Barion Pixel nuuvella

Reggeli helyett

A szajha sikoltozására ébredtem, jobban mondva, arra a meglehetősen kellemetlen érzésre, ahogy a rémálmok legszörnyűbbikét átélő nő, tudtán kívül próbálta kikaparni a szemem, miközben a koponyám majd szét robbant a bor kínzó emlékétől. Próbáltam elkapni a kezeit, de még nem tértem teljesen magamhoz, úgy festhettünk a küzdelműnk alatt nyikorgó hágcsóágyon, mint két egymásnak esett kakas; csapkodtunk egymás felé nyitott ujjainkkal. Végül, egy az arcomon kereszülfutó karmolás elég éberséget adott, hogy egy határozott pofonnal kiszakítsam a szajhát rémséges álmából.

 Elkerekedett, könnyekkel teli, és rettenettől üveges szemeit épp csak alig láttam az ablakot takaró szövet résén élesen rám vetült a nap fényében. A lány mondott valamit az anyanyelvén, remegve csusszant ki alólam, hideg verejték csillogott mámorítóan puha bőrén, lefordult az ágyról és a szobám padlóján heverő szemétben botladozva kúszott az ajtóhoz. Még egy utolsó, őszinte iszonyattal átitatott tekintetet vettet felém, mielőtt addig rángatta a csomót az ajtón, hogy az kioldott és így a szajha kimenekült a folyosóra. Meztelen talpának csattogása együtt szivárgott be a fogadó szokásos reggeli bűzével. Szegény lány, nemcsak kóstolót kapott a rémálmaimból, de a szobámban felejtette minden öltözékét is, amiért a városőrség biztosan feltartóztatja és kezelésbe veszi majd, a maguk módján. És még csak ki se fizettem. 

A szajhákat akiket felhoztam mindíg megérintették az álmaim, tudtam, hogy a változat ami őket kísérti erősebb, brutálisabb, féltékeny és gonosz. A szobámból feldúltan távozó örömlányok már a reggeli rutinom részét képezték, ennek a lánynak különösen nehéz sorsa lehetett, ha így megérintették az álmok.

Visszahanyatlottam az ágyra, a vánkosomba ivódott sivatagi homokot felhőben köpte ki a szalmával tömött zsák. A beömlő szarszag csípte az orromat és öklendezésre késztette a bortól reszkető gyomromat, lenn tartottam, visszanyeltem, majd vízért bömböltem. Míg vártam, hogy követelésem, vagy inkább segélykiáltásom foganatra leljen, az álmok jártak az eszemben, sóhajtva szólítottam meg a szobában uralkodó kora délelőtti fülledt félhomályt.

–Kérlek többször ne. – tudtam, hogy kérésemnek nem lesz foganatja.

–Mit, nagyuram? – a fiú belépett, lötyögtett némi vizet a csurig töltött kancsóból a padlóra, és bezárta maga mögött az ajtót. A többi vendég reggeli ürítésének bűze, mi erősen rohadt szőlőre és rohadt halra emlékeztetett addigra már teljesen betöltötte a hálóhelységemet.

–Nem érdekes. Nyisd ki az ablakot! – a fiú szétöntötte a vizet, először a mosdóedénybe négy ujjnyit, a másik felét az ivókancsóba. A teljes napi víz adag, amit a fogadó biztosítani tudott. A fiú leengedte az ablakkeretbe feszített szövetet és egész más összetételű bűz ömlött be rajta, vakító napfénnyel és tomboló hangzavarral együtt. A közeli piactér zsibongásából kihallottam egy nő pánikszerű, távolodó sikításait. Ismerősnek hangzott.

–Nagyuramtól mindíg a legszebb lányok távoznak reggelente, de ha bántja őket Klo’uk’wak személyesen jön el nagyuramhoz. Tiszelem nagyuramat azért mondom. Akiket Klo’uk’wak meglátogat, nem távoznak a saját lábukon. – a fiú tíz éves forma volt, felgyógyult a pestisből, sovány volt és betegesen fakó, valahányszor ránéztem láttam magam előtt, hogy az utca árnyékos oldalán sétál és soha nem járt még a város falain túl, ahol semmi sem óvja a nap perzselő fényétől.

–Rosszat álmodott. Igazán nem én tehetek róla. – lusta voltam oldalra fordítani a fejemet, a plafonnak beszéltem. – Talán vásárolhatna valami erősebb védő amulettet. Egy ank fityegett az orrában és más semmi. Egy valamire való lány legalább egy stigalt magára aggat.  

