Barion Pixel nuuvella

Karácsonyi hullámvasút

1.

– Na, akkor áll a szombat este? Én Simivel, te Áronnal. Csak négyen mennénk.

 Menti hirtelen prüszkölt egyet, mert félrenyelte a reggeli kávéját, annyira váratlanul érte a kérdés. De hát mit is várhatott Izától, akinek a gondolatai többnyire bakugrásszerűen száguldoztak. Egy perce még a túlnépesedésről és a globalizációról beszélgettek..., hogy jön most ide a szombat este és ki a fene az az Áron?

 Legalább az világos volt, hogy Simi kicsoda. Iza nemrégiben került közelebbi kapcsolatba jóképű, magas kollégájával azon a céges bulin, ahová mindegyik iroda hivatalos volt. A cég egyes részlegei a fővárosban szanaszét helyezkedtek el, a legkülönbözőbb környékeken bérelt ilyen-olyan épületek egy-egy emeletén, a főhadiszállás viszont irtó jól nézett ki, azt már a cég külföldi anyavállalata építtette menő, hadidos stílusban. Iza is szeretett volna ott dolgozni, de jelenlegi beosztása még csak arra volt elég, hogy a második legtutibb épületben legyen egy aprócska irodája. A központi épület a kicsit is karrierista alkalmazottak szemében maga volt a Vastrón. Vagy Vasudvard. Mindegy, valami vas.

 Szóval Simon. Ő már a kiválasztottakhoz tartozott, s ez talán még vonzóbbá tette. Menti már találkozott vele egyszer. A pasi egészen szimpatikusnak tűnt, bár kicsit nagyobb volt az arca, mint amit Menti élvezhetőnek talált, de ezt betudta az első találkozás felszínes benyomásának. Még nem biztos, hogy pökhis. A „h” néma.

– Ne filózz ennyit, gyere már el! Senki sem lehet egyedül a szülinapján. Pláne nem a miénken – ütötte tovább a vasat Iza, azzal a hangsúllyal, amikor a mondat végére nem egy, hanem két pontot szokott kitenni. Nyomatékul.

– A régi nóta! Ki mondta, hogy az ember nem érezheti jól magát, ha épp nem nyüzsögnek körülötte? Egyedül akár! Jössz ezzel a zsé kategóriás vígjátéki klisével – puffogott Menti. – Ez a valóság, hahó! Jesszusom, mit csinálnál, ha szombaton Valentin-nap lenne?

– Ugyanezt, csak nem úsznád meg szívecskés lufik nélkül – vágott vissza Iza. – Nem akarom, hogy egyedül ücsörögj itthon. A szüleid is jókor utaznak el…

– Vészhelyzet van nagyiéknál – vágott közbe Menti. – És különben is, mi lesz Dömicivel?

– Dömci – javította ki gépiesen Iza –, anyáék vigyáznak rá. Szombat délben érkeznek.

– És rögtön itt hagyod őket egyedül?

– Nem egyedül lesznek, hanem Dömcivel! Már megbeszéltem velük, fel vannak dobva, hogy együtt töltik az estét az unokájukkal. Apának persze részletesen be kell majd számolni a vacsoráról, tudod, hogy mennyire szereti az újdonságokat. Majd vasárnap velük leszek. Ebédre biztosan hazaérek… – tette hozzá Iza, és azzal a félig kacér, félig ábrándos tekintettel szemezett bögréjével, amit Menti már nagyon jól ismert.

– Ne szórakozz már, a negyedik randi után ott akarsz aludni Simonnál? – csattant fel rögtön.

– Szedd már le a vaskalapot a fejedről, cuncimókus! Nem mindenki a júra kori lányneveldék élő reklámja! – vágott vissza Iza. – Amúgy meg nem a negyedik, hanem az ötödik...

– Ja, hát az egészen más! – jegyezte meg epésen Menti. – És egyáltalán ki az az Áron? Miért nem mentek kettesben vacsorázni? Vagy hová mentek egyáltalán?

– Persze, hogy vacsorázni megyünk! Figyelsz te egyáltalán? Áron Simi kollégája. Jelenleg szingli és szívesen jönne egy félvak duplarandira. Mi a kifogásod? – harapott bele Iza halál nyugalommal a gofriba.

– Hogy mi a kifogásom? Hányat mondjak? Nem akarom a szombat estémet vadidegenekre pazarolni! És most egyébként sem akarok megismerkedni senkivel, sem egy Gáborral, sem egy Áronnal! Nem akarok pont a szülinapomon kényelmetlenül feszengeni, nem akarok hajánál fogva előráncigált beszédtémák felett udvariaskodni, nem akarok úgy tenni, mint aki ábrándosan pillog, amikor a férfiak előadják magukat, nem akarok utána kettesben maradni egy kitudjakivel, amíg ti szépen elhúzzátok a csíkot, nem akaro…

– Na, na, állj már le… micsoda tiráda! Ötös alá, leülhet… és ha bejön neked a pasi és egészen őszintén adod a pillogást? És ki itt a vadidegen, máj darling klementájn, talán én? Simivel is találkoztál már! Úgy tiltakozol, mint egy félszeg tini az első bulija előtt. Komolyan mondom, nagyanyáink bátrabb elsőbálozók lehettek. Hát ha nem tetszik a pasi, vacsora után udvariasan elköszönsz és kész! Miért olyan nehéz téged bárhová elrángatni? Régen nem kéretted magad ennyit.

– Akkor bezzeg jó, hogy nem járok emberek közé, amikor Dömicire kell vigyázni! – vágott vissza Menti.

– Dömci… figyelj, te begyöpösödött béka. Ezer éve ismerlek és pontosan tudod, hogy olyan vagy, mintha a tesóm lennél. Dömikét is mindig csak akkor hagyom itthon nyugodt szívvel, amikor te vagy vele. De az mégsem lehet, hogy a szülinapunkon külön ünnepeljünk… eddig mindig együtt fújtuk el a gyertyát… ha időnként képletesen is... – Iza taktikát váltott, most már hízelgett és kérlelt.

– Átgondolom. De nem vagyok béka – fújtatott Menti most már kevésbé harciasan.

– Cuki vagy, imádlak! – küldött Iza egy puszit az asztal felett. – És azt még nem is mondtam, hogy a Borbarakkba megyünk. Ez lett volna a végső érvem, ha ne adj’ isten nem sikerült volna meggyőznöm a szombat nyilvánvaló előnyeiről.

– Na persze, nyilvánvaló… de még egyébként sem mondtam igent – tiltakozott Menti hirtelen gyengülő ellenállással, mert a Borbarakk ígérete rögtön vonzóvá tette a hétvégi programot. Egy kis feszengést megér… mégiscsak egy Michelin-csillagos hely. – Várjál, tudtok oda helyet szerezni? – jutott hirtelen eszébe.

– Nyugi, már megvan – mosolygott Iza. – Szerintem Simi még akkor foglalta le az asztalt, amikor azzal a fekete hajú csajjal kavart a könyvelésről. De a Barakkba már mi megyünk! – és a nyertesek örömével ragyogtatta mosolyát Mentire.

– Mit kérsz inni? – kérdezte közben Dömikétől, de a kisfiú kora reggel még kevésbé volt beszédes, mint általában. Elmélyülten tologatta a kisautóit, közben feltartotta a kezét és mutatott valamit.

– Mit mutogat? – értetlenkedett Iza.

– Nem mutogat, hanem jelel, hányszor mondjam! – csattant fel Menti. – Ennyit igazán megjegyezhetnél már!

 De mikor Iza keze a narancslé felé nyúlt, újra rápirított: – Kakaót kér, te, anyák gyöngye!

– Egyszer tutira a sírba visztek! – sóhajtotta Iza lemondóan és elővette a tejet, miközben Menti kárörvendően vigyorgott.

2.

 A lányok a belvárosban laktak, Iza szüleinek a lakásában. Óriási mázlinak élték meg, hogy minden közel van: az óvoda, az üzletek, a színházak, mozik, múzeumok… a munkahely pedig csak néhány buszmegállónyira. Jó, Izának elég sok megállónyira.

 A csendes utcácskába alig szűrődött be az utcazaj, s mivel a konyha – a lakás stratégiai központja – a gangra nézett, otthonuk több volt, mint hangulatos. Az idilli állapotot elsősorban az idézte elő, hogy a  –lift nélküli ház – legfelső emeletén laktak, ahová az év nagy részében besütött a nap. A szomszédok ezen a szinten gondozták a legszebb virágokat, melyek a kihelyezett kaspókban és virágládákban igazán bájossá tették a körfolyosót. Iza és Menti egy-egy nyári nap reggelén – a tejhabbal megbolondított tejeskávék fölött – nem győzött gyönyörködni a pazar látványban, melynek olyankor határozottan volt egy toszkán hangulata. Kamaszkorukban alig vették észre, hogy a régi bérház külseje és belső tere mennyire trendi, de mára megtanulták értékelni jókora szerencséjüket.

 A beszélgetés a szülinapjuk hetében, szerda reggel zajlott le, két kávé, néhány gofri és kismillió "egyélmárdömikekülönbenagyoncsaplak” közepette. A lányok a szombat estét illetően még egyelőre nem pendültek egy húron, ami nem csoda, mert eleve alig hasonlítottak bármiben is. Pedig ugyanazon a napon születtek, november 9-én.

 Erről persze csak jóval később szereztek tudomást. Jelesül akkor, amikor a gimiben egy osztályba kerültek és konkrétan egymás mellé sodorta őket az élet. Az élet az ofő – Mr. Hipszter – képében jelentkezett, aki ragaszkodott hozzá, hogy az orra előtt, az első padban üljön a két lány. A két fura nevű lány. Kicsivel később Hipszi olyan túlkapásokat már nem engedhetett meg magának, hogy utasítgasson, de addigra Izát és Mentit már dinamittal sem lehetett volna szétválasztani.

 Izadóra és Klementina. Az osztályban volt Ági, Márti és Mariann, egy kósza Zsuzsa is előfordult, de már a néhány évvel később igencsak menőnek számító Sára, Lili és Fanni kezdte átvenni az uralmat. Viszont a két lányt sem ejtették a fejére: az Izadórát és a Klementinát álmukból felkeltve sem használták, kizárólag az Iza és a Menti játszott. Füzeteikre is ezt írták és minden olyan hivatalos rubrikába, melyek ellenőrzésekor nem járt akasztás. Már középiskolás korukban elhatározták, hogy amint tehetik, hivatalosan is nevet változtatnak. Iza nyert – rövid neve a nagykönyvben is hivatalos utónévként szerepelt –, és már az érettségi utáni emlékezetes nyáron elintézte a papírmunkát. Amikor széles mosollyal Menti orra alá dugta a személyijét, Menti kedvesen megjegyezte:

– Elmész te a fenébe.

 Az ő neve nem volt ilyen egyszerű eset. A környéken, ahol felnőtt, világra jövetele idején a szülők között súlyos kórság ütötte fel a fejét – ki tudja, talán Csernobil kései utóhatása lehetett –, mert a Klementinát aránylag gyakran választották elgyötört leányaik keresztnevének, akik persze pont ettől lettek elgyötörtek. Sajnos, Menti szülei is elkapták a ragályt.

 Az így elnevezett lányoknak mindössze annyi szerencséjük volt, hogy már kihalt az a generáció, amelyik szekírozhatta volna őket az „Ó, te drága Klementina...” kezdetű slágerrel, bár Menti a cseperedése során néhány százötven éves rokonától még hallotta emlegetni a dalt. Mindent összevetve így történhetett, hogy a közeli oviban három Klementina is egy csoportba került. Menti harmadiknak érkezett, ezért a Klemi és a Tina becenév már foglalt volt, maradt a középutas Menti. Minden jobb volt, mint a Klementina, ezért Menti hamar hozzászokott és meg is szerette. De hivatalossá tenni ezt a nevet – sajnálatos módon – nem lehetett.

 Iza és Menti a gimis éveket – ahogy azóta is szinte mindent – együtt csinálták végig, vállvetve, nemcsak a felelés–dolgozat–jajnemtudoksemmit háromszög vonatkozásában, de úgyszólván minden egyéb, sulin kívüli megmozdulásban is. A zene, a filmek, a művészetek, a sport, később az első randik, az első kézfogások, csókok… minden ami történt, részletes megbeszélés tárgyát képezte. Vannak azok a titkok, melyeket az ember még önmagának is alig mer bevallani, legfeljebb ha ezek maradhattak rejtve egymás elől. Iza volt a beleszólós, pattogós, Menti a higgadt és megfontolt. Iza nyomult és lelkesedett, Menti pedig egy-egy hosszabb-rövidebb türelmi idő után fogta a lasszóját, elkapta barátnőjét és lerángatta a földre. Egyértelműen egymás komplementerei voltak.

 Iza volt a szebb, feltűnőbb, természetesen hullámos középbarna hajjal, amelyben – főleg nyár végén – világosszőke tincsek csillogtak. A hullámokért Menti ölni tudott volna, neki egyenes haj jutott, amivel nem sokat lehetett kezdeni, bár sötét hajához nagyon jól állt kék szeme. Iza barna szemű volt, éppen csak egy kicsit alacsonyabb, mint barátnője, viszont ha önbizalomról volt szó, Iza egy fejjel magasabbnak látszott a visszafogottabb Mentinél.

 Természetesen a randizást is Iza kezdte. Egy ilyen magabiztos, nagydumás, okos és csinos lány nem maradhatott észrevétlenül. Már tizedikben túl volt néhány röpke kalandon, míg Menti csak távolról szemlélte az ellenkező nemet. Ha egyáltalán szemlélni merte. Iza ezt nem nézhette tétlenül: egy idő után magához ragadta a kezdeményezést és az első randikat kötelezően duplarandiként értelmezte. Csak az a srác jöhetett számításba, aki a feltételt maradéktalanul teljesítette. A meghökkent jelölt általában nem sokáig hezitált és mindent megtett, hogy Izához közelebb kerülhessen. Szó, mi szó, így Mentinek az utolsó pillanatban, kényszer hatása alatt beszervezett srácok jutottak, de legalább jutottak. Végre fogalmat alkothatott arról, miképpen zajlik az a folyamat, amit a népnyelv randinak nevez, és fény derült a titokra, hogyan lehet fiúkkal társalogni.  

 A találkák helyszíne általában mozi (utána gyorskajálda), vagy koncertcsarnok (utána gyorskajálda), néhanapján színház, esetleg múzeum volt, mert Iza egy időben odavolt az egyitomi művészetért. Utána természetesen megint csak gyorskajálda, mert Iza a randikat hamburger nélkül nem tudta elképzelni. Leginkább emeletes hamburger nélkül.

 Menti csak nagy ritkán maradt kettesben a kijelölt randipartnerrel, általában elköszöntek egymástól a sült krumpli után, Iza pedig tovasuhant aktuális lovagja karján. Menti egyáltalán nem bánta ezt a felállást: néhanapján neki is jutott partner, de nem kellett semmit komolyan vennie. A továbbiakat általában a mindenkori másodhegedűs ifjú sem forszírozta, hiszen a duplarandival végül is szívességet tett. Kétszer fordult elő, hogy a srác nem lépett le rögtön – ilyenkor még minimum fagyit is kellett enni -, és ők is sétálni indultak kettesben, Izáék módjára. Az egyik séta katasztrófába torkollott – kellemetlen, nyomulós, tapizós sétába –, a másik egy gyönyörűszép kapcsolatba, ami kitartott majdnem a gimi végéig.

 Visszatekintve a szép napokra Menti elérzékenyült. Hiszen annyi mindent köszönhet Izának! – Ki tudja miért, a lökött csaj odavan ezért a Simonért, s ha ilyen fontos neki ez a szombat… üsse kavics, nem leszek kerékkötő! Igaz, a duplarandik kora már rég lejárt, de miért is ne? Hirtelen ötlettől vezérelve megnézte a szóban forgó Áron profilját a neten.

– Na, ne… – szörnyedt el. Első ránézésre a pasi még pökhibbnek tűnt, mint Simon. A „h” néma.

– Atyavilág, egy óriási yachton van lefotózva! Meg egy vadiúj Lexus kabrióban…, aztán egy Harley-n, egy quad-on…, ezen a képen raftingol, a mellette lévőn meg szörfdeszkán hasal… ki ez a srác, a magyar Elon Musk fia? Két eset lehetséges: tényleg ő Aaron Musk és akkor teljesen érthetetlen, hogy miért vállalkozik duplarandira, hiszen szombat este nyilván a saját medencés partijára hivatalos. A másik szóba jöhető megoldás, hogy csúcskirály cuccokkal fotóztatja magát és így díszíti a kirakatot. Egyik pasi sem volt szimpatikus Mentinek, sem a gazdag aranyifjú, sem a pökhikirály. Ráadásul az utóbbi volt a sanszosabb, mert Menti tisztában volt vele, hogy Iza cégénél nagyjából mennyi az átlagfizetés. A fiatal juppik jól kerestek, de messze nem ennyire.

– Na, jó! – tökélte el magát. – Mehet a duplarandi, de az én szabályaimmal. Ha szombatig találok valaki mást…, lényeg, hogy inkább megyek egy másik vadidegennel. Mondjuk, sok esélyem nincsen…, de meg kell ragadni minden szalmaszálat – döntötte el. Felhívta Izát és közölte Áronnal kapcsolatos kételyeit, valamint újdonsült elhatározását.

