Barion Pixel nuuvella

Prológus

Muul Tharsis pumpálásának 217 évében

Hosszú percekig, tétlenül néztük sisakjaink süketségébe zárkózva Volkan meggörnyedt alakját. Egyik kezével a bedőlt tetejű viskó falára támaszkodott, a másikkal, erőtlen mozdulatokkal verte azt. Vértacélba borított bütykei nyomán pergett a vályog, tartása és ereje, amiben az elmúlt két nap során dúcént bíztunk, most teljesen elpárolgott. Hátán keresztbe, mozdulatai ritmusát követve lengett hosszú ívű bárdja, szükségtelenné tette, hogy lássuk az arcát, a rideg fém beszélt helyette. Csak akkor értettük meg, mit csinált, mikor részvétünk kifejezéseképp levettük a sisakjainkat. A sisakok belső tömése és a levegő sziszegése eltorzították a külvilág hangjait, így viszont meghallottuk a finom különbséget amit szemünk képtelen volt felfedezni. Nem dühét töltötte ki a parasztház falán, kopogtatott. Felrémlett bennünk a bányász szokás és annál inkább szántuk Volkant, hiszen tudnia kellett, a beomlott tető alatt, csak holtak feküdtek. Hiábavalóan várt a kopogás viszonzására, mégsem szólt közbe egyikünk sem. Annyi időt adtunk neki, amennyire csak szüksége volt. 

Nem voltunk hozzászokva a háborúhoz, igaz, ami a Kárterben zajlott az elmúlt napokban, arra nem is illik anyanyelvünk ezen kifejező szava. A mészárlás, annál inkább, de még ennek sem a tiszta, állványra húzott disznót idéző képében, ahol a vért és a beleket módszeresen külön vájúban kezelik, míg a hús tiszta padokon végzi szabályos szeletekben. Amit mi bevégeztünk a Kráter szántóföldjein a rajzással, az a lazackeltetőbe betörő tompafejű medve vérszomjához hasonlított. Épp úgy, megcsömöltünk, mint a mértékét vesztett állat, a különbség csupán annyi volt, hogy mi itt munkát végeztünk és bármennyire is ódzkodtunk tőle, a törp védjegyet, a kikezdhetetlen minőséget hoznunk kellett.

A Kráter egy hajdani vulkán üstje volt, egykori déli peremét javarészt elmosták az emelkedő tengerek hullámai, így egy háromnegyed, szabálytalan, de körre még emlékeztető öböl született, száznegyven haladásnyi átmérővel - tiszta időben átlátszott a sugárirányú túlsó part - és egy nyolc haladási szélességű enyhén lejtő partvidékkel, ahol a talajba vegyült vulkáni hamu kövérre és táplálóra hízlalta a terményt. Az emberi faj legfőbb dicsőségét. Mi legyőzhettük a legmagasabb hegyeket, megformázhattuk a legmakacsabb fémeket és akaratunk szerint terelhettük a gleccsereket, még ha úgy kívántuk hegyet is fakaszthattunk a síkságok közepén is, a túlélésben egy olyan egyszerű fortéllyal győzedelmeskedtek fölöttünk, ami nem hangzik ugyan nagy vívmánynak, mégis képtelenek voltunk hozzájuk hasonlóan eredményesen művelni. A kalászosok termesztésében a fajuk egyeduralkodó volt, ezt kombinálták a kiszámíthatatlan szaporaságukkal és máris ők uralták a földet, ők szabták meg, hány nyélnyi hátrányt tegyünk a mérleg erőkarjára a szén oldalán, még ha a másik karon a gabonás zsák szinte mozgott is. 

    Míg megszabadítottuk a Kráter szántóföldjeit a rajzás utoljától, tevékenységünket irigy, figyelő őrként figyelték Vörösdokk falai, mit dédapáink faragtak és emeltek tizenkét bányaöl magasra, három öl vastagra alapjánál, kereken egy ölnyi gyilokjáróval. Falak melyek megóvtak tizenötezer embert, falak melyek feltartóztatták a rajzás kétmilliósra rúgó özönét, falak, melyek mögül nem érkezett segítség a több ezer földműves számára akiknek a szakértelme nagyobb misztérium volt előttünk, mint az Első Apák Ötvözete, a fegyveracél, ami a gránitból is képes szeletet vágni, a kellő erővel megtámogatva. Falak, melyekért fizetségként csupán annyit kaptak dédapáink, hogy az emberek hajlandóak voltak kereskedni velük, de továbbra is a gyérszakállúak szabták meg az árakat. 

Falak melyeknek védelmében negyvenketten hulltak el azon a fagyos tavaszon, köztük Volkan fiával. 

Egyre ritkábban koppantott, aztán hirtelen abbahagyta, eltaszította magát a faltól és az ajtóhoz oldalazott. A fát ezrével szántották a karomnyomok, néhol szinte átlátszóvá vékonyítva a deszkákat. Volkan becsúsztatta a kezét az ajtó és a keret közé, majd megrántotta. A reccsenés nyomán egy nagyobb darab tört le, de a gyalult fenyőből tákolt ajtó a helyén maradt, meglepő tartósságnak adva tanújelét, ellentmondva az elvárásainknak. A fa csapokkal és kátránnyal összeillesztett, görbén fűrészelt lécek kitartottak a rajzás ostroma ellen, miért is kellett volna ellenállás nélkül megadni magát Volkan ostromának. Félredobta a törmeléket, páncélozott karját könyékig befúrta, közben újabb szilánkok forgácsolódtak le, Volkan a lehelete fehér gőzként csapott fel a bal vállán lévő szelepből. Az ajtó nyikorogva állt ellen még néhány ólomcsöpp idejéig, majd fáradt nyögéssel adta meg magát. Meglepetésünkre félfával együtt dőlt ki, könnyen málló sártégla darabjai kopogtak Volkan vértjén. Mire elült a porfelhő, Volkant már elnyelte a viskó homálya.

