Második fejezet
A segélyszervezetnél
-Nadira, Nadira ébredj!
Tompán hallottam anyám hangját. A nappaliban feküdtem a kanapén, az ablakon át beszűrődő reggeli napfénytől mégjobban belehasított fejembe a fájdalom. Halványan ugyan emlékeztem az előző nap történtekre, de hogy miképp kerültem ide arról fogalmam sem volt. Mivel sajgott a hátam és a fejem is, tudtam valami történt velem, de mivel nem egy kórházban vagyok, nem lehet semmi komoly.-gondoltam.
-Jó reggelt álomszuszék. 
Most bácsikám Lais hangját véltem felfedezni. Apám öccse volt és a kora harmincas éveiben járt. Frissen borotvált, jóképű férfi volt, aki mióta csak az eszemet tudom, árasztotta magából a kölni szagot. Kissé meglepett ez a sürgés forgás körülöttem, de azért persze jól is esett, hogy törődnek velem. Óvatosan felültem, miközben az ágy keservesen nyikorgott alattam.Lassan kezdtem magamhoz térni.
-Mi történt?-kérdeztem kíváncsain .
-Leestél a létráról,és beütötted a fejed.-felelte Jamal öcsém, aki ezidő alatt a tv előtt a kanapén ült.
Értetlenül néztem körbe. Közben apám Laissal kiment a garázsba, én pedig hármasban maradtam anyámmal és husipofival. Elelinte nem éreztem úgy, hogy ez a nap bármiben is különbözne az előzőtől, azonban az ezt követő események alapos felfordulást okoztak fejemben.
-Amira már hívott, hogy mentek -e az EAS ba önkénteskedni. De mondtam neki, hogy nem biztos, mert baleseted volt.-szólalt meg  anyám hátrapillantva kedves arckifejezéssel, miközben a konyhában a tányérokat törölgette.
-EAS az meg mi a fene? -kérdeztem zavarodottan.
-Mi lenne az, hát az Egyesült-Arab Segélyszervezet.-felelte anyám, majd kis szünet után folytatta- Hiszen tudod, mára várnak többszáz európai bevándorlót. 
A tányércsörömpölés ekkor abbamaradt, mert Lais bácsi így kiáltott a garázsból:
-Medina légy szíves hozd ki a kalapácsot!
-Megyek már, megyek. -felelte anyám, majd mélyet sóhajtva megtörölgette kezeit a kötényében, s kisietett a házból.
Fogalmam sem volt róla mi az a szervezet, vagy hogy honnan szedte ezeket. Én vertem be a fejem de mégis ő beszélt félre.-gondoltam. Kissé megtörölgetve a szemeimet a telefonomra pillantottam. Tíz óra múlt, valamint volt húsz nem fogadott hívásom Nadjától. Mit akarhat,-gondoltam- hiszen megbeszéltük, hogy majd este hív. Az üzenetét látva azonban teljesen ledöbbentem. Így szólt:
-Szia Nadira, miért nem hívsz már két napja? Talán valami baj van? Nagyon aggódom érted. Itt most nagyon veszélyes a helyzet. Oroszország tegnap lerohanta Németországot és Ausztriát. Tartok tőle, mi leszünk a következők. Őrült diktátoruk úgy tűnik világuramlomra tör. És ha mindez nem lenne elég, a miniszterelnökünk elrendelte az idegen nemzetiségűek és homoszekszuálisok munkatáborba történő zárását. Kész rémálom az egész. Úgy félek Nadira. Kérlek hívj ha tudsz! Nagyon szeretlek. Egyetlen szerelmed Nadja. Ui: Ne felejtsd az évfordulónkat. 
Két napja? Évforduló? Ráncoltam össze homlokom értetlenül, hiszen még csak tegnap ismertem meg. Mi ez a felfordulás, álmodom talán? Hogy a fenébe lenne már ott háború? Felkaptam az újságot az asztalról, hogy ellenőrizzem a dátumot, nem -e két napig voltam eszméletlen, de megdöbbenésemre nem, ugyanis 2014 június 2-volt. Nem értettem ezt az egészet. Úgy éreztem, mintha mindenki összebeszélt volna a hátam mögött, és most csúf tréfát űznének belőlem. Ekkor eszembe jutott a tv. Az csak nem hazudik, így hát felkaptam a távirányítót, bekapcsoltam a készüléket, majd  leültem a kanapéra.
Dermedten néztem a képsorokat, ahogy az Orosz csapatok hatolnak be Görögországba. A nagyobb városokat már intenzíven bombázták. Vadászrepülők és tankok mindenütt. Egyenruhás katonák, pedig zászlókkal a kezükben rohantak előre, és mint az őrültek lövöldöztek az égbe, miközben azt kiáltották:-Hurrá! A jelenet megtévesztésig hasonló volt az előző napon látottakhoz, csak éppen az események most többezer kilóméterre tőlünk zajlottak. -Meghibbantam talán, vagy mi történik velem? -gondoltam- Szörnyen aggódtam Nadjáért, hiszen ő az egésznek a kellős közepén élt, ráadásul a szerelem amit éreztem iránta nem éppen két naposnak tűnt. Nem voltak ugyan róla emlékeim az előző nap történteket leszámítva, mégis úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném és szeretném. Fel akartam hívni tudjam jól van -e, de nem volt már rá lehetőségem, mert ekkor Amira érkezett meg hozzánk. 
