Barion Pixel nuuvella

Az erdő hangjai

Ültem a kanapén, és szokás szerint csak soroltam az épp aktuális sirámaimat, félelmeimet. Aztán hirtelen elhallgattam. Ránéztem a velem szemben ülő nőre, és halkan csak ennyit mondtam:

– Most nevetségesnek érzem magam.

– Ugyan miért, kedves Sára? – kérdezte ő.

– Mert már fél éve járok ide, és még mindig itt tartok.

– Hol?

– Hogy egyre csak sorolom, hogy mi a baj az életemmel. Mit kellene tennem, hogy ez változzon?

– Érdekes – mondta a nő sokat sejtető hangsúllyal. A szemében, ahogy egy pillanatra rám villantotta a tekintetét a szemüvege fölött, különös csillogást véltem felfedezni. – Lenne egy javaslatom a számára. Felfoghatja akár házi feladatként is.

Ahogy ezt kimondta, egyszeriben fészkelődni kezdtem a kanapén. Nem ideges lettem, inkább a tettre készség heve kapott el, azt hiszem. Égtem a vágytól, hogy végre tegyek is valamit magamért. Hogy megváltoztassam azt a kényelmetlen, csüggesztő szituációt, amiben egyik napról a másikra találtam magam.

Bizonyára ő is észrevette a változást, mert elhallgatott. De én, mint egy jutalomfalatért ácsingózó kiskutya, szuggeráltam a szememmel, hogy mondja már. Adja már azt a bizonyos kulcsot a boldog, elégedett élethez.

– Van egy kedves ismerősöm, túravezető. Egész nagy csoportokat szokott vezetni itt a környékbeli hegyekben. Beutalnám hozzá egy túrára. De csak úgy négyszemközt.

– Azt akarja, hogy töltsek el egy napot az erdőben egy vadidegennel? – éreztem, hogy a hangom remeg, a kezdeti lelkesedésem nem hogy alábbhagyott, hanem nyom nélkül elpárolgott.

– Igen. Én azt hiszem, hogy az jót tenne magának. Vagy legalábbis mindenképp tennék egy próbát ezzel.

El sem tudtam képzelni, mire lehet ez jó, de mivel ő volt a szakember, így fogamat összeszorítva rábólintottam.

Egy hét múlva, egy verőfényes kedd reggelen sportcipőben, melegítőben, pólóban és hátizsákkal a hátamon várakoztam az előre megbeszélt kiindulóponton, egy icipici falu egyetlen közértje előtt. Folyamatosan jöttek és mentek az emberek, bizonyára a bolt volt a közélet központja. Aztán váratlanul feltűnt egy férfi, aki egyáltalán nem illett a korábban elém táruló képbe. Már messziről látszott, hogy professzionális túraruha és –cipő van rajta, és persze az ő hátán is volt hátizsák. Egyenesen odajött hozzám, kezet nyújtott, miközben kérdő hangsúllyal mondta ki a nevem.

– Igen, én lennék az – feleltem.

– Felkészült? – kérdezte széles mosollyal az arcán.

– Az igazság az, hogy még életemben nem vettem részt igazi túrán, és a sétálás sem igazán része a napi teendőimnek.

– Ne aggódjon, ez nem is lesz igazi túra, csak egy könnyű kis séta a friss levegőn. Túl fogja élni. – Megveregette a vállam, majd sarkon fordult, és elindult.

Szótlanul ballagtunk egymás mellett a falu végéig, majd bevetettük magunkat az erdőbe. Egy kijelölt túraútvonalon haladtunk, direkt figyeltem a táblákat és a jelzéseket. Eleinte felfelé kapaszkodtunk, de elég enyhe volt az emelkedő, nem fulladtam ki. Viszont hamar libabőrös lett szinte az egész testem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért, mert az ösvény fölé boruló fáktól a napfény nem tudott teljesen lehatolni, vagy a hirtelen mindenhonnan körülvevő fura neszektől. A szél bele–belekapott az avarba, egymás hegyén–hátán görgette az előző évről itt maradt, száraz faleveleket, amelyek kísérteties csörgéssel futottak tova. A fák ágain pedig madarak károgtak vészjóslóan.

Éreztem, hogy egyre hevesebben ver a szívem. Vadul kapkodtam a fejem, igyekeztem minden zaj forrását felfedezni, de lehetetlenség volt. Zúgott a fülem a hangzavartól, és a szemem kezdett begolyózni, ahogy követni próbáltam minden rezdülést. A levegő meleg volt, és fülledt, és valami különös, nehéz, áporodott szag terjengett.

