"Az állatokat csak úgy tudom elképzelni, ahogy megfigyeltem őket. Sok mindent csinálnak, de mindig ugyanazt csinálják: a kutya ugat és futkos a kerítés mellett, sosem beszél vagy főz, nem fogja meg a kardot. Az állatmese nem mese, hanem hazugság. Direkt hazugság."

A felnőttek sokszor indokolatlanul magabiztosak. Amikor ez nyilvánvalóvá válik, a gyerekek végre meglátják azt, hogy a felnőtt sem mindenható. Ekkor kezd el fejlődni az autonómiájuk. Napról napra, egyre több területen.

Nagybátyám szeret velem beszélgetni, mert csak én hallgatom őt végig. Mamáék nem, vagy csak alig, mert szerintük felesleges álmodozni, és abban kell tudni élni, ami épp van.

Mamától a két legfontosabb dolgot tanultam meg: hinni és játszani.

A gyerekeket más dolgok foglalkoztatják, mint a felnőtteiket. A felnőttek ezt nem mindig veszik jónéven... sőt, sokszor azt gondolják, hogy a gyerek bolond...

Minden anya életben van egy olyan ihletett és tökéletesen boldog pillanat, ami egész addigi anyaságában igazolja azt, hogy ő jó anyja volt a gyermekének... Mamának ez a karácsony volt az a pillanat.

A világ, az ember környezete minden pillanatban megmutatja magát. Az a jó ebben, hogy van szemünk, fülünk, orrunk, bőrünk, ami képessé tesz arra, hogy el tudjuk helyezni magunkat ebben a nagy egészben, ebben a folyamatosan változó képben... kapaszkodónk pedig, a teremtett állandóság.

Van, akinek a barátok voltak fontosak az iskolában... nekem az, hogy az ablakai minden emeleten ugyanolyanok voltak, és ugyanannyi volt belőlük...

Nem tudtam úgy mozdulni, hogy ne érjenek hozzám. Hidegrázásom volt. És nagyon nagy zaj volt, mintha mindenki, az a nagyon sok ember és gyerek a fejemben kiabált volna… sikítani akartam, hogy elég...

Ezen a helyen sok az idős ember. Akik már annyira idősek, hogy álomviláguk van. Nekem is van álomvilágom, de nekik csak az van.