Lestünk utána a vályogfalba fúrt két ökölnyi lyukakon, ahol a rajzás próbált bejutni, de egy-egy árny mozzanásán kívül mást képtelenek voltunk kivenni. Türelmesen, egymás tekintetét is kerülve vártuk apai fájdalommal teli kiáltását, dühödt vergődését vagy bármit, ami igazolja a fia halálát, miközben ránk is letelepedett az egész Krátert borító halotti csend, az egyetlen hang forrása mi magunk voltunk. Nyiszogó légpumpáinkat folyamatosan járattuk, még ha a szakállunk bőrzsákja az oldalunkon is lógott, sisakunkat pedig összecsukva a bal mellértünkre akasztottuk, a topogás, amivel a combunkhoz rögzített huzalokat mozgattuk a fronton védelmet nyújtott a hideg ellen, de ami annál is fontosabb volt, a mozgás megakadályozta hogy a lélegzetünkben hordozott pára befagyassza a pumpát, mi pedig amint magunkra húztuk az acél öltözetet, rögtön megkezdtük a megszokott menetelést, bárhol voltunk is. A fronton épp oly keményen kaptunk a tisztek öklétől, mint süldőként a bányák mélyén a műszakvezetőktől, ha elmulasztottuk ellenőrizni a vájat levegőjét a régi szabványú sodronyhálós lámpával. Korán belénk verték, mielőtt magunktól rájöhettünk, hogy a legnagyobb éltetőnk egyszerre lehet a legnagyobb pusztítónk is.

A viskó ablakai alatt tornyosuló, a falban lévő lyukakból ernyedten kilógó, vagy azokat eltömítő ezernyi tetem, maró, nedves és meleg bűzt eregetett. A oszlás gáza szinte ködként itta be magát a szakállunkba, fullasztó felhőként telepedett ránk, minél többet lélegeztünk belőle annál kevésbé élőnek éreztük magunkat, felmerült a rémisztő gondolat, hogy még borotvára is szükségünk lehet. Még a végtelen, tengeri szelek járta napszinten is kevésnek bizonyult a szappan, a medvezsír, társaink jól ismert izzadtsága, az illatos olajok, a szerszámzsír, mind fakuló emlékeknek tűntek érzékeny orrunk hegyében a rajzás bomlásával szemben.

A kimerültség, a kondor erőfeszítés nélküli módján ereszkedett ránk, nem volt hová menekülnünk előle, míg a Zúzalék II. brigád utolsó állásául szolgáló parasztház előtt várakoztunk. Állt a munka, ereszkedett a Sárga, a Narancs pedig már rég elvillantotta a tavaszi órácskáját a horizonton, mi pedig türelmesen meg-meg törtük acélból vert szoborsorunk mozdulatlanságát, kihajoltunk előlre, vagy a többiek háta mögött néztünk brigádvezetőnk irányába, Hemat azonban nem csupán nehézsúlyú felépítésének köszönhette, hogy vezethetett bennünket, képes volt kőként viselkedni. A bűzös levegő időnként meglebbentette a hullámzó olajfoltként csillogó szakállának göndör vonulatait, melynek minden dísze fekete volt, mint az üstökét borító rövidre nyírt haj, vagy mint a vasszigor megtestesítőjeként homlokán trónoló szemöldöke. Elismeréseit pecsétgyűrűk formájában kérte, így munka közben szerény maradt, a hivalkodás eszközeit nem tette közszemlére, egyébként sem létezebb magasabb minősítés sem bányászatban sem kohászatban, mint a munkás kezek látványa, a hadszolgálathoz személyre gyártott kesztyűi alá pedig egy ászkarák is nehezen fúrakodhatott volna be, úgy kitöltötte izommal a majd egy évszázada gyártott vértet. Magasságát tekintve azon ritka férfiak közé tartozott, aki vízmértékben néz szembe asszonyával, mi pedig irigyen néztünk fel rá. Méltóságát egyedül a vértje csorbította, mivel a nagyobb izomcsoportoknál a fémlemezek több ujjnyira estek egymástól, ez ugyan gyakori hiba volt a sorainkban de Hematnál volt a leglátványosabb. Éreznie kellett, hogy türelmünk fogyatkozik, tétlenségünk még rejthetett magában veszélyeket, azonban az egyetlen, mit leolvashattunk durva vésésű arcáról, az a tisztelet volt barátja iránt.

A Zúzalék II. melybe Volkan fiát osztottuk, a hozzánk hasonló veteránokból álló Zúzalék I. hátvédjeként került verbuválásra fiaink közül, kikről már lemostuk a süldő megnevezést, elkészítettük szabvány szerinti vértjeiket, zsákjuk az ajtó sarkában állt és csupán arra vártak, hogy némiképp felhízlaljuk a kecskéket a hó alól előbúvó friss hajtásokkal és meginduljon az év első karavánja Idzűmer gerince mentén, egészen a kontinens nyugati partjáig. Márvány és négy társa a fegyvermesterek ítélete szerint “szálfegyver nyele nem csúszik markukban, a fejszét képesek megpörgetni önmaguk beretválása nélkül, képesek egyetlen csapással széthasítani az ódontölgy frissen fűrészelt, tíz kőnyi tönkjét”. Ezek a szavak egyenértékűek voltak apáink néma bólintásával, melyekkel bennünket is a frontra küldtek, mikor eljött az időnk, így a fiúk sem tétováztak, és Volkan is a büszkeségtől dagadozott, mikor a fegyvermesterek a Zúzalék II.-be sorozták Márványt.

