Barion Pixel nuuvella

Santa Rosa, kis inka falu, valahol Peru közepén, az Andokban

- Pedro, hoznál be hagymát és maniókát a kertből? – szólt Evo, fel sem nézve a tűzhely mellől. – A kedvencedet sütöm, mégis csak a szülinapod lesz – mosolygott Evo, és kézfejével a homlokába omló éjfekete haját lazán hátra simította, elővillantva sötétbarna, mosolygós szemeit. Láthatóan boldog volt, hogy végre azt süthet kedvesének, amit szeretne.

- Már hozom is – válaszolt futtában Pedro. Mást is szeretnél?

- Nem, most nem, csak ez hiányzik, egy óra múlva kész is lesz az ünnepi ebéd, addig játszhatnál valamit a gyerekekkel, mert nekik is készítek meglepetést.

- Rendben életem, amúgy is le akartam menni a srácokkal a folyóra. Ha van egy óra, addig pecázhatnánk. – örömtől sugárzott Pedro arca, lassan már két éve, hogy annyi szűkölködés után végre egyenesbe kerültek.

Susana, 6 éves kislány és Alberto, 8 éves kisfiú, a legkisebb Garciák, akik szerencsére a nehézségekből soha nem éreztek semmit, hiszen a kert, a hegyek és a folyó rengeteg csodát rejtettek, minden nap. Ráadásul a kis faluban, a folyó két oldalán elhelyezkedő házak gazdái nagyon szerették a mindig vidám kisgyerekeket. Mindig volt egy-két kedves szó, ha arra jártak éppen. Alberto már komoly segítség volt, tudta hogyan kell etetni és odaszoktatni a halakat, foglalkozott a lámákkal, akik társai voltak a játékban, bár sokkal hamarabb elfáradtak, mint Alberto. Mindent megtanult a szüleitől, ami a mindennapi életük szempontjából fontos volt. Susana kicsit más volt. Ő inkább a falu idősebb lakóival szeretett beszélgetni, ami inkább történet mesélés volt, így sok-sok évre a múltból, olyan élményei voltak, amelyeket nem olvashatott a tankönyvekből. Pontosan tudták, hogyan kell elfogadni a természet adományait, és miként kell megóvni azokat a jövő számára.

A Garcia-család, már vagy 35 éve élt az Andokban, egy bámulatos kis faluban, Santa Rosa-ban, amely egy fennsíkon terült el, megfékezve a sebesen aláhulló folyót, amelynek mindkét oldalán teljesen egyforma, sátorszerű házakban laktak az emberek. A Garcia felmenők, már legalább 150 éve éltek itt, vezetve a kis közösséget. Mindig háborítatlanul éltek, sosem volt irígység, vagy harag. Hogy is lehetett volna, mikor szinte senkinek sem volt semmi tulajdona, még a ház is amelyekben éltek, a közösségé volt. A kemény egymásrautaltság erőt és tartást adott nekik és a falu közösségének is. Santa Rosa, a megyében arról volt híres, hogy itt csak jóemberek élnek és kivétel nélkül mindenki az inkáktól eredeztette magát.

Pedro és Evo Garcia is ebbe a közösségbe született bele, de komoly terhekkel, hiszen ők már gyerekkorukban tudhatták, hogy valamikor a felnőtté válást követően nekik kell a falut vezetni és biztosítani mindenki boldogulását. Persze csak akkor, ha ezt a falu minden lakója elfogadja.

A falunak 518 lakója volt. Santa Rosa Nagy Könyvében vezették a születéseket és halálozásokat, az esküvőket, a közösség fontos dátumait és általában minden történést, amit a jövő nemzedék számára meg akartak örökíteni. De ebben a könyvben rögzítették a természetből nyert adományokat, mint például az ehető növényeket, gyümölcsöket, fűszereket, vagy éppen a betegségek és a gyógyítás minden apró részletét.

