Epilógus

Amanda sokáig nevetett, ott, a világ végén, a földön ülve… Társa is akadt egy idő után. Egy arra tévedt hiéna beleszeretett a kacagásába, így időnként vitt neki a vadászzsákmányából. Amanda nem válogathatott, ha nem akart éhen halni.

Az eltelt több mint 1000 év alatt lassan elmaradt a kacagása. Szépsége megfakult, ruhája foszlányokban lógott, fogai kihullottak, haja megritkult, elvesztette selymességét. Orcája beesett, bőre lötyögött rajta, mint egy bő köpeny.

A világ legszebbjéből csúf boszorka lett. Erről persze ő nem tudott, hisz a világ végén nem volt semmi, tükör sem.

A hiéna segítségével, akit Kaálinak hívtak, évszázadokon át vándorolva, de visszajutott Ármányföldére. Ez a hely addigra semmivel nem volt különb, mint a világ vége. Apja tomboló haragja több mint 1000 évvel ezelőtt szinte mindent elpusztított az amúgy is kietlen tájon. Néhány barlang maradt a jéghegyek mélyén. Armand nem építette ujjá a Kristálypalotát, melynek néhány szilánkja beékelődött a jéghegyekbe, és szivárványszínű szikrákat szórt, ha rásütött a nap. A nagy varázsló Fehér Liliomhoz költözött az Átoktörés napján. Népe rég szétszóródott a világban. Ármányföldén nem maradt senki.

Amanda meghúzta magát az egyik barlang mélyén. Kaáli továbbra is gondoskodott róla, bár egyre unalmasabbnak tartotta, hogy nem volt kivel kacarászni. 

Amanda erőre kapott, s legott bosszút forralt. Csakhogy nem volt varázsereje, az a szépségével együtt elillant, bár ő erről sem tudott. Bár az gyanús volt neki, hogy varázsigéi nem működnek, gondolta csak a fáradtság és éhezés az oka. Elindult amerre Napföldét sejtette. Ha farkasokkal találkozott, megállította őket, a szemükbe meredt, szőrüket vizslatta, hátha elékerül az a fekete, orra vonalában fehér folttal, vagy az az átkozott másik, a fehér. Ha meglátná őket, újból kacagna, s visszatérne varázsereje is.

A farkasok üzentek Armandnak, aki elképedt kitagadott lánya kitartásán. Tudta, csak egyféleképpen állíthatja meg az eszement teremtést. Mikor Amanda legközelebb lepihent egy barlangban, a hiénához bújva, hogy ne fázzon, szellők szárnyán fehér liliomokkal átszőtt fátylat borítottak rá hatalmas pillangók. Olyan finoman, és nesztelenül, hogy meg se rezzentek álmukban. Újabb pillangók érkeztek, és apró, a szivárvány minden színében pompázó madarak. Hordták a fehér liliomokat az alvókra, akiket lassan ellepett a virágtenger, és bódult álmukból már nem is ébrednek fel soha. És magokat hoztak, miből folyondár nőtt, pillanatok alatt beborította a barlang falát, beszőtt minden rést, és az utolsó pillangó után lezárta a kijáratot is.

Fehér Liliom és Erős Szív most már békében uralkodhatott Napfölde és Holdfölde birodalmán.

Mimóza kis ideig velük maradt, kiélvezte szeretetüket, és a népéét. Tudta, bármikor visszatalál hozzájuk, de most már a saját életét kell élnie. 

Kérte a Fifonát, küldje érte a felhőket, változzanak fehér paripává és, Setsut, a szelek urát, segítse útján.

Visszatért a mai életébe. Olyan tudással, és képességekkel, amikkel csak ő rendelkezett az egész világon.

Ő azonban csak egyet akart. Énekelni. Mikor megtapasztalta a dal hatalmát, tudta, érezte: mindenre képes. Ha megmentette ősi népét az átok alól, a mai világot is jobbá teheti.

Énekelt hát. Csodás hangja szárnyalt, az embereket jóleső borzongás járta át, ha meghallották. Híre bejárta a világot. A legnagyobb TV társaság egy hatalmas koncertet szervezett, amit a világ minden csatornája közvetített.

A színpadon ő állt egyedül, egy szál gitárral. Hosszú, dús, fehér haja, melyet egy fekete tincs tett még különlegesebbé, öltözete, melyet a mesebolygó elvarázsolt földjén kapott szüleitől, a nyakán pántra erősített arany medalion, egyik oldalán korona, másik oldalán egy liliom veretével, a belső felén egy gyönyörű nő, hosszú, hófehér hajában egy vékony fekete hajtincs, szeme kék, mint a felhőtlen tavaszi égbolt. Egy nemes arcvonású férfi, hosszú fekete hajában egy fehér tincs, és egy csodaszép kislány arcképe volt festve…

Sejtelmes fényekkel burkolták, meseivé tették. Arcát közelivé hozta a kamera. Ő elnézett, valahova messze, azokra gondolt, akiktől származott. Elhozta a történetüket, hogy elvarázsolja vele az emberek szívét. Megpengette a gitár húrjait, hangja szállt, beborította a világot, megborzongatta a lelkeket, kinyitotta a szíveket:

Élt egy lány, több mint ezer éve

Janilla, kit Fehér Liliomnak hívott Napfölde népe

S élt egy fiú, Daymond volt a neve

Erős Szívként tisztelte őt Holdfölde Birodalma

Szerelmesek lettek

Titokban gyermekük fogant

Kislányuk Mimóza

Kit Armand a varázsló nevelt

Armandnak lánya világszép Amanda

Birtokolni akarta

Erős Szívet

De a hős harcos nem őt szerette

Fehér Liliomért dobogott szíve

Amanda őket elátkozta

Népükkel együtt

Farkasokká váltak

Az átkot megtörni csak Mimóza képes

S addig eltelik majd ezer év

Addig sok emberöltőn át születik újjá 

Armand a varázsló segíti őt

S eljön a napja az Átoktörésnek

Napfogyatkozáskor

Szülei szerelméről egy dalt dalol

Kik ott összegyűltek

Ím emberré váltak

Kiket nem feledtek

Kiket szerettek még valahol

Amandát apja átkozta a világ végére

Világ szépéből rút boszorkává

Fonnyad az évszázadok alatt

Gonosz, lelketlen, szívtelen maradt

Társa egy hiéna csak

Alszik már mindkettő

Egy barlang mélyén

Melyet fehér liliomok borítanak

Ím, itt vagyok én

Kit Mimózának hívnak

A lány kinek sorsa 

Népe megváltása lett 

Az átok alól

A lány ki most itt áll

Az Álmok földjén

Választott élete

Hogy nektek dalol…