Barion Pixel nuuvella

Frissítő a fáraóval

Mindennél jobban vágytam rá, hogy visszatérjek a fogadóba és magamhoz vegyem a tulajdonaimat, és fejvesztve meneküljek SCiemenből, az Első Lándzsa azonban ugyanott várt rám, és fegyvere hegyével intett előre. Természetesen senki nem kínált meg egy pohár vízzel sem a néhai Kayna’Keket házban és ami azt illeti, miután megmutatták az összes tetemet, már nem is kívántam sem ételt sem italt. 

 Lelkem éhsége oly váratlanul csapott le rám, hogy majd elestem az utca cserepein. Rengeteg erőt kivett belőlem az Éjjel és Nappal papjainak közelsége. Néhány óra elegendő volt hozzá, hogy megváltozzon a véleményem a kis büszkeségemről, a legbecsesebb szerzeményemről. Meggyőződésem volt, és bevallom egészen eddig a napig, bármilyen árat is követelt, végtelen elégedettséggel töltött el, mintha csak egy lépéssel feljebb kapaszkodtam volna az istenné válás felhők fölé növő piramisán, hogy a szívburkom mögött, a lelkem részévé, élősködöjévé tett tűzdémon legyőzhetetlen szövetségesem, amivel nem ér fel halandó erő. Erre elég volt egy főpap - igaz a rosszabbik fajtából - és világossá vált számomra, hogy egy igencsak alacsony rendű démont sikerült befognom, ráadásul a gyávább fajtából. Fájt a fejem, égett a gyomrom a sikongatástól és szűköléstől ami a belsőmben elszabadult, a félelme pedig oly sok erőt kivett a korábbi táplálkozások tartalékaiból, hogy azonnal a saját erőimet kezdte fogyasztani, testem erejével kezdte, már éreztem is, lépteim nehezebbek lettek, rég begyógyult sebeim először viszketni, majd égni kezdtek, még a vesém helyéről is kín áradt szét, pedig annak a hegnek nem egészen harminc éve volt a gyógyulásra. Először merült fel a gondolat, hogy fegyver és szövetséges helyett egy parazitát dédelgetek, melynek több a kára, mint a haszna. 

Egyszerre szél támadt sötét viharfelhő suhant át az égen, talán a termő évszak utolsó esőzéseinek hírnöke, egy pillanatra eltakarta a Napot. – Követnek. – súgta fülembe a rám vetülő árnyék, hitvesi gondoskodással telt hangján, ami ebben a pillanatban különösen jól esett. Bár újat nem mondott, a tudat, hogy bármily erősen is tűz a nap fénye, az árnyékokat képtelen maradéktalanul felszárítani megnyugtatott valamelyest és mintha a tűz gyengítő szipolyozását is csitította volna. Másrészről pedig volt szemem a tarkómon, kinek ne lett volna, a sivatagban, a vadonban egész hasznos varrás, mutatós is, ha nem takarja el az ember haja, de SCiemenben három hónapja, ahányszor az utca homokját verték a sarúim, szüntelen úgy éreztem, hogy a nyomomban vannak. Zsebmetszők, kik elsőre óvatlan idegennek néztek, szajhák, a város által vértezett őrök, akik a bajkeverő idegent látták bennem, éhes kutyák, vagy egy egyszerű polgára a városnak, aki néhány lépésnél tovább rajtam felejtette a tekintetét. Nem csak megbízhatatlan volt a tarkómra varrt szem, de érdektelenné tett az érzéssel szemben. Látványosan nem illettem bele SCiemen utcaképébe.

Most viszont, épp a hétközépi pihenőnapon, az Első Lándzsa kíséretében hagytam el a város leghatalmasabb parathanájának villáját, ami körül igencsak nagy volt a nyüzsgés az első napokban. Csodálatra méltó lett volna, ha a kíváncsi szomszédság nem küldött volna utánam néhány rabszolgát, hogy tartsák rajtam a szemem. Az árny véleménye pedig, hiába volt hízelgő az aggódó tekintete, keveset nyomott a mérleg szárán, ha hatalmában áll, még a reggeli nap melengető sugaraitól is eltakart volna.

Fél óra gyaloglás alatt kiértünk az ártérre, minthogy nappal volt, a város a megszokott, unalmas arcát mutatta, majd még további negyed telt bele, hogy elérjük a fáraó rezidenciájának kapuját.

A Naphegyet, a folyó kanyarában lerakott iszapos posvány és a folyó találkozásánál emelkedő sziklaképződménybe vájt palotát, homokpadok és járhatatlan láp ölelte körül, hason csúszó krokodilok százaival, visítozó sirályokkal, türelmesen álldogáló gémekkel és gólyákkal, szemgolyónyi szúnyogokkal. Napon bomló hal és rothadó hordalék bűze csapta meg az orromat. Felüdülés volt a város szaga után. Egészen otthon éreztem magam. 