–Volt amulattje uram, a mellei igencsak ugráltak a lépcsőn, így megfigyelhettem, hogy a jobb alá volt varrva. – mosolyt hallottam a szája sarkában, biztosan talált benne valami kisfiús örömöt, ahogy a kesekeny lépcsőn lerohanó szajha útjából kitérve a falhoz lapul és a telt, tejszínű mellek közvetlen az arca előtt lebegnek el. Legalább volt valami kellemes emléke a ma reggelről a bélsaras edények ürítésén kívül. – Valami gonosz munkálkodik a környező házak közt, a gazdasszony elment a papokhoz, hozott egy preparált krokodilfejet az ágya fölé. Esténként hallom ahogy csattogtatja a fogait a rémálmokon, de nem bírja elkapni az összeset, mert a gazdasszony minden reggel könnyes szemmel ül a kása fölött. 

–Én is érzem valami gonosz munkálkodását. – tudtam, hogy a fiú abbahagyta a rendrakást és a homloka közepéig felfutott a szemöldöke. Azt is elhitte volna nekem, ha azt hazudom, hogy jártam Babilon kapujának túloldalán. – A borét a gyomromban. Adj egy kupa vizet. – a tiszta, hűs kútvíz elixírként csorgott le a torkomon, ám nem oltotta kínjaimat, épp ellenkezőleg, testem még többért kiáltott. 

–Te nem álmodsz, fiú? – ezúttal felé fordítottam arcomat és még pont elkaptam a pillanatot amikor ijedten hátralépett. Megrázta a fejét. 

–Csak egyszer nagyuram. Azóta inkább a macskával alszom. 

–Háh! Ennyit a krokodilfejekről igaz? – úgy éreztem, hogy a szoba árnyai mindjárt alakot öltenek és helyeselve szidni kezdik a macskákat, ezért inkább másfelé tereltem a beszélgetést. – Milyen volt ez a lány? Csak az orrából kilógó figyegőre emlékszek, hogy bizonyos szolgáltatásoknál akadályt jelentett.

A fiú cseppet sem szégyenkezve kezdte ecsetelni, még mutogatott is hozzá, kezében a félig töltött kupámmal. – Nagy, telt mellű, a dereka karcsú volt, de lógott a hasa. Kopasz volt, azt hiszem itúriai lehetett. Tiszta bőre volt, sebek nélkül, a hátát nem érte korbács. A derekára Klo’uk’wak jelét varrták. Négy tallérosnak hívják az ilyen lányokat, az arcát alig láttam, de szerintem ez is egy hat talléros volt. – SCiemen városában, ha tallérokról volt szó, a hat, pontosan a dupláját érte a négynek és hiába mondott ellent a tenger túlpartjáról szállingózó matematikusok elveinek, teljesen egyet értettem a helyiekkel; a hattallérosra öröm volt ránézni.

 Még egy pohár vízért intettem: – Már miért került volna hatba? – láttam, hogy szégyen önti el az arcát, a fiú és a férfi kor határán állt, meg kellett igazítania a tunikáját.  

–Mert hasonlított arra, kinek az arcképe a hattalléroson van, nagyuram.

Felnyögtem. Nem hazudtoltam meg új részeges szokásomat; mióta láttam Öt, csak olyasvalaki csillapította férfiúi étvágyamat, aki mutatott némi hasonlóságot. Noha a nagy mellek ellene szóltak, de mostanság reggelente rájöttem, hogy éjjeli, unalmában elboduló énem sokkal inkább keresi az arc szépségének nyomait, mint a test íveinek és arányainak tökéletességét. Őt csupán egyszer láttam, három hónappal ezelőtt és azóta a grükonok elveinek ellent mondva az Ő szépségének nyomait magasabbra helyeztem a testi tökéletességnél. Egyszerűbb idők voltak mielőtt betettem a lábam ebbe az átkozott városba, többre tartottam a nagy melleket és kevesebbet is ábrándoztam.

Gondoltam szórakozok még valamicskét a fiúval, úgysem bírtam megmozdulni a gyötrő fejfájástól.

–Tudod miért a derekukra varrja a jelét Klo’uk’wak?

–Tudom, nagyuram. – igaz is, mi más elfoglaltsága lett volna a fiúnak éjjelente, mint meglesni a fogadó vendégeit. 