– Oké – egyezett bele barátnője meglepően könnyen –, Áron amúgy sem tud még a konkrét tervről, csak általánosságban beszélgettek Simivel. Ha péntek délelőttig találsz valakit, hozd őt. De ha nem… lényeg, hogy minimum egy nappal a vacsi előtt szólni kell Áronnak, bármi bajod is van vele.

– Hú, de ravasz! – állapította meg Menti, miközben letette a telefont. – Persze, hiszen már szerda délután van. Lehet, hogy szándékosan szólt ilyen későn ez a fondorlatos Machiavelli.

 Iza, a fondorlatos, nem véletlenül egyezett bele könnyen Menti ötletébe, ezer százalékig biztos volt benne, hogy a zárdaszökevény péntekig úgysem talál senkit. Nincs szóba jöhető férfi az életében, ismerkedni sem szokott és hétszámra otthon ül. Magától csak a munkahelyére, a boltba és a táncórákra jár el, a randiappokban pedig egyáltalán nem hisz, megnézni sem hajlandó egyet sem, nemhogy letölteni. Programja is csak akkor van, ha Iza elrángatja egy koncertre. Ez sem történik túl gyakran, mert Dömikére valakinek vigyáznia kell és amikor nincs keret megbízható bébiszitterre, az otthon ülő Menti a tökéletes megoldás.

3.

 Menti munka után a gyaloglás mellett döntött. Az intézetből sétált hazafelé a gyorsan sötétedő délutánban és kedvtelve nézegette a karácsonyi fényeket. Minden évben egyre korábban díszítik fel a várost, de Menti ezt egyáltalán nem bánta. Máskor megkérdezte volna Izát, hogy nem nézik-e meg a karácsonyi vásárt, ahol szokás szerint minden évben ittak egy-egy bögre forralt bort és ahonnan ajándék ötleteket lestek el… tényleg, vajon megnyílt már? Tulajdonképpen mindegy, mert Iza mostanában sokáig dolgozott, ha pedig nem, akkor kevéske szabad idejét szívszerelme társaságában töltötte. Menti nem akart előhozakodni egy külön programmal, nehogy összezavarja a gerlepár terveit. Hirtelen ötlettől vezérelve betért a közeli üzletközpontba. Itt is olyan szépek a díszek...

– Valami apróságot veszek Izának. Vagy Dömicinek…– határozta el, miután hagyta magát elcsábítani a kora karácsonyi hangulattól. Szülinapjukon ugyan nem szokták egymást megajándékozni, inkább közös programokat találtak ki, de egy jelképes ajándék nem lesz probléma. A játékboltban sokat időzött, a LEGO dobozok mindig lenyűgözték. Dömici, sajnos, még nem volt teljes értékű legózó, de Menti már előre dörzsölte a kezét, hogy idővel milyen pöpec épületeket és járműveket fognak összeszerelni.

– Még néhány év és ünnepekkor összerakhatjuk az aktuális karácsonyi dobozt, esetleg egy X-szárnyút… – ábrándozott el, egyelőre azonban a matchbox volt a megfelelő választás. Izának egy navahó stílusú ezüst fülbevalót vett. – Oké, lehet, hogy ez több, mint jelképes, de irtó jól fog állni neki!

 Éppen egy cipőbolt kirakata előtt nézelődött, amikor meglátta Pökhist. Az Eredeti, az Igazi, a Hamisítatlan Pökhist. Akinél a szóban a „h” mindig néma.

 Pökhis története az egyetem első félévéig nyúlt vissza. Menti akkor még Izával együtt a közgázra járt, de már erősen gondolkodott rajta, hogy szakot vált. Vagy egyetemet. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ezt nem neki találták ki, de Iza annyit fűzte, hogy így meg úgy, menjenek egy egyetemre, egy szakra, egy mindenhová, hogy Menti végül beadta a derekát. Izának akkoriban nem volt szabad ellentmondani, de Mentinek nem is volt határozott elképzelése, hogy gimi után hol tanuljon tovább. Mindkettőjüknek ment a matek, imádták a törit és rengeteget beszélgettek a makrogazdaság összefüggéseiről. Mindent összevetve kifejezetten jó ötletnek tűnt megismerni azt a területet, amely a társadalom motorja, a majdan lehetséges állások pedig sokoldalú választási lehetőséggel és jó fizetéssel kecsegtettek. Menti azonban hamar csalódott lett, nem érezte jól magát a ráerőltetett szakon, a matekon kívül semmi nem érdekelte igazán. Számok ide vagy oda, valamit lépni kell.

– Ezt a félévet még megcsinálom, aztán eltűzök – döntötte el.

 A nagy elhatározás az egyetem főépületének egyik folyosóján született meg. Menti éppen egy szélesre nyitott ablakban könyökölt, s alighogy szedelőzködni kezdett, a semmiből hirtelen felbukkant egy fejvesztve loholó alak és beleütközött Mentibe. Kis híján feldöntötték egymást, miközben mind a négy kézből ilyen-olyan tárgyak, főleg papírok repültek szerteszét. Menti nem látott a pipától: – Mégis, mi a fene, ki a franc ez, hogy így csört…

– Hé, nem lát a szemétől, fenség? – érdeklődött „kedvesen” a másik, egy borzas hajú srác, aki mesterképzős pénzügyes volt. Menti csak látásból ismerte.

– Mi van? Te jöttél nekem, te tuskó! – Menti általában félénk volt, de igaza tudatában igencsak megjött a hangja.

– Ja, persze, királylány! – hangzott a válasz. – Majd az alattvalók összeszedik a hóbelevancodat. És az enyémmel mi lesz? Pedig nem gondolnám, hogy a folyosó túl szűk kettő… a fenébe, hol a szótáram? Legyen szíves, őfelsége, hozza fel, amit ledobott! – szólította fel tenyérbemászó modorban a rendkívül unszimpi pasas, miközben nyakát nyújtogatva kihajolt az ablakon. – Látni innen! – mutogatott lefelé az udvarra.

– Azt a pökhendi mindenedet! – csúszott ki Menti száján a replika. – Ha viszont akarod látni a könyvedet, ugorj utána! – tanácsolta és a holmiját összeszedve a tőle telhető legkirálynőibb méltósággal vitorlázott tovább a folyosón. Meg volt elégedve magával. Az ürge eltátotta a száját, majd szó nélkül felnyalábolta maradék könyveit és továbbnyargalt a folyosón.

 A történtekről beszámolt Izának, akivel teljes egyetértésben nevezték el a főszereplőt Pökhis Pasinak. Kimondva ugyan a „h” néma, de Menti adott a nyelvtanra. Később a név már nem egy embert, hanem egy pasitípust testesített meg. Csak annyit mondtak: „pökhis” és mindketten tudták, mi az ábra.

 És most itt állt előtte a prototípus. Borzasan, mint akkor, csak most kötényben, felmosó felszereléssel. Ebben a pillanatban elég szerencsétlennek tűnt, messze nem annyira pökhisnek, mint régen. Menti alaptermészeténél fogva jószívű volt, és igazság szerint anno szeretett volna segíteni annak a marh… vagyis annak a goromba, széllelbélelt fiatalembernek. Szeme sarkából látta, hogy az udvarra repülő könyv jó vastag, ezért valószínűleg drága holmi lehet, de történt, ami történt és Menti segítőkészsége a pillanat tört része alatt illant el.

 Az emlékezetes eset másik szereplője most körülnézett és megakadt a szeme Mentin. Meglepődött és nyilvánvalóan felismerte a lányt, akivel egyszer, nagyon régen, az útjaik egymást keresztezték. Borzas Pökhisnek fáradt, borotválatlan, majdhogynem nyúzott arca volt, de váratlanul elmosolyodott és Menti ezt jelnek fogta fel. Hirtelen minden összekavarodott a fejében, a szombat este, az aranyifjú, a pénteki ultimátum, a lerepült könyv, a felmosórongy… és a kavargó mixtúra egy furcsa érzést generált, amelynek eredményeképpen Menti tett egy valószerűtlen ajánlatot. Végig sem gondolta, mit tesz, mindenesetre később csak ezzel tudta megindokolni a történteket.

– Helló, talán még emlékszel rám… szombat este volna kedved velem vacsorázni? Illetve nemcsak velem, hanem a barátnőmmel és a barátjával... szóval négyen lennénk, semmi különös, csak egy vacsora... úgyhogy, ha ráérsz és nincs még programod, mármint semmi sem kötelező és tudom, hogy talán későn szólok… – Menti itt kicsit elakadt a magyarázkodásban, cserébe nem kicsit érezte magát hülyén.

– Oké, királylány, vésd be magad, meglátom, mit tehetek – szólt a válasz és Borzas már nyújtotta is felé a telefonját. – Úgy írd be magad, hogy „hólány”, akkor tudni fogom, ki vagy. És újra a felmosásnak szentelte minden figyelmét.

 Menti elképedt, nem is kicsit, a feje hirtelen kiürült, még a neve sem jutott az eszébe, de erre szerencsére nem is volt szükség. – Itt már csak egy méltóságteljesnek tűnő visszavonulásra van lehetőség – fújta meg magában a takarodót, miközben fogta a telót és megkereste a névjegyzéket. – Mit is mondott… hólány? Vagy hólánc vagy hóhányó..., nem ennek semmi értelme, marad a hólány – és bepötyögte telefonszámát a „Hófödte Hölgy” név mellé. – Hát ez még mindig pökhis, pedig csak takarít egy plázában – gondolta. – Na, nem mintha az valami szörnyen gáz dolog lenne, csak anno valahogy több nézett ki belőle.

– Tessék! Ha jelentkezel, válaszként megírom a részleteket – adta vissza a telefont és igyekezett a tőle telhető leglazábban elsétálni. Valójában úgy érezte magát, mint aki elsomfordál.

4.

– Te teljesen megbuggyantál! – húzta fel a szemöldökét Iza, amikor vacsora közben értesült a plázabeli eseményekről. – Meghívtad azt az idétlen pasast, akit ezer éve nem láttál? Mi ütött beléd?  

– Egyrészt nem is biztos, hogy jelentkezik… ha nem ír rám, úgysem tudok vele egyeztetni és akkor ennyi volt – vágott közbe védekezően Menti.

– Akkor sem értem az egészet!

– Hirtelen ötlet volt, én sem értem, na! Talán az, hogy felismert, nem is tudom… mindegy, igazság szerint ez a te Áronod annyira ellenszenves, hogy egy estére még őfelsége, Első Pökhis is jobb választásnak tűnik. Legalább róla tudom, hogy milyen, nem érhet túl nagy meglepetés. Ha csak annyit elmesél, hogy mi történt vele a folyosó óta, már meg is van az este nagy része, nem kell beszédtémát keresgélni. A pasik imádnak magukról mesélni… mármint, ha egyáltalán összejön a dolog. Én úgyis csak a kaja miatt megyek…

– Ha innen nézzük, van benne némi logika, de hallod, te aztán nem teszed magasra a lécet! Az ismeretlen pökhis helyett jó az ismert…, de attól még eszméletlen, amit csináltál! És egyáltalán nem jellemző rád! – mondta ki a tutit Iza.

– Hát… le is fagytam utána rendesen. Mindegy, ennyi volt, valószínűleg nem fog jelentkezni. Megyek és felkészülök ebből az Áronból. Mi az a cucc, tudod… amikor a vízen lovagol?

– Jetski, darling. Hol jár az eszed?

De azt Menti sem tudta volna megmondani, merre jár.

 Pénteken délelőtt jött az üzenet. Menti épp a legkisebbeknek tartott foglalkozást. Nehéz meló volt, nem is az, hogy felkeltse az apróságok figyelmét, hanem, hogy legalább húsz percig meg is tartsa. De nem csüggedt, mert ha egyszer megfogta őket, a kicsik elképesztően gyorsan tanultak.

  A szünetben megnézte a telefonját. „Na, mizu?” – jött a hosszú, részletekbe menő kérdés Borzastól, aki – mint kiderült – a Máté névre hallgatott. – A kocka el van vetve – sóhajtotta Menti –, ezt már végig kell csinálnom.

 „Szombat este 8, Borbarakk”– írta vissza, hasonlóan dagályos stílusban. – Azért azt az elképedt arcát megnézném, amikor elolvassa, hogy hová hívom – gondolta Menti kajánul.

– Jesszus, lehet, hogy neki nem telik ilyesmire… – jutott eszébe és rögtön utánaküldött még egy sort: „Meghívó fizet.”

 Szombat déltájban megérkeztek Iza szülei és Dömike kényeztetése hamarosan turbófokozatra kapcsolt. A két lány délután nyugodtan készülődhetett. Az estéhez Iza nagy reményeket fűzött: – Érzem, hogy Simonnal komolyra fordulhat – közölte Mentivel –, annyira jó lenne végre családban élni!

– És én mi vagyok, te hálátlan tyúk? – kérdezte Menti. – Pláne a szüleid és Dömici?

– Dömci... különben meg ne froclizz, pontosan tudod, mire gondolok. Egyszer nagyon elszúrtam, ez többször nem fordulhat elő!

– Az égvilágon semmit sem szúrtál el, hülye liba! – kedveskedett Menti. – Szerelmes voltál és elhagyott egy szemét fa…

– Hé, hé, halkabban! Itt van a szomszéd szobában! – vágott közbe Iza. Mintegy végszóra meg is jelent Dömike és lelkesen belefúrta magát az ágyon terebélyesedő ruhakupacba.

– Azt akartam mondani, hogy fajankó… ne ugrálj már… – Menti próbálta elütni a dolog élét, mert amikor Izának eszébe jutott Dömike apja, utána rendszerint olyan lett, mint a hatnapos eső. Nem így kell egy szombat estére hangolódni. Pláne nem egy születésnapon.

5.

  Dömike apja.

 Ez még mindig fájó pont és kényes téma volt, s bár a dolgot nem söpörték szőnyeg alá, azért beszélni sem sokat beszéltek róla. Abban az eseménydús gimis évben, amikor Mentinek nagyon bejött az egyik duplarandi és boldog szerelmes álmodozások közepette létezett: randizott, amikor csak tudott, tanult (és közben a következő találkán járt az esze) és a nap huszonnégy órájából minimum húszban a fellegekben járt, Iza egy koncerten megismerkedett egy egyetemista sráccal és nagyjából két perc alatt halálosan beleszeretett.

  Mesébe illő időszak következett. Mindkét kapcsolat tartósnak bizonyult és ahogy múltak a hónapok, s jöttek el az évfordulók, a lányok között egyre gyakoribb téma lett egy majdani közös esküvő lehetősége. Az ábrándos lelkületű, fülig szerelmes lányok rózsaszín álmokat szőttek, a tanulás kezdett hátrébb sorolódni. A pink álmok azonban pillanatok alatt kapitális méretű délibábnak bizonyultak, amikor közbeszólt a nagybetűs élet a maga rideg logikájával: másfél éve jártak Milánnal, amikor Iza állapotos lett. Tizenkettedikbe jártak, hat hónap volt hátra az érettségiig.

  A történet csak az első nekifutásra tűnt tragikusnak, második körben mindenki felsorakozott Iza mögé. Illetve majdnem mindenki…

 A Sors segített benne, hogy mindez akkor történjen, amikor már maga mögött tudta azokat az álszent időket, miszerint a „megesett” lányokat pellengérre kell állítani… akár valóságosan, akár a rosszindulatú pletyka érdes nyelvével támogatva. Kicsit korán jött ugyan a gyermekáldás és egyáltalán nem a legjobbkor, de hát istenem; egy kis vagy talán egy valamivel nagyobb jóindulattal mindent meg lehet oldani. Jóakaratból szerencsére nem volt hiány, legalábbis Iza szüleinek részéről, akik első, döbbent reakciójuk után belátták, hogy itt most segíteni kell, nem jajveszékelni. Valamennyire felelősnek is érezték magukat, mert akkoriban költöztek Sopronba, ahol Iza édesanyjának olyan remek kutatói állást ajánlottak, melyet nem lehetett visszautasítani. Ez szeptemberben történt, a lányok pedig nagyszerűen érezték magukat a lakásban, amit Iza immáron egyedül birtokolt. Menti rengeteg időt töltött Izánál: a lányok rettentően élvezték az új helyzetet, megannyi kamasz álmát, amikor nem fürkészi őket folyton az aggódó szülői szempár.

 A nagy szabadság azonban kissé könnyelművé tette Izát, aki rendszerint észszerűen gondolkodott, szülei ezért is merték egyedül hagyni a fővárosban. – Ebben a korban egy komoly lány tud már magáról gondoskodni – döntötték el, ezért az utolsó gimis évben nem szakították el sem a sulitól, sem a szerelmétől. Milánt amúgy is kedvelték, megbízható, rendes fiatalembernek ismerték, akinek nagy tervei vannak a jövőre nézve. Úgy gondolták, lányuk nem választott rosszul.

  Iza november elején, születésnapjuk környékén érezte először, hogy valami megváltozott. Először el sem akarta hinni: ő nem ilyen óvatlan… nem fekszik le fűvel-fával, ő egy szerelmes, komoly lány… és igen, a nagy Ő-vel tölti a hétvégéket, de védekeznek, ahogyan kell… vele nem eshet meg ilyesmi...

 És mégis megtörtént. Milán pedig, ha nem is rögtön, de néhány hét elteltével egyszer csak fogta magát és búcsú nélkül elillant. Hóna alá kapta a diplomáját – s mint később a szüleitől megtudták –, egészen Új-Zélandig sikerült szaladnia.

