Barion Pixel nuuvella

Az utolsó mérnök

-       Halló! Van ott valaki? Hall engem valaki? Halló!

Sztyepan lassan mozdult. Fejét felemelte és a régi Vaskow 2001-es rádióra nézett. A rádió statikusan zúgott mint általában, ám a hang - ha volt egyáltalán - elhallgatott.

Sztyepan megvakarta a fejét. - álmodtam talán?- nem tudta eldönteni. Fázósan húzta össze  magát a matracon. Felette bágyadtan égett a hosszú neoncső, hideg fehér fénnyel vonva be a kopottas szoba falait és szegényes bútorzatát. 

Sztyepan a 43-ik évét taposta, és a valaha szebb napokat látott föld bolygó egyik vezető mérnöke volt. Volt. Aztán jött az a furcsa aszteroida amely egyfajta spórával árasztotta el a földet, és tette élhetetlenné azáltal, hogy egy olyan gombafajt “szart” a világra amely annyira toxikusnak bizonyult, hogy minden iható vizet megmérgezett, és ezzel együtt a levegőt is. Persze nem egyik napról a másikra, hanem olyan 20 év alatt érte el mindezt. Sztyepan pedig az orosz föderáció mérnökeként szállt harcba ez ellen a fenyegetés ellen egy nemzetközi tudóscsoport tagjaként. Ő és pár társa a fenntartásért felelt, míg orvosok és biológusok alkották a csapat nagyobbik részét. Olyan 120 főből állt a team. Igazi nemzetközi kezdeményezés volt, minden kontinens hozzájárult pár tudóssal a sikerhez. Ám mindhiába. A gomba mint egy gyilkos daganat lassan felemésztette a föld élővilágát és elpusztította az állatokkal és a növényekkel együtt az emberiséget is. Persze nem mindenkit. Akadtak túlélők, akik még évekig kitartottak bunkereik mélyén. Ők rádióval tartották a kapcsolatot egymással. Aztán a túlélők is fogyni kezdtek, ritkultak a rádióadások, míg végül meg nem szűntek teljesen. Sztyepan 5 éve fogta az utolsót. Egy japán orvos volt az aki másnapra ígért egy hosszabb beszélgetést de nem jelentkezett soha többé.

Lassan mozdult. Felállt, végzett pár nyújtó gyakorlatot, majd lenyomott 2*15 fekvőtámaszt. Miután kellemesen kifáradt, hátra sétált a konyhába, hogy tojásporból és tisztított vízből reggelit készítesen magának. Áramellátása folyamatosan volt, köszönhetően a szélerőműveknek melyek serényen termelték és hatalmas akumlátorokban raktározták az áramot. Erről működött minden létfenntartó rendszer a fűtéstől kezdve egészen a levegő és víztisztítóig. 

Miután végzett az evéssel készített egy forró teát magának, és éppen azt kortyolgatta bágyadtan mikor is eszébe jutott, hogy mi is ébresztette fel. A rádió.

Megrázta a fejét - ugyan már, ki is rádiózna, hiszen én vagyok az utolsó ember a földön…-

És valóban így is gondolta. 

Elmosogatott. 

Már éppen indult volna a wc-re amikor zajt hallott a hálószobája felől. A rádió volt az ismét. Feszülten hallgatózott.

Bár nagyon recsegett azt ki lehetett venni, hogy egy emberi hang /feltehetően egy nő/ igyekszik felvenni vele a kapcsolatot.

Lefagyott.

Tétova léptekkel indult a hálója irányába és ekkor már tisztábban hallotta, hogy egy női hang recseg az éterből:

-       Halló! Van ott valaki? Hall engem valaki? Halló!

Sztyepan remegő kézzel emelte szájához a mikrofon.

-       Halló! - hangja rekedtes volt és alig hallható - itt Sztyepan főmérnök, 3-as számú nemzetközi kutatóállomás!

Hosszú csend következett, vagyis nem csend csak némi recsegés.

-       Sztyepan! Sztyepan te vagy az? El sem hiszem… Itt Irina. Irina Laboda.

-        

Sztyepan ezen a ponton elájult. 

Amikor magához tért nem tudta pontosan mennyi idő is telhetett el, de a külső képeket adó monitorra nézve biztosan nem keveset, mert odakint már besötétedett, csak a vörösen villogó jelzőfények vittek némi életet a feketeségbe.

