Barion Pixel nuuvella

1. Fejezet

„17. Azok kik maguk is kapzsik, vagy előítélettel viseltetnek; tehát az emberi nem teljességgel, osztoznak abban a hitben, hogy a törpök kapzsik, érték számukra csupán a fekete sziklában fellelhető fém és ásvány. Ez épp oly téves, mégis általánosan elterjedt hiedelem, mint hogy a törpök, a Szerződés előtt a falak megmászásával jutottak be a városainkba. Nem zárom ki teljességgel, hogy a gyászoló szülők dühe és az általános félelem ruházta fel a törpöket a kapzsiság sztereotípiájával, hogy a rémtörténetekben méginkább alantasabb lényekként tűnjenek fel. 

Ellenben, a nyelvüket érintő kutatásom során némi áthallást véltem felfedezni a kincs és az itt következő szavak között; étel, gyermek, kohó, tűzhely, utóbbi éppenséggel jelent otthont és Otthont is szinonimaként, de nem közvetlenül használva. Így a Szerződést megelőző Tűzhányás századai alatt, a kincs szó, törp nyelven jelenthetett mindent, amiben hiányt szenvedtek. Az a kevés, szökött vagy elengedett leánygyermek, kik még a nyers, emberi ráhatás előtti törp nyelvvel találkoztak, nem hallottak egyebet, csak hogy elrablóik mást sem emlegetnek, mint kincseket, ezt a félreértést esetleges megkerülésük után tovább terjesztették az emberek között. Sajnálatos, hogy a Szerződés okiratában, a törpök által, „boldogságban, megbecsülésben és kikerekedésben élő”-ként emlegetett nők közül egy sem tért vissza az emberi társadalomba, azok akik elszöktek vagy kiket elengedtek, mind háborodottan tértek meg a hegyekből. Ezért a törpök asszonyaivá lett nők - akik valóban boldogságot találhattak a hegyek gyomrában - ellenvéleménye nem jutott el emberi fülekbe. Pedig, akik sikeresen beilleszkedtek és elfogadták új sorsukat, hitelesebb beszámolót szolgáltathattak volna, mint a szökött eszelősök és a sérült lelkületűek. 

Ezen gondolatmenet nyomán és a jelenleg törpök közt élő asszonyok elbeszélései, illetve saját kutatásaim és a nyelvemlékek alapján, a törpök kapzsiságát emberi téveszmének nyilvánítom. Épp úgy a végeláthatatlan emberi rosszindulat mellékterméke, mint a végbélben hordott drágakővel töltött kapszula. Szerencsére utóbbin még a büszkébb törpök is jókat tudnak kacagni, nem veszik rossz néven, sőt ha az ember fia rákérdez, ezek egymás hátát veregetve kurjongatnak, mint aki a legújabb viccet hallotta. Ellenben a kapzsiság vádját sértésnek tekintik, az pedig kétségtelen, hogy az emberek annak is szánják. ”


Hosszúlábú Jear
Négy év a hegyek mélyén
VII. Hiedelmek, alaptalan vádak a törpök jellemét és életmódját illetően 

Első fejezet

Az Ezer Füst Völgye, valójában egy nem völgy, hanem fennsík volt, három oldalról bekerítve a Vén Apók rongyosra gyalult sziklahavasaival és az Ifjú Gigászok vetette árnyék által. Kénes peremű repedésekből fertőzésektől tiszta, de ihatatlan víz szivárgott, a forrongó sárbugyrok mérgező gőze alacsonyan szálló, tömör felhőkként kitakart mindent néhány lépésnyi távolságon túl, az élet összes formája száműzött volt az Ezer Füst Völgyéből. Sem a füvek, vagy a méheket csábító virágok, sem a kövek oldalára meleg takarót vonó mohák, vagy a mindent túlélő sárga zúzmófoszlányok, de még a kondor sem szállt le itt a legnagyobb éhinség idején, még a kőszáli kecske csábító, ég felé meredő patáinak látványáért sem. Egy magunkfajta otthonosan érezte magát az Ezer Füst Völgyében.

Ezen a reggelen, a tömény, háromezerötszáz nyélen már hóval kecsegtető, fekete fellegek közt törtek át Vörös első sugarai, meleg nyelvükkel simogatták a magasba nyúló csúcsokat, a szél lefelé zúdult a meredek lejtőkön, oszlatta a ködöt a gödrökben és szurdokokban, apró darabokra szabdalta az Ezer Füst Völgyének fojtó, kénes gőztakaróját.

 Volkan megmártotta a kezét az üstnyi szikla mélyedésben lobogó vízben, néhány másodpercig ott tartotta, majd kikapta és lerázta az égetően forró vízcseppeket, gőzölgő ujjakkal dörgölte le arcáról az éjjel kiizadt faggyút. A kénnel, és egyéb sókkal telített, forráspont feletti víz kiváló fertőtlenítőként működtek, így Volkan nem szorult rá, hogy saját készleteit használja, a vacsoránál használt edény elég volt egyszer kétszer átlögybölni a forrásban lévő vízzel. A takarékosság az utóbbi időben elégedettséggel töltötte el. Még éjjel levette a bőrvértje fölött viselt mellényt, így csak a nyikorgó orrszarvú irhát és egy térd alá érő nadrágot viselt a csípős, kora reggeli hidegben. Mezítláb állt a pergő, kénes lerakódássokkal és kristályosodott ásványi sókkal borított, kellemesen langyos kőzeten; a talpán keresztül szívta magába a hőt. Az élénkzöld mellénybe számos rejtett zsebet varrtak asszonyaink, a szűkre szabott bújtatók megakadályozták, hogy bármi is megcsörrenjen. Nem tervezett aznap mászni, de elővigyázatosságból pótolta az elhasznált sziklaszögeket; hármat tűzött a vastag övébe. A mérgező acélötvözetből - Volkan saját receptje - legyártott mászószögeknek már a végét járta, igazából reménykedett is benne, hogy ezzel a turnussal kiürül ez a zseb is a málhájából. Útálta a fel nem használt készleteit a közös gyűjtőkben hagyni, rosszabbnak érezte mintha leállt volna búcsúszkodni.

 Ellenőrizte a földilegővel töltött palackja szelepét, az éjszaka során többször is rákényszerült, hogy szippantson pár tüdőnyit, így eloszlatva az kőzetlemezek alatti mélységekből felszivárgó gázok okozta rémálmokat. Két visszatérő rémálma közül, a könnyebben viselhetőt; Márvány halálát hozták el neki. Minden élőlénynek erős oka volt kerülni az Ezer Füst Völgyét.