– Csak azért nem az Antarktiszon van, mert ott viszonylag kevés az állás – jegyezte meg keserűen a kisírt szemű Iza, amikor megtudta, hogy szerelme a földgömb túlsó feléig menekült előle.

 Szegény Iza felült a ”hogy tehette, miért csinálta, milyen ember az ilyen, én vagyok a hibás, miért nem szeret, nem is szeretett soha” hullámvasútra és rengeteget sírt azon a télen. A karácsony sem volt épp felhőtlen, de ami utána következett, az maga volt a rémálom. Azok a véget nem érő, nyomasztó, szürke téli hetek! A baj pedig csőstül jött, mert Mentinek is akkoriban laposodott el és ért véget kétéves kapcsolata gimnáziumi szívszerelmével.  

  Azt az emlékezetes telet és a vánszorogva eljövő tavaszt szorosan együttműködve, egymást támogatva élték és tanulták végig. Iza januárban eldöntötte, hogy megszüli a gyereket. Áprilisra – többé-kevésbé – elengedte a gyászt, és a tanulás mellett már csak kisfiára koncentrált. Terebélyesedő külseje nem gátolta a biflázásban, az írásbeliket kirázta a kisujjából, a szóbelik ezután szinte csak formaságnak tűntek. Menti is a tanulásba temetkezett és egyszerre csak azt vették észre, hogy mindkettőjük érettségije kitűnő lett.

  Ez persze nem ment segítség nélkül. Menti családja ott volt a közelben, de amikor szükség volt rá, Iza is maga mellett tudhatta szüleit. Elfoglalt édesanyja helyett zömmel édesapja ingázott Sopron és Pest között: bevásárolt, sütött-főzött, szerelt, intézte az ügyeket, segített, amiben csak tudott. Iza, ha lassan is, de keresztülvergődött a legnehezebb időszakon.

  Döme augusztus elején született, s mint a család újdonsült szeme fénye, pillanatok alatt mindent és mindenkit helyrerázott. A fiatal anyukának többé nem volt ideje a sebeit nyalogatni, mert jó darabig semmire nem volt ideje. A családi kupaktanács úgy döntött, mindenkinek könnyebb lesz, ha Iza egy évre Sopronba költözik. Az egy évből végül kettő lett, de aztán végre-valahára beköszöntött az a szeptember, amikor Iza végleg visszatért Pestre, háti hordozójában a világ legaranyosabb babájával.

  Mentivel madarat lehetett fogatni. Szolidaritásképpen ő is elhalasztotta egyetemi tanulmányait, szülei határozott nemtetszése ellenére. Két évig dolgozott, gyűjtötte a pénzt és közben rengeteg tapasztalatot szerzett a munka szövevényes világáról.

 Most azonban végre elkezdhették az egyetemet, amit lelkesen, izgatottan vártak. Praktikus megoldásként Menti beköltözött Izához, ezután együtt oldották meg a hétköznapokat is. Azok az idők cefetül fárasztóak voltak, a tanulás, meló, etetés, pelenkázás, a „mindjártelalszom” és a „matemosogatsz” kora, de a lányok még jobban összecsiszolódtak. Született tesók sem csinálhatták volna jobban.

  Dömikének jutott a legtöbb figyelem, utána következtek a zárthelyik, a vizsgák, minden más a futottak még kategóriába került. Abban az időben a konyhaasztal egy átlagos napon a következőképpen nézett ki: két-három plüss, turmixgép, golyóstollak, két hónapja megkezdett műzliszelet, papírfecnik százai, anyai (vagy apai) sütemény maradványai, partedlihegyek, vízforraló, félig kész esszé, kenyérhéjak, füles gyerekpohár, egymásra halmozott használt tányérok, kisautók, gabonapelyhes dobozok és időnként egy reménybeli szakdolgozat vázlata. Pizzásdoboz csak azért nem volt, mert már sehol nem fért el, bár egy-kettő néha ügyesen el tudott bújni a laptopok alatt.

  A legfontosabb tárgy a hűtő volt, na nem azért, mintha tele lett volna, sőt, többnyire csak gyerekkaja és joghurt volt benne, de a Dömike portréjával díszített macis mágnessel az ajtajára volt erősítve a heti beosztás. Ki, mikor, hová megy, mikor ér haza, mikor mit vásárol, mikor ki vigyáz Dömikére, ki fogad vendéget… ez utóbbi a vicckategóriába tartozott, mert bár a táblázatban volt rá rubrika, szinte mindig üresen maradt, csak a látogatóba érkező szülők nevei voltak belevésve.

   Bár Iza járt a közgázra, otthon mégis Menti volt a monetáris tanács elnöke. Szigorúan beosztotta csekély jövedelmüket, amely Menti megtakarításaiból, a szülői apanázsokból és a kisegítő munkák szerény díjazásaiból jött össze. Akkoriban Menti olyan kilengéseket sosem engedett meg, hogy a kávéba tejszínt tegyenek vagy két szelet helyett, uram bocsá’, súlyra vegyék a húst. Mindenen rajta tartotta a szemét, elismerésképpen Izától kiérdemelte a „Garasverő” és a „Pénzfoglár” titulusokat, melyekre nagyon büszke volt. Nem könnyű megformázni a költséghatékonyság szobrát, de egyetemi éveik alatt egyértelműen Menti lett volna a tökéletes modell.

  A vizsgaidőszakok alatt Dömike zömmel Sopronban volt, így 5 éves korára a kisfiú többet utazott, mint Marco Polo. Iza alaposan átgondolt mindent és rájött, hogy nem feszítheti tovább a húrt: feladta a mesterképzésről szőtt álmait. Hét félév után megszerezte a diplomát és szerencsére viszonylag hamar elhelyezkedett egy multinál, menedzserként. A szó igen jól csengett, pláne bemutatkozásnál, de valójában Iza egyelőre csak kis hal volt az irodisták tengerében. Viszont keresett annyit, amennyivel magát és Dömikét eltartotta, Menti keresetével együtt pedig a helyzetük nem is volt olyan rossz. Az egyetemi évekkel összehasonlítva mostanában valóságos Krőzusnak érezték magukat.

  Természetesen az igényeik is megnövekedtek valamelyest, különösen Izáé. Szinte minden hétvégén koncertre járt, visszahozta az életükbe a színházat, a mozit, előfizettek egy streaming szolgáltatónál és Iza ismét rákapott a vásárolgatásra. Menti most sem volt híve a fölösleges költekezésnek, de Iza fogalmai szerint egy szép holmi sohasem lehet felesleges.

– Egy zsákformában is szép volnál, süsd meg! – mondta neki Menti mindig, amikor hazaállított egy új szerzeménnyel. Iza ilyenkor bűnbánatot gyakorolt, ami eltartott akár egészen öt percig.

  Mivel Menti gyerekekkel dolgozott, elég jól értett a nyelvükön és Dömire vigyázni amúgy sem volt áldozat. Izának korán kellett felnőnie, de most belevethette magát az életbe, s amikor csak ráért, bulizott, ismerkedett, randizott… futott az elmaradt lehetőségek után. Menti biztos volt benne, hogy az életet frissen habzsoló Iza valójában nem is szórakozást, nem is annyira pasit, hanem elsősorban apát keres. Lelkiismeretfurdalása nem hagyott alább, hiszen egy rossz döntés miatt megfosztotta Dömit a teljes családtól. – Ha jól választottam volna, most lenne mellettem egy apa, aki imádja a fiát – hozakodott elő időnként ilyen és ehhez hasonló önostorozó mondatokkal. Ezek ellen pedig nem igazán lehetett komoly érveket felhozni.

6.

 Menti gyorsan Iza új blúzára terelte a szót, nehogy megint az „én vagyok a hibás, amiért Döminek nincs apja” gőzös nekilóduljon. Menti nem sokat törődött a külsejével, sem a ruhákkal, de egy menő bakancs vagy egy szép felső még az ő figyelmét is felkeltette.

– Irtó jól néz ki, amit Márti anyutól kaptál – dicsérte. – Azok a virágok és azok a színek! A fazonja is állati klassz!

  Iza felpattant és átviharzott a nappaliba.

– Anya, odaadhatom Mentinek a blúzt? Nem örökbe, naná, csak ma estére!

 Menti nem hallotta a választ, de Iza elégedetten trappolt vissza a ruhahalomhoz, amely most már Dömike sátraként funkcionált.

– Ma estére a tiéd! Na, próbáld fel! Mégiscsak egy csúcsszuper helyre megyünk!

  Menti hálásan fogadta a gesztust, mert a blúz tényleg gyönyörű volt. A fekete nadrágjával remekül fog mutatni. Iza arra is rábeszélte, hogy picit kifesse magát és remek tanácsokkal látta el, hogyan emelheti ki kék szemét és sűrű szempilláit.

– Te, van itt valami, amit nem mesélsz el! – jelentette ki hirtelen Iza. – Egész életedben nem volt egyetlen sminkkészleted sem… nem is fested magad, most meg két perc alatt rávettelek… mi folyik itt, halljam! Csak nem a borzasról van szó?

– Hát, ami azt illeti…, szép a szeme a pökhisnek – vallotta be Menti –, és irtó helyes a mosolya.

– Áhá! Tudtam, hogy csak a lényeget hagyod ki a meséből! Szóval igazából ezért hívtad meg! – Iza teli szájjal vigyorgott. – Figyelj, nem akarom, hogy valami sznob nőszemélynek gondolj, de átgondoltad ezt? Takarít egy… – kezdte Iza, de Menti közbevágott:

– Persze, hogy sznob vagy, galambocskám, de nem ezért szeretünk! Ugye, Dömici? – tekert egy óriási sálat a kisfiúra, aki nevetve leskelődött ki a palástnak is beillő nagykendő alól.

– Egyébként sem hiszem, hogy takarítóként szeretne megöregedni. Olyan lehet ez, mint felszolgálni a nyári szezonban, vagy a bébiszitterkedés… átmeneti dolog, amíg nem kerül a helyére az ember. Nincs ebben semmi fura, a meló az meló, te tudod a legjobban, hónapokig traktáltalak a munkakereső kalandjaimmal. Oké, Borzas talán nem úgy fog festeni, mint egy filmsztár, de egész jól néz ki és szép a szeme…

– Ja, ezt mintha már hallottam volna! – Izának még mindig fülig ért a szája. – Én mondom, valami van a levegőben!

 – Ja persze, a süti! – kapott észbe Menti és elrohant a konyha irányába.

  A Borbarakk fantasztikus helynek bizonyult. Még egy falatot sem ettek, Menti máris úgy érezte, jól lakott magával a látvánnyal. Körös-körül mindenfelé fehér virágok, ízlésesen elrendezve, a kevesebb több elve alapján, egy picike szökőkút, borostyánszínű világítás, az a fajta, amely mindenkinek szebb, lágyabb vonásokat kölcsönöz. Ma este még Menti is szépnek érezte magát. Az egyik falon festmények lógtak: kicsi, színes életképeket ábrázoltak. Mint kiderült, a Borbarakk időszaki kiállításokat is rendezett, még viszonylag ismeretlen, de egyéni látásmódú művészek darabjait mutatta be.

  8-kor Menti gyomra hirtelen összeszűkült. Mi van, ha nem jön el? Ezzel az eshetőséggel eddig nem számolt, pedig benne volt a pakliban. Tényleg, hiszen vissza sem jelzett, sem egy „ott leszek” vagy „oké”, de még egy lájk sem érkezett! Végül is, nem nagy ügy…, de akkor miért vagyok ennyire ideges?

 Körülnézett a bárpultnál. Két fiatal lány, egy idősebb, bajuszos pasas, három jól öltözött, negyvenes nő, egy öltönyös fiatalember, aztán még egy, meg még egy, két ötvenes üzletember forma és kész. Máté sehol.

– Nem jött el… – suttogta Izát félrevonva, aki már percek óta Simonnal beszélgetett. Iza körülnézett. – Ott van, te betoji – nevetett –, a bárpultnál. – Hol? – kérdezte Menti, mert sehol sem látta a pökhist.

– Hol, hol, a nyúlon túl, te szerencsétlen! – igazította útba Iza, diszkréten rámutatva az egyik öltönyös fiatalemberre, aki mellesleg állati jól nézett ki.

 Tényleg Borzas volt, de alig lehetett ráismerni, mert most épp nem borzas volt, hanem csak simán egy szívdöglesztő külsejű pasi. Menti az utolsó pillanatban kapott észbe, nehogy eltátsa a száját. – Hallod, te aztán tudsz! – súgta Iza is, amikor Máté feléjük közeledett.

 A társalgás remekül indult. És úgy is folytatódott, mert Máté okos és figyelmes társaságnak bizonyult. Éppenséggel magáról semmit nem árult el, de minden másról szívesen beszélgetett: intelligensen vitázott Simonnal gazdasági kérdésekről, remek észrevételei voltak a kiállított festményekről, rengeteg tudott az aktuális könyvtrendekről és kiderült, hogy még a gasztronómiához is konyít. Ő volt az egyetlen, aki kitalálta, hogy a desszertben mi az a különleges fűszer, amitől egyszerre pikáns és összetéveszthetetlen a barakkos Gundel palacsinta. A borokhoz Simi értett jobban, de ez nem is csoda: a családja generációk óta egy balaton-felvidéki borászatot birtokolt.

  Az este remekült telt, az esetleges döccenőkön átsegítette őket a Barakk fejedelmi választéka. Vacsora végeztével Simi gálánsan fizetett. Menti úgy gondolta, majd Izával később elküldi a rá és Mátéra eső összeget, amennyiben Simon igényt tart rá. A végösszeg igen tekintélyes lehetett, de az egészen bizonyos, hogy megérte az árát.

7.

 Csípős idő volt odakint, nem annyira andalgásra való, ezért Izáék hamarosan elbúcsúztak.

– Mondd meg anyáéknak, hogy ne aggódjanak, ha nem jövök. Ebédre mindenképp otthon leszek – súgta Iza, majd Simivel gyorsan el is tűnt a szemük elől.

– Akkor ennyi volt – gondolta Menti és odafordult a társaság megmaradt tagjához: – Nagyon jól éreztem magam, köszönöm, hogy eljöttél – kezdett bele a búcsúzkodásba –, tulajdonképpen kimenekítettél egy kellemetlen szitu…

– Hé, várjál, most mi van, királylány? – kérdezte Borzas, vagyis a mostanra hivatalosan is a szívdöglesztő kategóriába került Máté. Miért jut eszembe folyton ez a hülye szó? – járt Menti fejében, de magában meg kellett állapítania, hogy Máté sportosan csinos és remekül fest ebben a laza öltönyben. Nemcsak, hogy jól vág az esze, de mint beszélgetőpartner, vicces is… azonkívül udvarias – eddig legalábbis az volt –, jóképű, a szeme pedig…  na jó, most már nincs kibúvó: tényleg ezt a kombót nevezik szívdöglesztőnek. A mosolya pedig…

– Nem érsz rá még egy kicsit?

 Menti hirtelen visszazökkent az ábrándozásból. – Most kérdezem harmadszor. Negyedszerre nem égetem magam – nézett rá a kék szempár.

– Ráérek – nyögte ki végre és lassan elindultak a sétálóutcán. Praktikus döntés volt, mert Menti úgy érezte, ha még tovább ácsorognak egymással szemben, pillanatok alatt bolondot csinál magából. Ezekbe a szemekbe nem lehet csak úgy büntetlenül belefeledkezni… Mentinek minden vér az arcába szökött.

– Szerencsére már teljesen besötétedett – gondolta és igyekezett könnyed stílusban túlélni a rátört enyhe infarktust. – Ha sétálunk, legalább összeszedem magam.

– És mit csinálsz a plázában? – kérdezte néhány perc múlva, amikor kiverekedték magukat az esti forgatag sűrűjéből és elindultak egy csendesebb utcán. Még itt is rengeteg dísz jutott a fákra, a lámpákra és a kirakatokba, és a hideg idő ellenére a belváros eszményien hangulatos díszletet nyújtott egy első sétához. – Első…? – kapott észbe Menti. – Igen, egészen biztosan látni szeretném még… vajon kérjek tőle randit? De hát azt sem tudom, van-e egyáltalán barátnő…

– Az égvilágon semmit – felelte a fiatalember –, nem rajongok az ilyen óriási hodályokért. Csak karácsony előtt szoktam bemenni, amikor muszáj valamit venni a családnak. Bár azt vettem észre, hogy mostanában sokaknak egyre kevésbé fontosak az ajándékok. Mármint a vásárolt holmikra gondolok. A mamám például… – folytatta Máté, de Menti közbeszólt:

– De hát ott találkoztunk…

– Mi? Ja, igen. Az Léna miatt volt. Kifordult a bokája kedd este. Szóval Anyu kitalálta…

– Ki az a Léna? – vágott közbe ismét Menti.

– Rajongsz a részletekért – állapította meg Borzas, de végre folytatta. – Léna az öcsém barátnője, vagyis inkább a menyasszonya. A héten szabin volt, de szentül megígérte a főnökének, hogy szerdán bent lesz reggel 9-től este 9-ig. Akciós nap volt a bevásárlóközpontban, annak apropóján, hogy százéves a pláza…, vagy tíz… nem emlékszem a részletekre. Ilyenkor nagy a tömeg és mivel egész héten esett, gyakran kellett felmosni is és… mindegy, lényeg, hogy Léna előző este kificamította a bokáját és nem tudott lábra állni. Egyébként még most is alig tud. Úgyhogy beugrottam helyette.

