Tegyél próbára, picinyem

Nem mindenki szereti a múltját, én pedig különösen nem. Aztán arra gondoltam, hogy új élet, új múlt. Olyan múltat kell megélnem, amit majd lehet szeretni. Még nekem is. Két éve elváltam és két éve készülök az új múltamra.

Mit mondjak, a legutóbbi eset után, komoly sikerem volt a Kettes bisztróban. Tudjátok, ez az a hely, ami sokáig a törzshelyünk volt a férjemmel. Erre mondta az egyik ismerősöm, hogy kerüljem el, mert csak rossz emlékeket fog előhívni. Azt már nem mondta, hogy is tehetném mindezt meg, én pedig még azt sem tudtam, hol vannak ezek az emlékek tárolva. Mondjuk nincs tervem arra nézve, mit is tennék, ha tudnám, hol van ez a raktár. Ha számítógép lennénk, nem lenne probléma, törlés, és kampó. Volt, nincs. Egyszerű, mint egy faék. És legalább olyan hasznos.

Na ezért határoztam el, hogy új múltat hozok létre, de most már egyedül. Amúgy is belegondoltatok már, hogy milyen pasik jöhetnének szóba egy negyvenes nőnek? Ugye? Ti sem akarnátok. Boldogságot terveztem, és sokáig úgy gondoltam, ahhoz két ember kell. Hát drágáim, csak bizonyos dolgokhoz. A rózsaszín köd, amit az elején én is, mint mindenki megtapasztaltam, csúnya dolgokat rejtett.

Az első totálisan tervezettlen fellépésem kedvenc bisztrómban, sokak szerint jól sikerült. Nekem nem ez volt a véleményem, napokig élénken élt bennem, rengetegszer eszembe jutott, néha éjszaka is. Nem kellett volna megtörténnie. Csak egyetlen előnyöm származott belőle, többé nem zavartak a korábbi életem rossz emlékei.

-        Mit hozhatok? Bármit kér ajándék lesz. – ez már a fiatal pincérlány édesen csengő hangja volt, már szerettem.

-        Én Angéla vagyok. Megtudhatom a te nevedet? – gondoltam, ha már így vendégül láttok, tudjam is, hogy ki áll mögötte.

-        Ó, én Sarolta vagyok, anyámék azt hitték jót tesznek velem, de a barátaimnak csak Saci. Kérhetem, hogy így szólíts? - és a lány vidám, mosolygó arccal várta, hogy mit felelek.

-        Akkor van egy barátod, rendben? Én pedig egy zsír-, és laktózmentes lattét kérek, langyos tejjel, kis vaníliával, kalória nélküli tejszínhabbal, nagy pohárban, szívószállal és egy kis csilivel a tetején. Menni fog? – és vártam. A bisztróban pár pillanatra megállt az élet. – Csak vicceltem, egy presszó kávét légy szíves, barátnőm.

-        Na ez jó lesz – nevetett Saci. – Éreztem, hogy ez nem te lehetsz.

Késő délelőtt lett, mire hazaértem, rengeteg határidős munka várt még rám. Műfordításból élek, amit szeretek. Sokat olvasok, én osztom be az időmet, majdnem írónak képzelem magam és rengeteg rendkívüli emberrel találkozom. Most viszont nagyon összejöttek a dolgok, ami nem baj. Képes vagyok olyan erősen koncentrálni, hogy a külvilág, mintha nem is létezne. Egyszer egy ember azt mondta, ha fókuszálni szeretnél, akkor két kihagyhatatlan dolgot kell profi módon tudnod és alkalmaznod. Kettőt, mert, ha csak az egyiket használod, akkor nem fog sikerülni. Figyelj arra, amit csinálsz! Hát ez fasza. Ki nem találtam volna, gondolom ti se. De a másik! Miközben arra az egy dologra figyelsz, akkor semmi másra nem szabad. Ezt könnyűnek gondoltam, de vagy egy évbe telt, mire tökéletesen elsajátítottam. Baszki.

Elővettem a könyvet, amit fordítok, már készítettem egy csomó jegyzetet, mert vagy háromszor elolvastam, mire belekezdtem. A helyszín egy elmegyógyintézet, ahol csak nők vannak, mindenki más miatt, majd bekerül egy nő, aki nem tűnik bolondnak, de gyakran elveszti önmagát. Izgalmas történet, zseniális karakterekkel, szédületes mondatokkal, mellbevágó végkifejlettel. Nem karácsonyi olvasmány. Kezdj neki januárban, és feltámadásra kész is leszel. Mindenhogyan.