-Na mi van hadirokkant, indulunk?-kérdezte, mire én felálltam és kikapcsoltam a tv-t.
-Szia Amira. Persze, csak összeszedem magamat! -feleltem zavarodottan,  miközben kissé előregörnyedve  felvettem a szandálomat.
Ezután a  bejárati ajtó melletti egész alakos tükör elé állva megigazítottam a hijábomat. Amira ekkorra már kilépve az ajtón, házunk előtt várt rám. Kissé elmélázva ugyan, de én is követtem. Verőfényes napsütötte reggel volt. Az első ami a feltűnt, az amerikai ellenörzőpont, vagyis annak a hiánya.
-Hol van Ryan őrbódéja?-kérdeztem, de rögtön tudtam hogy nem kellett volna a korábban történtek tükrében.
-Ki az a Ryan?-nézett rám meglepetten Amira.
-Felejtsd el!-feleltem, majd magam sem tudom miért, ösztönösen elindultam az egyik irányba.
Nem értettem mi zajlik körülöttem, azzal azonban tisztában voltam, hogy ha nem akarom hogy családom és barátaim bolondnak nézzenek, alkalmazkodnom kell a kialakult helyzethez. Ezért inkább nem mondok semmit csak felmérem az egyébként hihetetlennek tűnő változásokat.-gondoltam, miközben a kellemes árnyékot adó, szűk sikátorokban lépdeltem Amirával. Szerettem ezt az óvárosi környéket, hiszen megvolt a maga természetes bája és történelmi múltja. Kiskoromban sokat szaladgáltunk erre Jamallal és barátnőmmel.
 Lassan kiértünk a kis utcák hálójából, majd ráfordultunk a főútra. Körülnéztem, de minden olyan másnak tűnt, mint korábban. Az utcai árusok ugyan megmaradtak, mégis valahogy jobban öltözöttnek tűntek. A járdákat sokkal több virág szegélyezte, az utakat pedig drágábbnak tűnő autók szelték, és valahogy a levegőt is tisztábbnak éreztem. A bolt sarkán, ahol korábban koldusok szoktak lenni kis táblákkal kezükben, most nem volt senki. Különös és bizarr volt az egész. Nem tudtam hova tenni magamban a dolgokat. Hogy elűzzem a csendet, és valamiképpen információt gyűjtsek a kialakult helyzetről, most így szóltam Amirához:
-Mit fogunk csinálni ma?
-Még nem tudom, de mivel tegnap nem érkeztek meg a menekültek, szerintem ma biztosan befutnak, akkor pedig ételt osztunk, ahogy szoktunk. -felelte barátnőm.
-Az jó. -mondtam, remélve ezzel leplezni tudom tudatlanságomat.
-Mindenképpen jobb, mint ruhát hajtogatni. Na az szörnyen untat. Így meg ráadásul megismerünk idegen embereket és kultúrákat. -felelte Amira rámmosolyogva.
-Hát igen. A ruha osztást én sem bírom.- válaszoltam megkönnyebbülve, hogy nem fognak a dolgok talán teljesen váratlanul érni.
A főút járdáján lépdeltünk a nyári fülledt melegben, miközben néha egy egy biciklis kölyök száguldott el mellettünk, kishíján félretaszítva minket. Mindenki a dolgára sietett. Hijábaos asszonyok, jól szituált öltönyös férfiak, mosolyogva köszöntek egymásra. Látszott boldogak, és nincs mitől tartaniuk. Különös volt, de azért titkon örültem neki, hogy most nem veszélyeztetnek minket a dzsihadisták. 
-Minden rosszban van valami jó.-gondoltam, miközben Amirával éppen megérkeztünk az EAS hatalmas vaskapujához. A központi épületet nagy, macskakövezett udvar szegélyezte, melynek egyhangúságát csupán a helyenként a magasba tornyosuló pálmafák törték meg. Maga az építmény kupolás szerkezetű, kőből készült, homokszínű volt, a tetejét kivéve, az ugyanis zöld színben tündöklött a napfényben. Belül olyan volt, mint az átlagos iraki hivatalok, a padló fényesre csiszolt szürke márványból készült, a fehérre meszelt falak, telis tele voltak szép festményekkel. Kellemes érzés volt a hűvös terembe lépni. Lépteink visszhangzottak a hatalmas falakról. 
Ekkor váratlanul Amna nővér fogadott minket. Szeretett enni látszott rajta, kerekded pocakja ellenére, szép ovális fejformája volt, s félhosszú göndör haja. Ápolt, jókedélyű, mosolygós nő benyomását keltette. 
-Üdvözöllek titeket lányok! -mondta vidám arccal.
-Jó napot Amna asszony. -felelte Amira- Mi lesz a feladatunk?
-Ételosztás. Úgy tíz perc múlva fognak befutni a menekülteket szállító buszok, úgyhogy csipkedjétek magatokat. -felelte mosolyogva.
Zavaromban köszönni is elfelejtettem, hiszen az asszonyt most láttam először, helyette inkább körülnéztem a konyhában. Tlis-tele voltak mindenféle dobozokkal, s konzervekkel, a sarokban nagy zsákokban pedig ruhák hevertek. A tűzhelynél Badr, legalábbis ők így hívták,  nagy kondérban levest főzött. Ő egyébként Amna asszony lánya volt, ami elég valószínűtlennek tűnhetett, ugyanis magas volt és vékony, éppen az anyja ellentéte.
-Valami baj van Nadira? Furcsának tűnsz ma reggel.-hajolt oda Amna asszony egész közel arcomhoz.
