Pillangók ülnek a sírköveken,
Olyan színesek, fodrosak – unottan fénylenek,
De jaj az egyiknek, aki csapzottan verdes,
Elfelejtette, hogy arannyal vésik a neveket.
Az nem lehet ő, az ő szerepe 
Lett a kitaszítottság,
Neve szégyen az emberek száján.

Keresett magának otthont,
Talált is az ováció előtt, 
S a kifizetések után ovulált.
Leszakadt függöny, fehér máz szárnyai foltján,
Neve szégyen az emberek száján.
Míg pírja takarja a hasát,
Elhatározta új fészket talál,
A kicsi szárnyát nem tépheti oroszlán.
Döntött: szégyen-örökségét elmossa,
S most arannyal vésik nevét a fejfán,
Nem az övét. A pille gyermekét,
Mert kurváknak nem jár a mennyország.