Barion Pixel nuuvella

2.

Öregnek érezte magát. Lassan behabzsolta a lecsmás, zsíros ragut, amelybe a kőszáraz kenyereket áztatta. A hűvös étel ízénél csak az állaga volt rosszabb. Sötétes színe az alvadó vérre emlékeztette. Miután végzett, félretette a kopott fatálkát, átsétált a négyszögletes helység bal sarkába, ami az ajtó mellett volt, a szájában forgatott megrághatatlan cafatokat beleköpte a vödörbe, amiből máris felszállt a bűz. Visszatette rá a fedelét, majd átbattyogott az ellentétes sarokba és kortyolt néhányat a hideg, poshadó vízből. Majd leheveredett nyikorgó, szűkös priccsére. Hátat fordított a folyosóról remegve beszűrődő fáklyafénynek. Megpróbált újra aludni.

A testedzést második szökési kísérlete után abbahagyta. A nyitott cellaajtón át sikerült kilopóznia. Ahogy számított rá a börtön minden ajtaja, kapuja, rácsa nyitva volt, ami útjába esett. Róka remek munkát végzett. A tömlöcök kijáratánál találkoztak. Megölelte zörgő csontú barátját, majd akkor jött rá, hogy ő maga is milyen sovány lett. Eltűntek dagadó izma, széles vállai pedig jócskán lelohadtak. Ez rabságának második évében történ. Azóta fél adag élelemre fogták, erejét tovább vesztette. Némán lopakodtak Morakken sötét utcáin. Nem a szavak és nagy beszélgetések ideje volt ez. Kétszer hallották őrjáratok csörömpölő menetelését. Beugrottak egy a börtönhöz képest rém kellemes illatú sikátorba, majd némán lapultak, amíg a zaj el nem halt. Aztán sebes léptekkel szelték át a tereket. Ahogy elértek a legszélső házakhoz, óvatosan kilestek a falakra. A város szürkés falai mentén harmincjardnyi üresség terült el. Tilos volt annál közelebb házat emelni, vagy sötétedés után megközelíteni a falakat. Két fáklyás őr-párost láttak sétálni az adott falszakasznál. Róka kérdőn nézett rá, míg ő nem bólintott, jelezvén bajtársának, hogy van ereje küzdeni. Hangtalanul rohantak a lépcső felé. Róka léptei mindig is nesztelenek voltak, neki azonban hiányzott a láncing tompa csörgése. Mikor felértek kettéváltak. A neki jutó őrpáros némán távolodott tőle. Egyikük kezében számszeríjat szorított, a másik karddal az oldalán tartotta a fáklyát. Övéről egy apró kés markolata lógott le. 

Nekiiramodott, léptei ekkor már nagyobb zajt csaptak. Bízott benne, hogy a szegecselt bőrsisak, amit az őrök viseltek épp elég zajt nyel el, hogy meglephesse őket. Mikor már öt lépés volt közte és az őrök között, teljes erőből nekiveselkedett. Egy pillanat alatt mögöttük termett, elkapta a fáklyás torkát, kezével a megdöbbenten felhökkenő őr késéhez nyúlt, kirántotta az apró pengét, és átdöfte a láncing szemei között. Az őr, ijedten kalimpált a fáklyát tartó kezével, arcon csapta a kardjával ügyetlenkedő társát. Az apró kés megvillant a csillagok halvány fényében, majd lepattogzott, barázdált élével végigszántott az őr torkán. Ellökte a testet, majd a másik felé fordult, akit a fáklyától kapott parázseső hátrálásra késztetett. Az ütés nem volt erős, a sisak homlokán találta el, azonban a narancs-píros fellobbanás, megijesztette és elvakította. 

Rávetette magát a szemét dörgölő őrre. Lesújtott a medvemancsnyi markában szorongatott apró pengével. Egészen markolatig átszelte a láncinget, a csapás ereje pedig a földre kényszerítette a hangosan felnyikkanó férfit. Arra nézett ahol Rókának kellett volna viaskodni másik két őrrel. Azonban sovány, kecses mozgású barátja már végzett, és egyenesen felé tartott. Hajlamos volt elfelejteni, hogy barátja a lesből gyilkolás mestere.