-Jól vagyok, -feleltem- csak eltűnődtem, vajon jut -e mindenkinek a ruhákból?
-Hát persze kedvesem ne aggódj, mindig jön utánpótlás. Allah segedelmével! -válaszolta kedvesen megsímogatva arcomat.
Ebben a pillanatban négy buszt pillantottam meg, amint behajtanak az épület parkolójába. Kerekeik alatt ropogtak a kavicsok, ahogy nyikorgó fékekkel megálltak. Miután kinyíltak a jármű ajtajai, hatalmas emberáradat tódult ki belőle. Elvétve katonák is voltak köztük. Óriási hangzavart keltettek, etnikai sokszínűségük pedig nem ismert határokat. Ekkor Amna asszony megfogta gyengéden vállamat, de számomra még mindig kesze kusza volt minden. Rettenetesen féltem, néha úgy éreztem, két valóságban is létezek egyszerre. -Ne légy ideges, Allah tudja mi a terve veled.- ismételgettem magamban, miközben tudatosan nagy sóhajokkal lelasítottam lélegzetemet, majd kissé erőltetett mosollyal, az ételosztó pult másik felére beálltam.
- Köszöntjük önöket Moszulban.-kezdte Amna nővér túlkiabálva a hangzavart, miközben egy sötét bőrű fiatalember tolmácsolta az emberek felé fordulva- Remélem jól érzik majd itt magukat. Először megebédelnek, majd elvezetik önöket a szálláshelyeikre, utána pedig akár elmehetnek városnézére is. Az adataikat holnap fogják felvenni a menekültügyi hivatalban az utca túloldalán. Idővel  igyekeznek majd mindenkinek munkát szerezni, és remélem hamarosan sikerül majd beilleszkedniük. Köszönöm a figyelmüket.
Akkora volt a hangzavar, hogy szerintem senki sem hallotta amit mond, de azért aranyos volt, ahogy próbálkozik.
Mialatt  az emberek elhaladtak mellettem én igazából csak bólogattam és köszöntem nekik, miközben tányérjukba mertem az előételt. Inkább csak megfigyeltem őket. Olyanok jártak a fejemben, mivan ha ez az új terrorista csoport, és csak kiadják magukat menekülteknek, hogy beépülve közénk majd leigázzák otthonainkat? Őrültségnek tűnt a gondolat, ezért gyorsan el is hessegettem. Mindegyiknek mélyen a szemébe néztem, olvasni akartam a tekintetükből. Egyes emberek nyakában keresztek lógtak mások imakönyveket tartottak maguknál, és volt közülük egy- egy tetovált is, akik isteneik képét varratták magukra. Attól tartottam, hogy egymásra akarják erőltetni a vallásukat és ez majd esetleg zavart okoz a rendezett sorok közt. Űzd már el ezeket a gondolatokat!-csitítgattam magamat. Közben néha ledermedtem, és a mellettem lévő fiatal lányok böktek oldalba, hogy adjak már szerencsétleneknek enni. Őrület, még csak dél körül járt az idő, mégis annyi új élmény és inger ért, hogy nem tudtam hova tenni a dolgokat. Mivel Badr és Amira is segített, szerencsére gyorsan haladt a sor. Próbáltam fülelni hátha hallok valami ismerős nyelvet is, legalább angolt, de semmi. Ezek az emberek mind távoli országokból jöttek. Látszott rajtuk fáradtak és kimerültek, és már csak azt várják, mikor pihenhetnek le végre. Nem tudtam elképzelni, hogy ott ahonnan jöttek háború van. Az iskolában úgy tanultam, a második világháború után igazából már nem voltak fegyveres összetűzések arrafelé. Nemúgy mint mifelénk.-gondoltam. Nálunk állandóan viaskodtak a népek. Ez már szinte hozzátartozott a mindennapjainkhoz. Persze a békés éveket mindenki szerette, de nem tudhattuk meddig tartanak, mert igencsak képlékenynek bizonyultak.
Gépiesen folytattam az ételosztást perceken át, mert most a lelkem a testemtől távolinak éreztem. Mikor az utolsó  tál ételt is kiosztottam, kissé kifújtam magam, majd letöröltem az izzadságot homlokomról ruhám ujjával.
-Gyere velem!-csapta meg fülemet a hátam mögül Amira hangja, majd félrehúzott a folyosóra.
Ekkor a tömegből egy amerikai egyenruhás alak körvonalazódott ki, mire én akaratlanul csak ennyit mondtam: -Ryan, a katona.
-Miért emlegeted mindig ezt a Ryant?-kérdezte aggódó arccal Amira.
-Te is láttad Ryant , hisz találkoztál vele. Nem emlékszel?- feleltem most már tényleg zaklatottan.
Szinte minden ismerősömre és családtagomra ráugrottam volna, hogy kifaggassam őket mi a csuda történik itt. Hova lettek a híradások, a zászlós emberek, miért lett hirtelen ilyen nyugodt és  békés minden?  
Miközben ezen gondolkodtam, Amira forgatta szemét , és láttam rajta hogy azon elmélkedik, vajon ki is az a Ryan. 
-Ryan hát persze. A film Ryan közlegény megmentésében volt. Arra gondoltál ugye?
-Ne erőltessük a beszélgetést Amira, lehet hogy az ütés kissé összezavarta tudatomat. -feleltem csalódottan.  
