1. Fejezet
Húsz évvel ezelőtt
Mimóza és Fehér Liliom
Mimóza nagyon furcsa kislány. Nagyon szép, okos, néha hisztis, látszatra akár a többi korabeli lányka. Nemsokára 6 éves lesz. Mielőtt megszületett volna, Kamillának akartam nevezni, szépen elterveztem, hogy Millike lesz a beceneve. Aztán mintha súgott volna, hogy neki ez nem tetszik, magam számára is váratlanul a Mimóza nevet mondtam ki, mikor megmutatták nekem.
Körülötte forog az életünk. Csodaszép. Hosszú, hófehér hajában egy vékony fekete hajtincs, a szeme kék, mint a felhőtlen tavasz égbolt. (Nem tudjuk kitől örökölte, egyikünkre sem hasonlít.) Sokat nevet, gyöngyöző a kacagása, és nagyon szeret beszélni. Időnként furcsa dolgokat mond, vagy tesz.
A minap azt suttogta elalvás előtt, hogy ő nagyon öreg, elmúlt ezer éves. Időnként rémálmai voltak, sikítozott, csapkodott, és mintha szaladt volna. Mikor nyugtatón megsimogattam, felriadt, belém csimpaszkodott, zokogni kezdett. Az mesélte később, hogy farkasok üldözték álmában. De Fehér Liliom megmentette. – Ki az a Fehér Liliom? – kérdeztem. A másik mamám. Elkerekedett szemekkel néztem, magyarázatot vártam. De csak kuncogott egyet, és már egész másról kezdett beszélni.
És voltak napok, amikor mintha nem is az én tündéri kislányom lett volna. Csak az asztal alatt volt hajlandó enni, mint a kiskutyája. Morgott, vicsorgott, harapott… Valamelyik nap az unokatestvérével ment a játszótérre. Volt egy nagy, színes műanyag talicskája. Beleült, Zoé pedig húzta maga után. Az én rózsabimbóm, meg mint egy kocsis, ordítva cifra káromkodásba kezdett. Röpködött a f. sz, k.. va anyád, hülye p.. csa… Zoé már sírva könyörgött, hogy hagyja abba, vagy soha többet nem fog vele játszani.
Legközelebb Ella vitte le a parkba. Amíg a barátnőjével pletykálkodtak, szemem fénye elcsavargott. Mikor előkerült, a szájában szépen kirakva cigarettacsikkek lógtak… A piacra már nem is vittem magammal, mert nem engedte be a zöldséges. A múltkor összekeverte neki a szépen külön válogatott fehér és vörös babot…
Mikor kétségbeesetten leszidtam, huncut mosollyal rám nézett hatalmas kék szemeivel, és közölte, hogy ő most nem rosszalkodott, csak emlékezett…
Ahogy közeledett a születésnapja, egyre nyugtalanabb lett. - Mit szeretnél szülinapodra?- kérdeztem. – Vigyetek el apával az állatkertbe!- válaszolta. Miért is ne, ha ez a szíve vágya.
Nagyon szép tavaszi nap volt, örömmel készülődtünk. Régen jártunk az Állatkertben, valahogy nem jutott rá idő. Mimóza kitárt karokkal pillangósdit játszott, és alig várta, hogy belépjünk a kapun. Aztán nem nézett se jobbra, se balra, nekiiramodott, és meg sem állt a farkasok területéig. Ott lecövekelt, az elkülönített, különleges, hófehér farkas ketrece előtt. Nem rég érkezett, pompás nőstény volt. Orra vonalában egy keskeny fekete csík, szeme kék, mint a felhőtlen tavasz égbolt.
A fehér farkas mintha várta volna, mert mire Mimóza odaért, már a rácsokhoz közel ült, és vidáman csapkodott a farkával. Kislányom áhítattal nézte, és beszélt hozzá valami furcsa, sose hallott nyelven. Mind a ketten vonyítani kezdtek. Mire észbe kaphattunk volna, valami rejtélyes módon Mimóza már a ketrecben volt, és ölelte, csókolta a farkast.
Mindenkiben meghűlt a vér. Senki sem mert sem moccanni, sem szólni. A lábaimból elszállt az erő, úgy éreztem, mindjárt elájulok.
Mimózának hírtelen eszébe jutottam:
- Anya, nézd! Itt van Fehér Liliom!
- Kislányom gyere onnan, az egy farkas! Nehogy bántson!- zokogtam.
De Mimóza megmakacsolta magát. A fehér farkas szelíd volt, nemhogy nem bántotta a kislányomat, de szeretettel hozzábújt, és mint a kutyák, érdes nyelvével nyalogatta a gyermeket, ahol érte. Nem zavarta az sem, hogy időközben az emberek magukhoz térve dermedtségükből, ordítani, sikítani kezdtek, rendőrségért, vadőrért, katonaságért, mentőért, kispuskáért, nagyágyúért, kommandóért könyörögtek a mindenhatóhoz, valaki menjen, szabadítsa ki azt a kicsi lányt a gonosz farkas mancsai közül.
Mimóza hisztériás rohamot kapott. - Ne bántsátok, jaj, ne! - sikított. Ő nem farkas. Ő Fehér Liliom. Ő a másik mamám, egy másik életemből, csak elátkozták, így kell élnie…
Dermedt csend lett. A gyermek és a farkas leültek egymással szemben, és beszélgettek, egy csak általuk értett és használt nyelven.
Mire teljes fegyverzetben berobogott a terrorelhárító kommandó, megérkeztek a szenzációhajhász újságírók, riporterek, helikopterekkel lett tele az égbolt… Ugyanekkor a látogatók már elbűvölten a nem mindennapi jelenettől, sorban leültek a ketrec elé, és amilyen közel csak helyet találtak, és lassan elcsöndesedve próbálták megérteni, ami a szemük előtt zajlott. Főleg nekünk, a szüleinek kellett megértenünk, felfognunk, azt, amit nem lehet.
Lassan tele lett az Állatkert, mert a híradások nyomán gyorsan terjedt a különleges találkozás híre. Mindenki kíváncsi lett Mimózára, és a fehér farkasra. Megérkezett az igazgató is, és tanácstalanul fordult felénk, most mi legyen. A fegyveresek az állatra szegezték töltött puskáikat, felkészülve, hogy lelőjék, ha mégis bántaná a gyereket.
Patt helyzet volt, mert már mozdulni sem lehetett a tömegtől. Nem volt megoldás.
Olyan hírek kezdtek terjedni, hogy elindult valami kutatócsoport, meg akarják vizsgálni a kislányomat, és a farkast, magyarázatot találni arra, amire nem lehet…
Néztem a gyermekem, akit soha ilyen boldognak nem láttam, hallgattam a kacagását, és irigyeltem azt a szeretetet, ami nem nekem jutott.
Mimóza hirtelen elszomorodott. Orrát Fehér Liliom orrához dörgölte, és könnyes szemmel nézte, ahogy az egyre átlátszóbbá válik, majd eltűnik a kislány ölelő karjai közül…
Valami koppant a padozaton. Egy nyakörvre erősített arany medalion volt, egyik oldalán korona, másik oldalán egy liliom veretével, a belső felén egy gyönyörű nő, hosszú, hófehér hajában egy vékony fekete hajtincs, szeme kék, mint a felhőtlen tavaszi égbolt. Egy nemes arcvonású férfi, hosszú fekete hajában egy fehér tincs, és egy csodaszép kislány arcképe volt festve…