Egyikünk sem gondolta, hogy a satnya, patkány és majom kereszteződésének tűnő rajzás, képes nagyobb veszteségekbe verni bennünket, mint ami átlagosan öt év alatt a fronton éri nemzetünket. Igaz, Tharsis gyermekei, amik átkelnek a selfjégen nem mutatnak érdeklődést a húsunk iránt, még ha egy nyolccsillés grezdwon oda is csap, azt túlélhető, míg egy hasonló tömegű vagy térfogatú, tizenkétezres rajzás, nem egészen egy perc alatt csontig rágja a húst nemhogy egy törpről, de még egy medévről is. A Zúzalék II.-t mindenesetre hátvédnek szántuk, az ifjaknak annyi lett volna a feladata, hogy megóvják a I.-es brigádot hátulról, bevégezzék a gyilokmunkát, azonban a rajzás meglepett mindjájunkat, mikor a második millió szürke rothadás szerű hullámban, visongva, vonyítva, éhes sikítással megjelent a Kráter peremén és elárasztott bennünket, másodjára is elárasztotta az emberek földjét, felzabálta az utolsó gyermeket is aki megbújt apja zöldségesvermében, lerágta a húst az utolsó igáslóról vagy fejős tehénről, amelyik patáiknak tombolásával túlélte a rajzás első rohamát. 

Egészen Vörösdokk falai alá jutottak. 

A mi brigádunk sorában egyetlen foghíj mutatkozott, Volkan helye, közvetlen veszteséget nem szenvedtünk, Volkan gyászát azonban mind átvettük, holott mi is, hirtelenjében egymáshoz rendelt, rég leszerelt veteránok voltunk. A harc gyakorlata csak rozsdától merev izomemlék volt, az ökölharcon és birkózáson kívül, fegyvereink csak annyit szolgáltak legalább egy évszázadon át, hogy olajozásukkal elbabrálhattunk pipaszívás közben. 

Egy óra elteltével, a nyomasztó némaság és a könnyet fakasztó bűz legyűrte bajtársias türelmünket, a szolgálat kötelességei a továbbhaladásra ösztökéltek, egy törp sem állhat tétlenül, mikor a munka szúrja a szemünket, ezzel még Hemat sem vitatkozhatott, bármennyire is szeretett volna időt adni régi barátjának.

Hemat kilépett a sorból, a vérrel dagasztott, fagyott sárba döfte a rajzás ellen használt szúró fegyverét, és átgázolt a tetemek vastag, nedvesen cuppogó szőnyegén. Míg odabent voltak Volkannal, mi villára állítottuk a döfőinket és hozzá láttunk halomba hányni a tetemeket. Elég volt néhányat megbolygatni a rajzásból, máris visszabújtunk a sisakok szűrte tiszta levegőbe. 

***

A nyeregtető beomlott a ránehezedő súly alatt. Nem a döngölt földig, a parasztház legnyagyobb terének közepén álló tapasztott kemence megtartotta a derékba tört mestergerenda egyik felét, így csak az épület fele került fa, gyékény hullák törmeléke alá. Ez lett az odabent egyébként derekasan helyt álló Zúzalék II. brigád veszte. Hemat a kivitelező éleslátásával bírt, de kevés jutott neki a tervező fantaziájából, mégis az elmúlt napok alatt eleget látott, hogy elképzelhesse azt a végzetes pillanatot, mikor a tetőgerenda megrepedt és a parasztházat tartó Zúzalék II. brigádnak már nem csak a rajzás néhány tucatnyi példányával kellett bírnia egyszerre, amik vagy a sűrű nádon furakodtak keresztül és hullottak alá, vagy a falon át, száraz vakolatfelhőkből ugrottak elő, netán az ablaknyílások deszkái között préselték át macskaszerűen képlékeny koponyájukat, hanem az ismerős, halál közeledtét bejelentő fenyőreccsenés után, az ezrével rájuk zúduló tényleges Rajzással hadakoztak. Látta a tanácstalanság hosszúra nyúló pillanatait, látta, hogy mielőtt legyűrte őket a rajzás tömege, még egymásra néztek, szemükkel könyörögtek egymásnak; nem az életükért, hanem, hogy valaki vezesse tapasztalatlan, de dolgos kezeiket, hogy az ezer és ezer ellenségből melyikre sújtsanak, hogy véget érjen az iszonyat. Arctalan ifjakként látta a Zúzalék II.-t ahogy a végső kétségbeesés azegyiket megbénította, a másikat őrült vagdalkozásba uszította. Túl soká maradt saját képzelgésében, míg végül a Zuzalék II. földre rántott, páncéljából kifeszegett ifjainak mindegyike, halálában Hemat fiának arcát öltötte magára. Felé nyújtották segítség kérő karjaikat, ordítottak, hogy “Apám!”, mígnem a rajzás tucatnyi mancsa nyúlt a szájukba, hogy kitépje az ínyenc falatot, hogy a süldő segélykérése véres gurgulázásba fulladt. Azon érte gondolatait, hogy saját fiának helytállását latolgatja, ha ő is a Zúzalék II.-höz tartozott volna. 

A gyékény, az elmúlt hetekben, a korai olvadás hozta esőzések alatt megszívta magát, vaskos polip csápokként lógott alá, mint egy dögevők cincálta méretes cet, melyet kidobott magából az otthont adó tenger, így a gerenda által megrepesztett kemencéből kicsapó lángok nem fogták a tetőt. A tűz megmenthette volna a Zuzalék II.-t a pusztulástól, azonban négyüknem nem akadt összesen annyi Jószerencse ami számtalan emberi városban vagy lakban megesik pusztán figyelmetlenségből vagy balszerencséből.