Ezen felül a város zajának itt nyoma sem hallatszott, a hídra, mi átvezetett a lápon, már nem tehette lábát sem olyan személy, ki ne lett volna a nemesség vagy a papság, netán a katonaság tagja. Hogy az Első Lándzsa oldalán sétáltam, az nyilvánvaló belépőt jelentett bárhová. Pisz’mags egyébként kellemes társaságnak bizonyult, el tudtam képzelni, hogy ugyanazokkal a kis szórakoztató katonatörténetekkel vonja el a fáraó gondolatait a gondterhelt témákról, mint az enyémekkel tette sétánk során. A hídon sajnos a kérdések felé fordította a beszélgetést; a testőrség vezetőjeként egy életen át gyakorolt, egyszerre vallató és parancsoló stílusban és ezzel gyakorlatilag agyon is csapta az ébredező jókedvemet. 

–Voltál katona?

–Nem a klasszikus értelemben.

–Ez mégis mit jelent?

Szerencsére közbeszóltak; minthogy nem szívesen beszéltem akkoriban csak úgy magamról, erre számos okot tudok felhozni miért nem, de megelékszek kettővel. Elsőképp úgy gondoltam a személyemet és életutamat övező rejtélyesség a későbbiekben még céljaimat szolgálja és dagasztja a legendámat. Másrészről; az emlékezés nem olyan mint egy szobákkal teli épület, hogy csak nyitogatjuk az ajtókat a megfelelő eseményekre, inkább egy tekercsek alatt roskadozó, kategorizálatlan könyvtári polc, ha kihúzunk egy tekercset a nyakunkba ömlik még öt nem kívánatos. Ezért mondom, hogy szerencsére. 

A fáraó legyezőfiúinak egyike volt, a nők jobbra balra dőltek az ilyen fiatal bikák láttán, bevallom én is le voltam nyűgözve az izmok szoborszerű kiemeltségén. Jelentett valamit az Első Lándzsának, egy nyelven amit még csak fel sem ismertem. Tudomásom szerint nem volt olyan nyelv, amit beszélnek a Középső királyságokban, vagy az Alsókban, vagy a Forrásmentiekben, mit legalább fel ne ismernék és félig meddig meg ne értenék, azonban bárhogy füleltem is, képtelen voltam elcsípni még csak némi áthallást sem. A parancsot is ugyanúgy az idegen nyelven adta ki az Első Lándzsa, majd tolmácsolta felém a megbeszélteket.

–Áthelyezlek alvezérem irányítása alá. – mit mondhattam erre, bólintottam, megköszöntem. Meg nem hajoltam. A legyezőfiú hozhatott volna magával egy pohár vizet, talán amolyan üvegpohárban, amin keresztüllátszik mily tökéletesen tiszta a fáraó palotájában felszolgált víz. 

–Ipqu a fáraó azonnal látni kíván. – sokkal bonyolultabb hangokat is hallottam amíg az Első Lándzsa és új kísérőm beszélt, azonban ő sem tudta megfelelően kiejteni a nevem. Bemutatkozott, de aznap már harmincnégy helyi nevet hallottam és mindegyikhez tartozott egy halálában eltorzult arc is, így nem sok helyem maradt újak számára. Nem is értettem miért kellett megvizsgálnom a gyilkos minden egyes alkotását, de mégse mondthattam, hogy “köszönöm, elég volt, már az elsőnél láttam, hogy puszta kézzel tépték szét az áldozat mellkasát, szabad utat nyitva a lélekhez és a szívhez. Ebből már pontosan tudom miféle gyilkost keresünk, elvégre magam is hasonló szenvedélyeknek hódolok. Nem kell megmutatni a többit.” Így hát két és fél órán át bámultam hullákat, hallgattam a neveiket és a történeteiket. Fáradt voltam. 

–Ne késlekedjünk hát! – barátságosan, motiválóan, jókedvet sugallva rá akartam csapni a vállára, elvégre milyen magas rangban lehet egy legyezőfiú, de úgy húzódott el a hátulról érkező tenyerem elől, mint a hálóból kisikló nyálkás hal és őszintén nem tudom honnét termett fegyver a kezében. Természetesen méltatlan ellenfél lett volna, inkább csak hátraléptem, mintha már legyőzött volna és még a megbocsátást is kértem. Gyermeki mosollyal szabadkozott. – Ne vedd sértésnek, Ipqu, tisztában vagyok a birodalomért és a Fáraóért tett jócselekedeteddel, – fel sem tűnt, hogy volt legyezős a fáraó mellett aznap, rögtön kezdtem érteni a hasznukat. – de a reflex gyorsabban jön mint a gondolat. 

–A legjobb testőr amit nem is lát a támadó, nemde? 

–Mi legyezősfiúk úgy tartjuk, hogy az Első Lándzsák elrettentésül szolgálnak, a falak mentén, az ajtókban, azonban mi vagyunk azok, akik elég közel állnak a Naphoz, hogy baj esetén elébe vessék magukat. 

Gondoltam beszéltetem valamicskét erről az ismeretlen nyelvről, azonban megtartotta a titkait, később jöttem csak rá, hogy a testőrség számára kitalált nyelv lehetett ez, hogy elrejthessék a védelem terveit, még a falakon áthalló fülek elől is. A Szolgatisztító Nyíláshoz vezetett, ahol beléptem az istenek földi rezidenciájába. 

