csak magányosan ül a szobájában, és a hálátlan unokák rájuk sem néznek. De te meg Jamal anyáddal együtt, a szívem gyökerei vagytok. Allah ennél nagyobb örömöt nem is adhatott volna nekem. 
Ekkor megpuszilt, még egy darabid csak ölelkeztünk. Miután kimentünk szobámból, nagyi lassan lépdelve haladt lefelé a lépcsőn. Bár fiatalos volt, mozgása már egy idős emberről tanúskodott. Én csak türelmesen követtem, miközben őszülő hajfonatát figyelve, arra gondoltam, én is ilyen idős szeretnék lenni, aki jól kijön a fiatalokkal. 
Az asztalhoz ülve, mindenki csendben a gondolataiba mélyedt. Általában, ha apu nem volt otthon szoktunk beszélgetni, mostanra azonban már ő is hazaért így csendben falatoztunk, miközben a híradóból a kalifátus terjeszkedéséről sugároztak szörnyűbbnél szörnyűbb képsorokat. A reggeli híradó ismétlése volt. Én persze próbáltam nem oda figyelni. Egyszerűen nem akartam róla tudomást venni. Túl szép volt ez a nap ahhoz, hogy egy ilyen borzalom beárnyékolja.-gondoltam elmerengve, miközben átkapcsoltam a televíziót.
Evés után a többiek tévéztek, én pedig a sarokban lévő kanapéra heveredtem, és telefonozni kezdtem. Épp játszottam rajta, amikoris Amira küldött sms-t.
-Szia Nadira,! Láttad a híreket? Kapcsold az Al Jazerára.
Meg sem kérdezve anyáékat, felkaptam a távirányítót és átvittem a csatornára. Megrémített amit láttam. Ezek már friss hírek voltak. Zászlókat tartó felfegyverzett katonákat láttam, akik elfoglalták a közeli iraki városokat és már mindössze kétszáz kilóméterre vannak Moszultól. Ez újdonság volt, hiszen reméltem a terroristák irányt változtatva elkerülik a városunkat, most pedig alig kétszáz kilóméterre vannak tőlünk. A magát kalifátus vezetőjének kikiáltó Abu Bakr Al Bagdadi tartott beszédet, miszerint, akik melléjük állnak, azoknak nem esik bántódásuk. A félelemtől kiszáradt a torkom. Reszketni kezdtem. Az asztalra dobtam a távirányítót, majd kiszaladtam a hátsó udvarra. Mélyeket lélegeztem az esti nyári levegőből, majd miután kissé lenyugodtam, elindultam a létra irányába. Gondolataimba merülve lépdeltem annak fokain, mely minden lépésnél fémesen csengett fülemben. A tetőre érve a matracra heveredtem és sírni kezdtem. A lágy szellő, valamint a holdfényben fodrozódó Tigris valamelyest megnyugtatott. Gyönyörű volt. Akár hányszor ideges voltam, a tetőn töltött idő mindig elűzte a gondokat. Ha a terroristák ideérnek és nem vesznek észre, akár hónapokig elbújkálnék itt.-gondoltam- Azonban hamar rájöttem, ez mekkora  ostobaság lenne, hiszen étel ital nélkül még egy hétig sem bírnám ki.
 Percekig ülhettem már, hallgatva a tücskök ciripelését, mire a telefonom csippanása rántott vissza a valóságba. Egy ismerős jelölés volt. Nadia Ganis volt, egy görög szép barna hajú és szemű fiatal lány. Furcsa de mintha már láttam volna ezt az arcot azelőtt. Puszta kíváncsiság kedvéért, de visszajelöltem.
-Szia Nadira!
-Szia te ki vagy?-kérdeztem kíváncsian.
-Európában élek. Tetszett a profilod és különös de mintha már találkoztunk volna, ami persze kizárt. De gondoltam bejelöllek. Nem baj?- kérdezte tökéletes angol kiejtéssel.
-Ez érdekes, mert én is így éreztem veled kapcsolatban.-írtam, majd egy smile-t biggyesztettem a végére.