A lopakodás és ez a pár pillanatnyi dulakodás felélte erőtartalékait. Szíve iszonyatos ütemet diktált, lábai remegtek, az egyenes tartástól sajgott a háta. A szélesen vigyorgó Róka épp kötelet csomózott a várfal egyik lőrése köré, hogy leereszkedhessenek. A vékony felföldi sodrású kötél halk susogással szelte át a levegőt. Ebben a pillanatban egy nyílvessző szisszent. Pokoli fájdalmat érzett a hátában, keze reflexeitől irányítva a fájdalom forrásához kapott, ahol egy favesszőt érzett kiállni, bal lapockájából. Megrogyott, eltántorodott és fél térdre esett. Róka összeszorított fogakkal felnyögött: – A rohadt életbe. – Villámgyorsan kimozdult oldalra és elrohant királya mellett, még csak rá sem pillantva. Willem-en, újabb fájdalomhullám söpört végig. Ezt már nemcsak hátának jobb oldalán, hanem egész testén érezte. A vessző könnyedén átsiklott a rothadó anyagon, amit közel egy éve viselt, forogva átszúrta mocskos bőrét, épp csak elsiklott két borda között, majd betört a levegővel teli tüdőbe. A becsapódó vessző ereje leterítette a gyengülő férfit. Még hallott egy kínnal és harag keverékével megtöltött sikolyt, ami néha vonyításképp máskor üvöltésképp tért vissza emlékeiben, de abban biztos volt, hogy nem az ő torkából származik. Aztán feladta a szökésbe vetett hitét és elájult.

Közel fél évig szenvedett a seb okozta láztól. Megfertőzte testét a szutykos ruhadarab, amit a rozsdás vessző tolt maga előtt, egyenesen a tüdejébe. Lázgörcsök, vérrel és gennyel telített köhögések töltötték ki első hónapjait. Meg kell hagyni, mikor eléggé magához tért, ahhoz, hogy ehessen, pazar ételekkel látták el. Tyúkhúsból főtt levessel, gyümölcsökkel és sültekkel táplálták. Épp mint rabsága elején, próbálták életben tartani, embert próbáló sérülései ellen küzdve. Miután visszanyerte egészségét, és testi ereje is gyűlt valamennyi, visszavitték jól megszokott tömlöcébe és fél fejadagra fogták.

Ez alatt a hat hónap alatt, mintha évtizedeket öregedett volna. Végtagjaiból elszivárgott az erő, ruganyosságuk elveszett. Azóta gyakran szenvedett láztól. Szervezete legyengült ugyan, de az élethez való ragaszkodást képtelen volt feladni. Évekkel ezelőtt meg kellett volna halnia, azonban sötét átka már beleivódott a húsába, távol tartva őt a pusztulástól. 

Róka jutott eszébe, majd ahogy elrohan mellette. Aztán a vérfagyasztó sikoly. Tudta, hogy barátja gondolkodás nélkül hátrahagyta volna. Őt nem kötelezte a Kard Esküje, hogy haláláig küzdjön mellette, ahogy már egyetlen felföldit sem. Ő igaz barát volt. Már az első vesszőnél, ami a hátába fúródott eldőlt, hogy a szökés értelmetlen. Az első faluig sem jutott volna el. A második lövés, halálos volt. Barátja talán bosszúból levágta az íjászt, aztán kereket oldott, vagy maga is áldozat lett. Róka soha nem kóstolta az átkozott húst, szerencséje lehetett. 

Huszonöt esztendősen, a félelmet nem ismerő seregek élén uralkodni kellett volna, vagy három éves fiát nevelnie. Csatákat vívnia és asszonyával hálnia. Ehelyett az elmúlt három évet Morakken sötét kőfalai között töltötte. Egyetlen társasága a patkánysereg volt. Ritka szakállában, hajában, rothadó rongyaiban tetvek százai hemzsegtek. Naponta több órát töltött a levadászásukkal, bár fölöslegesen, hiszen az egész tömlöc egy tetűtanya volt, beleértve az őrséget is, akik az elmúlt években már sértésekkel sem illethették, ugyanis újonnan a rabhoz szólni is halálos bűnnek bizonyult. Ennek első szökési kísérlete volt az oka.

Felsóhajtott, ahogy az álom előtti vizelési inger elkapta. Össze is hugyozhatná magát, méltóságán az sem ejtene itt csorbát. Lassan átfordult a priccsen lábait a jéghideg kőlapokra helyezte, beletúrt sötétbarna, csapzott hajába, majd felnézett. 