Alig kezdtem bele a munkába, hallottam, hogy valaki a záromban matat. Na most. Képzeljétek, hogy benne vagyok a jelzett könyvben, ami elég rémisztő, és a sűrű csendben, zörög a záram. Majdnem bepisiltem. De lassan már két éve, hogy meg tudom védeni magam, ezért megyek, hogy megnézzem mi fasz az. Laza kis köntösben vagyok, mezítláb, papucs nélkül indulok az ajtóhoz, majd hirtelen mozdulattal, határozottan és erőteljesen, feltépem az ajtót. Egy fiatal, csapzott nő áll a küszöbömön, szerintem ő is majdnem bepisilt.

-        Jaj, eltévesztettem, elnézést – szólt remegve a nő. – Nemrég költöztünk ide, még egyszer bocsánat.

-        Semmi gond. Kell segítség? Zárakban otthon vagyok – próbáltam csökkenteni a feszültséget.

-        Nem, köszönöm – és csendben továbblépett a nő, a szomszéd ajtóig.

Reméltem, hogy az már az övé, mert az emeleten volt még vagy hat másik ajtó. Az volt. „Csak, hogy megjöttél. Mi tartott ilyen sokáig?”, hallottam a félig nyitott ajtón keresztül. Régebben engem is elfogott volna a remegés. Szerintem nem ismert meg, és én meg is hagytam ebben a hitében. Első, rövid találkozásunk is csak egy rossz emlék, az meg minek, igaz?

Sikerült hamar belemélyednem a melóba, csak azt vettem észre, hogy már besötétedett. Eszembe jutott a fiatal nő, még délelőttről. Minden csapzottsága ellenére helyesnek láttam, talán, ha harminc lehetett. A lakást, ahol laktak, már régóta hirdették, páran meg is nézték, de mindeddig senki nem vette ki. Pedig jók ezek a lakások, mert az épület szinte teljesen új, ezen az oldalon a kilátás is egészen jó, kivéve, ha valakit idegesítenek a fák, vagy éppen a fantasztikus fények, ami teljesen átjárja a lakásokat, olyan nagy a tér a ház előtt. Ki akarna itt szomorúan zokogni?

Arra gondoltam, hogy leugrok a bisztróba, nem volt kedvem főzni, amúgy is ritkán szoktam, de anyám belém nevelte, hogy ha elmegyek otthonról, akkor ne hagyjak mosatlan edényt. Nem sok értelmét láttam, akkor se, most se, de anya csak egy van, így szokásommá vált.

Röhejes, de szeretek mosogatni. Vehetnék egy gépet is, de egyedül vagyok, meg ugye a környezeti terheltség is nőne, és egyébként is ritkán kellene. Ha mosogatok, akkor a mosogatás csak másodlagos, mert sokkal fontosabb, hogy ilyenkor jut időm mindenféle gondolatokra. Olyanokra, amelyek nem a munkámmal kapcsolatosak, de fontosak, pont annyira, mint a mosogatás, így aztán összepárosítottam őket.

Eszembe jutott a lány a szomszédból, akiben régi magamat véltem felfedezni. Vegyes érzelmeim voltak, egyrészt a rossz emlékeim miatt, de főként mert tudtam, amit talán a lány még nem, hogy az élete megpecsételődött, a fenyegetés, a félelem, a szégyen, a kirekesztés, megöli a lelkét. Nem látszott elég erősnek. És ő még nem tudja, hogy senki sem fog mellé állni, minek kereste a bajt.

Amikor itt tartottam, úgy gondoltam, hogy itt az ideje kiengedni a vágyaimat a mosogató rabságából, és erre a bisztró pont megfelelő megoldás lenne.

Ahogy kiléptem, a folyosón összetalálkoztam a szomszéd lánnyal, feltűnően szép volt, köszönt, én pedig megláttam a szemében a régi világomat.

-        Angéla vagyok, örülök, hogy végre vannak szomszédjaim, remélem jóban leszünk majd.