-Felhívhatlak? -kérdezte az idegen.
-Persze!- pötyögtem izgatottan. 
Türelmetlenül vártam, de nem telt bele egy percbe sem, mire megcsörrent a telefon.
-Szia megint Nadira. -szólt bele a lány, néhol kockásodó képpel- Élőben még sokkal szebb vagy, mint a képen.- mondta,mire én zavaromban, kissé félre fordulva így feleltem:
-Köszi, te is gyönyörű vagy.
-Ne takard magad! -mondta nevetve, majd folytatta- Láttam a híreket, remélem nem esik bajod. Nem szeretném, kedves lánynak tűnsz. 
-Attól tartok ide fognak érni. Fegyveres erőink nem tudják feltartani őket sokáig.-válaszoltam könnyes szemmel elcsukló hangon.
-Ne sírj Nadira, majd megpróbálok segíteni, ha odáig  fajulnának a dolgok. Hol vagy amúgy? A háttérben háztetőket látok. 
-A tetőn. Mindig ide jövök, ha egy kis magányra vágyok.-feleltem, majd a telefonomat lassan körbeforgatva megmutattam neki gyönyörű városom, és a mindössze néhány méterre folydogáló Tigrist. 
-Meseszép országban élsz Nadira kár érte, hogy nincs ott béke sose. Mindig az ezeregy éjszaka meséi jutnak róla eszembe. Csodásak a ruháitok meg  ékszereitek. Mintha csak az ősi rómából csöppentél volna ide a 21. századba. Az a hijáb pedig csak kiemeli azt az amúgy is szép barna szemeid. - felelte, majd rövid gondolkodás után folytatta- Van barátnőd?
-Honnan veszed, hogy a lányokhoz vonzódok?- kérdeztem kissé meglepődve.
-Mondtam, úgy érzem mintha már vagy ezer éve ismernélek.-válaszolta komoly arccal.
-Tudod nálunk a homoszexualitást nem tolerálják. -mondtam lesütött szemekkel.
-Hidd el ez nálunk sincs másképp. Lehet ti azt hiszitek Európában minden tökéletes, de ez nem így van. Sajnos a másképp gondolkódokat nálunk is elítélik.-válaszolta, miközben hosszú hajtincsét a füle mögé tűrte.
-Nem tudom az emberek miért nem tudják elfogadni egymást olyannak amilyenek?-morfondíroztam komor ábrázattal.
-Hidd el Nadira, a tökéletes világ nem létezik, legfeljebb csak a képzeletünkben. A szüleid egyébként tudják, hogy más vagy?
-Dehogy. Megőrültél? Egyedül a nagyi tud róla, de ő teljesen más személyiség, mint anyu vagy apu. Ő egy felvilágosult ember, aki halad a korral. Neki bármit el mernék mondani. 
Erre már nem felelt, talán érezte kényes témára tapintott nálam és nem akarta, hogy szomorkodjak, ezért csak ennyit válaszolt:
-Ne félj Nadira, hidd el minden renden lesz.
-Nadja szörnyen félek. Mi lesz, ha a kalifátus betör az otthonainkba? Úgy ott lennék most én is Európában. Mesélj róla, milyen ott élni?
-Hát az élet itt sem rózsás, sok munka kevés pénz, de legalább nem veszélyes. -felelte, majd kis szünet után folytatta- De én is irigyellek ám azért téged egy kicsit. Egy olyan országban élsz, amit még nem rontott meg teljesen a civilizáció és a technikai fejlődés. Itt sajnos mindenki a neten éli az életét. A gyerekek ahelyett, hogy az utcán játszanának, a tv előtt ülnek egész nap, vagy a telefonjaikat nyomkodják. Az emberek önzőek és kapzsik, csak a saját jólétük érdekli őket, persze tisztelet a kívételnek.
 Elgondolkodtató volt amit mondott. Azelőtt soha nem vetődött fel bennem, hogy bárki is irigyelné országunkat. Ez olyan valószínűtlennek tűnt.