– Ez állati nagylelkű volt tőled – mondta elismerően Menti.

– Muszáj volt megcsillogtatnom a felmosói képességeimet – nevetett Máté –, de tulajdonképpen önös érdekek vezettek. Egy életre leköteleztem a leendő sógornőmet – vigyorgott. – Vagy ha nem is egy életre, mindenesetre rengeteg jó pontot szereztem nála.

– Az már egyszer biztos, hogy mostantól melléd kell álljon a családi vitákban – nevetett Menti. – És ezért szabadságot vettél ki? – kérdezősködött tovább. Szeretett volna minél többet megtudni Mátéról, akiből minden lényeges információt harapófogóval kellett kihúzni.

– Nem kell kivennem szabit, afféle szabadúszó vagyok – hangzott a válasz. – Rendszerint otthon ülök, néha a könyvtárban vagy egy kávézóban… a kávézóban egyébként nagyon jól lehet írni, próbáltad már? A múltkor is, pedig először alig találtam szabad konnektort…

– De mi a munkád, ember?! – türelmetlenkedett most már Menti.

– Mi, ja? Fordítok. Könyveket – tette hozzá a pontosság kedvéért, hátha Menti nincs képben, mit is szokás fordítani.

– Angolból?

– Hm? Ja.

– És miket? Menti most már tényleg nagyon kíváncsi volt: – Minden szót úgy kell kiudvarolni belőled!

– Érdekesen udvarolsz. Mint egy számonkérés – jegyezte meg Máté –, hogy miket is…, hát például a Szeles napokat, meg a Határtalan óceánt, aztán Az éles sziklákat… és nemrég fejeztem be a Három hágót. Nem biztos, hogy ismered…

– Mii? Micsoda? Ugye, most ugratsz?! Ilyen nincs! Te fordítod a Szürke-hegy trilógiát? – sikított fel Menti. – Az első rész az egyik kedvencem! Mi lesz a Szürke királynővel? És a kandatánok? Életre kelnek? Gemondra megmenekül? Ne, ne mondj semmit, el akarom olvasni!

– Nem is mondhatnék, eszement hölgyemény – nevetett Máté –, titoktartási szerződést írtam alá. Meg sem nyikkanhatok. Azt sem mondhatom el, hogy a harmadik kötet is készen van már, nemrég kaptam kézhez… – aztán befogta a fülét, mert Menti nagyobbat sikított, mint két perccel azelőtt.

– Bocs’, úgy viselkedem, mint egy idétlen tinilány, amikor meglátja a BTS-t a színpadon – mentegetőzött Menti –, de hát ez eszméletlen! Itt sétálok a kedvenc fantasy könyvem fordítójával! Különben meg biztosan megszoktad az efféle reakciókat… idén már minimum az ezredik lehetek, aki a füledbe sikít.

– Már rég süket lennék – jegyezte meg Máté –, de igazság szerint nem szoktam reklámozni, hogy mit csinálok, pláne, hogy min dolgozom. Nyugisabb úgy az élet. Az első kötet bemutatójára eljött a szerző és nagyon örültem, hogy csak másodhegedűs vagyok, mert amit a rajongók műveltek…! Nem akarok álszerénynek tűnni, természetesen óriási öröm látni a lelkesedést, de a bemutatók és a dedikálások időnként több energiát szívnak ki az emberből, mint maga a fordítás.

– Uramatyám, akkor te ismered Hoggardot… milyen a fazon? Mik a tervei a köve…

– Hékás, most már én kérdezek – vágott közbe Máté. – Még csak annyit tudok rólad, hogy szeretsz gyanútlan kötényes pasikat leszólítani.

– Mi? Ja, hát annak megvolt az oka – és elmesélte, mi késztette a nem mindennapi meghívásra. – Tudod, Iza nagyon sérülékeny ám. Nagy a hangja, kirobbanó az életkedve, rengeteget nevet, hisz’ láthattad, milyen, viszont rendesen bilifüle lesz, ha eszébe jut a fia… illetve nem Dömicitől, de érted, mire gondolok. Nála aranyosabb gyereket nem hordott a hátán a föld. Csak hát Iza úgy érzi, az ő hibája a csonka család…, legalábbis folyton így látja magát. Úgyhogy, ha neki vacsorapartner kell, akkor kutya kötelességem szolgálattételre jelentkezni.

– Érdekes, a kisfia nem is került szóba a vacsoránál… pedig úgy tűnik, mindkettőtök számára ő a világ közepe – jegyezte meg Máté.

– Most hogy mondod, tényleg, de időnként nagyon jól esik felnőttekkel felnőtt dolgokról beszélgetni… és egyébként is: tapasztalatból tudjuk, hogy egy kisgyerekről való áradozásnak megvan a maga helye és ideje. Én amúgy is sokat tudnék mesélni róluk, szinte egész nap köztük vagyok. De most már tudatosan kerülöm a témát, pláne az első randin, mert ha elkezdem, nem tudom abbahagyni... – nevetett Menti.

– Szóval gyerekek… óvodában dolgozol?

– Nem, vagyis igen, siket gyerekekkel foglalkozom. Jelelni tanítom őket. Meg a matekot is gyakran én tartom a nagyobbaknak. Hát igen, a matek nagy szerelem, örülök, hogy…

– Hogyhogy ezzel foglalkozol? – kérdezett közbe Máté. – Van hallássérült a családban?

– Nem, nincsen… a főiskolán volt két siket évfolyamtársam. Ebéd közben gyakran figyeltem őket, próbáltam kitalálni, hogy miről beszélgetnek. Ők azt hitték, tudok jelelni és pofátlanul kihallgatom őket, szóval egyszer odajöttek hozzám…. de tisztáztuk a dolgot. Én szabadkoztam, ők nevettek… lényeg a lényeg, hogy nagyon jóban lettünk. Bár igazán beszélgetni csak azután tudtunk, miután elvégeztem a tanfolyamot. Természetesen remekül tudnak szájról olvasni, de a gördülékeny társalgáshoz kellett a jelnyelv. Amikor már spontán tudtam káromkodni, elégedetten veregették meg a vállam – emlékezett vissza nevetve Menti. – Azóta is jóban vagyunk, tulajdonképpen az ő segítségükkel tartom szinten a nyelvtudásomat. Meg Dömikével… – kuncogott fel. – Nincs szüksége rá, de megtanítottam neki néhány jelet, mert Iza nagyszerűen cukkolható vele. Képtelen megtanulni akár a legegyszerűbb… Apropó, nyelvtudás, te csak angolból fordítasz? – jutott eszébe Mentinek.

– Igen, de szeretnék megtanulni még egy nyelvet. Angol fordítóból sok van. Valamivel szeretnék kitűnni.

 – Na, azért mégis te fordítod Hoggardot… – kezdett bele Menti, de Máté közbevágott:

– Inkább csak szerencsém volt. De egy második nyelv birtokában nagyobbak a lehetőségeim. Kínaira vagy arabra gondoltam, tulajdonképpen jó lenne mind a kettő, de egy bizonyos szintre csak az egyikkel juthatok el, több nem fér bele. Nem vagyok született nyelvzseni.

– Jaj, a kínait válaszd! És akkor megmutatod majd az írásjeleket?

– Írásjegyek – nevetett Máté –, te jelmániás hólány. Az előbb azt mondtad, az első randin kerülöd a gyerektémát… akkor kedden jöhet a második? – kérdezte hirtelen, mire Menti arca megint olyan piros lett, mint egy kisiskolásnak az első szavalóversenyén. – De azért még ne a gyerek legyen a fő téma… vagy mutathatok írásjegyeket… – ütötte tovább a vasat Máté, miután nem kapott rögtön választ. De ő is elpirult kissé, mert ez egészen úgy hangzott, mint amikor hajdanában a lelkes hódoló meg akarta mutatni szemérmes szíve hölgyének a bélyeggyűjteményét. Kissé feszengve búcsúztak el, amikor Mentinek hirtelen eszébe jutott valami: – Miért vagyok én hólány? – kiáltott a férfi után.

– Egyszer majd elmesélem! – nevetett vissza Máté és felugrott a tujára.

8.

– Fú, ebből lehet valami? Ugye, Anya, te is így látod? – lelkesedett másnap Iza az ebédnél. Menti nem igazán szerette, ha kitárgyalják a magánéletét, de értette, hogy Iza el akarja terelni magáról a figyelmet. Mert tényleg csak késő délelőtt jött haza… a szülei még nem is ismerték Simont, sőt, hallani is csak most hallottak róla először.

– Szimpatikus fiatalembernek tűnik – válaszolta diplomatikusan Márta, Iza édesanyja. – A fordítás gyönyörű hivatás. Mikor találkoztok legközelebb?

– Nekem sajnos nem jó a jövő hét, úgyhogy nem tudtam rögtön igent mondani. Majd egyeztetünk.

 Menti sajnálta az elvesztegetett napokat, de aztán ráébredt, hogy talán nem is baj, hogy így alakult. Amilyen hatással volt rá Pökhis Borzas Máté, még a második randin fogja magát és megkéri a kezét.

– Nehogy elereszd – tréfálkozott Iza –, egy ilyen pasinál sorszámot kell tépni! Ha szerencséd van, tiéd lehet a százas!

– Már megint ez a romkomokra hajazó megjegyzés – sóhajtott Menti –, legyen bármilyen vonzó, gondolod, hogy boldog lennék, ha beszuszakolna két rövid kaland közé?

– Tudod jól, hogy csak hülyéskedem. Neked az arany egyes sorszám jár! – csipkelődött tovább Iza.

– Még egy megjegyzés a sorszámokról és véged! – csattant fel Menti, és bár a nyelvén volt, de nem mert Simire megjegyzést tenni Iza szüleinek jelenlétében.

  A „simis” randi egyébként remekül sikerült. Iza most először ment fel a fiatalember lakására és igazán mindennel meg volt elégedve. Reggeli után sietett haza, Simon pedig kosármeccsre indult, utána pedig sörözni ment a haverokkal. Izának a család volt az első, de már most repesve várta a holnapot, amikor újra találkoznak az orthanci meetingen. – Milyen szerencse, hogy együtt dolgozunk – gondolta Iza –, nemcsak fölöttébb kellemes, de praktikus is a munkahelyi barát–barátnő felállás. Járt már olyan fiatalemberrel, akivel jó, ha egy hónapban két randit lehetett egyeztetni, pedig ő is a fővárosban élt, csak negyvenhárom kerülettel odébb. Szinte minden idejüket a buszokon rázkódták végig és kiderült, hogy sajnos a vonzalom nem elég erős ahhoz, hogy legyőzze a kátyúkat.

  Novemberben csak úgy rohantak a napok. Menti gyönyörűnek látta az év legesősebb, legszürkébb hónapját. A barakkos este óta négyszer találkoztak Mátéval és Menti minden randi után egyre szerelmesebb lett. Amikor csak meglátta, legszívesebben Borzas nyakába ugrott volna, de muszáj volt visszafognia magát, mert az ifjú nem mutatott ekkora lelkesedést. Mindig eszméletlen jól elbeszélgettek, alig akarták abbahagyni, de az a kivételes pillanat, amikor a barátság megváltozik, amitől valami más lesz… nos, ez a hangsúlyos fordulópont valahogy nem akart elérkezni.

– Lesz ilyen pillanat valaha? – tűnődött Menti. – Mit csináljak, hogy észrevegyen? Tetszem neki egyáltalán? Vagy csak beszélgetni szeret? Én vagyok A Lány, Akivel Tök Jól Lehet Dumálni?

– Most minek türelmetlenkedem? – korholta magát rögtön. – Ha ennyi, akkor ennyi. Nem szabad elijesztenem azzal, hogy célozgatni kezdek, aztán a karjaiba omlok. Ha pedig nem kap el, még a végén a sürgősségin kötök ki egy nagy puklival a fejemen – Menti hajlamos volt túlgondolni a lehetőségeket. – Így is minden találkozásunk tökéletes… mintha már meg is kaptam volna a legszebb karácsonyi ajándékot.

 Hirtelen megjelent előtte Máté, ahogy ott ül a szülei nappalijában a karácsonyfa mellett, törökülésben… – Na, ez az, amitől az ember lánya elveszíti a realitásérzékét – rótta meg magát, de hiába, mert a képzelete tovább szőtte a valószerűtlen karácsonyi pillanatot.

 Néhány nappal később kiderült, hogy a családi karácsonyról szőtt sima – Mátémentes – álmait is el kell engednie. Derült égből, villámcsapásként érte, amikor anyukája december elején kész tények elé állította:

 – Ne haragudj, édesem, de muszáj itt hagynunk! Tudom, még sosem volt ilyen karácsonykor…, én is rettenetesen sajnálom, de mennünk kell. Biztosan nem leszel egyedül, ezer százalék, hogy Iza szülei meghívnak, hiszen szinte a családhoz tartozol.

– Jó, persze, de mégis, ilyen hirtelen…– próbált ellenkezni Menti erőtlenül, de a szüleinek igaza volt: ebben a helyzetben ez a leghelyesebb döntés. Most Barni a a legfontosabb.

 Menti öccse néhány évvel azelőtt Angliába ment dolgozni, követve jó néhány hasonlóan eltökélt kollégáját. Segítségükkel egészen jól elboldogult Londonban, s mint született ezermester, remekül tudta hasznosítani tudását, elsősorban az építkezéseken. A végén kikötött valahol Walesben, ahol – hogy a történet még komplikáltabb legyen –, megismerkedett egy ír lánnyal. A szerelem elsöprő erejű volt, egy éven belül megtörtént a lánykérés és az esküvő is. Az újdonsült sógorasszony nagyon helyes lány volt, de túl közel nem kerültek hozzá, mert egy évben csak egyszer-kétszer találkoztak, ünnepek idején. Karácsonykor mindig az ifjú pár repült Budapestre, de most erről szó sem lehetett, mert Aoibheann – akit a családban az egyszerűség kedvéért csak Évinek neveztek –, gyermeket várt, az utolsó hónapban volt.

 Néhány napja aggasztó híreket kaptak Barnitól: Évi veszélyeztetett terhes, egész nap feküdnie kell. Édesapja néhány hete esett át egy kisebb sztrókon, azért Évi anyukája nem mozdulhatott párja betegágya mellől. Nem volt kérdés, hogy a leendő ír nagyszülők egy darabig biztosan nem utazhatnak. Barni próbált a felesége kedvében járni, de Aoibheann nagyon félt a terhesség utolsó heteiben, sokszor kiborult. A fiú rengeteget dolgozott és a meló meg a stressz miatt kicsit megzuhant… Barni ekkor hívta fel a szüleit, hogy segítséget kérjen.

 Menti szülei a csodával határos módon kaptak jegyet egy december közepi londoni járatra és úgy tervezték, hogy legalább egy hónapig Walesben maradnak.

– Nesze neked, Karácsony – gondolta Menti, de ő is nagyon aggódott és egyetértett abban, hogy szüleinek ott a helyük az érkező unoka és a nehéz helyzetben lévő Barniék mellett.

 Barátnőjének nem szólt a dologról, mert Izának határozott elképzelése volt a karácsonnyal kapcsolatban: most nem Dömikével kettesben, hanem hármasban, Simonnal együtt utaznak Sopronba, ahol végre megtörténik a Nagy Bemutatkozás. Bár még nem beszélt erről Simivel, nem volt kétsége afelől, hogy a dolognak nem lesz akadálya. Már azt is kiszínezte magában, hogy hazafelé a Balaton-felvidéket is útba ejtik, ahol ő is megismerheti a férfi szüleit. A karácsony kezdett szépen alakulni Iza számára és Menti nem akart ebbe belekavarni.

 December elejének egyik délutánján éppen Dömike adventi naptárát állították össze, amikor Iza – aki fél szemmel a telefont leste, mert üzenetet várt –, hirtelen megszólalt.: – Te, figyelj, tudtad, hogy most van a könyv bemutatója? Tudod, annak a két hasadéknak…

– Három hágó – javította ki Menti. – Tényleg? Máté nem is szólt róla…, melyik könyvesboltban?

– Itt a könyvpalotában. El kéne menned. Nem is értem, hogyhogy nem hívott el ez a te fényes páncélzatú lovagod?!

– Sok dolga van mostanában, pont a könyv miatt… valahogy elfelejtette – tippelt Menti. – De nem kell engem hívni, magamtól is odatalálok egy könyvbemutatóra, főleg ha egy Hoggard könyvről van szó!

 Egy pillanat alatt kapta is a kabátját. Máté hogy meg lesz lepve! Előre örült, hogy újra láthatja, még ha a férfinak nem is lesz ideje vele foglalkozni. Most nyilván jóval több figyelem irányul rá, mert a szerző ezúttal nem látogatott el személyesen Budapestre.

  A könyvpalotában csak úgy nyüzsögtek a lelkes rajongók, leginkább Menti korabeli fiatalok. A kiadó ezért jóval lazábbra vette a bemutató menetét, semmi öltönyös-nyakkendős hegyi beszéd, semmi időhúzás, tulajdonképpen rögtön, egy mondatban elintézték a hivatalos bejelentést. A rivalgás elcsendesedtével máris a rajongók kérdései következhettek. Máté össztűz alá került, de remekül állta a sarat, egyértelműen ő volt az est sztárja. Menti nem tudott, de egyelőre nem is akart a közelébe férkőzni: – Majd később sorba állok dedikáltatni. Lesz meglepetés! – mosolyodott el magában.