-Menjünk vissza a menekültekhez!- válaszolta Amira. -Hátha van köztük angolul vagy arabul tudó is.
-Menjünk!- feleltem  érdektelenül, majd elindultunk az üresen kongó folyosón az udvar felé.
Ahogy kiléptünk az épületből kezem a szemem fölé helyezve próbáltam védekezni a ragyogó napfénytől. Borzasztóan meleg volt. Sajnáltam most ezeket az embereket, hogy a tűző napon kell várakozniuk. Már a puszta gondolattól is szinte izzadni kezdtem. Pedig én legalább hozzá vagyok szokva az ilyen szintű  forrósághoz, nekik  viszont ez még valószínűleg új volt. A menekültek földön ülve jólesően falatoztak tányérjukból, látszott rajtuk éhesek voltak már és valószínűleg több órája nem ehettek. Több emberhez is odasétáltunk, mivel azonban nyelvüket nem beszéltük, csak gesztusokkal tudtunk kommunikálni.
Ekkor  Amira észrevett egy görög családot, akik kisbabájukat próbálták csitítgatni. Nadja jutott eszembe, hiszen ő is görög, hátha megtudhatok valami újat. -gondoltam, majd feléjük indultunk.
-Velük is mutogatósat akarsz játszani? Úgy sem tudsz velük kommunikálni. -vetettem oda Amirának.
-Add oda a telefonodat Amira! -mondtam, jobbkezem felé nyújtva.
-Minek az neked? -kérdezte, miközben a kezében tartott készülékét elvettem tőle.
-Letöltök neked egy fordító appot, csak könnyebb lesz így velük beszélni.
-De okos barátnőm van nekem.- mondta Amira csodálkozva
Miután telepítettem az alkalmazást, odaléptünk a családhoz.
-Jó napot. Az én nevem Nadira -mondtam, majd Amirára mutatva folytattam- ő pedig itt a barátnőm Amira.
Nem tartottam fontosnak, hogy már a bemutatkozáshoz használjuk az appot, reakciójukból ítélve lehet tanácsosabb lett volna.
-Szálam Álejkum, Szálám. -mondogatták azok, miközben hajladoztak és bólogattak, nem igazán értve mit is akaunk valójában.
-Használjuk inkább az alkalmazást.-gondoltam, majd pötyögni kezdtem a kérdést.
-Nem  tarthatjuk kezünkben a pelenkás babájukat egy kicsit? -de a program ezt úgy fordította le, hogy nem -e vehetjük kézbe a pelenkát?
A férfi a feleségére tekintett, nyilván totál idiótának nézett minket. Az asszony a gyermeket megemelte, mi pedig alig vártuk, hogy megsimogathassuk, de nem az történt amire számítottunk. A nő ugyanis kicsomagolta a pólyából, majd levette róla a pelenkát, amin távolról is látszott, hogy egy kis csomagot rejt magában. Ekkor ráeszmélve, hogy  mit is fordított nekünk ez a "nagyszerű" alkalmazás, Amira felé fordulva így szóltam:
-Készítsd a kezed, te fogsz hozzányúlni, nekem még fáj a fejem, szédülök és néha kettős látásom is van a baleset miatt. füllentettem
-A te ötleted volt a fordító, ne rám hárítsd a következményeket!-bosszankodott Amira vigyorogva.
-De te akartál velük beszélni.
Mivel a család kissé mögöttem helyezkedett el mialatt mi vitatkoztunk, így csak a szemem sarkából láttam, amint a férfi valamit felém nyújt.
-Mi ez a szag?-kérdeztem kissé  kitárt kezekkel, de Amira csak nevetve mutogatott mellém.
Én ösztönösen odanyúltam, és ekkor vettem csak észre, hogy a babapiszkos pelenka van nálam. Undoromban hirtelen Amira felé hajítottam, mire ő csak visított egyet, miközben a többi menekült is csak kacagva nézett minket.
-Lányok!- visszhangzott mögülünk Amna asszony hangja ahogy közeledett felénk.
-Vedd fel!- suttogtam Amirának, miközben rá és a pelusra pillantottam, mire ő felkapta és gyorsan egy szemeteszacskóba helyezte azt kissé fintorogva.
-Amna asszony ne haragudjon, vélhetően a fordítóprogram félreértett valamit. -mondtam, de közben nehezemre esett visszatartani a nevetést.
De szidás helyett, ő csak mosolygott és amolyan nagymama szeretet áradt belőle.
-Nem haragszom kedveskéim. De pelenkázzuk be a gyermeket gyorsan mert a végén még megfázik.-mondta, majd odalépett a házaspárhoz és részletesen megmutatta nekünk hogy kell tisztába rakni.
Végülis inkább egész életemben menekülnék a babapiszkos pelenkák elől, minthogy a terroristák által kilőtt bombák miatt rejtőzkedjek , egy darabokra zúzott fedezék nélküli helyen. -gondoltam, miközben néztem Amna asszon gyorsan mozgó kezeit. Látszott rajta van már benne gyakorlata. Badr nővérre pillantva, aki legalább két fejjel nagyobb volt az anyjánál, nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha őt is így tette tisztába. Furcsa volt nézni a picit, miközben arra gondoltam, vajon milyen környezetben nevelkedik majd fel. Mi lesz belőle ha felnő egyszer. Ezernyi út és lehetőség áll majd előtte és csak rajta múlik melyiken indul el. Részben persze egyéb tényezők is közrejátszhatnak, de elsősorban neki kell majd megtenni az első lépést.
