Barion Pixel nuuvella

Mozambik Airlines

Bár a dublini járaton rendszerint nagyon sokan vannak, az út hosszú és sokszor nagyon fárasztó, mégis a kedvenc járataim közé tartozott. Talán, mert az írek nagyon udvariasak, talán, mert a dublini szálloda nagyon hangulatos, és ki lehet nyitni az ablakot a friss levegőre (ez manapság nagyon ritka a sokcsillagos szállodákban), talán, mert Írországban mindig olyan az idő, mintha tavasz lenne, de az is lehet, hogy csak a szállodában található igazi ír kocsma váltotta ki ezt az olthatatlan szerelmet bennem.

Mindenesetre azon a napon is nagyon vidáman néztem az út elé. A briefingen, bár én voltam a rangidős beosztott légi-utaskísérő, mégis a purser engem kihagyva kérdezte az elfoglalni kívánt helyekről kolléganőimet. Kijelentette, hogy a 2-es, azaz a gép elején, mellette kijelölt, helyet nem választhatják, mert rajtam kívül mást nem is engedne oda. Bevallom jól esett, hogy ő, aki amellett, hogy egy rendkívül sármos és csinos férfi, még kellőképp intelligens is, egyértelműen kivételez velem, még akkor is, ha tökéletesen tudtam, ez nem feltétlenül a bájos mosolyomnak, inkább az érdekes témákat előráncigáló beszélőkémnek szólt.

A gép elején vigyorogva várni a beszálló utasokat, viszonylag folyamatos kapcsolatban lenni a pilótákkal, és eltúlzott nyájassággal kiszolgálni a business utasokat, nem a legjobb része a munkának. Az igazán csábító az, hogy mikorra a „kettes” hátra keveredik a turista osztályra, hogy ott is aktív szerepet vállaljon a szervizből, mindenképp az italozást csinálhatja. Hát emiatt voltam én rendszerint a „fehérneműs ketteske”, mert így lehettem legtöbbet az utasok között. Most nem volt olyan szerencséjük a hátul dolgozó kollégáimnak, hogy támogassam a munkájukat. Egyébként is 5 fős személyzet jött a gépre, mivel elöl is voltak szép számmal és… Sorolhatnám még az észérveket, hogy miért is döntött purserünk úgy, hogy a felszolgálás alatt elől tart, a valós ok mégis csak az volt, hogy irtó jól beszélgettünk, és mindeközben gördülékenyen zavartuk le fennkölt rituáléját a több felvonásos utasetetésnek és ~itatásnak. Hogy kicsit enyhítsünk a turistaosztályon dolgozók szenvedésein, elindultunk elölről a kávé és tea osztásával. Persze, hogy a hátsó stuwik, ezen felbuzdulva, meg sem moccantak, így véve elégtételt jogosnak vélt sérelmükért. Hát, nem erre számítottam, amikor kissé balga tanáccsal azt javasoltam, hogy a kávézás fárasztó műveletét kocsiról hajtsuk végre. Hát, mi tagadás a purser sem számított a többiek ilyen mérvű lustaságára, amikor erre a célra a megüresedett ételes trolleyt választotta. Bár intenzíven villogtatta szemeit a konyhában megbújó kollégáinkra, legföljebb az utasok között egy-két korosodó hölgy érdeklődését keltette fel vele.  

A végeláthatatlan turistaosztály utasai egyre csak nyújtogatták csészéiket az újabb és újabb adag meleg italokért. Csakhogy időközben a businessen utazók is elfogyasztottak minden ehetőt és ihatót. Purserünk egyre dühösebb arckifejezéssel szaladgált előre, hogy beszedje utasainak tálcáit. Fogalmam sem volt, vajon hova teszi azokat, hiszen a kocsi, amibe valók, éppen előttem ingott, tetején a kannákkal, ahogy az enyhe turbulencia egyre erősödött az angol csatorna felett. Egyedül álltam a rohadt nagy kocsival és egy-két majdnem üres kannával a cabin közepén, remélve, hogy senki fejére sem billentek rá egyetlen forró löttyel teli csészét sem. Mosolyogva húztam magammal az elölről most éppen rettentően hiányzó trolleyt, és már biztosan tudtam, a koszos tálcák beszedésénél pont annyira számíthatnak majd kollégáim a segítségemre, mint én most az övékére. Mikor befejeztem ténykedésem, szó nélkül indultam a repülő orra felé. Az első konyhában rémisztő látvány fogadott, ami egyetlen, ám kétségtelenül őszinte reakciót váltott ki belőlem, hangos röhögést. Mindenfelé szétszórva, maradékokkal és koszos tányérokkal, evőeszközökkel teli tálcák hevertek a földön, azaz vad táncot jártak a turbulencia hevében, charme-os purserünk pedig ezeken átugrálva készítette az utasok újabb italait, valamint a pilóták vacsoráját. Harsány röhögésemben egy éppen a mosdóból félve kimerészkedő utas zavart meg, de csak addig, míg angolokra is oly jellemző módon, lábujjhegyen pipiskedett végig az ételmaradékokkal tarkított tálcák között, tekintetét úgy meresztve a semmibe, mintha ez az állapot egy repülő business osztályán a legtermészetesebb lenne. Újult erővel kezdtem nevetni, de megszánván, egyébként oly vonzó főnökömet, sebtében hajigáltam be mindent az üres kocsiba. Nem nagyon féltem, hogy következményei lesznek ennek a kiszolgálási fennakadásnak. Vezetőnk megnyugodott az út végére, és leszállás után már semmi másra nem vágyott, csak egy sörre a szállodában. 