–Szerintem fölösleges. Így sem emlékszek szinte semmire a tegnap estéből, és kétlem, hogy akár egy hangyányit is lohasztott volna menet közben a gondolat, hogy kitől lopok, ha nem fizetek. 

–Remélem fizetett, nagyuram. Ne vegye tiszteletlenségnek, de a gazdasszony gyakran emlegeti, hogy még neki sem fizetett. Tőlem kérdezgeti.

–Mit? – minden erőmre szükségem volt, hogy felüljek és csak egy gondolkodó szoborhoz hasonlóan, tevényi súlyú fejemet öklömön megtámasztva bírtam létezni. 

–Remélem nem mondok olyasmit amivel megsértem nagyuramat, de hogy van-e egyáltalán pénze? 

–Áh! Megmondhatod neki, hogy ez olyan kérdés, mint a fáraó a szarkofágban. Él, meghalt, vagy már fel is támadt, nem tudhatjuk, amíg ki nem nyitjuk. – nevethetnékem támadt de a gyomorsavam előbb ugrott a tárulkozó lehetőségre, így inkább szorosan összezártam a számat.

Míg a testem szenvedte az előző éjjel örömeinek emlékeit a fiú megpróbált rendet teremteni; épp a bronz korongot tartotta a kezében, amelyek a szajha melleit hivatottak eltakarni, nagyobbak voltak mint a tenyere és minden bizonnyal nagyobb, mint a tányér amiben a reggelit kapta, egy pillanatra édesékésen felrémlett, hogy mily keveset takartak a lányból. – Nagyuram, szarkofágot csak szent ember nyithat fel, különben átkok szállnak rá.

–Akkor a gazdasszony jobb ha vár, míg a kérdései az erszényem súlyát illetően megválaszolják magukat. 

A fiú bólintott, mintha mélységesen egyetértene. Végzett a ruháim elpakolásával, nem tudta mit kezdjen a szajha tulajdonaival, jobbra fordult, balra fordult, mintha helyet keresne az alig bútorozott szűk helységeben, aztán tanácstalanul rám nézett és az ajtó felé kezdett hátrálni. Az ajtófélfába vert vasszögön lógó fekete, félvállas köpenyem felől árnyékok nyúltak a fiú irányába; karomba végződő kezek, egyenest a torka felé, megdörzsöltem a szemem, a rémálmok lenyomata felszívódott, az árnyékok ártalmatlan árnyékok maradtak. 

 –Ne te vidd vissza. Hagy itt. Majd Klo’uk’wak érte jön, ha megéri neki. Így is tartozok neki állításod szerint legalább hat tallérral.  

A fiú elsápadt. Kedveltem ezt a szószátjár kölyköt, onnantól, hogy a falra akasztottam ebben a szobában az kopeshomat valamiféle hősként tekintett rám. Nem voltam őrült, vagy önajnározó, sem ostoba vagy morálok nélküli ember, de akkor is jól esett, hogy volt valaki, aki annak látott ami nem voltam, de lehettem volna. Még ennek a fiúnak a szemében sem voltam az a messze földről érkezett hős, akinek érdemes magára haragítania Klo’uk’wakot. Az igazat megvallva, piszkálta a kíváncsiságomat az alvilág hidrájának ez a feje, vágytam rá, hogy magamra vonjam az ő és hozzá hasonlók figyelmét, erre a gondolatra még az éjfekete köpenyem is egyetértően meglebbent a szobán keresztülfújó meleg, húgyszagú fuvallatban. Unalmas három hónap állt mögöttem.

Valamelyik szomszédos szobában egy másik vendég vízért kiáltott. 

–Egy óra múlva ki kell ürítenem az edényeket, nagyuram. – hátrálva elhagyta a szobámat. A civilizáció átka, a kötelező reggeli szarás egy vékony madzagra függesztett dárdahegyként lebegett a fejem fölött, a rézkordék a nap tizenegyedik órájában járták a várost, begyűjtöttek minden mellékterméket, ha elmulasztottam időben végezni a dolgom vagy tartogathattam egész nap, vagy szagolhattam másnap reggelig. A csatornázás tudományát nem adták el a ithariak a világon senkinek sem, hasznos volt számukra a járvány, ami megakadályozta, hogy túlszaporodjanak ellenségeik. Minden a haditeknikával kapcsolatos, ha az ithariakról van szó.

