Barion Pixel nuuvella

A takaró

A kairói járat meglehetősen fárasztó, hiszen javában éjszaka van, mire elindul a repülő. Jobb esetben 2 és fél, rosszabb esetben 3 órás út után érkezünk meg, majd egy másfél órás várakozás, takarítás, pakolás és nyüglődés után, már jönnek is az újabb delikvensek.

Ekkor már, éjjel 2-3 óra környékén, minden stewardess átkozza a percet, amikor ezt a foglalkozást választotta. Belegondolva, hogy általában ekkor álmodjuk a legszebbeket, ehelyett most hulla fáradtan, a 40 fokos hőségben, és kb. 90%-os páratartalomban kell ácsorognunk, igen csak nehéz mosolyogva fogadni a szintén elgyötört utasokat. Ezen az útvonalon változó és kiszámíthatatlan a járat telítettsége. Néha dugig van, jóformán még a szárnyon is ülnek, néha pedig alig lézeng valaki a fedélzeten. Kimerítő a folyamatos magyarázgatás is:

-          Nem disznó, muszlim menü.

Már csak azért is idegesítő minden egyes embernek elmondani, mert a tálcán van egy helyes kis rajzocska, egy áthúzott malacfejjel, mellette számomra érthetetlen arab felirat, ami egyértelművé teszi, hogy muzulmán utasaink is bátran fogyaszthatják.

Aznap viszonylag sokan voltak, csak elvétve volt pár szabad hely. Utasaink hullámokban érkeztek, mert buszon hozták őket a lépcsőkhöz. Meglepően gyorsan helyezkedtek el az utasok. Amikor az utolsó csoport elfátyolozott nő is megjött, maguk előtt lökdösve vagy fél tucat, félig alvó gyerkőcöt, joggal remélhettük, hogy nemsokára csukjuk az ajtót, és szép nyugodtan nekiindulunk a hazaútnak. Reményeink még akkor sem oszlottak teljesen szét, amikor a kabin közepén kisebb csoportosulás alakult ki. Egy összebújó magyar párocskát rebbentett szét az a népes család, akik utolsónak szálltak fel. A rengeteg gyereknek valóban oda szólt a helyjegye a magyar fiatal hölgy mellé, és párjának tényleg sorokkal hátrébb virított a szabad széke. Kedves mosoly kíséretében próbáltam megnyugtatni a fiatal párt, hogy megoldjuk, egymás mellett ülhetnek majd az út folyamán. Amint a választ megkaptam a segítőkész gesztusomra, máris tudtam, ha el is indulunk időben, nyugodt utunk biztosan nem lesz. A fiatalember arrogáns, szinte kiabáló megnyilvánulása, és ifjú felsége hisztérikus visítása, még az edzett arabokat is meglepte.

-          Én már egy hónapja leszögeztem, hogy hova akarok ülni!

-          Elegem van a sok büdös emberből, fáradt vagyok, nem vagyok hajlandó itt ülni! - hallatszott a visítás.

-          Uram, egy hónapja nem foglalhatta le a helyét, ezt a check-in végzi, közvetlenül a járat indulása előtt – igyekeztem magyarázattal szolgálni.

-          De én szóltam Budapesten is!- üvöltötte erőszakosan.

-          Elhiszem, de Kairóban a helyi légitársaság emberei végzik a "becsekkolást", így a Malév-nak nincs beleszólása.

-          Felháborító! Én akkor is szóltam már egy hónapja! Mi az, hogy nem ülhetek a feleségem mellett?

-          Ott hátul egy egész szabad sort biztosítok Önöknek.

Igyekeztem mielőbb találni egy szabad sort a hátsó fertályon ennek a két embernek, hogy a lehető legkevesebbet kelljen kommunikálnom velük. Így, hajnal magasságában, miután már végigélveztem egy teltházas ide-utat, az arab takarítók rémes szagát és modorát, a fullasztó beszállítást, egyébként is hányingerem volt, de ettől a pártól csak még inkább felfordult a gyomrom.

-          Ilyen esetben a business osztályon kellene helyet biztosítani, nem az utolsó sorban – háborodott fel, nem túl jó modorú utasunk.

