Barion Pixel nuuvella

Békétlen békefenntartók

Újabb éjszakai útra készülődtünk aznap este. Valahova az arab világba vettük az irányt, és ilyenkor mindig fel kellett készítenie magát az embernek, hogy elviselje mindazt, ami ezzel jár. A kellemetlen szagokat, az értetlenkedő embereket, a csadorba bújt asszonyokat, akik vagy tetszhalott állapotban élnek a teljes elsötétítés alatt, és még a zsömlét is a férj veszi el nekik a kosárból, vagy fekete leplük alatt rikító ruhákat és feltűnő ékszereket viselve hívják fel magukra a figyelmet, rikácsoló kiabálásukkal erősítve a hatást. Aznap viszonylag nyugodt útnak néztünk elébe, se oda-, se visszaúton nem jeleztek teltházat, és ez azzal a bíztató érzéssel töltött el, hogy mód lesz a sokgyerekes családokat egy helyre ültetni. Ez sok kellemetlenséget tud megoldani varázsütésszerűen. Nemcsak a beszállítás felfordulását fokozó vitákat lehet így elkerülni, hanem a gyerekek, felnőtt fejjel felfoghatatlan, furcsa viselkedése okozta bajoknak is elejét lehet venni.

Soha nem fogom elfelejteni egy, a stuwi munkásságom elején megtörtént hasonló éjszakai utamat. Visszafele teljesen teltház volt, sok katona és még több arab család töltötte meg a gépet. Nyár végén arrafelé még hatalmas hőség tombolt. Mire mindenki beszállt, már olyan szag lengte be az utasteret, hogy vágni lehetett a levegőt. Képtelenség lett volna minden gyereket a szüleik közelébe ültetni, bár hatalmas logisztikai tevékenységgel igyekeztünk könnyíteni a feszült hangulaton. Végül csak egy tíz év körüli fiúcskát kellett szüleitől sorokkal távolabb, két békefenntartó katona között leültetni.  Az út közepe táján már olyan szaganyag sűrűsödött a kabinban, hogy kénytelen voltam az illatosító spray-vel végig fújni az utasok feje felett. Egyszerűen csípte az ember szemét. Biztosra vettem, hogy az arab fiúcska volt a döglesztő bűzhullámok epicentruma. Isten bizony, felért egy terrortámadással. A katonák hősiesen tűrték, senki nem szólt semmit.  A legény, pedig, meredten nézett maga elé, és meg sem moccant. Kiszállításkor egyre erősebb hullámokban tört utat a szag magának a nyitott ajtón kifelé. Az ajtóban pedig ott álltam én, a köszöngető. Egyszer csak olyan erővel lepett el a fekália bűze, hogy az egész éjszakás munka fáradtságától, valamint a két felszállástól és dupla landolástól egyébként is erősen megviselt gyomrom felfordult, és a feltörő gejzír erejével kívánkozott ki minden tartalma. Az utasokat félrelökve rontottam a terminál csápjának ajtajához, hogy a szolgálati lépcsőnél friss, csupán kerozinnal telt levegőt szívhassak. A hányást megúsztam, de a repülő gyanítom még napokig bűzölgött, mert a takarítók ugyan kicserélték a megszégyenített ülés betétjét, de a szag addigra már beitta magát a többi szövetbe. A fiúcska, holott már nem volt kisgyerek, egyszerűen félt szólni, hogy WC-re kellene mennie. Nem mert mozdulni, és így ott, ültében végezte el a dolgát. Talán nem történt volna meg, ha a szüleivel ülhet. Bár ennek ellenkezőjére is volt példa. Az is lehet persze, hogy a katonáktól félt.

Azt nem tudhatom, a békefenntartók milyen emberek, de utasnak nem rosszak. Az igazat megvallva nekem csak ezen az éjjelen volt gondom velük, akkor is inkább a kolléganőm arroganciája miatt. Szóval, már a briefingkor (ez az út előtti eligazítás és a fedélzeti pozíciók kiosztásának ceremóniája) tudtam, hogy egy izgága stuwival leszek hátul, aki a hatósági személy öntudatával közelít az utasok felé. Nem furcsa, hogy mindig az alacsony nők a legpattogósabbak, és mindig rosszkor, rossz helyen ugrálnak? Ez a légikisasszony is ahelyett, hogy örült volna a kivételesen gyér utazóközönségnek, inkább maga kreálta a gondokat, s  mivel aznap meglehetősen levés kedvem volt a munkához, sajnos hagytam neki. A kabin középső traktusában három békefenntartó utazott, lengyelek, csehek vagy szlovákok lehettek. Jó hangulatban voltak, valószínűleg kitárgyalták az otthon töltött szabadság élményeit, és megosztották egymással a duty-free shop-ban vásárolt itókát is. Akkor még a legrosszabb szándékkal sem lehetett őket ittasnak nevezni, de kolléganőm az ételes kocsi túlsó végéről, villámló tekintet kíséretében fenyegette meg őket:

-          A fedélzeten tilos saját szeszes ital fogyasztása! Azonnal tegyék el, vagy el kell vennem!

