Barion Pixel nuuvella

A sakktábla

Szeptember végén értünk Nagyváradra. Ez a város mindig is egyfajta meseszerű álom volt a számomra. A Kőrös parti Párizsként is emlegették, ezt a kávézókkal teli, lüktető kulturális központot, mely nemhiába lett Ady Endre szerelme. Így írt róla: „Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat, ezennel, talán utoljára, szerelmet vallok neked!” Sok időt töltöttem itt jómagam is, hiszen bár nem itt éltem, de itt kereszteltek meg, s az édes keresztszüleim is itt laktak eme csodálatos kis metropoliszban. Nyaranta túrazsákkal érkeztem, hol vonaton, hol kocsin, telente vonattal jöttem, s némi ajándékkal a bőröndjeimben. Ám most, ezen az 1944 szeptemberi napon, puska húzta a vállamat. A nap lágyan melengette az utcákat, s a fák között csendes szél fújdogált. A nyár ugyan már elköszönt, de nehezen engedte, hogy az ősz átvegye a hatalmat felette. A hatalmat viszont valami egészen más vette át és engedélyt sem kért hozzá. A háború érkezett meg velünk, vagy úgy is mondhatnám, hogy a nyomunkban. Ekkor már évek óta harcban álltunk az oroszokkal, de Nagyvárad, Arad és a többi nagyobb város jobbára kimaradt a csatározásokból. Viszont az, hogy a románok átálltak Sztálinékhoz gyökeresen megváltoztatott mindent. Kettőzött erővel támadtak a vörösök, így mi és a németek visszavonulni kényszerültünk, s ennek folyományaként bizony védendő erőddé váltak ezek a gyönyörű magyar városok, hiszen a muszka és a bocskorosok Budapest felé igyekeztek. Körülbelül két napja lehettünk a városban, ami szinte teljesen kiürült, aki tudott elmenekült, aki viszont maradt, az jobbára nem mozdult ki az otthonából, esetleg már lent bujkált a város pince és csatornarendszerében. Ekkorra egészen közelről hallani lehetett a front egész napos zúgását, dörmögését, fújtatását. Néha az ember úgy érezhette remeg a talaj a lába alatt a város határában dúló harcoktól. Annyit tudtunk, hogy még három napunk van addig, hogy ideérjenek a vörös – román hadosztályok, amit viszont nem tudtunk, hogy kivonnak-e innen minket vagy maradnunk kell harcolni az utolsó töltényig? Éppen a délutáni járőrözést folytattuk a városban amikor az egyik félig leomlott, belövést kapott épület romjai között pár idős embert vettünk észre. Egészen pontosan öten voltak. Ketten sakkoztak, hárman pedig nézték őket. Egyszerű idős emberek voltak, akik ezzel igyekeztek a figyelmüket elterelni a körülöttük dúló szörnyűségekről. Mindahányan inget viseltek és sötét nadrágot, hozzá régimódi elegáns cipőket. Megadták a módját. Intettem a járőrtársaimnak, hogy várjanak meg, és odasétáltam a kis csoporthoz. A csizmám talpai alatt megcsikorduló kövek hangjára felém fordultak az öregek. Biccentettem feléjük.

-          Szép napot uraim! – s barátságosan intettem is a kezemmel.

-          Önnek is hadnagy úr! – köszönt vissza a tömött ősz bajszú bácsi, aki a fehér bábúkat terelgette a táblán. A többiek is barátságosan köszöntek.

Egy darabig nem szólt senki, ők beletemetkeztek ismét a játékba, én pedig ráérősen meggyújtottam egy cigarettát és figyeltem a játékot, miközben az egyre közeledő ágyúzást hallgattam a frontvonal felől. Soha nem tudtam igazán sakkozni, a lépéseket és a szabályokat ismertem, de a játék az nagyon távol állt tőlem. Nem is igazán a játék nyűgözött le, hanem az a derűs nyugalom, amivel ezek az öregurak ezt a napsütéses szeptemberi napot élvezték egymás és a sakk társaságában. Amint elhúzott az első repülő a fejünk fölött ismét megszólítottam őket:

-          Uraim, lehet nem lenne baj, ha ezt a remek tevékenységet nem itt az utcán folytatnák, hanem valamilyen barátságosabb helyen. Itt egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak a dolgok, és akár bajuk is eshet.

-          Hadnagy úr! – válaszolt a fehér bábus öreg. – Itt mindenki elmúlt már hetven éves, özvegyek vagyunk, gyermekeink a háború áldozatai lettek, ön szerint mekkora veszteség érhet még ebben az életben? Élni jó, de számunkra megváltás lenne a halál.

-          Értem. Nos, kötelezni nem kötelezhetem önöket uraim. Ez esetben még annyi kérdésem lenne, hogy segíthetek-e bármiben mielőtt továbbmennék a srácokkal?