A fiú bezárta az ajtót és én visszahanyatlottam az ágyra, az éjszaka maradványai a sarkokból és az ágy alól suttogtak hozzám, de elzártam előlük a tudatomat. Nem voltam kíváncsi a javaslataikra. Reméltem, hogy alhatok még egy keveset, talán ezúttal álmok nélkül, minthogy a napfény épp úgy esett az utcán túli két épület között, hogy egy ragyogó sávban elválasztotta az ágyamat és az ajtót. Már épp kezdett múlni a gyomrom remegése, már épp kezdett elnehezedni a testem, amikor a kopogtatás egy pillanat alatt visszarántott a nyomorúságos ébrenlétbe. Nyitottam a számat, azonban a fiú addigra már beengedte magát. Minthogy nem mozdult az edényem irányába, csak állt ott, szokatlanul bamba arckifejezéssel, úgy sejtettem, hogy még nem telt el az egy óra. 

–Nagyuram, egy férfi jött el érted.

A szívem éhségtől mardosva hagyott ki egy ütemet. Klo’uk’wak máris jött a tartozásért? Személyesen, hat tallérért? Képtelen voltam eldönteni, hogy ez a kis halak türelmetlenségére vall-e, vagy a nagy cápák azon meggyőződésére, hogy a legjobb mindent saját kezűleg intézni, ráadásul azonnal. Talán a szajhával keményebben bántak az álmaim mint a környéken élőkkel, az árny féltékenysége nem volt újdonság számomra és hajlamos volt túldramatizálni a dolgokat. Mintha az egész lényt a grükonok írták volna. Sajnáltam szegény lányt, őszintén, mindegyiket aki mellettem szenderedett el, de az éjszakai magány gyengeségeim legerősebbike volt akkoriban.

–Mit gondolsz, érdemes ágyékkötőt vennem?

–Mindenképpen, nagyuram. A palotából jött. – Ez meglepett. Meggyőződésem volt, hogy kivárnak míg átiszom magam a nekropolisz falain belülre, mielőtt meghálálnák nagy tetteimet. Ismét felültem, ezúttal még nehezebb volt. Még egy kupa vízért intettem. A fiú kiszolgált. – Lándzsája van. Nem láttam még ekkora embert, nagyuramat is beleértve. – a szabad ég alatt magasabbra nőttem, mint a szűk helyeken nyomorgó városiak, ám a palotaőrség harcosainak jóltápláltságával szemben mit sem ért a korlátlan kékség a fejem fölött. 

–Szólj neki, hogy várjon egy órát. Addig megmosakszom. – nem sok erőt éreztem magamban, ám a gondolat, hogy talán láthatom Őt kiugrasztott az ágyból, mint a zsákmány közeledte a beásott skorpiót. A rongy és a hideg víz együttese szüzek csókjaként érintette a bőrömet, miközben egyik kezemmel a testemet dörzsöltem át, különös tekintettel a tegnap éjjel használt részeimre. Közben felhajtottam az ivóvizes kancsó teljes tartalmát. A palotában biztosan megkínálnak majd valami mennyei gyümölcs facsar levével, ami még nem indult erjedésnek és egy pillanatra majd magam is istennek érzem magam az istenek között. 

Épp szárazra törölköztem és már előre szédelegtem az illatosított olaj elsöprő virágillatától, mikor a fiú újra rám nyitott. Bármennyire is elnéző voltam vele, népemnél szokás volt odakintről bekiáltani, mielőtt valaki bebocsájtást nyer, ám ahogy ránéztem a tükörből láttam hogy fél orcája vörös, orrából vékony vércsík csurog és tekintete könnyekkel teli. Egy fekete árny állt mögötte, karcosra tompított bronz vértben, mellén a Mindentlátó Szem dombornyomása egyenesen rám meredt és egy pillanatra úgy éreztem minden amit valaha érdemes volt eltitkolnom életemben, az a csontjaim velejébe húzódik vissza, még gyermekkori csínytevéseim emlékei is. Útáltam a Szem jelét, bár ez nem a saját útálatom volt,de a sajátomként éltem meg. A palotaőr megragadta a fiút a tarkóján hosszúra hagyott hajánál fogva és kirántotta az ajtóból. Először a lándzsája hegyét dugta be, majd ő maga is lehajolt és belépett a szobámba. Hirtelen még annál is szűkebb lett a helyiség, mint a két héttel ezelőtt tartott holtak ünnepén, mikoris négy szajhát hoztam fel egyszerre.