A palota, az azonos partról nézve akár erőd is lehetne, lépcsős piramis alakban épült, ablaktalan, tömör mészkő, díszítés, faragás vagy festés nélkül. Egyedüli éke a szürkésbarnára száradt tüskés futó növény ágai, melyek a második szint fölött vették körbe az épületet.
Úgy mondták, igazi dísze volt a palotának azon a három napon amikor virágzott, egyébként pedig tiz perc alatt ölő mérgével, kegyetlen akadály minden betolakodónak aki meg kívánta mászni az épületet. Mikor korábban, a reggeli órákban megfigyeltem a palotát, a korai napfényben jól látszott a tetőn a cukros oldatok gőze. Hatalmas üstöket tartottak forrón a nappal és éjjel minden órájában, hogy egy esetleges támadás esetén a falakra locsolhassák.

Ezen kívül nem tudom milyen védelemmel láthatták el a tetőt, még egy pletykát hallottam, hogy ánuszos majmokat képeztek ki palotaőrnek és a gonosz dögök nem csak fertőző harapásukkal, de emberét felülmúló éberségükkel és fegyverekkel őrizték a fáraó és háznépének biztonságát a betolakodók ellen. Kevés hitelt adtam ennek a szóbeszédnek. 

A főkapun senkit nem láttam keresztülmenni, mindenki vagy a Szolgatisztító Nyílást, vagy az Tisztakaput használta. Étel és egyéb luxustermékek szigorúan a folyó felől érkeztek, a személyi forgalom java része azonban a palota város felőli részéről zajlott. 

A folyó túloldaláról tekintve kivehetetlen volt a palota építészete, nyitott teraszok és azokon dzsungel sűrű kertek élvezték a déli irányból lehulló napsütést, mesterséges zuhatagok ragyogtak, színes madarak felhői pöfékeltek a terebélyes lombú fák koronáiból. A folyó felől, ha ellenség kívánt rárontani a fáraó palotájára, a vizen kiépített védelemmel kellett megbírkózniuk.

Csak egy himlőtől torzított rabszolgával kellett osztoznom a tisztítószolgák figyelmén, akik rám fordítottak nagyobb gondot. Ez csak abból az egyszerű tényből fakadt, hogy hajam a sajátom volt, lustaszakállt is viseltem, mellemen szőr göndörödött, nem beszélve az ágyékomról, tehát alaposan át kellett kutatniuk. Már ebben a makulátlanul fehérre meszelt helyiségben is fuldokoltam a tömjéntől és az olajok végtelen keverékétől. Miután meggyőződtek tetvetlenségemről - magam is meglepődtem az ereményen- , továbbra is meztelenül hagytak. Két eunuch jött be a helyiségbe, olyan magasak, hogy krokodil hátára állva se kerültem volna velük egy szintre. Idegen földekről cígölt rabszolgák lehettek, ritkán találkoztam nálam magasabb emberekkel és mindahányszor megfélemlítve, felülmúlva éreztem magam.

A két eunuch fegyverek után kutatott és eszembejutott Pisz’mags ígérete, miszerint szól majd az érdekemben, hogy bizonyos motozásokat kihagyhatunk, bárhogy is könyörögtem, bármily ígéretet is tettem, az eunuchok kérlelhetetlenek voltak, bár az egyetlen vígaszom hogy rajtuk sem láttam az élvezet semmi jelét, miközben rejtett fegyvert kerestek nálam.

Nagy örömömre négy nő rabszolga érkezett, először tompa késeikkel lekaparták rólam saját, olcsó olajaimat ami valóban úgy működött mint egy ragasztó; a fél város porát cipeltem addigra, aztán hűs, nedves rongyokkal átdörgöltek, majd a legfinomabb tapintású olajokkal dörgöltek be. Ujjaik erősek voltak és friss vizet is kaptam míg tevékenykedtek, hozzáértő kezeik között meg is feledkeztem minden földi bajomról. 

Végezetül rámsegítették bőr szoknyámat, új szandálba fűzték a lábam, majdhogynem kezdhették előlről a tisztításomat ahogy bal lábikrámon meghúzták a szandál csatjait, azonban felöltőmet nem kaptam vissza, egy hattyútoll fehérségű ujjatlan köntösbe bújtattak, ami ujjnyira kerülte csak el a földet, fedve kopott szoknyámat. Egyszerre tűntek csalódottnak és érdeklődőnek, biztosan hallottak rólam történeteket, azonban alulmúlhattam elvárásaikat, főleg a két hegyomlásnyi eunuch között állva.  Újabb korty vizet kértem. 

A Szolgatisztító egy kanyargós labirintusba nyílt, a legyezős fiú már várt rám és sietős léptekkel vezetett, szűk folyosókon, lépcsőkön, rámpákon. Teljesen beleszédültem mire kiléptűnk egy nyílt teraszra, méretét tekintve akkora lehetett mint a szállásomul szolgáló fogadó hat szintje kiterítve egymás mellé. Datolyafák, olajfák és szőlőlugasok gyönyörű, kibogozhatatlan együttese szabályozta a napfényt és nyújtott árnyékot, vakítóan cifra oszlopok tartották fölénk a következő szintet, két egymás hátára állított elefánt magasan, a mennyezetet tömör homokkő alkotta, mégsem szenvedett hiányt eme helyiség friss levegőben vagy napfényben, de egyiknek sem tudtam meghatározni a forrását. Sokkal inkább éreztem magam erdőben, mint egy palota belsejében. 

–Most magadra hagylak. Megtiszteltetés volt, Ipqu. – mondta a legyezős fiú és árnyékával együtt eltűnt. 