 Az övébe, jobb és bal kéz alá tűzött két jégcsákány épp olyan újnak és avatatlan tűntek, mint amikor beszerezte őket, a hat kisebb nagyobb tarsoly hiánytalanságát nem ellenőrizte, mindig pontosan észben tartotta elhasznált készleteit, így nem érte meglepetés, de az eszközeit akkor is ellenőrizte minden ébredésnél, ha hetek óta elő sem húzta azokat a tartóikból. Már bányászként sem hagyott ki egyetlen ellenőrzést, akár magért akár egy brigádért felelt, Volkan hitt benne, hogy kellő alapossággal és felkészültséggel, az irányíthatatlan körülmények okozta veszélyek jelentősen csökkenthetőek. Aki ellenőrizte a felszerelését, annak már csak saját tudásában és a Jószerencsében kellett kételkednie. 

Felcsatolta az övet, a hátára kanyarította a mellényt, összehúzta a futózárat, meghúzta a derekánál a madzagot, hogy az anyag ne akadályozza az övre tűzött eszközök bármelyikének elérésében. Ugyan a Sárga még csak a horizont szélső peremét borította izzásba, a háta közepéig fittyenő csuklyát is a fejébe húzta. Árnyék vetült az arcára, csak vörös szakállának jellegzetes viselete árulkodott kilétéről, és persze a hátán átvetett bárd.

Bakancsba bújtatta a lábait, felgöngyölte alvózsákját, szorosra és apróra húzta a négy madzaggal és rögzítette a málhájára. Ennyiből állt a táborbontás, a kőzet melegen tartotta az éjjel így nem hagyott maga után mást, reggeli ürítése eredményein kívül. Gyomra, hogy emlékeztesse Volkant a szűkös fejadagra, panaszosan megkordult, de a válaszra még órákat kellett várnia; szívesen és a csúcsok figyelő tekintete alatt ritkának mondható biztonságérzetben tértünk nyugovóra az Ezer Füst Völgyében, itt legfeljebb a légnemű halál fenyegetett, de enni soha nem ettünk ott.

Volkan útra kelt a torkán halk, dünnyögő énekszóval, csizmája alatt sisteregtek és ropogtak a lecsapódó ásványok és szilánkosra törtek a fűszál vékony, borotva élével veteksző kristályok. A fennsík kietlensége még legalább egy órán át kitartott, nehéz, becsapós terep volt; csúszós talajjal és láthatatlan csapdák sokaságával. Az óvatosságnál is fontosabb volt ismerni Apáink Lábnyomának dallamát. Könnyen becsapható szemünkön és az énekelt térképeken kívül csak az orrunkban, szakállunkban bízhattunk; egy vékony, kristályos réteg épp úgy takarhatta egy kürtő tetejét, mint ahogy minden látszólagos előjelzés nélkül, egy biztosnak tűnő, tizenöt nyél átmérőjű homokos terület is változhatott néhány pillanat alatt magasra törő iszapforrássá. Csak néhány biztos pont akadt ezen a meddő tájon, hatalmas fekete sziklák, a maguk ütötte kráterekben, félig, netán egészen a közetbe süllyedve irdatlan súlyuk által. Olyan kemény gránittömbök, hogy az ezernyi füst több száz éves maró tevékenysége sem kezdhette ki őket jelentősebben. Ezek, a föld dühében akár a felhők magasságáig kiköpött sziklák voltak az Ezer Füst Völgyének útjelzői, meghatározták, igazították Apáink Lábnyomának a ritmusát és szövegét, mint dobosok és kütrösök a zenekar többi tagját, a szakági felvonulások alkalmával.

A feltörő források vizei vagy rövid távon visszacsorogtak a kéreg számtalan, legfeljebb néhány ujjnyi repedésén át, vagy sekély tócsákká, esetleg medencékké gyűltek meg. Egyetlen kanyargó, térdig érő patak szelte át a fennsíkot, vize visszataszítóan rózsaszín volt, két partja vörös, medrében pedig éles pengék képződtek, neve azonos volt a forráséval, melyből eredt; a Vérforraló. Úgy tört elő a vörös sziklából, vaskos gőzfelhő kíséretével, mint a tea az edény szelepéből, miután elérte a megfelelő hőfokot. A forrás viszont nem süvöltött, hanem morajlott és zúgott, gondterhelt mély hangokkal telepedett rá a fennsíkra, melyek határától határáig utaztak a ködös levegőben. A patak vizét, ami még számunkra is halálos méreg volt, már távolról is érdemes volt elkerülni, a higanygőz még a kevésbé ártalmas volt, a valóban ezerféle módon mérgező kipárolgásai közül.

A hegyeinkbe ritkán felmerészkedő, vagy itt szolgálatot teljesítő emberek, akik voltak olyan balszerencsések, hogy beszívják az ezer füst valamelyikét, hátralévő rövid életük alatt előszeretettel terjesztették látomásaik szülte hiedelmeiket. Éretlen hozzáállásuk mely szerint a biztos halál nem elég rá, hogy távol tartsa őket a kétségtelenül veszélyes helyektől, nevetség tárgyává tette őket a szemünkben. Azt mondták, az Ezer Füst Völgye gonosz hely, de mi tudtuk, hogy a felszínen a helyeknek nincsenek szándékaik, amit ők gonoszságnak hívtak, azt a szél odébb fújja, a víz elsodorja a Sárga fénye felszárítja. A gonoszság csak a mélyben, az áporodott járatok sarkaiban köti magát helyhez. Volkan tudása pedig, a mélyben rejlő gonoszról, kiterjedtebb volt mint bármelyikünké, ez azonban csakis az ő tudása volt és ha a titkok természetük ellenében viselkedének, magával is vitte volna a magmába, ami végleg elemészti és új anyaggá formálja majd. 

Addig a napig viszont még számtalan boldog évet tervezett megélni, ezekért az évekért dolgozott, ezt ígérte meg asszonyának és magának; minden maga mögött hagyott kaptató, sziklafal és gleccser, oda vezetett. Két hét munka várt rá, az utolsó turnus idén és örökre, aztán az ősz enyésző ujjai végigsimítják a napszintet, a tél áthatolhatatlanul rátelepszik a hágókra és elérkezik a pihenés ideje. Egy hosszú, utolsó telet tervezett Otthon, Muul ṂatƁ gyomrában, melyre Volkan nem már tudott igazán Otthonként gondolni. A tavasz beálltával pedig átveszi majd a földjét, amit két keze munkájával vívott ki magának az emberek tulajdonából, aztán már csak az ekén felpuhuló tenyér és a hízlaló gabona, a napfürdőben töltött kövér életét vár rá. Ritka érzés volt, de a önmagával szemben szigorú céltudatosság helyett valami egészen mást is érzett, minden különösebb ok nélkül, jó kedve volt. Azt kívánta bár az asszonyával lehetne és megoszthatná vele ezt a ritka érzést. 