–Akinek a nevében eljárok, az nem vár senkire. 

–Téged ismerlek. Piszmog, vagy valami hasonló? – három hónapja kezdtem ezt a játékot, mikor először léptem át a SCiemet kapui alatt, unalmas kicsinyes kis bosszú volt, magam sem tudtam eldönteni, hogy idotának néznek, mikor úgy teszek, hogy nem tudom kiejteni a neveiket, vagy szándékos szemtelenségnek veszik, pedig egyszerű visszaszúrás volt, ha már az ő nyelvük is beletört az én nevembe. Úgy gondoltam talán így majd erősebben próbálkoznak.

–Pisz’mags. Első Lándzsa. – büszke ember volt, olyasmi akit nem érdemes sértegetni, mert egykönnyen nyelv nélkül maradhatok. Kissé megszeppentem a jelenlététől, magam sem értem miért, elvégre csak a birodalom legnagyobb harcosával álltam szemben, a Thé-ámáártól egészen a Deltáig, ugyanakkor egyszerű halandó, mégis feszültté váltam. Talán ez volt a legnehezebb a létezésemben, meggyőzni magamat és eljátszani, hogy ura vagyok minden helyzetnek, hogy az irányítás soha nem csúszik ki a kezemből. 

–Megtisztelsz, nagyuram. – széttártam a kezem, ahogy a helyiektől tanultam, fejemet meghajtottam a föld felé, hogy felkötetlen hajam előrehullott, egészen addig, míg tarkóm könnyen hozzáférhetővé vált. Egyetlen ütésébe került volna lándzsája lapjával és eszméletlenül hullok a földre, a hideg ki is rázott a gondolatra, vagy csak az emésztetlen bor löttyent előre és növelte a hányingeremet, nehéz egyértelműen eldönteni, mindenesetre mikor felnézem, hogy a szemébe meredhessek, először elnéztem a válla mellett és úgy láttam semmi huzat nem jár az ablak és az ajtó között, félvállas köpenyem mozdulatlan. Valamelyest megnyugtatott. Elővettem a legjobb modort amit a grükonoktól tanultam. – Megengeded, hogy megfelelő állapotba járuljak idézőm színe elé? 

Tekintetével végigmért, a vasszegek után maradt hegeket a lábfejemen, a kígyómarás okozta fekete foltot a bal combomon, a skorpiócsípés hagyta hiányzó húscafatot a jobb ikrámon, a hasfalamon a tizenhét késszúrást, a szegycsontom mentén húzódó rózsaszín szélű heget, a megannyi vágást a karomon és ha megfordulok biztosan elidőzött volna a tekintete a vesém helyén húzódó varraton, nem beszélve a sok száz nyomvonalról, ahol a korbács nyelve belémkóstolt. Cserébe én is átvizsgáltam őt. Erőnlét tekintetében hasonlatosak voltunk, széles mell, erős hát, ő is megállta volna a helyét a tenger átalsó partján tartott sportversenyek indulói közt, az enyémmel szemben azonban a bőre szürke volt mint az orrszarvúé és ahol fedetlen volt, ott egyetlen heg sem csúfította. Orrából aranylánc szaladt a füléig. Ugyanaz ötlött az eszembe, mint minden valamiféle józan gondolkodási képességgel bíró alacsony születésű söpredéknek, ha ölre kell menni, először azt a láncot tépem ki.

–Bocsáss meg, nagyuram, de végig nézni fogod? 

A kérdés a legkevésbé sem hozta zavarba. – Meg kell győződnöm a fegyvertelenségedről. Téged óv meg későbbi kellemetlenségektől, ha már látom amit magadra aggatsz. Így a testüregvizsgálat talán elmaradhat. 

–Igazán előrelátó. Nem mondtad még, hogy hová megyünk.

Nem válaszolt, csak oldalra nézett, valami érdekeset keresett, amin elidőzhet a tekintete míg én a tagjaimat olajozom, azonban elég hamar kifutott a lehetőségekből. Tudtam, hogy a fáraó első testőrének csupán két dolog fogja felkelteni az érdeklődését, az egyik a kardom volt, engedélyem nélkül, kinyújtott kézzel közelített felé, nem akasztotta le a falról, csak ujjával megpróbálta az élét, a másik, az ajtó mellé függesztett éjfekete vállköpenyem. Ahhoz is kinyújtott ujjakkal közeledett, talán a színe, vagy a folyékony olajra hasonlító anyag csillogása vonzotta ennyire a kíváncsiságát, szavaim azonban időben állították meg ujjait.