Biztosra vettem, hogy nem hagytak megfigyelő nélkül, éreztem magamon a tekinteteket, de legalább bárkik is követtek Kayna’Keket  házától, pár órára a nyomomat vesztették. Már épp készültem tanácstalanul bolyongani és gondolataimba mélyedni, mikor megszólítottak, furcsa mássalhangzókat adva a nevemhez, amik a Sárföldekhez képes oly messziről származtak, mint a táv amit a sas repül öt nap alatt.

–Ipqu nagyúr? Kövess kérlek. – végre egy rabszolga akit kedvemre faggathatok, azonban mikor megláttam a férfit kilépni az egyik bokor látszólag kusza ágai közül, több aranyat láttam rajta mint ami egy kutya gyomrát kitöltené, és a tény, hogy egy démonokra hasonlító macskát tartott vasláncon, meggyőzött róla, hogy ezúttal sem egy rangban alattam álló lesz a vezetőm. 

Kezdtem türelmetlenné válni, meddig adogatnak még kézről kézre, azonban alig tizenöt lépést haladtunk előlre kövér szőlőfallal körülvéve, melyről szakítottam is magamnak egy fürtöt, egyszerre napfényben, szabad ég találtam magam, két lépésre előttem tiszta vizű medence, benne a meztelen fáraóval és négy tengerentúli rabszolgalánnyal, kik fehérebbek voltak a tejnél, hajuk sárgább volt a teve szőrénél és olyan erős testfelépítéssel, hogy könnyű szerrel a vállukra ültetethették a fáraót, de mégis megmaradtak arányosnak. Nyilvánvalóan a császárság ajándéka, amit a vén kujon alaposan kiélvezett. A medence partján négy legyezőfiút láttam, de lehetetlen volt eldönteni, hogy amelyikkel korábban találkoztam, köztük volt-e. Elhatároztam, hogy nagyobb figyelmet fogok szentelni a láthatatlanoknak. 

A medence túloldalán pedig ott ült Ő, Első Lándzsákkal az árnyékában. Szépsége mellett minden elhalványult, a palota mögött elterülő folyó a ragyogó délutáni napfényben, a túlparton emelt szobrok és piramisok látképei. A palota ikermása a túlparton, buja dzsungelként zöldellt, a piramisok pedig hegyekként magasodtak a láthatár szélén, de mindez csak homályos látkép volt a szépség megtestesítőjével szemben. 

–Hasra rabszolga!

A rabszolgák hasravágták magukatt körülöttem, még a zebracsíkos-oroszlán-démon-macska is lefeküdt, bár látszott némi tétovaság a mozdulatban. Két teljes pislantásig eltartott mire rájöttem, hogy a parancs elsősorban rám vonatkozott, én mégis állva maradtam. Gyorsan lekushadtam mielőtt ostor csattant volna a hátamon, vagy lándzsával döfnek keresztül. Korai, az örök fiatalságot nekem ígérő próféciákkal szembeni halálom esetén abban a pillanatban egyetlen dolog nyújtott volna vígaszt, hogy mosolyogni láttam a szája sarkát Talán késlekedésemetet bátorságnak tekintette, ami kedvére való volt, bármivel is tettem szórakozására, olyan émelyítő édes érzéssel töltött el, mint amikor megpróbáltak mézbe folytani.  

–Térdre rabszolga! 

Engedelmeskedtem, rajtam kívül mindenki a talpát húzta maga alá és dolgára igyekezett, kivéve a szörnyeteg, az mellettem maradt, nagy fejét és tűzsárga tekintetét rám függesztette és minden bizonnyal ugyanazok a gondolatok kísértették, amik engem is “ha megeszem, meddig táplálja majd az éhségemet?”.  Tudtam, hogy nem szólhatok, tudtam, hogy nem bámulhatok, főképp nem rá, így a végtelen erdőkben született nőkön legeltettem a szemem, míg a királyi család jelenlévő tagjai bennem gyönyörködtek. Láttam a fáraó múmiaszáraz kezét inteni a Hangjának; így szólt hozzám. 

–Ipqu, – említenem is fölösleges, hogy egy ilyen pozicióban szolgáló személynek igazán lehetne annyi tudása, hogy elsajátítja a birodalmában használatos minden név kiejtési formáját, de a sovány, istenien mély hangon búgó férfi még csak nem is próbálkozott, egy köpésbe több fáradozást fektetek, mint amit ő tett a nevem kiejtésébe. – kíváncsi vagyok, hogy megelégedéssel tölt-e el, ahogy hálámat kifejeztem?

–Kérni se mernék többet, ó Nap a Nap fölött. – bárkit is bíztak meg a jutalmam kiosztásával, levehette a maga részét, majd tovább adhatta, majd az is levette a maga részét és egy szolgájára bízta, az meglopta az urát és megkérte egy barátját, a barát pedig tudta, hogy így is úgy is megloptak, így hát kisegítette magát, és mind meg voltak győződve róla, hogy nevem feledésbe merül, két hét sem telik bele. Sok fejet megóvtam ezzel a kegyes hazugsággal, elsősorban: a magamét. 

–Tetszik városunk? 