Hematnak többször is le kellett hajolnia, hogy átférjen tetőlécek, és az azokról lelógó dögök akadályai alatt. Odabent, érződött valamelyest a rajzás felfúvódott gyomrából kiszivárgó, hús édes büdöse, de más szag uralkodott mint kint, erős, hideg vas és felhevült szén elegyére emlékeztető, nehéz illat; törp vér. Ott száradt a falakon, ecsetként használt karmok nyomát pöttyözte a csontszínűre meszelt falakra, alvadt kocsonyaként gyűlt meg a padló egyenletlenségeiben. 

Volkan egy kissebb, a konyhától sűrű szövésű vesszőfallal leválasztott helyiség bejáratában állt, széles válla faltól falig ért, teljesen kitakarta, azt, ami odabent volt. Hemat finoman megkocogtatta Volkan vértjét.

–Behívnám a brigádot, összegyűjteni a többieket.

–Csak a csontjait hagyták. Szinte szárazak. – Volkan hangja semmit nem árult el, még csak gyászonak sem hangzott. Hemat, nehézsúlyú alkatánál fogva magasabb volt Volkannál, kihúzta magát, ügyet sem vetve rá, hogy gyékény, vagy bélcafatok karistolják a sisak alatt hordott bőr sapkáját, így ráláthatott a sarokban heverő tetemre. Koponyáján össze-vissza futottak a rajzás fogai által szántott barázdák, a hús és bőr lerágásának pecsétjei, a vastagabb csontokon mindegyikén láthatóak voltak a csócsálás nyomai és a bennük megülő feketére száradt nedvek. Néhány izomcafat és az izületek java része maradt csak a rózsás, néhol pajsbergit színű csontvázon. A süldő csontjai valóban úgy néztek ki, mintha a nevét adó kövéből faragták volna. Márvány vértjének darabjai, vértjének elemei és a zsákjábó kiforgatott felszerelés szanaszét hevert a teteme körül, a káosz abszolút győzelmét hirdetve a rend fölött. Hemat egyértelműen felismerte a vaskos, redőzött homlokcsont jellegzetes vonásait, ami ugyanazzal az ívvel nyúlt a mély, sötétségben megülő, apró szemgödör fölé, mint Volkané. 

–Figyelted kint, az ablakok alatt? – Volkan nem a maradványokat nézte, lefelé fordította a fejét, súlyos csizmája talpa és a döngölt padló közt egy dög fejét görgette előre-hátra.

–A tetemek egészen a párkányig érnek. – bár Hemat szeme az elmúlt napok során érzéketlenné vált a pusztulásra, apaként könnyedén követte Volkan gondolatmenetét; Volkan tudni akarta, észrevettük-e, fia helytállását. – Látványos kép lesz a gyászkorsón. Megtisztelve érezzük majd, hogy abból a korsóból ihatunk. – Hemat körbenézett a félhomályban, de egyelőre csak egy törp maradványait vélte felfedezni, a csizmájától megfosztott láb a felfordult asztal mögül lógott ki.. A másik két süldő sorsáról semmi nem árulkodott.

–Kit hagy el a Jószerencse, a fiút, aki dicső halált hal, de ideje előtt, vagy az apát, kibüszkén marad, de utód nélkül?

–Királyoknak vagy óraműves asztalra való kérdés ez.

–Képzeld azt, hogy újra az órásműhelyben tengetjük a napjainkat.  

–Odalent a bányákban a Jószerencse, mindenre hatással van, a hegy akaratára, a támfa nedvességére, a súlytólég sűrűségére, a szikra hőfokára amit a csákány vet a kőzetbe ágyazódott kovadarabkán, az ütés szögére és erejére, hogy vet-e egyáltalán szikrát, de idefent Volkan, nem is tudom. Ez az emberek földje, az emberek világa. A Jószerencsét hatalmát vesztettnek éreztem a napszinten. – Hemat tudta, hogy a vígasz amit nyújtani próbált gyenge és esetlen, épp mint amilyenné a barátsága redukálódott Volkannal az elmúlt évek alatt. – Egyébként is, ember építette ezt a viskót, a Törpök Anyjának se lenne annyi Jószerencséje, ami felülmúlja a kontár munkát. 