Általánosan így vélekedtünk a földműves létről, puhává teszi a törpöt, gondtalanná, kövérre dagasztja a sok hús, krumpli és főképp a gabona, illetve a felegyenesedve végzett munka. Tévedésünkről mit sem sejthettük, hiszen akik elhagytak bennünket, hogy az emberek életét éljék, azokat nem kerestük többé. Mikor az élet lejtője mégis csak egymás útjába gördített bennünket és egy ugaros törpöt, az emberek valamelyik városának tömött utcáján, mi lesütött fejjel jobbra fordultunk a legközelebbi sikátorba, az ugarosok pedig magasra emelték a tekintetüket egy cégért tanulmányozva. Mi szégyelltük őket, ők annál is jobban szégyellték magukat, hogy elhagyták saját népüket, mi féltünk meglátni milyen lehet a gondtalan, könnyed élet, ők tartottak a szavainktól és az ítélkezésünktől. Volkan, hiába tartozott még közénk, de már a széfjében pihent a földvásárlásra szánt értékváltók vastag papírhalma, így olyan volt, mint egy ajtóban megtorpant vendég, mi már búcsút vettünk tőle, de még nem kattantak a háta mögött a zárak.

***

Negyvenhét éve, tíz évvel Márvány halála után, öt évvel azután, hogy másodjára is visszatért a frontról, míg mi serényen nyitottuk a tárókat, felfűtöttük a legújabb kohósorokat a hegyek mélyén, Volkan irodát nyitott Vörösdokkban. A szűkös helységben egyetlen bútor állt kezdetben, egy három fiókos műveleti asztal, elég széles és hosszú volt, hogy a megsárgult szélű papírra rajzolt térképei bármelyikét kiterítse rajta. Ezen kívül az irodában helyet kapott még egy fatőke. Az helyiség olyan szűkös volt, hogy ha Volkan a tőkén állva hajolt a szénceruzával vont, ezernyi cakkos vonalt ábrázoló térképek fölé, asszisztense az üzlet Privát feliratú ajtajához lapult, hogy a legkevésbé se legyen útban, a rendszerint négy, legfeljebb öt emberi kuncsaft pedig úgy feszült egymásnak és a falaknak, hogy ha az ember folyni tudna, légmentesen kitöltötték volna a helység maradék terét. 

A bányászainkra jellemző gyakorlatiassággal Túrairodának nevezte. Asszisztense, egy kortalannak tűnő helyi hölgy, kit többen is jól ismertünk, de már visszavonult, - állítása szerint boldog házasságban élt egy emberrel, de ennek az igazságát illetően, minthogy bennünket is megtapasztalt, erős kétségeink voltak - fogadta és segítette a kalandvágyó ügyfeleket a szerződések, saját felelősségi nyilatkozatok és biztonsági utasítások kitöltésében. Miután odafirkantották a nevüket a hosszas szerződések, felelősséghárító, önakaratot igazoló dokumentumok végére, vásároltak is maguknak két hetet a barlangok mélyén, Volkan társaságában. Telente, a Korsócsarnok végtelen, sörtől ragadó asztalai mellett gyakran ugrattuk, színleltük az értetlent, miképp fizethetett bárki is az ő társaságáért, hiszen a bányarémmel is kellemesebben el lehet beszélgetni, mint Volkannal aki népünk léptékéhez mérve is csöndes volt. 

Kezdetekben balga ötletnek tartottuk, bajszunkat szét sem nyitva találgattunk, számolgattunk mi lehetett a célja ezzel, hogy saját javára gyűjtötte az értékpapírt, hátat fordítva a nép iránti kötelességeinek. Ritkán akadtak csak törpök ambíciókkal, legtöbbünknek elegendő volt a száraz üreg, a biztonságot adó csákánynyél amibe belekoptak ujjaink formái, ám Volkan egyike volt azon keveseknek, kik olyan mesterséget kívántak űzni, ami nem a népünk javát szolgálta. Mikor megkapta az engedélyt a Mélykirálytól, úgy éreztük elvesztettünk egy vérünkből valót, először letörten néztünk utána, később gyanakodva figyeltük gyarapodását, hisz a szabotőrök útjai is mind így kezdődtek; önös érdekekkel. 

 Ezek ellenére, dolgos, törphöz méltó negyvenhét év állt mögötte, olvadástól fagyásig barangolt a barlangokban, vájatokban melyeket nem a mi csákányunk tárt fel, gerinceken egyensúlyozott öt embernek két hétre való felszerelés súlya alatt, miközben a kötél annál is súlyosabb terhet rögzített a derekához: magukat az embereket. Természetellenes jelenlétük ezekben a magasságokban avagy mélységekben Volkant is magával ránthatta. Élt és él a mai napig olyan ember, aki páratlan ügyességével és kitartásával már-már kivívta a tiszteletünket, akikkel bármelyikünk szívesen mászott vagy szállt alá, például Molnár, az egyetlen ember, aki eljutott a világ csúcsára és ezt úgy fogadtuk emlékezetbe, hogy a tizenegyezer nyélnyi vulkánikus kőzetet és a tengernyi jégtakarót róla neveztük el, Muul Müllernek, az ő nevén, Őrlő Apának. De Volkan kötéltárssá vette a tapasztalatlan, ismeretlen, kuncsaftokat is, a gyengéket de még a tériszonyosokat is, bárkit, aki megfizette az értékváltót amit a biztosított kalandokért cserébe kért. A gondolattól is pucércsiga tapadt a hátunk közepére, hogy emberekkel kössük össze az életünket, Volkan viszont vállalt minden fáradtságot, amit jelentettek; a panaszkodást, a csend ellen elkövetett végtelenül ismétlődő szabotázst, tűrte a nem csak megvetést; de felsőbbséget is sugárzó tekinteteket a lapockái között, felvette őket - ahogy ő nevezte - vezette, aztán leszállította.

Aztán vállat vont, hogy utána köpnek-e vagy sem, csak a saját célja lebegett a szeme előtt, az oda vezető úton vakon is hajlandó lett volna keresztülvágni. 

