Paolo Simonello, író, ma nyugdíjba ment, ami igazán furcsa egy írótól, hiszen ők sosem mennek nyugdíjba, csak egyszerűen nem írnak tovább, de hát Paolo ragaszkodott ahhoz, hogy a mai könyvbemutató során ezt mindenképpen mondjuk el. Kérdésünkre nem volt hajlandó elmondani, hogy ez a valóságban mit is jelent, de láttuk rajta, hogy nagyon szeretné. Pedig róla mindenki tudta, hogy egész életén át írt.

Most éppen azért vagyunk itt, remegve az izgalomtól, hogy végre megláthassuk, megvehessük a teljes egész eddigi életében írt egyetlen regényét, mert ez azért nem semmi, hanem valami.

Még azzal is megörvendeztetett minket, hogy elhozta és ígérete szerint meg is mutatja az összes kéziratát, ami első látásra valóban igen vaskosnak tűnt, és valóban kézzel írt irat volt, bár furcsa mód egyetlen egy hatalmas könyvszerű füzet volt. Ebben volt Paolo valamennyi, eddig elkészült írása. Gyanakodva néztük mindannyian ezt a hatalmas, vaskos füzetet, amelynek csak a borítóját láthattuk így is, ami láthatóan eléggé elhasználódott volt, amin persze sem mi, sem más, sem senki nem csodálkozott, mert milyen is lehetett volna, hiszen egész életén át, nap, mint nap használta.

Persze mindenki nagyon izgatottan várta a bemutatót, a terem tömve volt emberekkel, fakó hajú idősebbekkel, lelkes fiatalokkal, vagy fordítva, de egy biztos, hogy telis-tele volt. Az azért furcsa, hogy a helyszín nem egy könyvesbolt, vagy kultúrház, esetleg egy szálloda alkalmas terme volt, de ezen az apróságon voltunk a legkevésbé kiakadva.

Korunk lelkes kultúrharcosa volt az, aki minden előzetes információ nélkül igent mondott a felkérésre. De, ki, ha ő nem. Igaz?

Tapintható volt a feszültség, csak a szinte alig hallható, nagyon halk zümmögés jelezte, hogy adott a tisztelet, izgatott a várakozás, lassan jöhetne már a még egyetlenegy könyvvel sem rendelkező, teljesen ismeretlen író. Írónak is csak azért volt nevezhető, mert egy egész életen át írt.

És akkor megérkezett. Kicsit hájas fején, fénylő homlokán kevés hajjal, az orra alatt viszont vastag, erősen őszes hatalmas bajusz igyekezett betölteni hivatását, mármint a figyelem elterelését, a kihívó részekről.

Erősen kinőtt, középen egyetlen gombbal összefogott, viseltes zakóban érkezett, ami talán szürke lehetett eredetileg, de ez most lényegtelen, mert ahogy belépett a kocsma elkerített részébe, mint egy másodpercre kiszámított dramaturgia részeként, az a bizonyos egyetlen gomb feladta az addigi vélhetően már nagyon sokéves szolgálatát, és új életet ígérve magának, az első sorban virító polgármesterné dekoltázsában landolt, feltehetően boldogan. Örült a két hatalmas cipóméretű, de egyértelműen szilikonmentes oltalomnak. Egyáltalán nem érezte magát magányosan, de ez a pillanat, csak egy pillanatig tartott, mert ekkor megszólalt korunk kultúrharcosa, megelőzve, hogy a gombtalan zakó alól előzúgjon ez meg az, vagy valami miegymás.

Éppen belevágott volna az előre megírt, zseniálisnak tartott bevezetőjébe, amikor Géza a szemfüles csapos, belekurjantva a csendbe, annyit mondott:

- Most tessenek, szíveskedni rendelni, mert a kultúrműsor alatt már nem lehet.

És alig mondta ki ezeket az igéző szavakat, amelyek minden előzetes felkészülés nélkül buggyantak ki belőle, a tömeg egy emberként felpattant, feladva előre lefoglalt székét, és a csapszék felé hömpölygött, hogy mindenképpen megszerezze az ingyenesnek ígért italát.

E pillanatban senki sem tudta, mi van, pláne, hogy mi lesz. Ami elsőre kissé elbizonytalanította író emberünket, mivel azonban a csapos elétett, egy igencsak csinos korsó sört, azonnal megnyugodott.