Vágya tárgya nem csak az ő képzeletét mozgatta meg ezen az estén, mert pilótáink is pillanatokon belül, velünk együtt nyomultak a hangulatos kis kocsmában. A crew válogatottan kedvemre való volt, hiszen egyetlen állandó hódolóm volt a kapitányunk, aki olyan csodálattal szemében tudott rám nézni, amit csak szókimondó humora feledtetett azonnal. Lelkesen ostromolt, amikor csak közös úton voltunk, és soha egy pillanatig sem zavarta, hogy az egyenruhámhoz tartozó körömcipőben, jó fejjel voltam magasabb nála. Bár egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy valami kétértelmű megjegyzéssel boldogítson, mégsem éreztem tolakodónak. Szívesen vettem a vicceit, gyakran rángatott bele sikamlós beszélgetésekbe, de tartózkodásom, mindig megértésre talált nála. Ma valahogy a dubliniak is különleges hangulatban voltak, a söröző tele volt, helybeliekkel és átutazókkal, akik valamilyen reggeli járat indulásáig kerestek szórakozást. Még asztalt is találtunk, bár nem sokáig volt rá szükségünk, gyors iramban jutottunk el a pirinyónyi kis táncolásra alkalmas helyre. Eleinte persze a pilótáink karjai között lejtettünk, talán nem meglepő módon nekem „madár perspektívából” kellett mosolyognom partneremre, ami persze neki sokkal kellemesebb kilátást, vagy inkább belátást jelentett. Hamar felkeltettük a környezetünk érdeklődését. A stewardessek mindig az emberek képzeletének játékai, valami földöntúli, igazi „légi”-kisasszonyok misztikumát jelentik, hát még akkor, ha teljes valójukban vad táncot lejtenek az egyébként oly távolságtartást parancsoló egyenruhájukban. Az egyre fergetegesebb hangulatban, amikor már annyi férfi között alig találtuk meg a minket védelmező kapitányi csíkokat, amikor már az egyetlen barna hajú kolléganőmnek többen is megkérték a kezét, (hát igen, mi, a többi szőke, nem igen számíthattunk kitörő lelkesedésre Írországban), fel sem tűnt nekünk, hogy a csapatunk vezetője nem vonaglik ott velünk, és az asztal, ahol csöndben iszogatott benépesedett hitetlenül csodálkozó írekkel. Szinte minden átmenet nélkül rohant meg minket egy csapat enyhén ittas ír fiatalember, körbevettek, és komoly csodálkozással vizslattak. Eleinte elbűvölő szépségünknek tudtuk be a dolgot, ám idővel kezdett kissé kínossá válni ez az embermustra. Igazi stuwis mosollyal arcunkon, légiesen távoztunk a körből, és már tudtuk, csakis az általában igen csak vicces kedvű purser lehet a megoldás kulcsa.

- Mit mondtál nekik? – kérdeztük kórusban.

- Semmit. Csak megkérdezték, hogy milyen légitársaság vagyunk.

- És ezen csodálkoznak annyira? – hitetlenkedtünk.

- Hát, mondtam nekik, hogy mi vagyunk a Mozambik Airlines.

Tekintve, hogy a 7 fős crew-ból öten voltunk szőkék, igazán nagy teljesítmény volt a hallgatóságtól, hogy elhitték, mi egy afrikai légitársaság személyzete vagyunk. Minthogy már túlságosan is a figyelem középpontjában voltunk, úgy döntöttünk, inkább nálam folytatjuk a beszélgetést, egy jó tea mellett, ami az angolszász országokban minden szobában az alapfelszereltség része, vízforralóval és vajas keksszel együtt. Otthonos kis kaszinót rendeztünk be. Vezetőnk elterült az ágyamon, és a megivott sörök hatása alatt földöntúli mosollyal szemlélte a világot. Kapitányunk nem sok jót remélt a beszélgetéstől, látszott rajta, hogy remeg a hasonló, buta, stuwikkal folytatott lelkizések emlékétől, vagy, amint később kollégáktól megtudtam, a gyakran előforduló intimebb csapatépítő játékoktól, amit nem nagyon akart feltételezni rólunk. Csalódott, méghozzá kellemesen. A téma számára is feküdt, de legnagyobb megdöbbenésünkre másoknak is. Egy gondolat foglalkoztatott minket, az a kolléganőnk, aki az összes magyar légi-utaskísérő rossz hírét keltette nimfomán viselkedésével, szerte a világban. Nem csupán kollégáit támadta le egyértelmű ajánlataival, de hasonlóképpen viselkedett a számára szimpatikus utasokkal is. A párizsi szállodában a csapat többi tagjától elkülönítve, másik emeleten kapott szobát, hogy senkit ne zavarjon a szobájába settenkedő, hidrogénezett hajú, fekete bőrű portás. Esti leszálláskor a magyarországi taxisok verekedtek, hogy őt vihessék haza, az útközben nyújtott „quick service” miatt.

