Barion Pixel nuuvella

1.

Eostre rápillantott a kézfejére. Koszos bőrén apró dombocskák voltak, finom szőrszálai az égnek meredtek. Fázott. Egészen pici kora óta nem érezte bőrén sem a meleget sem a hideget, csupán a libabőrből vagy az apró izzadtságcseppekből tudta megállapítani a hőmérsékletet. A fagyos tél ugyan nemrég véget ért, azonban a tavasz még nem érkezett el, így egészen csípős, hideg reggelek voltak. 

Leeresztette a fa vödröt a kút mélyébe. Addig tekerte a kallantyút, amíg nem hallotta a csobbanást. Várt egy darabig, míg a vödör elsüllyedt a sötét vízben, majd nehéz mozdulatokkal feltekerte. Mikor a hűs vízzel teli vödör felért, tartalmát kétfelé öntötte, majd billegő léptekkel megindult a viskó felé.

A vakolt falú vályogépületet az apja építette. Ő még nem élt akkor. Két bátyja is épp hogy totyogós volt. Apja mesélte, ahogy a fa gerendákat földbe állította, majd kisebb szálfákat erősített hozzájuk keresztbe, így kialakítva a falak vázát. Majd mikor ezzel megvolt vékony kis ágacskákat font közéjük, mintha csak egy éjjeli viskót építene az erdő mélyén. Ezután egyszerű sarat öntött a gerendák és vesszők közé, majd az egészet agyaggal tapasztotta le a szomszéd faluból, végül vízzel kevert meszet kent a házikó oldalára, hogy takaros, fehér színben pompázhasson. Az apja aztán mindenhez értett!  Benyitott a kis faajtón, majd hangos loccsanással letette a vödröket. Újra kisétált a hűvös reggelbe. A távolban még köd gomolygott, amelyen a nap sugarai lassan és fáradtan jutottak át. Mintha a még a világ is csak most ébredne, panaszos ásítással. 

Eostre agyán átfutott a gondolat, korábban kelek, mint a világ! Valakinek dolgozni is kell, ez meg csak fekszik itt. Nagyot dobbantott, mintha csak fel akarná ébreszteni a földet, majd jókedvűen indult dolgára. Szárított kukoricát adott a csirkéknek, az ökröt pedig egy jó adag szénával ébresztette. 

Csúnya egy jószág volt az ökör. Csontos, rövid szőrű tarka állat. Eostre úgy mutatta ki ellenszenvét az ökörrel szemben, hogy sosem szólította a nevén, mindig azokkal a tiltott, vicces sértő szavakkal gúnyolta, amiknek a jelentését még nem is értette. Nem úgy, mint a felföldi marhák. Sárgásvörös bundába burkolóznak és mulatságosan viselik a hajukat. Az apja tavaly elvitte a vásárra, ahol láthatta ezeket a jószágokat. Mikor megtudta, hogy Végvár őrsége lopja ezt a felföldiektől, megsajnálta a szegény ártatlan jószágokat. Elszakítják őket a családjuktól, testvéreiktől, aztán egy idegen földre hozzák őket. Ekkor a felföldre gondolt.

Eostre ugyan Horrtann-i gyermek volt, messze a felföldtől éli majd le életét, a békés síkságon gazdálkodik és megy majd férjhez, ám még ennyi mérfölddel keletre sem lehet biztonságban. Rian király az ő leendő urát is harcba szólíthatja majd, mint alig három éve az apját, aztán majd férjét is tömlöcbe vetik, és két ujjal megkurtítják, mint apját, ha nem tesz eleget a nagy király hívásának. Eostre még gyermek volt, de apja sokat mesélt egyetlen leányának és két bátyjának a dolgok folyásáról, főleg azután, mikor elengedték a főváros tömlöcéből, így hazatérhetett szeretett leányához és egyetlen életben marad fiához. Sok mindent tanított neki és bátyjának azon a télen az apjuk. Mit jelent Horrtanni parasznak lenni, és hogy nem a felföldiek vérszomjas királya az igazi ellenség, hiszen ő még ezer mérföldnél is arrébb uralkodna, és nem vágyik másra csak népe szabadságára, hanem a vén Rian. A vén Rain, aki nemcsak a felföldieket fosztaná meg szabadságuktól, hogy kiüríthesse az égig érő hegyeik gyomrában rejtező aranybányákat, de Horrtann szorgos parasztjainak asztaláról is elkívánja az utolsó morzsát is, ha ők, a jövő gyermekei ez ellen nem tesznek valamit. Eostre legfontosabb feladata az lesz majd, hogy erős fiakat szüljön, bátyja pedig büszkén emelje magasba a kaszát, ha eljön az idő.