Hamarosan véget ért az önkéntes tevékenység, az ott történtek pedig némileg felvidítottak. Miután elköszöntünk Amna asszonytól és Badr nővértől, Amirával hazafelé indultunk. Bár még csak délután volt, a forróság csak alig csillapodott. Magasan fenn madarak köröztek az azúrkék égen, és most én is igazán szabadnak éreztem magamat akárcsak ők. Tipikus moszuli délután volt ez a maga természetes varázsával. Az utcán autók jöttek mentek, mi pedig barátnőmmel gyalogoltunk csendben otthonaink felé.
Eléggé  tömött utcákon haladtunk. Voltak menekültek is a környéken, akik nem jutottak még el az EAS épületébe, ők addig katonai kíséret mellett városnézést tartottak. Igaz az enyhe szellő kellemesen símogatta arcunkat, a sok mozgásban kissé megizzadtunk, ezért úgy döntöttünk elmegyünk a közeli fagyiárushoz  Ahmedhez. Őt már egész kis korunk óta jól ismertünk. 
-Szia Ahmed? -kezdtem mondani-Kérünk szépen pár gombóc fagyit.
Ahmed, sűrű testszőrzetével és bozontos szakállával eléggé ellenszenvesnek tűnhetett, valójában pedig arany szíve volt. Sokszor, ha nem volt pénzünk, megajándékozott minket egy-egy gombóc jeges finomsággal. 
-Persze megint hitelre mi?- felelte mosolyogva. Legalábbis azt hiszem, hogy mosolygott a nagy szakállától ugyanis nem láttam a száját, de szeme csillogásából ítélve valószínűleg igen.
-Jajj menj már Ahmed! Tudod, hogy kifizetjük ha lesz pénzünk. -felelte Amira.
-Na jó legyen lányok. De csak azért, mert sok a menekült, elég jó forgalmam van ma. -válaszolta nagyot sóhajtva.
A zord külsejű fagyiárus persze füllentett, hiszen majdnem az összes edény tele volt, de egyszerűen nem volt képes felvállalni a jó szívét. Pedig a mai világban ez példaértékű, és erre inkább büszkének kéne lennie, mint hogy takargassa.
-Melyiket kéritek?-kérdezte, miközben jobb kezébe vette a kanalat, a jobbal pedig kivett egy tölcsért a halomból.
-Amelyik kevésbé fogy általában.-feleltem, mert nem akartam azért szemtelen lenni, az meg ami nem fogy el úgyis a latrinában végezné.
-Hmm. Lássuk csak. -válaszolta, fejét vakargatva, majd folytatta-Talán a karamell.
-Ráhibáztál Ahmed. Pont az a kedvencem.-feleltem, miközben a zord külsejű fagyiárus egy méretes gombócot kapart ki nekem az edényből.
-Köszönöm Ahmed.- mondtam, mire ő átnyújtotta nekem a finomságot.
-Szívesen.- válaszolta, közben pedig Barátnőmet is kiszolgálta.
-Jó étvágyat gyerekek.-felelte, miközben egy vizes edényben elmosta a kanalat.
-Szia Ahmed. Igérjük holnap is jövünk, de nyugi már sok dínárral a zsebünkben.-tette hozzá Amira üres zsebét paskolgatva.
Szerettük Ahmedet már kis korunk óta. Sajnáltam is, mivel anyámtól hallottam, hogy neki sajnos nem lehet gyereke. Valószínűleg ezért is volt velünk mindig ilyen kedves és nagyvonalú. Persze mi nem használtuk ki jó szívét, csak amikor tényleg nem volt nálunk pénz, fogadtuk el a fagyit ingyen , máskor meg négy öt gombócokat is vettünk nála. Sőt volt, hogy elvitelre is kértünk. Jeges nyalánkságai a nyári melegben mindig felüdülést jelentettek számunkra.
Csendben eszegettük fagylaltjainkat, miközben igyekeztünk az utca árnyékos oldalán maradni. Láttam Amirán valamin nagyon gondolkodik, de inkább nem kérdeztem meg mi az, -gondoltam ha akarja magától is elmondja mi nyomja a szívét. Erre nem is kellett sokat várni, mert néhány méter után így szólt:
-Szeretnék gyermeket. Nem most, de tíz év múlva szeretnék szülni. Ringatni a karjaimban. -mutatta közben kezeivel- a szívemhez közel tartanám. Te nem vágysz rá Nadira?
Mély lélegzetet vettem és a következményekre nem gondolva, mondani kezdtem:
-Szeretnék, de nem lehet. Mármint lehet, de nem úgy ahogy te gondolod. Mert izé... Szeretem a lányokat, de két nőből nem lesz új élet mint tudjuk.
Szinte behúnyt szemmel nem rá tekintve, hadartam végig az egészet. Nagyon gyorsan mondhattam, vagy talán még halkan is, mert Amirának csak annyi maradt meg az egészből, hogy nem lehet gyerekem.
-Ha betegség  miatt nem lehet, ne szomorkodj úgy is lehet örökbe fogadni, és sajátodként szeretni. 
-Nem Amira! Nem érted. A lányokhoz vonzódom.-vágtam rá hangosan
Attól tartva, hogy még a járókelők is meghallották, lassan de óvatosan körülnéztem. Szerencsére senki sem törődött velünk, mindenki csak a dolgára sietett. Amira nézett egy darabig, de nem szólt semmit. 