Már csecsszopó korukat is együtt töltötték, Hemat csupán tizenöt nappal volt idősebb Volkannál, a választott kor kalandjai során állandóan érezték egymás jelenlétét akár a derekukra kötötték a biztonsági kötelet, akár csak a legmélyebb tárnák sötétjét fedezték fel, művelési időn kívül. Egymás szomszédságában izzadtak az órásműhelyek lámpásainak melege alatt, miközben a munkába öntött koncentrációval küzdöttek a süldőket izzító hév ellen, kanná érésük vérgőzös hónapjai után együtt visleték a büntetések terhét, majd érett süldőként húzták ugyanazt csillét, döntötték a partot, vállt vetve néztek szembe a front szörnyűségeivel, mindvégig azzal a bizonyossággal, hogy számíthatnak a másikra és a támogatását élvezik. A front után, a felnőttkor kezdetén azonban más utakra vitte őket a Jószerencse, Volkan folytatta a bányászatot. Hemat a kohászatban mutatott páratlan tehetséget, ha kalapács nyelére fonódtak az ujja, karja nem ismert fáradtságot, egy metszeti rajz sem fogott ki a szemén, a szabványok pedig a körmei alatt voltak. Nem lepődtünk meg, mikor Isinglass világhíres műhelyébe nyert felvételt, így csak telente láttunk Otthon. Volkannal korsót emeltek a egymás esküvőin, szerszámosládát ajándékoztak amint a másik fiának visítása végigvisszhangzott az Otthon csarnokain, mégis, idővel barátságukat befedte a rozsda. Miután beálltak a hágók és elnémultak a csákányok is és hazatértek a kirendelten dolgozó brigádok, még rendszeresen összeültek, nevettek és a házasságbeli tapasztalataikat osztották meg, sört ittak és pipáztak, fiaik balgaságán mulattak - ennek kapcsát saját csínjeiket is felidézték, hogy öblös nevetésüktől zengett a hegy, de tudták, a régi bajtársiasság elmúlt. Egyikük füle a támfa recsegésére éleződött, a másiké a kalapács csengésére, így hiába is beszéltek, keveset hallottak egymásból. Az összetartozás érzése, ami gyakran hiányzott Hematnak, most újra felizott, és furcsa hálát érzett érte, méghozzá az emberek iránt, kik segítségül hívta le minket a hegyekből. Talán ez feléleszti majd a fújtató nélkül hagyott kohót, ami barátságukat jelképezte, reménykedett Hemat, a fiú, Márvány halálával azonban Hemat látta, hogy Volkan saját elméje elérhetetlen mélységeibe fog süllyedni, hisz oly sok bajtársnál láttunk már hasonlót, ki túlélte az asszonyát és a gyermekét is. 

–Hozok egy zsákot. 

–Emlékszel az emberekre a fronton? Hogy verték a mellüket, a bátorságukra, és hogy azon hőbörögtek, hogy a mi páncéljaink sebezhetetlenné tesznek bennünket? Hogy övék az igazi bátorság?

–Gálic még odakint van két évig. – Hemat fia nyolc évvel volt idősebb Volkanénál. – Megírta, hogy még mindig ez a téma. 

Volkan bólintott, mintha maga is legföljebb egy hete járta volna meg a jeges pusztaságokat, Muul Tharsis hamujának színtelen árnyékában, holott már több mint egy évszázada leszerelt. – Dím, ir’w du dremm wrizdhígg múúd ádzrővirr. 

–Óvatosan Volkan, az ilyen kijelentések a remeték sajátjai. Ez csak Robogust. Rozsda és halál. Mind őnként jöttünk segíteni. – útra kelésünk napja egybe esett a trombitaszóval, ami az Utolsó Őrposzt, az emberek legmagasabban álló hegyi erődje, és egyben birodalmunk határának jelzője felől verődött vissza, minden völgyön és csúcson végigvisszhangozva egészen az Otthon kapujáig. Igaz, hogy a segélykérésra önként válaszoltunk, ám megengedhettük-e magunknak, hogy meglapuljünk az áttörhetetlen kapuink mögött, míg Vörösdokkot felemészti a rajzás?

Volkan erre semmit nem mondott, belépett a helyiségbe, lopakodva, mintha a halott Márvány valójában csak egy alvó szopós lenne és az ágya mellől szeretné kicsempészni az ott felejtett pipáját. Hemat magára hagyta Volkant és a csupasz tetemet, kifelé menet már alaposabban szétnézett a viskóban és három másik süldőhöz tartozó maradványhalmot ismert fel. Hematot megnyugtatta a tudat, hogy a Zúzalék II. teljes létszámmal helyt állt, nem volt mit szégyellnünk. 

  ***

Kiürítettük a szükségtelen felszerelést málháinkból a helyéről kitépett ajtóra - az volt az egyetlen tiszta felület amit nem szennyezett sár, vér, hús, vagy egyéb testnedvek - és újra szétosztottuk a felszerelést, hogy mindőnk hátára egyenlő súly jusson. Harci brigádként üzemelve egy teljesen másfajta hierarchiát alkalmaztunk, mit a bányákban szokás, méghozzá az egyenlő teherviselés elvét. Hemat ismét eltűnt a viskóban a zsákokkal. Oly nagy sietséggel indultunk az emberek megsegítésére öt nappal korábban, hogy az esetleges veszteségekre nem készültünk, szégyentől perzselve sütöttük le a szemünket, hogy fiaink maradványai morzsával és olajfolttal szennyezett málhákban térnek majd Haza.

A csontok nagy részét egyben tartották az izületek, - a rajzás minden élőlényt szárazra és velőig rágott ami az útjába került, csak nálunk és a kecskéknél kerülte el a porcokat - kint is hallatszott a ropogás, ahogy Volkan és Hemat sorra tördelik őket, hogy szállítható pózba hajlítsák fagyott a tetemeket.  

Volkan kilépett a viskóból, bárdja mellett immár a fia maradványai is húzták a hátát,  tartása ismét egyenes volt, kő arca semmit nem árult el, de a tavaszi napokat eltakaró sűrű fellegek gyászos árnyékot vetettek a szeme alá. Azt kívántuk, bár lett volna velünk egy asszony, aki tudja mit mondjon, miképpen vigasztaljon, mert mi csak a vállveregetéshez és a magasztos ígéretekhez, eskükhöz értettünk, az előbbinek tudtuk, hogy semmi haszna, az utóbbihoz pedig józanok voltunk. Eszünkbe sem jutott, hogy nem Volkannak, hanem nekünk volt szükségünk szavakra, vagy valami jelképes tettre, ami kimozdít minket a helyben topogásból.