Ahogy minden teendőjével kész lett, besétált a viskóba, ahol anyja már sütötte a kenyeret. A tapasztott kemencét is apja rakta saját két kezével és abban sült a világ legfinomabb kenyere. Már a telt illaton át is érezte a kerek cipó roppanós héját.

Leült az asztal mellé és várt. Közben anyját figyelte, szótlanul. Eostre minden napját így kezdte. Aztán valami megtörte a szokást. Szekér nyikorgását és férfiak szitkozódását halotta. Az anyja is rögtön felkapta a fejét, majd odaszólt lányának, hogy maradjon itt. Megtörölte kezét a szoknyája szélébe, majd kisietett az ajtón.

A távolban egy ökör vontatta szekeret, egy lovast és férfiak sokaságát látta, akik egyenesen feléjük tartottak. Ijedtében nem tudta mihez kezdjen. A vidéken ritkán látni ennyi embert. És ezek egyenesen az ő házukhoz közelednek!  

Visszasietett a viskóba, ahol Eostre kerek szemekkel figyelte és rögtön kérdéseket szegezett felé. De ő ügyet sem vetett rá. Később, utolsó perceiben meg is bánta, hogy nem szentelt több figyelmet egyetlen lányának. Urához sietett, megragadta izmos karját és rázni kezdte. Ahogy a férfi lassan magához tért a nyugodt álomból, rikácsoló hangon siettette férjét.

–Ember, kelj fel. Valakik jönnek. 

Brönn morogva nyitotta ki a szemét. Látta felesége csinos arcát, hallotta károgó hangját, és lassan felfogta szavai értelmét. Akkor rögtön magához tért. Felült az ágyon és nadrágért meg ingért nyúlt.

–Mit beszélsz?

Nem is figyelve felesége válaszára, belebújt mocskos ruháiba, és kisietett, de nem mulasztott el rámosolyogni egyetlen lányára. Eostre szemében ijedtség bujkált, de kivillantotta csorba fogait apjára.  Odakint az apja egy lovassal találta szembe magát. 

A szürke gebén pózoló férfi láncinget viselt. Oldalán pedig kardot kötött, és úgy viselte azt, mint aki tudja, öltözéke meghatározza hatalmát a paraszt felett, nem beszélve a lova nyergéhez szíjazott számszeríjról. A szürke gebét azonnal felismerte. Ormund, az intéző lova volt. A lovon azonban nem a jól ismert patkányképű, kövérkés fickó ült, hanem egy zord arcú testes férfi. Már-lovagi hatást keltett a rozsdás láncingében. Sebhelyes, feldagadt pofája, hosszú sötét lófarka volt. 

–Te vagy Brönn? Az adót jöttünk behajtani! – úgy jelentette be, mintha egy birodalmat készülne meghódítani. Önhitt, pökhendi ember volt. 

Ahogy elnézett a lovas mögött, a kíséret már alig volt lemaradva. Az ökör vontatta szekér mellett négyen álltak, hasonló, nyúzott bőrmellényt viselve. Másik négy férfi, egy ötödik, hosszú fekete csuhás, aranyláncos, egyenesen feléjük tartott. Négyen bikacsököt, az utolsó egy írótáblát szorongatott.

–Ez a paraszt, uram! –szólt hátra a lovas.