-        Velem biztosan, és még egyszer elnézést a korábbi zavarásért, Nóra vagyok, a párom kissé nehezebb ember. – szólt gyengéd hangján, a szeméből el nem tűnő szomorúsággal.

-        Biztosan van megoldás, de most mennem kell, reggel óta egy falatot sem ettem. Esetleg van kedved?

-        Nem köszönöm, itthon kell lennem, ha Iván megérkezik, a lelkemre kötötte, nem szeretném felidegesíteni.

-        Akkor talán legközelebb – mondtam, majd sebes léptekkel elindultam lefelé.

Szerencsére a Kettes, egy közepes erősségű sétányira volt, amivel kipipálhatom a mai edzést, amit persze már napok óta elhagyok, de ez a kis gyaloglás pont elég arra, hogy beindítsa az étvágyamat gerjesztő apparátusomat, amivel persze soha nem volt baj, de ezzel biztosan nem vagyok egyedül.

Még nem is mutattam meg nektek, hogy milyen is a Kettes Bisztró. Ha egyetlen, szinte semmit ki nem fejező szóval akarnám leírni, akkor azt mondanám, eklektikus. Na ugye. Semmit nem mond. Eklektikának azt nevezik, amikor egy elbaszott térbe, egymáshoz nem illő tárgyakat hordanak össze, gondosan, vagy gondatlanul, de ezek annyira nem illenek egymáshoz, hogy a végeredmény mégis szinte szép. Itt a Kettesben, pedig ez nagyon így van. Persze, aki ért hozzá, az inkább stílusokat kever, fűszerez, passzít, egymásba olvaszt, és az eredmény előre eltervezett. Itt szerintem nem erről van szó, hiszen a kiöregedett iskolai székek, a komcsi kocsmákból állagmegóvott asztalok, a kockás, szocreál kőpadló, vagy a thonet fogasok, mind-mind valamiféle kedves és barátságos olcsóságot mutatnak, amiben az ember egyből jól érzi magát. Persze a pia is sokat segít, arról nem beszélve, hogy az enteriőrre nem igazán érzékenyek a szomjas és éhes emberek.

Ahogy beléptem a bisztróba Saci fogadott és szaporán integetett a szemével, nem tudtam, hogy mire véljem, lehuppantam a szokásos helyemre, ahol utolért a figyelmem, megpillantottam azt a fiatal párt, akik a múltkor annyira megérintettek, főleg a pasi, aki most nem nagyon akart észrevenni. Minek is tette volna, nem lettünk spanok. A furcsa inkább az volt, hogy a lány, bár meglátott, még oda sem biccentett. A félelem nagy úr, pontosan tudom, de ezek szerint semmi nem változott köztük, amiért sajnáltam a lányt.

-        Jöhet a zsír- és minden mentes latte? Vagy leragadsz az unalmas presszókávénál? – csicseregte kedvesen Saci, aki ma is remekül festett, ami persze így húszévesen nem nagy mutatvány, de mire odaér, ahol a kihívásai óriásira nőnek, önbecsülése mélyen eltemetve, majd remélem megtalálja a saját megoldását. De most annyira kedves, hogy belemegyek a játékba, bár nem értem, hogy miért éppen velem teszi ezt.

-        Igazad van. Vágjunk bele, és ha ma is meghalok akkor a héten ez lesz a negyedik már. Mit kibír a lélek, nem?

-        Akkor most mit is? – kérdezte Saci, de most nem tudtam, hogy ez még a játék, vagy valóban kifogott saját magán.

-        Legyen meglepetés – válaszoltam, és bíztatásképpen hozzátettem, - ezt nem engedem ám bárkinek.

Láttam megérti, én meg belekezdtem a szokásos szkennelésbe, szándékosan elkerülve a korábbi párt, pedig éppen a látómezőm közepében voltak. Az évek alatt elsajátítottam két fontos technikát. Képessé tettem magam „üveges” tekintettel bámulni, ahol pont azt vizslattam, amerre néztem, de akik ott voltak úgy érezték, hogy nem. Ráadásul kitágítottam a periférikus teremet, így a legszélsőbb pontokat is képes voltam tisztán látni. Most éppen üvegesnek álcáztam magam. Láttam, ahogy a nő, nagyon igyekszik a tapló pasijának megfelelni, és most nem a mélyen, irigykedésre abszolút alkalmas dekoltázsára gondolok, hanem a szinte megmerevedett mosolyra, és az értelmesen bólogató szempárra. Kár, hogy elvesztegeti a legjobb éveit erre a gyíkemberre, aki persze morzsányit sem értékeli.

