Barion Pixel nuuvella

A sértett feleség

Az év utolsó napjai mindig furcsák a repülés tekintetében. Feszültséggel teltek az emberek, utasok és a személyzet tagjai egyaránt. Hol a vihar előtti csend, hol pedig már maga a túlzsúfolt járatok őrülete érezhető. Korán sötétedik, és már egy egyszerű délutáni járat is úgy hat az emberre, mintha éjszaka dolgozna. Ezen a napon csöndes út elé néztünk, valahova északra. Eltekintve a járat sajátosságától, hogy még a turistaosztályon is lehet rövid italt fogyasztani, és így az utasok többsége enyhén illuminált állapotban érkezik meg, kisebb része viszont már a fedélzetre szálláskor is csak bugyuta vigyorgásra képes, s mire a landoláshoz készülődünk már matt részeg, az utaslétszám nem volt említésre méltó. A téli időszakban nem nagyon kell az utasnak keresgélnie a légi-utaskísérőket a beszállítás utáni, még a földön töltött idő alatt, mert a bejáraton beömlő hideg miatt a stuwik meglehetősen gyakran flangálnak a fűtött utastérben. Ez egyrészről jó az utasnak, mert hát lehet foglalkoztatni a légikisasszonyokat: - Inni kérek! Melegem van. Fázom! Hozna egy párnát! Mennyit repülünk? Mikor indulunk már? – és hasonló kérésekkel, kérdésekkel bombáznak minket. Másrészről viszont rossz is nekik, mert a problémákat is sokkal könnyebb ilyenkor észrevenni. Például, azonnal feltűnik a magát csomagjaival körbebástyázó utas, a vészkijáratba ültetett kiskorú, vagy éppen aggastyán, bottal botorkáló bácsika, de pillanatok alatt lehet lekapcsolni a mobiltelefont használókat is. Bár az utasok előszeretettel gondolják, hogy minden rendszabályozás, csak az ő molesztálásukat szolgálja, tudni kell, hogy „heppjeink” a repülés biztonsága miatt olyan hangsúlyosak a gépen. A mobiltelefonok használata is emiatt tilos. Bár repülőgép típusa válogatja, hogy mennyire zavarják a telefon rádióhullámai a különböző szerkentyűit, (a TU154-es orosz csodát például teljesen hidegen hagyta), ám a legtöbb modern gép fedélzeti computerét, már felszállás előtt is jól meg tudja hülyíteni. Sok értékes időt lehet elvesztegetni egy esetleges újraprogramozással. Ezt már minden ember tudja, jó előre figyelmeztetnek mindenkit, hogy a fedélzetre érkezés előtt kapcsolják ki a rádiótelefonjaikat. Az pedig csöppet sem mentség ilyenkor:

-          Csak egy sms-t akartam küldeni.

-          Éppen csak haza akartam szólni, hogy késünk.

A cél nem szentesíti az eszközt, és senki ne várja, hogy a légi-utaskísérő könyörögni fog, vagy sűrű bocsánatkérések közepette, sajnálkozva fogja elmondani, barokkos körmondatokban azt, amit az utasnak, saját érdekében kötelessége lenne betartani. Joggal számíthat viszont a telefonálgató utas egy erélyes, határozott és jéghideg felszólításra, bár jó magam ehhez a magyar és az angol nyelv szolgáltatta legudvariasabb kifejezési formát használtam, gyors egymásutániságban.

-          Megkérem, hogy kapcsolja ki a telefonját, most azonnal! May I ask you to switch off your phone right now, please?!

Kemény kérésemet nem csattogtattam össze-vissza, mindig célzatosan mondtam, ahogy most is, tekintetemet belevájva abba, akinek szólt. Ha nem találtam meghallgatásra és megértésre, az ismétlés még keményebb és parancsolóbb volt. A tapasztalat hozta ezt az eljárási módot, hogy elejét vegyem a máskülönben mindig bekövetkező jó pár perces huzavonának. A módszer, hatásos volt, ritka kivételtől eltekintve, mindenki kikapcsolta legkésőbb a második felszólítás után. Bár voltak, akik kikérték maguknak, hogy velük egy egyszerű pincér nem beszélhet így, de kevesen jutottak el odáig, hogy írásban is benyújtsák panaszukat és benne a nyilvánvaló tényt: amikor veszélyeztettem a repülés biztonságát a légi-utaskísérő nem volt kedves velem.

Ezen a napon is kénytelen voltam használni a jól bevált formát, már a felszállás előtt. Mivel utasom nem magyarul beszélt telefonján, nem is fárasztottam őt a magyar nyelvű felszólítás megfejtésének feladatával, csupán angolul kértem meg a telefon kikapcsolására. Hősünk nem volt amolyan kemény fickó, rögvest engedelmes mosollyal kapcsolta ki a mobilját. Megköszöntem, és mentem volna utamra, amikor a mellette ülő nő, félénken, de magyarul szólalt meg:

-          Csak a késésről szólt!

Tekintve, hogy késésről szó sem volt, és épp ennek ellenkezőjéről informált minket a kapitány is, nem volt túl meggyőző a magyarázat, de mert már egyébként sem telefonált hősünk, a legkedvesebb mosolyom kíséretében szívélyesen válaszoltam.