Néma csendben várták, amíg az intéző odaért. Brönn biccentett felé, majd épp készült volna jó reggelt kívánni, Ormund azonban félbeszakította.

–Halld paraszt, Brönn, a király új adót vetett ki. Amelynek értéke, két ökör. Megfizetheted a szokásos javakban. Vagy birtokosod Lord Dalston javára két év ingyenmunkával ledolgozhatod. Módodban áll megfizetni a király adóját?

A paraszt gondterhelten nézett a lovasra, majd az intézőre.

–Ez az éves adó négyszerese! Ráadásul tavasszal. Ahhoz alig van gabonám, hogy vessek!

–A király, adóját követeli. A sereg bővítésére és négy esőszentély felépítésére törekszik Horrtann-ban. Ez mind a te befektetésed paraszt! Megvéd a felföldi háborútól. Hálásnak kellene lenned, a panaszkodás helyett.

A paraszt megvetően horkantott. –A felföldi háborúban harcoltam hazámért. Megfizettem az adót!

–Azután pedig fellázadtál a többi nyüves paraszttal együtt! Éhségbe sodorva a fél birodalmat!

–Azt pedig leszolgáltam a börtönben. Ahol két ujjamat vette el a király! 

A lovas felnevetett. Akadozó röhögése megvetést tükrözött.

–Olcsón megúsztad, fattyú! Ha lett volna valaki, aki felszántja helyetted a földet, a fejedet vették volna! – Brönn lába elé köpött, kezét pedig kardja markolatára csúsztatta.  

–Nem tudom megfizetni az adót! – fordult az intézőhöz. – Ősszel se tudnék ennyit adni. Egy ökröm van, ha elviszed éhen hal a családom.

Az intéző rosszállóan elmosolyodott, felemelte írótábláját, csuhája bő ujjából egy lúdtollat varázsolt elő, megnyálazta a hegyét, majd írni kezdett. Lekarcolt néhány szót, majd nyájasan megszólalt.

–Akkor hát két év ingyenmunka. Önként? Nagyon lelkes! Indulhatunk is.

A paraszt kétségbeesetten hápogott. – Most? Vetnem kell, meg szántanom!

A lovas türelmetlenül előreléptetett lován. – Önként, vagy megkötözve?

Ekkor az asszony rohant ki az ajtón, hangos visítást hallatva. Apró ökleivel püfölni kezdte az intézőt, közben férje védelmében károgott valamit. A lovas elfordította a szürkét, kiakasztotta a kengyelből vasalt csizmába bújtatott lábát és tarkón talpalta a nőt. Az némán rogyott össze. A lovas vigyorogva a bőrmellényes férfiakra nézett. –Na, legények! Egy menet egy rézkorong, az adóba fizetik! – hangosan felröhögött.

Ekkor kaotikus helyzet alakult ki. Brönn felesége igazi szépség volt. Koszos rongyai feszes, telt idomokat rejtettek. Arca pedig együgyű ártatlanságot sugárzott. Szépsége ellenére, az asszony igazi ütődött volt. De Brönn szerette, mint ahogy a férjnek kell a feleséget. Odaállt ájult felesége elé, szélesen megvetett lábakkal és a bőrmellényeseket figyelte, kihívó tekintettel. Az intéző közben próbálta lebeszélni a lovast, az erőszaktételről, de az nem figyelt megbízójára. Kivonta kardját, a rozsdafoltos pengével pedig a parasztra mutatott.  

–Vagy félreállsz és végignézed némán, vagy megöllek most, utána megölöm őt is!

Brönn vérében felforrt Horrtann lázongó harci kedve. A tágas síkság parasztjai gyakrabban lázadtak, mint vetettek, ahogy mondani szokás. Nem tudni, hogy a burgonyapálinka tüzelte fel őket a korona ellen, vagy miből merítették a bátorságot, de őseikhez mérten ők is keményen odacsaptak, ha szerény javaik vagy földjeik védelméről volt szó. Legutóbbi lázadásuk során ugyan elnéptelenedett vidékük, a férfiak nagy része Morakken tömlöceiben lelte vesztét, de könnyen gerjedő haragjukat nem lehetett megtörni.