Cellája rácsai előtt egy férfi állt a halovány fényben. Egy pillanatba sem telt felismernie legyőzőjét, az egyetlen embert, aki valaha fölülkerekedett rajta csatában. Sir Elvis arcát ugyan árnyak fedték, széles atlétatermete, tökéletesen kidolgozott, szálkás hosszú karját az egyik keresztrácson pihentette. Átizzadta fehér, ezüstmintákkal fűzött vászoningét. Másik kezében egy gyertyát tartott, amit beledugott egy réztartóba és a keresztrácsra helyezte. Ekkor fény fedte fel arcát. Összecsapásuk óta semmit nem változott. Vékony, olajozott bajuszt viselt, élelmes szeme egyenesen szegeződött rá, egy pillanatra sem rebbenve meg. Keskeny álla és egyenes vonalú orra volt. Talán tarajos, kétoldalt arcára simuló sisakja formálta a fejét. 

–Mit keresel itt? – kérdezte rekedt, harácsoló hangon. Hónapok óta ezek voltak az első szavai, a sötétben elsugdosott imákon kívül.

Sir Elvis meghajolt felé és el is mosolyodott, bár csak színlelte a kedves gesztust. Az ő népe férfijai nem mosolyognak. Nem szokás kifejezni érzéseiket, már ha egyáltalán vannak.

–Sokat gondolkodtam, felség! – hangja egyszerű volt, nem illett egy gyilkoló géphez. Akcentusa alig volt érezhető – A napról, amikor legyőztelek. Eljött az idő, hogy bevalljam, csodálattal tölt el ahogy küzdöttél.

Willem kiköpött. Még mindig priccsén ült, karjait térdére támasztotta, könyökét kifordítva, hogy terebélyesebbnek tűnjön. Szúrós, fenyegető szemekkel meredt a zsoldosra, próbálta minden gyűlöletét és haragját összekotorni, amelyekből kétségtelenül rengeteg volt, ám pontosan tudta, hogy a rácsok mögött, mocsokban sínylődő féreg, aki az elmúlt három év során lett belőle, nem fogja megijeszteni Sir Elvist.

–Hagyd el a seggnyalást, dreen-i, az én népemnél nem szokás. – már rég tervezte a bosszút legyőzője ellen. Miután felépült sebeiből eleinte tombolt benne a gyűlölet, hogy saját serege előtt szinte teljesen elpusztították. Tudta, ha egyszer megszabadul és meg kívánja tartani a hegyi-harcosokat, előbb végeznie kell ezzel a férfival. Sokszor felidézte magában a napot. Frissen alig ezer önkéntessel áttörte és felégette a Simmen-hágót elzáró Végvárat, álmukban kiirtotta a Trifortok őreit és büszkén lépett Guldmark földjére, mint hódító hadvezér, avagy elszánt szabadságharcos. Ezer jó felföldi fordult szembe közel hétezer guldmarkival, már majdnem megtörték az ellenséget mikor az idegen harcos átfurakodott saját sorain és kiállt vele. A csata rögtön abba maradt, minden férfi, legyen az felföldi vagy guldmarki a párbajozókat figyelte, mit sem törődve azzal, hogy bajtárs, vagy halálos ellenség áll az oldalán. A harcuk részleteire kevéssé emlékezett, őrült harag kerítette hatalmába, az átka hajtotta szívét, gyűlölete irányította karjait, viszont a pillanat mikor az ellenség serege örömtől mámorosan kántálta a dreen-i nevét: Elvis! Elvis! Elvis! és az érzés, ahogy a rövidke kard átjárja a testét, az örökre megmaradt, és bosszúért kiáltott.

–Ennek örülök, Willem! Szánandó szokás ez itt Guldmarkban. – színtelen hangon beszélt. Közben tekintetét le sem véve a cellában ücsörgő harcosról. Willem figyelte, hogy pislog-e a kékes tekintetű Phalanx. Ő már háromszor volt kénytelen, de Sir Elvistől egyet sem látott. – Hazámban nincsenek rangok, csak asszony és katona.

–Nevetek sincs, ha jól tudom.