-          Egyelőre nem késünk, de ha telefonálnak, akkor jó eséllyel újra kell programozni a fedélzeti computert, és az beletelhet akár órákba is.

Mindannyian bájosan mosolyogtunk, és én, mint a mai járat egyik lezárt akkordját könyveltem el az esetet. 

A dolognak mégis volt folytatása. Már javában benne jártunk a kiszolgálásban, az utasok meleg ételt és jó sok szeszesitalt kaptak, amikor italos-kocsimmal a jól ismert párhoz értem. Mivel nem igazán tudtam, mi is az anyanyelvük, magyarul kérdeztem, hogy mit tölthetek nekik, de válasz helyett, vad felindulással esett nekem az asszony:

-          Megsértette a férjemet, azonnal kérjen tőle bocsánatot! – visította hisztérikusan.

Nem igazán tudtam leplezni megdöbbenésemet, a feldúlt asszony hangja és a szégyenkező férfi arckifejezése, valahogy nem passzolt össze.

Hirtelen nem tudtam mit mondani. Na, nem mintha nem lett volna válaszom, csak, éppen ami az ajkamra kívánkozott, az nem fért bele a munkaköröm megkívánta udvariasságba. Gondolkoztam. Nem sok kedvem volt hangos vitába bonyolódni egy visingáló nővel, a célomat elértem, hiszen a továbbiakban nem telefonáltak, az utasok java viszont még nem kapott italt a menüje mellé, tehát nem engedhettem meg magamnak, hogy perceket töltsek ezzel a nőszeméllyel, így félretettem az önérzetemet, és ezt válaszoltam:

-          Nem hiszem, hogy volna miért, de ha így kívánja: BOCSÁNAT.

-          A férjem nem ért magyarul, mondja neki angolul – hangzott az asszony, még mindig hisztérikus, válasza.

Erre már elfogott a nevetés, ami elég furcsán hatott az értetlenül vizslató utasok tekintetének kereszttűzében. A férfire meresztettem szememet, és elismételtem angolul is. A férj leszegett fejjel ült előttem, de az asszony oldalba lökte, hogy rám figyeljen, amikor ő a diadalát élvezi. Eme kis intermezzo után, nevetésemet visszafojtva kérdeztem:

-          Most már megtudhatom, hogy mit kérnek inni?

A képlet tiszta volt. Hazánk lánya hozzáment egy külföldi férfihoz, amitől ő sokkal többnek érezte magát, mint más magyar ember. Az ilyen önértékelési problémákkal küzdő nők szemében, érthetetlen módon, egyébként is mindig szálka a stewardess. 

Kicsit azért furcsálltam a felállást. Ha ennyire zavarta őket az a jelenet a telefonnal, akkor miért nem estek nekem akkor? És miért nem a férfi kérte ki magának, mert ugyebár én neki címeztem a felszólításomat, méghozzá a számára is érthető angol nyelven? Ha pedig csak az asszonykát zavarta, hogyan hagyhatta a férfi, hogy őt ilyen megalázó helyzetbe hozza? Mert fordított esetben megértem, ha a férj felszólít, kérjek bocsánatot a nejétől, ez még lovagias is lehet, de hogy a nő parancsoljon rám, és amikor megkapja az elégtételt, még el is ismételteti, hogy kvázi ugye nem neki fájó pont ez, hanem a szerencsétlen, szégyenében elsüllyedni készülő férjnek? Ezzel olyan szinten alázta meg a férjét, hogy igazság szerint, már csak őt sajnáltam ebben az egészben.

Megérkezve célállomásunkra, jó előre felkészültünk az ajtón besüvöltő vad hidegre, és kabátba burkolva vártuk a rámpást, hogy nyithassuk az ajtót. Végre megindultak az utasok kifelé. A hideg szinte a csontunkig hatolt, a pilóták szerint  -40 fok volt. Karjaimat magam előtt összekulcsolva búcsúztattam távozó utasainkat, és nem kellett figyelnem, hogy mosolyogjak, mert már grimaszszerűen fagyott oda az arcomra. Hisztérikus hősnőnk elégedett felsőbbrendűséggel nézett végig rajtam, majd köszönés nélkül hagyta el a fedélzetet. Nyomában a férjével, aki miután neje már a csőben caplatott, váratlanul hozzám lépett, bocsánatkérően a szemembe nézett, kezét az összekulcsolt karomra tette, és melegen megszorította. Hirtelen azt hittem, ez valamiféle bocsánatkérés részéről, de rájöttem, a sorstársak együttérzését sugározta tekintete. Mindent értettem, és mélységesen sajnáltam ezt az embert, aki a felesége komplexusai miatt, valószínűleg ennél durvább megaláztatásoknak is ki van téve.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 16 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Már javában benne jártunk a kiszolgálásban, az utasok meleg ételt és jó sok szeszesitalt kaptak, amikor italos-kocsimmal a jól ismert párhoz értem. Mivel nem igazán tudtam, mi is az anyanyelvük, magyarul kérdeztem, hogy mit tölthetek nekik, de válasz helyett, vad felindulással esett nekem az asszony

Rövid összefoglaló

Nem vagyunk egyformák, és a hajózók akár pszichológiai tanulmányokat is írhatnának egy-egy út után.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!