Halvány fogalmam sem volt, mióta megyünk, és az irányt is teljességgel elvesztettem. Egy ideje már nem követtem a fák törzsére festett turista-jeleket, mert valami más kötötte le a figyelmem. Egy árnyra figyeltem fel. Úgy tűnt, mintha folyton, fától fáig lopózva a nyomunkban volna. Muszáj volt a lábam elé néznem a göcsörtös gyökerek miatt, de ha átléptem egyet-egyet, utána mindig jobbra sandítottam a vállam felett. Az egyik pillanatban őrültségnek tűnt az egész, elvégre ez csak egy túra egy erdőben. Egy másik pillanatban viszont megzizzent egy bokor, megreccsent egy ág, és az árny újra ott volt közvetlenül mögöttünk.

Azt hiszem, teljesen öntudatlanul szaporáztam meg a lépteim, már nem is néztem előre, csakis hátrafelé, így történhetett meg, hogy váratlanul beleütköztem a vezetőmbe. A lendülettől visszapattantam róla, és fenékre ültem. Ő felém nyújtotta a kezét, segített feltápászkodni. Leporoltam magam.

– Bocsánat – mondtam.

– Mi történt? – kérdezte nevetve. – Nem láttad, hol vagyok?

– Én csak – kezdtem, de aztán elhallgattam, és egy pillanatra újra hátrasandítottam.

– Igen?

– Semmi, mehetünk – mondtam határozottan, de közben úgy lihegtem, mintha már percek óta futottam volna.

– A semmi helytelen válasz. Nem tanultad még meg? Ez nem csak egy túra, hanem a terápiád része. Csak ma én vagyok a terapeuta.

– Miért, te is?

– Nem. Én csak egy egyszerű túravezető vagyok. De te nem csak a túrázás miatt vagy itt. Szóval?

Az ütközés mintha egy kissé kijózanított volna. Egyszeriben nevetségesnek éreztem bevallani, hogy azt hittem, gonosz szándékkal követ valaki. De nem is volt szükség rá, mert mintha kitalálta volna a gondolataimat, legalábbis egy részüket.

– Tudod, miért szeretnek az emberek túrázni? Mert úgy mozognak, hogy közben élvezni tudják a természetet is. Élvezik. És nem aggódnak dolgokon. Felkészülnek, amennyire csak lehet. De nem lehet száz százalékosan minden bajt kivédeni. Mert például nem tudhatjuk, hogy mi rejtőzik az avar alatt. Elég egy rossz lépés, és csúnyán megsérülhet az ember. De ha folyton azzal foglalkozol, hogy mi van az avar alatt, kitől vagy mitől származnak a zajok, vagy éppenséggel jön–e mögötted valaki, akkor felesleges túráznod. Ez valami olyasmi, aminek boldogsággal kellene eltöltenie. Szóval próbáld meg, a kedvemért.

Eddig nem is vettem észre, mennyire kiszélesedett az ösvény. A továbbiakban egymás mellett mentünk, és ő sok mindent megmutatott nekem, ami mellett valószínűleg én vakon elrohantam volna. Hatalmas gyökerű fákat, amelyeket kicsavart a szél, és amelyeknek a gyökeréből friss hajtások nőttek ki. Súlyos szikladarabokat, amelyeken kinőtt az ibolya. Hangosan, és egyre hangosabban zúgó hegyi patakot, amely csodálatos módon tört utat magának. Ezer színben pompázó és gyönyörűen trillázó madarakat. Fürge gyíkokat, akik éppen köveken napoztak, vagy még fürgébbeket, akik egy másodperc alatt tűntek el az ember szeme elől a fűben.

Az erdő átalakult, varázslatos csodakastély lett, és benne a hangok egy elbűvölő koncertté álltak össze.

Tetszett a történet?

2 3

Regisztrálj és olvasd Greta Green 8 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Greta Green

Az erdő hangjai

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Sára különös házi feladatot kap a pszichológusától. El kell mennie egy erdei túrára, ahol varázslatos átalakulásnak lesz szem- és fültanúja.

Rövid összefoglaló

A világ egy csapásra megváltozik, ha erőt veszünk magunkon, és máshogy tekintünk a dolgokra.

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Greta Green nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!