Összenéztek. Halkan váltottak pár szót, majd ismét a fehér bábus öreg szólalt meg:

-          Látjuk, hogy van cigarettájuk hadnagy úr. Esetleg kaphatnánk pár dobozzal? Vizünk és kenyerünk van, dohányunk hetek óta nincs.

Hátra sandítottam a katonáimra, akik vígan pöfékelve éppen nagyon nevettek valamin, majd visszafordultam a kis társaság felé és bólintottam. Ők elmosolyodtak, én pedig kényelmesen visszasétáltam az embereimhez.

-          Uraim! Legyünk jók és szedjünk össze pár doboz cigarettát ezeknek az idős uraknak.

Tudtam nem kis kérés ez a katonáim felé, hiszen egyéb örömük sem nagyon volt ezekben a vérzivataros időkben, ugyanakkor azt is tudtam, hogy szívesen segítenek, hiszen napról napra kellett megtapasztalniuk azt, hogy a polgárok mennyit szenvednek pár begőzölt hatalommámorban úszó ember embertelen elképzelései miatt. Amíg a srácok cigarettásdobozokat varázsoltak elő a táskáikból, jómagam is elővettem két doboz Regie cigarettát, azt a fajtát, amelynek a hátoldalán dombornyomott zárjegy volt, és amelyekben megbújt egy-egy Führeres kép is. Összesen nyolc doboz cigaretta jött össze. Elégedetten elmosolyodtam, hiszen valahogy hozzátartozott ehhez a gyönyörű városhoz és ehhez az aranyló napsütéshez az a pár doboz cigi amely talán jobb helyre nem is kerülhetne. Már éppen fordultam volna az öregek felé amikor hatalmas robbanás rázta meg az utcát. Engem a légnyomás messzire dobott, a kezemből a cigik szétszóródtak, a hátamat, a nyakamat törmelékek és apró fémdarabok szabdalták. Egy fának zuhantam és minden elsötétült. Arra eszméltem, hogy két katonám igyekszik felültetni.

-          Hadnagy úr, jól vagy? – Sanyika kérdezte, a karcagi baka.

-          Jól… - krákogtam felé, pedig dehogy voltam jól. – A srácok? Mindenki megvan?

Sanyika bólintott. Ők éppen egymáson igyekeztek segíteni. Ekkor beugrott, hogy hol is vagyok, mi is történt. Megpróbáltam felállni, de meg is szédültem és a lábaim sem nagyon akartak engedelmeskedni. Sűrű káromkodások közepette visszarogytam.

-          Az öregek? – kérdeztem rosszat sejtve.

Sanyika lemondóan intett a fejével. – Ők kapták be az aknát hadnagy úr. Meghaltak.

Szétnéztem. Sűrű füst és por keveréke ült az utcán.

Hát ennyi. Ennyi az élet. Nagy nehezen felálltam. Az épület teljesen leomlott, és egy kisebb kráter volt a sakkozók helyén. Csendben készültünk össze. Már éppen indultunk volna, amikor is észrevettem valamit. A sakktábla volt az. Valami csoda folytán egy karcolás nélkül megúszta, kiperdült az egyik kapualjba. Odabicegtem és felvettem. Ennyi maradt a napfürdőző öregekből. Ennyi maradt a reményből, amelyet ezen az őszi napon ez a pár ember testesített meg számomra. Eltettem a táblát magamhoz. Két nap múlva kivontak minket Nagyváradról, és visszavonultunk harc nélkül egészen Budapestig. Miután erőddé nyilvánították ott maradtunk, és a kitörés részesei lettünk. Sanyika és a többi srác elesett, jómagam fogságba estem. Annyi szerencsém volt, hogy az orosz katonák, akik elfogtak szerettek sakkozni, bábúik voltak, táblájuk nem. Nekem volt táblám. Megúsztam a kivégzést, és az elhurcolást. A tábláért cserébe futni hagytak. Sikerült Svájcig menekülnöm nyugati irányba, hogy aztán ott letelepedve, és megérve a nyugdíjas éveimet, egy moszkvai kirándulás alkalmával a Tishinka bolhapiacon viszontlássam a sakktáblát az egyik árusnál. Nem hittem a szememnek. Amikor a kezembe vettem zokogtam, hogy aztán egy kisebb vagyont otthagyva a tábláért, Nagyváradon vegyek egy lakást, és most itt ülök a Kőrös parti Párizsban, Ady egykori városában, és csendben sakkozok boldoggal, boldogtalannal, mert az élet bár nehéz, de szép. Ki kell használni minden percét, tedd ezt te is!

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Hangyási Mihály 87 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Rövid leírás / Beharangozó

Egy katona visszaemlékezése pár Nagyváradi napra.

Rövid összefoglaló

A második világháború vége felé, pár katona a kihalt Nagyváradon összetalálkozik egy marék emberrel, és egy esemény hatására megváltozik minden a számukra.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Hangyási Mihály nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!