-Hagyjuk, most inkább haza megyek.-folytattam kissé idegesen, közben pedig attól rettegtem, soha többé nem áll szóba velem, de ő csak komoly ábrázattal ennyit mondott:
-Várjál Nadira! Elfogadlak így is, csak annyit árulj el nekem, hogy annak akit szeretsz ugye nem A-val kezdődik a neve?
Erre elmosolyodtam. -Nyugi, te nem vagy veszélyben. 
-Allahra, szeretlek Nadira.- vágta rá, kissé megkönnyebbülve.
-Csak azért szeretsz mert nem te vagy a kiszemeltem?-kérdeztem kissé gúnyosan.
-Attól még ragaszkodnék hozzád, csak meg tartanám a három lépés távolságot. Egyébként a szüleid tudják?-kérdezte kíváncsian.
-A nagyi tudja, de anyu, apu meg a husipofi még nem. -feleltem komoly tekintettel.
-Akkor rajta, mondd el nekik, én segítek sütni nagyiddal te meg majd elmodod a többieknek. Hiszen tudod az édesség nyugtatja az idegeket. Bárhogy is állnak majd  hozzád azt tudd hogy te egy különleges ember vagy.
-Köszönöm Amira. Te egy igazi barát vagy.-válaszoltam, miközben mosolyogva átkaroltam barátnőm vállát, s csenben bandukoltam tovább.
Megkönnyebbültem Amira válaszától, igazából kissé meg is lepett reakciója, hiszen az Arab világban a homoszexualitást tabuként kezelik, és általában az emberek, főként a vallásosabbak még szeretteik elől is eltitkolják. Most azonban úgy éreztem, hogy egy olyan világba csöppentem, ahol mindent szabad, nincsenek tabuk és mindenki elfogadja a másikat olyannak amilyen. Tegnap még biztos nem mertem volna elmondani Amirának, most azonban mégis úgy éreztem, hogy akár a világ elé is kiállnék, hogy elmondjam érzéseimet. Hirtelen nem féltem semmitől és mindenkit szerettem akit csak megpillantottam.  Barátnőm reakciója pedig most egy olyan löketet adott, hogy már apuéktól sem tartottam többé.
Mikor házunk bejáratni ajtaja elé értünk, megfogtam barátnőm kezét, s így szóltam:
-Amira akkor segítesz a nagyinak? Addig én beszélek Jamallal.
-Menjél csak Nadira. -felelte, miközben lábát megtörölve az elnyűtt lábtörlőn, a nappaliba lépett.
Önbizalomtól és magabiztosságtól fűtve léptem az épületbe. Anyut és nagyit nem láttam, valószínűleg a konyhában voltak, apu pedig ilyenkor még dolgozott. A lépcsőhöz siettem és gyorsan, kettesével szedve a fokokat, mentem szobáink felé, miközben mormoltam magamban: -Allah neked mondom , ha ki mer nevetni Jamal akkor nyugodtan büntesd meg! 
Megálltam husipofi ajtaja előtt, mély levegőt vettem, szívem hevesen dobogott mikor bekopogtam rajta. De még mielőtt megkaptam volna rá az engedélyt már bent is voltam. Miután magunkra zártam a szoba ajtaját öcsémhez léptem.
-Mi történt, kerget valaki?-kérdezte Jamal miközben az ágyán feküdt. 
-Kerget engem az élet.-mondtam miközben leheveredtem mellé.
-A lányokat szeretem. -kertelés nélkül mondtam ki, mert már belefáradtam az egész titkolózásba meg túl is akartam lenni az egészen.
-Nincs azzal semmi baj, nekem is a lányok tetszenek.-vágta rá önelégült vigyorral a fején.
-Ne hülyéskedj. Ez most komoly, a lányokhoz vonzódom. -mondtam szégyentől lehajtott fejjel.
-Elsőre is értettem mire gondolsz, de nem érdekel ki iránt érzel s mit, nekem akkor is a testvérem maradsz. Nem a nemi identitásod fogja eldönteni milyen ember vagy.-felelte.
Csak nézett egy darabig, majd magához ölelt.
A városban béke volt, és a szívemben egyaránt. Már négy szerettem is elfogadott olyannak amilyennek születtem, de tudtam még két fontos személynek is el kellet mondanom. 
-De azért ha feleségem lesz, nem találkozhatsz vele!-suttogta oda a fülembe gúnyosan Jamal, mire én kuncogva oldalba rúgtam.
-Már van kialakulóban kapcsolatom. -jelentettem ki, igaz még nem találkoztunk, de interneten videóhívásban már egymásra találtunk.
Jamal tátott szájjal némán figyelt engem, majd megszólalt:
-Ha már ilyen komolyra fordultak a dolgok, anyuéknak is el kéne mondanod.
-De velük nem ilyen egyszerű. -válaszoltam, miközben kezemmel a fejem támasztottam.
Erre Jamal felpattant, kirohant a szobából és rámzárta az ajtót.
-Ugye nem? -kiabáltam utána neki.
Jamal roppant önfejű volt. Ha valamit a fejébe vett azt nem lehetett megakadályozni. Tudtam el fogja mondani anyuéknak. Idővel persze én is biztos eléjük tudtam volna állni, mégis úgy éreztem nem vagyok még rá felkészülve. A korábbi lelkesedésem már elillant. Többször elképzeltem a jelenetet, számos forgatókönyv is végig futott a fejemben, de valahogy nem vitt rá a lélek. Bár most egy tökéletes világban éltem, mégsem voltam rá képes. Igazából rettegtem anyuék hogy fognak reagálni, de bíztam benne Jamal ügyesen tálalja majd nekik. Miközben ezen gondolatok jártak a fejemben, kintről a lépcső felől lépteket hallottam. A rémülettől befogtam a fülem, a fejemet pedig a párnába nyomtam. Se látni se hallani nem akartam jelenetet.