Az ajtónyílás árnyékában, vállán a többi süldőt átvetve Hemat állt Volkan mögött. Egyedül ő tudta úgy kifejezni a bajtársiasságát, hogy ez nem tűnt túlzónak vagy mesterkéltnek. Hemat mintájára egyszerre kezdtük verni a mellkasunkat fedő vértacélt, hogy bizonyságot adjunk tiszteletünkról, az utolsókat ütő, erős szív ritmusára; Volkan végighordozta malachit tekintetét a sorunkon és a gesztusunkat egyetlen bólintással fogadta.

Márvány halála mindnyájunk vesztesége volt, ő volt a népünk negyvenkét halottja közül a legfiatalabb. A bányász szerencsétlenségek mindig egy kissé erősebbé tették népünket, gondoltatot is alig fecséreltünk a pihenésre és saját épségünkre, úgy szerveztünk a mentőbrigádokat, hogy a vájatba bevitt szerszámok addig dolgoztak, míg a kövön végzett munkas súrlódása már lassacskán narancsosra izzította azokat. Asszonyaink egyetlen panaszos szót sem emeltek, hogy mily veszélyekkel jár méginkább aláásni az instabil törmeléknek, nem tülköltek zsebkendőikbe, nem térdeltek sírva és házasságunkat szidva a hazaváró lámpások fénye alatt. De a legszebb kendőcskékbe csomagolták a babkenyeret, lámpásaink prizmáit ragyogóra törölték kötényeikben és egészen a biztonságos járat végéig kísértek bennünket, egyetlen szóval sem marasztaltak, egyetlen könnyet sem ejtettek. Mind tudtuk, hogy ott a helyünk, szakértelmünkön és erőforrásainkon és bátorságunkon társaink élete múlott. Egészen addig hajlandóak voltunk jóval több életet veszélybe sorolni a mentés során, minth ahányat kiszabadulhattunk, míg volt remény, míg valaki viszonozta a kopogásunkat a több száz nyélnyi omladék túloldalán. Míg a katasztrófák egységgé gyúrtak minket, az efféle munka, mint amit a Kráterben végeztünk, csak forgácsolt, bármennyire is tűnt úgy, hogy a kis létszámú harci brigádok azonos célt szolgálnak, épp a cél volt az, ami faék volt a repedésben és minden elesett fivérünk, fiunk vagy apánk a saját vérével öntözte az egyre dagadó éket. Voltak kik értelmetlen halálnak tartották, hogy a törp vér többet ér az emberénél, nem áldozhatjuk saját népünk erejét az emberek megmentésére és Volkan ezen a napon egy lett közülük.

***

Folytattuk a munkát, villáinkkal alányúltunk a két, a nagyobbak esetén három tégla súlyú tetemeknek és behánytuk őket a parasztházba. Ritkán volt alkalmunk jól megfigyelni ezeket a lényeket, de most annyit láttunk belőlük, hogy inkább elfordítottuk tekintetünket. Ocsmány kerek fejeikból szabálytalanul lógtak ki a könnyen hulló és gyorsan növő éles háromszögű fogak, rühtől lekopaszodott kutyákra emlékeztető testük látványától meggyűlt a köpet a torkunkban, de a legútálatosabbnak nem is a vak szemgödreiket, vagy denevérszerűen barázdált fülüket, hanem a mancsaikat találtuk. A mancsok melyek benyúltak páncéljaink illesztése alá és addig karmoltak és téptek, míg át nem vágták a szíjakat és fel nem fedték a húst ami az őrületbe kergette őket. Apró tenyerükből két ujj mutatott előlre, kettő hátra, melyek úgy fordultak körbe a tenyér körül mint a mi hüvelykjeink, mindegyik ujj cakkos peremű karomban végződött amit vagy ollóként, de különálló ujjakként is tudtak használni, hogy a legnagyobb kárt okozzák a prédájukban. Feltöltöttük a dögökkel a parasztházat és a fehér vakolatra ráfestettük a magunk jelét, élénk orpiment színű festékkel, hogy a nyomunkban járó gyújtóbrigádok jól láthassák.

Csatárláncban, két nyél kihagyott távolsággal, mindkét kezünkben egy-egy nyárssal jártuk a szántóföldeket, döfködtük a gyanús buckákat, kiástuk az üregeket. A Kráterben a termőföld sekély volt, a legtöbb helyen alig mélyebb fél ölnél, másutt derékig sem merültünk el a gödrökben, és már előkerült az vulkanikus alapkőzet. A Kráter szántóit művelő ezernyi paraszt maradványaiból egyet sem illettünk kegyelettel, a rajzás csak ritkán húzta le az üregekbe a húst, ott faltak fel mindent, ahol elejtették. A csontokat szilánkokra tördelték a finom velőért, és mi nem vettük a fáradtságot, hogy megvizsgáljuk emberhez, kutyához, vagy ökörhöz tartozott-e, amit éppen beletapostuk a puhára ázott földbe. Mindent megettek és amit hagytak, olyan szárazra, olyan fehérre nyalták, hogy nem maradt ami rohadjon. Csak a rajzás tetemeiből rakott kazalok fenyegettek betegségekkel. Még öt nappal azután is tartott a munkánk, hogy a legutolsó élő egyedet nyársra döftük. Húsz brigádunk járta a Krátert, és nekünk kellett megbizonyosodnunk róla, hogy fészekaljaknál nagyobb csoportok nem maradtak a térségben, míg Vörösdokkban az emberek győzelmi lakomákat ültek.