-        Van valami újdonság – kérdeztem Sacitól, ő mégis csak gyakrabban van itt, mint én. Hogyan halad a nagy szerelem? Javult valamit?

-        Nem igazán, talán csak az alázat nőtt, meg a félelem a nő szemében. – jött a lényeglátó elemzés, amivel én is csak egyet tudtam érteni.

Egyszer csak a gyíkember odaordított Sacinak, aki minden szendesége, törékenysége ellenére kőkemény volt, mint a Stones.

-        Szolgálatban vagy pici lány, vagy csak árulod magad? – jött a fos a taplóból.

-        Jaj, elnézést, kérem, ne szóljon a főnökömnek, nagyon kell ez a munka. – lepett meg mindenkit Saci, aki félősen közelített az asztalhoz. Esküszöm, ha színházi ember lennék, azonnal szerződtetném.

-        Na, akkor leírod, vagy képes vagy megjegyezni?

-        Hogyan szólíthatom az urat, bácsinak, vagy uramnak? – indult a harc, egyelőre csak verbálisan, és Saci kérdése annyira meglepte a fickót, hogy hirtelenjében nem tudott semmi értelmeset kinyögni. Ellenben rögtön fenyegetőzni kezdett, ami jellemző az érvek nélküli emberekre. - Küldd ide a főnöködet! Most!

-        Melyiket, aki bácsi, mint maga, vagy inkább a tulajdonost? – és olyan bájos mosoly virult Saci arcán, hogy aki eddig nem, az mostantól biztosan gyönyörűnek látta. Lehetett szeretni.

-        Ne szórakozz velem!

-        Itt vagyok, miért hívott? – ez is Saci volt, és aki eddig nem, az most biztosan felkapta a fejét, miként én is. – A tulajdonossal beszél. Kemény Sarolta vagyok. Itt van a panaszkönyv, ide mindent beírhat, majd megkérünk két vendéget tanúskodni, és mehet is a hatóságokhoz. Majd szóljon, ha segítség kell a kitöltéséhez. Esetleg telefonáljon a klubba, bár a hasonszőrűeknél kisebb az esély.

És Saci, nem is tudom, hogy ezek után szólíthatom-e így, eljött az asztaltól, megállt ugyanott, ahol az előbb volt, és várt. A fickó feje olyan vörös volt, mint a bisztróban is kapható céklasaláta, körülnézett, ahogy láttam észrevett engem is, de egy biztos, nagyon nem tudta, hogy most mi a fenét csináljon, de az is lehet, hogy meg sem ismert. Párja, aki teljesen ledermedt, hogy íme így is lehet, persze szólni nem mert, csak lehajtott fejjel ült csendben, és olyan pici szeretett volna lenni, amilyen csak lehet. A csend is várt valamire. Vajon hogyan fog ez a helyzet kimozdulni innen? És láss csodát, a minapi rendőr lépett a bisztróba, de nem akart intézkedni, csak kért egy kávét a pultnál.

-        Nehéz a napja őrmester? – kérdezte vidáman Saci, miközben még a hatvanas évekből itt maradt tuti presszógépén matatott. Kicsit beindult az élet.

-        Nincs olyan, hogy nehéz nap, csak nap van. Egyébként, itt minden rendben? – szólt az őrmester, de észlelve a dermedt csendet, meg is válaszolta magának a kérdését. Kell intézkednem?

-        Egyelőre csak akkor, ha a kávéra lesz panasz, egyébként nem – szólt Saci, persze még alig vagyunk benne a napban. És a biztonságosabb helyzetet kihasználva odament a pár asztalához.

-        És akkor mit hozhatok? – kérdezte, majd várt.

-        Két kávét szeretnénk, én egy ráksalátát, te édesem? Valamit? – ez már a hölgy volt, akit szintén bátorított a rendőr jelenléte.

-        Semmit, - mormogta az elcsendesedett párja.

-        Köszönöm, egy perc és hozom. A panaszkönyv egyébként készen van? – kajánkodott Saci, majd eltűnt a pultban.