-Igaz mi egyeszerű emberek vagyunk.-válaszoltam- Itt mindenki jóban van a szomszédjával, átjárunk egymáshoz teázni, itt még az ajtót sem kell zárnunk, hiszen senkihez nem törnek be. Annak ellenére, hogy megvan az életünknek a maga természetes bája, sajnos sokszor nem veszélytelen a helyzetünk. 
-Ki tudja Nadi, talán a két világból lehetne megalkotni a tökéletes életet, amire titkon mindenki vágyik. 
Ettől én elmosolyodtam, de legbelül tetszett, amit mondott.
-Talán igazad van. Jó lenne ha itt lennél most velem. Talán a jövőtől sem félnék annyira. Mert bár vannak barátnőim itt is, mégis úgy érzem neked kitárhatom titkaim. Kicsit mintha egész életemben falak közt éltem volna. Allahra mondom, hol voltál eddig? -kérdeztem derűs arccal.
-Beszélhetünk holnap is? -nézett rám kíváncsi tekintettel.
-Persze, hívjál ilyen tájban, ugyanúgy feljövök majd a tetőre. Jó veled beszélgetni. 
-Veled is jó Nadi Tudod itt nincsenek barátaim, akiknek kiönthetném a lelkem. -tette hozá mosolyogva.
-Velem bármikor beszélhetsz. Én meghalgatlak.-feleltem vidáman.
Az idő múlását figyelmen kívül hagyva hosszasan beszélgettünk még a lánnyal. Ő elmesélte az életét én pedig az enyémet. Jó volt valakinek kiteregetni a dolgokat. Egy olyan embernek , aki sokezer kilóméterre él tőlem, így nem kellett tartanom attól, hogy bárkinek visszamondja a gondolataimat. Nem mintha ne bíztam volna meg benne, annak ellenére, hogy mégcsak most találkoztunk először, hiszen olyan érzésem volt, mintha ikrek lennénk. Éppen emiatt ha én tudok titkot tartani, akkor ő is fog.-gondoltam kissé mélázva.
Ezután elmeséltem neki a reggeli incidenst a két szakállas irakival, meg az amerikai Ryannel.
-Talpra esett lány vagy te Nadira, Allahra hol voltál eddig? -felelte nevetve, mire én már teljesen feloldódva válaszoltam neki:
- Csak hozom a szokásos formám. Azt hittem a görögök fehér bőrűek.Jó arab válna belőled a szép  kreollos bőröddel.
-Cigánylány vagyok, legalábbis félig. Apai részről görög. De olyan exotikus szépség mint te, sosem leszek Nadira. -felelte komoly arckifejezéssel.
-Ne mondj ilyent, teljesen zavarba hozol.-feleltem, majd órámra pillantva folytattam-Már ennyi az idő nemsokára itt az ima ideje.
-Látom vallásos vagy.- válaszolta Nadja.
-Hiszek Allahban persze, csak tudod azt bánom, hogy a szélsőséges csoportok miatt vallásunkat a terrorral azonosítják, pedig mi ugyanúgy a békét hirdetjük, mint ti keresztények.
-Sajnos igen az elmúlt évek eseményei miatt, nem nézik itt jó szemmel az arab népeket.
-Miért mik történtek ott?-kérdeztem kíváncsian.
-Több robbantás és fegyveres lövöldözés volt. Főként Párizsban, de több országban is előfordultak hasonló incidensek.-válaszolta fesztelen arccal.
- Szégyellem emiatt magam Nadja sajnálom, hogy a vallásunkat a halállal kötitek össze.
-Ne szégyelld magad Nadira, amennyire már ismerlek, tudom te jó ember vagy. Ezeket a dolgokat néhány szélsőséges csoport követi el, akiknek semmi köze nincs az iszlámhoz, csupán vezetőik manipulálják őket. -felelte bátorítóan.
-Talán igazad van. Csak azon gondolkodom, hogy jó lenne ha mindenki békében élne. -mondtam szemeim kissé behúnyva.
-Aggasztóak a hírek felétek, most nézem a neten. Miért nem próbálsz meg eljönni onnan? Idejöhetnél görögországba, segítenék.