 Hirtelen észrevette, hogy Máté egy feltűnően dekoratív – és sajnos elragadóan bájos – vöröshajú nőt ölelget. Nagyokat nevettek, meghitt kettősükről messziről látszott, hogy remekül működik közöttük az összhang.

– Nyugi – próbálta magát lecsillapítani Menti, amikor hirtelen egy pingponglabda térfogatának negyedére zsugorodott össze a gyomra –, ő csak a szerkesztője, kollégája, akármije. – Most majd szépen sorban másokat is megölel, hiszen hatalmas a siker, nyilván óriási az öröm a kiadó háza táján… – és ezután árgus szemekkel figyelte Máté minden mozdulatát.

– A fenébe… féltékeny vagyok..., egy olyan emberre, akivel nincs is köztünk semmi. Menti hirtelen elszégyellte magát és mélységesen elszomorodott. Annál is inkább, mert a következő órában a kiadó újdonsült üdvöskéje az eseményen részt vevő többi kollégával még csak kezet sem fogott, nemhogy ölelgette volna őket. Mentinek hirtelen elment a kedve a dedikálástól, fogta a megvásárolt könyvet és hazamenekült.

 – Nem tudom, mit képzeltem – mondta Izának. – És még olvasni sincs kedvem.

9.

– Ugyan már, minden normális nő így reagál, amikor szerelmes! Szerintem volt okod rá, hogy várjad a viszonzást... – Iza már jó két órája vigasztalta Mentit, akinek ezerrel jött elő régen odahagyott kisebbrendűségi komplexusa.

– Hát ezért nem lett köztünk semmi, ezért nem fogta meg még a kezemet sem… de legalább nem csapott be. És akinek ilyen szép a párja, az biztosan… jaj istenem, lehet, hogy már nős?

– Na, van egy határ az önsajnálatban is – vágott közbe Iza –, nem találkozgatott volna veled, ha nős ember lenne, ennél jobban ismered már. Az azonban sanszos, hogy barátnője van, hiszen folyton mondod, mennyire tökéletes…

 Iza belediktált Mentibe néhány korty meleg teát, majd mentőötlete támadt. Figyelj, Joli néni most szólt át, hogy Dömci már elaludt. Később is áthozhatjuk. Tehát: Bosszúállók?

– Jó, de az első – lehelte Menti megadóan.

– Csakis! – felelte Iza és keresni kezdte a távirányítót.

 A következő napokban Menti ötpercenként nézte a telefonját, várta a csodát, de sem telefonálni, sem üzenetet küldeni nem volt kedve. Ötlete sem volt, hogy mit mondhatna. Szinte minden hívásnál majd’ kiugrott a szíve, de sosem Máté arca jelent meg a mobil képernyőjén. A képet még a kiadó oldaláról mentette le, s kezdett olybá tűnni, hogy Mentinek már csak ez fotó marad meg a jóképű fiatalemberből.

 December 16-án Menti kikísérte a szüleit a reptérre, ahol hosszasan ölelték egymást a biztonsági kapuk előtti folyosón.

– Ugye, szívem, nem maradsz egyedül? – búcsúzkodott tőle anyukája, apja pedig fülébe súgta, hogy nem feledkeztek meg róla, Izánál várja az ajándék. De csak 24-én este nyithatod ki – figyelmeztette tréfásan –, addig meg ne lássam, hogy kutakodsz! Szervusz, pindurkám, minden jót! Hamarosan jelentkezünk. Mindenről be fogunk számolni, még meg is unsz bennünket!

 Menti addig integetett utánuk, amíg el nem nyelte őket a legtávolabbi automata ajtó. Váratlanul rászakadt az elhagyatottság érzése és eszébe jutott, hogy még néhány nap és tényleg teljesen magára marad. – Pont karácsonykor… tök egyedül – sóhajtotta.

– Oké! Ennyi volt, szedd össze magad! – szidta meg magát. – Ez messze nem a világ vége, mert a lényeg: Évi kisbabája, Iza karácsonya, Dömike öröme és az idei friss ovisok, akik elképesztően ügyesek.

– Gyönyörűen feldíszítem a fát és karácsonyi filmeket fogok nézni! Nyerő párosítás! – tökélte el magát. – Ajándékot is kapok…, csak nehogy elszóljam magam Iza előtt. Még képes rá, hogy a terveit sutba dobva Sopronba hurcoljon… igazság szerint nem is mennék szívesen – vallotta be magának. – Most valahogy minden olyan… semmilyen.  

 Másnap robbant a bomba. Menti éppen otthon pakolászott és hirtelen jött szabadságát élvezte, mert az intézetben végigsöpört a bárányhimlő és az ovit határozatlan ideig bezárták. Már az gyanús volt, hogy Iza délelőtt jön haza. Oké, péntek van, de mégis...

– Jesszusom, mi történt? – kérdezte, amikor meglátta Iza sírástól kivörösödött szemét.

– Elmondtam Siminek Dömcit – suttogta Iza és nem mert Mentire nézni.

 Mentinek hirtelen kiürült a feje és hosszú másodpercekig nem tudta hová tenni, amit hallott. Utána pillanatok alatt összeállt a kép és hitetlenkedéssel vegyes döbbenettel nézett Izára:

– Mi a jó…, mit beszélsz itt össze? Elmondtad?! Azt akarod mondani, hogy eddig azt a jelentéktelen apróságot nem említetted, hogy van egy gyereked?

– Igazad van, egy barom vagyok – felelte Iza és zokogni kezdett.

A részleteket csak üggyel-bajjal lehetett kiszedni belőle, mert minden mondatát megszakította a fel-feltörő sírás.

– Tudod, milyen az első randi, ott nem jöttem elő Dömikével… akkor még csak tapogatózik az ember. A másodikon a barátaival voltunk egy bulin, nem volt rá meghitt alkalom… aztán meg valahogy mindig elmaradt. Olyan jól éreztük magunkat együtt… és biztos alapokat szerettem volna, mielőtt Dömcinek bemutatom. Meg voltam róla győződve, hogy nem lesz probléma, legfeljebb kicsit meglepődik és…

– De hát hogyan… a kollégáidtól sem tudta?

– Tudod, hogy nem egy épületben dolgozunk, mások a közvetlen munkatársaink is – gyűrögette Iza sírva a századik zsebkendőt –, a sors fintora, hogy még így sem juthatott a fülébe… ha már egy ekkora barom vagyok…

– Igen, ezt már említetted. És igen, piszkosul elszúrtad. Mégis, hogyan reagált, hogy ekkora a katasztrófa?

– Nem szereti a gyerekeket és kész. Tulajdonképpen ennyi. Hogy is mondta… igen, idegesítik. Nem is sejtettem, valahogy nem voltunk olyan szituban az elmúlt két hónapban, hogy ez feltűnt volna. Már megint ez történik… pocsék emberismerő vagyok… – és Iza újra könnyekben tört ki.

– Nézd a másik oldalát, még jó, hogy most derült ki… bár talán jobb lett volna máskor... – vélekedett Menti. – Itt a karácsony… de legalább Dömicit és a szüleidet megkímélted ettől. El tudom képzelni, apád mit szólt volna ehhez a reakcióhoz. Minimum karóba húzza a pasast. Vagy inkább beteszi a sütőbe.

– Nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, nem ez lesz a legfelhőtlenebb karácsonyod – folytatta –, de volt már rosszabb is. Figyelj ide, pár nap múlva elutaztok és meg fogsz nyugodni, Márti anyu helyre ráz, apukád pedig megfőzi az összes kedvencedet. Na – ölelte át Iza vállát –, nem kár ezért az emberért, te is tudod.

– Tudni tudom, de mégis… ekkorát tévedni… pedig amúgy nagyon jól megvoltunk. Hogyhogy nem vettem észre… megint – ostorozta magát tovább Iza. – Kellett, hogy valami jele legyen…

– Na jó, bevallok valamit – vágott közbe Menti, hogy másra terelje a szót. – A szüleim elutaztak, egyedül leszek karácsonykor. Látod, nekem sem fenékig tejföl…

– Micsoda? Nem is mondtad! Mikor, miért, hová? – élénkült meg kissé Iza és Menti elmesélte, mi történt a messzi velszi tartományban.

– És Éowyn – kérdezte Iza –, ő jól van?

– Aoibheann – javította ki Menti –, igen, Évivel minden rendben. Barnabást kellett inkább összekalapálni, de tudod, hogy Apu is remekül kezeli a szerszámokat – nevetett Menti. – Úgyhogy most vele is minden oké. Egyelőre. Még az is lehet, hogy idén megérkezik az unokaöcsém…

– Fiú? Nem is mondtad, te süket! Miért hallgattad el ezt az egészet?

– Nagy terveid voltak a karácsonyra… – kezdett bele Menti.

– Ja persze…, hol van az már? – legyintett bágyadtan Iza, majd váratlanul megkérdezte: – És mi van a te pökhis embereddel?

 Menti arca kissé elborult. – Ami azt illeti… nem láttam vagy két hete. Nem jelentkezett, én sem hívtam… lehet, hogy ennyi volt megírva.

– Várjál már, szerintem még semmi nincs veszve – vélekedett Iza –, de ha mégis, nem jobb tudni, mint feltételezésekbe bocsátkozni? Hívd fel! Tisztázzátok, mi van köztetek.

– Veszett fejsze nyele – legyintett Menti –, és nem is volt köztünk semmi, csak az én ábrándjaim.

10.

 – Hiába, az élet mindig kínál megoldást  – filozofált Menti, amikor Iza délután hazaérkezett Dömicivel. A kisfiú lázas volt, fájt a torka és Iza átváltott aggódó üzemmódba.

– Mindig ez van, Murphy törvénye, hogy a gyerek péntek este lesz beteg… – és belediktálta Dömikébe a lázcsillapítót. A kisfiú nehezen aludt el, de végre lement a láza és amikor már békésen szuszogott, a fáradt Izának megint eszébe jutott minden bánata.

– Először Milán, most Simon – kezdett bele, de nem tudta folytatni, mert újra rátört a zokoghatnék. Menti elővette minden tudását: gyorsan Iza köré gyömöszölte a legpuhább takarót, mellé készítette a kedvenc kekszét, majd bevetette a nagyágyút:

– Jégvarázs? – kérdezte.

– Inkább a Coco – hüppögte Iza, de már teli szájjal.

– Túléli – gondolta Menti megkönnyebbülve és ő is befészkelte magát a képernyő elé.

 Másnap reggel Dömike még aludt, amikor a lányok már javában reggeliztek. Iza úgy-ahogy megnyugodott, de sápadt volt és lehangoltan kapaszkodott a bögréjébe.

– Milyen szürke így a gang, nyáron legalább virág van, most semmi… még a hó sem esik. Valahogy nincsen karácsonyi hangulatom. El fogom rontani anyáékét is.

– Pár nap múlva Joli néniék kiteszik a karácsonyi díszeket, várd csak ki – vigasztalta Menti. – Emlékszel, ott a sarokban is milyen szép ilyenkor a dekoráció! Csak pont nem látszik innen az asztaltól… a szemközti folyosó is nagyon kitesz magáért az ünnepek idején. Hé, figyelsz rám egyáltalán?

– Tudod – tűnődött valamin Iza –, még neked sem meséltem el, de gyerekkoromban egyik kedvencem volt az NSYNC és…

– Most hülyéskedsz? Akkora poszter volt a szobádban, hogy majd’ kisütötte a szememet! Évekig győzködtelek, hogy cseréld le valami normális bandára. És szerintem nem is dobtad ki, dugdosod valahol a…

– Folytathatom? – vágott közbe Iza sértődötten. – Most nem az ifjúkori ballépésekről van szó. Szóval minden kiscsaj Timberlake-ért volt oda, de nekem inkább a Chris tetszett. Na persze, 12 évesen… mindegy, ezért még nevét is királynak tartottam és amikor arról álmodoztam, hogy esküvő, család, gyerekek, szóval a szokásos kislánykori délibábok… – Iza szeme könnybe lábadt –, lényeg a lényeg – köszörülte meg a torkát –, sokáig hittem benne, hogy a férjem neve egészen biztosan Kristóf lesz, egy igazi Krisz és három gyerek fog szaladgálni körülöttünk. Az már homályos, hogy még miket fantáziáltam össze, de a Kristóf és a három gyerek nagyon megmaradt. Emlékszem, csak abban nem tudtam dűlőre jutni magammal, hogy két fiú–egy lány, vagy két lány–egy fiú legyen. Mert mindegyiknek megvan az előnye, nem? Két fiú egy aranyos kishúggal vagy két csaj és egy erős báty vagy ott a szendvicsmegoldás…

– Miért nem gondolkodtál négy gyerekben? – szúrta közbe Menti, aki a matek oldaláról közelített. – Mindenki jól jár.

– Ez eszembe sem jutott! – nézett rá elismerően Iza. – Tényleg, két fiú, két lány…igen, így mindenkinek lenne szövetségese a családban. Tök jó ötlet… de aztán sosem jártam Kristóf nevű sráccal, sőt, még csak nem is találkoztam ilyen nevű pasival… viszont az egészen biztos, hogy nem kellett volna kezdenem sem egy Milánnal, sem egy Simonnal – tette hozzá. – Jó, a név önmagában még nem jelent semmit, mégis, az embernek néha az az érzése…

– Te jószagú atyaúristen! – kiáltott fel hirtelen, amikor Dömike megjelent az ajtóban. Láthatóan megint lázas volt és tetőtől talpig beborították a pöttyök.

 •

 Az elkövetkező napokban a lányok felváltva jártak Dömike sarkában, nehogy vakarászni kezdje magát. Iza ugyan rögtön lezavarta Mentit a patikába néhány hektoliter rázókeverékért, de ő csak nagyon keveset hozott, mert inkább valamilyen speciális hintőport ajánlottak. A figyelemelterelés egészen jól működött, felváltva játszottak Dömivel és szakmányban nézték együtt a Kisvakondot meg a Bogyó és Babócát. Az egyszerűség kedvéért ők is többnyire tejbegrízt ettek, mert főzni egyáltalán nem volt kedvük és az étvágyuk sem volt valami fényes.

– Karácsonyig elmúlik, ne izgulj! – vigasztalta Menti Izát. – Biztosan el tudtok utazni.

– Csak nem képzeled, hogy itt hagyunk? Jössz velünk és kész, szólok Apának, hogy…

– Köszi, cukker vagy, de igazság szerint most szívesen maradnék egyedül – vágott közbe Menti. – Tudod, kucorodás, olvasás, filmnézés… és anyuék is gyakran fognak hívni. Megleszek, ne izgulj! Már a karácsonyi pizsamámat is előástam… – érvelt tovább, de akkor megszólalt a telefonja, és egy rég nem látott arc jelent meg a kijelzőn.

– Vedd fel azonnal! – utasította Iza, mert Menti nem nyúlt a telefonhoz.

– Szívrohamom van, ne idegesíts… vagy inkább gyomorfekélyem – és Menti összegörnyedt a kanapén.

– Megőrülök tőled! Szia, itt Iza! – rikkantotta bele a telefonba. – Mindjárt adom! És ellentmondást nem tűrően nyújtotta át a telefont Mentinek.

– Helló… igen, szia! – Menti nem igazán tudta, mit mondhatna még. Szerencsére Máté nem volt szűkszavú: – Bocs’, hogy nem hívtalak, de nem volt fél percem… amolyan turnén vagyok, városról városra járunk a könyvvel. Azt sem tudom, most éppen Nyíregyházán vagyok-e vagy már Miskolcon… és miért nem jöttél a pesti bemutatóra? – Máté utolsó szavaiból szemrehányás csendült ki.

– Meg sem hívtál… – nyögött ki végre Menti néhány szót –, de egyébként ott voltam. Nagy volt a siker. Gratulálok.

– Ott voltál? És miért nem…? Na, várjál, mi az, hogy nem hívtalak meg? Az elsők között küldtem neked meghívót, ezért is kértem el a címedet.

– Hát megkapni mindenesetre nem kaptam meg, de kösz. Úgyhogy, ha nincsen más, akkor… tudod, Dömi bárányhimlős és mennem kell szórakoztatni – próbált elköszönni Menti, figyelmen kívül hagyva Iza integetését, hogy ne hülyéskedjen, beszélgessen akár holnap reggelig.

– Nem kaptad meg… nagyon-nagyon sajnálom! A bemutatón egyfolytában a bejáratot lestem, hogy mikor látlak meg. Köszönöm, tényleg nagy volt a siker, örültem is neki, mellettem szinte táncra perdült az egész kompánia. De nélküled nem volt az igazi – Máté hangja őszintén csengett, de Menti nem akarta meghallani.

– Jesszusom, mit akar még? Mi az, hogy nélkülem nem volt az igazi… – emésztette Máté szavait és kezdett mérges lenni. – Először jön azzal, hogy „küldött” meghívót, most meg ez a szöveg. Kamunak tűnt az egész.

– Én viszont jól láttalak és a barátnődet is…, szóval igazán nem tudom, miért pont én hiányoztam annyira! – csapott bele a lecsóba. Igaza van Izának, jobb tiszta vizet önteni a pohárba.