Az őrmester megitta kávéját, kilépett a helységből, nyilván ennél többet nem enged a szabályzat. Közben kicsit fellélegzett a bisztró közönsége, amelynek nagyobb része már évek óta törzsvendégnek számított. Úgy tűnt, hogy „sztár párosunk” is megbékélt, mert végül nem került semmi a panaszkönyvbe. Én más véleményen voltam, nem gondoltam volna, hogy a megelégedettségük változott, inkább a hely és idő nem volt alkalmas, talán ez is haladás. Na persze. Tapasztalatból azonban tudtam, hogy a lánynak otthon komoly fenyítésben lesz része. Talán fizikailag, talán szóban, de, ha szóban, az még rosszabb, mert nagyobbat és maradandóbbat üt.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt a mai napom. Ment a munka, van egy új barátnőm, s talán a szomszédban lakók is jobb irányba fordulnak. Na erre azért nem fogadnék nagyban, de az évek során megtanultam értékelni az apró jeleket is. Persze inkább a tévedés esélyes. Baszki.

Milyen kevés kell, hogy az ember ne érezze szarul magát, vagy ezzel csak én, meg a hozzám hasonlók vannak így, akiket már meggyötört az élet? Másnak vajon több jut? Nekem nagyon jól indult, és nagyon keservesen, nehezen kitörölhetően folytatódott az életem. Amikor a férjem birtokon belül került, vagyis elvett feleségül, gyors változásokon ment keresztül, és ezzel a kapcsolatunk is. Én hibáztam? Talán igen, hiszen rengeteg kérőm volt, választhattam volna mást is. De az Ádám félék rendkívül kifinomultan képesek álcázni magukat. Nem látod, amit ők nem akarnak. Én sem láttam, anyám se látta. Egyedül Annalilla volt az, aki óvatosságra és türelemre intett. Akkor még hallgathattam volna rá. Most már csak odaátról szólít meg néha.

Ha belegondolok, akár tanulságos, hasznos könyvet tudnék írni a bántalmazásom különböző fokozatairól, a teljesen láthatatlanoktól kezdve, a totális kiszolgáltatottság durva, messziről is jól látható formájáig. Lehet, egyszer neki is veselkedek, végülis tudom, mások, az igazi írók hogyan írnak, talán nekem is menne. Egyelőre más formát választottam, ami nem kifinomult, de érthető azoknak a tapló, nárcisztikus barmoknak is, mint amilyen a szomszédom. Idáig jutottam a gondolataimban, miközben egy párhuzamos neuron-sztrádán megállapítottam, hogy milyen jól viselem már ezeket a gondolatokat, cseppnyi rossz érzésem sincs, és akkor észrevettem, hogy hazaérkeztem. Egy jó fürdő, egy pohár bor, az aktuális kedvenc könyvem és máris megkoronáztam a mai napomat. Az egyik fontos tanulság az életem első félidejéből, óvatosan bánok az időmmel, sokkal értékesebb, mint eddig bármikor.

Aztán a valóság hamar üzent, a koronázással még várni kell.

Szomszédjaim, nem tudom, hogy a tapló gyíkembert felemelhetem-e ezzel a megnevezéssel, ajtaja félig nyitva maradt, így mindent hallottam abból, ami bent zajlott.

-        Hogy képzeled, hogy szembe szállsz velem, ráadásul mások előtt? – erőszakos szöveg egy érzékelhetően részeg ember szájából.

-        De drágám, én éppen csak tompítani szerettem volna a feszültséget – ezek már Nóra védekező szavai voltak, szinte láttam, ahogy könnyeivel küszködve próbál menekülni, miközben kedves is akart lenni, de ez csak olaj a tűzre egy ilyen agresszív embernél, hiszen pontosan tudja, hogy a másik már védekezik.

-        Gyere ide, egyedül nem tudok felállni, nem akarom itt tölteni az egész éjszakát!

-        Rendben, de segíts kicsit, mert egyedül nem bírlak – és Nóra már zokogott, nyilván nem először csinálta ezt és tudta, mi fog következni.

-        Hagyd már a sírást, fogd a kezem, és húzzál fel! Nem lehetsz ilyen béna. Hozzál valamit, amire rátámaszkodhatok! Mozogj már.