–Tévedsz, harcos. Keveset tudtok itt észak-nyugaton népemről. Van nevünk, ugyan nem születésünkkor kapjuk. Ötesztendősen, mikor először nyomnak fegyvert a kezünkbe, az arénában, anyáink odalépnek felsorakozott fiaik mögé és egy nevet suttognak fülünkbe. A mi nevünket, amit csak a fiú és az anyja titka. Én ekkor hallottam anyám hangját utoljára, mint a férfiak többsége. Elsuttogja nevünket, és akkor megkérdez minket a fő kiképző, hogy szólítson az elkövetkező öt évben. Mi pedig választunk egy keleti, vagy nyugati nevet. Akár északit is. Soha nem áruljuk el a saját nevünket. Így a halál a csatamezőn nem tudja, kit keressen. Ellentétben veled, Willem, akinek harcosok ezrei üvöltik a nevét, azt a nevet, amit az életeddel együtt kaptál és a halál birodalmába is magaddal viszel majd. Könnyű célpont vagy, mégis valamiért képtelen rád találni a vég.

Willem újra kiköpött. Fárasztotta az egyenletes, halk duruzsolás.

–Ezért jöttél, hogy nevekről diskuráljunk? Mi keresnivalód itt?

Sir Elvisz eltöprengett a válaszon.

–Lassan leszáll a nap, ha épp érdekel. A délutáni edzésemet teljesítettem, mikor úgy döntöttem ideje eljönnöm hozzád. Mióta megküzdöttünk, megingott hitem a kiképzésemben, soha nem tarthatott volna egy párharc egy barbárral sem ilyen sokáig. És a tény, hogy életben maradtál, kétségekkel tölt el, nem beszélve a saját sérüléseimről. Mondjuk úgy Willem, lenyűgöztél. Mikor fogtál először kardot, ha megkérdezhetem?

–Hagyd már az udvariasságot! Hét évesen. – Bár szégyellte bevallani, de örült a társaságnak ráadásul úgy tűnt kedvenc témája felé terelődik a beszélgetés, a háborúzás irányába.

–Tudod Willem, ha egy dreen-i gyermek öt éves kora előtt eléri a magasságot, már beléphet az arénába. Öt évesen be kell lépnie! Én magas gyerek voltam. Az első emlékem az, hogy ott állok homokkal felöntött arénában, talán hathónapnyira az ötödik születésnapomtól. Testemet párnázott és merevített ruha borítja, fejemet vastag nemezsapka védi, kezemben súlyos fapajzsot és párnázott kardot szorítok. Az első nap az arénában. Tíz korombeli harcossal az oldalamon nézek szembe a már három éve edző nyolc évesekkel. Izmosak, inasak, párnátlan fakarddal a kezükben, meztelenül állnak szembe velünk. Első lecke: a vereség! Azért, hogy soha többé ne akard érezni, ahogy a kegyetlen fiúk a szart is kiverik belőled.  Aztán évek kemény munkájával eléred a szintet, amikor már nem tudnak legyőzni. Tökéletesen egyenlő vagy a katonákkal. De még taknyos vagy. Hiányában vagy a tapasztalatnak és a gyilkolásnak. Tizenöt éves vagy. Akkor Dreen nagytanácsa harcba bocsát titeket. Jelentős aranyat zsebel be, száz dreen-i katonáért. De feltételt is szab. Egy éven belül háromszor kell bevetni a századot, legalább. Ostromban, nyílt ütközetben, bárhogy, csak ízleljék meg a vér ízét. Aki az egy év szolgálatot vértelen karddal tölti el, annak újabb évre háborúba kell szállnia. Ekkor már mestere vagy a Phalanx harcnak. Aztán megnyílik előtted a szorító. Bajnokká edzenek a legkiválóbbak. Tizennyolc évesen leszel hivatalosan szabad katona. Kincstári mellvérttel, pajzzsal és sisakkal. A kardodat apád kovácsoltatja, habár csak a markolat dísze lehet egyedi. Egységes harci öltözet, egységes mozgás, szinte egy ember vagy a társaiddal. Eddigre háromszor váltottál nevet, valójában csak te tudod, ki vagy! Alig lépsz ki a laktanya kapuján, apád már megtalálta a leendő feleségedet. Megnősülsz, rabszolgáid, gyermekeid lesznek, de nem ők alkotják a családodat. Egy leszel a századból, csak ott érzed teljesnek magad. A csatasor legelején. Egy életen át edzel, lehetsz a legjobb is, mégis senki vagy. Vezetőkké csak a veteránok lehetnek: ötven felett, a legnagyobb harci tapasztalattal, akik elég bátrak ahhoz, hogy felvállalják a nevet, amivel anyjuk ajándékozta meg őket. Dreen pedig, ahányszor csak lehetősége nyílik, rá bérbe ad valamelyik seregnek. Tárgy vagy, ami egyedül értéktelen. Mint egy szeg a házból. Meg tudod ezt érteni, Willem?

