Ha az ember lánya stewardessnek adja a fejét, a végtelennek és halálosan kimerítőnek tűnő kiképzés hónapjai után, már alig várja, hogy végre ’kibocsássák’, és nap mint nap a kerozin bűzébe burkolódzva, ajkán nem is evilági boldogságot tükröző mosollyal lejtsen fel a repülőgépre.

A kezdő hónapok (vannak, akiknél évekig tart) idején bármit megcsinál, többször is leellenőrzi a biztonsági felszereléseket, kiosztja az újságokat a kolléganő helyett, ételt ad, de az italkínálásba is beszáll, inkább kávéskannával kezében ajánlgatja ’portékáját’, mintsem teát töltögetne, csak, mert az előbbit többen kérik. Lelkes mosollyal fogadja az utasokat a kabinban, hangos köszönéssel búcsúztatja őket, folyton le-fel járkálva lesi minden vágyukat, kívánságukat és kérdésüket, mert élvezi, hogy az lett, aki mindig is akart lenni, azt csinálja, aminek minden mozdulatát szereti, és a kezdeti hévvel igazán bele is éli magát. 

Nem meglepő, hogy az ifjoncok nagy örömmel foglalják el a kettes pozíciót a vezető légiutas-kísérő mellett, hiszen ehhez a beosztáshoz leginkább olyan feladatok tartoznak, amik elvégzése az utasok között történik. Persze, nem mindig saját döntésük miatt szorulnak be a kabinba, az állandóan őket vizslató tekintetek kereszttüzébe, hanem éppen kezdő mivoltuk miatt jut nekik a legtöbb munkával járó poszt.

Én nemcsak a légikisasszony létem kezdetén, hanem később is szívesen vállaltam be ezt a feladatkört, és sokak megdöbbenésére, nemcsak az utasok között töltött perceket kedveltem, de a legtöbb stuwi rémálmát, a biztonsági bemutatókat is kimondottan élveztem.

Ma már a Boingek javán monitoron nézhető biztonsági filmet használnak, de az én időmben az ilyen gép még kevés volt, és legtöbbször amúgy sem működött a képernyők nagy többsége. Nem is beszélve a Fokkerekről és a munkám kezdetén még javában az eget hasító Tupoljevekről.

Sokan kínosnak érezték, hogy az utasok szeme láttára hadonásszanak a vészkijáratok irányába, csattogassák ki-be a biztonsági övet, huzigálják fejükre az oxigénmaszkot, esetleg - tenger feletti repülés, vagy tengerpart melletti leszállás esetén - ráncigálják magukra a mentőmellényt. Ráadásul mindezt kétszer, hiszen minden esetben magyarul és angolul hangoznak el a létfontosságú információk.

Gyakran csodálkoztam tágra nyílt szemekkel kollégáimra és kolléganőimre, akik eme kínos színjátékot olyan leegyszerűsített mozdulatokkal és fapofával adták elő, hogy nem hiszem, lett volna ember, akiben egy esetleges vészhelyzet esetén valami emlékkép felderengett volna róla, de szerintem az utasok java még csak észre sem vette, hogy éppen felvilágosítják.

Voltak olyan stewardessek is, akik ezt a kiváló alkalmat használták fel saját, csodálatos adottságaik bemutatására. Nagyot domborítottak a kabin közepén, és olyan heves és latin táncos mozdulatokkal illusztrálták a biztonsági rutinszöveget, ami a közelükben ülő óvatlan utasok testi épségét is fenyegette, viszont lehetetlenné tette bármely valós mozdulat felismerését. Így legtöbbször ezen bemutatók után sem tudott meg többet a figyelmes néző, mint az utaskísérő mell és derékméretét, műkörmeinek hosszát és dizájnos díszítését, tetovált sminkkel keretezett szemének színét és sokat sejtető széles mosolyát, valamint frizurájának bizonytalanságát, ami kizárta annak lehetőségét, hogy az oxigénmaszkot valóban a fejére húzza, vagy hogy a mentőmellényt ne csak imitálva simogassa a melleire.

Én talán azért szerettem ezt a rituálét, mert máskülönben siket-néma jelnyelvi tolmácsként nem igazán tudtam érvényesülni a repülőgép fedélzetén. 

Pár alkalommal azért kiélhettem magamat, egyszer egy egész észt siket röplabdacsapat nyomult velünk Athénba, és kellemes meglepetés érte őket, amikor véletlen szerencse folytán, jelnyelvi tolmácsolással élvezhették a kapitány és a vezető légiutas-kísérő köszöntőjét, valamint a biztonsági bemutatót. 