-  Mi visz rá egy értelmes férfit, hogy beálljon nagyon sokadiknak egy nem túl dicső sorozatba? – vetettük fel a költőinek szánt kérdést, és álmunkban sem gondoltuk volna, hogy erre éppen aznap kapunk választ.

- Hát, nem is tudom... én végül megálltam – hangzott purserünk válasza, a spiccesek őszinteségével.

Döbbent csend ülte meg a szobát, amiből felocsúdva kórusban kezdtünk visítani:

- Meséld el! Mi történt? Mikor volt? Hogy történt?

A történet egészen prózai volt. Együtt voltak úton, a tündérke hazavitette magát, majd - foci vb lévén - közös meccsnézésre csábította purserünket. Ő meg persze férfiból van, csábította a könnyű zsákmány lehetősége. A TV előtt ülve, a lányra várva, torkába szorult a kérdés és a vele járó rossz érzés: "Mit keresek én itt?" Vérmes kolléganőnk legnagyobb csodálkozására felállt, és mindennemű értelmes magyarázat nélkül elment. Ott, az ágyamon elterülve elöntötte őt a büszkeség, és eltelve önbecsüléssel eme hősi tettének elmesélése nyomán, kezdte elnyomni a buzgóság.

- Mennem kellene, mert mindjárt elalszom itt azonnal, és akkor képtelenség lesz felkelteni engem – mondta, és én nem marasztaltam. Nem terveztem megosztani ágyamat bárkivel is aznap este, s bár nyugodt szívvel költözhettem volna át az ő szobájába, fogalmam sem volt, ő melyiket kapta. Hódoló kapitányom megláthatta szememben a riadalmat, mert karon ragadta hősünket, és kilejtettek a szobámból.

- Köszönöm az estét! Egy élmény volt hölgyeim! Sajnálhattam volna, ha nem ismerlek meg benneteket – búcsúzott el teljes komolysággal a pilótánk. Nyugodt, ám sajnos rövidke volt az éj hátralevő része. 

A dublini kiadós reggeli után irányba vettük a repteret. Mindenki hallgatag volt a fáradtságtól, de a nevetgélésre nem sajnáltuk az energiát. A fedélzetre érve átvettük a gépet, és szépen, komótosan kezdtünk mindent leellenőrizni. Legcserfesebb kolléganőm fontos megállapítással jött a gép elejébe:

- A WC-kben nincsen víz.

- Nincs a gép feltöltve vízzel? – kérdezett vissza a kapitány.

- De! Víz az van, tele a tartály, leellenőriztem a mutatót – vágtam rá, mert ez az én reszortom volt.

- Akkor csak az lehet a gond, hogy nem megy a hajtómű, nincs nyomás. Majd beindul a géppel együtt – kaptuk a megnyugtató választ.

Hát nem így lett. Mire konstatáltuk, hogy a hajtómű üvöltése ellenére sem csörgedezik semmi a kagylókban, már késő volt feltöltetni a rendszert. Végig az úton, minden emberkének, aki kinyitotta a mosdók ajtaját, legbájosabb mosolyunk kíséretében egy-egy ásványvizes flakont nyomtunk a kezébe. Az utasok csodálkozva vették el azokat, és a zárt ajtók mögüli: - Á! Ó! AHA! - felkiáltásokból tudtuk meg, mikor is döbbentek rá a funkciójukra. Én pedig, mosolyogva gondoltam rá, hogy most tényleg olyanok vagyunk, mint a Mozambik Airlines.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 20 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Bár a dublini járaton rendszerint nagyon sokan vannak, az út hosszú és sokszor nagyon fárasztó, mégis a kedvenc járataim közé tartozott. Talán, mert az írek nagyon udvariasak, talán, mert a dublini szálloda nagyon hangulatos, és ki lehet nyitni az ablakot a friss levegőre (ez manapság nagyon ritka a sokcsillagos szállodákban), talán, mert Írországban mindig olyan az idő, mintha tavasz lenne, de az is lehet, hogy csak a szállodában található igazi ír kocsma váltotta ki ezt az olthatatlan szerelmet bennem.

Rövid összefoglaló

Volt olyan kollégám, aki bármit képes volt elhitetni másokkal, faarccal, rezzenéstelenül, és végtelenül charmosan.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!