–Talán egy tőrt mégiscsak vihetnék magammal, vagy hazafelé is kapok kíséretet?

–Miből gondolod, hogy visszatérsz ide? – azoknak az embereknek az egyöntetűen unalmas humora, akik rendszerint olyanokat szolgáltak, akik félelmet keltettek az emberekben. Már rég nem hatott rám, találkoztam már nagy emberekkel, igaz nem fáraókkal, de meglehetősen jelentőségteljesekkel. Azért megpróbáltam mosolyogni, pedig tudtam, hogy nem épp a legmegnyerőbb. Mióta először láttam magam tükörben, a mosolyom mindig zavart, valahogy nem illett az összképhez; állam erőről, nyakam férfiasságról, hajam egészségről, tekintetem ravaszságról árulkodott, míg mosolyom egy sunyi ember mosolya volt, és nem tagadhatom, volt bennem alattomosság, de nem olyannyira, hogy annak a kivetülése legyen az uralkodó az ábrázatomon, valahányszor jól érzem magam. Ezért kevésszer engedtem meg magamnak a mosolygást, de időnként, még egy sunyi mosoly is hasznosnak bizonyult. Ebben a helyzetben tudtam bele préselni valami cinkosságot is, amivel azt mondtam “tudom én, hogy csak viccelsz.” a tekintetem persze hozzátette “nagyuram”. 

–Azt mondják Sárföldi vagy. 

–Így van, nagyuram. Mindenkinek kell jönni valahonnan. – közben kifogyott a lehetőségekből ezért megállt a szoborszerű őrpozitúrájában, arccal felém, lándzsáját mereven tartva maga mellett. A hegye talán egy ujjnyi híján súrolta a mennyezetet. 

–Míg kettesben vagyunk, – nagyot nyelt, mintha nehezére esne kimondania amit ki kell, és én csak reménykedtem benne, hogy nem valami olyasmi jár az eszében amit a grükon férfiak végeznek, ha kettesben maradnak. – szeretném kifejezni, hogy az Első Lándzsák tisztelettel viseltetnek irádtad Ipqu. – hát legalább megpróbálta tisztességesen kiejteni a nevemet. – Ennek a tisztelettel vegyes – azt hittem megfullad a következő szótól – hálának a szüleménye az, amit most fogok mondani. Szigorúan köztünk marad, különben szkarabeuszok húzzanak le a homokba, krokodilok rejtsenek fűzfa gyökere alá vagy szegek rögzítsenek a Könnyek Falára. 

–Az istenek áldásával, úgy legyen. – komoly átkok - a krokodilokon kívül már próbáltam is mindent - majdnem olyan kíváncsivá tett, mint amennyire kíváncsi voltam, hogy milyen lenge öltözékben látom ma újra a fáraó lányát. 

–A Nappal és az Éjjel papjai is ellened beszélnek. Ritkán értenek egyet bármiben is, de mindkét főpap szót emelt, hogy az Éjjel földjein lenne a helyed. 

–Nem hálásak, hogy él a fáraó? – kérdeztem míg belebújtam a háromszínű, vékony kendersodrásokból készített felöltőmbe, a függőlegesen futó sok száz szálat vaskarikák rögzítették egymáshoz vízszintesen, szellős, kényelmes viselet volt SCiemen fülledt utcáira és vértnek is beillett, ha a vágások ellen kellett védelem, de egy nyílvessző vagy dárdaszúrás ellen mit sem ért. Egyészen a koszos réztallérokkal vert és a lábszáram közepénél tüskékkel súlyozott bőrszoknyám felcsatolásáig jutottam mire válaszolt. 

–Végtelenül hálásak. De nekik mindegy, hogy a fáraó a Nappalhoz vagy az Éjjelhez tartozik-e, uralkodni ugyanúgy képes. – ezzel igencsak aláásta a munkája létjogosultságát, ha komolyan úgy gondolta, hogy a fáraó uralkodtat a nekropoliszból is. – Ami a folyó legalján születettek hatalomra törését illeti, nos, azt tanácsolnám, nézz gyakran a hátad mögé, aludj nyitott szemmel, ne kérj sokat, azt is alázattal, nem más kárára és állj hamar tovább.

