Ágota kislányként. A nappaliban ült a szőnyegen és dokumentumfilmet nézett a zsiráfokról.  
-Vedd halkabbra. - szólt ki a konyhából anya.  
Ágota bólintott, de nem mozdult. Anya rejtvényt fejtett az étkezőasztal zsíros abroszán, közben a szemüvegtartó láncával játszott. Apa mellette ült, újságot olvasott. A vastag ablaküvegen szűrt melegséggel hatolt át a fény. Olyan kicsik voltak az ablakok, mintha csak repülőgépben utaznának. A plafonról törtfehér csillár lógott. Koszos, a búra belsején sárga penészfoltok. Mellette párhuzamosan egy méz sárga légyragasztó, tele fekete, csúnya kis rovarokkal.  
Ebből a délutánból Ágotának csak ez a légyragasztó maradt meg. Az is csak azért, mert másnap anya fogorvoshoz vitte, ahol ennek az ijesztő, fehér köpenyes embernek a sárga, borostás arca a légyragasztóra emlékeztette Ágotát. Tömést kapott, azután pedig egy pettyes gumicsizmát, amiért ügyes volt és nem sírt. Nem is sírhatott volna, hiszen anya még a váróteremben, miközben a pulóverét igazgatta, higgadt és halk hangon ezt mondta: 
-Nagyon csendben legyél, egy szavadat se halljam. És tessék majd szépen köszönni.  
Azóta mindig eszébe jutott ez, ha orvosi rendelőben volt. Ma is, ma, amikor kint esik az eső, a levegő szürke és az emberek is szürkék és a csend kilépett minden sarokból, mert most az ő ideje jött el. 
Egyedül ő ült a váróteremben, vizes szandálban és csöpögő hajjal. Bentről semmilyen nesz nem hallatszott ki. 
-Szervusz. - köszönt a fiú. 
Ő Tivadar. Szerelmes Ágotába. 
-Szervusz-felelt Ágota. 
-Régóta bent vannak? 
-Senki nincs bent. Láttam, amikor az utolsó elment. Azóta nem hívtak.  
Hangja hideg volt eben a nyirkos teremben, mintha nem is ő beszélt volna, hanem a falak. 
-Bent van a doktor? 
-Igen, ő igen. A titkárnő is. Azt hiszem, terhes. A titkárnő. Erről beszéltek, amikor elment az az utolsó. De azóta nagyon halkak.  
-Mert ez egy személyes ügy. 
-Nem. Becsukták az ajtót. Jó a szigetelése. 
Igen. -mondta és bólintott. 
Ezután hallgattak. Végül tétován lépett és leült, a mellette levő üres szék mellé. 
-Te miért vagy itt? 
-Miért ne lennék? 
-Iskola van.  
-Neked is.  
-Igen. De én nem megyek be.  
-Én sem. 
-Beteg vagy? 
-Nem. -azt akarta mondani, hozzád jöttem, de csak megköszörülte a torkát. - Van itt automata? Kávé? 
-Igen, van, ott. 
Bólintott. 
-Te kérsz? 
-Nem. 
Megvonta a vállát, felállt és a zsebében turkált. Kivett belőle egy marék fémpénzt. Mindegyik darab frusztrálóan zörgött, ahogy elmerült az automatában. Aztán a gép zúgása, ahogy lefőzte a kávét. A koszos, koffeines szag. Belekortyolt, megrázta a fejét, túl keserű volt és túl forró is. Némán itta a kávét. A másik a harisnyáját piszkálta. Nem tűnt úgy, mint aki zavarban van. Csak fázott. Hideg volt. Beleszagolt a levegőbe, tetszett neki a szag, habár nagyon fullasztó volt. 
-Miért vagy itt-kérdezte Tivadar. 
-Szeretem ezt a csendet. -felelte. 
-Nem vagy beteg?  
Nem. Jól vagyok. - aztán tüsszögött-Van zsebkendőd? 
Volt neki, adott kettőt. 
-Köszönöm. 
Erősen, sípolóan fújta ki az orrát. A kávé elfogyott. Hirtelen mindketten meghallották, hogy a falon ketyeg az óra. Eddig nem tűnt fel egyikőjüknek sem. Nagyon rosszkedvűen ketyegett. Mintha visszhangzott is volna.  
-Jössz? - kérdezte Tivadar. 
-Megyek. -felelt és tétován felállt, megigazította még egyszer a harisnyáját. 
Megvárta, amíg Tivadar elindult és három centivel lemaradva követte. Nem egyszerre léptek. A lépések visszhangjai összegabalyodtak és furcsa zajt csaptak. A lift ezen az emeleten volt, úgy, ahogy Tivadar hagyta. Bent a zöld falak és tükör sápadt fényt adott az arcuknak. Mindketten a kezeikkel babráltak, csendesen, zavartan. Kint még mindig esett az eső. Pontosan úgy, ahogy esett akkor, amikor elkezdte.  
-Van nálad esernyő? 
-Nincs.  
Megvonta a vállát. Nem siettek. Nem emelté maguk fölé a kezüket, vagy húzták be a nyakukat. Ráérősen sétáltak és megfigyelték a szürke könnycseppekkel hintett házfalakat. 
-Jól vagy? - kérdezte Tivadar és megsimogatta Ágota haját. 
-Igen. - felelte Ágota - Téged vártalak. 
-Tudom. - mondta Tivadar - Azért mentem oda.