Barion Pixel nuuvella

Még egy zsömlét kérek!

Azt hiszem, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, nem vagyok félős ember. A veszély inkább valami jóleső feszültséggel tölt el, és mérhetetlen kíváncsiságot gerjeszt bennem. Még soha nem futamodtam meg a kihívásoktól, inkább érzelmi síkon kerülöm a kétes kimenetelű helyzeteket. Lány létemre, már 14 éves koromban motoroztam, előfordult, hogy utcai verekedésbe keveredtem, mert nem bírtam nézni, miként hagyják gyors lábú barátok bajban egy társukat, szkinhed barbárok martalékául kitéve a szerencsétlenül lassú fiút. Bár meglehetősen kifejlett tériszonyom van, képes voltam egy 10 méteres sziklafalról bányatóba ugrani, csak, hogy kipróbáljam, milyen is az.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy direkt keresem a bajt, de az igazság az, hogy stewardess koromban nem merült fel bennem a félelem legparányibb szikrája sem. Hacsak egyszer nem... Vagy inkább kétszer. Az első esetben a természet, ereje fitogtatásával rendítette meg kicsit a lelkemet, míg második alkalommal az emberi gonoszság és felelőtlenség rémítő megcsillanásával szembesültem. Most az első esetről szeretnék írni.

Ez jó pár évvel ezelőtt történt, karácsony másodnapján. Volt szerencsém megnyerni egy reggeli, teltházas, zürichi járatot. Alapvetően nem lett volna ezzel semmi baj, de a Malévnak szokása a reggeli járatokat jó fél, esetleg órás késéssel indítani. Vagy az átszállókat, vagy magát a gépet kell várni az éjszakai járatokról. Ezt, bár soha nem szerették, de szerintem már igen csak megszokták a célállomások repterein. Ám a karácsonyi ünnepek örömére még nagyobb, több órás csúszásokat produkáltunk. Valószínűleg a svájciaknak tele lehetett a hócipője velünk, mert nem bántak túl kesztyűs kézzel a járatunkkal. Hosszas keringés után engedtek csak leszállni minket, majd a vontatott kiszállítás, és „éppen, hogy” takarítás után, már küldték is a visszaúti, felbőszült utasokat. Azok kezdtek volna megnyugodni, hiszen már ott volt a gép a fenekük alatt, sőt már gurult is a kifutópálya felé, s bár jeleztük nekik, hogy a hatalmas forgalom miatt hosszas sorban állás után fog csak ránk kerülni a sor, jóleső és elégedett duruzsolás vette birtokába a kabint. Egy darabig.

Mert a türelem, úgy háromnegyed óra múlva már kezdett ritka kincsnek számítani mifelénk. Addigra, mi is kifáradtunk a jópofizásban, és igazán szerettük volna tudni, mi is vár még ránk aznap. Már rég landolnunk kellett volna a ferihegyi reptéren, de nekünk sejtésünk sem volt, egyáltalán mikor fogunk elindulni. Végre a kapitány utasítást kapott a toronytól, de ettől nem lettünk boldogabbak. Egyszerűen félreállítottak minket egy órára. A kifutópályához vezető utacskák rengetegében álltunk valahol a reptér kellős közepén. Ajtót nem lehetett nyitni, az utasok nem dohányozhattak, nem telefonálhattak, így egyetlen szórakozásuk maradt, a személyzet cseszegetése. Volt, aki csak nyavalygott a „minősíthetetlen és balkáni” eljáráson, más teli torokból üvöltött és a pénzét követelte vissza, de akadtak bánatos hallgatásba fordultak is, akik a tekintetükkel próbáltak lelkiismeret-furdalást kelteni a köztük járó-kelő légiutas-kísérőkben. A feszült helyzet oldására italokat szolgáltunk fel, de okozott némi fejtörést, hogy ugyan, mit is fogunk adni nekik majd útközben. Kicsit nehezítette az utasok megnyugtatását, hogy szemmel láthatóan egyre rosszabb és rosszabb lett az idő. Heves szélrohamok lökdösték a gép testét, és baljóslatú felhők hömpölyögtek át a környező hegyek vonulatán.