Éppen 2033 szeptember 25. napja volt. A faluban nem volt bolt, posta, iskola, de orvos sem. Viszont volt egy közösségi hely, ahol folyamatosan zajlott az élet. Itt mindent megbeszéltek, itt folyt a tanítás, de ide hordta ki-ki a feladata során keletkezett felesleget is. Orvos ugyan nem volt, de a helyi életkörülményeknek megfelelő esetekre, egészségi problémákra mindig volt gyógyír. A gyógyító feladatai éppen úgy öröklődtek, mint bármi más. A gyógyító, akit régebben Sámánnak neveztek, mindenre talált gyógymódot, hiszen az évszázadok gyógyító hagyományai mind, részletesen benne voltak a Nagy Könyvben. A faluban mindenre volt megoldás, amelyeket már több száz éve alkalmaztak és folyamatosan javítottak, gyarapítottak. És mindezek pontosan vezetve, benne voltak a Nagy Könyvben. Mindenkinek megvolt a feladata a közösség életében, és bármi is volt az, mindig, mindenki mellé találtak egy fiatalabb gyereket, akit az illetőnek tanítania is kellett, hiszen kell, hogy legyen, aki majd tovább viszi a tevékenységet. A faluban mindenki elégedetten végezte a feladatát, amit folyamatosan finomított, tökéletesített. Néha érkezett egy ember, aki híreket hozott az országban zajló eseményekről, és mindig jött egy nagy csomag újság és rengeteg könyv is. Ezt mindig a falu mindenkori vezetőjének adta át, akinek a feladata volt az abban álló információkat a falu minden tagjának, a falugyűlésen elmagyarázni. Mivel mindent maguk állítottak elő, amelyet a családok igényei szerint osztottak el, ezért pénzre sem volt szükségük. A falunak azonban volt némi tőkéje, hiszen a falu lakói számára felesleges többletet elvitték egy közeli vásárba, ahol vagy elcserélték számukra hasznos dolgokra, vagy pénzért eladták. Ez a pénz volt a falu tartaléka, de szinte sosem használták. A környező kisebb helyek kivételével a falu lakói egyáltalán nem mentek sehova, még a vásárba is csak kéthavonta. Minek is mentek volna, hiszen mindenük megvolt. Sem a gazdagság, sem a szegénység fogalmát nem ismerték. Faépítésű házakban laktak, amelyeket kívülről fahánccsal szigeteltek. A tűzhelyben mindig lobogott a tűz, de a házakban sosem volt füst.

Pedro, hallgatva feleségére Evo-ra, elindult a folyóhoz a gyerekeivel, ami igazából nem volt különleges a srácoknak, hiszen majdnem mindennap mentek. Alberto feladata volt a szükséges eszközök kezelése, amit szívesen végzett, mert tudta, hogy hamarosan sok mindent már teljesen önállóan kell végeznie.

Evo, aki eközben az ünnepi étel elkészítésével foglalkozott, fejben, már a délutáni tanításra gondolt, mert az sosem maradhat el. És ez a falu többszázéves történetében mindig így volt.

Pedro nem számított komoly fogásra, mert arra az egy óra biztosan nem lesz elegendő, de tudta, hogy Evo számára a készülődés komoly dolog, jobb, ha a gyerekek nem lábatlankodnak.

Pedro és Alberto térdig a folyóban, bottal a kezükben csendesen várták, hogy csak sikerül valamit fogniuk. Susana, a partmenti cserjésben vadvirágokat gyűjtött. A vízpart rendkívül gazdag volt, sokféle fűszert is tudott ilyenkor gyűjteni, aminek egyik felét majd hazaviszi, a másikat pedig a falu gyűjtőhelyére teszi majd. Nagyon szerették a lassan csordogáló folyót, ami mire a falu közelébe ért sokat veszített vadságából.

Az időjárás ebben az évszakban nagyon kedvező, így Evo a ház mellett terített a nagy családi asztalon, mert rajtuk kívül néhány vendéget is meghívott, amit csak ő tudott, Pedro számára ez meglepetés lesz.

Evo nagyon büszke volt a nagy faragott családi asztalra, amelyet még dédapja készített és az idők során újabb és újabb faragások kerültek rá. A legtöbb faragás arckép volt a felmenőkről, de annyira életszerűek voltak, hogy Evo pontosan, név szerint ismerte mindegyiket. Olyan volt ez számára, mintegy fényképalbum.  Minden alkalommal, amikor ennél az asztalnál ettek, Evo mesélt a gyerekeinek ezekről az emberekről, majd, amikor letisztította az asztalt, mindig használt egy kis alpaka zsírt, hogy fényesítse és megóvja. Most is, miközben terített számos emlék éledt újjá benne.

A faluban, az ajándékozásnak évszázados hagyományai voltak, de sosem csak az ünnepelt kapta, hanem a közösség is. Evo most is készített egy csodálatos takarót, amit majd a közösségi sátorban fognak használni. A takaró élénk, tarka, szokásos inka színekben pompázott, több szabálytalan darabból lett összedolgozva. A közösségi ünnepek alkalmával főként az idősebb emberek használták takaróként, mert az Andokban még nyáron sem volt nagyon meleg, de a láma, vagy éppen az alpaka gyapjúja csodás meleget biztosított.

Éppen csak felpillantott a terített asztal mellől, amikor látta vidáman közeledni családját, akik még elég messze voltak ugyan, de olyan derűsen lépdeltek, szinte táncoltak, hogy Evo is majdnem táncra perdült. Aki ilyen szép színes ruhát visel, hogyan is lehetne szomorú.

- Képzeld anya, fogtam egy pira-t, tudod, olyat, ami nagyon ritka, de ne izgulj, nem bánt senkit – mosolygott Alberto, majd biztos kézzel kiemelte a vödörből, hogy anyja messziről is jól lássa.