Aztán megesett, hogy megdöbbenésemre, szót értettem egy japán turistával, akikkel egyébként legegyszerűbb nem kommunikálni, hanem adni a kezükbe egy tálcát és egy zsömlét, valamint egy pohár almalevet, mert ha azt várjuk, hogy ők maguk döntsék el, mit is akarnak, akkor még a leszállás közben is mosolygós érdeklődéssel kémlelhetnénk a reakcióikat. Én is csak azért jutottam gyorsan dűlőre, az érdeklődő japán hölggyel, mert hamar kiderült, hogy siket, és jelnyelven pikk-pakk leegyeztettünk mindent.

Mindig örömmel töltött el, hogy a non-verbális kommunikációs készségemet kamatoztathatom a biztonsági bemutatók alkalmával.

Így volt azon a napon is, amikor az első útjaim egyikén a business osztály utasait boldogíthattam mosolyommal, és egyben készíthettem fel a vészhelyzetek frappáns megoldására.

Nagy elánnal mutattam végig a folyosó padlóján húzódó vészkivilágításon, majd a vészkijáratok megközelítését irányoztam be határozott kézmozdulatokkal.

Ekkor már széles mosollyal vigyorgott rám az egyik üzletember külsejű utas, de nem értem rá foglalkozni vele, lévén kezdő stuwi, igen csak izgultam. 

Még az sem keltette fel a gyanúmat, miszerint valami nem igazán lehet rendben velem, hogy a hátsó konyha bejáratában, a folyosó közepén állt egy kollégám, és veszett módon mutogatott nekem valamit.

De én nem hagytam kizökkenteni magamat a ritmusból.

Folytattam a bemutatót a biztonsági övek be- és kicsatolásával, az oxigénmaszkok el- és felhelyezésével, valamint a helyes légzéssel, és ezt követte a mentőmellény.

Amikor ehhez nyúltam, hátsó kollégám, már a fejét fogta és csóválta nagy kilengéssel.

Nem értettem.

Biztos voltam benne, hogy mindent jól és határozottan csinálok. Nem játszom túl, de nem is bagatelizálom el. 

Hirtelen felmerült, hogy talán hiányzott a bemutató mentőmellény, és a srác egy „élessel” helyettesítette, amiben benne vannak a patronok, szóval nem szabad megrántanom a felfújó zsinórt, mert fojtogató élményben lesz részem.

Lopva vetettem egy pillantást a szifonra, de határozottan lyukasnak tűnt.

Tehát mégsem fogok puffanccsá válni.

De akkor mégis mi van????

Kicsit zavarodottan fejeztem be a bemutatót, ami szimultán zajlott két nyelven, de még mindig nem derült fény arra, vajon mi kelt akkora derültséget hátsó kollégáim körében, mert addigra már mindketten engem stírolva kacagtak.

Nem értem rá túl sokat ezen filozofálgatni, kedvesen mosolygó business hódolóm biztonsági tájékozottságát kívánta szélesíteni, és érdeklődésének tárgyát, a biztonsági kártyát, hiába keresgélte az előtte levő ülés zsebében.

-     Ne haragudjon, de nem találom, azt a kártyát?

-     Itt kell lennie az ülés zsebében – mondtam, és egészen behajoltam az utas elé, hogy valahonnan a zseb mélyéből, mint bűvészkalapból a nyulat, előhúzzam azt a fránya kártyát.

-     Tényleg nincs itt, de mindjárt hozok egy másikat - szabadkoztam.

-     Ó semmi baj, talán a szomszéd ülés zsebében megtalálom. Inkább legyen kedves megmutatni, hogy hol érintjük a tengert, ami miatt a mellényt elővette? És hol is találom a saját mentőmellényemet?

Fene a nagy érdeklődést! Nekem már a helyemen kellene lennem. A gép gurul és még ezer dolgom van a felszállásig.

-          Nos, a repteret a tenger felől közelítjük meg, így ki fog a gép repülni a tenger fölé. A biztonsági előírások szerint, ilyenkor felkészítjük az utasokat a vízre történő vészleszállásra is.

-          Hol is?

-          Igen, igen, pont ott van a térképen - hajoltam közelebb, hogy meg tudjam mutatni pontosan.

-          A mellény, pedig, ön alatt van az üléshez rögzítve – mutattam lefelé, még egy kicsit jobban bedőlve.

Több időt nem volt kedvem túlbuzgó utasomra szánni. Megfogtam a biztonsági bemutató motyómat, és visszaröppentem a konyhába.

Éppen pakolásztam, amikor széles vigyorral megjelent, a nem rég még megveszekedettként hadonászó kollégám.