Nem tudom, a katonák mennyit érthettek az angol nyelvű kioktatásból, gyanítom a hangsúlyon kívül nem sokat, mert - mint a gyerekek - a szájuk elé tett mutatóujjal csendesítették le magukat, és bocsánatkérően mosolyogtak, de az üveg nem került le az asztalkájukról. A felszolgált vacsora elfogyasztása után, már a repülőgép utazómagasságával vetekedett a katonák hangulatának szintje is. A saját ital kivégeztével, már a Malév készleteit kezdték felélni. 

Pattogó stuwi társam felháborodottan vette kezébe az ügyet, s bár mind korban, mind senority-ben előtte álltam, valahogy nem éreztem késztetést, hogy beavatkozzam. Sorra vitte ki a söröket, borokat, folyamatosan korholva és fenyegetve őket, holott azok semmit nem értettek belőle. Talán azt gondolták, sajnáljuk tőlük. Egy álmos szemű utas enerváltan közölte velünk, hogy az egyik mosdó olyan koszos, hogy nem lehet bemenni, majd álomittasan visszabotorkált a helyére. A WC-t megszemlélve, valóban elég gusztustalan volt. Olyan szinten hányta körbe az egyik katona, hogy még a plafon sem maradt szárazon. A helyiséget lezártuk, és kolléganőm dühödten vonult oda hozzájuk, számon kérni a történteket. Magyarázott és magyarázott, a katonák, pedig, bárgyún vigyorogtak vissza. Biztos voltam benne, hogy egyetlen szót sem értenek, de kolléganőm ezt közömbösségnek vette. Dühe drasztikus lépésre sarkallta, elkérte azon fiatal baka útlevelét, aki a mosdót helyben hagyta. Vonakodva adták oda, és értetlenül nézték az azzal elvonuló légiutas-kísérőt. Bár eddig mosolyogva álltam a folyosó végén, most már én is kíváncsi lettem, milyen szankcióval tudja még fokozni a feszültséget túlfűtött kolléganőm. Előre mentem, ahol a felbőszült leányzó vadul gesztikulálva éppen magyarázta a vezető légiutas-kísérőnek, milyen sérelem érte, és mennyire felháborítóan viselkednek a katonák. Javasolta, hogy a bejrúti reptéren kéressük fel a biztonsági szolgálatot, és velük vitessük le őket. A purser, jobb időket is megélt nyugodt asszony lévén, nem sok jelentőséget tulajdonított a dolognak, és látszott rajta, pokolba kívánja az egész ügyet, de a Malév becsültén nem eshet csorba. Kérdőn fordult felém, és mivel már kezdett fárasztani a buzgó kolléganőm okozta kellemetlenség, nyugodt hangon feleltem:

-          Igaz, hogy kicsit ittasak, és a mosdót is körbehányták, de az útlevelüket nem kellene elvenni, és a biztonsági szolgálat is túlzás volna. Ráadásul ők katonák, még valami politikai feszültséget is kelthetünk vele.

-          Éppen mert katonák, meg kellene tanítani őket, hogy nem packázhatnak a stuwikkal! – visította az ideges kolléganőm.

-          Én szép szóval próbálkoznék. Épp eléggé megijedtek, hogy az útlevelét elvettük, nem kell ezt fokozni!

-          Nem és nem és nem! Meg kell őket leckéztetni – erősködött a kollegina.

Nem kívántam tovább hallgatni ezt az értelmetlen erőfitogtatást. Majd a purser dönt. Menet közben az egyik katona elkapta a kezemet. Látszott, hogy minden józanságát összeszedte, és megpróbált a számára igen nehézkes angol nyelven kommunikálni.

-          Mi van az útlevéllel?

-          Nem tudom, nem én döntöm el.

-          Én vagyok a szakaszvezetőjük, nagy baj, ha nincs útlevél. Mindenkinek nagy baj. Nem maradhat katona.