–Térj a lényegre, Sir Elvis, vagy akárhogy is hívnak!

A dreen-i bólinott.

–Így hát nyugatra jöttem a barbárok közé, ahol otthoni egyszerűségem páratlansággal felel meg. Abban az évben mikor átléptem Guldmark határát Elvis volt a választott nevem. Ezért ismersz így. Tudtam, hogy legyőzhetetlen vagyok, harci ügyességem összemérhetetlen a barbárokéhoz. Csak népem tagjai között találhatnék méltó vetélytársat. Ám ez a gondolat elvette az örömöt a harc rutinjából. Képzeld el a favágót, aki csak az erdőirtáshoz ért, és semmit sem érez munka közben. Minden napját egy olyan dologgal tölti el, amit kényszerből csinál. Nincs öröme az életben. Sem a nőkben, sem az ételben.

Willem ropogó térddel feláll, remélte, hogy az ízületei halk recsegése elkerülte Sir Elvis figyelmét, de egy dreen-i minden részletre figyelt.

–Három éve rohadok itt, legtöbb időmet alvásra szánom, mert az a legészrevétlenebb módja a keserű idő eltöltésének. Azt hiszed, magyaráznod kell nekem, mi a csüggedés! Van elég sötét gondolatom nélküled is, nem kell, hogy az ömlengésedet hallgassam! – egészen a rácshoz sétált, szemtől szemben állt legyőzőjével, mindössze néhány vashenger választotta el őket. – Térj a lényegre!

–Legyen hát. Egy barbárral nem lehet tárgyalni, de úgy tűnik kellemes beszélgetést folytatni sem. Mikor összecsaptunk, tudtam, hogy jobb vagyok nálad, párharcban egy ember megölésére legfeljebb öt mozdulatot szánok. Úgy számoltam nálad talán hétre ha szükség lesz. Ehelyett addig húztad, míg már elvesztettem a számítás fonalát. Megdöbbentettél. Ahogy harcolsz, azt akarom érezni én is! A csata őrületét, a végtelen kitartást. Látszik rajtad, hogy nem ismered tested korlátait, nem osztod be az erődet, mégis szinte vég nélkül bírtál volna küzdeni. Akkor! Reméltem beavatsz, mit érzel, mikor vad támadásaidba lendülsz! 

 Willem hangos nevetésben tört ki. Évek óta nem röhögött. Az üres tömlöcök falairól visszaverődött az öblös kacaj. Volt valami félelmetes abban, ahogy egy tucat Willem egyszerre felnevet. Mikor végzett vad tekintetéből egy pillanat alatt kifutott a jókedvűség, helyét nem is a mostanában jellemző üresség, hanem a sötét harag vette át.

–Nézzenek rád, dreen-i! A legyőzhetetlen harcos, akinek zsoldja évi három szekér arany! Ellenségem szolgálatában a legyőzőm! Eljön a bűzlő börtönömbe, mert bajtársai között nincs egy barátja sem! Idegen vagy itt, hiába te vagy az Ország Megmentője, a Seregek Vezére, a Király legfőbb testőre, semmibe vesznek!

Sir Elvis arcán egy pillanatra átfutott valami keserű harag egy csepp undorral keveredve. Mit is várt a barbártól? Bűzlő átkozott szívű patkány. Egy láncra vert senki. A harci tudása összemérhetetlenül kevés az övével szemben, mégis olyan láz hajtja, amit ő nem érthet meg. A csodálat haragba csapott át!

–Megölhettél volna azon a kurva harcmezőn! Nem a képességeid miatt, de kétszer is hibáztam! Centikre kerültem el a pengédet! Hosszúkarddal álltam szemben, fikarcnyi esélyed sem lehetett volna! Mégis, meddig húztad? Hányszor megsebeztél! Pedig mozgásodban nincs elegancia, precízió, izmaidnak csökkentenie kellett volna ruganyosságod! Te az őrülteddel megtörted a test rendjét! Ha az enyémnél fele olyan tökéletes kiképzésben részesültél volna, most is darabokban feküdnék ott! Sokszor láttam már, hogy a harci kedv, a harag a karforgató ellenfelévé válik! Kétségtelenül előny a ti barbár csatáitokban, azonban velem szemben ez hátrány! Mégis… te tökéletesen uraltad, mi több, fegyverként használtad a vérszomjat!