Szemtelen szavakat csúsztak a nyelvem hegyére, mint “melyik része is egész pontosan?” illetve, hogy “a helyi konyha egyszerűen pazar”, de még volt annyi józan eszem, hogy hallgassak, bár különösen nehéz volt uralkodnom magam fölött. Démonom úgy látszik épp az önuralmamat csócsálta. Ennem kellett. A hajlékomon volt egy tároló, benne egyetlen gyenge lélekkel, egy pillanatra lehunytam a szemem, magam elé idéztem az edény formáját és helyét az ágy alatt, megmutattam a démonnak és vacsoraként felajánlottam neki. Működött. 

–Nagysága nagyságodat hirdeti, mégis eltörpül mellette, ó Sólyom mi a sas és a Nap fölött száll.

–A fiam kíváncsi a Sárföldekre, meséj róluk. Talán egy nap megáldja jelenlétével az otthonodat, adj neki valami hasznos tanácsot eme útra. – a fáraó hangja kecsesen a medence szélén ülő roppantul unatkozó, arany fejdíszek alatt izzadó és roskadozó fiúk sorára mutatott, míg maga a fáraó csak hátradőlve élvezte az északi lányok keze munkáját; időnként egyikük le is bukott a víz alá, buborékolt míg bírta tüdővel - jelentős tüdővel megáldott nők voltak a helyi viszonyokhoz képest. Gyorsabban, mint ahogy az elejtett aranytallérnak nyoma vész, pillantottam a Nagy Királyi Hitvesre, azonban oly vastagon takarta elnyűtt éveit az arcfesték, hogy akár dühtáncot is járhatott volna az arca én csak merev felsőbbrendűséget tudtam leolvasni róla.

Nem tudván melyik fiúról is van szó, mind úgy néztek ki mintha egy szoborgyáros tizenhét évvel ezelőtt nekilátott volna, hogy évente kifaragja a fáraó egyre kissebb másait. Nyolc fiú ült koruk szerint sorban a medence oldalánál, a legidősebb így anyjuk mellett foglalhatott helyet. Ő, az anyja balján ült, a medencén átellenben. A fiúk felé fordítottam az arcomat, de a szememet lesütöttem. Minthogy a fáraó a padlóba süllyesztett medencében henyélt, nehéz volt lentebb vinnem a tekintetem az övénél, ennélfogva lehetetlen volt megállnom, hogy összetalálkozzunk a tekintetünk. Nem ítélt halálra azonnal. Ez lenne az előny ami a fáraó barátjaként jár?

– Hasonlít a föld ahhoz, mi körülveszi a palotát, iszap míg a szem ellát és  annál is messzebb, míg a láb vinni bír. Néhány helyen dombot formál, az áradás minden évben síksággá gyalulja. A száraz évszakban millió ágra is szétbomlik a folyó, mindenütt sekély, bokáig, derékig ér, tele hordalékkal, gallyakkal, gyökerestül kicsavart fákkal, tetemekkel és a birodalom minden egyéb szemetével. Aszály idején az iszap nedves marad, mert a tenger mérgező vize visszafelé folyik Éjjel és megöntözi. Akkora rákok túrják a folyó sarát, mint egy kifejlett kutya és Éjjel kirángatják gyermekeket a fűzházainkból. Az egyetlen fa, mi elég szerteágazó gyökeret ereszt, hogy ellenálljon az áradásnak. Hol gyökerük alá bevackolva, hol koronájukat kötve alakítunk ki magunknak házakat, vagy az iszap fölé hajtjuk őket még fiatalon. Áradás idején el kell hagynunk otthonunkat; a dühöngő folyó és a sivatag határán kivárni, míg a víz ismét leapad. Ha hirtelen és korán érkezik az áradás, mindíg kevesebben leszünk, mint annak előtte voltunk. Ha túlélőkre akadunk a sordrásban, legyen az jószág, kutya, ember, megpróbáljuk menteni, és felajánljuk nekik, hogy köztünk folytassák életüket. A gyermekeket megtartjuk.

–És ha túl sok meg is eszitek őket mint Setet feleségei, igaz? – a legkissebb fáraófi, csillogó tekintettel, lelkesedéssel tette fel a kérdést és hiába tudtam, hogy ő még közelebb van az egyszerű értéktelen halandóhoz, még nálam is közelebb, mint az istenné váláshoz, egészen megtisztelve éreztem magam ettől a közvetlenségtől. A fáraó hangjára néztem segítségért, mivel maga az öreg épp lehúnyt szemmel arcán torz kifejezéssel roppant közel állt hozzá, hogy megtermékenyítse a medencéje kristálytiszta vizét. A sovány férfi pedig jóváhagyólag bólintott, szóba elegyedhettem közvetlenül a dinasztia tagjaival. Még egy lépést tettem a piramison. 