-          Értem, de nem tudom, mi lesz vele. 

Már nagyon sajnáltam, hogy nem avatkoztam be előbb. Ahogy hallottam a suttogó, szinte könyörgő hangot, nagyon megszántam őket, de nem akartam félrevezetni. Tényleg csak remélni tudtam, hogy a purser józan esze győz. Egy pillanat alatt változott meg a katona arca. Látszott, elszánta magát a végsőkig.

-          Megyek. Vissza kell kapni az útlevelet – és már emelkedett is fel a helyéről.

A szeme villámokat hányt. Semmi jónak nem néztünk elébe.

-          Várjon. Nem tartjuk meg az útlevelet. Vissza fogják kapni – intettem le a felbőszült katonát.

A másik két katona számomra érthetetlen szláv nyelven beszélt hozzá. Kicsit ingerülten utasította őket el a feljebbvalójuk. Kérdő pillantásomra fordított:

-          Szeretnének még egy sört.

-          Hát, éppen ez a gond, alkoholt nem hozok. Így is meg van már az eredménye. 

Mosolygásom nem talált értő közönségre, csak egy bamba tekintet meredt rám.

-          Az egyik mosdót már nem lehet használni – magyaráztam. - Mi lesz, ha a másikat is összecsúfítják?

-          Csúnya? Mitől?

-          Hát, talán menjen ki, és nézze meg!

A szakaszvezető rosszalló pillantásokkal mérte fel a helyzetet, majd bizalmas arckifejezéssel fordult felém.

-          Minden rendben lesz. Tíz perc, és tiszta. Én, én megoldom.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogyan vonul be kötelességtudattól duzzadva a részeg baka abba az összecsúfított mellékhelyiségbe, ahonnan nem is olyan régen szédelgett ki. Öt perc sem tellett bele, és a szakaszvezető büszkén mutogatta a mosdót. A serény fiú pikk-pakk rendbe hozta, és csupán a törlőkendőket és a papírtörölközőket kellett pótolnom, egyébként olyan volt, mint új korában. Az utolsó kalaptartóból leemeltem a levegőillatosítót, és a katona körbefújta a WC-t. Hálás mosollyal jutalmaztam a szép munkát, és megindultam előre a még mindig tanakodó kolléganőkhöz.

-          Katonákat nem tiltathatunk le az összes Malév járatról, abból baj lenne – hallottam a purser fáradt hangját.

-          De akkor hogyan toroljuk meg? – erősködött még mindig az apró kolléganőm.

-          Hát..., magamnál tartom az útlevelet a leszállásig. Mondd nekik, hogy ez az utolsó alakalom, legközelebb le lesz tiltva – zárta le végre a vezető stuwi ezt a kérdést.

Némi csalódottság látszott felajzott társam arcán, de már éppen kezdte felfújni magát, hogy kellő hatásfokkal térhessen vissza a harctérre, mikor elálltam a folyosót.

-          Erre már igazán semmi szükség – mondtam csillapítólag.

-          Már hogyne lenne!

-          Megértették, hogy helytelenül viselkedtek. Nagyon ijesztő lehetett számukra az útlevél elvétele.

-          Ijesztő??? A WC talán nem ijesztő?

-          Már nem. Kitakarították. Tökéletesen tiszta és újra használható.

Ingerült kollégám szájtátva meredt rám, szóhoz sem jutott. Helyette a vezető légi-utaskísérő kérdezte mosolyogva:

-          Hogyan csináltad?

-          Csak beszélgetni kellett.

Elégedett arckifejezéssel adta kezembe a baka iratait. Bánta már a percet is, amikor elkezdett foglalkozni ezzel az üggyel. Aznapra több gondunk nem volt. Kistermetű társam a sértődöttség csöndjébe burkolódzott, amit egy pillanatig sem sajnáltam, mert legalább nem zavarta azt a kivételes nyugalmat, amit szokatlan módon, aznap éjjel minden utas tiszteletben tartott.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 20 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Heiling-Koltai Bea

Békétlen békefenntartók

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

A felszolgált vacsora elfogyasztása után, már a repülőgép utazómagasságával vetekedett a katonák hangulatának szintje is. A saját ital kivégeztével, már a Malév készleteit kezdték felélni. 

Rövid összefoglaló

Van az úgy, hogy az ember nem áll a helyzet magaslatán, és elfajulnak az események. Ám szép szóval még akkor is sokminden megoldható.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!