Willem újra kiköpött. Elégedett mosollyal nézett a férfira.

–Dreen! Nincs semmitek a harcon kívül, a te első emléked az, hogy ki kell állnod karddal a kezedben és veszítened kell. Az én első emlékem, hogy húgommal apám hátán lovagolunk. Vagy, ahogy öcsémmel birkózok. – itt egy pillanatra elhallgatott, s mintha a gyertya lángja is megfakult volna – Nekem van miért dühösnek lenni! Te ezt soha nem fogod ismerni Sir Elvis! –közelebb hajolt a dreen-i zsoldoshoz, szeme haragtól izzott! – Harcoltam, hogy az asszonyom gyomrában növekvő gyermekre ne az én sorsom várjon. El akartam pusztítani Guldmark népét, hogy sajátomat többször ne mészárolják! Meg akartalak ölni, hogy utána levágjam a seregedet. Azért, hogy öregapámnak ne kelljen láncra verve aranyat ásnia! Te miért küzdöttél, dreen-i? Az zsoldodat akartad? 

A válasz halk csalódottságot hordozott. 

–Van aranyam száz életre elég! Valójában… nem is tudom elkölteni. Minden érmét, amire nincs feltétlen szükségem, szülőföldemre küldetek. Már négy katonát képeznek a költségemre. Négy megállíthatatlan gyilkost, mint én! A fizetség csak formalitás. Azért küzdök, mert nincs más választásom. Csak ehhez értek! Erre szólít fel a szerződésem!

–Szóval egy darab papírért ölsz? Ne érts félre dreen-i, nem gyilkoltál kevésbé brutálisan mint én! De nem volt igazi okod rá, hogy megtedd. Nem volt benne örömöd vagy haragod. Hiányzott, ami hajtson. Elismerem, hogy egyeseknek a vesztét okozza! De az olyanoknak, mint én, ez előny! 

A dreen-i alaposan megrágta a hallottakat. Művelt embernek tartotta magát, minden tanulmányt, esszét, utasítást ismert a háborúról Az összes dreen-ben használt fegyvernek mestere volt. Rövidkard, pajzs, tőr, íj, hatlábas, gerely. Mégis hiányzott belőle az elszántság. 

Fiatalon csak egy volt az száz közül. Később egy lett a tízezerből. Aztán megértette, ő egy senki. Ezért hát olyan helyre kellett mennie, ahol ő lehet az egyetlen! Szerencséjére az állam költségére nevelték, így miután megszületett az egészséges fia, szabadon elhagyhatta az országot. Nevezhették címeken, adhattak neki rangokat, ő még mindig egy senki volt. Egy olyan névvel, ami nem fog fennmaradni. Nem volt haragja, sem szeretete. Motiváció nélkül örökké egy lesz a százból.

Újfajta harag nőtt a gyomrában. Az irigység csírája fogott talajt a mellkasában. Irigyelte Willemet, műveletlensége, képzetlensége ellenére, mégis képes elérni azt, hogy ő legyen a legjobb.

–A harag a te táptalajod! „Gazdag ember vagy! Olyan gazdagságod van, amihez képest a herceg egy koldus. Birtokában vagy az érzelmek fegyvertárának.” – az idézetet  az Eónfaló dalából mondta. Végre megértette. Széles skálájú műveltsége kiterjedt az irodalomra is, bár soha nem lelte benne örömét, inkább önmaga fejlesztéséért csinálta. Ismerte a régi tekercsek drámáit, meséit, tanításait, olvasott anatómiát, verseket, prózát, idegen népek legendáit és mindent ami sötét éjjeleken keze ügyébe keveredett. Így később tisztté válhatott, netán még egy beszélgetésben is hasznára válhattak az így szerzett információk, ám egy verset sem élvezett pusztán kellemes ritmikája miatt, egy legendás hősért sem aggódott soha egy percig sem.