A szandálomat kötögettem, úgy néztem fel rá. – Nem nevezném hatalomra törésnek, hogy három hónapra szállást kapok, nappalra ételt, éjjelre pedig társat az ágyamba. Vízpermet ez a kincstár aranytengeréből. Mit tanácsolsz arra az esetre, ha helyet kínálnak az Első Lándzsák közt? – vicceltem természetesen, de hát úgy állt mint aki szolgálatban van, én pedig jobb szerettem a közvetlenséget, a grükonoknál a komédiások sokra viszik, több városállam élén is állnak emberek, akik nem többek egy rossz viccnél, hát miért ne működne ez az én esetemben is?

Vigyora fültől fülig ért, mintha kettévágták volna a pofáját, úgy virítottak lószerű fogai. Nem értettem min mulat, míg meg nem magyarázta. – Tudván, hogy egyetlen éjjelt sem bírsz hálótárs nélkül és ismervén a számládat az alsóváros kocsmáiban, azt mondanám, hogy tiszteletteljes könyörgéssel utasítanád el a lehetőséget, hogy életed hátralevő részében csak egyetlen, bronznyelű lándzsát márthass meg másokban. – ujjaival a herélés jelét mutatta a levegőbe. 

Felszisszentem, egyrészt az iszonyattól amit a gondolat okozott, éreztem a teknős nyakát visszahúzódni a páncéljába, másrészt zimterfa lábszárvédőm szárát figyelmetlenségből túl szorosra húztam, a bőrszíj belemart a kivágott húsom kráterébe. Az Első Lándzsa azt hihette, hogy iránta tanúsított együttérzésemnek adtam így hangot, mert megérintette a mellkasát öklével. 

–Az istenek is megfizetik a nagyság árát. Az emberek annál is drágábban törlesztik a megtiszteltetésekét. Kész vagy?

Bólintottam és megindultam az ajtó felé, azonban hirtelen, szoborszerű, komoly tekintettel az utamba eresztette lándzsája hegyét. Megtorpantam, és talán csak a szemem káprázott, talán csak az állandó aggály játszott velem, de lebbeni láttam a félvállas köpenyemet.

–Komolyan beszéltem. Külhoni méltóságok sem tekinthettek még a fáraó lányára, a fáraót még csak papok, asszonya, a rabszolgái és csak te érintették élete során. – nem sértődtem meg, hogy a felsorolás végére hagyott – Ma ismét látni fogod mindkettejüket, szót is válthatsz velük, ez nagy tisztesség. Nagyobb mint ami kijárt Rihhiva királyának, Ujite császárának, Hizimatre prefektorának. És még még mielőtt ez megtörténik, el kell vigyelek valahová, ahová még én sem kísérhetlek be. Titkokat fogsz ma megismerni Ipqu, amik halálos veszélyt hoznak a fejedre. Légy bölcs és túléled. Figyelmeztettelek, tiszteletből és hálából. – másodjára láthatóan könnyebben ment neki. – Innentől a magad kárára cselekszel és beszélsz.

Egy isten sem emelkedett a mennyekig kockázatvállalás nélkül; mutatóujjammal toltam el a durvára karcolt fegyverhegyet a mellkasom elől és előzékenyen, fejemet meghajtva mutattam az ajtó felé. – Mutasd az utat, ahová vinned kell. – három hónapja vártam erre. 

Mikor bezártam magunk mögött az ajtót, nem kerülte el a figyelmemet, hogy az árnyak dühödten tomboltak amiért otthagytam őket. Vagy talán valami más, egyelőre ismeretlen okból. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1215 szerző
  • 801 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Ipqu három honapot várt rá, hogy valamiféle jutalmat kapjon a fáraó életének megmentéséért és amikor eljön a jutalmazás várva várt napja, Ipqutól még több szolgálatot várnak, egy kultikusnak tűnő gyilkosságba kell beleártania magát, ami lehúzza egészen a Nekropolisz sötét utcáira de, akár a Nap templomának csúcsára is állíthatja.
Miközben a nagy jutalom fejében beleveti magát más titkainak felfedésébe, Ipqunak résen kell lennie, nehogy az ő titkait is felfedezzék.

Rövid összefoglaló

Egy alternatív egyiptomban játszódó noir, hőse már sokat áldozott az istenné válás útján és semmi nem fordíthatja vissza.

Olvasási idő

18 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!