– Barátnőm? Milyen barátnőm? – hökkent meg Máté. – Évek óta nem volt komoly…, hé, arról azért tudnék, ha lenne valakim! Miről beszélsz… ja, lehet, hogy Dorkára gondolsz? Az a lökött pont akkor jelentette be, hogy otthagy, mármint nem lesz többé a főnököm, mert elköltözik Kanadába. A férje már kint van három hónapja és most, hogy kihozta a karácsonyi slágerkönyvet, végre utána tud utazni. Olyan boldog volt, hogy legalább tíz centivel a föld fölött lebegett. Imádom amúgy, de nem a legjobbkor megy el, mert remekül tudtunk együtt dolgozni és még hátravan a harmadik kötet… hahó, itt vagy még?

  A magyarázatot hallva Mentinek örömében megint elállt a szava, de azért ki tudott préselni magából néhány szót:

– Kár azért a meghívóért. Örültem volna egy dedikált példánynak.

– Direkt vittem neked egyet, hólány, maga Hoggard dedikálta… tudod mit, ha már így alakult, most odaadom neked! Ráérsz?

 – Hékás – nevetett most már Menti –, nem Miskolcon vagy éppen?

– Ja, persze – kapott észbe a férfi –, de holnapután hazaérek. Találkozzunk hétfőn 6-kor a múzeum sarkán, rendben?

 – Oké! – mondta szinte suttogva Menti és Iza mosolyogva nézte, ahogyan a kövek legördülnek a szerelmes csajszi szívéről.

– Na, látod, te süket! Egyszerű és észszerű volt a magyarázat! – Iza nagyon örült, hogy Mentinek újra fülig ér a szája. – Szerintem most már egyértelmű, hogy ő is úgy gondol rád… na, na, hagyjál… – visította és fürgén elugrott a repülő párna elől. – Csak hangosan gondolkodtam…

– Persze, aztán én iszom meg a levét – replikázott Menti, aki mindig óvatos duhaj volt, de gondolatban már ő is túlmerészkedett az „ő csak a barátom” mantrán. Kezdte beleélni magát, hogy a hétfő elhozhatja azt a bizonyos várva várt pillanatot.

– Na, te gyáva oroszlán! Mit mondtam neked? Fel kellett volna hívni! De rendben van, most már itthon merlek hagyni. Máté tutira tervez veled valami karácsonyi programot! – derült jókedvre Iza is.

– Jesszusom, Dömike, ne vakard! – és elkapta a kis hóhányó grabancát. – Úgy, most itt fogsz ülni az ölemben, fogságban vagy! – mire a kisfiú nagyokat kuncogott.

– Szerintem díszítsük fel a fát 23-án együtt, oké? Rendhagyó lesz, de aznap délután vonatra szállunk Dömcivel, te pedig utána bármikor fogadhatod a mesebeli herceget. Na, milyen vagyok?

– Észbontóan fantörptikus! – nevetett Menti és kirobogott a konyhába, mert valamitől hirtelen megjött az étvágya.

11.

 Dömi gyorsan javult és Iza elkezdett csomagolni. Mit vettél a szüleidnek? – huppant mellé Menti kíváncsian.

– Nem fogod látni, már becsomiztam. De majd küldök képeket! Apa egy eszméletlen menő konyhai robotgépet kap, most aztán nem mondhatja, hogy nincs segítsége! Baromi nehéz, de úgyis kijönnek elénk, úgyhogy nem kell sokat cipelni. Anya a nehéz eset, tudod jól. Az lenne az igazi, ha elő tudnék fizetni néhány tucat tudományos folyóiratra – sóhajtotta.

– De arra nem futja, úgyhogy könyveket kap. Meg egy nagy ölelést. De azt hiszem, ha nem vinnék semmit, az sem tűnne fel nekik. Meglátják Dömcit és kész, végük van, minden mást elfelejtenek. Képzeld, Anya egyszer még egy konferenciát is kihagyott miatta!

– Nem mondod! – Menti elképedt. – Lehet, hogy itt a világ vége?

– Remélem, az még odébb van, mert több napnyi lustálkodásra számítok! – nevetett Iza. – Mégiscsak alakul ez a karácsony!

 December 22-én este Menti szívdobogva várt a múzeum sarkán. Illetve nem egészen a sarkon, inkább egy kicsit odébb, szerette volna, ha Máté előbb ér oda. Közben legnagyobb örömére esni kezdett a hó és hamarosan mesésen szép lett a múzeum kertje. Hosszas előkészítés során sem lehetett volna jobban megszervezni a Nagy Újratalálkozás hátterét. Menti szerette nézni a karácsonyi készülődést és többnyire az ezzel járó forgatagot sem bánta, de most háborítatlan, csendes sétára készült és ennél a környezetnél semmi sem lehetett volna meghittebb. Az egyre vastagabb hótakaró a fákon, a fehér lepel alá bújó kert, az autózaj csendesedése… Menti negyed 7-kor nyugtalankodni kezdett.

– Jellemző! A hó még csak pár centi, de a közlekedésnek annyi – dohogott. Fél 7-re már vagy ötvenszer nézte meg a telefonját, de üzenet nem érkezett. Most már a sarkon állt, egy lámpa alatt, hogy minden irányból jól lehessen látni, de hiába. Máté nem volt sehol.

– Fél 8-ig vártam – zöttyent bele Menti a karosszékbe –, mert arra gondoltam, talán 7 órát mondott és a hó miatt késik...

– Nem is hívott? – kérdezte Iza együtt érzően.

– Akkor most nem lennék ennyire elkenődve. Én többször hívtam, de egyszer sem vette fel – mondta Menti fáradtan. – Remélem, nem érte baleset.

– Kikészít ez az egész... – folytatta elkenődve –, egy hete még nem fájt volna ennyire, hogy nem jelentkezik, hogy folyton hiányzik… azóta újra a fellegekben jártam, most megint vissza… tudod, hogy nem szeretem a hullámvasutakat.

– Nekem mondod, legutóbb is sokáig hányinge…

– Nem erről beszélek – Menti nem vette a lapot.

– Tudom, csak próbálom… figyu, biztosan közbejött neki valami.

– Hogyne, biztosan – legyintett Menti –, hagyjuk. Lefekszem, holnapra szeretnék karácsonyfa díszítő hangulatba kerülni – és szomorkásan elmosolyodott.

– Wall-E? Vagy Agymanók? – igyekezett Iza menteni a menthetőt.

 De Menti megrázta a fejét, bágyadtan intett egyet, majd magára csukta a szobája ajtaját. Iza kérdően Dömikére nézett: – Szomojú – közölte a kisfiú.

– Ajjaj, nagy a baj – sóhajtotta Iza. – Gyere, hívjuk fel a nagypapát, hogy Menti kedvencét is vegye fel a karácsonyi menübe.

 Másnap délutánra, a körülményekhez képest, Menti egészen használható állapotba hozta magát. Végül is nem dőlt össze a világ. Vagy csak egy kicsit. Vagy csak egy kicsit a nagyobbik része…

 A fa már állt és a lányok Dömivel együtt éppen a díszek dobozait nyitogatták.

– Remélem, van elég égő a színes füzérben... Jaj, ne! Miért mindig csak ilyenkor jut az eszembe? – mérgelődött Iza. – Ha nem világít, oda az egész lényege.

– Hál’ istennek, a fehér égősor teljes! Nézd csak! Az is nagyon jól fog mutatni. Te csak figyelj Dömicire és tegyétek fel a szaloncukrot meg az ovis díszeket – vezényelt Menti.

– Dömci – mormogta Iza –, figyelj, akkor nem lesz baj, hogy mégis itt hagyunk? Ne feledd, te akartad! De ha egész karácsony alatt búslakodni fogsz, leszedem rólad a keresztvizet, ahogy hazaértünk!

– Nyugi, te áltesó! Anyuék minden nap hívnak és te is, ugye? Különben megnyuvasztalak a keresztvíz leszedése közben. Beszereztem néhány könyvet, itt van az új Hoggard is… tegnap a közértbe is lementen. Nem vettem sok kaját, de elég lesz.

– Hagyjuk a porhintést! Tudom, hogy rémes karácsonyi filmeken fogsz elaludni, aztán chips- és kekszmorzsák között fogsz felébredni! – nevetett Iza. – De azért ne felejtsd, hogy ezeket a tömény giccseket együtt szoktuk nézni… bármilyen vacakok is, ilyenkor azért van hatásuk és nem pont egyedülléthez vannak kalibrálva.

– Te csak ne félts engem! Amikor a karácsony szelleme már kezd lefolyni a képernyőről, átváltok a dokumentumfilmekre. Mire hazajössz, új tippjeim lesznek, hogyan oldjuk meg a legégetőbb ökológiai problémákat!  

 A lányok viháncolását és Dömike szakszerű díszpusztítását Iza apjának telefonja szakította félbe: 

– Figyelj, kincsem! Elindultatok már? Jaj, de jó! Maradjatok is egyelőre otthon, mert nem tudom, nálatok mi van, de itt leszakadt a hó. Úgy néz ki, Bécsben ragadtunk. Fogalmam sincs, mikorra érünk haza… Hogy mi? Anyának volt egy előadása ma délelőtt. Utána rögtön elindultunk, de már nem tudtunk kikeveredni a városból. Legalább egy napot itt leszünk még, amíg megtisztítják az utakat. És még nem is főztem meg mindent! Ne haragudj szívem, nem láttuk előre…

– Nem látták előre…, hát mire jó a net meg a kismillió előrejelzés… a másnapi időt tök pontosan lehet tudni! – mérgelődött Iza, miután letette. – Oké, Anya valószínűleg azt sem venné észre, ha tornádók söpörnének végig az Alpokalján… de úgy látszik, ilyenkor Apa sem tud figyelni két mártásrecept között… – sóhajtott. – Akkor újratervezés. Megint.

 Iza kicsit megröccent, mert már nagyon várta a soproni utat és a szülői kényeztetést. Menti rögtön a történtek gyakorlati oldalát nézte: ide kaja kell! Ma estétől csak egy személlyel számolt és az sem lenne ideális, ha Dömike a pizzát jegyezné meg, mint karácsonyi ételkülönlegességet.

– Na, ide figyelj, lemegyek a boltba, sietek vissza. Utána pedig ugorj le ide a hajvágó szalonba. Hetek óta készülsz, de nem jött össze. Ki tudja, hátha lemondta valaki... tudod mit, lódulj most, majd később vásárolok! – Menti nem engedte, hogy Izára ismét rátörjön a rosszkedv. – Ezt is megoldjuk valahogy, legfeljebb csak holnapután utaztok el és néhány nappal később jön a Jézuska. Dömici még úgysem ismeri a naptárt – vette halkabbra mondandóját, nehogy a még mindig lelkesen díszítgető fiúcska meghallja.

 Iza hamar visszaért, de rettenetesen nézett ki. Sápadt volt és mintha hirtelen éveket öregedett volna. A kezében egy papírlapot szorongatott és jóformán csak vonszolta magát a konyha irányába.

– Azt már látom, hogy nem jutottál el a szalonig – kezdte Menti –, mi baj? Mi az a papír?

– Be volt dobva – Izáról lerítt, hogy most nem igazán tudja, hol van.

– Megmutatod?

 Barátnője, mint egy alvajáró, átnyújtotta a levelet. Menti tekintete a vastag betűkkel írt sorra esett: "Keresetlevél a szülői felügyelet gyakorlásának megváltoztatása iránt" – olvasta.

– Mi a nyavalya…? Értesz ebből valamit? Hogy a jó büdös franc… ezt bezzeg nem tudta elkavarni a posta! – Menti valósággal tajtékzott. A felperes adatainál Milán szülei szerepeltek.

– Azt ugye tudod, hogy ez még semmi, csak egy hitvány próbálkozás. Hé! Héé! Nem idézés, nem eljárás és pláne nem ítélet, csak egy keresetlevél. Nem mondom, a pofátlanság teteje, amit művelnek, de tudod jól, hogy semmi esélyük… ó, hogy rogyna rájuk a plafon!

Menti még folytatta volna, de hirtelen nagy robajjal odébb lódultak a székek, ahogy Iza összeesett a konyhában.  

12.

 Menti meglehetősen feldúlt állapotban rohant át a szomszédba. – Vajon mi jöhet még? Kicsit sok a jóból mostanában.

 Joli néni már messziről kiabált a csengetésre: – Jaj, Sanyikám, áldja meg az ég, hogy el tudott ma jönni! Ha nincs sütőm, oda az egész ünnepi… – de itt elakadt a szava, mert Mentit pillantotta meg, miközben nagy lendülettel szélesre tárta az ajtót.

– Klemike drága, csak nincs valami baj? – kérdezte meglepetten. – Tudja, a szerelőt várom, mert nem működik a… de miben segíthetek?

– Jolika néni, tudom, hogy most rengeteg a dolga, de itt hagyhatom Dömit néhány órára? Iza elesett a konyhában és csúnyán beütötte a fejét. Azt mondja, semmi baja, de nem hiszek neki, bekísérném az ügyeletre.

– Jaj, hát persze, hozd csak nyugodtan, ellesz a többiekkel. Már itt van három unokám, a többiek csak holnap érkeznek… no, mi a baj? Izuka biztosan rendbe jön… – vigasztalta, mert Menti hirtelen elsápadt.

– Nem is tudom, hogy mondjam meg… akkor nem is hozom… Dömike most volt bárányhimlős, tulajdonképpen még mindig az, kicsit pöttyös is még – téblábolt Menti, mert hirtelen nem tudta, mit csináljon. Joli néniben volt minden reménye.

 A szomszédasszony gyors fejszámolásba kezdett. – Igen…, ő, meg ő is, Krisztike még nem… – aztán felderült az arca. – Hozd csak nyugodtan, az unokáim már túlestek rajta. A legnagyobb még nem, de ő be van oltva. Nem lesz semmi baj.

– Ha nem volna, Jolika nénit ki kéne találni! – gondolta Menti és boldogan szaladt vissza. Percek múlva hozta a már előrecsomagolt Dömit. – Ezerszer is köszönjük! – hálálkodott.

– Izukának jobbulást! – felelte Joli néni és eltűnt az unokák és a pótunoka sűrűjében.

 A kórházban rettenetesen sokat kellett várni. Nem is magára a vizsgálatra, sőt, még a CT-re is viszonylag hamar sor került, de úgy tűnt, hogy az eredmények kiértékelésére már nem jut orvos. A lányok órák óta ültek a váróban, s egy idő után Menti ragaszkodott hozzá, hogy Iza feküdjön le három összetolt székre. – Nehogy nekem szédülni kezdjél!

– Jól vagyok, hidd már el! Csak az a hülye levél, közvetlenül Apa telefonja után… meg aztán ma nem is ettünk valami sokat. Kicsit összejöttek a dolgok. Kezdem érteni a hullámvasutas mondókádat.

– A hullámvasútról jut eszembe! Nem azt mondtad, hogy Dömici ajándéka Sopronban vár rá a fa alatt?

– Igen, Apa vette meg, hogy ne innen kelljen cipelni. Egy nagy doboz építő… jesszusom, tényleg! Nincs ajándéka! Holnap nyitva vannak még az üzletek, ugye? Valamit muszáj a fa alá tenni! Tudom, hogy Dömci még nem csinál ebből ügyet, elég, ha kétszer megnézzük vele a Micimackót, de mégis… szeretném, ha meglepetés várná, amikor jön a Jézuska. Az lenne az igazi… – és Iza egészen elszontyolodott.

– Az biztos, hogy te nem mész holnap sehová. Majd én megveszem, amit tudok, bár, hogy milyen ajándékot kapok az utolsó pillanatban, arról sejtelmem sincs. A legfontosabb, hogy kajánk legyen, mert a vásárlás ma nem jött össze. Felhívjam a szüleidet?

– Jaj, dehogy! Nem mondunk nekik egy szót sem. Sem rólam, sem a levélről. Egyelőre. Úgysem tudnak tenni semmit, ha már egyszer ott ragadtak Szibériában.

– Jó napot… khm…, Iza! – lépett hozzájuk az ügyeletes orvos a papírokba mélyedve. – Azt javaslom önnek, hogy maradjon bent nálunk éjszakára. Csak a biztonság kedvéért. Nehogy aztán otthon újra megszédüljön és elessen. A felvételek szerencsére nem mutatnak semmit, akár haza is engedhetném, de én egy óvatos duhaj vagyok – mosolygott rájuk.

– Mese nincs, itt maradsz! – Menti bekeményített, amikor Iza tiltakozni próbált. – Figyelj, csak egy éjszaka és némi türelem… a lényeg, hogy szentestére otthon leszel. Holnap, ahogy hívsz, jövök érted. Ígérd meg, hogy egyedül nem indulsz haza!

– Nem tudom, mit csinálnék nélküled – felelte hálásan Iza. – Oké, holnapra összeszedem magam és csak azért is szép karácsonyunk lesz! – mosolygott bágyadtan. – Remélem, olyan szobába kerülök, ahol ki tudom magam aludni, mert úgy érzem, most tényleg rám fér.

– Nem lesz semmi baj! – búcsúzkodott Menti. – Fel a fejjel! Illetve inkább le, azonnal, a párnára! Veszek egy fogkefét és majd felküldöm, holnapig semmi másra nincs szükséged!

Menti az átélt izgalmak hatása alatt, de már némiképp megnyugodva indult haza. Tempósan gyalogolt hazafelé, jól esett kicsit kiszellőztetnie a fejét. Milyen nagy már a hó…

– Ha másnak nem is, legalább Joli néninek kellene ajándék… annyit segít… – járt az esze a másnapi teendőkön. – Honnan van ennyi energiája?! Valami konyhai eszköz tökéletes lenne… – de amikor gondolatban idáig jutott, megszólalt a telefonja. Máté hívta.