–Épp elegendő ételt ad a rákok végtelen serege, a kivetett kagylók, a dagállyal felúszó és az iszapban ragadó cápák és egyéb tengeri jószágok, – a fiú csalódottnak tűnt, ennek ellenére nem azért folytattam az igazság felfedésével, hogy az ő kedvében járjak, hanem mert hallottam az írnokok nádpálcájának sercegését és azt akartam, hogy a legendám kutatóinak és jövőbeni papjaimnak maradjon némi ízelítő a gyermekkoromból. Talán nyújthatok némi reménysugarat, kihez imádkozzanak a kidobott gyermekek. Ipqu, az anyátlanok oltalmazója, nem épp az a pozíció volt amire törekedtem, de mellékesként nem utolsó. Ezrével tolongtak minden városban az árvák, ha ajkuk felveszi a nevemet, erős hitet szerezhetek. Elvégre, hány folyóba eresztett gyerek jutott el fáraók színe elé, rajtam kívül? – Amikor fennakad az iszapon egy kosár, benne egy félholt, a nap hevétől összeégett, szúnyogok és legyek által szárazra szipkázott, éhező, és a szomjhalál szélén álló csecsemővel, és ez a gyermek megéli a másnapot! azt istenek akaratának tekintik a Sárföldeken! Magukhoz veszik az asszonyok, sajátunknál is előbbre való ként dajkálják, elvégre hány krokodil húzhatta volna le a gyereket és nem tette egyik sem? Hány hullám boríthatta volna a vízbe a kis ingatag kosarából? Éhség idején, előbb eszik meg a Sárföldeken a saját gyermekeiket, mint a folyó ajándékait. Előfordul az is, hogy aszály idején az idősek vagy gyengék felajánlják magukat a többiek túlélésére. Míg felnő egy gyerek megél nyolc aszályt, kevés család van olyan szerencsés, akik nyolc évet megélnek anélkül, hogy egyetlen családtagot is elvesztetnének az aszály idejében. – a legfiatalabb fiú nem értette egészen milyen igazságot fogalmaztam meg képességeimhez mérten a legburkoltabban, azonban idősebb fivéreinek is kezdtem felkelteni az érdeklődését. 

–Ezért hívják a Sárföldieket mindenki rokonának és senki fiának. – szólt közbe egy szakadozó öreg hang a fiúk mögül - feltételezem a tanítójuk - ám elébe mentem annak, hogy levonja a maga morális következtetéseit. 

–Így igaz, a Sárföldön gyűlik össze a folyó minden népének vérvonala. És a legtöbbünk eredetét csak a kosár fonásának stílusából találgatjuk, minnél messzebbről csorgott le, annál nagyobb becsben tartják a gyermekeket. 

–A te kosarad melyik királyság kosárfonóinak védjegyét viselte? – ekkor hallottam először a hangját a Fáraó Lányának. Úgy vágytam hallani Őt, mint valami gyönyörűnek és egyedinek hitt hangszer hangját, de épp olyan volt, mint bárki másé. Néha a férfiak képesek az isteneknél is felljebbvalónak képzelni a nőt, akit meg akarnak szerezni maguknak. Míg majd a padlóra folytam örömömben, hogy hozzám méltóztatott szólni elcsíptem az anyjának és a tanítójának helytelenítő sziszegését. Apja mit sem törődött vele, így a Hangja ismét jóváhagyólag bólintott; válaszolhattam a kérdésre, kedvem szerint.  

–A Sárföldeken is születhettem. – próbáltam játékba elegyedni vele, de a fáraó épp ebben a pillanatban tette isteni lelkek szelencéjévé az egyik északi lány száját, egy hatalmas, megkönnyebülő ováció kíséretében, ami meglehetősen kellemetlen hangulatot adott a helyzetnek. Majd a világ leghatalmasabb ura, végre rám nézett, miközben talpra állt az alacsony medencében, egyenest rám nézett, kissé sólyomszerűen oldalra billentett fejjel. Az jutott eszembe, hogy ez a mozdulat Horus vérvonalának hagyatéka-e, miközben frigyemet a Fáraó Lányával már eltemettem a nekropolisz kamrájába, beszélgetésünket maga az istenkirály akasztotta meg.

–De nem ott születtél, Ipqu. Engedelmeddel felgöngyölítem a titkodat, talán ez leckét ad a gyermekeimnek a saját fejjel gondolkodás és saját szemmel való megfigyelés előnyeiről, a tanácsokra hallgatás helyett. – természetesen előzékenyen bólintottam. Intett és  felálltam, hogy teljes magasságomban láthassanak. 

–Magad is beszéltél róla, hogy a Sárföldeken sokszor éheztek, főképp aszály idején, így gyermekként kétségkívül alulfejlett voltál, szemben egy hasonló korú, jól táplált Középkirályságbeli fiúval, mégis, most magasabb vagy, mint bármelyikük; ez azt jelenti, hogy néped a legmagasabbak közül való, a folyó mellől. Ezt onnan tudom, hogy bőröd nem ében, szemmel alig megkülönböztöthető gyermekeimétől, a különbség csupán annyi, hogy ők paloták árnyékos termeiben nőttek fel, téged pedig egy lyukacsos kendő sem takart a Naptól, Gyermekként a színed alig lehetett sötétebb, mint ezeké a szépségeké itt, úgy gondolom nem tért el a tengerentúli demokratákétól. – megvetéssel hivatkozott a grükonokra – Szakállad ében és göndör, a hajad mocskos és fésületlen, abból nem jutok messzire, azonban, hogy szakállad nő, és amennyiben olyannak képzelem el a hajadat is, akkor bátran kijelentem, hogy apád valahol a királyságom határa és a Babilonba vezető magányos kapu között született. Ezer várost is felsorolhatnánk a tengerek és folyók partján, de arra már magad is rájöttél, hogy apád kilétét soha nem feded fel. – ez volt a pillanat mikor először hittem úgy, hogy valóban egy isten előtt állok. 