Baráti csúfolódásunk és az első, szorosra húzott nadrágszíjban töltött évei ellenére is, - mikor oly keveset küldött haza, hogy mi tartottuk kereken asszonyát - ő kitartott, nem szégyellte, hogy a közösség lassan mind visszaszolgáltatja amit korábban Volkan fejtett, lassan még többet is, bízott tervének megingathatatlan ácsolatában. Titokban evett a brand bennünket, hogy vajon kit pártol végül a Jószerencse, Volkant; aki elkerülte a munkát és állítása szerint messzebb látott a termelési célszámnál, aki hajlandó volt kifogyni a páncéljából, avagy minket; kik erősek maradtunk, megdolgozunk a falatért, a vértünk alatt egy szem szénpor sem fért meg, de a viheder ott gyülemlett a fejünk felett. El-el hangzott a kérdés, melyikünk volt az igazabb törp, aki a már jól ismert vájatot terjeszti biztonsággal, vagy amelyik saját utat vág a föld kérgébe.

Kemény négy évben kezdte az üzletét, mikor a gabona, az aratás előtt dupla árra verte a szenet a tél után, és a kilátások szerint még cudarabb idők következtek; étel kevesebb jutott, mint fűtőanyag. Mondták az ősszszakállúak - kiknek valójában szép pipafüsttől sárgult szakálluk volt, ősz helyett - , hogy mérjük le, mennyit vastagodnak a gleccserek, és kiszámolhatjuk mennyit drágul a búza. Mi is megszűnünk hízni, míg Volkan a maga dacos csendjében csak fogyott, szezonról szezonra - ahogy emberi nyelven hívta az évszakot mikor dolgozott - egyre több heget gyűjtött. A tányérjáról hiányzó hús szemmel láthatóvá vált és alig észrevehetően, de asszonyaink mindent látó szeme elől rejthetetlenül, bicegni kezdett a baljára. 

Egy évtized után, mikor már számítottunk a gyászkorsóra, és asszonyainkat úgy kellett lebeszélni róla, hogy előre megszőjék Volkan asszonyának az özvegyi táncruhát, egyszerre azt vettük észre, hogy hízni kezdett. Egyenesebb lett, talán magasabb, mindegy volt, hogy kiegyenesedett dereka, vagy az új csizma tette. Bárdja amit zálogba kényszerült vetni, újra a hátán lógott, rideg acélja véres ígéreteket és keserű emlékeket tükrözött. A gyarapodás gyorsan zajlott le, kevesebbet ugrattuk és több elismerő pillantást vetettünk rá. Megtérítette az értéket a népnek, amit bányászként termelt volna ez idő alatt, hasonló diszkrécióval, mint ahogy mi segítettük az asszonyát visszakaptuk az utolsó kölcsönfalatot is. Tágasabb üreget bérelt, csurig töltötte a kamrát, asszonyának újra kedveskedett ajándékokkal, négy malaca is akadt a konda névsorában, ráadásul a bányarészvényesek sorában is megjelent a neve. Láttuk mosolyogni, mielőtt szakálla újra sűrű lett és ismét eltakarta ajkait, a hegek elsimultak a bőrén, csak a vénák színére hasonlító olytások maradtak, no meg a narancs, zöld és világoskék varrások; a frontszolgálat jelvényei. 

Akadtak köztünk, akik megirigyelték a sikerét, hogy sokat jár a nap alatt, nem fáj a csuklója a kalapács nyelének rezgésétől, térde erős lett, nem zavarták álmát a tüdejéből feltörő fekete köpetek. Úgy gondoltuk valójában könnyű munkát talált magának, így néhányan közülünk úgy döntöttek maguk is belevágnak.

 Brigádba állva utánozták Volkan üzletét, továbbfejlesztették azt, száraz pihenőhelyeket vájtak a barlangok mélyén, szalmamatracos ágyakkal, söröshordókat húztak maguk után, kényelmes, kellemes föld alatti szórakozást árusítottak az embereknek, nagyobb biztonságban, Volkan árai alatt. Nyolc törp dolgozott Riovil irodájában és amikor szembe találták magukat a rajzással, megmutatták miképp is működik a törp hadigépezet, a kuncsaftok pedig döfésre készen álltak órákon át a járatot elzáró erős, széles hátaink fedezetében. Biztonságban hazavittek minden embert, és ugyan Volkanról sem lehetett elmondani, hogy valaha is kuncsaftot vesztett, de az ő útjain akadtak olyanok akik életre szóló sebeket szereztek. Ők fizették a legmagasabb borravalót.

Volkan látszólag ügyet sem vetett a vetélytársaira, megmaradt szerénynek és jóllakottnak, sosem említette hogy bármilyen hatással lenne Riovil tevékenysége a bevételére, kevélység nélkül, tárgyilagosan mondogatta, hogy neki neve van. Egyszerűen csak még magasabb árat kért és ezzel részéről el volt intézve, mert a hírneve alátámasztotta az árat. Az évekkel korábbi esetet - amire Volkan szűkszavúan csak szakmai hírnévként hivatkozott - annyiszor emlegették fel az ivókban, hogy a kancsóslányok szerint, a falak magukba itták, és zárás után, mikor minden vendég hazabotorkált, még órákig lehetett hallani ahogy a visszhangja suttogva előszivárog a falakból.

Tizenhét éve volt az üzletben, mikor a fiúk eltűntek. Először Vörösdokk népe bolydult fel, majd az egész Kráteren tűzharang erejével söpört végig a hír a Jáde Kapuk kutatására indult kölykökről. Két nap sem telt bele és a szóbeszéd hozzánk is eljutott. Muul Tharsis a gigászi pajzsvulkán az érkezésünk előtt is évezredeken át zilálta szét az emberek civilizációit, hol felerősödő, hol lanyhuló pumpálásával, kiszámíthatatlan kitöréseivel vulkanikus teleket gerjesztve. A végtelen gleccserek felfalták, araszolva terítették be a városaikat, irdatlan nyomásuk alatt a házaik, magasra emelt falaik nyomtalanul elaprózódtak. Történelmüket újra és újra betemette a jég hordaléka, így ha civilizációk nem is, de történeteik évezredeket túlélték az évezredeket, így mindőjük ismerte a Jáde Kapuk mögött rejlő város gazdagságát, az ott lapuló legyőzhetetlen fegyverek ígéretét és az azokat őrző Első Faj hátramaradt lelkeit. A legenda szerint, a város mágiával emelték, és ez a mágia olyan erős volt, hogy a Muul Müller magmafolyamai sem tudták elpusztítani, de mint a tenger, lassan elárasztotta és azzá a végtelen hegylánccá hűlt fölötte, amely családba a mi Otthonunk is tartozott. A kéreg mozgása pedig mélyebbre döngölte, a magasan álló tenger mészkővel vonta be, a kéreg újabb mozgása pedig beleforgatta és végleg elrejtette, mindezt még az érkezésünk előtt. Ha az emberek a hegyeinkre emelték a tekintetüket, ott bujkált gondolataik rejtett szegletében az Első Faj sugárzó városa; maga az ősi ismeretlen, a válasz minden kérdésükre; Jáde Kapuk mögött.