Brönn, előrelépett, ököllel arcon csapta az intézőt, ahogy a patkányképű Ormod megtántorodott, Brönn benyúlt a ruhája redőiben rejtőző tőrért. Előrántotta, és épp készült volna az intéző torkához szegezni, amikor egy, a levegőt pörögve átszelő bikacsök az arcának ütközött. A fájdalmas ütés lelassította a parasztot, épp annyira, hogy az intéző odébb csúszhasson a kemény földön. A következő pillanatban a lovas kardja csattant Brönn tarkóján. A paraszt nehéz zsákként dőlt el. Két bőringes körbeállta a parasztot és rúgtak rajta párat, közben a másik kettő már az asszony ruháit tépte le. A lassan feleszmélő nő, halk ellenkezésbe kezdett, majd hangos visításba tört ki, ahogy teljesen visszanyerte eszméletét. 

A két bőringes hamar végezte a dolgát. Az asszony károgó vonyítása elvette a dolog élvezeti értékét. A nő még csak nem is ellenkezett, csak hangosan visított. Miután sietve letudták a dolgot, átadták a terepet a másik két bőringesnek. A lovas elégedetten figyelte az erőszaktevést, az intéző pedig elfordított fejjel várta, amíg végeznek emberei. 

A paraszt kétszer tért magához, először kiadós ütlegelés árán volt hajlandó elájulni, másodszor már hamarabb feladta.

Eostre a résnyire nyitott ajtó mögött, döbbenten és megrémülve nézte végig az egészet. Reszketve kapaszkodott az ajtó zárjába, lábai mellett vizelettócsa gyűlt a viskó döngölt padlóján. Alig fogta fel, amit lát. Arról pedig fogalma sem volt, amit teste csinált. Öntudatlanul apja kedvenc, rövid, szalonnázó kése került a kezébe, és némán, kifejezéstelen arccal hagyta el a viskót és léptetett a neki háttal álló férfihoz, aki épp a földre szorított anyja fölött kötötte meg nadrágját. Eostre könnyed léptekkel és egy szökelléssel a férfi hátán termett, karja a magasba emelkedett, majd belecsapott a férfi hátába. Újra és újra.

Az üvöltő bőringes egyik kezével oldalra másikkal hátra nyúlt, hogy letéphesse a kullancsként rátapadó Eostre-t. A kislány négyszer sújtott le, mire a férfi a földre lökte. Saját maga indult volna megfojtani rongybabaként félrelökött lányt. Azonban a fájdalom megakadályozta ebben. Hangosan nyöszörögve letérdelt és próbálta elérni sebeit. A lovas ordított rá a másik háromra.

–Kapjátok el a kis kurvát! 

Azok kutyaként ugrottak. Erős szorítással ragadták meg a lány karjait, talpra ráncigálták, egyikük hátul összekulcsolta a kezét, vállízületei majd kitörtek. 

–Ez a kicsike még szűz! Két rézpénz, menete!

A bőringesek kerek szemekkel a kislányra néztek, majd amelyikük hátrafogta a kezét, undorodva szólalt meg.

–Ez még tíz éves sincs, Porter! 

Porter leszállt a szürke gebe hátáról, rozsdafoltos pengéjét maga mellé lógatva. Közelebb lépett, kesztyűvel borított kezével megragadta Eostre arcát és maga felé fordította.

–Ha nektek nem kell, majd elviszem én!

Az intéző lépett elő, patkány szemeit erélyesen összehúzta. Mellkasát kidagasztotta, könyökeit is kinyomta oldalra, mint valami viadalra készülő pulyka. 

–Elég legyen, Porter. Más megerőszakolni egy féleszű asszonyt, vagy egy gyermeket. Ennek híre menne!