-          Uram, semmilyen mulasztás nem történt, nincs miért kárpótolnunk Önt. Önök szeretnének egymás mellett ülni, bár a helyjegyük nem így szól. Mi ezt mégis biztosítjuk. Kérem, foglaljanak helyet! – zártam rövidre a parttalan vitát, és megindult a szokásos procedúra. A vezető légiutas-kísérő két nyelven üdvözölte utasainkat, majd gyakorlati szemléltetés kíséretében, ismételten két nyelven hangzott el a biztonsági bemutató. Azt hiszem, már nem csak a gyakorlott utazók tudják, hogy a dohányzás tilos a repülőgépek fedélzetén, mind az utastérben, mind a mellékhelyiségekben. Túl sok tűzeset okozója volt ez a káros szenvedély. Erre nyomatékosan hívjuk fel mindenki figyelmét, aki a repülőgép közelébe keveredik. A felszállás még talán nem is fejeződött be, égtek az „Öveket becsatolni” tablók, tehát az utazómagasságot még nem értük el, még mi is a helyeinken ültünk becsatolva, amikor furcsa füstszag riasztott félálmomból. Kifordultam azonnal az utastér felé, és mit látok? Egyik utasunk törökülésben ül a folyosón, a két mosdó között, és boldogan dohányzik. Hirtelen mozdulattal csavartam ki a kezéből a cigit, vizet rá, szemét. Közben kissé felháborodottan kérdem, hogyan is gondolta ezt? Nem érti. Oké, akkor most angolul – nem érti. Pedig nem arab nő, az biztos. Legyen akkor németül – nem érti. Védekezés képen olaszul kezd magyarázni. Főhősünk, a kissé arrogáns fiatalember, döbbenten vizslat, látszik rajta, hogy minden szót jegyez, minden mozdulatot rögzít magában, már most biztosan tudom, hogy sértettségében fel fogja jelenteni a járat személyzetét. Mindegy, csak legyünk már otthon. Ismét a renitens utasunkra koncentrálva, beugrik, hogy a purser olaszos. Irány a gép eleje. Nem kellett fél perc, már ismét az utas mellett álltunk, kolléganőm precíz olaszsággal fejtette ki, hogy amennyiben megismétli az előbbi szereplését, a budapesti reptéren rendőrök fogják várni. Na, ez már hat. Sűrű bocsánatkérések, és fogadkozások következnek. Végre mehetne minden nyugodtan, készülhet a reggeli, kellemes félhomály van a kabinban a pihenni vágyók nagy örömére, amikor ismét hallom hősünk erőszakos felháborodását.

-          Hogy-hogy nincs több takaró? Én felszálláskor szóltam, hogy kell!

-          Sajnálom elfogyott – hallottam férfi kollégám nyugodt hangját.

Ő elölről jött hátra, és osztotta ki a párnákat, takarókat. Mindig kevés van belőlük, soha nem jut mindenkinek, de ennél több nem is férne be az erre kijelölt rakodótérbe. A repülő akkora, amekkora, és ha valaki végignéz rajta, könnyen beláthatja, hogy a hely igencsak szűkös rajta. Kollégám nem sokat foglalkozott a háborgó utassal, és egyértelmű volt, fokozódó haragját rajtam fogja kitölteni. Végre elindulhattunk a reggelivel. Magamra erőltetett mosollyal nyújtom a reggelit „kedvenc” páromnak, amire a válasz:

-          A kollégája felháborító! Azonnal hozzon nekem egy takarót! - megjegyzem, párna jutott nekik.

-          Sajnálom, elfogyott – mondtam, de már nem tudtam mosolyogni.

-          Tudom én, hogy van! Minden utasra jut egy, csak nem akar hozni! – sziszegte gyűlölettel.

Nem bírtam tovább, a toleranciaszintem, így félúton az éjszaka és a hajnal között, elég alacsonyan található, hát önkéntelenül válaszoltam:

-          Uram, ez repülőgép, nem szálloda. Miért jutna minden utasnak párna és takaró?

„Barátunk” megsemmisülten kereste a választ, de csak aljas megoldás jutott eszébe, hogy elégtételt vegyen magának.

-          Micsoda egy igénytelen légitársaság ez? Nem csoda, hogy dohányoznak a fedélzeten, itt senki sincs informálva. Mert, hát nem kell ugye mindenkinek beszélnie magyarul?! Ez is a maguk hibája!

Ezzel a kis monológjával próbált engem ledegradálni, jelezvén, az is az én hibám, hogy ez megtörténhetett. Végiggondoltam, hogy egy nyekkenésükre segítettem nekik találni két egymás melletti szabad helyet, feláldozva a lehetőségét, hogy a személyzet is kényelmesen ülhessen a 3 órás út alatt legalább egy negyed órácskát az utolsó sorban. Nagyon bántam már, hogy nem hagytam őket a szerintük bűzlő arabok között szorongani.

A dühtől fortyogva csak ennyit válaszoltam:

-          A hölgy, aki dohányzott négy nyelven kapott felvilágosítást. Sajnos egy végigdolgozott éjszaka után, három világnyelvnél többet nem beszélünk. De takarót akkor sem tudnék adni önnek, ha történetesen csak magyarul beszélnék.

Többet nem hallottam a hangját, csak fürkésző tekintetét és egyre nyúló fülét láttam.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 17 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Végre elindulhattunk a reggelivel. Magamra erőltetett mosollyal nyújtom a reggelit „kedvenc” páromnak, amire a válasz:
-          A kollégája felháborító! Azonnal hozzon nekem egy takarót! - megjegyzem, párna jutott nekik.
-          Sajnálom, elfogyott – mondtam, de már nem tudtam mosolyogni.
-          Tudom én, hogy van! Minden utasra jut egy, csak nem akar hozni! – sziszegte gyűlölettel.

Rövid összefoglaló

Voltak nehéz utak, olyanok, amikor csak azt vártuk, mikor lesz már vége.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!