Az ember gyermeke, mivel anya szülte, szintúgy kíváncsi természetű mint a törpé, még tovább csavarta a történeteket, amiket apáiktól hallottak, nemzedékről nemzedékre kikoptak az Első Fajról megmaradt emlékeik, csak a hátrahagyott hatalom és a megtalálójának járó örök gazdagság és dicsőség maradt fenn. 

 Hat fiú szánta rá magát, hogy maguk találják meg a Jáde Kapukat. Szüleik megcsappant kamrákról, eltűnt takarókról, hiányzó konyhakésekről és téli ruházatról számoltak be. A fiúk komolyan vették az expediciót. Második napja veszett nyomuk, mikor Riovil egyik vezetője apró lábnyomok sorát vette észre egy szűk üregbe bemosódott sárban. A csúszkáló sima fatalpú lábbelik sora pedig olyan ágak irányába vezetett, amerre mi is csak kevészszer merészkedtünk. A rajzás bűze leszivárgott azokba az üregekbe, holott nagyobb fészkeik messze, Muul Darucsőr hosszú csúcsai alatt lapultak, mégis veszélyes, kerülendő terep volt. Két unokaöccset számoltunk a nevek közt, Albitét és Volkanét; mindkettejük asszonya könnyes szemmel és elcsukló hanggal fogadta a hírt. Az asszonyok nehezen feledték régi kötelékeiket, noha csak nagy ritkán ereszkedtek le Vörösdokkba - a messzebbről hozottak pedig soha nem látták újra egykori családjukat - továbbra is sajátjaikként gondoltak véreikre, leggyakrabban, ha azok a mi segítségünkre szorultak, volt szó akár csak egy új ácsolatról, beomlótt kút rendbetételéről, vagy éppen a fiaik kalandjáról az örök sötétség örökké éhező lényeinek birodalmába.

Hiába képzeltük el, ahogy az emberek lobogó fáklyákkal, dühödten zajongva, tehetetlenül topognak és izzadnak az Elefántlyuk szájában, ahol a fiúk az utolsó nyomot hagyták, de továbbmenni nem mernek, nem ébredt bennünk együttérzés. Emlékeztünk mibe került mikor legutóbb segítő kart nyújtottunk az emberi fajnak és emlékeztünk a hálára amit mindezért tanusítottak, legalábbis annak hiányára.

 A Mélykirály bölcs szavai azonban félelmet ébresztettek; kötelet ragadtunk, brigádokat szerveztünk mert nem kellett fantázia hozzá, hogy belássuk; hágóvasat kötöttünk mert megértettük; hogy az ember mindig felelőst keres, ellátmányt csomagoltunk és hiányos térképeket tömtünk a szákunkba, mert a Szerződés ingatag lábakon állt, az ember pedig sosem felejtette és végképp nem bocsájtotta meg az érkezésünk után elkövetett gaztetteinket. Az elődjénél az emberi természetet jobban értő Mélykirály sziklakemény, de igaz érvei kísértek bennünket, ahogy az elveszett fiúk után ereszkedtünk: “Inkább veszelytek el ismét negyvenet a fiaim közül, csak hogy a kifejezésükre juttassam mélységes együttérzésemet és segítő szándékomat, mint ezret. Mert ha azok a fattyak nem kerülnek meg, megnézhetjük, hová ütnek először a dühtől elvakult népek. Ahová a kétségbeesett kutya is harap, a legközelebb lévő kézbe.” 

Volkan épp egy turnust vett fel a megszokott helyei egyikén, az Utolsó Poszton, így negyednapra ő is értesült, és az unokaöccse neve hallatán nem is késlekedett. Azok közé a régifaragású törpök közé tartozott, akik asszonyaink kegyét keresve a hegyeket is odébb toltuk, még csak kérni sem kellett. A kuncsaftokat azonnal hazaküldte, az irodájában majd kártérítéssel együtt fizeti vissza a foglalást, azt pedig meg se várta, hogy bármelyik kereső brigádunk utolérje. Az Utolsó Poszt őrei látták, amint nagy sietséggel nyelte el a szurkos járat, északnak és lefelé. Mire odaértünk, nyomát vesztettük neki is, később jött a felismerés, hogy nem csupán szerelmes kötelességérzetének akart eleget tenni, hanem meghallva unokaöccse nevét, hamar eret ért a gondolat, hogy valamelyest ő is felelős a fiúk eltűnésében. Sejtelmünk sem volt róla, hogy ez volt a kisebbik hiba amit elkövetett.

Az irodája hátsó szobájában álló széfben csak az értékpapírt tartott, sosem hitte, hogy bárkit érdekelnének a hiányos, emberi szemnek értelmezhetetlen térképek, ezért nem is rejtegette azokat. Fel sem tűnt neki, hogy valahányszor a városban tartózkodott, az unokaöccse megjelent az irodájában, kérdezgetett, alkalmatlankodott, az pedig még annyira sem tűnt fel neki, hogy a csak hogy szabaduljon már a fattyútól, megválaszolta annak kérdéseit. Még azt is Volkan ajánlotta, jött rá abban a pillanatban, mikor az Utolsó Poszt kapitánya lemondóan mesélt neki a gyerekek eltűnéséről, hogy nézegesse csak bátran a térképeket, csak rájuk ne firkáljon. Kidobni mégsem volt szíve a fiút, de amikor az emberi fattyak múlandó fiatalságára tekintett, csak a fájó szaporáságot látta, saját kudarcát, hogy képtelennek tűnt gyermeket nemzeni asszonyának. Az éles eszű fiú pedig éveken át forgatta a térképeket, tanulmányozta őket és a kíváncsiság, a gyermeki szellem, ami képes hinni a valószerűtlenben is, Volkan gondatlanságával támogatva, elegendőnek bizonyult, hogy a fiú átlássa a térképek jeleit, kitanulja a rúnáinkat. A Privát feliratú ajtó mögött, éveken át gubbasztó legény, úgy vélte talált valamit, egymáshoz illesztette a papírokat a megfelelő jelzéseknél, beborította velük Volkan asztalát, a deszkafalakra tűzte azokat és így vette észre a hegymélyt legalaposabban feltáró oldalak százai közt, azt a tizenöt négyzethaladásnyi területet, amiről egyetlen barlangvázlat sem létezett. Volkan tudta, hogy kevéssé érdekelnek bennünket az otthonunktól északra és keletre fekvő hegyek barlangjai, számított rá, hogy a közös tudásként beszolgáltatott térképei elsüppednek a Spiráltermek végtelen műszaki rajz és fejtési rajz alatt roskadózó polcai valamelyikében. Kevélyen néztük le az emberek képességeit, ebben sem volt Volkan különb nálunk, ha biztos volt benne, hogy nem vesszük észre a gyanús hiányosságot a térképein, mitől is kaphatott volna lángra a gyanú, hogy talán majd egy fattyú jön rá a nyilvánvalóra. Sajnos az embereket nem vakította el a kötelességtudatunk ragyogása és a saját bányáinkon kívüli világ iránti érdeklődés hiánya, különben mi is észrevettük volna.