Egy biztos, hogy csaposunk értette a dolgát, mert a hatalmas tömeget szinte pillanatok alatt ellátta védő és támadó italokkal, megnyugvást és csendet borítva a teremben tartózkodókra.

És akkor elérkezett az idő, hogy a hirtelen konkurenciaként megjelenő csapos helyett kultúrharcosunk átvegye a szót és végre-valahára megvillanthassa intellektuális hajlamait és belecsaphasson a lecsóba, ahogy a kocsmában mondani szokás errefelé.

- Engedjék meg nekem, hogy bemutassam Paolo Simonello írót, akit mindenki, csak úgy ismer, hogy egész eddigi életén át író ember.

- Hogyan tervezte el, hogy ez lesz élete hivatása, küldetése?

- Én sosem voltam akkora valaki, hogy ilyet ki tudtam volna találni, de már az elején megadatott nekem az a valaki, akire minden író vágyódik. Aztán pár év múlva már magamra is hagyott, de mint látható, akkor már egyedül is boldogultam.

- És nem lett nehéz ezután?

- Semmi esetre sem, mert minden lényegest megtanultam és örökre megfogadtam az útrabocsátó útravalót.

- És elárulja nekünk is, hogy mi volt az?

- Azt mondta, idézem: „hogy csak úgy, mint eddig.”

- Huh, ez elég húzós. És mi lett ezután?

- Megfogadtam és tettem a dolgom, mint eddig, írtam.

- Hát ez nagyon fárasztó lehetett, vagy nem?

- Nem igazán, mert a lényege az elhatározásomnak, hogy egész életen át írjak, ami meg is valósult, hiszen elkészült a könyvem, és itt vannak a kézirataim is.

- Hát ez nem semmi, hanem valami. Meg is mutatná nekünk?

- Természetesen, hiszen ezért vagyunk itt, arról nem is beszélve, hogy még meg sem jelent a könyvem, de már több ezret megrendeltek.

- És minek tulajdonítja ezt a hatalmas várakozást?

- Talán annak, hogy egész életen át írtam.

- De hát a legtöbb író ezt csinálja, vagy nem?

- Ezt nem tudhatom, hiszen nem ismerem a legtöbb írót, sőt, ami azt illeti egyetlen írót sem ismerek. Én viszont hatévesen elkezdtem és azóta is, amíg a könyvem végére nem értem, írok.

- Hat évesen? Hát ez hihetetlen. Ilyet még nem is hallottam, ez olyan fantasztikus, csodálatos, egyedi és sohanemvolt. Teljesen kiver a víz. Belenézhetnék.

- Nézze kedvesem, ha fel tudja emelni, csak tessék, de kezdje az elején, mert ez egy olyan könyv.

És ahogy a kultúrharcosunk felnyitotta könyvet, csak azt vettük észre, hogy az arca hirtelen falfehéredik, majd talán még gyorsabban átmegy vörösbe, hogy a pillanat törtrésze alatt elájuljon, és ahogy volt hanyatt essen.

A hirtelenjött zűrzavart sokan szerették volna kihasználni, hogy kézbe vegyék a kéziratot, de ez senkinek sem sikerült, mert az egész életen át író emberünk hihetetlen sebességgel a hóna alá szorította és a zűrzavart kihasználva elillant.

Szerencsére Géza a csapos, valami istenadta intuíciótól vezérelve, mindezt valahogy megérezte és telefonjával levideózta, amikor a még most is ájultan fekvő kultúrharcosunk lapozgatta Paolo fő művét.

Az első lapon, egymás alatt egy girbegurba oszlopban 8 betű látszott, majd jónéhány oldal után már 12 betű volt egy oszlopban.

Csak az írónk végszava adott némi magyarázatott a legfurább könyvre, amit ember valaha láthatott.

„Könyvemet ajánlom tanítómnak, Izabella néninek, aki a legelső órán azt mondta, mélyen a szemembe nézve, hogy ezentúl minden nap, minden órában írjak le egy betűt, mert akkor, de csak akkor, ha ezt betartom, igazán nagy dolgot hozhatok létre, de írni mindenképpen megtanulok.”

És így is lett. Azt azért nem gondoltam volna, hogy még híres író is lehetek.