–Anyád csakis a Felső Királyságból származhatott, házasságtörő lévén kivégezték, ha maradt utána bármi örökletes is, az államra szállt, és ha visszatérünk magasságodra és az eredetileg világos bőrödre, csakis arra tudok gondolni, hogy Zittiria falai mögött születtél, valamelyik ősi család sarjaként, akik generációk óta nem költöztek másik városba, nem házasodtak saját kultúrájukon kívül, innen tudható, hogy anyád házasságtörő volt. Most lehetőséged van kijavítani, ha tévedtem valahol. 

–Apám megtalált engem még gyermekként. 

–Hát persze! A kiutad a Sárföldekről. Olyan valószínűtlennek tartottam, hiába kézenfekvő! Tévedtem-e még másban?

–Nem tudhatom, anyám keresésére soha nem indultam. – hazudtam. – De valóban Zittirai mintára fonták a kosaramat, azonban a sárföldi anyámat sokszor kaptam hazugságon, mikor a pontos koromról kérdeztem.

–Így, hát ő is meg volt győződve róla, hogy nemesi sarjat ajándékozott neki a folyó. Zittiria! Ipqu, micsoda áldás vagy te házamon! Ha bizonyítani tudjuk, és előbb ismét bizonyítod hűségedet, megerősíted szolgálatodat dinasztiám irányába, akár egy város urává is megtehetlek. 

–Szent Király, a Sárföldeken a folyó ajándékainak egy anya sem árulja el, melyik évben érkeztek. És Zittiria elesett város, núáriak ülnek most az egykori nagy templomok romjainak árnyékában. Magam láttam őket, igaz a túlpartról. Lerontották az épületeket, kecskéik és fekete pásztoraik százezrével járják az egykor bizonyosan tiszta és szent utcákat.

Sokáig csűrte a szót, Zittiria elestéről, a szégyenről oktatta a fiait, amit a núáriak ejtettek a három fáraón. Üres fantáziákat szült, tálán így akart megnyerni magának;  elhiteti velem amit már magam is kitaláltam, hogy szent szavaival igazsággá emeli a feltételezést, egy elveszett város rég elveszett, majd csodás módon megkerült urává tesz. A fáraó valóban isteni volt, évtizedekkel előre gondolkozott, szkarabokat ületett a fejembe, aranyló, drágakőként ragyogó gondolatokat, hogy miféle jövőt fektet a lábam elé, ha hűen szolgálom. Bevallom, míg beszéltünk róla, hittem is neki, nemesszel a fejemen, mellemen kereszbe téve a tőle származó hatalom jelképeivel, oldalamon a lányával, kit szövetségünk megpecsételéseként ajándékozott hitvesemmé.  

Míg csábítgatott és egyúttal fiait oktatta, odakint a Nap megérintette a sivatag távoli dűnéit, lassan fúrta magát a homok végtelen mélységébe, hogy lehűtse önnön perzselő forróságát. Árnyékok jelentek meg a teraszon, a világosságot biztosító tükrök és lencsék, már fáradtan derengtek csak, és abban a pillanatban tudtam, hogy a fáraó ígéretei hamis jövőt ígérnek; egyetlen szava sem illett bele a Giuphaly jósdában hallott költeménybe. Kár volt érte, jól hangzott. A Lányáról azonban nem tettem le ilyen könnyen.

Az igazi ok, amiért a palotába rendelt, amiért három hónapig tétlenül a városban tartott, egy rejtett teremben derült ki, ahová csak ketten léptünk be egy Lándzsával, minek ólmot öntöttek a fülébe. 

A fáraó saját kezével nyújtott át nekem egy pohár frissen facsart gyümölcsitalt. Jégkockák úsztak a színén, a gyümölcsök rostjai rátapadtak a jégre, mégis látszott hibátlan tisztasága. Vajon, míg a hatalmas, lakóháznyi tömb, melyet a folyó eredőjénél kivájtak a jégből, hány kockácskára volt elég a hőségben, míg elérte SCiement és belekerült a poharamba? Hány rabszolga adta vérét és verejtékét ezért a pár hűs kortyért? Amint ajkamat érintette a frissítő, arra jutottam, hogy mégis kit érdekel, mikor lehetőségem volt az istenek italát kortyolni! 

–Ipqu. Szólhatsz hozzám egyenrangúként, de csak ebben a helyiségben. 

–Megtisztelő szentségedtől. 

–Kayna’Keket a dinasztiám utolsó tagja volt. Oshorkon, apám fivérének fia, elveszett a sivatagban négyezer harcosával együtt. Shosherkut nagyapám fivérének utolsó leszármazottját, utoljára a babiloni kapun látták átlépni. Második Takelotot, fivérem gyemekének, hajóját, rajta egész családjával, négy fiával együtt, lehúzta a folyó. A szemtanúk szerint ezer krokodil úszott feléjük, hogy biztosra menjenek egyetlen ember se úszik ki a partra. Engem Szobek egyik árnyteremtménye próbált meg a halálba küldeni. És most az utolsó unokatestvéremet Kayna’Keketet, saját otthonában tépték szét és lakmározták be sakálforma árnyak. Egy jó fáraó mindíg gyanakszik a puccsra, ezt mondta az apám, de mit tehet az a király, aki biztosan tudja, hogy az előkészületek elkezdődtek?