Napközben dolgoztunk, Volkan hátán ott zörögtek Márvány maradványai, mi pedig cserélgettük egymás közt a Zúzalék II-ből maradt terhet: Iriduim, Boracit, Mossanit és Kréta egy egy zsákba gyűrve kísért bennünket. Gyászának első éjjelén megfüstölte, leégette a maradék inakat és izületeket, az azt követőkön reszelővel és késsel faragta Márvány homlokcsontját. Napszálltától hajnalig hallgattuk a penge kaparászását, a reszelő sercegését, még ha tisztes távolságba is költözött a tábortüzünktől, még ha az éjjeli eső dobolt is a fejünk fölé kifeszített ponyván, nem szabadultunk a hangoktól, mivel egy fiú elvesztése járt és gondolataink egyre csak visszatértek rá, megérte-e negyvenként szakálldíszt begyűjtenünk az emberek védelmében, mikor abban az évben nyolcszáznegyven sziklakemény kobakot számoltunk és csupán tizenhat szopóst. Az alvás álomtalanul telt, nem hozott pihenést, rémálmainkban a rajzás csattogott arcunkba, hullámként tódult be a milliós áradat otthonunk sarokig tárt kapuján, felcsaptak az Első Csarnok oszlopai körül, addig tegeregtek és rágták az őseink faragta bazalt pilléreket, míg elsöprő robajjal derékba nem roppant és halálunkat nem a penge éles fogak, nem a sebek okozták, hanem megfultunk a milliónyi kartól, mit ledugtak torkunkon, az emberek pedig, a messzeségből, a mi kezünk munkájával kitermelt széntől meleglő kandallók mellett ülve nevettek pusztulásunkon. Míg Márvány arcának vonásai éjjelről-éjjélre egyre felismerhetőbben, egyre precízebben domborodtak elő a koponyából kivágott korongon, rémálmok gyötörtek mindnyájunkat, egyre többeket taszítva az emberek gyűlölete felé. 

Megérkeztek a gyújtóbrigádok is, a dögöket fekete-olaj füstöt eregető, két-három nyél magas halmokban égettük el, oly sok volt belőlük, hogy a szélcsendes időben, a füst megült a Kráter fölött, eggyé vált a nehézkes esőfelhőkkel, felfogta a Sárga kellemetlen sugárzását - legalább csukja és szemellenző nélkül járhattunk a szabad ég alatt - a tűzre hányt rajzás bűze szemernyit sem volt kellemesebb, mint az oszló tetemeké, így visszabújtunk sisakjaink szűrt levegője mögé és megtartottuk magunknak álmainkat, melyek kitartottak egészen addig a napig mikorra Márvány arcképe lefoglalta a helyét Volkan vörös szakállában, épp azon a napon, mikor a Mélykirály lejött a hegyről.

***


A föld iszapos, vasas jellege feketévé lett a vértől ami öntözte, a nedves időben a termény, ami Vörösdokk százezres népét és minket táplált, a tavaszi vetés első hajtásai letaposva, feltúrva hervadozott, a későbbi, enyhébb időt követelő magok és gumók, de főleg a legértékesebb, a gabona feltört hombárokból kiömölve kövérre hízlalta a rágcsálókat és a madarakat, vagy a rajzás fertőző érintése nyomán fekete gombák terítették be. 

Az emberek közel háromezer parasztot tartottak számon amit felfalt a rajzás, és még kétszer ennyi pusztult Vörösdokk polgárai közül, kik a falakon kívül éltek, további ezren a fal védőiből azonban a parasztság pusztulása előbb minket, a győzelmi lakomák után az embereket is kétségbe taszította. A két éjszaka alatt kipusztított földműves állománnyal a föld és a termény ismeretét is elvesztették, hiába állt a gabona- és a kukoricaliszt emeletes házaiknál is magasabb silókban a rakparton, hiába halmozódtak a gumós zöldségek a kőbe vájt pincéiken, fogalmuk sem volt, miképp adják vissza a földnek és miképp teremtsenek a sokból még többet. A polgárságuk csak a fogyasztáshoz értett és a parasztság vesztével nagyobb veszéllyel néztek szembe, mint amitől megóvtuk őket és ahogy a falak közelében gyülekeztünk, láttuk irigylő tekintetüket, épp úgy néztek ránk, mint mikor a gazdag kétes külsejű szegények közé keveredik és kezét az erszénye csatjára szorítja.

Brigádjaink kis bivaktáborként gyűltek össze Vörösdokk falától egy haladásnyira, a földek öntözése céljából ezer ágra szétterelt folyó egyik csermelye sem maradt szennyezetlen, mégsem kaptunk egy korsó sört, vagy egy tál kihűlt levest sem az emberektől, hogy szomjunkat oltsuk. Akkor vált nyilvánvalóvá áldozatunk hiábavalósága, kimerülten, víztartalékaink végét járva, étvágyunkat vesztve az orrunk és szakállunk mélyén fészkelő bűztől, vártuk a Mélykirályt, hogy leereszkedjen a hegyekről, mi pedig hazamehessünk. Sokan, kik barátokat, fivéreket vesztettünk, már megkezdtük a gyászkorsók díszítését, és lopva mosolyogtunk egymásra, a negyvenként átmulatott éjszaka gondolatára. 

 Gyászkürtjeink búgása keresztülhullámzott a Kráter peremén, visszhangot keltve a Kráteren túli dombvidék és a hegységek szoknyáinak szurdokai és patakvölgyei fölött. Hosszú póznára tűzött kék háttéren ezüst fonallal szőtt zászlók jelentek meg a dombok csúcsain, nagyot dobbant a szívünk a királyi jelvények és a Gránit Őrség egyedi, aranylóan ragyogó vértjeinek láttán. Lejött a királyunk a hegyről az emberekkel közös történelmünk során harmadszor, magával hozta Otthonunk friss illatát, magával hozta friss vizeink hűsségét.