-          Gondolom jól felvilágosítottad az utast? – mondta, valami furcsa nyomatékot adva a középső szónak, és vigyorgott.

-          Hát igyekeztem – válaszoltam értetlenül.

-          Igyekezeted nem volt hiába való!

-          Ezt miért mondod?

-          Nézz rá! Úgy vigyorog ott, mint egy pákosztos macska. Na, most igaz a szlogen: „Szárnyakat adunk vágyainak!” – és szinte már potyogtak a könnyei a nevetéstől.

Látszólag éppen az vidította fel ennyire, hogy én semmit sem értek az egészből.

Kicsit még élvezte ez a helyzetet, majd rosszalló, szemöldök-összehúzott tekintetem feloldotta a nagy jókedvét.

Lezser kézmozdulattal bökött a mellkasomra miközben már teljesen flegmán, színtelen hangon mondta:

-          Nézz egy kicsit lentebb, és meg fogod érteni!

Majd, ki sem várva a reakciómat, megfordult, és visszaindult a hátsó traktusba.

Lepillantottam, és azzal a lendülettel be is estem a konyhába.

Mindig is tudtam, hogy az egyenruhánkat nem a legnőiesebb alkatra szabták, így bizonyos domborulataimon kissé szűkös volt az amúgy, méretben nekem való nyári blúz, de nem hittem volna, hogy két gomb is ki tud úgy gombolódni, hogy észre se vegyem azt.

-          Jesszusom! Úgy mutogattam végig az egész bemutatót, hogy szabad belátást engedtem csipkébe bújtatott melleim ritmikus hullámzásához! – morogtam kétségbeesetten.

Zavarodottságomat látva, sok mindent megélt, idősebb purserem, a vezetők higgadtságával nyugtatott:

-          Na, bumm! Legalább volt egy jó napjuk – legyintett.

-           Végül is!? Nem történt semmi szörnyű – gondoltam végig.

Még a legszörszálhasogatóbb önkritikával sem mondhatom, hogy ijesztgettem volna őket. Pont egy olyan testrészemet villantottam meg nekik, akaratomon kívül, amit jókedvében osztogatott nekem az Isten. 

Ráadásul, mennyi esélyem van arra, hogy valaha még újra találkozom velük? És egyáltalán kik láthatták?

A turistaosztály egy másik kolléganőt figyelt, aki a kabin közepén művelte ugyanazt, amit én, vagyis majdnem ugyanazt, mert a biológiai felvilágosítást ő kihagyta.

A business osztály pedig, egyöntetűen újságot olvasott, leszámítva persze, azt a túlbuzgó érdeklődőt. Na, ja! Biztonsági kártya, meg mentőmellény?!

Tényleg kielégítettem a kíváncsiságát!

Az út további részében igyekeztem minél előbb befejezni az üzletemberek rám eső kiszolgálását, hogy felcsigázott és kellőképpen felvilágosított utasunk bárgyú vigyorgásától megmeneküljek. Kiosztottam a „melegkendőket” és az italokat, majd viharos sebességgel vetődtem át a turistaosztályt elválasztó függöny túlsó oldalára.

Jó ideje nem kellett már a kilátás, vagy inkább belátás miatt aggódnom, mert rögtön az utazómagasság elérése után felvettem, az „ápol és eltakar” kötényemet, mégis pillanatonként tekintgettem a melleimre.

Kedves kollégám még élcelődött egy darabig az esetemen, de látván pironkodásomat hamar leállította magát.

A kiszállítás a szokásos udvariaskodással zajlott. Az elköszöngetésre gyakran reagálnak hálálkodva az utasok, néha még cirkalmas dicséreteket is kanyarítanak hozzá, ám soha annyira nem zavart nyájasságuk, mint akkor, annak az egy business utasnak a búcsúzása:

-          Köszönöm a kellemes utat. Igazán élveztem – vigyorgott kajánul.

Égtem a szégyentől és undorodtam ettől az embertől. 

Igazi úriember, ahogy gondolom a többi utas tette, nem vette volna észre ezt a botlást, még ha lopva megszemléli is a véletlenül közszemlére tett idomokat, nem él vissza a helyzettel, nem kényszeríti a biztonsági bemutató tornamutatványai közben, a szeme láttára, gyanútlanul kiszolgáltatott helyzetbe kerülő hölgyet, hogy újabb mozdulatokkal tegye még szemléletesebbé, azt, amit egyébként soha nem mutatott volna meg neki. S ráadásul nem tetézi modortalanságát azzal, hogy ilyen gusztustalan megjegyzéssel emlékeztesse őt erre a szégyenre.