Nem voltak szavaim a hallottakra, csak aggódva néztem körbe. 

–Igen. Talán a palotán belül. Talán kívülről érkezik majd, de kétlem, hogy megélem a testem sorvadását, fiaim felemelkedését pedig biztosan nem fogom látni. Valaki lemossa a dinasztiámat, hogy egy másikat ültethessen a helyére és valamelyik isten támogatását élvezi. Bár kétlem, hogy Szobek lenne az, ezközként, inkább vádlottként látom ebben. Tudni akarom ki ölte meg Kayna’Keketet. Mit belőled láttam a sivatagban, arra engedett következtetni, hogy te lehetsz a leghasznosabb szövetségesem ebben a harcban.

–Merész következtetés, ha megbocsájtod. Én csak egy utazó vagyok. Egy bolond, akinek egy kemény, almányi mellű, beszívott grükon szűzlány örök ifjúságott és nagy és üres szavakat jövendőlt. Kétlem, hogy elég erőm van, hogy fáraók ügyébe avatkozzak.

 –Ez van, ha hagyod burjánzani a demokráciát! Grükonok, meg az ő jóslataik. De, mégis hiszel benne eléggé, hogy üldözd ezt a jóslatot. Örök ifjúságot mondott, nem örök életet?

–Elképesztő. Én hiába élek örökké, lásd megöregedtem, mint bármelyik halandó. Egy másik alkalommal mesélned kell nekem erről a jóslatról és a jósnőről. Hiszel benne, Ipqu?

–Akarok.

 –Helyes. Igaz, máskülönben miért húztad volna elő a kardodat, miért idézted volna meg a… azt amihez foghatót még nem is láttam. Te egy rejtett fegyver lennél ellenségeim szeme elől Ipqu, és talán az egyetlen aki képes eléggé felbojdítani a kígyó vermet ahhoz, hogy előbújjanak a homokból, hamarabb minthogy mérgük megérne. 

–Nem értek egyet felségeddel. 

–Soha nem mondtam, hogy számít, vagy érdekel. Vedd ezt a gyűrűt, a parathanák körében ismert pecsétem. Tölts el pár napot azzal, hogy végiglátogatod őket. Fektesd le a feleségeiket, a lányaikat, sérts meg őket, túrd fel a ruháikat, mondd hogy véres rongyokat keresel, tudom is én. Légy bosszantó. Szálka mindegyikük szemében. Nem kell félned, a hozzám közel állók az utóbbi tíz évben elpártoltak, vagy meghaltak. Ha az lesz a vége, hogy a parathanák vérével kell megöntöznöm a gabonát idén, akkor megteszem. Egyik sem kedves már nekem. Újakat emelek a helyükre. – jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét. – Ne piti lépésekkel haladj Ipqu! Tudni akarom mi történt Kayna’Kekettel és a családjával. Azokat a gyermekeket kiknek maradékát és darabjait láttad, a sajátomként szerettem. Keket asszonyát sajátomként kezeltem számos éjszakán át. Fiait hadvezéreimnek, lányait szövetségeseim hitveseinek szántam. Aranyam van, hatalmam van, seregeim lába alatt megremeg a föld, de a legfontosabb valutámtól megfosztottak. Nincs királyi vérvonalam amivel szabadon kereskedhetnék! Tudni akarom mi történt. Bosszút akarok azokon, kik így meggyengítették a vérvonalamat. Erős kormányzást akarok a fiamra hagyni, hogy nevüket a bőség emlékével együtt őrizzék, ne a viszályéval. Derítsd ki nekem! 

Hát, ha csak ennyi kellett, hogy boldoggá és adósommá tegyem a fáraót. Már így is látta néhány titkomat és mégsem küldött papokat, hogy megfosszanak tőle, mégsem küldött Lándzsákat, hogy megszabadítsa a várost a veszélytől, amit jelentettem. Tisztában voltam vele, hogy ezek egészen addig nem történnek meg, míg hasznos vagyok a számára, így hát sodródtam az árral. 

–Azt tudom, hogy mi történt Kayna’Keket házában. – hitetlenül nézett, mintha nem figyeltem volna, majd kíváncsiság futott át az arcán, és tekintete sarkában felfedeztem a remény egy egészen halvány villanását. Talán túl soká kitartottam a drámai csöndet, talán tovább néztem a szemébe az istennek, kényelmetlenséget okozva ezzel, mert türelmetlenül intett a kezével.

–Igen? Mondd el hát.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gregor E. Barlow 7 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Ipqu három honapot várt rá, hogy valamiféle jutalmat kapjon a fáraó életének megmentéséért és amikor eljön a jutalmazás várva várt napja, Ipqutól még több szolgálatot várnak, egy kultikusnak tűnő gyilkosságba kell beleártania magát, ami lehúzza egészen a Nekropolisz sötét utcáira de, akár a Nap templomának csúcsára is állíthatja.
Miközben a nagy jutalom fejében beleveti magát más titkainak felfedésébe, Ipqunak résen kell lennie, nehogy az ő titkait is felfedezzék.

Rövid összefoglaló

Egy alternatív egyiptomban játszódó noir, hőse már sokat áldozott az istenné válás útján és semmi nem fordíthatja vissza.

Olvasási idő

24 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gregor E. Barlow nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!