Egyszer csak, egy hirtelen rándulással megindult a gép, lassan, de biztosan vettük irányzékba a kifutót. A kapitány újabb felszólítással parancsolt mindenkit a helyére, és a gép csak gyorsult és süvöltött. Nem volt ember a fedélzeten, aki ne érezte volna, micsoda hatalmas erő feszíti, löki, taszajtja és rángatja a törékeny alkotmányt.  Bár az utasok megdöbbentek, mégsem fogták fel igazán, milyen küzdelem is folyik a természet, és az ember alkotta gépezet között. Még mi magunk, a személyzet tagjai is csak azt tudtuk, hogy ilyesmit nem mindennap érzünk. A mellettem ülő purser vadul vetette magára a kereszteket, és meg volt győződve, hogy most jött el a halálunk órája. Szinte visította, hogy miért is kellett neki aznap eljönnie erre az útra, ahelyett, hogy maradt volna a családjával. Az utasok mind engem néztek, hiszen én voltam az egyetlen látható tagja a crewnak, én ültem szemben velük, minden takarás nélkül. Próbáltam mosolyogni, de igen nehezen ment. A szokatlanul hosszú gurulás vad tempóval, a néha felemelkedő, majd a szél erejétől újra a betonhoz csapódó gép nem jelentett túl jót. A vészhelyzetek legnagyobb százaléka az átstartoláskor következik be, tehát nem 10.000 méter magasságból szoktak lezuhanni a gépek, ahogy a filmekben látszik. A pilóták csak küzdöttek és próbálkoztak, az utasok pedig feszült figyelemmel meredtek maguk elé. Féltek. Ahogy féltem én is. Mégis mosolyogtam rendületlen.

A gép egyszer csak megemelkedett, a kerekek vad zakatolása abbamaradt, és a szárnyak a levegőt hasították. Fent voltunk, de hogyan? A repülő, éppen hogy elhagyta a pályát, máris bedőlt derékszögbe és vadul rángatózott. Nemcsak oldalirányba, hanem le és fel is. A szél mindenfelé dobálta a szerencsétlen pléhdarabot, akárcsak valami falevelet.  Tudtuk, hogy a pilóták minden erejükkel egyenesbe akarják hozni a gépet, de az csak nem akart engedelmeskedni, néha kicsit visszabillent a normál irányba, de csak azért, hogy utána még hevesebb dobással vetődjön oldalra. Mindeközben a folyamatos zuhanás és emelkedés is gyomrot megerőltető manővereket produkált. A velem szembenéző utasok kétségbeesett tekintetei, imát mormoló szájmozgásuk, és „őzkarom” szerű kapaszkodásuk a karfákba, rémisztő látványt nyújtott. A mellettem ülő purser, pedig csak sopánkodott, készült a halálára, és imáiban bigott kereszténnyé vált hirtelen. Arra gondoltam, ha mi ezt érezzük itt elől, milyen vad rázást és dobálást érezhetnek a hátsó konyhában ülő kollégáim. Ott mindig veszettebb ez az érzés, ráadásul még kevesebbet lehet látni a kinti dolgokból. Az utasok csendben voltak, a félelem olyan hatalmas erővel lepte el a kabint, hogy még a gyerekek sem mertek kiabálni, vagy sírni. A repülő hajtóműve hangos harcot folytatott, ahogy küzdött a felhők között, és a szél ősi erejével szembeszegülve próbálta fenntartani a gépet. Az elemek ellenében ez a mákszemnyi, apró, szárnyas szivarhenger „szélmalom-harcot” vívott az életért. Bár hallani nem lehetett az utasok szenvedését, a padlón egyre gyülemlő fehér papírzacskókból tudtuk, ez a küzdelem nemcsak a lelküket, de a gyomrukat is megviseli.

Talán 20-25 perc elteltével gyarapodni kezdett a vízszintesben eltöltött pillanatok aránya, és bár a gép egyáltalán nem vonult nyugodtan az égen, mégis valahogy mindannyian fellélegeztünk. A kapitány csengetéssel rendelte magához a pursert, aki kicsit megigazítva zilált külsejét, a felszállás óta most elsőször kapcsolta ki biztonsági övét, és mozdult meg a helyéről. Mosolyogva jeleztem az utasoknak, hogy ők még mindig maradjanak ülve, bár szemmel láthatóan mind olyan erővel voltak az ülésekhez láncolva, hogy nem is vágytak megmoccanni onnan.

-          Jézusom! Csupa víz volt a kapitány inge. Folyt a verejték róluk. Nagyon megküzdöttek – mesélte a kolléganőm miután kilépett a pilótafülkéből. - Irtózatos vihar volt, mi voltunk az utolsók, akiket hagytak felszállni. 15 perc és otthon leszünk. A kapitány szerint egy gyors szerviz belefér, adjunk inni nekik, biztosan kirókázták a belüket.

-          Hívom a hátsó konyhát. Akkor csak italozunk?

-          Nem. Vigyük az ételes trolleykat is. Úgy sem fognak kérni ennivalót a hányás után – adta ki az ukázt a vezető légiutas-kísérő.