-          Szégyen? Nem is az én szégyenem – gondoltam - ez sokkal inkább az ő szégyene!- Nos, mindegy is, mert remélhetőleg soha többé nem látom ezt az embert – nyugtattam magamat.

De a sors nem így akarta.

Eme rossz szájízű élmény után, nem igen gondoltam erre a „kvázi” úriemberre, de a hasonló kínos esetek elkerülése végett, a nyári blúzocskáim gombolását, a melleim magasságában helyes, aranyszínű, apró sicherheits-tűvel biztosítottam be.

Úgy egy hónappal később, amikor már az ősz illata terjengett mindenhol, és a délutáni napsütés melege boldog fáradtságot idézett, Bukarestben vártam felszálló utasainkat, szokás szerint az első ajtóban ácsorogva.

A reptér betonjáról visszaverődött a narancssárgás napfény, és a hűvös szellőfuvallatokkal fogócskázó napsütés melege. Jóleső érzés volt a lépcsőn állva fürdőzni a természeti erők játékának csiklandozó áramlatában.

De megérkezett a busz, és a hurrikánként kihömpölygő utasok tengere, hirtelen vágással ébresztett rá, hogy a standard mosolyt magamra öltve megkezdődik a második felvonás, a visszaút.

Bár a turista utasokat még a terminálban megkérik, hogy a gép hátsó ajtaján szálljanak fel, legtöbbjük nem rutinos utazó lévén, már a repülőgép látványától teljesen megzavarodik, és az is siker, ha nem egy másik légitársaság gépét rohanja meg, amint a busz ajtajai kinyílnak.

Így vegyesen érkezett az utazó nagyközönség, fiatal világjárók, családos rokonlátogatók, kisebb cégek ügynökei és a nagyobb vállalatok mindig elegáns üzletemberei.

Mi pedig, rendületlenül mosolygunk, és köszöntjük az összes jövevényt, akár vidámak, akár fáradtak és lelombozottak.

És egyszer csak széles mosollyal lép az intim szférámba az arctalan emberseregből egy idegesítően vibráló szempár tulajdonosa.

-          Micsoda meglepetés? A múltkor Thesszalonikiba menet, most meg itt Bukarestben… Emlékszik rám? Mert én nem fogom elfelejteni önt… Nagyszerű út volt!

-          Félek, a mai nem lesz olyan kellemes, mint a múltkori volt – jegyzem meg kissé mogorván.

-          Szóval emlékszik rám? – erőlködik tovább egyre közelebb nyomulva hozzám.

Egy lépéssel a pilótafülke felé hátrálva, testtartásom teljes elutasításával válaszolok, de nem igazán érti.

Úgy vigyorog rám, mintha nekem épp olyan felemelő élmény lett volna korábbi találkozásunk, mint neki.

A tömeg, pedig erősödik, az újonnan érkezett busz ismételt lendületet ad a „repülő szivartok” belsejébe nyomuló utasáradatnak.

Én még mindig nem válaszolok, nem is nagyon tudnék mit mondani, ő mégsem érzi kínosnak. Továbbra is állja a mögötte tolongó emberek lökéseit. 

Kotorászik a zakója zsebében, és vidáman vigyorogva, magabiztos határozottsággal nyújtja felém a névjegykártyáját.

-          Arra az esetre, ha maga akarna velem repülni – mondja és kihúzva magát, lendületes lépésekkel közelít az ülése felé.

-          Mi ez az egész? – kérdi a mostani járat, eddig csöndesen szemlélődő vezető légiutas-kísérője, eme félreérthetetlen megjegyzés hallatán.

-          Úgy tűnik, tényleg szárnyakat adtam vágyainak – válaszoltam, kezemben még mindig tanácstalanul szorongatva a kis papírost.

-          Mit akar ez az ember tőled?

-          Gyanítom, pontosan azt, amire gondolsz – és belekezdek röviden vázolni a múltkori esetet, miközben folyamatos „Üdvözlöm!” vagy „Jó napot kívánok!”, esetleg „Isten hozta!” köszöntésekkel fogadom az újonnan érkezőket.

A történet végére, magam sem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak ezen az egészen.

A beszállítás után, még mindig a kezemben volt a névjegy. A kabin elején állva, az utasok szeme láttára, szúrósan rideg tekintettel néztem a név tulajdonosának szemébe, hogy lássam, miként semmisül meg, amint a személyét megjelenítő kártyát két darabba téptem, a markomban összegyűrtem, és mélyen a zsebembe süllyesztettem.