 A hat gyerek anyja egymást támogatva, sírva másztak, majd ereszkedtek az Elefántlyukhoz, hisztérikus sikítással követelték Echo válaszát, élnek-e fiaik? Imádkoztak az isteneikhez, gyertyák fényével világították meg a nedvességtől csillogó mészkő falakat, úgy ziháltak, hogy kipárolgásaik néhány nap alatt fullasztóan párássá tették az üreget. Az apák szemében viszont könnyek helyett mást láttunk, egy apró, de egyre növekvő szúrást, egy bosszantó kis viszketést, aminek minthe mi lettünk volna az oka. Brigádjaink messzire hatoltak be a barlangrendszerekbe, papíron, szénheggyel vezettük; hosszan, remegve kanyargó indákkal jeleztük az újabb és újabb felfedezett ágakat, de a keresés egy hete alatt sem találtunk semmit. Az tíz napot jelentett a fiúk eltűnésétől. Kimondatlanul, feladtuk a keresést, csak látszatból, álcaként hirdettük az eltökéltséget és az együttérzést, mígnem közösségünket is veszteség érte. A felszín alatt járva, nem óvakodhatunk eléggé a rajzás felzavarásától, megszoktuk a táróink élettől mentes ürességét, az idegen barlangrendszerekbe a gyanútlan préda magabiztosságával törtünk be és két törp életével fizettünk. Így a keresést a biztonságos, jól ismert folyosókra korlátoztuk, ahol tudtuk, hogy nincs értelme és néhány napig még hazug reményt hintettünk az elveszettek családjának, mielőtt beismertük kudarcunkat és mentegetőzve ecseteltük a halálhírt elfogadó apáknak, hányféle lény képes nyom és maradék nélkül eltüntetni a prédát a hegyek alatt. Az anyák sikítottak, hajukat tépték, köptek a szakvéleményre és a keresés folytatását követelték

Volkan, a fattyak eltűnésétől számított második hét közepén került meg, a tenger mosta Viharfogó hegyoldalakon ereszkedett le, egyetlen testet cipelt, tépett hálópokrócába csavarva. A parton lévő, névtelen halászfaluba érve, a helyiek azt beszélték, hogy Volkan még rosszabb bőrben volt mint a gyerek, tépett szakállal, sebek tucatjával, horpadt, hiányos, szinte ronggyá szabdalt mellvérttel, kopasz foltokkal a fején.

Szárnyrakapott a pletyka, a fattyak belesétáltak a rajzás egyik fészkébe.

 Miután egy kordénra felpakolva Volkan elhúzta a fattyút Vörösdokkig, az orvos kijelentette, hogy a gyermek meggárgyult, nem lehet mit kezdeni vele. A kíváncsiskodó tömeg magas vállai fölött ugyan nem, de a hónaljaik alatt átlesve, egy pillanatra nekünk is sikerült elkapni a fattyú tekintetét és rögtön tudtuk, a fiú lelke nem tért vissza az elragadtatásból. Az emberek új nevet adtak a neki; Ábránd. A gyanakvó tekintetek amivel addig néztek ránk, hirtelenjében megszűntek, a szülők kik nem kapták vissza a gyermekeiket, Ábrándot kiáltották ki felelősnek és felbújtónak, még a kapcsolatot sem firtatták Volkan térképei és a történtek között. Még a kondor is kidobja a hibás toját a fészekből, akkor is, ha az az egyetlen utódja. Ha Ábrándot az utcákon látták kövekkel dobálták, ellökték és gyilkosnak kiálották ki. Megfeledkeztek róla, hogy mint a férfiaknál, úgy a gyermekeknél is, a csoport adja a bátorságot a felelőtlen, és a bátor tettekhez egyaránt. Mi visszavonultunk Otthonunk oltalmazó kőszoknyája alá és megkönnyebültünk, hogy a Jószerencse megóvott bennünket egy újabb incidestől az emberek ellen.

Volkan hőssé vált, talán az egyetlen olyan törppé akit tartottak valamire Vörösdokk lakói, sorban álltak, hogy meghívhassák egy sörre, ami mellett elmesélheti miként küzdött meg a csúszkákkal, a rajzással és az örök sötétség egyéb lényeivel, hogy megmentse a fiút, aki végül értéktelen lett a szemükben, de Volkan tettét, az önfeláldozás példájaként emlegették. “Tessék, egy becsületes törp!”, “Bár mind ilyen lenne!”, “Látjátok eggyüttmily sokra vinnénk, ha hagynátok a kapzsiságot és minket szolgálnátok?” mondogatták. Aztán utána köptek az utcán, “asszonylopó”, “aranyfaló”, “csatornamester” és még tucatnyi sértés érte,mert Volkan minden meghívást elutasított, egy szót sem volt hajlandó szólni arról - nekünk sem - miképp mentette ki a fiút, a rajzás fészkéből. Szándékosan nem dagasztotta a nevéhez enyvezett dicsőséget, hallgatása a szóbeszéd jobb fűtőanyaga volt, mintha maga talált volna ki kalandokat, amikkel az unatkozó embereket szórakoztatná. Jót tett az üzletnek, ami történt azon pedig már képtelenség volt változtatni. Egy törpnek csupán a Mélykirály és az asszonya előtt nem voltak titkai, de Volkan ekkor már félig kint volt a küszöbön.

