A háború nélkülözését tetézte a következő nyár aszályos időjárása. A Székelyföld lakóinak nem volt már tartalékuk, a föld nem termett semmit, enni azonban kellett. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Készült főzelék a marharépa leveléből, édesítettek cukor helyett melasszal, sőt még süteményt is sütöttek.

                   Nagyanyám is azzal próbálta betömni a sok éhes szájat, amivel lehetett. Hét gyermeket kellett jóllakatni minden nap. Dél fele mindig megjelent a szomszéd.

- Szívesen látjuk! – volt a kötelező udvariasság faluhelyen. És a szomszéd szívesen ült le a nagycsalád asztalához majd minden nap.

- Sok tojása van, Benedekné asszony, mondta egyik nap a tányéron sorakozó süteményekre pillantva, de szép sárga tésztát sütött!

- Málé az bizony, szomszéd, - válaszolta nagyanyám, kukoricalisztből készült, attól olyan a színe. Szívesen látjuk.

                   Gyermekkorunkban mama megsütötte néha ezt az ánizsillatú süteményt, tetejét megszórta porcukorral és mindig elmesélte ezt a történetet.