 Menti ösztönösen a zöld gombhoz ért először, de amikor meghallotta Máté hangját, mégis kinyomta. – Tehát jól van, semmi baja. Örülök neki. Talán holnap küldök egy „boldog karácsony”-t. De egyszer s mindenkorra leszálltam erről a hullámvasútról.

 Aztán megszaporázta a lépteit, mert már igencsak későre járt és Dömicinek még mesélni is kell lefekvés előtt.

 Tényleg nagyon elszaladt az idő, Menti kettesével szedte a lépcsőfokokat. Joli néniéktől csak egy apró fény szűrődött ki. – Jaj, istenem, mekkora és mennyi szívességet kérünk folyamatosan… – gondolta Menti és halkan bekopogott. Szerencsére Joli bácsinak jó füle volt és rögtön kikukkantott a kisablakon.

– Ó, Mentike! Döme otthon van és valószínűleg már rég az igazak álmát alussza. Kilenc óra tájban kezdett nyűgösködni. Muszáj volt lefektetni, de ragaszkodott a saját ágyához.

– Jaj, akkor Joli néni már órák óta…? – kezdett bele Menti – de a bácsi közbevágott:

– Nem, nem, Sanyika volt olyan aranyos, hogy felajánlotta, vigyáz a kisfiúra, amíg haza nem érnek. Odaadtuk neki a kulcsot. Ne ijedezzen, kedves – mondta mintegy válaszul Menti riadt tekintetére –, ezer éve ismerem a Sanyit, a saját unokáimat is rá merném bízni.

 Menti megköszönte a segítséget és hitt ugyan Joli bácsinak, de azért még mindig hevesen vert a szíve, amikor kinyitotta a lakás ajtaját. – Itt hagytuk egyedül, ki tudja, kivel van… milyen zűrös nap ez a mai! – és sietett a konyhába, ahol égett a villany.

 Az asztalnál egy harmincöt körüli fiatalember ült, a laptopját nézegetve.

– Maga a Sanyi? – kérdezte Menti, mert hamarjában jobb nyitómondat nem jutott eszébe. Itt egy vadidegen a konyhában… ült le óvatosan, de hirtelen felpattant és besietett Dömike szobájába. A kisfiú békésen szuszogott.

– Joli bácsi… vagyis Feri bá mondta, hogy mekkora szívességet tett nekünk – huppant vissza fáradtan a konyhai hokedlire. – Nagyon, nagyon köszönöm, hogy vigyázott Dömére! A kórházban rengeteget kellett várni… – kezdett bele a magyarázkodásba, de a férfi megnyugtatta:

– Joli néniék mindent elmeséltek. Szívesen vigyáztam a gyerekre. Estefelé már nyugtalan volt és haza szeretett volna jönni, én pedig épp végeztem a sütővel és nem volt több címem mára. Úgyhogy, szerintem, mindenki jól járt – jelentette ki kedvesen az idegen.

– És nem hiányolják otthon? Pláne a szenteste előtti napon?

– Ó, nem gond. Nálam a karácsony már évek óta 27-én kezdődik. A lányom aznap érkezik, így egyeztünk meg az anyjával. Fura helyzet, de megtanultam megszeretni, úgysem tehetek mást. Messze laknak, Tirolban, és az otthoni karácsony után van neki egy itthoni is – mosolyodott el. – Szenteste egyébként egy kollégám családjánál szoktam lenni, nagyon aranyosak, vigyáznak, hogy ne gubbasszak otthon egyedül. De azt hiszem, magára ráfér most egy kiadós pihenés – állt fel és kezdett szedelőzködni az est megmentője.

– Uramisten, mekkora ember! – hüledezett magában Menti, mert a férfi legalább 190 centis volt, ha nem több. Egy óriás!

– Jobbulást kívánok a barátnőjének. Remélem, nincs nagy baj és holnap már itthon is lesz – búcsúzkodott a hegylakószerű pasi.  

– Ó, igen, hogyne. Tulajdonképpen már most is hazajöhetett volna, saját felelősségére. Holnap mindenképp hazahozzuk Dömivel. Úgy volt, hogy elutaznak, de szerintem abból már nem lesz semmi…

– Nem is hiszem, hogy a napokban könnyű lesz utazni, szerintem nálunk is nagy havazás várható. Holnap megyek még egy-két helyre, ahol a probléma nem ér rá az ünnepek utánig. Nagyon remélem, hogy nem akadok el sehol.

– Minden jót önnek és a kislányának is! Boldog karácsonyt! – búcsúzott el Menti.

– Hasonló szépeket! – mondta a hegyomlás, de amikor kilépett a folyosóra, hirtelen visszafordult.

– Bocsásson meg, hogy beleszólok. Volt egy levél az asztalon és nem tudtam nem észrevenni, hogy mi a tartalma.

– Tényleg, az a förtelmes irat… – Mentinek csak most jutott az eszébe, mi okozta Iza hirtelen rosszullétét.

– Lópikula, cintányér! – mondta hirtelen a férfi. – Bocs’… anyukám szokta ezt mondani, amikor valamit jelentéktelennek gondolt. – Ne ijedjenek meg. Tavaly az egyik ismerősömnél is bepróbálkoztak az exe szülei. Az egészből nem lett semmi. De elhiszem, hogy komoly riadalmat okozott. Viszontlátásra! – tette hozzá és két lépés után eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Milyen megnyugtató ez a nagydarab fickó! – gondolta Menti és minden megpróbáltatás ellenére, percek múlva megkönnyebbülve zuttyant be az ágyba.

13.

 Másnap igencsak jókedvűen ébredt, legnagyobb csodálkozására egészen kipihentnek érezte magát. Ahogy az ágyban nyújtózkodott, hirtelen észrevette Dömicit, aki a szőnyegen játszott.

– Hát te, Dömi baba! Miért nem alszol még? – kérdezte meglepetten.

– Már pisiltem. És éhes vagyok – közölte a kisfiú. Az utolsó két szóban nem kevés szemrehányás bújt meg. – Aludtál, mint a hajmota.

– Mormota! Hát akkor együnk! – rikkantotta Menti. – Azután lemegyünk a boltba… atyavilág, már ennyi az idő? – nézett meghökkenve az órára, de Dömikét hidegen hagyta Menti problémája és kitartóan a kakaóját reklamálta.

– Átaludtam a fél napot – kapkodta magára Menti a ruháját. – De hát a telefon sem… jaj, este kikapcsoltam! – jutott eszébe és pánikszerűen beütötte a pint. Azonnal nyolc üzenet jelent meg: egy Izától, egy a szüleitől és hat Mátétól.

– Hú, Dömike, idd gyorsan a kakaót! Nagyon kell sietni, jócskán elmúlt dél! – iparkodott Menti és segített a gyereknek felöltözni. – Őszintén remélem, hogy kapunk még valami ehetőt!

 A közeli élelmiszerboltban már a záráshoz készülődtek. Menti óriási szerencséjére még volt kenyér. A többit – néhány mirelit kaját, rágcsákat, kekszeket és némi gyümölcsöt – sietősen, szinte találomra dobálta bele a bevásárlókocsiba. Dömike nagyon élvezte a tempót és azt, hogy Menti nem ért rá gondolkodni: amire a kisfiú rámutatott, megjegyzés nélkül pakolta az élelemkupac tetejére.

– Na, ez érdekes karácsony lesz… – nézett végig Menti a sietős vásárfián –, és nem kevés szempontból ígérkezik rendhagyónak.

 Hazafelé már nagy pelyhekben hullt a hó. Menti közben felhívta Izát, aki a zárójelentés birtokában ücsörgött a váróban. Lelkére kötötte, hogy várja meg, amíg elmegy érte. – Viszem Dömikét is, mert már pofátlanság lenne további szívességet kérni Jolikáéktól. Majd szépen hazasétálunk!

 Utána a szüleivel is egyeztetett, hogy este mikor hívják egymást egy hosszabb beszélgetésre, együtt ünneplendő a karácsonyt a képernyők előtt. – Ez is szokatlan lesz…

 Azután Mátén gondolkodott el: – Nincs kedvem beszélni vele. Egy boldog karácsonyt szívesen mondanék neki, de esetleg magyarázkodna… amire nem vagyok kíváncsi. Különben sincs miért magyarázkodnia. Nem jött össze a dolog. Előfordul. Majd este küldök neki egy üzenetet karácsonyfa emodzsival.

 Ezután sietve elindultak Izáért és felszuszakolódtak az utolsó buszok egyikére.

– Most komolyan, a grizzlyember tényleg ezt mondta? – Iza egészen felvillanyozódott és már másodszorra mondatta el magának a tegnap este történteket. – Azt hiszem, jóban lettem volna az édesanyjával…

– Miből gondolod, hogy már nincs neki?

– Azt mondtad, a kollégái veszik ilyenkor a szárnyuk alá…, ha nem a lányával ünnepel, akkor a szüleivel kellene, nem?

 A lassú, de kitartó hóesésben hármasban bandukoltak haza a már szinte néptelen utcákon. Az ablakokban fel-feltűntek az első karácsonyfák, a gyertyák és a színes fényfüzérek. Dömike nagyon élvezte a havazást, mindig előre szaladt, jó nagy kupacokat épített a járda szélén, így sok kis félhóember szegélyezte a hazafelé vezető utat.

– Hát… ki tudja, talán ők is messze élnek. Ma már egy család annyifelé van szétszóródva… – sóhajtott Menti.

– Sajnos, egyre inkább… – értett egyet Iza –, és amúgy milyen a pasi? Helyes? Meg kell köszönnöm neki a tegnap estét!

– Jaj, most jut eszembe, el sem kértem a számát! Nem baj, majd Joli néniék megmondják. Mindössze annyit tudok róla, hogy ő a Sanyi. Nem volt se kedvem, sem időm jobban szemügyre venni. Amikor hazaértem, rám tört a fáradtság. Annyi azért lejött, hogy akkora, mint egy góliát.

– És mi van Mátéval? Miért nem válaszolsz neki?

– Csak az első üzenete elejét láttam. „Ne haragudj, elhagytam a telómat…”, ennyit. Nem akarom, hogy megint magyarázkodjon, sőt, azzal csak rontana a dolgon. Nem értem, miért nem egyszerűbb megírni, hogy „nem mentem el, mert…” aztán kitalál valamit és „bocs”. Vagy egyszerűen csak hagyni engem békén. Most mit erőltet? Nem hiszem, hogy ne vette volna észre rajtam, mennyire odavagyok érte, csak a vak nem láthatta. Egy nyitott könyv hozzám képest három vastag pánttal lelakatolt kötet. De én nem egy ilyen „hol vagyok, hol nem vagyok” típusú pasit szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, ő érez-e egyáltalán valamit...

– De ha meg sem nézed, honnan tudod, hogy mit írt egyáltalán? – Iza még próbálkozott, hogy barátnőjét jobb belátásra bírja.

– Figyelj, ha elhagyta a telefonját, akkor honnan van meg a számom? Ha meg fejből tudta vagy felírta valahová, akkor miért nem hívott hétfő este? Na, erre mit mondasz?

– Erre már semmit. Oké, hagyjuk a pasikat, előttünk áll életünk első önálló karácsonya! És van itt nekünk egy pasink… szeretném, ha minden kellemetlenségünk ellenére Dömcinek emlékezetes karácsonya lenne. Ha már az ünnepi lakoma és a sok ajándék elmarad… – aztán nekiiramodott, hogy a zsebkendőnyi kis parkban a fiával együtt hemperegjen a hóban.

 Remek hangulatban értek haza. Gyorsan bekaptak valamit és utána színes papírokból girlandokat kezdtek készíteni, hogy feldíszítsék a lakás minden szegletét. Közben karácsonyi énekeket hallgattak, de Dömike egy idő után inkább a jól ismert dallamokat szerette volna hallani, ezért egymás után játszották le az Alma együttes, Halász Judit és a Kaláka számait,  más egyéb gyerekdalocskákkal vegyesen. Egy idő után abbahagyták a díszítgetést, mert miközben teli tüdőből fújták a dalokat, Dömit felváltva kellett táncoltatni a karácsonyfa előtt. Utána twistereztek egy keveset és már csaknem két órája viháncoltak, amikor Iza elérkezettnek látta az időt, hogy Jézuska betoppanjon.

– Összesen két kis autó az ajándék, most így alakult… de az egyik dömper! Csengettyűhangot keresett a telefonján, miközben szentül megfogadta, hogy jövőre beszerez egy kicsi, de igazi karácsonyi harangot. Esetleg kolompot… Ideje megteremteni a saját hagyományokat.

14.

 Abban a pillanatban, amikor a telefonján megszólalt az angyalka csengettyűje, a bejárati ajtón is csengettek. Nagyot nevettek a váratlan időzítésen és szaporán trappoltak kifelé.

– Egészen biztosan Joli néni hoz valami finom süteményt! A soproni útról lemaradt robotgépet neki ajándékozzuk – suhant át Izán a gondolat –, majd holnap átvisszük neki és megköszönjük a rengeteg segítséget. Apa meg fogja érteni.

  Az ajtóban azonban nem a szomszédasszony, hanem a medveember állt. Még Iza is felismerte, pedig most látta először. Kezében egy nagy dobozt, egy becsomagolt ajándékot tartott, melynek láttán Dömike nagyot sikított és örömében ugrálni kezdett. Minden átmenet nélkül megfogta az óriás kezét és behúzta a szobába. – Az enyém? – kérdezte csillogó szemmel.

– Igen, Jézuska neked szánta és rám bízta, hogy hozzam el – válaszolta mosolyogva Sanyi.

– Ugye, nem baj? – kérdezte suttogva, Izára tekintve. Iza megrázta a fejét és hitetlenkedve figyelte, ahogy a fiúk azon nyomban letelepednek a karácsonyfa elé. Dömike boldogsága nem ismert határt, amikor megpillantotta a dobozon a mozdonyt. Iza is hamar közéjük huppant egy párnára és csakhamar hármasban kezdték összeszerelni a síneket és a vonatokat.

– Én ma már semmin sem csodálkozom – állapította meg filozofikusan Menti és mosolyogva nyitotta ki a laptopját. A triót elnézve bőven lesz ideje a családdal beszélgetni.

 Néhány órával később Dömike elfáradt a nagy vonatozásban és lefeküdt a kanapéra. Fejét Iza ölébe fúrta és csakhamar elszenderedett.

– Még csak most tudom megköszönni az ajándékot – mondta halkan Iza Sanyinak, aki a karosszékbe telepedett. – És ami még ennél is fontosabb, hogy este vigyázott a fiamra. Nagyon fura napot éltünk tegnap, valahogy minden összejött. Úgy terveztük, hogy elutazunk, de aztán másképpen alakultak a dolgok.

– Igen, hallottam róla. Megjegyzem, már Pesten is nagy a hó, alig bírtam elvergődni idáig – mosolygott a megtermett vendég. – Hirtelen ötlet volt, hogy idejöttem, remélem, nem bánja… bánják… – kezdett mentegetőzni.

– Kicsit szokatlan a jelenléte, nem mondom, de egyáltalán nem zavar. Sőt! Dömci láthatóan nagyon megkedvelte. Hogy jutottunk az eszébe?

– Tudja, a kislányom nemsokára nyolc éves és már annyit ült vonaton, hogy elmehetne akár állomásfőnöknek is. Imádja a vasutat. A kollégáim neki szánták az ajándékot. Elárulták, mi van a dobozban, én szépen megköszöntem, de hirtelen nem tudtam, mit csinálhatnék vele. Ugyanis Szofi tavaly karácsonykor egy majdnem ugyanilyen dobozt kapott… és amúgy is már éppen elég meglepetés várja otthon, nincs szüksége még egy ekkora ajándékra. Aztán eszembe jutott a kisfia. Tegnap, amikor meséltem neki, úgy láttam, lelkesedik a járművekért.

– Ezt nagyon jól látta! – mosolygott vissza Iza. – És nem is tudja, ezzel mekkora örömet szerzett, mert úgy alakult, hogy Dömikét az igazi ajándéka Sopronban várja a nagyszülők karácsonyfája alatt. Ma pedig nem volt időnk semmire.

– Erről jut eszembe… a kollégám felesége ilyenkor sosem enged el anélkül, hogy egy tepsit a kezembe ne nyomna… ha jól értettem, töltött káposzta van benne, de nem hagyományos, hanem sütőben sült és paradicsomos… nem akarják megkóstolni?

 Iza nem gondolta, hogy a ma történtek után még bármin meg tud lepődni, de mielőtt hálásan köszönetet mondott volna, megkordult a gyomra. Az óriás nevetve pattant fel és sietett kifelé: – Azt hiszem, ezt igennek vehetem!

 Kevéssel később már jókedvűen falatoztak a konyhában. Menti boldogan csatlakozott: – Mi tagadás, igencsak ránk fért egy finom kaja!

– Mondták már, hogy kísértetiesen emlékeztet egy karácsonyi angyalra? – évődött Iza az este váratlan, de igen rokonszenves látogatójával.

– Az az igazság, hogy előfordult már – nevetett a férfi. – Mivel én nem annyira a karácsonyt, hanem az utána következő napokat várom, előfordul, hogy az ünnepek alatt is el tudok menni egy-egy hibát elhárítani, gázszivárgást, kisebb csőtörést...