***

Az évek múlásával az üzletben elért sikereket azonban árny borította, mint a feltúrt meddő takarja el a dombok zöld füvét. Tudtuk, mi hozott keserűséget a tűzhelye mellé, hisz ez a kötelesség ott ült mindannyiunk vállán, bármelyik brigádba is tartoztunk, bármilyen szerszámot forgattunk is. Volkan második házasságából még nem született fiú. Mi pedig, a hosszú telek alatt az ivócimborák jámbor jólátásával vigasztaltuk, hogy van még idő, hisz oly fiatal, csípője kerek, és ha lerészegedtünk a vállát is megveregettük, ha neki nem megy, majd mi besegítünk. Ha Volkan is részeg volt, erre válaszul ő is megveregetett minket, és vérző orral, híjas fogsorral vigyorogtunk egymásra, elvégre van nekünk humorunk, csak elő kell kotorni. Talán Volkan már a házassága elején érezte, hogy a Törpök Anyja soha nem fog rámosolyogni második asszonyára, mert nem faragott előre bölcsőt, nem fűzött a főtébe vert szegekre kötélhálót. A szerelmük azonban kitartott, asszonya boldognak és elégedettnek tűnt, Volkan gyakorlatias törpként évről évre egyre kevesebb reményt fektetett bele, hogy magja a méhén át, megfiatalítja asszonyát. A Törpök Anyjának csodatételeiben kevesen hittünk igazán. Ezért bocsátottuk meg neki, hogy elvágyódik közülünk; az ugaros törpök asszonyai többször is képesek voltak teherbe esni, volt rá esély, ha halvány is, hogy napszintre visszatérés még megsegíti meddő házasságukat.

A szigorúan az ember tulajdonát képző föld ára, azonban újra és újra távolabb tolta Volkan előtt a célt, az elmúlt két évtizedben a letelepedési adót megkétszerezték a városbírák, hála a keletről érkező shaddokok ezreinek, az adóra ráadásként kiszabott törp szorzó olyan szintre emelte az összeget, hogy Volkan akár bárókéval felérő vagyon is kuporgathatott, sosem tellett volna ki belőle a néhány hektárnyi szántó. Gyarapodása lelassult, a hegymélyi túrázásnak akkor áldozott le, amikor a Front zsugorodni kezdett; Tharsis pihenni, fáradni látszott, a jégpáncél megolvadt, és ahol addig csak vizet sejtett az ember szigetek bukkantak fel. Északon visszábbhúzódott az örök hó; új helyek vártak feltérképezésre elszippantva a kalandvágyó embereket.

Volkan számításai szerint tizenöt évet csúszott a terve megvalósításával, de végül elérte. A szén ugyan kevesebbet ért, hisz a telek is enyhültek, hogy Tharsis kevesebb hamut köpött a világ túlfelén, ám a nyarak hosszabbak lettek, a termény pedig bőséges. Volkan régóta őrzött értékváltói többet értek, a föld, hogy jobban termett, kevesebbet, és mint kiderült, Volkan remek érzékkel fektette be az összespórolt vagyonát. Isinglass sosem említette kik a társtulajdonosai az üzemének, de amint kevesebb hajó futott jéghegyre, vagy süllyedt a mélybe a tomboló viharok áldozataként, Isinglass műhelye elkezdett fizetni és rögtön szemet szúrt, hogy Volkan is egyike lehet a befektetőinek. 

Az utolsó szezon eleget fizetett, hogy maradéktalanul kifizesse a földet, rajta az ingatlant - amit majd úgyis lerombol -, a letelepedési adót, a törp szorzót, a jószágokat, a jármot, a vetőmagokat, jutott biztosításra, vetőmagra és két évi tartalékra míg beletanul a gazdálkodásba. Negyvenhét évébe telt összesen. Túlélt évi három, az utolsó évtizedben inkább négy, a legerősebb szezonokban öt betörést a rajzás territórimába, több száz napot töltött csak azzal, hogy a mocskos lényeket írtotta, közben a személyes bosszúra való kicsinyes igényét, az elégtételt a fia, Márvány élete felett, a százezernyi rajzás testéből kifolyó vérrel táplálta. Eszünkbe sem jutott, nem vagyunk bosszúálló fajta, hogy ahányszor döfésre emelte a rajzás ellen használt fegyvert, bedöfte a hegyet a döbbenten tátva maradt szájba, vagy a meglepetten elkerekedő szemek közé, Volkan nem csak szórakozást nyújtott az embereknek, de fel is használta őket, hogy megtorolja a fiát.

Tavasszal, mikor Otthonunk kapuját még fröcsögve locsolta jeges vízzel a zubogó Gíslear, látványosság számba ment Volkan távozása, erre készült egész télen és ezt erre várt negyvenhét éven át. Dicsőséges, szénport köpő kesztyűkkel kellet volna veregetnünk a vállát, fuldokolnunk kellett volna a pipafüsttől és díszkorsóból innunk a daromerit, de képtelenek voltunk hangosan örvendezni. Csak álltunk a Kétszáz Pillér Csarnokában, szakállunkat borzolta a hat hónap után először kinyitott kapun át beözönlő hűvös huzat, képtelenek voltunk kimondani a búcsú szavait, képtelenek voltunk bármit is mondani. Volkan távozásának ünnepélyessé tétele meddő kísérlet volt Egyetlen szót sem intéztünk hozzá, és mi sem voltunk biztosak abban, hogy Volkannak is szólt-e a “Jószerencsét!” kiáltás, amivel a hágók felolvadásával, a telep és zsilipőröknek ellátmányt és váltást szállító teherbrigádokat indítottuk útnak. Akartuk, de képtelenek voltunk jó szívvel fogadni, hogy az utolsó telet töltötte népünk tagjaként,  hogy ősszel már, az ugaros törpök egyike lesz. Így volt ez, ha valaki elhagyott bennünket, nem akart közülnkvaló maradni, képtelenek voltunk közülünk valóként búcsúztatni. 

***

Volkan torkából halkan rezonált Apáink Lábnyoma, ahogy elhagyta az Ezer Füst Völgyének határát jelző, fehérre meszelt kőrakásokat, elégedett, reményt hordozó sóhajjal váltott másik nyomdalra, bár innen már vakon és süketen is eltájékozódott, a dal egyszerűen  jól esett a tiszta levegőn, a kén-hidrogén fojtó felhői után. Egy haladással a fennsík után már ki is szellőzött orrából a bűzös tojásra és bomlásra emlékeztető szag. A ritka levegő kövektől, moháktól, fűcsomótól és meredek falak árnyékos oldalán tapadó hófoltoktól vidult fel, az illatokat a fiatal szél kavarta frissítő masszává. Öklendezni kezdett, turháját a szürke kövekre köpte, az ártalmas gázokból lerakódott élénksárga nedv malterként tapadt, mintha magából az Ezer Füst Völgyének valamely bugyrából fröccsent volta egészen odáig. Nem sokkal később a saját nevét viselő ösvényre terelte a ritmus, amely egy repedezett gerincen kanyargott kitartóan. Szerette ezt a járást, nem azért mert róla nevezték el, hanem a gerinc jobb oldala miatt, ami néhány nyélnyire a bakancsa alatt letört, számtalan apró és sötét lyuk szabdalta meredek sziklafallá. Ott költöttek tavasszal az utolsó szirti-fecskék. Gyakran cikáztak merészen és gondtalanul Volkan körül, a vidám madarak mindig az első útra emlékeztették, mikor megkezdte az ösvény kitaposását, melyen számos kiváló bakancsát elkopotta a cakkos bazalt. A fecskék csivitelése eszébe juttatta a korai lelkesedést, lendületet adtak vonakodó lépteinek. Nehezen ismerte be, de félt lezárni életének ezt a szakaszát.