Ekkor Eostre apja bikacsökkel a kezében az egyik bőringesre támadt. Vállal nekirontott, majd ahogy a férfi fölé került, elkezdte a homlokát sorozni a fegyverrel. Hamar vér fröccsent a bezúzott homlokból. Ekkor Brönn felpattant és a vértől ragacsos bikacsökével torkon ütötte a lányát lefogó férfit. Eostre majdnem elesett, ahogy a kezét hátraszorító férfi megrántotta. Kiszabadította karjait, amit abban pillanatban megragadott az apja, felkapta az ölébe és rohanni kezdett a mező irányába.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy sem a lovasnak sem a bőringesek nem volt ideje felfogni.

Miközben Brönn lányát ölelve rohant a semmibe, odasúgta lányának:

–Fuss az öreghez az erdőn át! Mondd meg neki hogy adósa volt apádnak! – kocogva talpa állította a lányt, meglökte előre és ráüvöltött, hogy fusson.

Mikor nyugtázta, hogy lánya önkéntelenül engedelmeskedik, visszafordult a viskó felé, ahonnan a lovas a szürke gebe hátán, már kivont karddal ügetett felé. A paraszt felüvöltött, majd a lehető leggyorsabbra fogta a tempót. Ahogy alig egyméternyire ért a lótól, ruganyos mozdulattal oldalra vetette magát. A rozsdafoltos penge susogva húzott el a füle mellett. Elvágódott a szikes talajon, majd hallotta a lovas szitkozódását, és a lassító ló mélyen dübögő patáit. 

Talpra ugrott és újra Porter irányába rohant. A férfi még nem ugratta vágtába a lovát, épp csak megfordította azt. Brönn már majdnem elérte a férfi balját, amikor a kard a feje felé villant. A paraszt számított erre a döfésre, mégis lassan tért ki, így a penge a vállába fúródott. Ujjai ráfonódtak a lovas vasalt csizmájára, kiakasztotta a kengyelből, majd teljes erejéből maga felé rántotta. Porter lecsúszott a nyeregből, hangos csörömpöléssel ért földet. Brönn haragosan felüvöltött, ahogy a lovas kezében lévő penge megcsavarodott vállában. A háton fekvő Porter újabb döféssel próbálkozott, amit Brönn a kezével lökött félre. A láncinges arrébb gördült a földön, jól begyakorolt mozdulattal felugrott és Brönn felé vágott. A kard végigszántotta a paraszt gyomrát, vért és beleket ontva maga után. 

A keservesen ordító férfi összegörnyedt, Porter pedig kardja lapjával teljes erejéből lecsapott a koponyájára. A férfi összerogyott. A késelő kis kurvát sehol nem látta a mérföldes síkságon. Elérte a bokorerdőt, ahol akár az örökkévalóságig is bujkálhatna.

Porter sajgó háttal felkecmergett a szürkére és lassú ügetésben visszatért a viskó elé, ahol társai már elkezdték a parasztház kifosztását.

–És ez még csak az első volt! – kurjantott oda vidáman az egyik bőrmellényeshez, amelyik épp egy liszteszsákot cipelve jött ki a viskóból.

Az intéző bánatos patkány szemekkel nézte a fickót, akit a kislány szurkált össze, egyik társa pedig épp a hátát foltozta, majd fejét csóválva megszólalt.

–És ez még csak az első volt.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Willem, a felföldiek szabadságát szimbolizáló harcos király, évek óta sínylődik ellenségei sötét tömlöcében azonban a rabság nem törte meg vad jellemét, még kitart, még vár a megfelelő pillanatra, hogy kiszabadulhasson.
A Felföld népe már elfogadta a gondolatot, hogy az erősebb szomszéduk árnyékában, adóik alatt sínylődve, éljék életüket, azonban vannak még akik hisznek a szabadságban.

Rövid összefoglaló

A skót szabadságharcok ihlette történelmi fantasy, melyben pár sárkánykönnyel a gyomrában egyetlen ember is fordíthat a történelemen.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!