-        Szólok inkább a szomszédnak, ketten biztosan fel tudunk emelni. És amúgy is egy kedves nő.

-        Az egy hülye picsa, nem engedem, hogy bejöjjön a lakásomba. Hozz már valamit!

Ez már a holtpont lehetett, amolyan patthelyzet. Nóra gyenge volt és félt, pedig mindent elkövetett volna, mert tudta, hogy lesznek majd következmények, a gyíkember pedig ezek szerint magatehetetlen volt. Úgy tettem, mintha eddig semmit sem hallottam volna ebből a borzalomból, és betoltam a félig nyitott ajtót.

-        Helló, nyitva maradt az ajtótok. – próbálkoztam a segítségfaktorral, olyan kedvesen, amilyen csak tőlem telt. Éreztem Nóra megoldhatatlan helyzetét, de vajon beavatkozhatok más emberek életébe? Csak, ha nyitva az ajtó, hoztam meg a döntésemet.

-        Nehogy beengedd ezt a hülye picsát, csukd be az ajtót.

De akkor már beléptem, láttam, ahogy a feldúlt lakás nappalijának kellős közepén szétszakadt ingben, fetreng az erős ember, a szagokból ítélve, vagy hányt, vagy becsurrantott. Mellette Nóra, kétségbeesett arccal, elkenődött sminkkel, maga volt az élő segélykérés.

-        Jaj, butus, én nem a hülye picsa vagyok, hanem a kedves szomszéd, aki most tudna neked segíteni – adtam a szőke nőt, de végül is miért ne, hiszen majdnem szőke voltam, inkább barna.

-        Na tünés innen nyanya, mert hívom a rendőrséget – jött a gyíkember szájából a fenyegetés.

-        Bárcsak képes lennél telefonálni, meg ebben az állapotban, ráadásul a körzeti megbízott már ismer téged. Ne segítsek inkább? Szívesen megteszem, már csak Nóra miatt is.

-        Tűnj a picsába nyanya!

Nem tudom, ti, hogy vagytok vele, vannak szavak, amelyek bizony beindítanak. Vagy így, vagy úgy. Na most, a nyanya pont ilyen, persze ilyenkor nem egy lepedővirtuózra gondolok, még csak nem is a kedves mamájára, hanem egészen másra. Még szerencse, hogy ilyenkor azonnal bevillannak az önvédelmi edzőm szavai: „Sosem támadunk, mindig védekezünk”. És milyen igaz, bár azt is mondta, vannak azért kivételek, de az első mozdulat sohasem lehet a tiéd. Szóval, fejben a nyanya linkre kattintottam, nem tetszett, amit ott találtam, de erős voltam, mint a dijoni mustár, és folytattam, amolyan Barbie stílusban.

-        Na, ne bánkódj picinyem, itt az első segély. Gyere Nóra, közös erővel felpakoljuk ezt a szép embert a kanapéra, reggelig majd megokosodik.

Nem vártam jóváhagyásra, odaléptem, megfogtam a karját, felhúztam, közben Nóra is a másik oldalát egyengette, mire emberünk felpattant, és megállt, mint a cövek, éppen velem egy szemmagasságban. Azt hittem magasabb, bár eddig még csak ülve és fekve láttam. Szemei szikráztak, lehelete, mint a tehénistálló, majd vagy megtántorodott, vagy akart valamit tenni, nem volt egyértelmű, de a karját emelni próbálta. Hátraléptem, majd jött a második legszebb Vénusz-dombom a tenyeremen, és mélyaltatásban a kanapéra löktem a fickót.

-        Legközelebb, tegyél próbára picinyem. – szóltam mosolyogva, de ez már nem érte el a neuronjait.

Nóra csak nézett, talán előjött valami rémülettel vegyített mosolyféle is. Megköszönte, én pedig megnyugtattam, hogy ez a kedves, szépember csak aludjon, ameddig tud, reggel semmire sem fog emlékezni.

-        Tegyél a homlokára valami állottvizes borogatást és akkor azok a nyomok is emlékké szelídülnek. A te emlékeddé. Na jó éjt!

Adtam egy puszit Nórának, és bementem a lakásomba. Zuhany, kanapé, vörösbor, pihi. Az olvasást holnapra napolom, közben megírom a könyvem első lapjait fejben. Na pá!