Tévedtünk. Az emberek sorra vették el a tálcákat, boldog felengedéssel majszolták a hidegtálat, és fejenként, legalább, 2 pohár italt kértek. Tekintve, hogy teltház volt, kicsit udvariatlan gyorsasággal kellett intéznünk a kiszolgálást. A kapitány, mintha csak megérezte volna, hogy a dolgok nem egészen úgy folynak, ahogy azt ő kérte, mérges medvemormogással szólított fel minket a landolás előkészítésére. Hűhahó! Hiszen még minden kint van! Rohanvást kapkodtuk el az emberek elől a tálcákat, akár befejezték, akár nem. Legtöbbjük hallva a kapitány felszólítását magától adta ide, de sokan lekapdosták róla a csészéket:

-          A kávénak...- magyarázattal, bárgyún vigyorogtak ránk.

-          Arra nem lesz időnk, leszállunk – hangzott minden esetben a határozott válasz.

-          Az asztalkákat, pedig hajtsák fel, kérem! – kiabáltuk parancsolóan, és már száguldottunk is tovább az óriási ételes kocsival.

Minden stuwi rémálma, hogy az idő elcsúszása miatt az utastérben, egy kocsival maga előtt, vagy után, kelljen földet érnie. Ennél balesetveszélyesebb dolog nem nagyon van, pedig sok cifraság fordulhat elő. A trolleyk nem fékezhetőek le igazán, de ha mégis, akkor is magasságukból adódóan dőlnek. A súlya olyan hatalmas, hogy bárkit agyonlapíthat, ha ráesik, vagy odapasszíroz a falhoz. Mindemellett még a menekülési útvonalat is eltorlaszolja, pedig amint említettem, a leszállás a repülés egyik legveszélyesebb manővere. Szóval, inkább vonom fejemre az utasok átkait, mintsem a trolleyval szálljak le. Már nagyon közelről látszott a föld, közeledtek a házak, az utak és a mezők. Csak az utolsó sor volt hátra, és az ott ülők kötelességtudóan adogatták vissza tálcáikat lecsenve róla még egy-egy szelet sonkát, vagy sajtot. Jó esély volt rá, hogy a szemközti üres helyre egy hirtelen lökéssel betaszítva a kocsit, még én is le tudok vetődni az egyik hátsó ülésre.

-          Elkérhetem a tálcáját?! – hangzott számból az erőteljes kérdés, már inkább felszólításként, az ablak mellett ülő hölgynek címezve.

-          Nem adom! Különben is még egy zsömlét kérek! – jött a hepciás válasz.

-           Na de hölgyem, leszállunk! Jönnek a fák! – mutattam ki az ablakon, a kifutópályát övező mező mellett sorakozó, egyre gyorsabban és egyre közelebb szaladó fasorra.

-          Én kifizettem a jegyet! Ez jár nekem! – visított vissza felbőszülten az utas.

Nem kívántam megvárni, mire végre kiimádkozhatom kezéből a tálcát, és nem kívántam magyarázatot sem adni neki, miért is nem fog zsömlét kapni, ahogy nem kívántam a kabinban sem leszállni az ételes kocsival.

Landolás és kiszállítás után a földön, az ülés alatt találtuk meg a félig elfogyasztott hidegtál maradványait. Furcsa volt kicsit, hogy egy ilyen út után az utasok nagytöbbsége nem a csodálatos túlélés, megmenekülés jóleső érzésével szállt ki a gépből, hanem inkább afeletti elégedetlenségüknek hangot adva, hogy a pénzükért járó kiszolgálást nem kapták meg. Pedig rekordot döntő gyorsasággal, alig 35 perc alatt érkeztünk haza, a hurrikán jellegű hátszél miatt. 

Este a híradóban borzadva néztem végig azokat a bejátszásokat, amik Kelet – Franciaországból, Svájcból, Bajorországból és Észak-Olaszországból tudósítottak a pusztító vihar hagyta romokról. Letépett tetők, gyökerestül kitépett fák, felborított autók, feldúlt kertek és mezők. És mi ebben a természeti csapásban repkedtünk dacolva az Istennel. De túléltük.

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 16 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Heiling-Koltai Bea

Még egy zsömlét kérek!

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Egyszer csak, egy hirtelen rándulással megindult a gép, lassan, de biztosan vettük irányzékba a kifutót. A kapitány újabb felszólítással parancsolt mindenkit a helyére, és a gép csak gyorsult és süvöltött. Nem volt ember a fedélzeten, aki ne érezte volna, micsoda hatalmas erő feszíti, löki, taszajtja és rángatja a törékeny alkotmányt.  Bár az utasok megdöbbentek, mégsem fogták fel igazán, milyen küzdelem is folyik a természet, és az ember alkotta gépezet között. Még mi magunk, a személyzet tagjai is csak azt tudtuk, hogy ilyesmit nem mindennap érzünk.

Rövid összefoglaló

A repülés néha extrém helyzeteket jelent. De a természet emberfeletti erejének fitogtatásánál néha sokkal döbbenetesebb az emberek reakciója.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!