Mi a tisztelettel lefojtott haraggal fogadtuk a táborunkban. 

Az emberek még egy királyt sem tudtak másképp kezelni, ha közülünk való volt. A kezünk munkáját lefitymálva és csak fülünk hallatán kívül méltatva elfogadták, de bármit is alkottunk, bármit is adtunk fajuknak; falakat, meleget, tisztaságot, gépeket, hajókat, biztonságot, és immár az életünket is, csak undorra húzták a szájukat és gyorsan az asztal alá söpörték az ajándékunkat, hogy szem előtt se legyen míg meggyőznek minket, hogy mindegyik kiforgatott meddő csupán. Vörösdokk kaput zárva maradtak.

–Talán emlékeztetnünk kellene őket Sham Idonra. – mondta egyikünk és sokan engedünk a haragnak, hogy a felelőtlenség felé sodorjon bennünket, ismét ott álltunk a saját felmenőink emelte falakon kívül, vértben és fegyverekkel, dühösen vagy meglázva, ugyanazoktól az érzelmektől feldúltan melyek a népeink közötti incidenseket okozták. Királyunk ezúttal nem csitította, hanem tovább fűtötte indulatunkat, hiába emelte csitítóan magasba a karját, mennydörgő kiáltása “hadd beszéljek velük!” kevés volt ahhoz, hogy túlharsogja apáink nyelvén szólt szitkainkat. Frusztrációinkat, feszültségünket, gyászunkat akartuk egyetlen pontba sűríteni, mint a magasnyomású fémmetsző gép ollója.

Ahogy Riolit az imént bekiabált anyja nyelvén, - hogy a gyilokjárón egyre tömöttebb sorban feltűnő emberek is értsék - savanyú hangján, fehér, okker, barna és vörösszalagos szakálla alól, ráébredtünk, hogy igen, ezt akarjuk, nem csak a az elmúlt napokban könyvelt negyvenkét halottunkat kiegyenlítendő, hanem az előző év harmincnégy, azt megelőzően tizenöt, öt évvel korábban huszonhat, hét évvel előtte négy, tizennyolc évvel előtte kettő, húsz évvel korábban hetvenöt törpöt, és így tovább, kiegyenlítendő az emberek által megvetett minden ősünk halálát a Szerződés első napjáig. Azt akartuk amit nagyapáink kaptak az Utrí-Dost-i incidenssel, amit a nagyapáink tettek triomár lakosaival az első és a második incidens során, hullámzó vértengert akartunk látni mit dédapáink Lattkorvin népéből facsartak, Vörösdokk romjain akartunk taposni mint ükapáink Izzodvrán, rettegést és gyűlöletet kívántunk kelteni az emberekben, ha majd Vörösdokkra gondolnak, épp mint ahogy szépapáinktól fagyott a szar az emberekbe Sham Idon végnapjai után, egy évezreden át, egészen a mai napig.

Erőnket akartuk mutatni, erőnket akartuk próbára tenni, mégis mint Muul Heming tövében álló acélgátjaink a gleccserek olvadékát, valami feltartóztatott bennünket. Saját félelmünk a következményektől, a vérvonalunkban öröklött kötelesség; a Szerződés kőbe vésett szavai mint mélytengeri szörny csápjai tekeredtek fegyvereink köré és tartották azokat az oldalunknál. Tehetetlen generáció voltunk, mert oly sokat örököltünk, oly sokat kockáztattunk, hogy kényelmünk, civilizációnk csak lefelé húzott a földmélyi fekete tavak abszolút fénytelenségébe és még csak észre sem vettük.

Értéktelen győzelmünk így lett szégyenteljes vereséggé, szótlanul fordítottunk hátat az embereknek, a Mélykirály képtelen volt kedvezőbb árat kialkudni a gabonára, az emberekre váró nehéz, termény nélküli év, és rosszul termő további két év számunkra éhezést jelentett, ez volt a jutalmunk, kiábrándultság és éhség, sovány asszonyok, gyengülő karok, ám egyikünket sem húzott oly menthetetlenül mélyre, mint Volkant. 

Hemat visszatért a kalapácshoz, Dácit az ácsmunkához, Holdkő és Tűzvas döntötték tovább a partot, egyedül Volkan volt képtelen felvenni mestersége szerszámát; a csákányt, -beszélték az asszonyok -, még a rozsda is kikezdte, szú ülhetett a nyél fájában, azonban a Márvány halálát követő években alaposan megforgatta az ősöktől örökölt bárdját, függővé vált, hogy a mélységekből felböfögött szörnyszülötteket írtsa, és némelykünk úgy tartja, már a Hematnak mondott szavai; “Látod, eddig tartott a sebezhetetlenségünk”, már megpecsételte népünk sorsát, amelyekből még a babonára kevésbé hajlamos Hemat is kihallotta a rosszerencsével átitatott prognózist, ahogy ott áltak a következő generáció ígéretes képviselőjének eltékozolt teteme fölött. Mások szerint, a szabotázs felé vezető útja csak később kezdődött.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A törpök és emberek együttélése konfliktusokkal, háborúkkal és gyűlölettel indult, már az első napon is, mikor a törpök előmásztak a barlangok mélyéről. Egy évezred elteltével azonban kidolgozták a törékeny egyensúlyt.
A törpökre fejlődésére irigy emberek azonban mintha csak várnák, gyorsan múló generációról generációra, hogy a hegyek mélységeit uraló faj vétsen ellenük.

Rövid összefoglaló

Törpök szemszögéből íródott fantasy regény mely vegyíti a bányászregényeket, a klasszikus fantasy toposzokat és a természeti katasztrófákat.

Olvasási idő

25 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!