Felült. Szája száraz volt, enyhén szédült és a feje is fájt hátul, amit valószínűleg akkor verhetett be amikor elesett.

Ránézett a rádióra. Az csendben nézett vissza rá. 

“kezd elmenni az eszem”

Felállt. 

Kisétált a konyhába egy pohár vízért. Miután megitta rögtön egy cigaretta után nyúlt. Igyekezett beosztani mert abból volt a legkevesebb a központban. Amint átjárta a füst és a nikotin a tüdejét elővette a tárcáját. Régen nem volt már benne pénz, csak egy fénykép. Egy lányról. A lány egy moszkvai kávézó előtt ült a nyári napfényben és kacagott. Úgy hívták Irina Laboda. Sztyepan menyasszonya volt. Ám ő még azelőtt meghalt, hogy a spórák elkezdték volna pusztítani a földet. A mérnök arra jutott, hogy valóban elkezdett megbolondulni, hiszen Irina esetében egyáltalán nem volt esély arra, hogy bármikor is kereshesse őt rádión keresztül.

 

Visszament a szobájába

 

Fáradtan dőlt el az ágyán. Odakintről recsegés hallatszott és egy távoli fémes csattanás. Ismét feltámadt a szél, vad hóvihar tombolt a központ körül. Már megszokta.

-       Sztyepan, hallasz? - a rádió ismét életre kelt.

Felsóhajtott. Ám legyen… Ha megbolondultam akkor már úgyis mindegy.

-       Igen, hallak Irina.

-       Hiányzol, hallod Sztyepan? Nagyon hiányzol…

-       Te is nekem. - suttogta és ismét könnyes lett a szeme.

Mi a fene történik itt? Kapkodva nézett körbe, de minden ugyanúgy volt körülötte mint eddig. 

-       Irina…, te most hol vagy?

-       Itt. Veled.

-       Nem, nem úgy, honnan rádiózol?

-       Sztyepan, tudod, hogy nem értek a kütyükhöz. 

-       Akkor semmit nem értek… - elkeseredetten nézett körbe.

Hosszú ideig nem szólt egyikük sem, mígnem Irina ismét megtörte a csendet.

-       Sztyepan…, neked jó egyedül?

-       Irina, hogy lenne jó? 

-       Szeretsz Sztyepan?

-       Irina, én csak téged szeretlek. Csak téged szerettelek mindig.

-       Sztyepan, akkor kérnék tőled valamit…, kérlek jól figyelj…

 

Sztyepan végigsietett a hideg, kihűlt folyosókon. A központnak ebben a részében már hosszú évek óta nem járt. A lábával port vert fel, nyomai meglátszottak amerre járt.

Odaért az ügyeletes tiszt szobájához. Tétován nézte a falon a kékesen világító kis panelt, majd beütötte a kódot. Remélte jól emlékszik a számokra, mert csak három lehetősége volt rá hogy bepötyögje, a harmadik rontott után a rendszer lezár és csak távolról feloldható, ám már nem volt a földön senki aki feloldja azt.

Egy zöld villanással és egy csippantással jelezte a rendszer hogy bemehet. Az ajtó szisszenve nyílt meg előtte.

 

Belépett.

 

Odabent minden úgy volt ahogy hagyta évekkel ezelőtt. Csendben és rendben. Mindösszesen némi por és pókháló jelezte az idő múlását. Az egyik fiókhoz lépett és kihúzta azt. Hosszan nézte a tartalmát, és közben Irinára gondolt, a fájó magányra és a maró hidegségre kívül és belül a lelkében is.

Bizonytalanul benyúlt a fiókba és kivette annak tartalmát.

Leült az egyik kényelmes bőrfotelbe majd dúdolni kezdett. Egy dal volt gyermekkorából, melyet még az édesanyja énekelt neki esténként. Eszébe jutottak a nyarak a fekete tengernél, a moszkvai és szentpétervári telek, a forró tea és a káposztaleves utánozhatatlan illata.

Felsóhajtott.

A lövés még sokáig visszhangzott a folyósókon.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Hangyási Mihály 71 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Hangyási Mihály

Az utolsó mérnök

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Egy magányos ember a jövőben.

Rövid összefoglaló

Amikor egy mérnök egyedül marad a földön, az furcsa vagy éppen nem is olyan furcsa történésekhez vezethet.

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Hangyási Mihály nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!