– Az már biztos, hogy ha nálunk, ne adj’ isten, történik valami, csak magát fogjuk hívni… illetve téged… – kezdett bele Iza egy hosszabb mondatba, de ebben a pillanatban megjelent Dömike, akit felébresztett a tányércsörgés.

– Éhes vagyok – közölte és buzgón nekilátott a terülj, terülj asztalkámnak.

 Ekkor ismét csengettek és Menti, akit az este kellemes meglepetései már telhetetlenné tettek, tüstént felpattant: – Na, most már tényleg Jolika néni jött a sütivel! Olyan még nem fordult elő, hogy szenteste ne hozott volna! – és fürgén kiszaladt az előszobába.

– Köszönjük szépen… – kezdett bele, de az ajtóban egy újabb váratlan vendég ácsorgott, félig behavazódva... Máté. Mentinek torkán akadt a hálálkodás.

– Na, most mi legyen? – tépelődött. – Muszáj váltanunk néhány szót, de nem állhatunk itt sokáig, mert megfagyunk, viszont…

– Bemehetek, királylány? – szakította félbe Máté a nagy csendet. – Kezdek fázni. Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű volt eljutni idáig. Közlekedés semmi, a járdákon pedig magasan áll a hó.

– És ugyan ki hívott? – válaszolt Menti harciasan, miközben azért beengedte a hólepte vándort. Mégsem hűlhet ki a lakás…

– Elég tágas a mi kuckónk, de mi tagadás, ilyenkor jó lenne még néhány szoba… esetleg egy-két csarnok vagy repülőgép hangár… – gondolta Iza, amikor meglepetten konstatálta, hogy Menti Joli néni helyett Mátét kíséri be a nappaliba. – Akkor mindenkitől kellő távolságban lennének – töprengett el, mert tudta, hogy ezekre a féleszűekre komolyan ráfér egy kiadós beszélgetés. – Ha ezzel a nagy hallgatással elmennek egymás mellett, saját kezűleg fojtom meg őket! – és azt latolgatta, hogyan tudná hármójukat elszeparálni az egymást méregető két M-től.

 A kényelmetlenül tébláboló felnőttek karéjában csak Dömike volt a helyzet magaslatán: – Mesélsz nekem? – kérdezte Sanyit és már húzta is magával a szobájába. Iza is tüstént ott termett, így a hármas pillanatok alatt eltűnt a színről.

 Máté időközben levette vizes kabátját és cipőjét, aztán megállt a nappaliban.

– Jé, vonatok! – kiáltott fel és rögtön letelepedett a sínek mellé. – Kiskoromban mennyit játszottunk az öcsémmel! A miénk nem volt ilyen menő, de imádtuk! – és elindította az egyik szerelvényt.

– Örülök, hogy segíthettünk…, de nem kéne inkább otthon játszanod? – kérdezte Menti csípősen, mert a pasas kezdett az idegeire menni. Mi a fenét eszem rajta? Halál nyugalommal itt vonatozik karácsony este! Egyszerűen ki kéne dobnom.

– Á, a család elment Léna szüleihez. Kimentettem magam, mondtam nekik, hogy fontosabb dolgom van.

– Aha. Hétfő este pedig még ennél is fontosabb dolgod lehetett… – kezdett bele Menti, de Máté félbeszakította: – Elhagytam a telefonom, te hitetlen perszóna! Pontosabban ott felejtettem a töltőn Egerben, a könyvesboltban. Ott volt hétfőn az utolsó dedikálás és sajnos nagyon elhúzódott. Csak késő este értem haza. Hívnom kellett volna korábban, amikor kiderült, hogy a délelőttre meghirdetett bemutatót átteszik délutánra, de reménykedtem a csodában. Már nagyon szerettelek volna látni.

– Aztán észrevettem, hogy sehol a telóm… – folytatta. – Jó nagy cirkuszt csaptam és a könyvesbolt megígérte, hogy gyorsan elküldik valakivel. Másnap meg is kaptam, de azóta sem válaszoltál az üzeneteimre. Nem is vetted fel… úgyhogy nem hagytál más választást, muszáj volt idejönnöm, mert pocsék karácsonyom lett volna, ha nem mondhatom meg, hogy mennyire sajnálom. De azóta már tudom a számodat fejből! Még egyszer biztosan nem történik ilyen…

– Még egyszer, még egyszer… – Menti még egyáltalán nem volt meggyőzve és nem akarta magát kitenni egy újabb lejtmenetnek. – Miből gondolod, hogy lesz még egyszer? Mert magyarázkodni remekül tudsz, de közben leperszónázol és…

– Igen, elkeveredett a meghívó, és igen, nem voltam ott a múzeumnál! Ez tényleg nem hangzik valami fényesen, de mi van a harmadik eséllyel?

– Az második szokott lenni, írástudókám! – vágott vissza Menti, de közben érezte, hogy ellenállása erősen inog. Máté ott ült a nappaliban, törökülésben, pont úgy, ahogyan elképzelte. Igaz, az egy másik nappali volt, egy másik karácsonyfa mellett, de így is rendben van, sőt… És már a kisvasútra sem figyel, sőt, feláll és közeledik… Menti gyorsan a kanapéra huppant és pajzsként magára húzott egy plédet.

– Nem csak perszóna vagy, hanem egy csökönyös elefánt is – zöttyent le mellé Máté.

– Te aztán tudsz udvarolni – jegyezte meg Menti hűvösen. – Már ha egyáltalán ezért vagy itt… mert ha igen, közlöm, hogy abból nem sok látszik.

– Uhh, amikor még csak elképzeltem, hogy ismét találkozunk, sokkal könnyebb dolgom volt. Évek óta élt egy kép a fejemben, de nem egy tüskés sündisznóról…

– Mi van? Miket hordasz… hogyhogy évek óta, te süketelő majomparádé! Hé! Rossz fájlt töltöttél be! Én az a csaj vagyok, akivel csak mostanában találkozgattál… és igen, egyszer, de csak egyetlenegyszer sok évvel ezelőtt.

– Ilyen nehéz karácsonyom sem volt még – sóhajtott Máté –, lehetne, hogy meghallgass végre?

– Oké, tudjuk, hogy magyarázkodásban verhetetlen vagy. Halljuk! – és Menti kényelmesen elhelyezkedett. – Várjál, hozok valami rágcsálnivalót is az előadáshoz… – mozdult volna, de Máté nem engedte.

– Itt maradsz és figyelsz! Nincs csámcsogás!

 •

– A történet ott kezdődik – kezdett bele Máté –, hogy ötödikben… – Na, ez hosszú mese lesz – gondolta Menti –, még jó, hogy nem Noé bárkájánál kezdi.

– …  amúgy ismered a Star Warst, ugye? – folytatta Máté, mire Menti közölte:– Még egy ilyen sértés és kint találod magad a szakadó hóban! Még rád is borítok néhány lapáttal…

– Oké, vettem! Lényeg, hogy amikor általánosba jártam, még nem lehetett olyan klassz füzeteket kapni, mint ma. Tudod, amikor a borítón mindenféle menő rajzok, fotók, egy népszerű film szereplői vagy épp egy focicsapat logója szerepel.

– Ismerem a kínálatot. Kilyukadnál végre valahová?

– Nyugi! Ez egy fontos részlet! Minden ezzel kezdődött. Apa ugyanis hozott nekem valahonnan egy spirálfüzetet, amelynek a borítóján a Star Wars, a klasszikus 4. rész plakátja szerepelt. Egy napig én voltam a legmenőbb srác az osztályban, gondolhatod!

– Gratulálok – jegyezte meg gúnyosan Menti, de most már egyre kíváncsibb lett, hogy hová vezet a történet.

– A füzetet imádtam, de a belsejével először nem tudtam mit kezdeni, mert minden oldal közepén egy függőleges vonal húzódott végig. Akkor láttam először szótárfüzetet. Így ez lett az első írott angol szótáram és mivel nem akartam másikat, amikor betelt, hozzádrótoztam egy másik füzetet. Aztán amikor az is betelt, megint… és így tovább. Idővel már vagy fél arasznyi vastag lett, tele ezer meg ezer szóval, kifejezéssel, szabállyal és példamondattal. Mondanom sem kell, mennyire fontos volt számomra. Annyira, hogy amikor már a sok összeeszkábált papírréteg szét akart esni, a szüleim beköttették, de úgy, hogy még rengeteg üres oldalt is hozzáfűztek. Természetesen a borítón továbbra is ott volt a Star Wars plakát – mosolygott Máté –, anélkül, ugye, messze nem ér annyit… a lényeg, hogy ez a füzetkönyv velem volt már vagy tizenkét éve, amikor összeütköztünk azon a bizonyos folyosón.

– Jesszusom, csak nem azt akarod mondani, hogy ez volt az, ami kirepült az ablakon? – vágott közbe Menti, aki kezdte kapiskálni, mire kellett a hosszú bevezetés.

– Bizony, pont ennek sikerült kipottyannia… kint hó volt, meg sár és…

– És rögtön leszaladtál, hogy megkeresd – tippelt Menti, de Máté a fejét ingatta.

– Azért rohantam akkor, mert már lekéstem az előadást… amit én tartottam. Csak jó másfél órával később értem le az udvarra. Addigra a hó már olvadóban volt és a féltve szeretett szótáram teljesen szétázott. A lapjainak legalább a fele teljesen menthetetlen volt.

– Hú! Ez elég kellemetlen lehetett…

– Kellemetlen?! Valósággal sokkolt! Amikor otthon elmeséltem a családnak, hogy mi történt a szent grállal, a beszámolót alaposan kibéleltem káromkodással. Hogy én hogy utáltalak! Azt el sem tudod képzelni!

– Mindenesetre nagyon kösz! És most azért jöttél, hogy így, kétszáz év elteltével, végre elégtételt vegyél?

– A mondandómnak még nem értem a lényegéhez, hócsaj! – és Máté újra nekiveselkedett néhány hosszabb lélegzetű körmondatnak.

– Az egyetemi évek alatt mindig halogattam a nyelvvizsgát, de az utolsó évben muszáj volt letenni. A szókincsem sosem volt az igazi, mint már említettem, nem vagyok ösztönös nyelvzseni. És hol voltak még a fordítóprogramok… A szótár szétázása katasztrófa volt. Tudtam, mit hol keressek benne, tudtam, melyik nyelvtani szabály melyik részen van… ezért úgy döntöttem, újraírom az egészet. Nagyjából tizenkét év szavait, onnantól kezdve, hogy „I am a boy”. Képzelheted! Rengeteg időm ment rá. Felváltva írtam a szakdogámat a gépen és a szótáramat kézzel… hetekig eltartott. Közben pedig rengeteg szó és kifejezés mászott bele újra a fejembe! Lényeg a lényeg, a nyelvvizsga ezek után sétagalopp volt. És a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy az első fordítói munkáimat is annak köszönhetem, hogy akkor nagyon meg kellett fognom a ceruzát. Vagyis szó szerint a tollat…

– Így már nem is olyan csúnya a szerepem – engedett fel Menti, aki már messze nem tűnt olyan mufurcnak, mint a beszélgetés elején.

– Nos, igen… veled kapcsolatban a totális utálattól hetek alatt eljutottam a nagyfokú háláig – folytatta Borzas. – A családi krónika részévé váltál és ha jól emlékszem, az öcsém hívott először hólánynak. Később az egyetemen gyakran vizslattam körbe, hogy nem látlak-e meg valahol. Meg akartam köszönni, esetleg meghívni egy kávéra… de teljesen eltűntél. Aztán nemrég hirtelen megjelentél a plázában... olyan volt az egész, mint egy jelenés… – Máté elhallgatott, de most úgy nézett Mentire, mint a jelentéktelen külsejű kamaszfiú az iskola szépére.

– Hát igen, otthagytam a közgázt egy félév után… nem jött be – próbálta a lány visszaterelni a beszélgetést semleges területre.

– Ezért mondtam, hogy évek óta él egy kép a fejemben rólad – folytatta Máté, ügyet sem vetve a tárgyilagos hangnemre. – Emlékeztem a kék szemekre és a dühös tekintetre… meg arra, hogy pökhendinek neveztél… biztosan igazad is volt. Ha zavarban vagyok, gyakran lépek fel elutasítóan. Aztán néhány hete váratlanul megszólítottál… éppen felmosás közben… azt hittem, hogy furát álmodom.

 Menti nem bírta tovább és váratlanul átölelte Máté nyakát. – Tudod, akár tanfolyamot is tarthatnál – súgta a fülébe –, mert tényleg zseniálisan tudsz magyarázkodni! – és megcsókolta a fiú arcát. Aztán szép lassan mást is, a homlokát, a szemhéját, a haját, a fülét... és még folytatta volna, amikor meghallotta Máté suttogását:

– Hé, hólány, kihagytál egy részt, itt középen…– és megcsókolta a lányt. Menti elveszett. A szó legjobb értelmében.

– Akkor most megköszönted, amit érted tettem? – kérdezte Menti gonoszkodva néhány perc múlva, de továbbra is Máté ölelésében. Úgy érezte, ennél jobb hely nincs is a világon.

– De meg ám! És még nagyon sokáig szeretnék köszönetet mondani, ha neked is megfelel – ölelte át még szorosabban Borzas.

– Jaj, egy fontos kérdés! – jutott eszébe Mentinek. – Mi lett a Csillagok háborúja borítóval?

– Mindig tudtam, hogy te leszel az igazi! – és Menti ismét csókot kapott. – Tényleg ez volt a legfontosabb az egész históriában! A mamám zsebkendők között vasalta ki, aztán később fóliát tettünk rá. Semmi nem árthat neki többé! Egyszer majd megmutatom… – és újra meg újra megcsókolta a lányt.

 Iza óvatosan kikémlelt a résnyire nyitott ajtón, és amikor meglátta a kanapén szorosan egymás mellett üldögélő párt, szélesen elmosolyodott. – Egy újabb karácsonyi csoda! – gondolta boldogan, és csak azért nem nevetett hangosan, nehogy szétrebbentse a csókolózó szerelmeseket. De sajnos, előbb-utóbb ki kellett jönniük Dömci szobájából, mert a kisfiú már elaludt és kezdett kényelmetlen lenni, ahogy együtt szoronganak a kiságy mellett.

– Habár annyira nem is kényelmetlen… olyan jó érzés emellett a Sanyi mellett üldögélni. Tutira elkérem a számát. Hiszen ha bármi elromlik… tulajdonképpen a bojlerre rá is férne, hogy megnézzék a szakértő szemek… azok a meleg, barna szemek…

 Iza nagy zajjal kitárta az ajtót és belibbent a nappaliba.

– Szia! Végre újra találkozunk! – nyújtotta a kezét Máténak. – Ő pedig egy… öö… újdonsült családi barát, a Sanyi! – mutatta be egymásnak a férfiakat.

– Tulajdonképpen tényleg mindenkinek Sanyi vagyok, valahogy rám ragadt – rázott kezet Borzassal a termetes angyal –, de igazából Sándor Kristófnak hívnak. A család és a közeli barátaim leginkább Krisznek szólítanak. De elég gyakran a „meg-tudnád-csinálni?” a becenevem – mondta szélesen mosolyogva.

– Mérei Máté – mutatkozott be Menti szíve választottja, aztán értetlenkedve nézték a lányokat, akikből hirtelen kipukkadt a nevetés. Aztán ráébredtek, hogy a nagy hahotázás esetleg félreérthető lehet, de magyarázkodás helyett Menti egyszerűen megcsókolta Mátét. – Hosszú! Majd egyszer elmesélem – súgta a fülébe, Iza pedig megfogta a Sanyiból váratlanul Kristóffá változott óriás kezét:

– Ne haragudj, nem rajtad nevettünk, csak nagyon örülünk, hogy ez az este ilyen fantasztikusan sikerült. Reggel még nem gondoltam volna, amikor felébredtem a kórházban. Mintha ezer éve lett volna.

– Számomra is különleges ez a nap. Már régóta nem volt ilyen szép karácsonyestém – válaszolta Kristóf, aki valahogy ott felejtette Iza kezét a tenyerében.

 A lakás csengője újra megszólalt, immáron harmadszor. A szomszédasszony fürgén letette a nagy tálca bejglit a karácsonyfa melletti asztalra, majd elkerekedett szemekkel nézte a kompániát, köztük a régi ismerőst. Menti megölelte, miközben alig tudta féken tartani széles jókedvét:

– Csókolom! Mi egész este Jolika nénit vártuk, de sajnos mindig másvalaki jött… köszönjük szépen a süteményt! Boldog karácsonyt!

 

 

 

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Fodor Andrea 4 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Fodor Andrea

Karácsonyi hullámvasút

Műfaj

chick lit

Rövid leírás / Beharangozó

Rövid karácsonyi történetem egy igaz barátságról szól, de van benne egy csipetnyi szerelem, néhány félreértés, némi bánat és könny… és persze sok-sok öröm, ahogy ez a mindennapokban történni szokott. És előfordul egy-két aprócska csoda is, hiszen mégiscsak egy afféle romkom :)

Rövid összefoglaló

Iza és Menti kamaszkoruk óta a legjobb barátnők. A karácsonyi előtti mozgalmas időszakban életük fordulóponthoz ér, melynek során keserűség és öröm egyaránt éri őket. Az örömöt megosztani, a bánatot elviselni… erre való az igaz barátság.

Olvasási idő

88 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Fodor Andrea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!