Amikor Isten, a siker mámorától másnaposan magához tért a teremtést követő napon, szemmel láthatólag önfeledten, de elsőre visszafordíthatatlanul magába roskadt. S bár Isten volt, mégsem tudta az okát. Először arra gondolt, hogy ez talán természetes, hiszen talán ő sem láthatja minden apró részletét mindannak, ami vele a jövőben történni fog. Ha ember lenne, nyilván másképp lenne ez is. Ő azért a nagyját tudná, de az ember, biztosan nem, hiszen az emberek sokszor még utána sem tudják.
Csak egy dolog foglalkoztatta, amit persze nem akart elhinni. Kizárólag arra tudott gondolni, amit a legbenső énje nyomasztóan suttogott, hogy itt bizony valami félrement. Próbált olyan mélyre menni az elméjében, amennyire csak lehetséges, pörgött az agya, mint egy apple macbook pro, de semmi. Konkrét biztosan nem, csak valami gyenge sejtés mocorgott, amit szintén nem tudott hova tenni, mert folyton az almafával és a kígyóval megbolondított látomás fészkelte be magát az agyába. Tudta, hogy ez rendkívül fontos, hiszen az első mintapárról van szó, tehát ez nagyon, végtelenül kényes. Arra is gondolt, hogy talán nem volt helyes döntés, hogy Évát olyan szorosan Ádámhoz pakolta a teremtésben. Úgy volt vele, hogy gyermekeik ezért lesznek majd olyan halálosan konfliktusos helyzetben, mert ez a borda-terv és a megvalósítás, talán hiba volt. Persze itt még Káin és Ábel, még Isten számára is csupán egy futó gondolat volt, de ő, mármint Isten ugye, előre is látott, nemcsak hátra. Ezért mindent tudott, ami a jövőt érintette. Na ezért volt a másnaposság, még akkor is, ha ebben a pillanatban még nem volt olyan ember, aki az alkoholos italokat kitalálta volna. De az ő gondja-baja, sejtése sokkal komolyabb, mélyebben gyökerező problémát láttattak vele. Mondom.
Amikor a fa alatt, a tiltásai ellenére, már-már az alma és vele a kígyó, vagyis a gonosz győzedelmeskedett volna, hirtelen megfogalmazta a lényeget. Mert persze a hétnapos teremtés telis-tele volt lényeges és kényes dolgokkal, ami eddig csak nyomasztó sejtésként dolgozott benne, most keserűen, fájdalmasan, nem kis lelkifurdalást okozva kikívánkozott belőle. Bocs, de szó szerint idézek:
„Elb@..tam a teremtést, mert most, akiket a fa alatt látok, nem Ádám és Éva, hanem bizony Rómeó és Júlia”.
Na, de hogy lehetséges mindez, hiszen Bill (ő csak így szólította W. S. fáradhatatlan szerzőt) is csak 6542 évvel később teremtetett, határozott, félreérthetetlen algoritmussal. Egyértelmű volt, hogy Isten azért teremtette Bill-t, hogy megírjon mindent, ami az emberrel megtörténhet, legfőképpen persze tanulságosakat. Hogy ezután majd ne legyen már semmi gond, elég lesz csak elolvasni mindent, amit Bill ír. Úgy gondolta, hogy William, majd mindent megír, amit ő a teremtésben, hát, hogy is mondjam, elnagyolt. Na de ki kárhoztatná mindezért? Hét nap, az mégis csak hét nap, ami nem sok, hanem kevés. Pláne nem nyolc, vagy kilenc. Arról nem is beszélve, hogy nem volt előzetes tesztelés, majd ezt követően javítás sem. Ma már egy applikációt is alaposabban átgondolnak.
Aztán rakoncátlanul elszabadultak a lényeges és lényegtelen gondolatai. Komoly kétségek merültek fel benne a teremtés hetét illetően. Nem volt biztos benne, hogy pont akkor volt-e, amikor gondolta, néha megcsalta az emlékezete.
Mert, ha nem akkor teremtette William Shakespeare-t, hanem máskor, az gáz, ráadásul további hegynyi problémát vetettek volna fel. Jézusról nem is beszélve. Bele se mert jobban gondolni. Mennyi, mennyi hiba és gond. Ma már mindent másképpen csinálna.
Arra is gondolt, hogy Keplernél is hiba csúszhatott a teremtés gépezetébe, persze csak akkor, ha Johannes Kepler sem volt másnapos, amikor a bolygómozgásokat rendszerbe helyezte, arról nem beszélve, hogy nehezen ment neki a matek. Talán ez lehetett az oka, hogy a bolygók között esélytelenül próbálta Istent megtalálni, az időről nem is beszélve.
No, ez volt az a pillanat, amikor Isten befejezte a gondolatmenetét, és egyre inkább az ellenfelek vérgőzös szemével tekintett Johannes-re. Persze ez nem olyan igazi ellenségeskedés volt, mert tudta, hogy ő jó, ilyenre még gondolnia sem szabad.
Megfogalmazta magában a következtetéseit, hogy ha már ez van, akkor csak egyetlen esélye maradt. A hibákat, problémákat folyamatosan figyelve kell javítania, ha feltétlenül szükséges.
Huh.
Ekkor megnyugodott, pihenni kezdett, de még a pihenés sem sikerült, mert azonnal nyomasztó, a korábbiaknál sokkal sötétebb gondolatok kerítették hatalmába. Érezte, hogy súlyos, talán kiküszöbölhetetlen problémák vannak a teremtésben, amit egyelőre nem tudott kezelni, de van itt még valami, ami viszont nem apró, hanem hatalmas. Sokkal hatalmasabb, mint eddig bármi, ami hatalmas volt.
Mert, ha mindez így van, és így lett, akkor van egy nyomasztó, gondterhes, fájdalmas, szinte lidérces kérdés: mit csináltam a teremtés előtt?