Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ember azt eltervezi, és ez rendszerint évvégén tudatosul benne. Hiszen minden egyes január elsején megfogadjuk magunknak, hogy az idei év más lesz. Most valami nagyot alkotok, valami korszakalkotót, valami rendkívülit. Aztán elsodornak a hétköznapok. Betemet a stressz, a fáradság és a monotonitás. Minden napnak megvan a maga baja és valahogy a korszakalkotó ötletek ráérnek holnapra. Ám az a holnap valahogy sohasem érkezik el. Listát írunk a nagy tervekről. Pontokba szedjük, mennyi mindent fogunk elérni. Közben meg belehalunk a hét mindennapjaiba. Azt hisszük bírjuk még, és újabb és újabb terheket veszünk a vállunkra, amíg egy pánikroham kényszerpihenőre nem küld. Az ember ilyenkor nem érti mi történik vele. Eddig ment, pörgött kétszázon, most meg a padlón zokog a halálfélelemtől. A mellkasa dübörög, szorít és komolyan érzi, hogy a vérnyomása már rég nem normális. Mély levegőket venne, ha bírna. De az oxigén sehogy sem akar a hörgőibe jutni, vagy ha ott is van nem végzi a dolgát, mert fullad továbbra is. Ilyenkor az ember tényleg, azt hiszi, hogy most jött el a vég, és bárhogy ellenkezik elragadja az. Hiába a sok kötelesség, elvégzendő feladat. Ha a szervezet azt mondja állj, nincs mit tenni jobb, ha szót fogadsz. Érdekes belegondolni, hogy a tél beköszöntével a stressz, a depresszió korszaka támad életre. Egybeolvadunk a természettel, ami arra kényszerít bennünket, hogy ebben az időszakban mi is inkább befele forduljunk, magunkban nézzünk és elcsendesedjünk, hogy az ünnepeket és a megújulást hirdető tavaszt méltó csendben várjuk. Persze nem mindenki éli meg ilyen pozitívan ezeket az időket, és nem erőmerítéskent fogja fel, sokkal inkább lélekrombolónak. De mit ér az emberi lét, ha nincs benne kihívás? Ha mindent könnyen elérnénk és a nagy tervek rögtön megvalósulnának, mi késztetne minket a jobbá válásra? Mi motiválna a küzdésre? Ha nincsenek rituálék, mint az újév megünneplése, mi hozna fényt a napjainkba? Az ember különleges teremtmény, aki ugyan úgy bele tud fásulni a jóba, mint az örökös szenvedésbe. Kellenek-e a sötét napok, hogy amikor ránk süt a Nap, észrevegyük, és teljes szívünkből tudjuk neki örülni. Engem ez a gondolat éltet, és ad erőd a következő évre, és bár tudom, hogy jövőre sem teszek semmi korszakalkotót, én csak azért is megírom a fogadalmamba.