Csak vártam és vártam, de nem történt semmi.- eszméltem rá, majd felemeltem fejem, és oldalra fordítottam. Tágra nyílt szemekkel néztem, amint anyám és apám együtt előttem állnak Jamal szobájábal. Lekúsztam lábaik elé, térdre rogytam és kezdtem mondani, miközben beléjük kapaszkodtam:
-Allah bocsássa meg bűnöm, kérlek ne tagadjatok ki, ha kell ennek ellenére is férfihoz megyek feleségül. 
Zokogtam, mialatt ezek a szavak elhagyták ajkam. Persze nem gondoltam komolyan, az adott pillanatban nem jutott jobb ötlet az eszembe. Szüleim ekkor lehajoltak hozzám, átöleltek, éreztem lélegzetüket és a ruhájuk illatát. Ekkor vettem csak észre, mindkettejüknek záporoznak könnyeik. Most apám így szólt, miközben megtörölte arcát:
-Nézd meg  Európát kislányom, ölik egymást az emberek értelmetlenül, előítéletek miatt, nekünk meg csak annyi a bajunk, hogy van két szép egészsséges gyermekünk, akik szeretetet adnak, tisztelik egymást. 
Majd anyám folytatta:
-A szívem alatt hordtalak, nem tudnálak megvetni téged.
Anyu közben hosszasan símogatta a hátam, amitől kissé úgy éreztem magamat, mint egy kiscica mamája védelmező karjaiban. Nem is kívánhattam magamnak jobb meglepetést, mint hogy szüleim elfogadnak olyannak amilyen vagyok. Szerettem őket nagyon, és most hálás voltam az életnek, hogy őket adta nekem, hogy felneveljenek. Persze tudtam, a másik világban nem mentek volna ilyen könnyedén a dolgok, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Tudtam a szívük mélyén ők ott is jó emberek, csak a környezetük valamint az erős vallási hitük formálta őket kissé szigorúvá.

Miután anyuék magamra hagytak gondolataimmal kettesben maradtam Jamal szobájába. Kissé megkönnyebbülten feküdtem az ágyon. Ha ők nem haragszanak, akkor biztos Allah is megbocsájt majd. Próbáltam kicsit pihenni, de mivel nem jött álom a szememre, gondoltam kiszellőztetem kicsit az elmémet. Alig szűrődött már be a délutáni napfény a szoba ablakán, mikor felkeltem az ágyból. A parketta recsegett a talpam alatt, ahogy az ajtóhoz léptem. Kinyitottam, s be sem csukva azt, elindultam a nappali irányába. A lépcsőre terített kis szőnyegdarabok kellemesen csiklandozták talpamat. Apu és anyu a fürdőszobában volt, Jamal pedig tévézett. Ha jól hallottam épp az európai háborúról nézett hiradásokat. 
Szinte láthatatlanul illantam el mellettük, majd miután felvettem a szandálomat a nyitott ajtó felé indultam. Délután öt óra körül lehetett már, mikor kimentem és leültem a hátsó udvar kőlépcsőjére, hogy némileg összeszedjem a gondolataimat. Ez a nap túl sok volt nekem. Annyi új élmény és inger ért, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni magamban a dolgokat. Nem értettem a földön élő hétmilliárd emberből, miért éppen velem történik ez az egész? Nem tudhattam azt sem, hogy végleg itt maradok vagy ez csak egy átmeneti állapot, melyben az univerzum megmutatja nekem milyen is lehetne az életem más körülmények között.  Nem akartam többé kínos helyzetbe kerülni amiatt, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok a körülöttem zajló világról, ezért úgy döntöttem feljegyzek mindent, ami a nap folyamán történt velem. 
Gondolkodás nélkül felpattantam, s beléptem a  a nappaliba. Jamal még mindig ott ült a fotelban  és tévézett. Olyannyira belemerült, hogy gyakorlatilag  észre sem vette, hogy bementem. A sarokban lévő kis szekrényből elővettem a naplómat. Két éve kaptam születésnapomra Lais bácsikámtól, Mindezidáig azonban nem éreztem elég érdekesnek az életem ahhoz, hogy írjak is bele. Ruhám alá tűrtem, mert nem akartam, hogy esetleg Jamal kérdezősködjön, vagy ami még rosszabb bele is olvasson, hiszen akkor a benne látottaktól egyenes út vezetne az elmegyógyintézetbe.-gondoltam, majd kisiettem a házból.
 Nehézkesen ugyan, nehogy le ejtsem a naplót, felmásztam a tetőre. Bár ment már le a nap, még mindig  borzasztóan meleg volt. Leültem a matracra a hátamat pedig a kőpárkánynak támasztottam. Enyhe szellő símogatta arcom, miközben írni kezdtem. Beletelt néhány percbe, mire összeszedtem a mai nap eseményeit. Mindent le akartam jegyezni. Mi az újdonság ebben a világban, kikkel találkoztam, Amna és Badr nővéreket, mindent. Percekig csak körmöltem, eközben a szél többször is fellibbentette a lapokat. Néha fejem hátrahajtva végiggondoltam a korábbi eseményeket, hogy még csak véletlenül se maradjon ki semmi lényeges. 