Evo nem izgult, bár a pira is húsevő, de megelégszik a folyóban, tavakban található állatokkal. Evo azt is észrevette, hogy Pedro milyen büszkén mosolyog a fiára, aki már most sokkal többet tud, mint annak idején ők, de számukra ez volt a fejlődésük legalapvetőbb pontja.

- Nézd anya, ezt neked szedtem, ugye szép, főleg ez kis sárga itt – adta át Susana csillogó szemmel a virágcsokrot édesanyjának, aki, mint mondta, a sebtében a füstölőre tett hal miatt könnyezik.

Minden készen állt, lassanként a közeli falubeli rokonok is érkeztek. Evo ragyogó arcán semmiféle bágyadtság nem látszott, teljesen felélénkült a várakozástól. A faluban az örömszerzés elemi kérdés volt. Azt tartották, hogy az életöröm érzése a legtartósabb emlék, ezért is hittek a teremtő erejében.

Lassan mindenki talált egy helyet magának a hatalmas asztalnál, Evo is minden ételt kirakott, amikor váratlanul megérkezett, ütött-kopott, sokat látott, kopottas zöld furgonján Sandro, a férfi, aki nagyjából rendszeres időközönként megjelent a hírekkel és egyebekkel. Most is zajosan érkezett, hiszen a falu összes gyereke, hatalmas kurjongatások közepette, futva kísérte, már a falu elejétől kezdve. Megjelenése meglepő volt, hiszen nemrég járt a faluban. A meglepetés ezen a tájon ugyan rendkívül ritka volt, a falusiak mégsem tartottak tőle, mert tudták, hogy bármi is legyen, amiért elért hozzájuk, a falu vezetője biztosan megtalálja rá a megoldást. Evo először arra gondolt, hogy talán Pedro hívhatta meg, s bár Sandro nem élt a faluban, mégis mindenki ismerte, szerette, mert amikor eljött, a legtöbb családot, vagy éppen a közösségi sátrat is mindig felkereste. Ilyenkor véget nem érően mesélni kezdett, főként a megyében történtekről, amit nagy figyelemmel hallgattak a falubeliek. De most nem ezért jött.

- Pedro, beszélhetnénk? – kezdte, és ahelyett, hogy ott, azonnal nekilátott volna, félrehívta a falu vezetőjét. - Bocsánat, csak egy pillanatra rabolom el Pedrot, aztán folytathatjátok is, amit elkezdtetek.

- Mi az a sürgős dolog, ami miatt jöttél, és nem lehetett vele várni? – de bármi is az, igazán maradhatnál egy kicsit velünk, mert éppen van egy apró ünnepelni valónk.

- Bárcsak maradhatnék, - szabadkozott Sandro, de még nagyon sok helyre kell eljutnom pár nap alatt, itt a megyében, ezzel hírrel, amivel majd neked is feladatod lesz.

- Meg kellene ijednem? Nagyon sejtelmes vagy barátom. – mosolygott Pedro.

Válasz helyett Sandro átadott neki egy szokatlanul hivatalos csomagot, amelyet át is kellett vennie Pedro-nak, arra kérte, hogy haladéktalanul nézze át, és tegye meg mindazt, ami benne áll, majd gyors léptekkel elindult a furgonja felé, de Evo megállította:

- Várj Sandro! Ha már nem maradhatsz, itt van egy kis étel, mert, még ha ilyen sok is a dolgod, akkor talán útközben, ha megéhezel, el is tudod fogyasztani.

Pedro azonnal kibontotta a tekintélyes és különös csomagot, átfutotta, ami benne volt, egy levélnél hosszabban elidőzött, majd csak annyit mondott:

- Barátaim, hamar be kell fejeznünk ezt a kis összejövetelt, mert van itt valami, amit a falu minden tagjával meg kell osztanom. Egy óra múlva legyen ott mindenki a közösségi sátornál.

Odament feleségéhez, aki kérdőn nézett rá, de Pedro nem mondott semmit, tekintete viszont megnyugtatta Evo-t, aki tudta, hogy bármi is áll abban a levélben férje meg fogja oldani.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Gulyás Gábor 39 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Gulyás Gábor

Santa Rosa, kis inka falu, valahol Peru közepén, az Andokban

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

A formálódó, világméretű szövetség komoly feladat előtt áll. A változás elvi alapjait meg kell ismertetni az emberiséggel. A háttérben hatalmas erőkkel zajlanak a szervezési munkálatok. Mindeközben Peru belsejében egy több száz éves hagyományokkal működő kis inka faluban zavartalanul élnek az emberek.

Rövid összefoglaló

Vannak olyan civilizációk, amelyeknél szinte genetikai kód a boldogság. Létezik ilyen? Pont akkor, amikor a világ éppen összeomlani készül?

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Gulyás Gábor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!