–Jól mondtad! Ezért vagyok jobb nálad. Kizökkentettelek a fegyelmedből, majdnem megöltelek. Nem számít, hogy én voltam az, akit félholtan elhurcoltak a csatatérről! – Willem újra felnevetett, ezúttal már kellemesebben, mint az imént. –Te vesztettél aznap! Nincs hited semmiben, már saját magadban sem! 

Sir Elvis ellépett a majdnem csonkig égett gyertyától. Arca újra homályba borult, csak csillogó tekintete látszott, ami rezdületlenül meredt Willemre.

–Újra felnyársalnálak! Hamarabb végeznék, mint legutóbb. Ezúttal pedig nem hibáznék!

–Várj, amíg visszanyerem erőmet! Mikor legyőztelek, a halálod pillanata előtt odahajolok a füledhez, és megkérdezem a neved! Én leszek a halálod!

Sir Elvis tökéletes önuralma egy pillanatra kikapcsolt, keze kígyósebességgel Willem torkára szorult. Próbálta a rácsokon át felemelni a harcos, aki már csak árnyéka volt egykori önmagának, ám meglepődött, hogy még így is milyen nehéz. Elszámolta magát, újabb hibát ejtett, amire ez a barbár vette rá. Kiderült, hogy gyengébb, mint az eltervezett mozdulata! Ez felforralta az agyát! Újabb hiba! Ujjai erősebben szorultak Willem torkán, aki mosolyogva tűrte.

–Ezt akarom! A perzselő haragot a csatatéren! – dörmögte összeszorított fogakkal.

–Engedd csak el, dühöngj! Gondolj rám, ha legközelebb kardot fogsz! Éld újra ezt a pillanatot! Remélem, én állok majd veled szemben! Mert te képtelen vagy bírni vele! – Willem összeszoruló torkából halk horkanás tört fel, két kézzel megragadta Sir Elvis csuklóját, és a levegőbe lökte saját lábait. Sir Elvis karját a barbár súlya hirtelen rántotta le, könyöke megfeszült a keresztvason, ízülete megroppant mire elengedte Willem torkát.

Sir Elvis fájdalmasan felszisszent és két lépést hátrált a rácsoktól. Próbálta kinyújtani karját, de iszonyatos kín állt belé. Még ő sem bírta elviselni. Újabb látható kudarc: a fájdalommal sem bír!

Willem mosolyogva felállt, levette a gyertyát a rácsról és a lángot figyelve halkan beszélni kezdett.

–Egy pillanat harag és óvatlan lettél! Ez talán a pajzstartó karodba került. Képzeld el ezt a csatatéren. Ne akard az én dühömet érezni, mert az úton, amin összegyűjtöttem, többet szenvedtem egy kartörésnél! Átkozott lettem! De van miért küzdenem! Ne felejtsd el ezt a leckét dreen-i.  Mert mikor eljön a nap, hogy összecsapunk, az irántam érzett irigységed fog a kardomba dönteni!

Ezzel elfújta a gyertyát, majd a félhomályban a sarokba sétált, leemelte vödréről a fedőt, vigyorogva vizelt, aztán a priccséhez sétált, a falnak fordult, elégedetten kuncogott egyet, aztán elnémult.

Sir Elvis csalódottan távozott. A tökéletesség elérhetetlen számára. Az őrök kérdéseire ügyet sem vetett, mikor meglátták a sérült karját markoló, sápadt dreen-it. Az ispotályhoz tartó úton teljesen hatalmába kerítette a kétség. Három év után az hajtotta legméltóbb ellenfeléhez. Remélte, hogy megtalálja a megoldást, hiányosságaira. Fogyatékosságára. Ehelyett még inkább kétkedni kezdett önmagában.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Willem, a felföldiek szabadságát szimbolizáló harcos király, évek óta sínylődik ellenségei sötét tömlöcében azonban a rabság nem törte meg vad jellemét, még kitart, még vár a megfelelő pillanatra, hogy kiszabadulhasson.
A Felföld népe már elfogadta a gondolatot, hogy az erősebb szomszéduk árnyékában, adóik alatt sínylődve, éljék életüket, azonban vannak még akik hisznek a szabadságban.

Rövid összefoglaló

A skót szabadságharcok ihlette történelmi fantasy, melyben pár sárkánykönnyel a gyomrában egyetlen ember is fordíthat a történelemen.

Olvasási idő

17 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!