-Ugyan már Nadja, te is tudod hogy ez nem rajtam múlik. Emellett pénzünk sincs sok.-tettem hozzá szomorkodva.
-Nadira ezek megölik azokat akikkel nem egyezik a nézetük. A pénzzel ne foglalkozz, küldj egy számlaszámot, utalok rá pénzt. Gyertek el onnan amint lehet. Ha görörgbe érkeztek eléd megyek.
-Ne hülyéskedj, miért küldenél pénzt, hisz alig egy órája ismersz? -kérdeztem kissé értetlenül.
-Mert kedvellek, és mint már mondtam, olyan vagy nekem mintha ezer éve ismernélek. Ne kérdezd, nem tudom hogyan. Talán álmainkban, vagy előző életünkben, de hidd el mi már találkoztunk. Úgyhogy csak ne ellenkezz, és küldd a számlaszámot. -felelte mosolyogva.
Eléggé megrázott amit mondott, mert énis így éreztem vele kapcsolatban. Tudtam sorsunk valahogy a végtelen űrön keresztül összefonódik. Nekünk találkoznunk kellett itt és most. Eddig nem igazán hittem a sorsban, most azonban úgy éreztem kell lennie valami hasonlónak. Rövid hezitálás után végül elküldtem neki számot. 
Ezután még vagy egy órát beszélgettünk az élet dolgairól, nevetgéltünk, mire megeredt az eső. Éreztem cseppjeinek frissítő hatását a nyári melegben felhevült bőrömön. Szerettem az esőt, most azonban a legkevésbé sem hiányzott, de nem volt mit tenni, tudtam el kell köszönnöm a rejtélyes idegentől.
-Nadja most le kell tennem, esik az eső, a szüleim előtt meg mégse beszélhetek egy európaival. -feleltem, s tettem hozzá- Egész biztos, hogy kedvelnének, és bár apám kissé szigorú, ámbár annál inkább barátságos ember.
-Jól van Nadi, menj csak és vigyázz magadra. Szia.-integetett, majd kinyomta a videóhívást
Szívem szerint reggelig beszélgettem volna vele, de időközben nagyon beeredt. Miután felkecmeregtem a nedves matracról, óvatosan a létrára léptem. A víztől azonban annyira csúszóssá vált, hogy a második lépésnél megcsúsztam és a földre estem. Ahogy zuhantam a talaj felé, mintha az idő is belassult volna. Félelmet ugyan nem éreztem, de valami egészen más, kissé hátborzongató érzés kerített hatalmába. Mikor földetértem, minden elsötétült körülöttem. Azt hittem meghaltam.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Eszter Szabolcs 5 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Eszter Szabolcs

Nadira és Nadja -Az utolsó lélegzetig

Rövid leírás / Beharangozó

A történet Nadiráról, egy iraki lányról szól, aki Moszulban él szüleivel és öccsével Jamallal. Nadira a saját neméhez vonzódik, de ezt a titkot senkivel sem osztja meg. Közben az Isis terjeszkedni kezd és már Moszult veszélyezteti. Nadira az interneten megismerkedik egy európai lánnyal Nadjával, és hamar összebarátkoznak. Irigyli a lányt, amiért náluk béke van a saját országát pedig háborúk szabdalják. Miután Nadira leeseik egy létráról elveszíti az eszméletét. Másnap, egy olyan alternatív valóságba csöppen, ahol Irakban béke honol és Európában dúl a háború, és egyetlen célja, kimenekíteni Nadját Görögországból. Nadira minden nap mikor felkel a másik valóságban ébred, és nem tudja eldönteni melyik az igazi élete, és melyik csak egy álom.

Rövid összefoglaló

Nadira az álmok világában

Olvasási idő

33 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Eszter Szabolcs nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!