A gerinc alatt, szintén jobbról, tiszta időben vethetett egy pillantást a Ferjram olvadékvizének egyik csermelyére, a Szálkásra, melynek vize úgy vonzotta az életet, mint magkő a vasreszeléket. Üdítő látvány volt, főképp a Ezer Füst Völgye után és valamelyest melengető is, elvégre ez egyike volt azoknak a mellékágaknak, melyek végül addig kanyarogtak, míg völgyeken és zuhatagokon át, részesei lettek a Négy-Nagyfolyónak, némelyik a Kráterig ereszkedett, hogy a földművesek vízelosztó rendszere újabb ezer érre törje a folyót, hogy földjeiket öntözze, két másik ága a hegyek keleti oldalára fordult, hogy összekössön bennünket a kirendelt szénbányászainkkal. Ez volt az utolsó pont, ahol még magasabb nővérei és fivérei engedték látni az Otthon hó nélküli fekete körvonalát, mielőtt Volkan alászállt a barlangrendszerbe.  Az ösvény fordult a lába alatt Szürke Anyó hosszú gerincén, ereszkedni kezdett a cakkos, valaha gleccserek tépte sziklák között, elvesztette szem elől az Otthont és Muul Kratga öregesen, hószitát pöfékelő bércét.

Megérkezett a Sajgó Torokhoz, a magas, vörös szikla alkotta bejáratából és a rögtön sötétségbe vesző barlangból hűvös, dohtól súlyos fuvallat szusszan a napszint felé, mint a föld áporodott leheletű sóhaja egy hosszú alvás után. Letelepedett a huzatban. A Sárga delelője még messze volt, de Volkan kihagyta a reggelit és jó bányász hagyományhoz hűen mindig bőséggel étkezett mielőtt alászállt. Ráérősen elfogyasztotta az aznapra beosztott fejadagot, majd maradékok után felkutatta az egész málháját. Minden készletét megette. Tartalékai már közel voltak, pihenő nélkül, egyetlen hosszú, egyenletes ereszkedéssel tervezte zárni a napot, mire a Vörös fénye is felszívódik a nyugatra álló hétezresek csúcsain, Volkan elérkezik az Utolsó Posztra és friss ételt vesz magához. 

Sietve elpakolt, hogy mihamarabb rágyújthasson a pipájára. Súlytólégtől nincs okunk tartani a természetes barlangokban, az a bányák velejárója, azonban a dohány édeskés füstje épp olyan, mintha azt kiabálnánk: “hahó, itt vagyunk!”, így hosszú ideig, ez az alkalom ígérkezett az utolsónak, hogy a magányt kiélvezze és pöfékeljen. A fekete pipára ráillesztette a hosszú, íves szárat, a szűk kazánt keményre tömte a Fűzesdűlői dohánykeverékkel, majd gyufával begyújtotta és kényelmesen elhelyezkedett egy lapos, töredezett csillámpala sziklán. Az arcát, a sűrű, sebesen hömpölygő felhótakarón keresztül átszűrődő kevéske napfény felé fordította. Egyik kezét szeretett barátként melengette a kazán, másikkal hatékony módszerességgel eltávolította a függőket és díszeket a szakállából, rendezett sorban lepakolta maga mellé fiát, apját, apja fivérét, nagyapját és kibontogatta a fonatokat. Még bőven tartott a pipa, mikor a szakállápolásra fenntartott mellényzsebéből előhúzta a borzoló fésűt.

Egy bőséges tömést számolhatunk két órával, vannak viszont nagy öreg pipaszívóink is, korsónyi kazánú pipákkal, amivel hat órán át is pöfékelnek. Volkan a legkisebb pipáját tartotta magánál az ilyen utakra, a hegyi kalauzok és teherjárók által kedvelt fajtát, fél órán át tartott egy tömés.

A felhőzet bomlani kezdett, a nap pedig szétcsapott a köztük és a Sárga függőlegesen szórta perzselő fényét a világra, lángszínnel borította be azt. A fekete sziklák elmélyültek, a hósapkák vakítóan ragyogtak, a levegő hirtelen melegebbnek érződött. Volkan pipájának a füstje az arany színében gomolygott. A nap ereje azonban hamar elhűlt és Volkan ezt búcsúzásként értelmezte, fejet hajtott ezért az utolsó melengető pillanatért, érezte, hogy bőre máris kipirult, de keveset törődött vele, hisz két hét árnyék és árny várt rá.

Kiütötte a hamut a pipából, szakálldíszeit egy gyapjúval tömött kecskezacskóba helyezte és a hónalja alá kötötte, vett magához egy kevés vizet és leóvakodott a torokba, melyet belülről - hogy a pusztító elemektől már védtek a szilárd falak - finom zuzmó réteg tartott folyton nedvesen. Elszórtan gombák tapadtak a falakon, egy fűcsomó levelei bágyadtan, kókadoztak fakón a súlyos harmatcseppek alatt, az alkonyzónában a sziklák kifelé néző oldala egységes zöld színt vett fel. A sötét zóna csupán néhány lépésnyire kezdődött Volkan előtt, alig pár másodpercet töltött el a nappal és az örök éj világának határán, míg szeme alkalmazkodott.

A Sajgó Torok első kamrájában pillanatokkal később elhalt a légzésének betolakodó zaja, sziluettje a fény hiányában végképp egybeolvadt az abszolút sötétséggel, Volkannal régi útitársként üdvözölték egymást.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A törpök és emberek együttélése konfliktusokkal, háborúkkal és gyűlölettel indult, már az első napon is, mikor a törpök előmásztak a barlangok mélyéről. Egy évezred elteltével azonban kidolgozták a törékeny egyensúlyt.
A törpök fejlődésére irigy emberek azonban mintha csak várnák, gyorsan múló generációról generációra, hogy a hegyek mélységeit uraló faj vétsen ellenük és okot adjon a támadásra.

Rövid összefoglaló

Törpök szemszögéből íródott fantasy regény mely vegyíti a bányászregényeket, a klasszikus fantasy toposzokat és a természeti katasztrófákat.

Olvasási idő

31 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!