Tíz perc írás után becsuktam a naplómat, és a kőpárkányra helyeztem, majd megtörölgettem fáradt szemeimet. Még percekig csak némán néztem a folyót, mire úgy döntöttem megfürdök benne. Miután felkecmeregtem, kinyújtóztattam a derekamat. Közben a szemeim előtt elterülő várost néztem. Milyen békés,-gondoltam-nem kell tartanunk a fejünkre hulló bombáktól. Bár hat éves voltam az utolsó támadások idején, még mindig elevenen éltek bennem annak emlékei. A létrához lépve, óvatosan lemásztam rajta, nehogy véletlenül megint összetörjem magamat. Két lábbal huppantam a talajra, majd lassan lépdelve, nehogy anyu veteményesét letiporjam, a hátsó öntöttvas kapuhoz mentem. Rozsdás volt és állandóan nyikorgott, de legalább olyan volt mint egy riasztó. Már bentről hallottuk, ha valaki az udvaron keresztül jött hozzánk. 
A hatalmas kövek közt folytattam utam a folyópartra. Felhevült testem epekedett a felüdülést nyújtó langyos víz után. Hijábon és szandálom ledobva magamról, a lassan hömpölygő Tigrisbe gázoltam, majd néhány méter után, kezeim széttárva hátradőltem. Leírhatatlan érzés volt, ahogy a víz kellemesen símogatta a testemet, miközben háton fekve, lebegve a víz felszínén, az eget kémlelve azon tűnődtem vajon álmodom -e ezt az egészet? Bár bizarr és idegen volt az egész, mégis most hirtelen öröm árasztott el, amitől elmosolyodtam. Hiszen most nincs kalifátus, nincsenek terroristák. Azt kívántam bárcsak örökre így maradna minden. Ez egy ideális világ volt, amiben szerintem minden ember szívesen élné az életét. Nem tudhattam ugyan meddig  tart, csak élvezni akartam minden pillanatát. A tigris lassú áramlása kellemesen bizsergette a testemet. Kiskorom óta imádtam úszni. Ez volt az egyetlen sport amit élvezni tudtam. Hihetetlen érzés,-gondoltam- az űrhajósok is így érezhetnek a súlytalanság állapotában. Nincs is ennél jobb egy fáradt és kimerült nap után. Hosszasan néztem a felhők lassú vándorlását. Próbáltam kilátni belőle dolgokat, ahogy kiskoromban is mindig szoktam, de úgylátszik a fantáziámat a gyermekkorommal együtt már rég hátrahagytam.
Amíg úszkáltam lassan besötétedett, és a vidámpark fényei is felkapcsoltak. Eléggé kimerülten, mentem vissza a partra. Felvettem a hijábom és a szandálom, majd óvatosan lépkedve a kövek közt, a kertkapuhoz sétáltam. A házból kiszűrődött a tv fénye. Nem volt kedvem most bemenni, inkább élvezni akartam még ezt az új világot, ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a tetőre, és megpróbálom felhívni Nadját. Bár tartottam tőle, hogy mit is beszélhetnék vele azok után, hogy már elvileg  régóta ismerem. Nem akartam, hogy valmilyen módon véletlenül elszóljam magamat. 
Kissé fáztam a lágy szellőben a vizes ruhámtól, ezért magamra terítettem egy pokrócot.Miután megtörölgettem a telefonom kijelzőjét, megkerestem Nadja nevét, majd ráböktem. Elég sokáig csörgött, mire felvette, majd mosolyogva üdvözölt.
-Szia egyetlenem, van egy jó hírem. Feljutottam egy a Törökországba tartó hajóra, ha minden jól megy holnapra elérem majd Irak biztonságot nyújtó határát. Hát nem nagyszerű? 
-Jaj de örülökNadja, már nagyon aggódtam érted. Ma voltam a segélyszervezetnél. Képzeld, egy új törvény szerint lehetősége van minden iraki családnak befogadni egy menekültet. beszélek majd Amna nővérrel, megpróbálom elintézni hogy hozzánk jöhess.
-De jó is lenne, akkor lehet hogy már holnap este magamhoz ölelhetlek.
-Hiányoztál nagyon. Bár sok minden történt velem ma, most már jobban érzem magam.-feleltem vidáman
-Meglásd ott leszek, és bepótolunk mindent. Körbevezethetsz majd a mesés városodban. Alig várom hogy megismerjem husipofi kisöcsédet is. 
-Hát még én hogy várom.- válaszoltam mosolyogva.
-Figyelj Nadi most le kell tennem. Mindjárt ételosztás, meg aztán már a tengeren vagyunk hamarosan a térerő is elmegy. Vigyázz magadra egyetlenem.
-Te is vigyázz magadra Nadja. Remélem holnap estére ideérsz, és végre találkozhatunk. -feleltem, majd kezemmel integetve elköszöntem- Szia  puszi.
Miután kinyomtam, a telefont a kőpárkányra tettem, majd hanyatt fekve a matracon a csillagokat és a tejútat kezdtem kémlelni. Úgy éreztem ez életem legboldogabb napja. Ekkor egy hatalmas csóvát húzó hullócsillag szelte át a gigantikus eget. Behúnytam a szemem, és azt kívántam bárcsak soha nem lenne vége ennek az egésznek.
A nap fáradalmaitól és a kimerültségtől azonban hamar mély álomba szenderültem.